"Az elemzés a Lét és időnek a szkepticizmust illető tizenkét mondatából, pontosabban annak is a jelzett szövegmódosítást tartalmazó mondatából indul ki, s köréje szerveződik. Ha a szövegközeli elemzést pozitív jelzőkkel akarjuk megtisztelni, mondhatjuk alaposnak, behatónak, mélyenszántónak, tüzetesnek; formailag mindenesetre a szövegközeli elemzés azzal jár, hogy a kifejtés körülményes, bonyolult, hosszadalmas, követése meglehetős gondolati erőfeszítést követel. A különböző mondatok, mondatrészek, azokon belül is egyes fogalmak megvilágítása, értelmezése, majd a mondat kontextusába való visszahelyezése, filozófiai-filozófiatörténeti összefüggésbe való illesztése, értelmezésirányok, értelmezési lehetőségek felvázolása, plauzibilissé tétele: mindez időt és fáradságot igényel. A szövegértelem megvilágítása, rekonstrukciója értelemszerűen annyi, mint az egyes szövegrészek (közvetlen) értelmének és annak a gondolati horizontnak a megvilágítása, melybe az egyes szövegrészek illeszkednek, melyek az egyes fogalmak és szöveghelyek hátterét képezik.

Amint az elemzés ilyenformán ide-oda indázva konkrét szöveghely és gondolati horizont, szöveghely és a filozófiatörténet más szerzői és korszakai között lassan előremozgott, úgy vált egyre világosabbá, hogy az ad hoc értelmezések egyre inkább valamilyen "szisztematikus" irányban rendeződnek el, hogy az egyes szöveghelyek értelmének megvilágítása egyre inkább súlypontilag áthelyeződik a gondolati horizont rekonstrukciójára és annak elemző értelmezésére. A "Heidegger és a szkepticizmus" téma közvetlenül Heideggernek a szkepticizmust illető, a szóban forgó szöveghelyből rekonstruálható álláspontjának föltérképezését jelenti; egy második szinten azonban vele párhuzamosan és tőle elválaszthatatlanul annak a gondolati horizontnak vagy perspektívának a megvilágítását is, melybe az illető álláspont beágyazódik, s amely az illető álláspont plauzibilitásáért mintegy kezeskedik. S akkor ez utóbbi szempontot kívánja egy lényegesnek vélt vonatkozásban, melyre még visszatérek az alcím kifejezni.

Ami az első, közvetlen szintet illeti, az elemzés röviden összegezve arra a konklúzióra jut, hogy miközben Heidegger a hagyományos ismeretelméleti szkepszissel szemben alapvető fenntartásokat fogalmaz meg (kritikailag-szkeptikusan viszonyul hozzá), álláspontja ingadozik ezen szkepticizmus terapeutikus feloldása és valamely egzisztenciálisan átdefiniált szkepszis általi helyettesítése között. Hogy Heideggernek a szkepticizmushoz ezen a szinten van-e valami lényeges viszonya, fontos mondanivalója, az bizonytalan marad mindenkori szkepticizmus-fogalmunktól függ.

Alapvetőbbnek érzem a második elemzési szint tanulságait. Ezen a szinten az előrehaladó elemzés egyre inkább arra a lényeges belátásra tesz szert, mely szerint Heidegger szkepticizmushoz való (kritikai-destruktív) viszonya egy olyan gondolati horizontba illeszkedik, melyet (a dolgot kicsit tüzetesebben megvizsgálva) bizonyos értelemben jogosultan lehetne szkeptikusként megjelölni. Ezt a gondolati horizontot a tanulmány során némi habozás után (ennek okairól a megfelelő helyeken bővebben esik szó) hermeneutikai gondolkodásnak, hermeneutikai filozófiának vagy hermeneutikai beállítottságnak neveztem. Egy további tanulság itt az, hogy ennek a hermeneutikai horizontnak a kialakulásában, kiformálódásában a hagyományos szkepticizmussal való kritikai szembenézés, számvetés nem elhanyagolható szerepet játszik. Ez vezet azután ahhoz a tézishez, mely szerint nem alaptalan azt állítani, a hermeneutikai filozófia (időnként fölbukkan a hermeneutikai szkepszis fogalma is) a hagyományos ismeretelméleti szkepszist túllicitálja, s ez utóbbi helyébe a szkepszis következetesebb formájaként a hermeneutikai kérdezést állítja […].

Ez utóbbi állítás egyúttal az alcím magyarázataként is értendő. Ebben a tekintetben ingadoztam a választott megfogalmazás és a "szkeptikus kételytől" forma között; utóbbi magyarosabbnak, a magyar nyelv számára gördülékenyebbnek, ám pontatlanabbnak tűnt. A választott megfogalmazás, jóllehet kicsit szokatlan, érzésem szerint nem lépi túl a nyelvhasználat megszokott körét, ugyanakkor pontosabb, amennyiben kevesebbet állít, mint az előbbi fogalmazás. Az, hogy Heidegger a hermeneutikai kérdezésig, avagy kérdezéshez a szkeptikus kételyen át jutott el, igazolható állítás, s a tanulmány erre kísérletet is tesz; hogy e kételyből indult volna ki hogy e kételytől indult volna el , annak igazolására viszont nem történik kísérlet, s ez nézetem szerint nem is volna tartható vagy igazolható álláspont.

A szkepticizmus és a hermeneutika feszültségterében előrehaladó (hermeneutikai) elemzés a végén egészen általános kérdésekbe torkollik, melyek a filozófia mint olyan lényegét illetik. Behatóbb tárgyalásukra azonban már nem kerül sor, mivel egy "Heidegger és a szkepticizmus" problémakörét tárgyaló dolgozat határait teljességgel szétfeszítették volna. Az itt végzett elemzésekből mindazonáltal, azt hiszem, meghatározott és kellőképpen argumentált álláspont rajzolódik ki. Létezik olyan (igazolható, hiteles) elemzési szempont ez az utolsó fejezetek egyik fő tanulsága , amelynek mércéje szerint Heidegger egész gondolkodását jogosan lehet a szkeptikus jelzővel illetni. Innen szemlélve Heidegger egyenesen valamilyen radikális, valamilyen egyedül következetes szkepszis képviselője volna, olyan, akivel szemben a hagyományos szkeptikusok elmosódott, halovány figuráknak, nagyhangú, felületes kételkedőknek tűnnek. Ebből az elemzési szempontból Heidegger azért jelenhet meg radikális szkeptikusként, mivel radikálisan vizsgálódó, radikális filozófus volt."