"A második fejezetben megkísérlem rekonstruálni a filozófiai hagyománynak azt az olvasatát, mely kedvez az elválasztástézisének. Ez az olvasat, mint látni fogjuk, leegyszerűsített ugyan, de nem erőszakolt. Lényeges összefüggésekre világít rá, melyekkel később is dolgunk lesz. A harmadik fejezetben megmutatom, hogy miben áll a pontatlansága, és hogy milyen nehézségekbe ütközik. Itt fogom áttekinteni azt a bonyolultabb elméleti apparátust, mellyel a továbbiakban dolgozni fogok. A negyedik fejezet a politikai felelősség problémájára alkalmazza az előzőekben kidolgozott fogalmi eszközöket. Ezt követően térek rá a politika erkölcsi problémájának talán legnehezebb vetületére, a piszkos kezek dilemmájára. Az ötödik fejezet általában a morális dilemmákat értelmezi, a hatodik pedig a piszkos kezek problémájára terjeszti ki a morális dilemmák elemzése során szerzett belátásokat. A hetedik fejezet megmutatja, hogyan jelenik meg a piszkos kezek problémája a politikai gyakorlatban, majd visszatér a politikai felelősség kérdéséhez. Megvizsgálja, mi következik a felelősség normáira és azok alkalmazására nézve abból, hogy az erkölcsi szabályok megsértője olykor jó ügyszolgálatában, tiszta szándékoktól vezettetve kényszerült bepiszkítani a kezét.

A Függelék három nagy hatású politikai esszét vesz szemügyre: A politika mint hivatás-t Max Webertől, Lukács György Taktika és etiká-ját, valamint Václav Havel A hatalomnélküliek hatalma című írását. Weberről azért kívántam különbeszélni, mert a politikáról folytatott nyilvános beszéd vissza-visszatérő - és szinte mindig tévesen interpretált - paneljei közé tartozik az érzületetika és a felelősségetika közt vont megkülönböztetése; fontosnak tartom tisztázni, mit is fed ez a distinkció. Lukács és Havel párhuzamos olvasását kiindulópontjuk hasonlósága és a gyakorlati következtetések ellentétes volta teszi érdekessé. Mindketten mélyerkölcsi elkötelezettséggel közelítenek a politikához, és mindketten elégedetlenek azzal, amit a modern demokrácia - a parlamenti pártpolitika - nyújtani képes, ezért szeretnék túllépni a demokratikus politikán. Ennyiben egyiket is, másikat is a demokrácia külső kritikája felé űzik erkölcsi meggyőződései. Lukács azonban a forradalmi radikalizmus végsőkig kiélezett morális dilemmáinak vállalása felé mozdul el, Havel pedig egy olyan eltökélten nem forradalmi politika lehetőségét keresi, mely dilemmák nélkül vállalható."