Bognár László: Parti Nagy Lajos regényének másik elemzése

„Emese fel-feltörő emóciók között szinte egy bódulatban reppent lefelé a Második Emeletről, miközben hármasával szelte a fokokat.” ( Parti 1997: 56. old.)

 

A jelenet közvetlen előzménye Margittay Edina meglátogatta Balajthy Dénest a Kútvölgyi úti kórház intenzív osztályán. A látogatáson szerelmet vallottak egymásnak.
„Emese”	– a regény közepén járunk, eddig Emese nevű szereplő nem bukkant föl. Később sem fog. A szerző elfelejtette, hogy Edinának hívják a főszereplőt. (Korábban, a 41. oldalon Enikőnek hívta őt.)
„Miközben”	– az időhatározó kötőszó a két tagmondatban leírt cselekvéseket elválasztja egymástól, mintha két dolgot tenne egyszerre Edina (egyrészt reppenne lefelé, másrészt szelné a fokokat). Holott a mellékmondat a főmondat cselekvésének módját, mértékét írja le.
„Szelte”	– a hajó szeli a vizet, a lépcsőfokokat szedjük.
„Reppent”	– ennek kitüntetett iránya a felfelé. Lefelé sietünk. A téves fogalmazás oka egyrészt az írói szándék, hogy kifejezze: a látogatás szinte szárnyakat adott Edina vágyainak, Edina szinte szárnyra kelt örömében. Másrészt a téves stilisztikai döntés, hogy a „fel-feltörő” igekötőjét ellenpontozza a „le” igekötővel.
„Fel-feltörő emóciók”, „egy bódulatban”	– a kettő tartalmilag nem fér össze. A feltörő érzelmek élessége ellentétes a bódulat tompultságával.
„Között”	– kétféleképp is félreérthető, illetve nevetséges a fogalmazás. Egyrészt a szövegösszefüggés azt sugallja, hogy az emóciók és a bódulat térbeli testek. Másrészt olvasható úgy is, hogy a rengeteg feltörő érzelem között megtalálható a bódulat is, ebben az állapotban volna Edina.
„Fel-feltörő”	– a kettős, gyakorító igekötő tompítja az érzelmek mértékét, így az írói szándékkal ellentétben áll.
„Emóciók”	– a semleges, tudományos (tudományoskodó) kifejezés indokolatlan elidegenítő hatást tesz. Így magát az elbeszélőt teszi nevetségessé.
„Szinte egy bódulatban”	– a határozószó előtt indokolatlan a határozatlan névelő. A „szinte” hatására az „egy” nem a határozatlan névelő, hanem a számnév szerepét kapja. Ám mi értelme lehetne annak, amit vele szembeállíthatnánk, hogy „két bódulatban”, vagy hogy „sok bódulatban”?
„Második Emeletről”	– helyesen kis kezdőbetűvel kell írni mindkét szót. A tévedés oka az írói szándék, hogy kifejezze: Edina képzeletében a második emelet jelentéstöbbletet kap, mert ott fekszik szerelme.
A mondat gondolatai: Edina szerelemes elragadtatásban jön el Dénestől. Örömében annyira siet, hogy hármasával szedi a fokokat.
Megjegyzés: A leírás számszerű részletei ellentétben állnak az író szándékával, hogy Edina örömét állítsa a középpontba. Egyrészt elterelik az olvasó figyelmét. Másrészt az elidegenítő hatás nevetségessé, hiteltelenné teszi Edina érzelmeit.

 

 

„Zakatoló szívét alig tudta visszatartani.” ( Parti 1997: 56. old.)

 

„Visszatartani”	– Kétszeresen értelmetlen. Nyelvtanilag az ige tárgya a szív. Ám akkor is képtelenség a mondat, ha a szíve zakatolását nem tudja visszatartani. A szívműködés akarattal nem szabályozható, nem állítható le.
„Alig tudta”	– Tehát végeredményben mégis képes volt rá. Sikerült megállítania szívdobogását, ami lehetetlenség.
A mondat gondolata: nem egyértelmű. Ha meg akarjuk tartani az állítmányt, akkor arra kell gondolnunk, hogy Edina a könnyeivel küzdött. A sírást tartotta vissza. (Örömében majdnem sírt.) Ha nem kötjük magunkat a szavakhoz, akkor Edina szándékát állítja középpontba a szerző: Edina leplezni akarta az érzelmeit, az örömét.

 

 

„Egész testében érezte a látogatási idő mézét.” ( Parti 1997: 56. old.)

 

Halmozott képzavar. Ízt nem az egész testünkben érzünk. Ha viszont szó szerint értjük, hogy egész testében érezte a mézet, akkor valamiféle gyomorrontásra kell gondolnunk. A látogatási idő hivatalos kifejezése ütközik a leírás szándéka szerint érzékletes, képi eszközével.

A mondat gondolata: A találkozás kellemes érzéssel töltötte el Edinát.

Megjegyzés: A látogatási idő helyett a közben szerzett örömteli élményekre kell gondolnunk. A méz a kellemes érzéseket hivatott megjeleníteni. Alighanem a fokozás szándéka rejlik az „egész testében” kifejezésben. Ahogyan például mondhatjuk azt, hogy valakinek az egész testét átjárta a meleg.)

Visszatekintve:

az egész bekezdés nem mond többet, mint hogy Edina örömmel jött el Dénestől.

Új bekezdés következik.

„Amint elhaladt a portásfülke előtt, a portásbácsi, aki egy feketébe öltözött, és sajnos eléggé síró nénivel beszélgetett, huncut kedvességével rámosolygott jólesően…” (Parti 1997: 56. old.)

 

Értelmezés   Az összetett mondat szerkesztése elbizonytalanít: nem világos, ki mosolygott kire (Edina a portásra, Edina az idős nőre, a portás Edinára, a portás az idős nőre). Ha helyes az „amint” használata, akkor a főmondattal kifejezett cselekvés (a mosolygás) azt követően történik, hogy Edina elhaladt a fülke előtt. Ebből az következik, hogy a portás mosolygott, méghozzá valószínűleg az idős nőre. Különben Edinát hátulról érné a portás mosolya, csakhogy ezt nem hitelesíti a szöveg: Edina viselkedésére nem tesz hatást a mosolygás, az elbeszélésben nem jelenik meg semmi efféle erre utaló mozzanat (például a portás és az idős nő további beszélgetésének leírásában). De hogyan értelmezhető a mondat, ha az idős nőre mosolyog a portás? A korábbi tagmondat szerint a nő annyira sír, hogy az elbeszélőben részvétet ébreszt („sajnos”), így arra kell következtetnünk, hogy az idős nő alighanem rossz hírt kapott beteg hozzátartozójáról. Csakhogy a portás „huncut kedvességével” mosolyog, ami nem annyira együttérzésre, mint inkább távolságtartásra, kétélűségre, iróniára vall. Mivel a „jólesően” határozószó az igét („rámosolygott”) bővíti, azért a mondat azt sugallja, hogy a portásnak öröme telik a mosolygásban. Ám ez zavart okoz az olvasóban. Elsősorban nem is azért, mert a kárörvendő portás taszító figura, hanem azért, mert ez a jellemzés zárványként áll a szövegben: semmi nem készíti elő, és semmi nem következik belőle. Az így festett jelenet megtöri az olvasást, elkanyarodik az elbeszélés menetétől, hiszen éppen Edina belső világára, gondolataira volnánk kíváncsiak.   Kezdjük elölről a mondat értelmezését, de változtassuk meg a kikötés! Most azt fogadjuk el, hogy helyénvaló a kétértelmű mosoly az adott helyzetben! A kárörvendő portás alakját az elbeszélt helyzet nem erősíti meg. Az idős nő sem mosolyoghat a portásra (ezt a mondat nyelvtani szerkezete is kizárja, nemcsak az a körülmény, hogy sír). Marad az, hogy vagy a portás mosolyog Edinára, vagy Edina a portásra. A „huncut mosolygás” összekacsintó mosoly. Arra vall, hogy az, aki mosolyog, átlát a szitán, ért vagy megértett valamit, amiről nem kívánatos nyíltan szólni. Az előző bekezdés épp arról beszélt, hogy Edina leplezni kívánta örömét. Így már van értelme annak, hogy a portás mosolyog Edinára. (A másik lehetőséget, hogy Edina mosolyogna a portásra, a szövegkörnyezet zárja ki, hiszen a portásnak nincs semmi lepleznivalója, amelyet Edina fölfedezhetne. Lehetséges volna, hogy Edina az idős nőt találja nevetségesnek és ezért kacsint össze a portással, csakhogy a szövegkörnyezet ezt sem erősíti meg.)
A jelenet a következő: Edina távozik a kórházból, elhalad a portásfülke előtt, a portás épp egy síró nővel beszélget, a portás látja, hogy Edina mennyire örül, beszélgetés közben rámosolyog Edinára. (Ahogyan ‑ nemcsak szappanoperákban ‑ idős emberek szoktak szurkolni fiatal pároknak, hogy kibontakozó szerelmük váljék valóra.) Ennek fényében nézzük meg a mondatot!
„Amint”	– használata helytelen. Helyette egyidejű időhatározói kötőszó kell: a „miközben” vagy az „amikor”. A téves kötőszó választása alighanem abból fakad, hogy Edina nem időzött sokat a portásfülkénél, néhány pillanat az egész jelenet.
„Huncut kedvességével”	– azt sugallja, hogy a portás eszköztárában (mint valami színésznek) többféle kedvesség is volt. Mivel lényeges, hogy kétértelmű a mosoly, ezért maradhatna a „huncut kedvességgel”.
„Kedvességével”	– szószaporítás. Lehetséges ugyan kényszeredett, kárörvendő, vagy erőltetett mosolygás, de nem ebben a helyzetben. Mi lenne, ha elhagynánk? Ha ragaszkodunk a huncutsághoz, akkor azt kellene mondanunk, hogy „huncutul rámosolygott”. Ez erőltetett. Ám így derül ki, hogy a „kedvességével” beszúrását valamiféle nyelvínség szüli. Elsősorban a mosoly szokott huncut lenni. Ám az a megfogalmazás, hogy „huncut mosollyal rámosolygott” erőltetett szóismétlésnek látszik. Megoldás lehet, ha másik igét választunk: „huncut mosollyal rákacsintott Edinára”.
„Jólesően”	– a határozószóhoz a kényelmesség, az elidőzés, a lassúság képzete tapad. (Például: jólesően elfogyasztotta a reggelijét.) Ám ez ellentétben áll a történés pillanatnyiságával. (A „rámosolyog” igekötője is a cselekvés mozzanatosságát hangsúlyozza.) Mivel a határozószó az ige bővítménye, ezért formája szerint az következik belőle, hogy a portásnak esett jól a mosoly. Ezt csakugyan nem lehet kizárni, csakhogy nem ez a kérdés. A szövegkörnyezet ismét többletjelentést ad a portás örömének. Mihez képest esett jól neki a mosoly? Ahhoz, hogy a síró idős asszonnyal beszélgetett. Ám ez azt sugallja, hogy terhére volt a nő, netán szerette volna lerázni, elküldeni. Ismét olyan feszültségek jelennek meg a történetben, amelyeknek nincs lecsengése, folytatása a szövegben. Ám nemcsak a portásnak, hanem Edinának is örömöt szerezhet a mosoly. Megoszthatja valakivel az érzelmeit, az örömét. Nincs egyedül, mégsem kell lelepleznie magát. A helyzet ezt az értelmet hitelesíti, a megfogalmazás azonban nem. A „jólesően” használata itt helytelen. Helyette azt mondhatjuk: „Edinának jólesett a portás kedvessége” (vagy „kedves mosolya”).
„Sajnos”	–az elbeszélő közbeszólása tolakodó. A leírás távolságtartása, törekvése valamiféle objektivitásra nem indokolja. Alighanem az az igény szüli a betolást, hogy kiderüljön az olvasó számára, az idős nő szomorúan (és például nem örömében) sír.
„Eléggé síró”	– helyesen: „nagyon”.
„Néni”	– ez a kifejezés egyúttal a megnevező és a megnevezett viszonyát is jellemzi: néninek a fiatalok hívják az idős nőket. Következésképp a szóválasztással maga az elbeszélő is felbukkan az elbeszélt történet hátterében. Ez ellentétes a szöveg objektivitásra törekvő hangvételével. Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a szöveg komoly és tárgyilagos, akkor a „néni” szó csúsztatásra vall: a nő nem az elbeszélőhöz, hanem Edinához viszonyítva idős. Ezt azonban másképp kell kifejezni.
Vessző az „öltözött” után	– helytelen. Felsorolásban az „és” előtt nem áll vessző. Kétféle felsorolás is lehetséges a mondatban. Sorozatot alkothat egyrészt az „öltözött” és a „beszélgetett”. Így a két ige alanya az „aki”, vagyis a portás. Ez az olvasat azonban alighanem hibás. Az öltözésben és a beszélgetésben nincs olyan közös vonás, amely sorozatba rendezné őket. Továbbá az „öltözött”-höz tartozó határozó is képtelenség. Hiszen feketébe (vagyis fekete ruhába) csakugyan öltözhet valaki, ám „egy feketébe” (ahogyan a szövegben áll) már aligha. Ha határozatlan névelő áll a fekete előtt, akkor az kávét jelent. Például „ivott egy feketét”. (Sárbogárdi nyelvhasználatában persze még ennek is lehetne értelme, hogy tudniillik a portás inkább a kávéjába temetkezett, mintsem hogy tovább tűrje az idős nő társaságát. Ám eközben aligha tudna beszélgetni a nővel és rámosolyogni Edinára.) Így inkább a két melléknévi igenév, az „öltözött” és a „síró” alkot sorozatot. (Ekkor a határozatlan névelő a „nénire” vonatkozik.)
„Portásbácsi”	– egybeírva helytelen. (Igaz, a „portásfülke” egybeírva helyes.)
„A portásfülke előtt”	– mint az „elhaladt”-hoz tartozó helyhatározó, a következő képet festi elénk: Edina a portásfülke előtt megy el, a portás pedig értelemszerűen a portásfülkében ül. Csakhogy merre néz a portás, miközben az idős nővel beszélget? (És hol áll az idős nő, akivel beszélget a portás? Aligha engedte be őt a portás a fülkébe. Vagyis bizonyára a fülke ajtaja előtt áll.) Ha Edina úgy halad el a portásfülke előtt, hogy annak ajtaja előtt halad el, akkor eltakarja őt az idős nő, a portás nem láthatja Edina arcát. Ha a portásfülke ablaka előtt halad el Edina, akkor a portásnak úgy kell beszélgetnie az idős nővel, hogy közben nem rá néz, hanem kitekint a fülke ablakán, hiszen csak így pillanthatja meg Edinát. Csakugyan ráismerhet Edina örömére, ám aligha jut ideje rákacsintani, hiszen egy pillanat, amíg Edina elsuhan a fülke előtt. Így inkább arra kell gondolnunk, hogy a portásfülke előtt áll a portás, ott beszélget az idős nővel. Közben jártatja a szemét. Felfedezheti Edinát, ráismerhet a lány szerelemes örömére, és arra is jut ideje, hogy rámosolyogjon. Ám ha csakugyan ez a helyzet, akkor az első tagmondat szószaporítás.
„Elhaladt a portásfülke előtt”	– szószaporítás. Bárhol is áll a portás, nyilvánvaló, hogy Edina másképp nem távozhat az épületből, mint hogy elhalad a portásfülke előtt. Mégis mi a mondandója (a hírértéke) a tagmondatnak? Ha nem a portásfülke, akkor az elhaladás áll a közlés középpontjában. Emellett szól az a körülmény is, hogy a portásfülke elsősorban nem Edina, hanem a portás helyének leírásához kínál tájékozódást. De mihez viszonyítva érdekes az, hogy Edina „elhaladt”? Az előző bekezdés arról beszélt, hogy Edina nagy lendülettel jött le a lépcsőn. Hitelesen megfesthető az a kép, hogy Edina nem áll meg a portásfülke előtt, a lendület, a boldogság sodorja tovább. Miért kellene megállnia, mi dolga volna a portással, hiszen szabályosan, a látogatási idő végén távozik? A Kútvölgyi úti kórház a fontos személyek kórháza, ez megmagyarázhatja, miért kellene a szabályos távozáskor is jelentkeznie a portásnál. Helyesebb lenne tehát azt mondani, hogy Edina meg sem állt a portásfülkénél. Csakhogy a mondat egészének előterében a portás és a lány összekacsintása áll, amihez azonban a tagmondat hangsúlyai nem adnak fogódzót, nem kínálnak bevezetést.
„…”	– a mondatot záró központozás (három pont) a mondatból nem értelmezhető.

 

 

„A férfi mondatai úgy zakatoltak dobhártyáján mint a villamosok s metrók érdes valósága, melyen hazafelé sajnos utazni kényszerült.” (Parti 1997: 56. old.)

 

A jelenet értelmezése: Mivel a bekezdés előző mondatában azt olvastuk, hogy a portás az idős nővel beszélgetett, ezért nyilvánvalónak látszik, hogy a portás mondatai zakatoltak a nő fülében. Ám hogyan kell érteni azt, hogy az asszony „kénytelen volt” metróval és villamossal utazni haza? Mihez viszonyítva tekinthető sajnálatra méltónak a mód, ahogyan a nő hazamegy? Vajon mit mondhatott a portás a nőnek, hogy az szabadulni sem tud attól, amit hallott? Végképp elveszítjük a tájékozódásunkat, ha tovább olvassuk a szöveget: „Eközben Dénes izgalmas nézeteire, és elfoglalt álláspontjaira gondolt […]”. De hiszen az idős nő nem is járt Dénesnél! Megszünteti a zavart, ha a mondat Edináról szól. Csakhogy a portás nem beszélt hozzá! Dénes azonban igen.   Összegezve a mondat értelmét: Dénes szavai csengtek vissza Edina fülében, miközben hazament.
„A férfi”	– a határozott névelő félreérthetővé teszi az utalást. A téves használat abból a szándékból ered, hogy a szerző kifejezze: Edina számára Dénes volt „a” férfi, ő volt számára a nagy Ő.
„[…] mondatai úgy zakatoltak […] mint a […] valósága”	– képzavar. A valóság nem zakatol, sőt a bekezdés elbeszélői beszédhelyzetében a mondatok sem zakatolnak. A villamos, a metró csakugyan zakatol, ezért kerül ide az ige.
„Dobhártyáján”	– a konkrét testrész feszültségben áll a mondat átvitt értelmű kifejezéseivel (a mondatok vagy a valóság zakatolásával). A dobhártya inkább szétreped, vagy valami kellemetlen hang szétrepeszti. Alighanem azért választotta ezt a megfogalmazást a szerző, mert a „fülsértő” vagy a „sérti a fülét” kifejezések eltávolodtak betű szerinti akusztikai jelentésüktől.
„Mint”	– hasonlító „mint” előtt vessző áll. (Az értelmező „mint” előtt viszont el kell hagynunk a vesszőt.)
„Villamosok és metrók érdes valósága”	– a többes szám általánosítja a kifejezés vonatkozási körét. Az általános jelentés azonban feszültségben áll azzal, hogy Edina egyedi járműveken megy haza. A fülét sem az általánosság, hanem az egyedi járművek zaja sérti.
„A villamosok és metrók érdes valósága”	– helytelen a határozott névelő használata. A „villamosok”, a „metrók” birtokos jelző, nem minőségjelző. Helyesen: „a villamosok és a metrók érdes valósága”.
„Melyen”	– kérdő névmás. Csakhogy a tagmondatban vonatkozó névmás kell: „amelyen”. Továbbá Edina nem a valóságon, hanem villamoson és metrón utazott, ezért helyesebb volna többes számba tenni a vonatkozó névmást: „amelyeken”.
„Hazafelé”	– jelentése: útközben. (Például: „Hazafelé bement a zöldségeshez.” Vagy „Épp hazafelé tartott, amikor munkahelyéről felhívták telefonon.”) A szöveg elválasztja azt, ami egy: azt, hogy úton volt hazafelé, és azt, hogy utazott.
„Hazafelé […] utazni”	‑ elég volna az, hogy „hazautazott”. Ám ezt akkor mondjuk, ha valaki másik településen él. Településen belül inkább azt mondjuk: „hazament”. A szerző alighanem a járművek miatt választotta az utazni igét. Villamoson, metrón csakugyan „utazni” szoktunk, az ellenőrök is az „utasoktól” kérik el a jegyeket és a bérleteket.
„Sajnos […] kényszerült”	– milyen körülményeknek a szorítására volt kénytelen villamoson utazni? Ha meggondoljuk, foghatott volna taxit, vagy mehetett volna a saját autóján. Ehhez viszonyítva mondhatjuk értelmesen azt, hogy villamoson volt kénytelen utazni. A mondat megfogalmazása azt sejteti, hogy Edinánál nem volt pénz, vagy hogy nem telt neki saját autóra. Mintha rossz sora, alacsony társadalmi helyzete ébresztene sajnálatot az elbeszélőben. Csakhogy ez nem áll: Edina jómódú családban él. Mi az, amire Edina igazán „kényszerül”? Mi az, ami kellemetlenül érinti őt? Nyilván nem az utazás önmagában véve. Visszatekintve a mondat korábbi részére, a külső (való, durva, józanító) világ zavarja őt. Ennek elviselése az, amire „kényszerül”. Boldogsága szinte az egekbe emelte Edinát, innen rántja őt vissza a földre a forgalom zaja, a tülekedés. Edina lelkiállapota miatt „érdes” a valóság. A szerző azért „sajnálkozik”, mert Edinával együtt ő is kénytelen visszajózanodni az elragadtatásból.