Gyakran halljuk vagy olvassuk-ha nem is pontosan ugyanezekkel a szavakkal-, hogy egy értekező prózai mű azért jó, mert megvan benne az élőbeszéd frissessége és elevensége. Ez a mondás azonban a gyakorlatban nem sok segítséget nyújt; nem lehet ugyanis azt a tanácsot alapozni rá, hogy írjunk úgy, amilyen az élőbeszéd, és akkor írásunk friss és eleven lesz. Egyrészt az általános tanácsban használt 'élőbeszéd' kifejezés nem feltétlenül jelenti pontosan ugyanazt az egyik ember számára, amit a másik számára jelent. Másrészt az élőbeszédnek van legalább két fontos sajátossága, amely írott formában kifejezetten szerencsétlenül hat.
Egyrészt az élőbeszédben gyakran több szót alkalmazunk, mint amennyi szigorúan véve elegendő lenne egy bizonyos hatáshoz. A beszédhelyzet, a hangulat stb. gyakran lehetővé teszi, hogy több, lényegében azonos értelmű kifejezés külön-külön is hozzá tudjon járulni az összhatáshoz. Elképzelhető például, hogy valaki azt mondja: Szóval, na, mondom, akkor tehát-mégse., és mindegyik kifejezésével fokozza, vagy árnyalatnyit finomítja azt a hatást, amelyet már az első kifejezés is kiváltott. Az ilyesmi lehetséges, de szigorúan véve nem csak a szavaknak köszönhető, hanem a helyzetnek, a hangulatnak, stíluselemeknek, a beszélő és a hallgató által ismert tényeknek, személyeknek, azok stílusának (amelyet a példamondat stílusa esetleg utánoz) stb. Csupa olyan dolognak tehát, amely egy szélesebb nyilvánosság számára készült írásmű írója és olvasója között a legritkább esetben feltételezhető. Egy olyan mondat, mint a fenti, egy esszében nagy valószínűséggel legfeljebb furcsának hathatna.-Ezért úgy tűnik, az élőbeszédre jellemző szóbőséget nem vihetjük át az esszéírásba mint mindig és mindenhol alkalmazható eszközt.
Az élőbeszéd másik sajátossága ennek épp az ellenkezője: a beszélő és a hallgató számára egyformán ismert helyzetben időnként egészen röviden, akár töredékesen is lehet fogalmazni. Amit már mindannyian tudunk, azt nem ismételjük meg, és ilyen elliptikus szerkezetekkel élünk mint Dehogy!, Sőt…, vagy Inkább utóbbi. Írásban ezzel az eszközzel is érdemes óvatosnak lennünk. Stílusunknak nagyon rosszat tehet, ha indokolatlanul váltakoznak benne a hosszú, vagy csak átlagos hosszúságú mondatok a nagyon rövidekkel, vagy sok szót elhagyó, elliptikus mondatokkal. Ezért legalábbis egy darabig érdemes esszéinkben sem nem túl hosszú, sem nem túl rövid mondatok alkotására törekednünk és csak némi gyakorlat után próbálkoznunk a rövid, frappáns mondatok hatásos alkalmazásával, a nagyon hosszú mondatok alkalmazása pedig szinte soha nem kívánatos cél. Az ideális arányt természetesen nem könnyű egyből eltalálni, és erre nem is szükséges minden áron törekednünk. Működőképes módszernek mondható az, hogy inkább fogalmazzunk kezdetben fesztelenül, némi szóbőséget megengedve magunknak, és az ismételt átolvasások során próbáljuk megítélni, melyek azok az elemek, amelyek szigorúan véve semmilyen, általunk helyeselt közlési célt nem szolgálnak.
Az élőbeszéd további sajátossága az, hogy nem nagyon válogatunk a szavak között (gyakran nincs is rá időnk), és úgy fogalmazunk, ahogy elsőre eszünkbe ötlik. Írott szövegeinket ebből a szempontból is érdemes átvizsgálnunk, és ennek során igyekezzünk megszabadulni a feleslegesnek érződő szóismétlésektől. Vigyázat: a szóismétlés kerülésének általános elve alól kivételt jelentenek a szakterminusok, amelyekre egy adott szakterületen-például irodalomesztétikában, zenetörténetben, csillagászatban vagy elmefilozófiában-a pontos fogalmazás, a mondanivaló egyértelműsége céljából szükség van.