Ironikusan használ egy-egy szót, kifejezést a beszélő vagy az író akkor, ha szándékosan úgy fogalmaz, hogy bizonyos fokú aránytalanság legyen szavai és azon valóság között, amelyre szavai vonatkoznak. Ha például egy olyan emberre, akiről tudjuk, hogy naponta öt szónál alig szól többet és bármi történjék is, soha nem izgatja fel magát, azt mondja valaki: Nem kimondottan eruptív alkat , akkor vélelmezhetjük, hogy ironikusan akart fogalmazni. Az irónia által keltett gunyoros hatás általában szelíd és jóindulatú. Ha ugyanerre az emberre azt mondják: Megalszik a tej a szájában, abban a megjegyzésben már sokkal több elégedetlenség, elítélés, lenézés vagy egyszerűen rosszindulat feltételezhető, ezért inkább szarkazmusnak mondható.
Az irónia írásban gyakran idézőjel használatával valósul meg. Például: Megköszöntem a "figyelmes" fogadtatást.
Az irónia eszközével esszében is élhetünk, de túl gyakori használata az olvasó számára zavaró: a szöveget fárasztó olvasmánnyá teszi, ha folytonosan mindkét jelentésrétegre figyelnie kell. Két (vagy több) jelentésréteg kiaknázása ugyanakkor teljesen megengedett a szépirodalomban, pontosan azért, mert ott-az értekező prózától eltérően-a nyelv nem játszik elsődleges vagy közvetlen valóságleíró és -feltáró szerepet. Megfontolandó továbbá, hogy az ironikus hatás csak akkor lép fel-több-kevesebb valószínűséggel-, ha az olvasó is tisztában van egyrészt a tényekkel, másrészt az alkalmazott kifejezések jelentésével.
Mindent egybevetve ezért takarékosan éljünk az irónia eszközével, ha mégis tesszük, jól fontoljuk meg, mire alapozzuk az ironikus hatás elérhetőségéről alkotott elképzelésünket és várakozásunkat, és arra is vigyázzunk, nehogy ironizáló szándékunk megvalósítására valójában szarkasztikus hatású kifejezőeszközt válasszunk.