Norbert Kron: Egy újságíró munkanapja

Amikor először láttam a Four Seasons hotel halljában, őt is ama számos gazdag asszony egyikének tartottam, akiket elhagyott a férjük, és akik, úgymond legjobb éveikben, némi, a magányukat oldó változatosságra vágynak. Lefelé jött a lépcsőn, karcsú szabású, barna nadrágkosztümben, amely már első pillantásra jó, sőt sportos alakot sejtetett, és a bejárati csarnokot uraló kristálycsillár villódzó fényében egyfajta különös, melankolikus magabiztossággal egyenesen felém tartott, mintha elszomorítaná, hogy rögtön megismert. Szóval ő az, gondoltam, Ariane von Rosen, lakhely: Hamburg és Los Angeles, fő érdeklődési körök: régiségek és opera. Még most is, noha már korántsem először voltam ebben a helyzetben, éreztem, amint felgyorsul a szívverésem – azután pedig, hogy hogyan árad el egész testemben a nyugalom, amikor az arcát látva megállapítottam, hogy nem ellenszenves vagy netán egyenesen visszataszító asszony. Ellenkezőleg: Ariane von Rosen korához képest valóban mutatós volt. Tettem felé egy-két lépést, hogy eloszlassam az első találkozás pillanatában többnyire kölcsönösen jelentkező enyhe szemérmes zavart, rajta azonban azt sem lehetett észrevenni, hogy ideges lett volna, és finom mosollyal a kezét nyújtotta.
– Felix, ugye? – Kézfogása lágy, de határozott volt; éreztem, amint egy vastag gyűrű a tenyerembe nyomódik. – Istenem, milyen magas maga, Felix! Magához képest én csak egy fél adag vagyok.
Gépiesen és ösztönösen meghajoltam kissé; azért is, hogy egy kis időt nyerjek. Volt a hangjában valami könnyű, szinte nem is érzékelhető akcentus, amelyet az első pillanatban nem tudtam hová sorolni.
– Bevallom, pár centit letagadtam az ügynökségnél. Viszont biztos vagyok benne, hogy számos más tekintetben leköröz, asszonyom.
Ráhunyorítottam a szemem sarkából, boldogan, amiért eszembe jutott valami, ami jó riposzt volt kacér understatement-jére.
– Ohó! Szóval egy charmeurt választottam. Nagyszerű! Látom, tudja, mit szeretnek a nők.
Ismét hallottam a hangjában a franciára emlékeztető finom nazalitást, és egy kis csettintést a „g” és „k” hangok kiejtésekor, amit viszont inkább a szláv nyelvekből eredeztettem. A táskámba nyúltam, és kivettem belőle az ajándékcsomagocskát.
– Engedje meg, hogy az ügynökség nevében átnyújtsam Önnek ezt a kis ajándékot. Ha óhajtja, a közös napunk nyitányaként szívesen meghívom egy pohár pezsgőre a bárban.
– Ó, ez olyan fogadtatás, mint amikor az „MS Deutschland” fedélzetére lép az ember. Nem, köszönöm, inkább bontsunk máris vitorlát. Ez a reggeli kótyagosság engem mindig a tengeribetegségre emlékeztet. Olyanoknak való, akik számára a hajóutak az óceánon életcélt jelentenek.
Mosolyogtam. Kedvemre való volt, hogy tüstént átvette az irányítást. Az asszonyok közül, akiket az elmúlt néhány hónapban megismertem, sokan bizonytalanok és félszegek voltak, és arra vártak, hogy valaki kezdeményezzen helyettük. Többségük először vette igénybe egy magamfajta férfi szolgálatait. Ariane von Rosen azonban a jelek szerint már hozzászokott az ilyen helyzetekhez, vagy pedig általában viszonyult szenvtelenebbül, enyhén rezignált öniróniával az élethez.
– Az „MS Berlin” kifutásra készen várja az ajtó előtt –, mondtam mosolyogva, és míg magam elé engedtem a forgóajtóban, kihasználtam az alkalmat, hogy felvilágosítsam az apró szépséghibáról: – Az autókölcsönzőben megígérték, hogy meglesz a Mercedes, amelyet szeretett volna. De amikor ma reggel odamentem, csak egy Chryslert tudtak adni abban a kategóriában. Remélem, nem nagy baj.
Csak egy gyors oldalpillantást vetett a kocsira, mielőtt rám nézett volna.
– Minden attól függ, milyen sofőr ül a kormánynál. Remélem, sofőrnek ugyanolyan jó, Felix, mint charmeurnek.
Hallottam az enyhén nazális akcentusát, amelyet továbbra sem tudtam hova tenni, és kinyitottam előtte a kocsiajtót:
– Úgy ismerem a Berlin nevű óceánt, akár a tenyeremet, von Rosen asszony.
– Úgy? Remek! És tegye meg azt a szívességet nekem, Felix, hogy Arianénak szólít. Ha már úgyis magasabb nálam húsz centivel, nem akarom magam húsz évvel öregebbnek is érezni magánál.
Pedig húsz évvel idősebb volt nálam. Olvastam az adatlapján, amelyet előző este e-mailen átküldött nekem az ügynökség. Amíg a Brandenburgi Kapu felé csorogtunk az Unter den Linden-en, oldalról figyeltem őt, amint kinyitja az ölében tartott ajándékcsomagot, és el kellett ismernem: jóval fiatalabbnak nézett ki a koránál; legfeljebb ötvennek látszott. A haja chardonnay-szőke, nagy, fekete szemének pillái erősen ki voltak festve, ajkán decens rosé rúzs. Miközben kibontotta az ügynökség ajándékát (amelyben, mint mindig, egy édeskés illatú Joop-parfüm volt, medve formájú üvegcsében, valamint néhány nagyon finom Leysieffer-praliné, melyekből időnként megkínáltak a megajándékozottak), szeme sarkában megható, már-már gyermeki mosoly játszott, amely azután különös fénnyel sugárzott szét egész puha arcára. Valamikor nagyon vonzó asszony lehetett, olyan, aki mágneses erővel vonzza a férfiakat; egy nő, aki – vajon mikor is? talán a 70-es években? - egész bizonyosan dolgozhatott volna modellként, még ha alacsonyabb volt is talán néhány centivel az ideálisnál. Szép asszonynak kellett lennie valaha, hiszen – a korához képest még most is az volt.
Abban a pillanatban, amikor mindezt konstatáltam magamban, éreztem, hogy föltolul bennem a kérdés; az a kérdés, amelyet, így vagy úgy, minden megbízásom alkalmával föltettem magamban, amióta hölgyvendégek kísérőjeként dolgoztam. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen asszony, egy csinos és gazdag asszony, ilyen meghatottsággal bontsa ki az ügynökség egyen-reklámajándékát, amely ügynökségnél férfikísérőt bérelt magának Berlinben töltendő napjára? Ha már nem volt is fiatal - nem volt már abban a korban, amelyben a szép nők elmenekülni sem tudnak a kísérők elől –: hogyan lehetséges, hogy fizetnie kellett egy lovagért? Lehetséges volt, hogy egy olyan asszonynak, mint ő, nem voltak barátai? Hogy magányos volt?
Gyakran tettem föl magamnak ilyen és ehhez hasonló kérdéseket, mióta munkába álltam az ügynökségnél. Attól a pillanattól fogva hordoztam magamban ezeket a kérdéseket, amikor először kezdtem játszani a gondolattal, hogy ezen a módon keressem meg a napi betevőmet. Makacsul nyugtalanító kérdések voltak ezek, amelyek végül lényegében két pontra futottak ki: Miféle asszonyok ezek, akik ilyen kísérő szolgálataira szorulnak? És: vannak egyáltalán asszonyok, akik ilyen szolgálatokat vesznek igénybe?
Míg férfiak esetében – legyen szó akár idősebb, akár fiatalabb férfiakról – a fizetett kísérő iránti igény magyarázata teljesen kézenfekvő volt – azaz világos volt, hogy az élénk és egyértelmű keresletet a kínálat sohasem fogja fedezni -, addig hölgyek részéről ilyen kereslet, gondoltam, ha egyáltalán, akkor csak magányos, kétségbeesett vagy csúnya nőknél jelentkezhet: olyan nőknél, akikkel eleve nem kívántam semmiféle kapcsolatba kerülni. S alighogy ez tudatosodott bennem, a várost járva vagy egy-egy vendéglőben ülve valósággal mániákusan kezdtem vadászni az olyan nőkre, akikre illett ez a jellemzés: bajuszos nőkre, hetven kiló súlyfölöslegtől szuszogó nőkre, hisztériáról vagy depresszióról árulkodó arcjátékú nőkre. Kaján és megátalkodott iróniával játszottam ezt a játékot, amelyben volt egy adag mazochizmus, és amelyben elmentem a végső konzekvenciákig. Föltettem magamban a kérdést, milyen lenne vajon nap mint nap együtt lenni ezekkel a nőkkel. Azt firtattam magamban, el tudnám-e képzelni vajon, hogy egy-két hét vakációra utazzam velük. És természetesen megkérdeztem magamban, hogy képes volnék-e lefeküdni velük. Éppen ez az utolsó kérdés volt az, amely arra ösztökélt, hogy újra meg újra eljátsszam ezt a gondolati játékot: a viszolygás izgató volta, az elképzelhetetlen elképzelésekor érzett bizsergés valósággal függővé tett, és újra meg újra ilyen szemmel mustráltatta velem az asszonyokat. És ha kezdettől fogva kizártam is a végső lépést – ha kategorikusan elutasítottam is a gondolatot, hogy bármelyikükkel valaha is lefeküdjem -, akkor is tudtam, hogy a velük való puszta találkozás is szembesítene azzal, milyen mélyre süllyedtem: hogy a túlélés érdekében prostituáltam magam.
Aztán mégis megtettem. Nemcsak azért, mert anyagi tekintetben valóban nem láttam más kiutat (föltéve, hogy nem akartam még mélyebbre süllyedni, és egy nyomorult call-centerben egy nyomorult fitness-reklám külsejű tréner utasításai nyomán okádnivaló felvilágosításokat adni, „Jó napot kívánok, Felix Herzberg vagyok, mit tehetek Önért?” modorban). Nem, egyszerűen tudni akartam, milyen ez az egész. Nem hagyott nyugton a dolog; muszáj volt kipróbálnom. Meg kellett tudnom, miféle asszonyok ezek – és hogy fogom érezni magam, miközben a lakájukat, a sofőrjüket, a személyi titkárukat játszom. Fejest ugrottam tehát a mélyvízbe, jelentkeztem, és megkaptam az állást.
Ez körülbelül három hónappal ezelőtt volt. Azóta csupán tíznél is kevesebbszer vették igénybe szolgálataimat ezek a 60 körüli asszonyok, és ami a dologban a meglepő volt – és ez most tudatosodott bennem -: az első bevetésemtől fogva, vagyis attól a naptól, hogy – pontosan, ahogyan ma – dobogó szívvel ültem egy szálloda halljában egy kalauzolandó hölgy-ügyfélre várva; ettől az első alkalomtól fogva mindig nagyon gyorsan válaszolódtak meg a szorongó előzetes kérdéseim. Így vagy úgy, de mindig rögvest világosan kiderült, miért béreltek maguknak ezek az asszonyok – maguknál fiatalabb – férfi-kísérőt. Tudniillik nem azért, mintha közülük csak egy is olyan ijesztően csúnya vagy szociálisan annyira elszigetelt lett volna, ahogyan azt önmagamat riogató eretnek képzelgéseimben magam elé festettem. Még ha – természetesen – csupa már nem fiatal és vonzó nőről volt is szó, minden esetben kellemesen csalódtam. Egytől-egyik nagy súlyt fektettek az ápolt megjelenésre, átlagon felüli műveltséggel rendelkeztek, és rendkívül kedvesek voltak. Ugyanakkor ilyen vagy olyan módon valamennyien magányosak voltak, évek óta nem osztották meg senkivel az életüket, vagy egyéb okból voltak ráutalva valakire, akit maguk mellett tudhattak az idegen városba tett látogatásukkor. Például valamilyen kiállításra és vásárra jöttek, és nem akartak egyedül megjelenni az ahhoz kapcsolódó fogadáson. Vagy nehezükre esett a gyalogos közlekedés, és kellett nekik egy sofőr, aki nemcsak a Sanssouci kastélyhoz viszi ki őket, hanem velük tart az esti musical-előadásra is. Vagy külföldről jöttek, és egyszerűen élvezték, hogy megbíznak egy ügynökséget, amely nemcsak autóról és színházjegyekről gondoskodik számukra, hanem ezenfelül még rendelkezésükre is bocsát valakit, aki első kézből való információkkal szolgál nekik a gazdag és súlyos történelmi örökséget hordozó, erősen átalakulóban lévő német fővárosról.
Miközben a délelőtti forgalomban a Ku’damm felé kormányoztam a kocsit, Ariane von Rosen pedig gunyoros élvezettel forgatta kezében a medve formájú üvegcsét, arra vártam, hogy kiderüljön, ő miért fogadott magának kísérőt a mai napra.
– Kedves gesztus az ügynökségétől – mondta parfümmel kissé meghintett kézfejét szagolgatva, – máris van egy kis ajándékom Irina barátnőmnek; ő szereti az ilyen illatgiccseket.
– Ezeket itt pedig – mondta az épp kicsomagolt pralinékra mutatva, – megkapja maga, Felix, jó? Tudja, én már egyáltalán nem eszem ilyesmit.
Mosolyogva megköszöntem, és arra vártam, hogy nyilatkozzon az óhajairól. Estére operalátogatás volt tervezve, amelyet, érthető módon, szívesebben abszolvált egy gavallér társaságában, mint egyedül, egyebekben azonban az elkövetkező órákra vonatkozóan előterjesztett tervei inkább szerények és hétköznapiak voltak. Körbefurikáztam a városban, elvittem a város nyugati részében fekvő bevásárlóutcákba, ahol kirakatokat akart nézegetni, elmentem vele a KaDeWe csemege-részlegébe, ahol meghívott egy kávéra. De nemcsak hogy bármely taxisofőr végigvihette volna ugyanezen az útvonalon, ráadásul még finoman, de határozottan le is szerelte minden kísérletemet, hogy (mintegy mellékesen) meséljek neki valamit a város történetéről („tudta, hogy ott szemben volt valamikor a ‚Romanisches Café’, amely a huszas években az összes művész törzshelye volt?”). Finom témaváltásai minduntalan sekélyebb vizekre vezettek vissza minket:
– Hogyne, a művészek híres éjszakai élete… Ki ne lett volna ott szívesen a vad huszas években?
– Épp ez a vicc a dologban: az egész csak legenda. A „híres éjszakai életet” a turistáknak találták ki. A művészek napközben találkoztak a ‚Romanisches Café’-ban.
– Akárhogy is van; visszatekintve mindig színesebbnek és izgalmasabbnak tűnik minden.
– És tudja, hova mentek a művészek ünnepelni? Párizsba!
– Egy hónapja jártam ott. Lépten-nyomon érezni a fényes múltat.
– Csakhogy a párizsi éjszakai élet alighanem szintén csupán turistacsalogató klisé volt. A művészek napközben a Grand Guignol-ban ültek – mulatni pedig máshová mentek.
– Például – nevetett Ariane von Rosen – New Yorkba? Ah, Felix, álljon csak meg ott, kérem. Be akarok nézni ott a túloldalon abba az üzletbe.
S ez így ment. Déltájban egy bank előtt mentünk el, amely időnként művészeti kiállításokat rendez, és mivel von Rosen érdeklődését felkeltette a nagy Dalí-plakát, úgy döntött, hogy megnézi a kiállítást. Mivel a közelben lehetetlen volt parkolót találni, vendégem kívánságára a tilosban állítottam le a kocsit („a büntetést írja egyszerűen a számlámra, Felix”), és követtem őt a régi Jugendstil-épületbe, amelynek tágas előcsarnokában egymást érték az ilyen helyeken szokásos sztereotip, túlzó jelenetek. Gyors léptekkel ment ide-oda a csarnokban, megállt egy-egy kép előtt, és csupa olyan dolgokat mondott csak, mint „Ez szerintem remek”, „mi akarhatott mondani ezzel?”, „ez azért szerintem egy kicsit túlzás” – s közben időnként félig hátrafordult, és fölpillantott rám a válla fölött.
Egy lépéssel mögötte állva ráláttam a haja által épp szabadon hagyott tarkójára. Bőrének csodálatos bronzos simasága itt is hibátlan volt. Nyakizma a kulcscsontjától olyan feszességgel ívelt föl a füléig, hogy azt akár a 30-as éveikben járó nők is megirigyelhették volna. Alig volt időm újra megdöbbenni ennek az asszonynak a fantasztikus fiatalosságán, a következő pillanatban már tudatosodott bennem, hogy bőrének ez a szokatlan feszessége csakis plasztikai műtét eredménye lehet. Igen, egyszeriben valósággal látni véltem, hogyan feszítették ki a nyaka bőrét a füle mögött, ahol a haja kezdődik, amely minden heget eltakar. És, jóllehet majdhogynem agresszív ellenszenvvel viseltetem az efféle görcsös fiatalsághajhászással szemben, ugyanazon szempillantásban ismét éreztem, milyen vonzó benyomást keltett bennem von Rosen asszony. A legtöbb asszony, akiknek a munkába állásom óta eltelt három hónapban a kísérője voltam, az 50-es éveinek vége felé vagy a 60-as éveinek elején járt, akárcsak ő; sőt, némelyikük a hetvenhez közelített. Mindig ők, az idősebbek voltak az egyszerűbb esetek. Beérték annyival, hogy folyamatosan rendelkezésükre álljon egy charme-os és szolgálatkész sofőr, akivel kulturáltan lehetett csevegni városnézés vagy színházlátogatás közben, és aki ezenfelül végighallgatta az élettörténetüket is. Nem volt igényük másra – teljes összhangban az erről a foglalkozásról, mármint a fizetett kísérőéről terjesztett képpel – mint egy pótfiúra, akit a valóságban nélkülözni voltak kénytelenek, vagy mert nem volt saját gyermekük, vagy mert saját gyermekeiknek nem volt idejük özvegy édesanyjukra. Erre a szerepre – ezt pontosan tudtam – én voltam az ideális férfi. Véremmé vált az etikett, bármely társalgási témára rá tudtam hangolódni, és nagyszerűen kiismertem magam minden, Berlinnel kapcsolatos kultúrtörténeti kérdésben.
E képességeimet természetesen a többi kuncsaftomnál is bevetettem – náluk azonban mindig nehezebb dolgom volt. Őket – a hatvan év körüliek fő csoportját – minden jel szerint összetettebb motívumok vezérelték. Látszat szerint ők is csupán személyi idegenvezetőt fogadtak, aki minden gyakorlati kérdésben a rendelkezésükre áll. Egy másik, rejtett szinten azonban – egy olyan szinten, amely időnként mintegy tolakodóan felvillódzott a mélyből, és amelyből ezeknek az eseteknek a nehézsége fakadt – még egy tényező szerepelt a játékban. Alapjában véve e nők mindegyikénél – ez volt a benyomásom – a szexre ment ki a dolog. Nem, nem valódi, testi szexre vágytak, hanem valami kínosabbra, intimebbre és kellemetlenebbre: erotikára. Akár a biológiai nőiség utolsó felizzása volt, akár a szellem tiltakozó lázadása a közeledő halál ellen: hosszabb-rövidebb ideig minden ilyen találkozás alkalmával szembesülnöm kellett a gyöngéd ostromlás iránti igénnyel: a vággyal, hogy valaki még egyszer dédelgesse és kívánja ezeket az asszonyokat. E kívánságot minden charme-omat bevetve sem tudtam leszerelni – ellenkezőleg: csak még jobban szítottam vele. A szavakkal soha ki nem mondott erotikus vágyakozás úgy gyűlt föl és sűrűsödött a láthatatlan mélyben, mint egy gázfelhő. Az azonos korú férfiakkal ellentétben (akiknek, mint azt a kultúra prominens képviselőinek megfigyeléseiből tudjuk, leplezetlenül az arcára van írva a tragikusan ernyedetlen hormontermelés) számukra – nagyvilági asszonyok számára - túlzottan közönséges vagy megalázó lett volna hivatásos dzsigoló szolgálatait igénybe venni. Társalkodót, kísérőt és sofőrt kívántak maguknak, aki végül úgy igyekszik elcsábítani őket, ahogyan fiatalkorukban igyekeztek elcsavarni a fejüket akkori lovagjaik (amely csábításnak, mint azt most, utólag sajnálkozva megállapították, túlságosan is kevésszer engedtek). Ámbár ma nagy valószínűséggel ugyanolyan felháborodással utasítottak volna vissza minden ilyen tényleges kísérletet, mivel maga a próbálkozás is elmaradt – minthogy eleve nem mentem bele ilyen játékba -, az ilyen asszonyok számára nem egy költséges nap talányos eredetű frusztrációba torkollt, és több alkalommal nem kértek a szolgálataimból.
– Menjünk, együnk valamit – mondta Ariane von Rosen, miután elhagytuk a kiállítást. Koradélután volt, közös napunk fele már eltelt, s én továbbra is arra vártam, hogy az ő esetében is lelepleződjék városlátogatásának rejtett célja, hogy valami mélyről jövő, kétértelmű vágyakozás lopóddzék be eddig oly világos, üzleties viszonyunkba. Mindeddig úgy tűnt, hogy valóban nem készült semmi másra, mint agyonütni az időt – és hogy én alibinek kellek ehhez a tengő-lengő semmittevéshez. Azt javasoltam, menjünk egy étterembe a gyalog csupán öt percre lévő Savignyplatz-on, és von Rosen asszony valóban rögtön elfogadta, közömbös, beleegyező mosollyal, amelyben ismét egy csipet melankóliát véltem érzékelni. Az volt az érzésem, hogy valamilyen titok rejtőzik e mögött a mosoly mögött; titok, amely csak arra vár, hogy lelepleződjék. Az autót (amelyen még büntetőcédulát sem találtunk) ott hagytuk, ahová még a kiállítás előtt leállítottam, és amikor befordultunk a Ku’damm egyik mellékutcájába, amelyben egyik galéria a másikat érte, vendégem azt mondta:
– Áh, szóval itt vagyunk. Most már tudom, hol vagyunk.
Anélkül, hogy ránéztem volna, látszólagos érdektelenséggel és félig magam elé mormolva megkérdeztem:
– Járt már itt, Ariane?
Úgy tűnt, mintha nem hallotta volna a kérdésemet. Tovább lépdelt a oldalamon, tekintetével szüntelenül az utca túloldalára tapadva, ahol egy régiségkereskedés volt, és csak tíz-tizenöt lépés után fordult hozzám, váratlanul, csaknem úgy, mint akinek hirtelen megvilágosodása van:
– Mondja, Felix – nem valahol itt van a ‚Paris’ bár? Ezer éve nem jártam erre.
Pontosan ilyen volt ez az állás: teljességgel ráhangolódni az ügyfél igényeire. Alapjában véve teljesen mindegy lehetett nekem, hogy járt-e már itt valaha – és hogy miért vette igénybe a szolgálataimat. Fizetett, óhaja tehát parancs volt számomra. Ha valóban csak az időt akarta agyonütni – éspedig férfikísérettel –, annak csak örülhettem. Soha nehezebben keresett pénzt! Elkalauzoltam hát a keresett bárhoz, amely rögtön ott volt, a sarkon túl, s ott lesegítettem az átmeneti kabátját. Osztrigát rendelt, és felszólított, hogy kövessem a példáját. Így telt el egy jó óra, miközben a legkülönbözőbb jelentéktelen apróságokról csevegtünk: a ‚Paris’ bár történetéről, a város nyugat és keleti fele közötti különbségről, a berlini időjárásról. S közben figyeltem az akcentusát, amelyet továbbra sem tudtam megfejteni, és a mimikáját; valósággal elragadtatva a kétértelműségtől, amelyet ez a plasztikai műtéttel korrigált szépség számomra tartogatott. Igen, ő is csak egy asszony volt, aki küzdött az öregedés ellen, egy asszony, aki, az érvényes játékszabályoknak megfelelően, szenvedett attól, hogy nem maradhatott örökké a szép, fiatal és sóváran körülrajongott asszony, s aki nem tudta elfogadni, hogy élete napja leáldozóban van. Csakhogy, különös módon, épp ez a küzdelem s a benne lappangó, kimondatlan kétségbeesés volt az, ami mélységesen megindított; e néma kétségbeesés tette emberivé és szépítette meg mintegy irritáló módon Ariane von Rosent. Aligha van a világon bármi, amiben tragikusabban mutatkoznék meg az élet mulandósága, mint egy valóban szép asszony szépségének elhervadásában. Jóllehet von Rosen asszony kimondott szavaiból a leghalványabb célzást sem hallhattam ki valamiféle gyöngédség-igényre, nem tudtam föl nem tenni magamban a kérdést, hogy az a melankólia, amelyet kezdettől fogva érzékeltem benne, vajon nem mégis azt a bizonyos vágyat takarja-e. Az a nyilvánvalóan önironikus mosoly, amely szinte állandóan ott játszott a szája sarkában, vajon nem volt a kifejeződése, hogy milyen hiábavaló igyekezet szembeszállni próbálni a feltartóztathatatlannal? Egy valaha szép nő, akinek szépsége az évek múltával odalett, a legrafináltabb műtétekkel sem tudta elfedni saját maga előtt, hogy olyan vonzalmat szeretett volna ébreszteni a férfiakban, amilyennel semmilyen plasztikai sebész kése nem ajándékozhatta meg. Bármennyire igyekeztek is e vágyat arcuk maskarádéja mögé rejteni, egyetlen gyógyír volt csupán képes, átmenetileg, enyhíteni veszteségük fájdalmát: ha úgy érezhették, hogy egy férfi kívánja őket.
Természetesen számtalanszor eljátszottam a gondolattal, hogy valóban szexuális szolgáltatásokkal is a rendelkezésükre állok az időmért és társaságomért fizető nőknek. És mindegyiküknél meg is kérdeztem magamban, képes volnék-e vajon eljátszani neki a profi szerető és kéjszállító szerepét. Eddigi háromhónapos férfikísérői pályafutásom alatt egyetlen helyzet adódott, amikor este egy bárban ülve egy ügyfél-hölgy azt igyekezett kipuhatolni virágnyelven, hogy kísérői szolgálataim vajon a szállodaszobára is kiterjeszthetők-e - mire én hülyének tettettem magam. S amikor az asszony végül kertelés nélkül megkérdezte, nem akarnék-e némi kiegészítő zsebpénzt keresni (amiről senkinek nem kéne tudnia), azzal hárítottam el, hogy az ügynökség szigorúan megtiltotta, hogy az ügyfelektől bármiféle plusz-ellenszolgáltatást fogadjak el (ami színtiszta hazugság volt), és hogy semmiképp sem szeretném kockára tenni ezt az állást (ami teljességgel megfelelt a valóságnak). Igazában csak egyetlen dolog tartott vissza az ügylettől: a félelem, hogy csődöt mondok szexuálisan. Ez az asszony sem volt visszataszító jelenség: fiatalosan öltözött, és inkább 38-as, semmint 46-os konfekcióméretet viselt. De ő is hatvan körül járt, megereszkedett bőrén ugyanúgy meglátszott a kor, mint szemének az illetlen ajánlat előterjesztésekor rám villantott, fáradt pillantásán. Nem éreztem volna undort, miközben megérintem, de nem éreztem semmilyen impulzust, semmiféle, belőle kiinduló szexuális kisugárzást sem, és sajnos azt sem mondhatom, hogy a gondolat frivolsága, e prostitúció titkossága megmozgatta volna az erotikus fantáziámat. Mondhattam volna persze, hogy miért ne, lesz, ami lesz, de fogalmam sem volt, hogy vajon képes lennék-e parancsra, egyik pillanatról a másikra azt a szolgáltatást nyújtani, amelyre – azzal, hogy belementem a játékba – mintegy köteleztem magam. Röviden: féltem. Féltem a kínos helyzettől, amikor fönt a szállodaszobában megcsókolnám az idősödő asszonyt, amikor kezemmel megereszkedett húsú testét cirógatva lassanként a kéj lebegő állapotába varázsolnám (e képességemben egy pillanatig sem kételkedtem) – miközben nálam, bármi efféle röptető alkalmi hormontermelés hiányában, semmi nem kezdene lebegni; ehelyett, egy földöntúli nehézkedési erő törvényének alávetve, a valóság megkérdőjelezhetetlen talaján találnám magam, amin sem finoman győzködő rábeszélés, sem jószándékú beavatkozás nem segítene. Ez volt az, ami akkor nemet mondatott velem, a félelem, hogy nemcsak magamat, hanem (és főként!) őt kínos helyzetbe hozhatom. Hiszen mit szépíthettek vagy változtathattak volna az idősödő asszony szexuális vonzerejéről áradozó legválogatottabb szavak is ama megfellebbezhetetlen ítéleten, amelyet a férfitest biológiájának szemmel látható közömbössége a tárgyban hozott?
Úgy döntöttem hát, hogy e találkozások virtuális kétértelműségét továbbra is elébe helyezem az egyértelmű valóságnak, és az utóbbi felé hajló asszonyokat inkább az ilyen kalandoktól való alapvető és kivételt nem ismerő tartózkodásom által a csapongó fantázia számára nyitott tág lehetőségekkel ajándékozom meg. Olykor gyanúba fogtam ezeket az asszonyokat, hogy a tabu okozta, napközben felgyűlt frusztrációt éjjel a szállodai ágyukban magányosan (viszont garantált sikerrel) vezetik le. S nem kizárt, hogy ezekben az erotikus rövidfilmekben én, az előzékeny, művelt és, igen, határozottan jóképű Felix, játszom a férfi-főszereplőt – amiként kamaszkorom óta magam is számos, csupán az utcán véletlenül látott nőt használtam a magam hasonló céljaira. Ha most megcserélődtek a szerepek, és ezek az asszonyok használtak engem gerjedelemlevezető eszközül, az nem zavart – sőt, még hízelgő gondolat is volt. Még mindig jobb, gondoltam, ha az önkielégítésükhöz segédeszköz gyanánt pergetett belső képek modelljeként maradok meg ezeknek az asszonyoknak az emlékezetében, mint ha ama hús-vér férfiként, aki egy Foucault-inga természettudományos bizonyító erejével szemléltette számukra az idő és az elmúlás hatalmát.
– És amúgy mit csinál az életben, Felix? – kérdezte váratlanul Ariane von Rosen, – mert magamfajta asszonyokat, gondolom, csak szabadidejében kalauzol.
Már a kávénkat ittuk, félig már továbbindulásra készen, és szókimondó közvetlensége annyira készületlenül ért, hogy – szöges ellentétben azon elvemmel, hogy a magánéletemet szigorúan elhatárolom ettől a pénzkereső tevékenységemtől – válaszoltam:
– Újságíró vagyok. Különböző lapokba írok.
– Ó, szóval újságíró – mondta. – Milyen érdekes! És miről szokott írni?
– Nos, főként kulturális témákról. Művészet, tudomány, filozófia.
Úgy tűnt, egy pillanatra elgondolkodik, mintha meg kéne értenie, amit hallott.
– Kultúra; aha. Hát ez remek! És milyen lapokba szokott írni?
Akcentusa olyan tónussal festette alá a kérdést, amelyben több volt egyszerű kíváncsiságnál; komolyság csendült ki belőle. Megneveztem a lapokat, amelyeknek – amióta feloszlott annak az újságnak a berlini szerkesztősége, amelynek addig állandó munkatársa voltam – el szoktam sütni rendszertelen időközönként írott cikkeimet.
– De hiszen akkor lehet, hogy nemrég Magától olvastam valamit a repülőn. Nem Maga írta véletlenül a cikket Luciano Pavarottiról a vasárnapi mellékletben?
– Ó, sajnos nem – sütöttem le a szemem elmosolyodva. – Nem vagyok zene-szakértő. Szeretem az operát – de inkább átfogóbb kulturális témákról írok.
– Vagy úgy?! Na, hát ez tényleg nagyszerű. Tehát én itt a kultúra emberével ülök szemközt.
Úgy rémlett, hogy a szája szögletében – ebben a ránctalan, műtétileg mosolyhoz igazított szájszögletben - ismét árnyékot látok sötétleni. fejét felemelve fölnézett a körben a falakon függő képekre, majd elrévedve ezt mondta:
– Azt mondom Magának, Felix: ha eligazodik a kultúrában – írni meg nyilvánvalóan tud –; írjon a forgatókönyveket. A producerek manapság valósággal ölik egymást a jó forgatókönyvekért.
Fogalmam sem volt, miért juthatott most épp ez az eszébe, de egy biccentéssel megköszöntem a tippet. Ezután arra kért, hogy hozassam ki a számlát. (Ez általában – pro forma – az én dolgom volt.) A számla 136 euróra rúgott, és mivel úgy találtam, 4 euró kevés lenne borravalónak, egy további 5-eurós bankjegyet is odatettem az ezüsttálkára, és szerettem volna arcáról az egyetértésnek valamiféle jelét leolvasni. Ám pillantása, amellyel az enyém találkozott, különös módon megfejthetetlen volt; talány maradt, hogy rosszallást vagy helyeslést fejezett-e ki. Távolba révedő, magába forduló és mégis fürkésző pillantással nézett. Hoztam a kabátjainkat, és még amikor kiléptünk az utcára, akkor is arra vártam, hogy mondjon valamit. S pár lépés után, mint aki hirtelen elhatározott valamit, valóban megállt, és ezt mondta:
– Felix, el akarok intézni valamit. Elhozná, kérem, a kocsit? És venne egy kis virágot? Itt van, adok magának egy százast – csináltasson egy szép nagy csokrot; valami tavasziasat, úgy kábé 50 euróért – és jöjjön vissza értem ide, egy fél óra múlva. Én addig bemegyek oda szemben, megnézni a bútorokat.
Vagy úgy; akkor, gondoltam, ennyiben hagyom a dolgot. A nagy lakberendezési design-áruházba készült az utca túloldalán, tehát ejthettem a borravaló kérdését. Ennek ellenére: a leparkolt autóhoz visszafelé menet folyton eszembe jutott a tekintete. Mit gondolt rólam? Vajon mit várt tőlem? Amennyire nem lehetett tudni, mennyire magányosak igazában ezek az asszonyok, ugyanoly kevéssé lehetett belelátni abba, honnan van a pénzük. Némelyikük már-már a kicsinyességig pontosan odafigyelt minden pénzügyletre, noha álmában sem gondolhatta senki, hogy szűkében lettek volna a pénznek. Ahhoz az összeg, amelyet az ügynökség egy-egy napi kíséretért legombolt róluk, nagyon is magas volt. Az ügynökség mindent megszervezett és mindenről gondoskodott, amit csak egy élményekre- vagy kikapcsolódásra éhes ember kívánhatott; színházjegyeket szerzett be, lovaglóórát szervezett, vagy épp golf- vagy wellness-hétvégét Mark Brandenburgban, úgyhogy egy-egy ilyen nap teljes költsége az ügyfél számára meghaladhatta az ezer Eurót. Én, a humántőke, ezen belül messze a legkisebb tétel voltam. S mégis: ha szerény szolgálataimért a számla végösszegének csupán töredékét kaptam is, jobban meg voltam fizetve, mint bármely újságírói megbízásért, amelyet a szerkesztőség föloszlása óta kaptam. Egy jó 200 soros cikk, amelybe – témától függően – kettő- uszkve négynapi munkát fektettem, nem hozott annyit a konyhára, mint ha kilenc óra hosszat a kedves, alkalmazkodó, charme-os pótfiút játszottam, aki színesen és művelten csevegett városnézés közben, vagy vezényszóra előállt a kocsival. Ezért volt olyan fontos számomra, hogy a hölgyek elégedettek legyenek velem, hogy az ügynökségnél, a számla kiegyenlítésekor, kedvezően nyilatkozzanak rólam. Újságírói megbízások csak igen gyéren csurrantak-cseppentek; nem engedhettem meg magamnak, hogy ezt az állást is elveszítsem.
És Ariane von Rosen? Ő vajon elégedett volt velem? A szája íze szerint való volt, ahogyan kifizettem az éttermi számlát? Tényleg olyan igénytelen lett volna a közös napunkat illetően, amilyennek tűnt? Vagy arra várt, hogy mint kísérője, én legyek a kezdeményező, és én tegyek kétértelmű gesztusokat? Vajon arcának szép, szomorú maszkja nem ugyanannak az örökegy vágynak volt a kifejezője; nem egy vágyakozás negatív lenyomata volt, amelyet tilos volt szavakkal kimondania?
Amikor befordultam a Ku’damm mellékutcájába, azonnal megláttam a kocsit. Jobban mondva: a hátsó lámpáit. A levegőben úszott, egy sárga monstrumra fölpakolva, amely éppen az utolsó métereket tette meg az utca túlsó torkolata felé, majd rákanyarodott az ahhoz csatlakozó főutcára. Kiabáltam, és megpróbáltam rohanva utolérni a vontatót, de az rendíthetetlen elefántnyugalommal egyre távolodva folytatta útját. A francba! Ha valóban teljesen ártatlan voltam is a dologban – én magamtól soha nem parkoltam volna le tilosban a kocsival –, csupán remélhettem, hogy a végén nem kell majd még a büntetést is nekem kifizetnem. Azonnal fölhívtam a rendőrséget, de a vonal végén jelentkező tisztviselő unott hangon, vaskos berlini tájszólásban közölte velem, hogy az autó hollétéről legkorábban félóra múlva tud felvilágosítást adni. Minthogy nem tudtam Ariane von Rosen mobil-számát, nem tehettem mást, mint hogy visszamegyek oda, ahol elváltunk. Értsd: rohantam visszafelé, mint egy kengyelfutó. Futás közben még azt latolgattam, mi legyen most a virágokkal. Vegyem meg legalább azokat most rögtön? Vagy értesítsem Arianét a lehető leggyorsabban erről az új fordulatról? Ám amikor befordultam abba az utcába, amelyen az előbb, a ‚Paris’ bárba menet, végigmentem vele, már el is késtem minden efféle megfontolással. Formálisan belerohantam tudniillik. Annál a saroknál fordultam be az utcába, ahol a régiségkereskedés volt, és a nő, aki a bolt elé, utcára kitett eladó tárgyak előtt állva egy férfival beszélgetett, nem más volt, mint – Ariane von Rosen.
– Felix, – mondta sápadtan az ijedtségtől, majd a következő pillanatban piros pöttyök gyúltak ki az arcán –, mit keres maga máris itt?
Beletelt némi időbe, míg válaszolni tudtam. Éreztem, hogy nekem is az arcomba szökik a vér. Nyilvánvaló volt, hogy lelepleztem. Elküldött a kocsiért és a virágokért s közben visszatért ahhoz az üzlethez, amely előtt a bár felé tartva elhaladtunk. Megpróbáltam tudomást sem venni a helyzet kínosságáról, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Csakhogy úgy ziháltam az iménti futástól, hogy alig tudtam kipréselni magamból két értelmes mondatot.
– Nem értem –, mondta Ariane von Rosen – félreértettük volna egymást?
Végül, zihálva bár, de el tudtam mesélni neki a történteket.
– Ó, nem! – kiáltotta, amikor befejeztem, és nevetni kezdett, – nem. Ezt az ostoba históriát! – S most szívből kezdett nevetni, miközben újra meg újra a férfira (nyilvánvalóan az üzlet tulajdonosára) nézett, mintha annak megerősítését várná tőle, hogy az ő, von Rosen asszony ittléte merő véletlen csupán. – De annál jobb –, mondta azután, amikor lassan csillapult a nevetése, és egy pillanatra elgondolkodott az új helyzeten. – Akkor változtatunk a forgatókönyvön. Én most taxiba ülök, Maga pedig elrendezi a kocsi ügyét. Azután értem jön Grunewaldba. –
Egy kézmozdulattal elnézést kért a férfitól, majd belém karolt és néhány lépésnyire félrevont. E bizalmas gesztus után akcentusa még titokzatosabbnak hatott. – Ha nem így alakul, miután kivitt oda, egyébként is kint a kocsiban kellett volna megvárnia. Így legalább van mit csinálnia addig. Akkor találkozunk fél négykor az Ahornallee 1-ben.
Azzal kinyitotta a táskáját, és a pénztárcájából két további százeuróst vett ki, melyeket azután odaadott:
– Elég lesz a kocsira?
Igenlően bólintottam.
– És a virágok? – kérdeztem.
– Tényleg, a virágok! Tudja mit, Felix, akkor a virágokkal ne törődjön; azokat mindjárt megveszem én.
Vissza akartam neki adni egy százeuróst, de elhárító mozdulatot tett.
– Inkább több legyen Magánál a kelleténél, mint kevesebb. A maradékot pedig – mondta – tartsa csak meg.
Csodálkozva néztem rá, miközben megköszöntem – s egyszersmind az az érzésem támadt, hogy evvel a fejedelmi borravalóval kvázi meg is akar vesztegetni. No, de mi oka volt arra, hogy megvesztegessen? Mi volt a rendkívüli abban, hogy felkereste ezt az üzletet? Kezdettől fogva ezt tervezte, csak az egészet a hátam mögött akarta lebonyolítani? De még ha így volt is, akkor sem volt oka a legcsekélyebb aggodalomra sem váratlan találkozásunk miatt; tudnia kellett, hogy az ügynökséggel kötött szerződésem a legszigorúbb diszkrécióra kötelez.
E sok meglepő mozaikkocka együtt már végképp felkeltette az érdeklődésemet. Elbúcsúztam Ariane von Rosentől, és elindultam a Savignyplatz sarkán levő taxiállomás felé. Pár lépés után még egyszer hátrafordultam és odakiáltottam neki, hogy pontban fél négykor érte megyek. – Remek; akkor viszlát! – kiáltotta vissza. Amit ezután tettem, azt minden megfontolás és előzetes terv nélkül tettem. Tudtam, hogy áthágok vele minden írott és íratlan szabályt, tudtam, hogy az állásomba kerülhet, ha kiderül – de egyszerűen nem tehettem mást, a kíváncsiságom minden másnál erősebb volt. Alighogy befordultam a sarkon, megálltam, visszafordultam és úgy sandítottam ki a sarok takarásából, mint egy tizenötéves kamasz, aki épp a szomszéd lakásban vetkőző nőt lesi meg. Persze nem nagyon volt mit látnom. Ariane von Rosen ismét eltűnt az üzletben – azután néhány percig nem történt semmi, s amikor újra kilépett a helyiségből, nem volt nála semmi. Azután abba az irányba indult, ahol én álltam, egyenesen felém jött, szemlátomást ő is a taxiállomás felé igyekezett. Amilyen gyorsan csak bírtam, végigrohantam az utcán, és elrejtőztem a következő sarkon álló Sparkasse bejárati beugrójában. Von Rosen asszony továbbra is felém tartott. Még mielőtt a taxikhoz ért volna, hirtelen megállt, majd irányt változtatott, és átment a megfigyelőállásommal szemközti kis mellékutca másik oldalára. Hát persze: a virágüzlet a túloldalon. Az üzletben való eltűnése után most is percek teltek el anélkül, hogy bármi is történt volna. Mindenesetre most, amikor ismét megjelent, egy látványosan buja, celofánba göngyölt csokor volt nála, amilyenhez foghatót, nagyságban és színpompában, nem sokat láttam még. A taxisnak ki kellett nyitnia a hátsó ajtót, hogy von Rosen asszony elhelyezhesse a kocsiban a csokrot. Azután láttam, amint mond valamit a sofőrnek, s az ezt kísérő kézmozdulat, a mutatóujjával a levegőben leírt kis kanyar, világossá tette számomra, hogy nem azt címet mondta be, ahová hamarosan érte kell mennem a kiváltott kocsival. Nem; amikor elindult a taxi, már tudtam, hová igyekszik – a sarki régiségkereskedésbe. S valóban: amikor kevéssel utóbb ismét a sarok mögül figyeltem a boltot, láttam, amint a taxis erőlködve kicipel onnan egy csomagolópapírba burkolt nehéz tárgyat, és berakja járműve csomagtartójába. Most semmilyen kézmozdulatot nem láttam von Rosen asszonytól a kocsi indulásakor. Egy hatalmas, buja virágcsokor és egy nehéz műtárgy – ezekkel a dolgokkal felszerelkezve vitette magát a találkozási pont gyanánt megjelölt címre.
Míg jómagam, ugyancsak taxival, a rendőrségtől időközben kinyomozott telephelyre mentem a Chryslerért, nem hagytak nyugodni ezek a rejtélyek. Véletlenül alakult így a dolog? Csupán a kocsi elvontatása volt az oka, hogy minderre a távollétemben kerített sort? El akarta titkolni előlem az üzletben tett látogatását? Ha kezdettől fogva szándékában állt megvásárolni ezt a nagy és nehéz tárgyat, az lett volna a logikus, hogy igénybe vegye egy jó fizikumú fiatalember, mondjuk, az én segítségemet. De miért furikáztatta magát velem a környéken egész álló nap, hogy aztán épp a döntő pillanatban küldjön el valamilyen ürüggyel? Miért hagyatkozott inkább egy vadidegen taxisofőr segítségére – helyettem, akit drágán megfizetett?
Miután az olimpiai stadion közelében kiváltottam a kocsit, rögtön Grunewaldba hajtottam, s mivel túl korán értem oda, egy darabig köröztem a negyedben, ahol az Ahornallee van, majd, a megbeszélés szerint, leálltam az 1-es számú ház elé várakozni. Tipikus grunewaldi villa volt, kisebb és nagyobb erkélyekkel, körülötte sűrű sövénnyel. Semmi sem mozdult. Amikor eljött a fél négy, még mindig hiába vártam bármiféle mozgásra a kertkapu táján. Majd, háromnegyed négykor, anélkül, hogy bármi is történt volna a házban vagy a ház előtt, hirtelen kinyílt az utasülés felőli ajtó, és Ariane von Rosen szállt be sugárzó mosollyal, amelyben nyoma sem volt immár a melankóliának.
– Príma, Felix, újra megvan hát az autó – kiáltotta. – Nos, akkor rajta; irány a hotel!
Azt tettem, amit mondott. Nem kérdeztem tőle semmit. S különösen attól tartózkodtam, hogy magamnak tegyek fel kérdéseket; olyanokat, mint: melyik villából jött ki vajon – mert hisz nem abból, amelyik elé odarendelt várakozni. Nyilvánvaló volt, hogy hamis címet adott meg, hogy ezúttal is azt akarta, hogy ne lássam – de nem tehettem mást, mint hogy tiszteletben tartom az akaratát, és sem hangosan, sem magamban nem firtatom a dolgot.
A nap hátralévő része ugyanolyan rutinszerűen és minden különös esemény nélkül telt el, mint a délelőtt. A szállodába vittem Arianét, és a hallban vártam, míg elkészül az operalátogatáshoz. (Én a mellékhelyiségben öltöztem át; a halszálkás öltönyömbe.) Fél hatkor Ariane von Rosen ismét megjelent; levonult lépcsőn, tompa ezüstös fényű, hosszú ruhában, amelyhez vékonypántos szandált viselt. Tíz centivel magasabb volt, mint reggel, és még fiatalabbnak látszott. Alig akartam hinni a szememnek. Az autóhoz vezettem, és az operához kucsíroztam. Minden becsvágyammal azon voltam, hogy a lehető legszebb operai estében legyen része. Tökéletes gavallér voltam, lesegítettem a köpenyét, és fölolvastam neki a programfüzetből. Nem mulasztottam el egyetlen olyan apró figyelmességet sem, amelyektől a nők mindig lefegyverezve érzik magukat. Szavakból és gesztusokból szőtt vörös szőnyeget göngyöltem ki a lába előtt, amely fölött légies könnyedséggel suhant végig a klasszicista Operaházon, és amilyen könnyű volt számomra percről-percre megerősíteni őt amaz érzésben, hogy ő a világ legvarázslatosabb és legérdekesebb asszonyainak egyike, ugyanoly világosan éreztem, hogy fokozott figyelmem megteszi a hatását, hogy Ariane egyre felszabadultabb és jókedvtől sugárzóbb lesz. Miután elfoglaltuk a helyünket – közvetlenül a karmester mögött, az első sorban -, a Don Giovanni-szüzsé irodalmi előképeiről meséltem neki, az anyag irodalmi feldolgozásairól Tirso di Molinától E. T. A. Hoffmannig, s ő most mutatott első ízben érdeklődést az ilyesfajta fejtegetések iránt, sőt szemmel láthatólag elismeréssel adózott a tájékozottságomnak (amelyet egy több mint tizenöt éve, elsőéves koromban látogatott irodalomtudományi alapozó szemináriumon szedtem föl).
A délutáni közjátékot egyetlen szóval sem érintettük. Ellenkezőleg: minden gesztusunkat és mondatunkat úgy átjárta a túlzott magátólértetődőség, mintha az égvilágon semmi nem történt volna. Jómagam még nála is jobban igyekeztem meg nem történtként kezelni a dolgot. Szigorúan megtartóztattam magam még attól is, hogy magamban firtassam, vajon miért jött von Rosen asszony Berlinbe vagy miért fogadott föl kísérője gyanánt. Már csupán egyetlen dolog érdekelt: hogy elégedett legyen velem. Végtére is nem ez volt az egyetlen, ami rám tartozott? Mi közöm volt hozzá, hogy egyedül akarta fölkeresni azt a bizonyos műkereskedést? Talán bármiféle számadással tartozott nekem? Azzal, hogy kísérőt fogadott magának, megszűnt talán a joga a maga privátszférájához, csak azért, hogy hasznosnak érezhessem magam az oldalán?
S míg Don Giovanni harsogó énekével – alig tíz méternyire tőlünk - egyik vidéki kisasszonyt a másik után taszította boldogtalanságba, olyan elhatározásra jutottam, mint még soha. Amikor eljött a szünet, valami olyasmibe kezdtem, amire eddig oly sok asszony várt tőlem hiába: flörtölni kezdtem Ariane von Rosennel. És amilyen felszabadultan és derűsen szállt be mellém a kocsiba Grunewaldban, olyan cinkos örömmel szállt be most az effajta játékba. Mosolyogva és szellemesen viszonozta a bókjaimat, anélkül, hogy a maga részéről olyan tolakodó módon próbált volna mélyebbre rángatni a dologba, amit más asszonyoktól mindig olyan ellenszenvesnek és nyomasztónak találtam. Élvezte a hízelgő szavakat, miközben kezdettől fogva világos volt, hogy ő olyan asszony, aki soha ennél többre nem ragadtatja magát.
Amikor előadás után a szálloda elé visszaérve kinyitottam előtte a kocsi ajtaját, megköszönte az együtt töltött napot, én pedig már-már magam sem voltam biztos benne, hogy a délutáni események valóban megtörténtek-e.
– Kár –, mondta, – kár, hogy vége ennek a napnak. Csodálatos volt itt, Berlinben.
Semmit nem tudtam róla. Nem tudtam, hova utazik másnap tovább, s mit sem tudtam arról, hogy egyébként hogyan él. Csak azt tudtam, hogy viszontlátom még. A hotel bejáratához kísértem, és még egyszer megkérdeztem, ne adjam-e vissza neki a virágokra adott pénzt. Ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy tartsam meg, én pedig, mivel valóban jól jött a kis plusz, nem soká kérettem magam. Amikor a forgóajtóba lépve még egyszer visszafordult, láttam, hogyan (s milyen átmenet nélkül) tért vissza mosolyába az a bizonyos leheletnyi melankólia.
Übersetzt von Sándor Tatár