[Jaj, szép hazámnak...]

Jaj, szép hazámnak ékes palotája,
Magyarországnak királi városa,
Hová pusztula Krisztus szentegyháza.

Olyha megérted Istennek ostorát,
Megivád neki haragos poharát,
Addig nem tudád félni ő jobb karját.

Árva vagy immár, noha te szép valál,
Magyarországnak tüköre te valál,
Tudod, mely nagy sok szegént te táplálál.

Nem lőn ezekért érdemed Istentől,
Sőt téged följebb vere mindeneknél,
Hála őneki, hogy mind el nem veszél.

Estve és regvel azon gondolkodtam,
Hogy te megmaradj, sírván fohászkodtam,
És az Úristent csak azon untattam.

Sírván magamban az te romlásodon,
Várad vidékje te pusztulásodon,
Ez helyett Isten néked sok jót adjon.

Sok nyomorúság téged környülfoga,
Számtalan sok nép ellened támada,
Az sok ellenség ugyan elburéta.

Marhád és kéncsed, drága szép jószágod,
Elraboltaték minden tartományod,
Földre rontaték erős alkotmányod.

Igen elronták, égeték, pusztéták,
Szép városidat tűzzel elhányaták,
Az szegény népet mind fegyverre hányák.

Gyakorta való helyeken, utcákon,
Gyakor holttestet találsz az utcákon,
Szíved meghasad az iszonyúságon.

Megkeserednek anyák gyermekekön,
Az gyermekeknek iszonyú halálán,
Kik az útfélen széjjel vadnak hányva.

Az vadak eszik azoknak testeket,
Isten menyegzőt szörzött az vadaknak,
Azokkal egyött mind az madaraknak.

Tűzzel és vassal nyomorult országunk,
Elpusztéttaték minden szép jószágunk,
Isten oltalmaz, hogy mind el ne vesszünk.

Oltalmazója mi szegény hazánknak,
Keserülője nem lőn siralmunknak,
Jóakaróink mind megutálának.

Puszta telekké lőnek szép városink,
Elrontatának minden alkotmánink,
Szántóföldekké lőnek szép városink.

Élös fegyverre hányatánk mi magunk,
Mindenött csak gyász marada közöttünk,
Csak keserűség immár mi dolgunk.

Vénök és ifjak mind megöletének,
Az gyönge szüzek szeplőben esének,
Az kisgyermekek fához veretének.

Sokat közülünk el is vin rabságra,
Az rút nemzetség ő tartományára,
Nagy, röttenetes iszonyú rabságra.

Dúla, pusztíta, égete és rabla,
Sok gyermekeket, leányokat vive,
Földünkből mindent el-kitakaréta.

Eszében juthat jó Magyarországnak
Harmadszor való rablása tatárnak,
Végpusztulása nyomorult hazánkak.

Bizony, Várad is ennek az ő ízit,
Talám megérzi örökkén erejét,
El nem felejti röttenetösségét.

Rontson meg Isten tégedet is immár,
Fene nemzetség, átkozott, rút tatár,
Te hatalmadnak veszen véget immár.

Érccé lött szíved tegye lágy viasszá,
Erős két karod gyönge nádszálakká,
Hamar lovadot tekenyősbékává.

Csuda volna az, ha meg nem büntetne,
Ily undokságot ha ő elszenyvedne,
Ha még tűled is számot ő nem venne.

Igen megvere minket, ő fiait,
Ha tiktököt is, Krisztus káromlóit
Nem büntetne meg, Krisztus ellenségit.

Nagy pusztasága anyaszentegyháznak,
Kemény rabsága gyönge fiainknak,
Az Isten előtt tereád kiáltnak,

Vérös tetemi megholt nemzetünknek,
Az Isten előtt sirván könyörögnek,
És teellened ilyen szókot szólnak:

Sírván kiáltunk, szánj meg immár minket,
És hová hagyád el az te népedet,
Az te egyetlenegy gilicéidet?

Fordíts orcádat az mi siralminkra,
Téríts haragod az undok pogányra,
Viselj gondot már az te fiaidra.

Az drága földet, melyet adtál vala,
Kiben népedet szállítottad vala,
Melyet sokképpen megáldottál vala,

Csalárdul tőlünk pogányok elvevék,
Szép nemzetünket fegyverrel elveszték,
Az te szent neved káromlásban ejtek.

Ivölt nagy szóval: hol az ti Istentök,
Az ti Istentök, azkiben bíztatok,
Legyen immár most segítségöl néktök.

Ezeket látván, miért szenyveded el,
Az undok népet miért nem vesztöd el,
Az te népedet keserítöd ezzel.

Baromélető, átkozott, rút nemzet,
Várj csak, az Isten téged is megbüntet,
El nem érted még büntető erejét.

Akkoron éles beretva nyakadra,
Csencsér és békó kezedre, lábodra,
Nagy keserűség száll maradékidra.

Tudjad, ezeket Hunyad városában
Szörzék kilencven és nyolc esztendőben,
Karácson hónak tizedik napjában.

Forrás: RMKT XVII, 1., kiad. Bisztray Gyula, 18. sz.