Lukács pap éneke

Így sír a fejér hattyú Neánder vize partján,
Mikor kesergi magát halálának végső napján,
Így zokog a szép gerlice özvegységben aszú fán
Szerelmes társa halálán:

Oda van már életem, mint reggeli hóharmat,
Elkele szép örömem, mint akit a nap elszáraszt,
Óh, mint lőn én elesésem, mint kit szerencse forgat,
És az idő elváltoztat.

Árva hazám, Debrecen, hová tőd a prófétád,
A vén jámbor hív szolgán nem reszket-é a szíved már,
E drága lelkű Józsuén nem nyílik-é meg a szád,
Nem könyvezik-é az orcád?

Nyárban búza kalásza több-é vajon a földön?
Apró por szárazságban számosabb-é a mezőkön?
Mint Debrecen sóhajtása vagyon most minden helyen,
Mind fő, közép s alsó renden.

Nagy ínségben merült nép, semmi gondod nem vala,
Mint a fiú magzat ép, valamíg él édes atyja,
Mert gondját viseli szépen, neveli és oktatja,
Borzas haját lapogatja.

Elizeus hadnagyod tenéked amíg éle,
Biztatód, bátorítód mindennémű szükségedben,
Mint fényes csillag, olyan volt a szent gyülekezetben,
Mint korona a fejedben.

Sava vala földednek, jóízű ételednek,
Tüköre szerencsédnek, oszlopa gyengeségednek,
Ne tessék azért nehéznek, hogy az héják süvöltnek,
És anyjok nincs a csirkéknek.

Sovány immár fogadon mind ételed s italod,
Nem készülsz olyan gyorson, mikor az harangszót hallod,
Csaknem hasad szíved azon, hogy csak az helyét látod
És tanítását nem hallod.

Mézbeszédű Lukács pap drágább mirtusolajnál,
Bizonyságunk a szép nap, szebb valál a sáraranynál,
Minket már a sas majd elkap, hogy tőlünk eltávozál,
És a farkasoknak hagyál.

Irígy marha az halál, mégpediglen szomorú,
Ki tegnapon jól valál, ez már mint a végső búcsú,
Bizony, ha kétfelé látnál, meghallnád, micsoda fú,
Meghatná szívedet a bú.

Gyászruhában már Hodász, fejét kicsüggesztette,
Hogy az halál így horgász, nézi nagy sűrűn könyvezve,
Mert elvitte a madarász, ki volt egyetlenegye,
Első s utolsó szülöttje.

Mégis amint zokoghat, ő magát így siratja:
Már nékem szívemre hat az égnek mérges fullánkja,
Örömömtűl fosztó bánat tagaimat elfogja,
Elkölt vénségem istápja.

Ambrus pap holta után, lám, keserge Derecske,
Látván már most, hogy volnál méltán megepedett színbe,
Halnék bizony én is sírván, ha halhatnék ez igybe,
Holtig való ínségembe.

Tenyészésünk két magva, két akolnak oltalma,
Kinek jó pásztorsága volt nyájnak erős pajzsa,
Mert az szép hajnalcsillaga csak egy szempillantásba,
Mint múlék el hamarjába.

Olyan immár életem, mint a megaszott fának,
Semmi hasznát nem érzem ennek is az áldott napnak,
Mert magva szakadott, lelkem magát az árvaságnak,
Bocsátotta búbánatnak.

Pünköstben a szép rózsák kertekben virágoznak,
Mezőkben a violák gyengédeden illatoznak,
Tengeri pediglen búmnak habot akkor hajtanak,
Akkor többülnek s áradnak.

Oly hír üté fülemet, ki holtomig tántorgat,
Oly seb éré szívemet, ki utolsó órámig tart,
Gyámoltalan vén fejemet, mint kit a farkas megmart,
Senki meg nem vigasztalhat.

Elájulék azonnal, jaj, szerelmes magzatim,
Szültelek volt egyedül ínségbéli gyámolaim,
Mint valami örömtől szemem fénye világa,
Zafirkőnél szebb istápim.

Úrnak súlyos kezei szállának rám végtére,
De ti, ország papjai, mit néztek a megholt testre?
S vajon lehet-é valaki, ki ennek örülhetne,
Hogy elaludt a Mózese.

Siratni inkább méltó ez ily drága vén jámbort,
Aki igaz tanító, szánja az ilyen őrállót,
Jóllehet minden halandó, de ilyen kegyes pásztort
Nem mindenik akol tartott.

Debrecennek utcái, sírjatok sorsotokon,
Szemetek ékességi nem járnak már várastokon,
Már egy jövevény sem kérdi, hogy ha Lukács pap otthon,
És ha egészségben vagyon.

Erdei zöldellő fák mezei virágokkal,
Bánkódjatok, violák, illatozó szagotokkal,
A koszorók és bokréták árnyékos borostyánnal,
Hervadjatok hamarsággal.

Bővön azhol sírní kell, nem szükség ott a cifra,
Nem érzi az holt ember, micsoda szagú a rózsa,
Nem kell immár ennek többször illatos majoránna,
Sem liliom virág szála.

Reggeli szép harmatok, szűnjetek meg most ti is,
Hadd szomjúzzék a homok, hadd száradjon meg a föld is,
Hogy minden szív most csak zokog, hadd bizonyítsák ők is,
Hadd asszon meg a pázsit is.

Ezekkel egyetemben vének, ifjak, gyermekek,
Szolga, szolgáló renden lévők, árvák és özvegyek,
Kik nem az érdemetekben, de csak Krisztusban bíztok,
És hit által idvezültök,

Zengő  szavú pásztorát a nyájnak sirassátok,
Igaz magyarázóját Szentírásnak óhajtsátok,
Bús szívek vídámítóját, ha nem kősziklák vadtok,
Vélem  együtt sirassátok:

Ímé, minket már elhadsz, hangos szavú gyámolunk,
Vigasztalást már nem adsz, mikor nyavalyában forgunk,
Mintmennydörgő, nem rivogatsz, hogyhamegtántorodunk,
Vagy ha a bűnre hanyatlunk.

Nem mondhatjuk, úgy vagyon, hogy eleget nem éltél,
Mert itt a sovány földön tündöklő vénséget értél,
De mireánk nézve bizony még nagy szép időt élnél,
Hogyha váltságos lehetnél.

Utolsó tanításra mikor köztünk felállál,
Ez nékünk a gyászruha, hogy ily hirtelen meghalál,
Szép nyájadtól, kegyes atya, csak el sem búcsúzhatál,
Mint szent Illyés, csak elmúlál.

Sebes szív vigasztalni kegyes beszédű valál,
Emberekkel mulatni szeléd erkölcsöt tartottál,
A bűnt pedig megfeddeni, kit miben tapasztaltál,
Mennydörgőképpen kész voltál.

Olajjal bővölködő szűzekkel mint vigyázál,
A vőlegény hogy eljő, készülve is talátatál,
Amelyért is ő nem mondja, hogy nem tudja, ki voltál,
És a girábúl elloptál.

Mardosó skorpióknak, tudjuk, öröm halálod,
De az igaz híveknek keserves jaj kimúlásod,
Nohát mostan a bánatnak hagyjunk békét, ha mondod,
Nem írigyeljük boldogságod.

Példabeszéd közöttünk: Istennek is a jó kell,
Tehát miért kesergünk, hogy téged a mennyben vitt fel,
El kell bizony tőle vennünk, amely pohárt ránk mért fel,
Nem kerülheti senki el.

Nehéz pályafutásod immáron megfutottad,
És kemény bajvívásod vitézlőképpen megvíjtad,
Ideje immár meglátnod te szerzett  jutalmadat,
Mennyországi koronádat.

Bőséges sírásinkat ilyen jó reménységgel,
Elhagyjuk koporsódat áhítatos könyörgéssel,
Adjon Isten pásztorokat elmével, értelemmel,
Hasonlókat szelídséggel.

Akiket pedig adott, éltesse és oktassa,
Hogy a mennyei magot mindennek szentül plántálja,
Hogy akit eddig megtartott, a tengeri habokba
Ne merüljön a hajócska.

Minap Hodász így síra Lukács papnak halálán,
A jó pásztort óhajtja elklézsia ábrázatján,
Hazájának a poéta sok jó szerencsét kíván
Mínden esztendő forgásán.

Forrás: RMKT XVII, 1., kiad. Bisztray Gyula, 24. sz.