Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Eszterházy Pál | Versek |  

Az Cupido ellen egy hattyúmadár miatt való ének

                    215.
Ó mely boldogtalan Cupido te sorsod,
Csalárdságban vagyon mindennémő gondod,
Szomorú szívekben, mert ez az te dolgod,
Bút, s tüzet csináljon hogy keserves voltod.

                    216.
Hogy akadtál reám mérges nyilaiddal,
Lelkemet szaggatván szörnyű kínjaiddal,
Szívemet zavarván tüzes lángjaiddal,
Testemet emésztvén álnok szavaiddal.

                    216. [b]
Egy kedves Hattyúcska jöve mesze fődről,
Ez mi határunkban piros napkeletről,
Sebessen röpülvén kősziklás hegyekről,
Erős kőfalakkal rakott szép helyekről.

                    217.
Kinek számos vala sokféle jószága,
Minden előtt híres kincses gazdagsága,
Fejedelmek előtt meg volt méltósága,
Hol az böcsületnek vagyon urassága.

                    218.
El hagyván lakását, ifjú zsengéjében,
Vette röpülését, hogy könnyűségében
Kedves példát adna, s gyönyörűségében
Ne mutatna gáncsot, szokott jókedvében.

                    219.
Látván, hogy ez földön az jó vizek folnak,
Hideg forrásokból, kik tisztán származnak,
Kertek virágokkal szépen illatoznak,
Fák is levelekkel árnyékot tartanak.

                    220.
Vetemények szeme hogy megszaporodik,
Az egész mezőség bőven megrakodik,
Ki nagy asztagokban osztán takarodik,
Bacchus is pincében borral hordozkodik.

                    221.
Egyszóval ellátván jó földünk gyümölcsét,
Hegyeknek, völgyeknek minden ékességét,
Virágos kerteknek nagy gyönyörűségét,
Elszánta hogy itten töltse szép életét.

                    222.
De jaj! nyilat véve Cupido kezében,
Kit sebessen löve kis Hattyú szívében,
Hogy egy Erdeinek esnék szerelmében,
Kit untalan venne tündér elméjében.

                    223.
Valóban megveté keserves hálóját,
Gyorsasággal vévén elöl álnokságát,
Méreggel megkenyvén tüzes, hegyes nyilát,
Hogy azzal megcsalná vidám Hattyúcskáját.

                    224.
Választa magának egy kis kősziklácskát,
Mert nem érti vala Cupidonak dolgát,
Ki csak szomjúhozta nyughatatlanságát,
Véghetetlen gondját s élete virágát.

                    225.
Elröjtötte tőle földünknek szépségét,
Elragadta, s lopta gyönyörű víg kedvét,
Száraz kősziklára forditá elméjét
Víg kedvű Hattyúnak, s most szaggatja szívét.

                    226.
Átkozot Cupido, örülsz már kínjának,
Örülsz mondhatatlan nehéz bánatjának,
Nevetsz kis Hattyúcskám keserves voltának;
De jaj! immár ne légy oka halálának.

                    227.
El akarod vinni kedves Barátomat,
Szívemből kikapni én boldogságomat,
Kezeidben tartod ártatlanságomat,
Árvákhoz hasonló szorongatásomat.

                    228.
De ha már elviszed az én víg kedvemet,
Ez világon lévő nagyobb örömömet,
Vidd el búsulásban megterhelt szívemet,
Könyű Hattyúm után keserves testemet.

                    229.
De édes Hattyúcskám, ne siess oly igen,
Bizzál nagy méltán is az igaz Istenben,
Ki nem hágy el, higgyed, ily nagy szükségedben,
Én is penig néked szolgálok mindenben.

                    230.
Föltaláljuk útját az szép igazságnak,
Lészen pártfogója az ártatlanságnak,
Végét adja Isten az nagy bolondságnak,
Méltatlanul költött gonosz hazugságnak.

                    231.

Versemet így végzém teljes bús szívemben,
Rövidséget tévén ezen énekemben,
Szólok Isten által, reméllem, bővebben
Ha (kinek ezt írtam) látom személlyében.

 

Forrása: RMKT XVII, 12., kiad. Cs. Havas Ágnes, 142. sz.