Egy ifjú juhász panasza az szerencse ellen barátjának eltávozásáért

                         111.
Jaj én szerencsétlen! Jaj miként aggódom,
Mert szívemben vagyon véghetetlen gondom,
Barátimat immár öszve nem híhatom,
Soha virágimat nem vigasztalhatom.

                         112.
Emészt kévánságom, aggik szép virágom,
Eltávozott tőlem az én vígasságom,
Éltet ugyan engem keserű világom,
De világtalanság ez élő világom.

                         113.
Átkozott elvivéd kedves barátomat,
Kivel elragadád én boldogságomat,
Kezeidben tartod szép kévánságomat,
Örömmel szemléled nagy aggódásomat.

                         114.
De te, ó, vérszopó, nem elég, megöltél?
Holtom után inkább rajtam gyönyörködté,l
Te sívo oroszlány, így nem örvendeztél
Piramus praedáján, kit az kútnál öltél.

                         115.
Nem csuda, mert kő vagy, mert alabástromnál,
Keményebb vagy jégnél avagy porphirusnál,
Mert szomorúságom, mint mondám, nem használ
Keserves sírásom tenállad félre áll.

                         116.
Vándorló s kegyetlen szerencse, egy nyomban
Mindenkoron nem jársz, mert némely órában
Változol, s vagy néha vígado orcában,
Néha penig futkoss teljes háborúban.

                         117.
Semmiben nem örülsz, csak az változásban,
Mert éjjel és nappal, sőtt minden órában
Változtatod magad állhatatlanságban,
Legfőképpen penig kedves állapatban.

                         118.
Bátor szívvel szoktál, szerencse, játszani,
De bátor tenéked nem szokott engedni,
Kormányosnak mint köll habbal tusakodni,
Úgy köll bátor szívnek veled megküszködni.

                         119.
Eszt érdemlette-é én szép piros orcám,
Tudományom s szépen szóló gyönyörű szám,
Két fekete szemem és tündöklö hajam,
Szépen termett mellyem ifiú ajakam?

                         120.
Hogy, mérges vipera, miattad meghaljon
Én ártatlan lelkem, s az Pokolra szálljon?
Kár rózsának, mikor virágiban vagyon,
Szerencsétlenség miatt hogy meghervadjon.

                         121.
Ó ne légyen nálad soha szép kikelet,
Ne adjon az Isten soha meleg szelet,
Vad konkoly teremjen fejér búzád helett,
Semmitől ne vehess vigasztaló szelet!

                         122.
Én penig mint bolond, mint esti denevér,
Járom az erdőket, mert az nagy bánat vér,
Már ugyan elburult szívemen az sok vér,
Oka: mert szerencse nyila lelkemben tér.

                         123.
No, majdan fölmegyek magas havasokban,
Talám megtalálom sötét barlangokban,
Magas kőszikláknak mélységes odvokban
Jegyesemet avagy puszta kőfalokban.

                         124.
Elmégyek utánna, mint Echo szó után,
Mind deres hóharmat nap melege után,
Vagy mint tudatlan fürj megcsaló síp után
És egy kemény mágnes az hideg vas után.

                         125.
Már jól tudós vagyok én állapatomban,
Tudom, hogy szeretem, tudom hogy héában,
Tantalus is tudja, nem vesz almájában,
Kétfelé kap mégis sötét árnyékában.

                         126.
Én is készakartva hordozom hálómat,
Noha már naponként látom fogyásomat,
Ha el fut is, hordom én nehéz igámat,
Mégis mint egy mágnes követem vasamat.

                         127.
Elbújtál előttem, ó te boldogtalan,
Járom az kietlent én nagy haszontalan,
Néked is jól tudom, lész ez alkolmatlan,
Miattad elveszett hogy ez az ártatlan.

                         128.
Néked is, nem kétlem, szép szíved ellankad,
Ráró szemeidből bű könyved kifakad,
Nyelved szollásában bizonnyal megakad,
Ha meg tudod, nékem nyakam miként szakad.

                         129.
Gonosz szerencsének ez az ő szokása,
Változó orcában mivel van folyása,
Minden csak forogjon, s ne légyen állása,
Az szép szeretetnek örökös lakása.

                         130.
Mint örvendez azon, mikor ki megesik,
Midőn az szerencsét sokan vígan lesik,
Ez széles világon bújdosván keresik,
Csak hamar az halál ottan rájok esik.

                         130. [b]

Nékem is mutatja sokszor vitorláját,
Kis golyóbissának tündöklő jatékját,
Festett köntösének hímes buborékját,
Kedves személyének ékes ábrázatját.

                         131.
Térek ugyan mégis felebarátomhoz ,
Ki hasonló volna én állapatomhoz,
Igen hasonlatos ékes virágomhoz,
Legfőképpen penig szép ifiúságomhoz.

                         132.
Esztelen mit szólok, hányom panaszimat,
Most is nem ösmérem én állapatimat,
Nem szeretsz te engem, én ajándékimat
Nem veszed s nem bánod én könnyhullatásimat.

                         133.
Az én dolgom nem más, csak panaszolkodjam,
Bánat közt, mint Scilla tengerben forgódjam,
Neveljem az vizet, könyvemet hullassam,
Bővítsem az fölyhőt, szívemet óhajtsam.

                         134.
De mért köll üdőmet vesztenem héában?
Szép ifiúságomban mert mi haszon abban,
Nem ez-é az kék ég, kit látok magasban,
Ki velem szépségét közli, s örül abban.

                         135.
Nem aggódom többé az szerencse után,
Nem megyek, mint Echo, te szózatod után,
Avagy széles fölyhők, kedves szelek után,
Vagy mint fényes nap is ő hajnalja után.

                         136.
Végtére mit szóltam, hántam panaszimat,
Isten mindent adott, nem látom magamat,
Szerencse nem szeret engem, s sírásomat
Nem halgatja, látom én kévánságomat.

                         137.
Távozzál el bátor, nem bánom, éntöllem,
Mert állapatodat mostan már ösmérem,
Azt tudod-é, talám nem vettem eszemben,
Harmatos Hajnallal hogy vagy szerelemben?

                         138.
Sirtam már eleget én egy kis zöld fűért,
Csak meg nem változtam, mint Biblis, semmiért,
Könyvemet forgatván egy testszín rózsáért,
Kis virágocskáért, rotthadandó testért.

                         139.
Viszátérek immár én szép majoromban,
Nem gyötrődöm többé az nagy havasokban,
Inkáb vígan élek fenyves árnyékokban,
Töltöm én üdőmet kedves táncocskákban.

                         140.
Ilyképpen egy juhász erdőn énekele,
Barátját keresvén ágyából fölkele,
Vadon havasokban ő sok bút s kínt nyele,
Kinek kösziklán is van keserves jele.

Forrása: RMKT XVII, 12., kiad. Cs. Havas Ágnes, 136. sz.