Kezdőlap | Tartalomjegyzék | Zrinyi Miklós |  

PARS PRIMA

                         1.
Én, az ki azelőtt ifiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangassabb versével

                         2.
Fegyvert s vitézt éneklek, török hatalmát
Ki meg merte várni, Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Azkinek Europa rettegte szablyáját.

                         3.
Musa! te, ki nem rothadó zöld laurusbul
Viseled koszorudat, sem gyönge ágbul;
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

                         4.
Te, ki szűz Anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Ugy, mint Istenedet és nagy monárchádat;
Szentséges királyné, hivom irgalmadat!

                         5.
Adj pennámnak erőt, ugy irhassak, mint volt,
Arrol, ki fiad szent nevéjért bátran holt,
Megvetvén világot, kiben sok java volt;
Kiért él szent lelke, ha teste meg is holt.

                         6.
Engedd meg, hogy neve, mely mast is köztünk él,
Bűvüljön jó hire, valahól nap jár-kél,
Lássák pogány ebek; az ki Istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkön él.

                         7.
Az nagy mindenható az földre tekinte,
Egy szem fordulásbol világot megnézé,
De leginkább magyarokat eszben vette,
Nem járnak az úton, kit Fia rendelte.

                         8.
Látá az magyarnak állhatatlanságát,
Megvetvén az Istent, hogy imádna bálvánt;
Csak az, eresztené szájára az zablát,
Csak az, engedné meg, tölthetné meg torkát;

                         9.
Hogy ű szent nevének nincsen tiszteleti,
Ártatlan Fia vérének böcsületi,
Jószágos cselekedetnek nincs keleti,
Sem öreg embernek nincsen tiszteleti;

                         10.
De sok feslett erkölcs és nehéz káromlás,
Irigység, gyülölség és hamis tanácslás,
Fertelmes fajtalanság és rágalmazás,
Lopás, ember-ölés és örök tobzódás.

                         11.
Megindúlt ezekért méltán ű haragja,
Azért Mihály archangyalt magához hivá,
És kemény haragjában igy parancsolá,
Ű szentsége előtt archangyal áll vala:

                         12.
„Nézd, ama kemény nyaku és kevély sciták
Jó magyaroktol mely igen elfajzottak,
Szép keresztyén hütöt lábok alá nyomtak,
Gyönyörködnek külömb-külömb vallásoknak.

                         13.
Maga te tekints meg körösztyén világot,
Nem találsz azok közt, kivel tettem több jót:
Kihoztam Scitiábol, mely nékik szük vólt,
Az én szent lelkem is ű reájok szállott.

                         14.
Scitiábol, azt mondom, kihoztam üket,
Miként Egyiptusbul az zsidó népeket.
Hatalmas karommal verém nemzeteket,
Mindenütt rontám, vesztém ellenségeket.

                         15.
Téjjel-mézzel folyó szép Pannoniában,
Megtelepitém üket Magyarországban,
És meg is áldám minden állapatjában,
Meghallgatám, segitém minden dolgokban;

                         16.
Sőt vitéz szüvel is megáldottam üket,
Ugy hogy egy jó magyar tizet mást kergetett,
Sohul nem találtak oly nagy ellenséget,
Az ki, mint por szél előtt, el nem kerengett.

                         17.
Szentséges lölkömet reájok szállattam,
Az körösztyén hütre fiam által hoztam,
Szent királyokkal is megajándékoztam,
Békeséget, tisztességet nekik adtam.

                         18.
De ők ennyi jókért, ah, nehéz mondani!
Ah, háládatlanok, és merték elhadni,
Nem szégyenlik Isteneket elárulni,
Ellenemre minden gonoszban merülni.

                         19.
Ah, bánom, ennyi jót hogy ü vélek töttem,
Nem-é viperákat keblemben neveltem?
De immár ideje velek esmertetnem:
Én vagyok ama nagy bosszuálló Isten.

                         20.
Eredj azért, archangyal, szállj le pokolban,
Válassz eggyet az haragos furiákban,
És küldjed el aztot szultán Szulimánban,
Juttassa magyarokra való haragban.

                         21.
Én penig töröknek adok oly hatalmat,
Hogy elrontja, veszti az rosz magyarokat,
Mindaddig töri iga kemény nyakokat,
Mig nem esmerik meg elhadták urokat.

                         22.
Kiáltnak én hozzám, s nem hallom meg üket,
Hanem fogom nevetni nehéz ügyöket;
Az ű panaszira nem hajtom fülemet,
Ü nyavalyájokra nem tészem szememet.

                         23.
Ez mindaddig lészen, mig bosszút nem állok,
Harmad-negyed izig büntetés lesz rajtok;
És ha idején eszben nem veszik magok,
Örök átkom, haragom lészen ü rajtok.

                         24.
De ha hozzám térnek, megbánván bünöket,
Halálrol életre ismét hozom üket.
Jaj, török, néked, haragom vesszejének!
Te vagy, de eltörlek, ha ezek megtérnek.”

                         25.
Michael archangyal kezde könyörgeni,
És az igazakért igen esedezni:
„Uram, jámborokat fogod-é rontani?
És az hamissakért fogod-é megverni?”

                         26.
De az élő Isten kész lőn megfelelni:
„Te akarod-é én tanácsomat tudni,
Vagy elröjtött nagy titkaimat vizsgálni?
Az mellyeket teneked nem lehet tudni.

                         27.
Ostorom szolgámra nem tiltom, hogy szálljon,
Melynek nem kell törődni semmit halálon,
Akarom, néki könnyebbségére szálljon,
És lelkének hüvösülésére álljon.”

                         28.
Nem felele többet archangyal Istennek,
Hanem sugár szárnyait ereszté égnek;
Röpüle mindaddig, és nem nyugovék meg,
Mig Alectót pokolban nem találá meg.

                         29.
Száz lánccal van kötve, száz belincs az kezén,
Kigyókbul áll haja, s kötelőznek fején,
Véres mérges tajték foly ki az két szemén,
Dohos kénkűpára jün ki rút gégéjén.

                         30.
Ily furiát archangyal megszabadita,
És Isten hatalmával neki igy szólla:
„Allecto, az Isten nékem parancsolja,
Hogy tégedet küldjelek Törökországban.

                         31.
Szultán Szulimánnak szálljad meg az szüvét,
Neveld magyarokra ű haragos mérgét,
Vigye rájok nagy rettenetes fegyverét,
Rontsa uraságát és minden erejét.”

                         32.
Örül az furia, nem késik pokolban,
Röpülését tartja nagy Törökországban,
Éjfélkor érkezék Konstantinápolyban,
Ottan beférkezék Szulimán házában.

                         33.
S hogy inkább hamarább elhitesse véle,
És hogy megrettenést szüvében ne tenne:
Magára nagy Szelimnek formáját vévé;
Szelim Szulimánnak atyja volt, mig éle.

                         34.
„Fiam, te aluszol,” igy kezdé beszédét,
„S nem vészed eszedben Istennek kegyelmét,
Hogy erőt adott néked és vitézséget,
Jó eszt, jó tanácsot, és elég értéket.

                         35.
Aluszol te mastan, és nem nézsz elődben,
Mely nagy fölyhőt kerenget Károl elődben,
És hogyha idején nem vészed eszedben,
Itt fogsz megnyomatni aluvó helyedben.

                         36.
Higgyed, higgyed az én megőszült fejemnek,
Hogy ha üdőt nékik adsz, téged elvesztnek
Országostul káurok, hitetlen ebek;
Mert ha egyességek volna, van erejek.

                         37.
Lesz is, mert alkusznak; de te menj ű rájok,
Ne késsél, és ne hagyj üdőt alkudniok.
Igy rontattatának tűlem mamalukok,
Igy megverém Campsont, s romlának sirusok.

                         38.
Kelj fel, éles kardot köss az óldalodra,
Indulj meg hadaddal tévölygő magyarra;
Én leszek melletted, és minden dolgodra
Vigyázok hűséggel s minden nyavalyádra.

                         39.
Bolondság tenéked kazulokra járni,
Sok jó vitézt tenéked oda rontani:
Az mi fátumunk azt nem hagyja romlani,
Isten azon bennünk akar tanitani.

                         40.
Izmael énnékem sok boszukat szörze,
De ugyan megtörnöm végig nem lehete;
Hát tenéked Tamma mennyi boszut teve,
Nagy részét hadadnak ravaszsággal veré:

                         41.
De az magyarokon mindenkoron nyertünk,
Nem is kell oly messzi nékünk fegyverkeznünk,
Sem annyit költenünk, sem annyit vesztenünk,
Sem győzödelemben nékünk kételkednünk.

                         42.
Ne félj, hogy segétse senki magyarokat,
Mert jól esmerem én bolond kaurokat,
Mig nem látják égni magok házokat,
Nem segéti senki meg szomszéd házokat.

                         43.
Ne félj, mert lám, mondom, én lészek melletted,
Az szent Mahomet is vezeti kezedet.
Osztán, édes fiam, az vitéz embernek
Kell valamit engedni az szerencsének.”

                         44.
Igy szultán Szulimánnak Alecto szóllott,
És az mely mérges kigyót kezében hozott,
Azt a Szulimánnak ágyában bocsátott;
Nem nyugvék az kigyó, mig hozzá nem jutott.

                         45.
Vállárol mellyére, mellyérül szivében,
Valamerre csusz el, mindent hágy méregben;
Gyujtja kemény szüvét s hagyja lángos tüzben,
Haragban hentergeni és kevélységben.

                         46.
Nagy vigan Alecto eltünék ott mindjárt,
Mert látá, haragra gyujtotta Szulimánt,
Ü penig felugrott: „Fegyvert, fegyvert!” kiált,
Mert szintén eszeveszett Alecto miát.

                         47.
Kiált az Szulimán: „O te, bátorságra,
Ki engemet inditsz illyen nagy dolgokra!
Nagyobb vagy embernél, noha embermódra
Láttalak tégedet szólva, tanácsolva.

                         48.
Készen vagyon Szulimán; elmegyen oda,
Az hová meghagytad, kaurt rak halomban;
Megfestem lovamat keresztény vér-tóban,
Várasokat, várakat röjtök hamuban.”

                         49.
Fölkelvén ágyábul, ü megparancsolá,
Hogy minden vezér táborában szállana,
Válogatott néppel, kinek mint hatalma,
Valaki bégséget és timárt tartana.

                         50.
És hogy Drinápolyban májusnak fogytára
Az egész hadak szállanának táborban.
Futnak az csauzok fejér pattyolatban,
Hirdetik az hadat minden országokban.

                         51.
Azonban Szulimán üle jó lovára,
S vezéreket magával kihivá dévánra,
Kertektül nem messzi egy széles halomra;
Ottan nekik beszélle illyen formára:

                         52.
„Vezérek és basák, ti okos vitézek,
Kiknek eszek után sok birt népet nézek!
Ti vagytok tartói én erősségemnek,
Ti meghóditói pogány kereszténnek.

                         53.
Im mi állapatunk, látjátok, miben van:
Erős birodalmunk henyélést nem kiván,
Az mit karddal nyertünk, nem tartja meg déván;
Fegyvert s erős vitézt birodalom kiván.

                         54.
Evel  győztük mi meg keresztény világot,
Az mely inkább kiván fizetni harácsot,
Hogysem vitéz módon reánk vonjon kardot;
Evel böcsültetjük mi musulmánokat.

                         55.
Mégis, de nem sokan, kik ellenünk járni,
Vannak, és mernek is fogokat mutatni:
Bolondok, nem tudják, hogy jobb megvallani
Az erőtlenséget, hogysem kárt vallani.

                         56.
Az magyarok ezek, kik fej nelkül vannak,
Mint törött hajó széltül, ugy hányattatnak,
Miúlta elvévén életét Lajosnak,
Sokan koronáért mast is vonyakodnak.

                         57.
Igaz, nem tagadom, ha eggyesség volna
Köztök, bizony, nekünk nagy gondokat adna
Az egynéhány magyar, és megcsorbitaná,
Fényös koronánkat talán megrontaná.

                         58.
De Isten ostora mast szállott reájok,
Fösvénység, gyülölség uralkodik rajtok,
Nincs szeretet köztök, sem okos tanácsok,
Kiért esőben van fényös koronájok.

                         59.
Szemlátomást látjuk az Isten irgalmát,
Mert minekünk szánta magyar birodalmát,
Mindenkor azután megtaláljuk Tammát,
Rontsuk mast az magyart s az ű birodalmát.

                         60.
Esküszöm én néktek az élő Istenre,
Mi fényes hódunkra s éles fegyveremre,
Az éjjel Mahumet én atyám képébe
Ezeket mind nékem okossan beszélé.

                         61.
Az Arszlán vezér is Budárol ir nékem,
Hogy győzödelemben ne légyen kétségem,
Im az levelet is hozom előtökben;
Olvasd hanggal, deák, hadd végyük elménkben.”

                         62.
Itt igy török deák föl szóval olvasván:
„Győzhetetlen császár, az te rabod, Arszlán,
Budai fővezér te kegyelmed után,
Ir alázatossan néked fejét hajtván.

                         63.
Ha tudni akarod keresztyének dolgát,
Azok veszni hagyták magok állapatját;
Károly gyülésekről gyülésekre magát
Hordoztatja, s nagyon forgatja hit dolgát.

                         64.
Nincs sohul kész hada, s nem is gondolkodik,
Mint bolond, hogy valaha talán kelletik.
Ám Maximilian magyarok közt lakik
Gondviseletlenül, csak észik és iszik.

                         65.
Az magyarok penig leghenyélőbb népek,
Egyik az másikat gyülölik, mint ebek;
Nincs köztök hadtudó, ha volna is, ezek
Az tisztviselőnek soha nem engednek.

                         66.
Uram, ha vólt módod valaha az hadban,
Nincsen mast kevesebb illyen állapatban,
Ugy tetszik, hogy immáron Magyarországban
Látok vérpatakot, sok kaurt halomban.”

                         67.
Meghallván vezérek az Arszlán tanácsát,
Főképpen császárnak elszánt akaratját,
Senki tartóztatni nem meré az utját,
Hanem minden vezér javallja szándékát.

                         68.
Nem sok üdő mulván az nagy Asiából
Sok had érkezék, kik voltak tengeren túl;
Sok számtalan tatár meotisi tótul,
Ezek küldettettek chán Praecopitátul.

                         69.
Delimán ifiu ezeknek vezérek,
Fia az nagy hámnak s nagy fejedelemnek;
Huszonötezer ez, és mind jó tegzessek,
Sok százezer közül válogatott népek.

                         70.
Könyü had, és bátor és gyors, mint az árviz;
Ugy tetszik, kezében mindenik halált visz,
Mert jó lova hátán csak jó fegyverben hisz;
Nincsen tartalékja, sem tüz, sem sebes viz.

                         71.
Azt mondják: Delimán, mikor országokat
Járt vólna látásért hires várasokat,
Galatában meglátá az szép Cumillát,
Cumillát az szépet, Szulimán leányát.

                         72.
Cumilla szép haja megkötözé szüvét
Ifiu Delimánnak, és minden kedvét,
Egy tekéntet vévé el minden erejét
Ugy, hogy nála nélkül nem kivánja éltét.

                         73.
Akkor haza ment volt, mast szép haddal jütt meg,
Törődvén, szép leányt miként nyerhetné meg.
Véletlenűl szegény de csalatkozott meg,
Mert addig elvévé Cumillát Rustán bég.

                         74.
Mast már nyughatatlan bánattal áll, vagy ül,
Untalan szegénynek szeme keservvel fül,
Melly miát az szüve mint az hideg jég hül;
Éltével halálban bánatja közt merül.

                         75.
Őrizd, Rustán vezér, jól ettül magadat,
Mert mint dühös farkas, lesi halálodat,
Az vitéz Delimán nem türheti buját,
Kitölti, ha lehet, rajtad boszuságát.

                         76.
Az tatárok után öt roppant seregek,
Azt tudnád távulrul, hogy sivó ördögök.
Ezek is Drinápolyban elérkezének,
Sok harcokon forgott vitéz szerecsenek.

                         77.
Mindenikben vala hat-hat ezer ember;
Mindenik hárommal megverekedni mér,
Lova mint egy madár, maga mint egy tündér,
Mert oly könnyen fordúl, mint esti denevér.

                         78.
Ezek Kazul basra jártak Szulimánnal,
Ezek Lajos királt megverték csidákkal,
Vitézek mind eggyig, s nem fegyverderékkal
S paizzsal födöznek, sem sürü páncérral.

                         79.
Ezek előtt mégyen vitéz Amirassen,
Maga is fekete, lova is szerecsen.
Az ű kedves lova Karabul, kényessen
Mellyet ü jártatott had előtt s kevélyen.

                         80.
Mondják, hogy Karabul nagy Arabiában
Széltül fogantatott egy hires kancában:
Hihető is, szélben mert nincs, sem az lángban
Oly vidámság, gyorsaság, mint vagyon abban.

                         81.
Amirassen után három fő kapitán,
Eggyik az Olindus, mely okosság után
Ment mind nagyobb tisztre; végre lett kapitán
Negyedik részének az szerecsen hadban.

                         82.
Siriai király, az okos Menethám
Küldte másodikat, ez volt szép Hamviván,
Szerecsenek közül jütt ez Siriában;
De vala harmadik kegyetlen Demirhám.

                         83.
Demirhám, az erős, melynél erősb nem volt
Sohul, valamelyre Szulimán parancsolt,
Mert ez gyökerébül nagy tölgyfát kirántott,
Ököllel agyonvert egy nagy elefántot.

                         84.
Ötödik Alderan, bátyja Demirhámnak,
Vólt gondviselője az szerecsen hadnak,
Ez magyarázója volt minden álomnak,
És kifejtője Mahumet irásának.

                         85.
Ezek után jünnek vitéz mamelukok,
De szerencsétlenek, mert nincs nekik urok.
Szulimánnak nem régen lettek hódulók,
Az nagy s bü Aegyptusban ezek lakosok.

                         86.
Kayer bég jün vélek, mellyet szégyenére
Mehmet Junnus bassának, tett fővezérré
Az Szulimán császár; mert ű tűle féle,
S ily nagy tisztre szolgáját vinni nem meré.

                         87.
Ezek huszezeren jó lovasok vóltak,
Mert Tommembejtől vitézséget tanúltak;
És noha külömb nemzetekbűl állottak,
De okos vezér alatt eggyessek voltak.

                         88.
Nem messzi cirkasok, ugyan szomszéd népek,
Mamelukoktul, rendelt seregben jünnek;
Ezek de lehetnek ötvenkétezerek,
Mert zincsiek, geták, barstok vannak vélek.

                         89.
Magok választottak kapitánt magoknak;
Eztet hiják hadverő Aygas bassának;
És bizony nem heában nevezték annak,
Mert ez volt oka sok nemzet romlásának.

                         90.
Aygas bassa után jünnek zagatárok,
Legbelsőbb Scytiábul való tatárok.
Hiszik az Alkoránt, de zöld pattyolatok
Megesmertetik, kik törökök, tatárok.

                         91.
Ellepték az földet ezek, mint az hangyák,
Avagy szélös mezőben az sok kalangyák.
Mindenütt villámnak csak nyilak és szablyák,
És mindent rettentnek lobogós kopiák.

                         92.
Ezek soha oly helyre nem fordultanak,
Az mellyet fegyverrel nem hóditottanak,
De inkább azt mondom, hogy elpusztitottak,
Valamerre ezek világban jártanak.

                         93.
Sőt mikor törökre ezek támadtanak,
Csaknem tellyességgel üket elrontották;
De mi bineinkért rajtunk maradtanak,
Istentül ostorért mert űk hagyattanak.

                         94.
Nám, scita Tamburlan megveré musulmánt,
Elevenen megfogá Bajazitet, nagy chánt.
Akkor is láthattuk az Isten hatalmát;
Csak játékul tartja az emberek dolgát.

                         95.
Soha az scitákat senki meg nem verte,
Sem ű veszedelmeket soha nem érte;
Mitridates király háborgatni merte,
De, mondd meg énnekem, mit vihete végbe?

                         96.
Hallották rómaiaknak nagy hatalmát,
Magokon soha nem látták birodalmát;
Nagy Sándor meglátá scita bátorságát,
Midőn véve nehezen meg egy kűsziklát.

                         97.
Négy táborban ezek járának ékessen,
Mindenikben vala huszezer tegzessen;
Eggyiknek parancsol fekete szerecsen,
Hármának Uldair, Lehel és Turancsen.

                         98.
Ki számlálhatná meg az tenger örvényét,
Vagy Herciniának számtalan levelét?
Az megszámlálhatná Szulimánnak népét,
Az is irhatná meg roppant seregeket.

                         99.
Mert valaki hallá: haddal megy Szulimán
Keresztényekre, és megyen sok musulmán:
Mindenik siete haddal császár után,
Mindenik gyönyörködik kaur romlásán.

                         100.
Mert szép Indus vizén tul török nem lakik,
Sem ü császárjoknak soha nem adózik:
Mégis ide jüve király Atapalik,
Mert látni akarja, keresztény mint romlik.

                         101.
Jaj, hova ez az nagy fölyhő fog omlani?
Mely világszegletre fog ez leszakadni?
Mely nagy haragját Istennek fogja látni,
Az ki ezt magára jünni fogja látni.

                         102.
Mint eget az fölyhő, ellepte az földet
Az sok roppant sereg és idegen nemzet.
Még meg nem számláltuk asiai népet,
Sem europai hadakozó sereget.