PARS SEPTIMA

                        1.
Minekutánna már szép hajnal szekere
Mindeneket inditott gyönyörüségre,
Szép fülemilét keserves éneklésre,
És szigeti vitézeket nagy örömre,

                        2.
Eljöve az gyors hir császár táborában:
Zrini Oszmán basát megverte nagy harcban,
Életét s fegyverét elveszté Hamviván,
Elveszté kedves fiát basa Murtuzán.

                        3.
Esék ez fülében az vad Demirhámnak,
Kiért szüvét ereszté sértő bánatnak,
Esztelen szaggatja ruháját magának,
Mintha használhatna aval Hamvivánnak.

                        4.
„Hova hagytál engem, Menethám nagy fia?
(Mert ez volt atyjának igen nagy barátja,
Kegyetlen torkával Hamvivánt kiáltja),
Miképpen történt ez, ment lelked föld ala?

                        5.
Ezt igértem-é én az én barátomnak,
Siriai királynak, az te atyádnak,
Hogy magamtul harcon tégedet elhagyjalak,
És kaur kardjának prédául adjalak?

                        6.
De ki vétkes ebben? Csak magad esztelen,
Hogy közülünk elmenél illyen véletlen,
Nem tudta ezt senki az te seregedben,
Csak te szolgád Kamber, az is szerencsétlen.

                        7.
De Hamviván lelke légy nékem irgalmas,
Mert éretted lészen hamar boszuállás,
Hohárodnak lelkét megészi ez az vas,
Esküszöm Mahometnek, kit tart ég magas.

                        8.
Te véres szüvedet Menethámnak viszem,
Bánatját lágyitsa noha ugysem igen,
Tehát boszut állok az egész Szigeten,
S valahol találok, minden keresztyénen.”

                        9.
Illyen szókkal ballag Demirhám császárhoz,
S mihent közel juta császár sátorához,
Megesmeré császár szemén, hogy rosz hirt hoz,
Demirhám igy kezde szólni Szulimánhoz:

                        10.
„Mi itt heában hevertetjük magunkat,
Amott szigeti bán megverte hadadat,
Megölték kaurok Hamvivánt, társomat,
És Murtuzán fiát, s Oszmánt meggyalázták.

                        11.
Padisahom, avagy eressz el magamat,
Hadd töltsem ki rajtok haragos boszumat,
Avagy te magad is hozd el táborodat,
Ronts el az hitetlen pogány kaurokat.”

                        12.
Demirhám dühösségét császár esmerte,
Azért megrivogatni ottan nem merte.
„Ihon most indulunk, néki azt felelte,
Társod volt Hamviván, állj boszut érette.”

                        13.
Azért megindula Szulimán táborral,
Igen hadviselő okos rendtartással;
Ére Szigetvárhoz ugyanazon nappal
délután két órakor nagy táborával.

                        14.
Szigetvár bástyáját Zrini szintén nézte,
Meglátá meszirül, magát fölvitette
Iszonyu sürü por, s megy égbe keverve,
Ugyhogy eget-földet mind besötétötte.

                        15.
Megláták későre osztán sok törököt,
Szinten mint levegőben az sötét fölyhőt.
Beburétva vagyon sokaktul mert az föld,
Mintha hegy mozdulna az sik mező fölött.

                        16.
Az seregek fölött magas por csavarog,
Alattok rettenetességgel föld robog;
Sok ezer vörös zászló az széllel lobog,
Gondolnád, tenger is hogy most reád forog.

                        17.
Megszálla vár körül világrontó tábor,
Mint szintén az Dunán az jéges sürü sor.
Mindenütt fejérlik sok számtalan sátor;
Senkitül ő nem fél, erejében bátor.

                        18.
Császár köröskörül megnézé az várat,
Azután maga is egy halmon túl szállott,
Akkor egész tábor Allahü kiáltott
Egymás után háromszor, messzi megállott.

                        19.
Az egész jancsárság elrendölt seregben,
Puska mindeniknek kártévő kezekben;
Ezt minnyájan kilövék az magas égben,
Császár jövéséért vannak nagy örömben.

                        20.
De az ágyukat is egyszersmind kilüvék,
Azt tudnád, leszakad reád az magas ég;
Alol az föld robog, repedez mint egy jég,
Sziget bástyája is féltébül mozdul meg.

                        21.
Meghagyá Zrini Miklós pattantyusoknak,
Ágyubul köszöntést töröknek adjanak.
Legelső Csontos Pál egy végét kanotnak
Gyujtólikához tevé farkaságyunak.

                        22.
Gyorsan rettenetes pattantyu kisüle,
Török tábor felé golybisát küldé,
Az láthatatlanul sereg közé jüve,
Rettenetös halált ő közikben vive:

                        23.
Mert elöltalálá jancsár-aga fejét,
Mind patyolatostul elrontá életét,
Utánna egy röndben harminckilenc testet,
Keménységgel rontá vitéz törököket.

                        24.
Örül az Csontos Pál, hogy aztot meglátta,
Törököknek bástyárul hanggal kiálta:
„Ihon van az jól jütt bilikum pohára.
Majd neki is adok, az ki meg nem itta.

                        25.
Szigetvárbul lesznek illyen köszönetek:
Erős gyomrotok van, megemészthetitek.
Nem jüttök Szigetben, ha nem isszátok meg,
Zrini egésségéért, álnok török ebek.”

                        26.
Az másik lövéssel Pál Aigas basának
Lovát elszaggatá és pécsi Dézdárnak
Az mellyét, és renddel huszonhárom másnak;
Hevernek az földön, s lelkeket kifuják.

                        27.
De harmadik lövést nem merék megvárni,
Sietnek szállásra ki-ki eloszlani;
Némellyik nem tudja magáét találni
Nagy ijedésében, s nem mér megállani.

                        28.
Két lövéssel nagy kár esett az törökben;
Sokkal nagyobb történék mostan Szigetben,
Mert Farkasics Péter régi betegségben
Késziti nagy lelkét Isten eleiben;

                        29.
S csak azon törődik, hogy ágyon halna meg.
Esztelen, akaratját élő Istennek
Panaszolkodással nem fordithatja meg.
Ő vitézek előtt igy panaszolkodék:

                        30.
„Hej, hej, én fátumom, mely igen kegyetlen!
Ettül mindenkoron szüvemben rettegtem,
Dicséretlen ágybul hogy éltemet küldjem
Mindenható kegyelmes Isten kezében.

                        31.
O, százszor boldogok, kik hazájok mellett
Vitéz módra letették kedves élteket,
Szerencse penig azért tartott engemet,
Hogy haszontalanul fogyassam éltemet.

                        32.
Ah szerencsétlen én, el nem tudtam veszni,
Hon kedves halállal megholt nagy Losonci,
Hon fekszik Rácz Milák és Farkas Bottyáni,
Vitéz spányor Perez, öreg Kastelánfi!

                        33.
De nem tudtam-é én nagy Dragut kezétül,
Vagy kegyetlen Akomat jó fegyverétül
Megfosztatnom ettül unalmas éltemtől?
Ihon most meg kell halnom dicséret nélkül!

                        34.
Mikor megnyomattam egyszersmind husz nyiltul,
Mikor földre estem Gyafer csidájátul,
Mikor agyon üttettem Rahmat botjátul,
Éltem megmaradott s most megy el ágyambul!

                        35.
De jól van, ha ugy van, mint Isten akarja;
Gyakorta szolgáját keménnyen sujtolja,
Azért hogy mennyekben szebben koronázza,
Szenvedéséért bőven ajándékozza.

                        36.
Ihon, vitéz barátim, mostan meghalok,
Néktek jó szerencsét Istentül kivánok,
Egekben értetek jó Istent imádok,
Vitézek legyetek, most Isten hozzátok!”

                        37.
Igy Farkasics Péter végezé életét,
Az Istenhez küldé vitéz tiszta lelkét.
Siratja jó Zrini ő kimenetelét;
Igy nagy fohászkodva elkezdé beszédét:

                        38.
„O, forgó szerencse, átkozott, kegyetlen!
Miért ragadád el ez vitézt hertelen?
Az mi nyavalyánknak ez volt hea szintén
Hogy ne légyen Farkasics mostan eleven.

                        39.
O, élet, mely hamar ez világbul kitünsz!
O, rövid élet, tülünk mely gyorsan röpülsz!
Mikor inkább kellenél, akkor te megszünsz,
És, mint harmat nap előtt, egyszersmind eltünsz.

                        40.
Mint harmat nap előtt, mint hó az tüz előtt,
Mint álom előttünk, mint füst az szél előtt,
Vagy sebes forgószél mint hajtja az fölyhőt,
Ugy tünsz el előttünk s kivánságunk előtt.

                        41.
Csusz haszontalanul rút kigyó az réten,
Semmit nem törődik unalmas vénségén,
Ű megifiadik, mikor jün kedvében,
Elveti vén bőrét s megifjul testében.

                        42.
Ember penig, az ki isteni formára
Meg van ékesitve, Isten-ábrázatra,
Hogyha elérkezik utólsó órára,
Nem tér s meg nem ujul, de mégyen halálra.

                        43.
Megvénheszik az föld, elveszti szépségét,
De ujul, ha éri kikelet idejét;
Az nap elvégezi estve ő menését,
De megujul reggel, kihozván szekerét:

                        44.
Csak maga egyedül az nyomorult ember,
Az ki gyors vénségérül soha meg nem tér;
Örök folyásában van az fris forrásu ér,
Emberben peniglen soha nem ujul vér.

                        45.
Viz, tüz, föld és nagy ég tartanak sokáig:
Ember, ezek ura, egy szempillantásig;
Kűfalok, nagy tornyok sok száz esztendeig:
Ember, ki csinálta ezeket, óráig.

                        46.
Csak egy van, ki megmarad koporsó után,
Az mely megmutatja magát világ fogytán:
Jószágos cselekedet, nagy öröksége van,
Ujul mindenkoron halhatatlan voltán.

                        47.
Ujul hát, Farkasics, az te vitéz neved,
Noha az nehéz föld befödi testedet.
Cselekedeteddel az halált meggyőzted,
Most Isten jobb kezén van gyönyörködésed.

                        48.
Ottan fizetődik most világi munkád,
Vigan nézik angyalok sebeid nyomát;
Ottan, mely véredet hazádért hullattad,
Örök boldogságodra szentek fordétják.”

                        49.
Igy Zrini Farkasicsot eltemetteté,
Osztán gondot visel várra mindenfelé;
Szigeti vitézek vannak csendességbe,
Mindenütt bástyákon nagy gondviselésbe.

                        50.
Török megszállott volt már mind köröskörül,
Mindenütt sok török szép üdőnek örül;
Csak maga Szulimán nagy gondokban őszül,
Bán merész szüvéjért nagy félelemben hül.

                        51.
Nem késik sokáig szigeti vitéz bán,
Bátorodik szüve ellenségét látván;
Mint az rettenetös örméni oroszlán
Kijön barlangjábul, ottkinn fegyvert látván:

                        52.
Igy Zrini Szigetbül törökökre megyen,
Erős emberölő van dárda kezében,
Mozgatja gyönge szél strucctollát fejében;
Ötszáz vitéz utánna megyen szép rendben.

                        53.
Megfordult hozzájok, igy szólt seregeknek:
„Halljátok, mit mondok, ti erős vitézek,
Első nap, első harc lesz most előttetek,
Ma félelmet tennünk kell török ebeknek.

                        54.
Ma török császárral mi megesmértetjük
Mi szüvünk, mi kezünk, micsodás fegyverünk.
Ma rettenetessé kell magunkat tennünk,
Azért, vitéz szolgáim, emberek legyünk.”

                        55.
Kevés szókkal nagy bátorságot bán ada
Vitéz seregének, mely csak alig várja,
Hogy törökkel szemben hamarább juthatna,
Ha illenék, harcra sebességgel futna.

                        56.
Nem messzi az vártul Ali Kurt fáradoz,
Minden készülettel vagyon sánc-ásáshoz.
Rusztán, császár veji, ötezer jancsárt hoz,
Letelepété nem messzi Ali Kurthoz.

                        57.
De Stipán Golemi, jó Zrini hadnagya,
Megy vitézek előtt ott elöljáróba,
Nagy bátorsággal üt számtalan asapra,
Az kik sáncot ásnak, eggyütt jancsárokra.

                        58.
Sok török elesék az száz gyalog miát,
Mert nem lüvi heában egy is puskáját,
De rendben jancsárság mint fal veri magát,
Késziti fegyverét, puskáját s kanotját.

                        59.
Rechep jancsár-aga legelső sereget
Viszi Stipán vajdára, tüzes fegyverét,
De Stipán Golemi tüle meg nem ijedt,
Nézi ellenségét s mint töll áll szél előtt.

                        60.
Török esztelenül kilüvi puskáját,
Stipán megszemlélte Rechep jancsár agát,
Bátran reá vivé kétélő pallosát,
Azt fejéhöz üté, vágván patyolatját.

                        61.
Két vállára esik két felől az feje,
Nagy zörgéssel esék, maga is az földre,
De Stipán kezétül több is mellé düle,
Mert Abazt, Benavirt s Musztafát megölé.

                        62.
Rustán bék megindult ötezer jancsárral,
Az hol Stipán vajda kárt tészen pallossal.
Zrini Goleminak négyszáz jó szablyával
Idején segitséget hoz rendtartással.

                        63.
Az kit az Uristen meg akar tartani,
Százezer között is meg fog az maradni.
Ötezer puskátul nem lehete halni
Senkinek seregbül, melyben volt jó Zrini.

                        64.
Mihent füst eloszlék, nagy rivalkodással
Rustán vezér megindult sok jancsársággal;
Az ötezer ember három seregben áll,
Kegyetlenül öszvekapa bán hadával.

                        65.
Legelső, nagy horvát Radivoj, te voltál,
Ki pogány török vért szablyával ontottál,
Ledült teelőtted kegyetlen halállal
Pervisz oda-basa, ki volt mind jobb s mind bal.

                        66.
De gyorsan Juranics Lőrinc ő utánna
Achomát barjaktárt szablyával levágá;
Fekszik Zrini előtt tizenöt már halva,
Török testen fölöl jár vérben gázolva.

                        67.
Arszlán, Rustán öcse, Zrinit megesmeré,
Dárdával őreá merészséggel mene,
Eltörék dárdája, s heában az földre
Esett, mert paizsban ütközött az hegye.

                        68.
Gyorsan kardot ránta az ifiu Arszlán;
Eleiben tartja paizsát horvát bán,
Felvett már két csapást, de többet nem várván,
Hozzá csap szablyával, jóságában bizván.

                        69.
Kegyetlen szablyával mellyét ketté vágá,
Az eleven szüve benne mozog vala,
Ő meghalaványodék, mint szép viola,
Zrini lába előtt esék hanyatta.

                        70.
Megnyitott mellyébül piros vért okádik,
Élete halállal testében küszködik,
Végre az haláltul élte meggyőzetik,
Szélles uton lelke testébül kibujik.

                        71.
De Szanzak Benavir ettül meg nem ijedt,
Kezében markolá kemény hegyes tőrét,
Oda megy, hon rontá Zrini Arszlán béket,
S ily kevélyen kezdé előtte beszédét:

                        72.
„Kibujtál likodbul, hamis álnok róka,
Oda már meg nem térsz, noha esszel rakva.
Futáshoz termett lábod, ez koporsója
Lesz álnok testednek, s ez utolsó óra.

                        73.
De micsodás kinnal öljelek tégedet?
Arszlán haláláért eleven szüvedet
Kevés lészen rágnom, avagy az ebeket
Véle jól tartanom, megrontván testedet.

                        74.
De ihon hohárod tenéked ez lészen,
Ez érdemes büntetést szüvedbül vészen.”
Ily szók után Zrinire megyen mérgessen,
Hozzá szur, de Zrini elugrik hertelen.

                        75.
„Talán jobb csapás ez, ki jün én kezembül,
Mert keményebben, és jün is jobb embertül.”
Igy felele Zrini, szablyáját vitézül
Derekában vágván, s vérét látván, örül.

                        76.
Leesik Benavir, s lelke torkán hörög;
Estében fegyvere iszonyuan zörög.
Ihon szaladáshoz termett kéz, eb török,
Földre lefektetett, s itt feküdjél örök.

                        77.
Nem henyél Deli Vid, látván vitéz urát,
De az sok törökben eltörte dárdáját,
Fekszik ő előtte Kajradin Kajrakat,
Megölte Huszaint, Alt, Cefert, Musztafát.

                        78.
Itt bátorságot vett az keresztyén sereg,
Az török peniglen félelemtül lézeg.
Joza Pál életét elvévé Bichirnek,
Penezics Ábrahám Nuhnak s Derielnek.

                        79.
Tamburás Istók is Toigant földre veté,
Erős Dandó Iván Ibrahimt megölé,
Barjaktárt Juranics puskával meglüvé,
Aranyas zászlóját kezébül kivévé.

                        80.
De nem tudom, Demirhám honnan érkezék,
Mert harcrol kiáltás fülében beesék;
Gyorsan az harcolók közikben férkezék,
Látja, hogy törökök az futáshoz készek.

                        81.
Tamburás Istóknál török zászlót láta,
Mert ennek Juranics, hogy hordozza, adta.
„Nem néked, kaur eb, való szép barjakta!”
Messzirül Istóknak Demirhám kiáltja.

                        82.
Eggyüt illyen szókkal hozzá ránta kardot,
Amaz ijedtében elhajtá az zászlót.
Őnéki is kezében szablya akadott,
Igyenetlen kézzel hozzá üté aztot.

                        83.
Felvévé az csapást Demirhám szablyával,
Ugyan hozzá vágott azon fáradsággal,
Mellyén és oldalán egy nagy sebet csinál,
Azon élte kimégyen s száll belé halál.

                        84.
Demirhám lovárul zászlóért leszállott,
De mihent meglátá tollas Deli Vidot,
Könnyen, mint egy evét, ismeg lóra ugrott,
Más töröknek adta kezében az zászlót.

                        85.
Ez az a Demirhám, ki minap Szigetben
Vala Zrini előtt ollyan keménységben.
Most ismeg csidát vett kártévő kezében,
Bizonit keménységet cselekedetiben.

                        86.
Mint az mérges sárkány, Vidra rugaszkodék,
De ártalmas dárda paizson eltörék.
De az Vid pallosa ló fejében esék,
Kiért halva földre urastul leesék.

                        87.
Ismét könnyen Demirhám, mint az fris menyét,
Földön hagyá lovát s kivonyá fegyverét,
Megyen Deli Vidra, nézi bátran szemét,
Mintha nem is látná máshun ellenségét.

                        88.
„Mit készülsz sokáig?” Deli Vid azt monda,
„Lám, vártalak addig, mig cühödöl vala
Az ló alol: van kezemnek máshun dolga,
Nem csak veled.” Demirhám ily választ ada:

                        89.
„Károddal serkengetsz magadra engemet,
Azért, hogy nem esmérlek, nézlek tégedet,
Talán Deli Vidnak mondanak tégedet,
Az ki Hamvivánnak elvevéd életét.

                        90.
De te akarki légy, több gondod nem lészen,
Ma mert én kezem néked eleget tészen,
Kardom török vérért rajtad boszut vészen,
Azért ily kis üdőt szüved ne resteljen.”

                        91.
„Én vagyok Deli Vid,” felele az másik,
„De miért karátyolsz, szájad nyelveskedik?
Az én kezem miát Hamviván ott fekszik,
Majd ugyan ez miát fejed földre esik.”

                        92.
Demirhám, mint ördög, hogy eztet meghallá,
Hogy ez keze miát lett társa halála,
Nagy demecki kardot kezében ragada,
Ugy megyen dühösséggel nagy Deli Vidra.

                        93.
Mint két haragos libiai oroszlán,
Öszvetalálkozván az nagy széles pusztán,
Próbálják körmöket egymás szőrös hátán:
Ugy két vitéz tészen Szigetvár határán.

                        94.
Demirhám haraggal s dühösséggel nagyobb,
De vitéz Deli Vid igaz hüttel bátrabb;
Nem enged egymásnak, szikráznak az kardok,
Magokon merő vas nagy messzirül ragyog.

                        95.
Török két csapással Deli Vid paizsát
Darabokra rontá, de török sisakját
Deli Vid eltöré, mert szablyája lapját
Üté az sisakhoz, megsérté homlokát.

                        96.
Ezek igy harcolnak, de az több seregek
Erős Zrini kezétül megfélemlettek:
Benavir serege legelső futamék,
Utánna Arszláné, urokat elveszték.

                        97.
Megindult Rustan is, megijedt ily dolgon,
Nem gondol, öcséjért Zrinin boszut álljon;
Űzi az törököt Zrini magok nyomon,
Mindenütt keresztyén szablya van hátokon.

                        98.
Űzi, de okossan, mert messzirül láta,
Hogy sok ezer lovas jün az ő kárára,
Mert vitéz Delimán, nagy tatár hám fia,
Mint oroszlánykölök jün Zrini hadára.

                        99.
Bán az nagy sokaságot mikor meglátá,
Elszélledt seregét ottan öszvehajtá,
Mert immár szép nap is lovait elhajtá
Oceánum tengerben, sötét is vala.

                        100.
Rustán alig szaladt sok gyalogságával,
Ha Delimán nem jütt volna lovasokkal.
De harcol Demirhám most is Deli Viddal,
Nem árthatnak egymásnak semmit szablyákkal.

                        101.
Mikor sötét vala, Demirhám igy szóllal:
„Mi itt, mint az vakok, törjük bolondsággal
Heában magunkat, s nem árthatunk karddal
Egymásnak; nem jobb lesz-é harcolnunk nappal?

                        102.
Nappal akkor munkánkat az irigy sötétség
El nem titkolhatja, mert meglátja nagy ég,
Meglátja Szigetvár, és az török sereg,
Micsodás boszut áll rajtad Demirhám bék.

                        103.
Azért esküdjél meg nékem az Istenre,
Én is megesküszem Mahomet hütire:
Hogy te is viszatérsz, én is, erre helyre,
Mihent néked, nekem is módunk leszen benne.

                        104.
Mert sötétség miát most nem harcolhatunk,
De hiszem, még lehet alkolmatosságunk,
Mert tudom, ily hamar innen el nem válunk,
Valamig tikteket falbul ki nem vájunk.”

                        105.
Felel az Deli Vid: „Képes beszédedet
Szeretném, de énnékem módom nem lehet,
Hogy bizonnyal tudnám kijüvetelemet,
S mint tegyem ki nagy had ellen életemet.

                        106.
Bár elhidd aztot, ha bizonnyal tudhatnám,
Hogy maga ellenségem lenne Demirhám,
Soha én előtte fal közé nem bujnám,
Hanem erdőn, mezőn, mindenütt megvárnám.”

                        107.
„Ne félts, Deli Vida, mástol életedet,
Mert hozok tenéked császártul levelet,
Demirhám csak maga lészen ellenséged,
Szulimán beköti igaz török hitét.

                        108.
Igy halálos veszélyre megalkuvának.
Azután egymástol hamar elválának,
Mint két erdei kegyetlen fene bikák,
Kik szarvokkal egymásnak árthattanak.