Argumentum
A mese, ha szabályos, a végén egy pillanatra kettéágazik: egyrészt logika lesz belőle, másrészt epikai humbug. Érdekes, hogy azok a történetek a leggiccsszerűbbek, melyek a legracionalisztikusabbak: az az epika, mely Szent Tamás filozófiáját vagy Hilbert matematikáját akarná leghívebben cselekvésekre fordítani, fantasztikusabb és „ordenárébb” lenne (bizonyos konvencionális esztétika szerint), mint a legutolsó ponyvaregény.
(Szentkuthy Miklós: Prae)
Az idézet a magyar irodalom első anti-narratív regényéből származik: nem egy történetet mond el, hanem a történetek határaira kérdez rá. De vajon mi értelme lehet a történet határait feszegetni, mikor úgy tűnik, hogy az egész kultúránk arra van berendezkedve, hogy a „történetéhségünket” kielégítse? Minden, ami történetbe van csomagolva, eladható – a történetekben való gondolkodás olyan otthonosságot biztosít számunkra, melyet más gondolkodási formák által nem tudunk megtapasztalni. Seherezádé minden egyes történettel egy nappal hosszabbította meg az életét – napjaink sorozatfilmjei is folyamatosságot adnak az életünknek. Ezt a boldog folytonosságot a történetek parttalan áradása biztosítja, de ez a „végtelenség” mégiscsak kis számú sémára vezethető vissza.
Nemcsak a Brazilizátor – a brazil telenovellákat generáló program –, hanem a közgazdászok is történeteket gyártanak: A munkások tiltakoznak az alacsony bérek miatt. Ha a béreket megemelik, növekszik a vállalat munkapiaci vonzereje, tehát egyre többen szeretnének munkát vállalni. A versenyhelyzet egyenes következménye pedig a munkabérek csökkenése. A modern politikatudomány, a jogalkotás és joggyakorlás, a közgazdaságtan, a pszichológia, az evolúciós biológia ilyen – vagy struktúrájukat tekintve ehhez hasonló – történeteket generál. Éppen emiatt a történetmondás nem kizárólag a szórakoztatóipar felségterülete. A telenovellát a magas tudományok magyarázó modelljeivel egy elemi logika kapcsolja össze, mely minden történetet meghatároz.
A történetek azonban túlfutnak a logika formális, előíró szükségszerűségein. Ha pusztán logikaként határozzuk meg a történeteket, akkor paradox módon ez a logika megegyezik azzal, amit Szentkuthy „epikai humbugnak” nevez. A logika ugyanis megkövetel bizonyos lépéseket;: a történetek lényege viszont a narratív feszültség, amelynek letéteményese a befejezés bizonytalansága. Az események bekövetkezése nem korlátozható a logikai szükségszerűségre, a történetek mindig továbbmondhatók vagy átformálhatók: a munkabérek visszaesését megakadályozandó a munkások szakszervezetet alapítanak, és ezzel próbálják kiharcolni a bérek magasabb szinten tartását. A munkabérek emeléséről szóló mindkét történet engedelmeskedik a logika törvényszerűségeinek, csakhogy megváltozik a narráció és történet viszonya. Az első a piac törvényeit szemlélteti, és a klasszikus tragédia műfaji szabályszerűségei, a tragikus vég szükségszerű bekövetkezésének sémája szerint szerveződik, míg a második beépíti és felülírja az első lezárulását azzal, hogy a korábbi befejezést szükséges lépésként, előzményként kezeli egy kedvezőbb végkimenetelhez. Ez pedig az újkori epikában megjelenő fejlődésregény műfaji konvencióit idézi. A történetek nem önmagukban léteznek, hanem a narratív technikák (nézőpont, tér- és időkezelés) és műfaji sémák közvetítése révén, melyek meghatározzák a narratívák „használhatóságát”.
A világunk narrativizálása által egymással versengő történeteket hozunk létre. A történetekben mindig benne rejlik az a lehetőség, hogy mindez másként is történhetne. A narratívák létmódjához hozzátartozik az a bizonytalanság, amely a végérvényes lezárás és egy lehetséges másik befejezés között rajzolódik ki. Éppen ezért a narratívák megértése nem merül ki a történetsémák azonosításában, a narratív sémák begyakorlásában, sem a narratív technikák elsajátításában, hanem egy folyamatos és vég nélküli munkát jelent. Barthes szerint „számtalanok a világ történetei” – de a történetek végtelensége nem a sokaságukból adódik: inkább az átírás, az újraértékelés, a megítélés kihívása elé állít, amely a kontextusba helyezés és alkalmazás követelményeként és lehetőségeként kínálkozik.
***
A Vizuális és verbális narráció. Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe című könyv egyetemi jegyzetként jött létre. Célkitűzése a narratívák tanulmányozóit eligazítani a narratológia meghatározó kérdésirányai, problématerületei és módszertana területén, és azok számára is érthető elemzési szempontokat adni, akik még nem mélyedtek el az irodalom- és filmelméleti diskurzusban. Elsősorban elemzési modelleket és megközelítési módokat szeretne nyújtani, nem pedig tudománytörténeti áttekintést vagy egy elméleti keret részletes kidolgozását.
A könyv öt nagy fejezetre tagolódik, melyek egyben a narratológiák központi kérdéseit (történet, nézőpont, narráció, tér és idő) vizsgálják. Az egyes fejezetek önmagukban is olvashatók, mivel a narrativitás kérdéséhez önálló szempontrendszert kínálnak. A könyv felépítése egyrészt a hagyományos könyvek linearitását követi a problémák kifejtésében (felvezetés, definíciók, elemzés), másrészt a digitális médium által felkínált lehetőségekkel is él. A belső linkek lehetővé teszik, hogy az elemzések önmagukban is követhetők legyenek, mivel a felhasznált fogalmak a linkek segítségével könnyen rákereshetők.
Bár a narratológia mint tudomány jól körülhatárolt kérdésirányokkal és problématerülettel rendelkező területnek tűnik, valójában egy igencsak heterogén képződmény, amely a stilisztika, a poétika, a retorika, a szövegelmélet, a generatív nyelvészet stb. kérdéseit ötvözi. Ezen felül számos alkalmazási területe van, melyeknek előfeltevései gyakran nem egyeztethetők össze. Az irodalomelmélet, filmelmélet, kognitív tudományok, szociolingvisztika, pszichológia, jogtudomány, történetfilozófia által vizsgált narratív jelenségek csak bizonyos kérdések mentén találkoznak. Ebből a szempontból a narratológia egy olyan segédtudomány, mely fogalomkészletet és módszertant kölcsönöz a fenti tudományoknak.
A hagyományos narratológia a rendszerezés és a taxonómia bűvöletében jött létre és fejlődött: a fogalom-meghatározások végtelen pontosítgatása és az átfogó rendszeralkotás képezte a fő célkitűzését. Ezzel szemben jelen könyv célja elsősorban nem a fogalmi vitákba való belebonyolódás, hanem egy elemzési szempontrendszer és fogalomkészlet alkalmazásának a bemutatása. A narratív kérdések tárgyalásában jelentős szerepet szántunk a mediális sajátosságoknak. A „verbális” és a „vizuális” jelzők címbeli összekapcsolása arra az egész könyv során szem előtt tartott kérdésre utal, hogy az egyes narratív megoldások mennyiben médiumfüggőek, és mennyiben mutatnak rá a médium meghatározó vonásaira. Az első fejezetben a medialitás a tematizált kérdéskör, míg a másik három fő fejezetben a médiumok általi meghatározottság a narratív technikák szembesítése révén kap szerepet. A történetről szóló fejezetben ezzel szemben a narratívák transzmediális jellegét hangsúlyoztuk, vagyis a médiumoknak a történetek sajátos logikája által megteremtett átjárhatóságát. A medialitás problémájával a példák idézésekor is szembesültünk: míg az irodalmi szövegrészletek idézése ebben a médiumban nem jelent problémát, a filmből vett példák „idézése” egy mediális váltást eredményez. A parafrázis nehézkességeit a filmkockák, képsorok beillesztésével próbáltuk áthidalni.
A magyar nyelvű szakirodalomtól e könyv fogalomhasználata annyiban tér el, hogy az elbeszélés kifejezést műfaji jelölésként, a novella, rövidtörténet szinonímájaként használja, míg a többi fogalom jelölésére megtartottuk az idegen eredetű kifejezéseket (kivéve a narráció igei formáját, melyet az „elbeszélni” vagy „bemutatni” kifejezésekkel helyettesítettünk), mivel ezek nem kapcsolódnak annyira egyértelműen csak a verbális médiumhoz. A „szöveg” kifejezést ugyancsak ilyen általános, minden médiumra és szemiotikai rendszerre kiterjedő értelemben használjuk.
Köszönetet szeretnénk mondani mindazoknak, akik érdeklődésükkel, támogatásukkal vagy munkájukkal hozzájárultak e könyv elkészüléséhez. Külön köszönettel tartozunk Edward Branigannek, Dragon Zoltánnak, Ferencz Annának, Gelencsér Gábornak, Kiss Attilának, Matuska Ágnesnek, Medgyes Tamásnak, Szabó Erzsébetnek, Szalóky Melindának, Odorics Ferencnek, Török Erikának, valamint hallgatóinknak, akik elszenvedték e gondolatok fokozatos kialakulását