1. Medvekultusz a finnugor népeknél

 

 

Az ősi időkben a vadászó ember gyakran ejtett el nála hatalmasabb élőlényt: mamutot, medvét, oroszlánt stb. Ezeket az állatokat csak szervezetten, együttműködve lehetett megölni. A vadászat még így is kockázatos volt. A siker érdekében a vadászok különböző előkészületeket végeztek, szertartásokon erősítették testüket és lelküket. A veszélyes ellenfelek képességeiről, tulajdonságairól meseszerű történetek születtek. A finnugorok által lakott erdőövezetben a medve volt a legnagyobb termetű állat. Becserkészése, elejtése rendkívüli vadásztehetséget igényelt. Ereje, ügyessége által a medve mitikus lénnyé vált az ősi közösségekben. Az obi-ugor hitvilágban a legfőbb isten, Numi-Tórem medve alakú.

 

A medve mindenütt, ahol él és vadásznak rá, különös rangot vívott ki magának az emberek körében. A medvetisztelet tehát nem finnugor sajátosság. Az eurázsiai erdőövezetben a finnugor, altaji és paleoszibériai népek körében a medve vadászata és elfogyasztása körüli szertartások sok hasonlóságot mutatnak. A medvekultusz nyomai az észak-amerikai indiánoknál is fellelhetők voltak, nyilván nem véletlenül: valamikor Szibéria felől érkeztek új lakóhelyükre.

 

Az Eurázsiai erdőövezetben a medvekultuszban részt vevő emberek a megölt medve kiengesztelésére törekedtek. A tetem körül, majd az állat elfogyasztása során arról beszéltek és énekeltek, hogy sajnálják az események ilyen alakulását, és bocsánatot kértek az állattól.

 

Az Ethnographia című folyóirat 1913-as kötetében Bán Aladár közölt egy tanulmányt, Medvetisztelet a finnugor népeknél, különösen a lappoknál címmel.[1] E művében összefoglalta a medve tiszteletének különböző emlékeit és az osztják medvekultusz szertartásait. Bán Aladár cikkét segítségként használva áttekintjük a medvekultusz legfőbb elemeit.

 

A finnugor népek körében a lappok és finnek folklórhagyományaiból és írásos emlékekből rekonstruálhatók a medve vadászata és elfogyasztása körüli szertartások. Az obi-ugor népeknél pedig napjainkban is tartanak medveünnepeket. A többi finnugor népnél csak a medvetisztelet egyes elemei maradtak fönn a különböző folklórműfajokban. A föld istene a déli szamojédoknál is medve alakú. A paleoszibériai népek közül a giljákok, goldok, ajnuk medvekultuszáról vannak értesüléseink. Az altaji népek mongol ágához tartozó burjátok és a török csoporthoz tartozó jakutok szintén isteni állatként tisztelik a medvét, de a medve vadászatát körítő szertartásaikról Bán Aladár nem tudósít. Észak-Amerikában „több indián törzs a medve elejtésekor harci éneket zeng az állat kiengesztelésére, melyben bocsánatot kér tőle és sajnálatát fejezi ki, hogy kénytelen volt megölni”.[2]

 

E hatalmas területen a medvekultusz közös eredetű, ősi vonása az elejtett állat kiengesztelése. De hogyan ejtették el az állatot? A paleoszibériai ajnuk, goldok, giljákok igyekeztek medvebocsot fogságba ejteni, s a településen őrzött, nevelt állatot fogyasztották el, kiengesztelő szertartások közepette. Az észak-amerikai indiánoknál csak az elejtett állat kiengeszteléséről tudunk. A finnugor népek mindig kifejlett, felnőtt állatot ejtettek el, ez medvekultuszuk közös jellemzője. A finnugor szertartásokban napjainkig fennmaradt az állat előzetes megtévesztésének, becsapásának szokásrendszere is. A vadászatra induló finnek igyekeztek jó előre bebiztosítani magukat: a kiszemelt medvét próbálták meggyőzni, hogy nem őellene indulnak. A voguloknál a megtévesztés az elejtett állat feldolgozása során történt: a medvével elhitették, hogy nem megnyúzzák, hanem csak kigombolják bundáját.

 

A medve rendkívüli tulajdonságai származásából erednek. A finnugor népek a medvét isteni eredetűnek tartják, vagy az embertől származtatják. A vogul és osztják medveénekek szerint a medve Numi-Tórem fia vagy leánya, akit a legfőbb isten (ki maga is medve alakú) egy kis kosárkába vagy bölcsőbe helyezve láncon engedett le a földre. A lappoknál feljegyzett történetek szerint a medve és az ember házassága sem ritka dolog. A votjákok szerint a medvék az emberektől származnak. Egyszer egy ember az erdőben fölmászott egy fára gyümölcsöt gyűjteni. Ruhája akadályozta a mozgásban, ezért levetette azt. Ekkor azonban szurkálták az ágak. Felkiáltott: bárcsak az isten szőrt adna a testemre! Ebben a pillanatban lebukfencezett a fáról, s mire földet ért, már medve volt.

A medve származása mellett a tőle való félelemre az is okot ad, hogy mint legfőbb istenség, ő a legfőbb igazságosztó és bíró.

A medvetisztelet kialakulása idején a nőket még alacsonyabb rendű lényeknek tartották a férfiaknál. Ebből következik a medve sajátos viszonya a nőkhöz. A medve húsának bizonyos részeiből nem kaphattak, a medve tiszteletére rendezett ünnepen csak elkülönítetten vehettek részt.

A medvetisztelet jele, hogy az állat nevét nem ejtik ki, midőn róla beszélnek. A finnugor népeknél számtalan olyan elnevezés maradt fenn, amellyel a medvét illették. A finnek a következőképpen nevezték a medvét: hosszúgyapjas, fazékképű, kilincstérdű, mézestenyerű stb. Az észteknél előforduló elnevezések: cammogó, erdei pap, fekete fickó stb. Az igazi név elhallgatása, helyettesítése egyébként általános, mindenütt fellelhető eleme az állatokhoz kapcsolódó hiedelmeknek, pl. szarvas, farkas, ravasz (= róka). A magyarban a medve elnevezésére szláv szó honosodott meg, szintén az eredeti név kiejtésének tilalma miatt. A medve szó szláv eredetije is körülírás: mézevőt jelent.

 

A finn medvekultusz szertartásait Lauri Honko leírása tartalmazza legtömörebben.[3] A finn medvekultusz legtovább Kelet-Finnországban maradt fenn, de a 17. századból nyugat-finnországi leírása is ismert.

A finn szertartások a medve elejtéséhez, majd ünnepélyes elfogyasztásához kapcsolódnak. A medvét télen ejtették el. Először felderítették alvóhelyét, megjelölték és körbekerítették. A vadászokat az erdei szellem is segítette: a vadászat előtti éjszakán méz helyett vért vitt a medvének táplálékul. Ha az állat ezt elfogadta, akkor belenyugodott sorsába. A faluban a vadászatra vállalkozó férfiak ünnepélyesen készülődtek a nagy eseményre: ünneplő ruhájukban jártak és nem dolgoztak. Tűz fölött megtisztították az ártó szellemektől ruháikat, fegyvereiket, sőt még a vadászkutyákkal is átugráltatták a tüzet.

A vadászat reggelén megtévesztő szertartásokkal igyekeztek elterelni a medve figyelmét: hétköznapi ruhájukat vették fel, de kifordítva. Úgy okoskodtak, hogy ha a medve látja ruhájuk belsejét, akkor csak arra gondolhat, hogy abban a ruhában nincs senki. Kunyhóikat is furfangos módon hagyták el: az ajtót leemelték a sarokvasról, s azon az oldalon nyitották ki. A medve nyilván azt várta, hogy lenyomják a kilincset, s az ajtót rendesen kitárva hagyják el házaikat. Így azonban nem gondolhatta, hogy közelednek felé az elszánt vadászok.

A medve alvóhelyéhez érkezve tüzet raktak, a füst felett ismét megtisztították magukat és felszerelésüket. Ezután ráolvasásokkal, medveénekekkel erősítették lelküket. Egy figyelmeztető lövéssel felébresztették az állatot, majd lelőtték. Ekkor kezdődött a medve kiengesztelése: kezet nyújtottak az állatnak és ismertették vele halálának igaz körülményeit. Azt próbálták elhitetni vele, hogy egy szerencsétlen véletlen okozta vesztét: leesett egy fáról vagy szikláról, s nyakát szegte.

A helyszínen megnyúzott és darabokra vágott állatot ünnepi menetben vitték a faluba, míg néhányan előre siettek, hogy megvigyék a hírt a sikeres vadászatról. A beérkező főcsapatot ünnepélyesen fogadták, dallal köszöntötték a faluban.

A következő napok egyikén megrendezett lakoma szertartásai egy esküvőt idéztek. Ez is a medve lelkének megnyugtatását szolgálta. Ha hím medvét ejtettek el, akkor menyasszonyt, ha nőstény medvét, akkor vőlegényt jelöltek ki a számára, aki a lakoma során az asztalfőn ült a medve koponyája mellett.

Másnap a medve eltemetését rendezték meg, hasonlóan ünnepélyes keretek között. A medve végső nyugvóhelye felé induló gyászmenet esküvői menetként állt föl: elöl haladt a vőfély, utána vitte valaki a medve csontjait, mellette pedig a vőlegény vagy menyasszony haladt. A csontok megőrzése is azt a célt szolgálta, hogy a medvével érzékeltessék, különösebb baj nem történt vele. A medve csontjait egy erdő széli fa tövében ásták el, a legallyazott fa egyetlen meghagyott alsó ágára pedig felakasztották koponyáját. A temetés során varázsigékkel igyekeztek védeni a medvét a gonosz hatalmaktól, magukat pedig a medve visszajáró lelkétől.

 

Az obi-ugorok hitvilága több kutató népköltési gyűjtéséből, néprajzi megfigyeléseiből ismert. A magyarok közül Reguly Antal, Pápay József, Munkácsi Bernát említhető. A finn kutatók közül Artturi Kannisto több vogul medveünnepen is részt vett. A 19–20. századi oroszországi kutatók közül Patkanov és Csernyecov leírásait ismerjük.

 

A vogulok körében 1901–1906 között járt nyelvi és néprajzi gyűjtőúton Artturi Kannisto. Az obi-ugorok szokásaiban, hagyományaiban ugyanolyan sokrétűség figyelhető meg, mint nyelvjárásaikban. Kannisto szerint az obi-ugorok tulajdonképpen nem keresik a lehetőséget, hogy medvét ejtsenek el. Ha azonban úgy alakul a dolog, hogy erre sor kerül, akkor igyekeznek tisztelettel bánni a medvével. Az északi vogul medvekultuszról a következő leírást[4]

 olvashatjuk:

 

Az elejtett állatot megnyúzása előtt a hátára fektetik, s bundájára rövid ágakat tesznek egymás alá sorba, melyek a medve subájának gombjait jelképezik. Amikor az állat hasán az első vágást a vadász megejti, akkor az ágakat a késsel egyenként félrelöki, és mindegyiknél a következőt mondja: az állat egy gombja lepattant. A medvét tehát valójában nem nyúzzák, hanem csak kigombolják bundáját. Ezzel kezdődnek az állat megtévesztésére és kiengesztelésére irányuló szertartások.

Hím medve hasára öt, nőstény medve hasára négy ágacskát helyeznek. Ez a megkülönböztetés a szertartás minden későbbi elemében jelen lesz.

Az állatot ünnepélyesen szállítják haza. Egy fiatal husángot kivágnak, U alakúra hajlítják, s két szárát három keresztbe fektetett ággal összekötözik – ez a „Medvebölcső”. A bölcsőt szánra helyezik, és az állatot így viszik haza. A falubeliek a település határában fogadják az állatot: a hím medvét öt, nőstény medvét négy kiáltással üdvözlik.

A medveünnepre a következő napokban, mindig estefelé kerül sor. Az északi vogulok a hím medvét öt, a nőstény medvét négy napig ünneplik. Az ünneplésbe a távoli helyeken élő és folyamatosan érkező rokonok, ismerősök is bekapcsolódnak.

A medve az ünnepi szobában, az asztalon hason fektetve folyamatosan szemmel kíséri az eseményeket, figyeli a tiszteletére előadott műsorszámokat. Az előadás minden nap két részből áll: először hárman – egy énekes és két segédje – medveénekeket adnak elő. A medveénekek bevett sablonokra épülnek, de az énekes helyben rögtönzi őket. Témájuk így részben kötődik az asztalon fekvő állat elejtésének, ünneplésének körülményeihez. A medveénekekben előadják az állat jobblétre szenderülésének körülményeit, az ősi hagyomány szerint úgy állítva be a dolgot, hogy saját szerepüket kicsinyítsék, vagy teljesen elhallgassák. A medveénekekben összefoglalják a medve mozgalmas életét, felhívják figyelmét kötelességeire az emberekkel és tulajdonukkal szemben. Más medveénekek pedig az emberek kötelességeire figyelmeztetnek a medvékkel szemben. Hím medve tiszteletére minden este öt ének hangzik el, nőstény medve tiszteletére pedig négy.

A medveénekek után rövid jeleneteket adnak elő a falu, a közösség életéből. Ezek általában tréfás jelenetek, a mindennapi élet fonák helyzeteit elevenítik fel, az elejtett medvéhez általában nincs közük.

Az ünneplés végéhez közeledvén a medve tiszteletére gyakran mutatnak be állatáldozatot: általában rénszarvasborjút áldoznak föl.

Az ünneplés utolsó napján elérkezik az ún. szent este. Ekkor az emberek igyekeznek tapintatosan elbúcsúzni a medvétől. A medveénekek után következő jelenetek során megpróbálják óvatosan elijeszteni és önként távozásra bírni a medvét. Darunak, bagolynak, rókának öltözött emberek ijesztgetik a közönséget és a medvét is. Ezután a medve húsát megfőzik és elfogyasztják. Az ünnep végeztével a medve koponyáját egy áldozati fára felakasztják.

 

Medveünnepre napjainkban is sor kerül, amikor a vogul vagy osztják vadászok medvét ejtenek el. Ez a szokás a szovjet időszakban is élt, ha kellett, titokban tartották meg az ünnepet. A Szovjetunió megszűnése után hagyományőrző együttes alakult, amely Magyarországon is bemutatott egy medveünnepet az 1990-es debreceni finnugor kongresszus tudós résztvevőinek. Ekkor a medve szerepében egy fejével együtt kikészített medvebunda „lépett fel”.

 

(Klima László)