Ebben
a helyzetben a finnugor nyelvek kutatása megtorpant. Újabb nyelvi adatokra lett
volna szükség. Ambíciókban, tervekben nem volt hiány, de a sors úgy hozta, hogy
finnugor nyelvi adatok gyűjtésére csak az 1840-es években került sor, amikor a
finn CASTRÉN és a magyar REGULY Antal elindultak expedícióikra.
A
magyar közvélemény formálói olvasták a finnugor nyelvrokonságot hirdető
alapműveket, s a dolgot hitték is meg nem is. BUDAI Ézsaiás (1766–1841)
történetíró szerint „Sajnovits a’ lapponoknak a’ Magyarokkal való
Atyafiságát elégséges fundamentum nélkül vette fel”. VIRÁG Benedek
(1754–1830) pedig így fogalmaz: „senki eddig nem tudta bizonyosan
megmutatni, hogy a magyarok nem volnának Atilának maradékitól”.[1] Újabb finnugor nyelvészeti művek hiányában
a közgondolkodás fokozatosan visszatér a dicső múlthoz, a hun–magyar
rokonsághoz. VIRÁG Benedek KAZINCZYHOZ intézett levele jól mutatja e
gondolkodás lényegét: „Olvasd meg itt, édes Kazinczym, Sajnovics-t… ki abban
a’ meszsze Országban… a’ Hetumogerek nyomait feltalálta. De olvsd kérlek,
sorait… ’s nem borzadsz-e vissza? ’S nem érted-e, mi boldogtalan üdőszakaszról
szóll, és melly aluszékony magyarok éltenek akkor?”[2]
A
reformkor kibontakozásának hajnalán, 1794-ben VERSEGHY Ferenc (1757–1822)
levelet írt PORTHANNAK, a finn tudósnak, amelyben a SAJNOVICS-féle nézetekről (a lapp–magyar
nyelvrokonságról) ezt olvashatjuk: „Óhajtanám, hogy valaki a magyar tudósok
közül bővebben tanácskozzék erről Porthan professzor úrral…” VERSEGHY
mellett a vele tudományos vitában álló RÉVAI Miklós (1750–1807) is nyitott a
finnugor nyelvrokonság gondolatára, de mindkettőjük számára világos, hogy ez a
tény valamiféleképpen beleilleszkedik a hun–magyar rokonság körébe, azt nem
kérdőjelezi meg, hiszen az vitán felül áll.
A
finnugor nyelvrokonság elismertetésének azonban sokat ártott HORVÁT István
(1784–1846) műve, a Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből
(1825). HORVÁT István személyesen ismerte GYARMATHI Sámuelt és REGULY Antalt, tanítványa
volt a finnugor nyelvrokonság tényét elfogadó RÉVAI Miklósnak, s korai műveiből
láthatjuk, hogy ismerte a finnugrisztikai szakirodalmat is. Hatalmas ismeretei
azonban hatalmas fantáziával is párosultak: olyan pánmagyar elméletet alkotott,
amelyben minden hajdani dicsőséges nép magyarrá vált. HORVÁT István az ősapja
minden olyan elszabadult ötletnek, amely szerint a zsidók és a parthusok is magyar
származásúak voltak (l. BADINY JÓS Ferenc munkásságát): „A’ magyarok, Kunok,
Jászok, Lófejűek, Palótzok, Pártusok mindenkoron hajdan is szinte úgy egy
nyelvű nemzetet tettek, mint ma egy nyelvű nemzetet tésznek.” „…a’ Sidók igen
halának a Pártus Szokásokra…”
A
homályos ismeretekre alapozott zsigeri elutasítás ellen ekkor még nem lehetett
szembeállítani a tudományos expedíciók által megismert valóságot. Volt ugyan
olyan magyar, ORLAY János (1770–1829), az orosz cár háziorvosa, aki járt a
finnugor népek körében, de a nyelvi kapcsolatok őt is csak az egyszerű
szóhasonlítgatások szintjén érdekelték („Ami az Ural-hegyeket illeti, azok
is a magyaroknak köszönhetik elnevezésüket”). Ráadásul az ő megfigyelései
is ellentmondani látszottak a finnugor nyelvrokonságnak: „Azon a vidéken,
amely a Don, a Kaukázus-hegység és a Káspi-tenger között terül el,
megtekintettem a Magyar nevű város romjait, amelyet ma is ugyanúgy neveznek…”
Negyedszázaddal később, 1829-ben ÓGYALLAI BESSE János (1765–1831) szintén járt
a Kaukázus hegyei között, s megtudta, hogy minden ott élő nép (karacsájok,
kabardok, avarok, cserkeszek stb.) a magyaroktól származtatja magát. Arról is
beszámol, hogy „A’ karatsaiak és a Tatárok azt állítják, hogy az Azovi
Tengertől fogvást, éjszak felé a’ Kuma víz partján fekvő Magyar várostól
fogvást egész Derbendig a’ Caspium Tenger partján Magyarok voltak az urak.”
BESSE János tehát lényegében ugyanazt hallotta, mint ORLAY János. A Kuma folyó
melletti magyarokról pedig már TURKOLLY Sámuel is beszámolt 1725-ös levelében.
Ezek a hírek rendkívüli jelentőségűek a magyar őstörténet rekonstruálása
szempontjából, de nem mondanak ellent a magyar nyelv finnugor voltának. A
nyelvrokonságot a néprokonságtól külön kezelni azonban ekkor még nem tudták.
A
finnugor nyelvek kutatói a 19. század 30-as – 40-es éveiben indultak tudományos
expedícióikra. Az általuk összegyűjtött nyelvi adatok mennyisége és minősége új
lehetőségeket teremtett a finnugor nyelvek tanulmányozásában.
Finnországban
Mathias Aleksanteri CASTRÉN (1813–1852)
tevékeny szerepet vállalt a finn nemzeti mozgalomban. A Kalevala első
változatának megjelenése (1835) nagy hatást gyakorolt a fiatalemberre. A finn
népköltészet és finn nyelv iránti érdeklődése fokozatosan elvezette a finnugor
kutatások felé. 1838–1849 között négy tudományos expedíció résztvevője, illetve
vezetője volt. 1838-ban első, igen rövid útján a lappoknál járt. 1839-ben
Karjalában végzett gyűjtéseket. Lejegyzett folklórszövegei LÖNNROTNAK is
segítségére voltak a Kalevala átdolgozásában, finomításában. Ezután következtek
hosszabb tanulmányútjai: 1841–44-ben LÖNNROTTAL a lappokhoz indult, de az orosz
akadémia felkérésére útját kelet felé folytatta. Átkelt az Urálon, s egészen az
Ob folyó vidékéig jutott. Ekkor a zürjének és a nyenyecek nyelvét és kultúráját
tanulmányozta. Negyedik utazása 1845–1849 között Délnyugat-Szibériába vezetett.
Először az Irtis folyó mellékén járt, az osztjákok körében, majd déli szamojéd,
paleoszibériai és török népek ősi nyelvét, kultúráját tanulmányozta. Hazatérése
után, 1851-ben a helsinki egyetemen kinevezték a finn nyelv és irodalom első
professzorává. Betegsége már expedícióiban is hátráltatta, s hazatérése után
egy évvel elhunyt. Kéziratait, feljegyzéseit Anton SCHIEFNER publikálta.[3]
A
magyar REGULY Antal (1919–1858) pályája a vidéki
nemesi-polgári értelmiség egyik hagyományos irányába haladt: jogot tanult, majd
külföldi tanulmányútra indult. Élete akkor vett fordulatot, amikor úgy döntött,
hogy Stockholmba utazik. Ott ugyanis találkozott a finn hazafi ARVIDSSONNAL,
aki felkeltette érdeklődését a finnugor népek és nyelvek iránt. 1839-ben REGULY
Helsinkibe utazott. Kétéves finnországi tartózkodása alatt a balti finn
nyelveket tanulmányozta, s megismerkedett a finnek, észtek, lappok
történelmével is. Nyelvészeti tanulmányaiból azt a helyes következtetést vonta
le, hogy a magyar nyelv legközelebbi rokonai az obi-ugor nyelvek. E felismerés
után azonnal hozzálátott expedíciója megszervezéséhez. 1841 nyarán a Magyar
Tudományos Akadémia támogatásra érdemesnek találta REGULY terveit, s a fiatal
tudós áttette székhelyét az orosz fővárosba, Szentpétervárra. Új tartózkodási
helyén bővebb szakirodalmat talált az őt érdeklő kérdésekről, szorgalmasan
tanult oroszul, és kiépítette kapcsolatait az orosz tudományos körökkel. 1843
őszén indult a vogulok és osztjákok földjére. Az Ob és mellékfolyói vidékén
először a Konda mellett élő vogul közösségeket kereste föl, majd huzamosabb
időt töltött az északi osztjákok körében, a Szoszva és a Szigva folyók mentén.
1845 márciusában útban hazafelé megállt Kazányban, majd a Volga vidéki
finnugorokat: cseremiszeket, mordvinokat is felkereste. Ekkor már igen rossz
egészségi állapotban volt. Végül 1846 nyarán érkezett vissza Szentpétervárra.
Ott még orosz felkérésre elkészítette az Urál hegység térképét, s csak ezután
tért haza, Magyarországra. Innen azonban hiába utazott külföldi
gyógyintézetekbe, egészségét már nem nyerte vissza. Kínzó fejfájások gyötörték,
memóriája gyengült, nem tudta felidézni emlékeit, nem értette útijegyzeteit.
Amikor jobban érezte magát, megpróbálkozott további kutatásokkal: néprajzi
gyűjtőúton járt a magyarországi palócok körében, s foglalkoztatták a magyarság
távolabbi nyelvrokonai is. Feljegyzései rendszerezésében HUNFALVY Pál volt a segítségére. REGULY Antal
1858-ban bekövetkezett halála után tovább rendszerezve a hagyatékot, HUNFALVY
kiadta A vogul föld és nép című kötetet (1864). REGULY Antal tárgyi
néprajzi anyagot is gyűjtött. A hazahozott tárgyak, eszközök, ruhák ma is
szerepelnek a Néprajzi Múzeum különböző kiállításain. Feldolgozatlanul maradtak
azonban nyelvi feljegyzései. Évtizedekig foglalkoztatta a nyelvészeket, hogy
vajon mit tartalmaznak REGULY feljegyzései. Végül egy újabb expedíció során PÁPAY József tisztázta a vitás kérdéseket, s
ezzel REGULY Antal úttörő munkája végre hasznosulhatott.
(Klima László)