REGULY Antal betegsége miatt csak félig
teljesíthette vállalt feladatát. A magyar finnugrisztika fejlődésében mintegy
két évtizednyi késést okozott, hogy nyelvi anyaggyűjtését nem tudták
értelmezni. Ugyanakkor a társadalmi fejlődés is megtorpant az elbukott
szabadságharc miatt. Mindezek következtében még mindig nem sikerült kimondani a
döntő szót a magyar nyelv rokonságáról. Finnországban alapvetően más volt a
helyzet. A nemzeti mozgalom élt és virágzott, a megtalált eposz, a Kalevala a
finn nép hajdani kultúrájáról mesélt, jelentős önbecsülést adva a finneknek. A
finnek szomszédságában pedig olyan népek éltek, akikkel a nyelvi-kulturális
rokonság nyilvánvaló volt, s ez is táplálta a nemzeti mozgalmat. CASTRÉN után ugyanazzal a lendülettel folyt tovább a
tudományos munka. August AHLQVIST (1826–1889) CASTRÉN és
LÖNNROT után 1863-ban lett a finn nyelv és irodalom professzora. Ekkor már
jelentős expedíciók álltak mögötte: 1854-ben a vótoknál, vepszéknél, észteknél
járt, 1856-ban pedig távolabbi nyelvrokonait kereste föl – a Volgánál és az
Urál túloldalán, az obi-ugoroknál is járt. Útleírásai néprajzi információkat
tartalmaznak, tudományos publikációiban pedig különböző finnugor nyelvek
nyelvtanát, szójegyzékeit publikálta. Tudományszervező tevékenysége is
jelentős: 1871-ben megindította az első finn nyelvészeti folyóiratot
(Kieletär), és ott volt a finn anyanyelvi társaság megalapításánál is (1876).
Magyarországon
a finnugor nyelvek és népek iránti érdeklődés, a finnugor tudományok nem
fejlődtek olyan egyenletesen, mint Finnországban. A reformkor évtizedeiben a
nemzeti érzelem nem a finnugor nyelvrokonság eszméjéből táplálkozott. A
háttérbe szorult finnugor érdeklődés az 1840-es évek második felében, REGULY
Antal utazásának idején újraéledni látszott. Az 1849-es vereség utáni évek
azonban ismét visszavetették a nemzeti tudományok fejlődését. Ebben a
korszakban a finnugrisztika további fejlődésének alapjait HUNFALVY Pál (1810–1891) tevékenysége vetette
meg. HUNFALVY a késmárki evangélikus gimnázium igazgatójaként a klasszika
filológia iránt érdeklődött, görög-római stúdiumokkal foglalkozott. REGULY
utazásának hírére fordult a finnugrisztika felé. Szervező munkájával át tudta
hidalni a REGULY kiesése miatt támadt űrt, sőt alkotó módon járult hozzá a
hazai finnugrisztika fejlődéséhez. Először a maga számára tisztázta a vitás
kérdéseket, lépésenként győződött meg a magyar nyelv finnugor eredetéről, majd
ennek az eszmének a terjesztőjévé vált. Egy új tudományt kellett felépítenie, s
erre megvolt a képessége: folyóiratot indított (1856, Magyar Nyelvészet), több
finnugor nyelvet tanult, s hirdette ezen nyelvek tanulásának szükségességét.
Gondot fordított a szakmai utánpótlásra is: Magyarországra hívta BUDENZ Józsefet, aki az első, egyetemen tanult
nyelvésze lett a magyarországi finnugrisztikának. HUNFALVY a finnugor
nyelvrokonság elméletét a VÁMBÉRY Árminnal folytatott vitában sikeresen védte
meg. Az ő tevékenysége nyomán vált a finnugrisztika tudománnyá Magyarországon.
HUNFALVY érdeklődése a finnugor nyelvészet után a magyar történettudomány és
néprajz felé fordult, ahol szintén maradandót alkotott. Főleg Erdély és a
székelyek története, kultúrája foglalkoztatta. Tudományos szemlélete nagyon
korszerű volt: egy nép vagy egy történelmi korszak feldolgozása során komplex,
több tudományra kiterjedő vizsgálatokat végzett.
A
19. század utolsó harmadára a finnugrisztika már több tudós által művelt,
tekintélyes nemzeti tudománnyá fejlődött Finnországban. Ebben Otto DONNERNEK
(1835–1909) volt a legnagyobb szerepe. Nyelvészeti összefoglalásokat írt,
feltárta a finnugor nyelvek belső rokonsági viszonyait, és helyesen ábrázolta
egy máig mintaként követhető családfaábrán. Kutatástörténeti áttekintést is
publikált. DONNER érdeme, hogy keretet adott a finnugrisztika iránti társadalmi
érdeklődésnek: szervezőmunkája eredményeképpen 1883-ban megalakult a Finnugor
Társaság (Suomalais-ugrilainen Seura). Kortársa, Arvid GENETZ (1848–1915) a helsinki egyetemen AHLQVIST katedrájának örököse elmélyült nyelvészeti
kutatómunkával foglalkozott. Finn nyelvésztársaihoz hasonlóan leginkább a balti
finn nyelvek érdekelték. Karjalában és a vepszék körében folytatott helyszíni
gyűjtései alapján szótárakat és nyelvtanokat írt. A finnugor hangtörténettel is
foglalkozott: tőle származik az alapnyelvi magánhangzórendszer első
rekonstrukciója.
A
finnugor nyelvrokonság elfogadása és kutatása a nemzeti mozgalom, a nemzeti
érzés részeként fejlődött Észtországban is. Ferdinand Johann WIEDEMANN (1805–1887) hosszú
élete során először az urál–altaji nyelvrokonság híveként e két nyelvcsalád
népeinek közös őshazáját kutatta, majd a volgai és permi finnugor nyelvekkel
foglalkozott. Sajnos nem járt nyelvészeti gyűjtőutakon, csak a szakirodalom
alapján dolgozott. Észt nyelvtana bizonyítja tudósi felkészültségét.
Magyarországon
a finnugor nyelvészet BUDENZ József (1836–1892) színrelépésével vált teljes
jogú, érett tudománnyá. BUDENZ német származású volt, egyetemi tanulmányait
Marburgban, majd Göttingenben folytatta. Egyetemi évei alatt fokozatosan
kialakult érdeklődése a történeti nyelvészet iránt. Magyar diáktársai terelték
kíváncsiságát a magyar nyelv felé. HUNFALVY segítségével Magyarországra
érkezett, tanulmányútra.
Az 1858-ban megkezdett tanulmányútból
azonban „honfoglalás” lett: BUDENZ József Magyarországon élte le életét.
Először Székesfehérvárott tanított a cisztercita gimnáziumban, majd 1861-től az
akadémia könyvtárában kapott állást, ismét csak HUNFALVY támogatásával. A
finugor tudományok eme szervezője BUDENZTŐL, a Magyarországon működő első nem
autodidakta nyelvésztől várta a finnugor nyelvrokonság problémakörének tisztázását.
BUDENZ eleinte a török–magyar nyelvrokonság híve volt, akadémiai székfoglalóját
is ezen elmélet szellemében tartotta.
Nézeteit akkor értékelte át, amikor
HUNFALVYVAL áttanulmányozták REGULY Antal feljegyzéseit. BUDENZ feldolgozta és
publikálta a hagyaték cseremisz és mordvin vonatkozású részét, s eközben
meggyőződött a magyar nyelv finnugor eredetéről. 1868-ban BUDENZ magántanári
képesítést szerzett a budapesti egyetemen. Ezzel megkezdődött az összehasonlító
finnugor nyelvészet oktatása Magyarországon. 1872-ben BUDENZ számára önálló
tanszéket szerveztek. Az akkor létrejött Altaji Összehasonlító Nyelvészeti
Tanszék ma Finnugor Tanszék néven működik. Finnugor nyelvészeti tevékenysége
során BUDENZ József alapvető műveket alkotott: több füzetben megjelentette magyar–ugor
összehasonlító szótárát (1873–1881) és összehasonlító ugor alaktanát
(1884–1894).[1]
BUDENZ iskolateremtő tevékenysége óta Magyarországon folyamatos a finnugor
nyelvtörténet kutatása és oktatása.
A
19. század a történeti nyelvészet nagy időszaka volt: kialakultak módszerei,
megszülettek máig érvényes eredményei. E korszakban a történeti nyelvészet
vezető szerepet töltött be a társadalomtudományok között: a népek és nyelvek
fejlődésére, kialakulására vonatkozó alapvető információkat vártak tőle. Az
általános érdeklődés közepette születtek téves elméletek, mára elfeledett vagy
elvetett nézetek is. Selig CASSEL 1848-ban megjelent művében tagadja a finnugor
nyelvrokonságot, a magyarokat a hunok leszármazottainak tartja. W. SCHOTT a
sziámi nyelvet a héberrel és a magyarral hozta kapcsolatba. Max MÜLLER
elkülönítette a turáni nyelvek csoportját, amelynek északi ágába a tunguz,
mongol, tatár, finnugor nyelveket sorolta. R CALDWELL 1856-ban az indiai
dravida nyelvet a finnugor nyelvekkel rokonította. A 19. század közepén kezdik
megfejteni a mezopotámiai ékírásos feliratokat. Hamarosan felbukkan az a
feltételezés, hogy az ékírások nyelve ugor (= finnugor) vagy turáni. Az újonnan
felfedezett nyelvet J. OPPERT 1869-ben sumernek nevezi el.[2]
Ezek
az elméletek ismertté váltak Magyarországon, de egyelőre nem születtek belőlük
merész teóriák. A különböző nyelvészeti tanítások közül a hazai tudósok azt
keresték, amelyet össze lehetett egyeztetni a hagyományos magyar nemzeti
tudattal. A hun–magyar rokonság tudata erősebb volt, mint az új nyelvészeti
elméletek.
Történelmi
okokból Magyarországon a hazafias érzések kiélésére a finnugor nyelvrokonság
alkalmatlan volt. A 19. században a finnugor népek közül egyedül a magyar nép
élt saját államában. Ez az állam majd ezer éves hagyományokkal rendelkezett, a
magyar nép krónikáiból úgy ismerte történelmét, hogy ő egy még dicsőségesebb
nép, a hun leszármazottja, birodalmának jogos örököse. A magyarság nemzettudata
tehát már kialakult és megszilárdult, mire a finnugor nyelvrokonság eszméje
megszületett. Finnországban és Észtországban viszont a finnugor nyelvrokonság
eszméjének kibontakozása egybeesett az önálló kultúráért és államért folytatott
küzdelemmel, ezért szervesen beépült a nemzeti tudatba.
A
dicsőséges múlt megőrzésének vágya a tudomány terén a török–magyar
nyelvrokonság eszméjében jelentkezett. VÁMBÉRY Ármin 1869-ben tanulmányt
publikált a magyar–török szóegyezésekről. Ebben még nem tagadta meg a finnugor
nyelvrokonságot. Műve azonban nem érte el a megfelelő tudományos színvonalat:
VÁMBÉRY nagy utazó és felfedező volt, nyelvészként azonban amatőr. BUDENZ
József nem hagyhatta szó nélkül tévedéseit, amelyeket turkológiai képzettsége
és tanulmányai alapján könnyedén felismert, ezért hosszú bírálatban[3] elemezte VÁMBÉRY munkáját. A nála
olvasott szóegyeztetéseket négy csoportba osztotta:
–
helyes egyeztetések,
melyek ősrokonságot, vagy ősi kölcsönzést bizonyítanak,
–
látszatos egyezések,
–
helytelen egyeztetések,
–
jelentéktelen egyezések
(hangutánzó szavak, késői átvételek).
BUDENZ
József Jelentése VÁMBÉRY tanulmányáról még szigorúan tudományos keretek
között tartotta a vitát. A nyelvészetben örök életében idegenül mozgó VÁMBÉRY
megsértődött, s a magyar–török rokonság hívévé vált, összekevervén a rokonság
és a nyelvrokonság eltérő fogalmát.[4]
1882-ben megjelentette A magyarok eredete című művét. Ez a könyv
rendkívül eklektikus. Emiatt talán korszerűnek is nevezhetnénk, de nem az: a
rendszertelenül összehordott adatok nem állnak össze szerves egésszé.
VÁMBÉRY
könyve kirobbantotta az „ugor–török háború”-t. BUDENZ Jelentéséhez
a kívülállók nem tudtak hozzászólni, de VÁMBÉRY új művében egész őstörténetünk
török szemléletű átfogalmazása jelent meg, amely a magyar közélet sok jeles
képviselőjének vágyaival találkozott. BUDENZ József Feleletében ismét
csak VÁMBÉRY nyelvészeti tévedéseire koncentrált.[5] A tudományos vitában finnugor oldalon
részt vett HUNFALVY Pál, SZINNYEI József, BARNA Ferdinánd, MUNKÁCSI Bernát. VÁMBÉRY Ármint támogatta TÖRÖK
Aurél, MARCZALI Henrik, POZDER Károly és THURY József.[6] A tudományos vita egyértelműen a
finnugor oldal győzelmével végződött. Az ugor–török háború azonban nem csak
ennek a néhány műnek a publikálásából állt. A két párt hívei nem csak
tudományos fórumokon nyilvánítottak véleményt, a vita áthatotta a közéletet. Az
érvek és ellenérvek megjelentek a Nemzet és a Budapesti Szemle lapjain is. A
millenniumi készülődés éveiben a nemzeti dicsőség átélésére vágyott mindenki.
Irodalmunk nagyjai – ARANY János, JÓKAI Mór – is ezt az érzést közvetítették.
Mindketten jól ismerték a finnugor és a török „tábor” tagjait, érdeklődéssel
figyelték a finnugrisztika fejlődését, az új tanok bizonyos elemeit el is
fogadták – de azért a magyarok Attila leszármazottai. A Kiskirályokban JÓKAI
ezeket a mondatokat adja Decebál szájába: „De én nem akarok semmi
testvériséget se a finnekkel, se a lapponokkal, se a csuvasokkal, se a többi
rongyos riha pereputtyal. Nekem Attila volt az ősapám! Az Isten ostora!”[7]
VÁMBÉRY
Ármin a tudományos vitába személyeskedő hangnemet, s politikai felhangokat is
belecsempészett: a németföldröl betelepült BUDENZ Józsefet és HUNFALVY Pált,
aki felvidéki szász családban született nem magyar származásuk miatt azzal
gyanúsította, hogy valójában a magyar forradalmat leverő Habsburg-udvar
ügynökei, s ezért hirdetik a dicsőséges múltat hordozó török rokonsággal
szemben a magyar nyelv finnugor származását.
A
19. század végére – a 20. század elejére Magyarországon és Finnországban a
finnugrisztika elismert tudománnyá vált. A kutatók újabb generációi indultak
expedíciókra, újabb tanulmányok, mongráfiák jelentek meg. A magyarok közül
SZINNYEI József (1857–1943), MUNKÁCSI Bernát (1860–1937) és PÁPAY József (1873–1931) nevét
említhetjük meg.
SZINNYEI elsősorban magyar
nyelvtörténettel foglalkozott, de ha témája úgy kívánta, a finnugor előzmények
elemzésében is megmutatta képességeit. Magyar nyelvhasonlítás című tankönyve
egy időben alapműnek számított az egyetemi oktatásban.[8]
MUNKÁCSI Bernát az 1880-as években
előbb a votjákoknál, majd a voguloknál járt. Tudományos eredményei Votják
népköltészeti hagyományok és Vogul népköltési gyűjtemény című
munkáiban olvashatók.
Pápay József 1897-ben ZICHY Jenő
támogatásával, expedíciója tagjaként jutott el az északi osztjákok földjére.
Felkereste ugyanazokat a településeket, családokat, ahol REGULY Antal is járt,
és szívós munkával megfejtette REGULY osztják feljegyzéseit.
A
nyelvészeti kérdések helyett az érdeklődő, olvasott emberek szívesebben
fordultak a nyelvrokonok kultúrája, irodalma felé. A finn népi eposz, a
Kalevala élénken érdekelte a magyar írókat, költőket. BARNA Ferdinánd még csak
részleteket közölt belőle, de VIKÁR Béla fordításában 1909-ben megjelent a
teljes mű magyar fordítása. A finnugor népek megismerésének igénye indította PÁPAI Károly néprajzkutatót is nyelvrokonaink
földjére. MUNKÁCSI Bernát útitársaként 1888–1889 között az obi-ugoroknál járt.
Finnországban
a 19–20. század fordulóján mások mellett Emil Nestor SETÄLÄ (1864–1935), Heikki
PAASONEN (1865–1919), Yrjö WICHMANN (1868–1932) és Kustaa Fredrik KARJALAINEN
(1871–1919) foglalkoztak finnugor nyelvészeti stúdiumokkal. E finn kutatók
mindegyike több finnugor nép körében járt, s gazdag anyagot gyűjtött
nyelvészeti és folklorisztikai kutatásaihoz.
(Klima László)
[1] Utóbbi művét BUDENZ halála után
jegyzetei alapján Simonyi Zsigmond fejezte be.
[2] Hegedűs
József: I. m. Bp. 2003. 109–114.
[3] BUDENZ
József: Jelentés VÁMBÉRY Ármin magyar–török szóegyezéseiről. Nyelvtudományi
Közlemények, 10(1871):
[4] Ez a jelenség azóta is jellemzi a
finnugor nyelvrokonság elutasítóit: nem tudnak különbséget tenni a
nyelvrokonság, a kulturális és a genetikai rokonság foglama között.
[5] Felelet. Nyelvészeti észrevételek
VÁMBÉRY Ármin „A magyarok eredete” cz. munkájára I–II. Nyelvtudományi
Közlemények 17(1883): 412–484, 18(1884): 1–34. p. Ugyanez különnyomatban:
Ugor Füzetek 6. Budapest, 1883. 107 p.
[6] Szemelvények a vitából:
VÁMBÉRY válasza HUNFALVY és BUDENZ bírálatára:
A magyarok eredete és a finnugor nyelvészet. I. Válaszom HUNFALVY Pál bírálati
megjegyzéseire. Értekezések a MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya Köréből.
XI/12.; II. Válasz BUDENZ József bírálati megjegyzéseire. Uott. XII/5.
BUDENZ viszontválasza: Egy kis visszhang VÁMBÉRY
Ármin úr válaszára, vagyis „A magyarok eredete és a finnugor nyelvészet” cz.
II. értekezésére. Uott. XIII/7.
HUNFALVY Pál bírálata: Ugor vagy török-tatár
eredetű-e a magyar nemzet? Uott. XI/1.
SZINNYEI József bírálata: VÁMBÉRY Ármin: A
magyarok eredete. Egyetemes Philológiai Közlöny, VII(1883)
Pozder Károly cikke VÁMBÉRY védelmében:
VÁMBÉRY Ármin: A magyarok eredete. Egyetemes Philológiai Közlöny, VII(1883)
Thury József cikkei: Ethnológiánk módszerei.
Egyetemes Philológiai Közlöny, VII(1883); Az ugor–magyar theoria 1–3. Uott,
VIII(1884); A török szókincs apológiája. Uott, IX(1885)
[7] Idézi Domokos Péter: i. m. Bp. 1998.2 110.
[8] SZINNYEI
József: Magyar Nyelvhasonlítás. Jegyzetek hallgatói számára. Bp. 1896–1927.
107 p. (7 kiadásban)