Az rtf-változat letölthető innen

Karjalaiak

A karjalai etnikum körülbelül 131 ezer főnyi. Keleti csoportjuk a Fehér-tenger partján, valamint a Ladoga- és az Onyega-tó vidékén található. A karjalaiak nyugati csoportjai az évszázadok folyamán beolvadtak a finnekbe, mára csak Finnország két megyéjének neve, Dél-Karjala és Észak-Karjala őrzi emléküket. A karjalaiak harmadik csoportja Oroszország szívében, Tver környékén alakult ki, ahova a 17. században költöztek a Karjalai földszoros és a Ladoga-tó vidékéről. Az akkor éppen svéd uralom alatt lévő területet a súlyos adók és az erőszakos lutheránus térítés miatt hagyták el az emberek.

Antropológiailag, akárcsak a balti finnek többsége, az europid rassz Fehér-tengeri–balti típusához tartoznak, néhány csoportjukon enyhe mongolid hatás is érződik.

A karjalai nyelv egyik legrégibb írásos emléke, egy nyírkéregre írt háromsoros varázsige a 13. század elejéről származik.

Karjala a mérsékelten kontinentális éghajlati övezetben található. Hosszú, hideg, csapadékos tél, és rövid, mérsékelten meleg nyár jellemzi. Kelet-Karjala talaja köves, homokos, nagy kiterjedésű mocsarak borítják, ez a terület alkalmatlan mezőgazdasági művelésre. A köztársaság igazi kincse összefüggő erdősége, amely területének nagy részét alkotja. Az erdők vadakban igen gazdagok. Nem véletlen, hogy a vadászat, mint kiegészítő gazdálkodási forma egészen a 19. századig fennmaradt.

A karjalaiak gazdálkodásának alapvető ágazata a földművelés. Erre az Olonyec és Petrozavodszk környéki földek a legalkalmasabbak. Az irtásos-égetéses földművelésről csak a 19. században tértek át a háromnyomásos gazdálkodásra. Földművelésük sajátossága volt, hogy elsősorban tűlevelű erdőket alakítottak irtásfölddé, az erdő előzetes „érlelésével”. Az irtásföldet úgy érlelték, hogy a legnagyobb fákat kérgük részleges lehántásával megsértették, amitől azok álló helyzetben lassan elhalásnak indultak, de ugyanakkor erős gyökértevékenységükkel kiszárították a talajt borító moharéteg alatti területet, és így alkalmassá tették a későbbi égetéses irtásra.

Legfontosabb kultúrnövényeik a rozs, köles, zab, hagyma, sárgaborsó, délen a len, kender, az 1840-es évektől a burgonya, valamint a répa és a káposzta. Szarvasmarhát, disznót, juhot, északon rénszarvast tenyésztettek. Fából készült túróekével szántottak, az aratáshoz fogazott kaszát használtak. A 19. századtól fontos szerepet játszott gazdasági életükben a fakitermelés, de az észak-karjalaiak közül sokan foglalkoztak kereskedelemmel, melynek során bejárták egész Finnországot. Többen közülük bérmunkára svéd és norvég bányákba, hajógyárakba jártak.

Hagyományos mesterségeik: kovács, bodnár, fazekas, takács, fegyverkészítő, ezen kívül híresek voltak az aranyszállal, igazgyönggyel hímző asszonyaik.

Népművészetük fontos ágazatai voltak a hímzés, szövés, kötés, nyírkéreg-feldolgozás, famegmunkálás. A hímzéseik a vepsze hímzésekhez hasonlóan sok archaikus képzetet őriztek meg. Náluk is gyakran előforduló motívum a felemelt kezű női alak, oldalán lovakkal, lovasokkal, madarakkal, szarvasokkal, amelyek eredetüket tekintve egy igen ősi teremtésmítoszhoz vezethetők vissza. Az északi népek körében széles körben ismert volt a termékenység istennőjéről szóló mítosz. Az istennőt övező kultikus tisztelet feltehetőleg ismert volt a karjalaiaknál is.

A karjalai népművészet csodálatos példái a fafaragások is. Edényeik nagy részét fából, vagy nyírkéregből készítették. Házaik a népi építészet remekei, melyeket kívülről csodálatos faragással díszítettek.

A karjalai települések régen a folyók közelében álltak, és csak a 19. század végére terjedtek el a soros, utcás falvak. A széles udvar a házhoz hátulról csatlakozik. Házaik hatalmas farönkökből épültek. Nagy méretűek, gyakran kétszintesek, az utca felé sok ablakkal. A házakkal egy sorban, velük egy fedél alatt állnak az ugyancsak kétszintes gazdasági épületek. Általában az ilyen hosszú, nagy épület alsó szintjén a gazdasági helyiségek, fent a lakórész található. A nagy méretű lakóhelyiségekre azért volt szükség, mert még a 19. században is nagycsaládi szerkezetben éltek, 25–30 fő lakott együtt. A lakóhelyiség specifikus elrendezésű, a kemence a ház frontális fala felé néz, és az asztal nem a szent sarokban, hanem a ház utcai falán, középen van elhelyezve.

A karjalai viselet tájanként változott. Keleten az orosz típusú szarafán és ing, Olonyec környékén a szoknya, a Ladoga-tó partján élő karjalaiaknál pedig a kétoldalt nyitott szoknya volt jellemző. A férfiviselet tipikus darabja a nyakravaló kendő és a kötött, vagy szőtt öv.

Hagyományos ételeik közé tartoznak a rántással készült halleves, a hallal töltött pirog, a kölesből készült kása, a tejes, tejfölös mártásban kisütött hal. Kenyeret savanyú tésztából sütöttek. Italuk a kvasz, a tea és az enyhén sózott kávé.

A 13. század óta keresztények. A kereszténység felvétele előtt sokistenhitűek voltak, a 16. századi források még 12 istenükről tesznek említést, többek között a Vízanyáról. Isteneiknek áldozati szertartásokat rendeztek a faluközösségek elkerített áldozóhelyein. Ősi hitviláguk leginkább a családi védőszellemek kultuszában (fürdőház szelleme, istálló szelleme, a házi tűzhely kultikus tisztelete), a természeti jelenségek, erdők, vizek szellemeinek hitében, a családi ünnepek szertartásaiban, főleg a halottak kultuszában (halotti emlékünnep), az ehhez kapcsolódó rítusokban és a temetkezési szokásokban maradt fenn. A kereszténység előtti vallási képzeteikről tanúskodnak a széles körben elterjedt mágikus eljárások is.

A karjalaiak hiedelmei szerint a házi tűzhely szellemének jóindulatától nagyban függött az ott élők élete, boldogsága. Ezért, amikor esküvő idején a fiatalasszony férje házába érkezett, első dolga volt, hogy pénzt dobjon a kályhába, hogy ezzel elnyerje a házi tűzhely szellemének jóindulatát. Ugyanezért ültették le a fiatal házasokat az esküvői szertartás során a kemencepadkára, vagy helyezték oda az újszülött bölcsőjét, amikor születése után néhány nappal behozták a gyermeket a fürdőházból. A szülői háztól búcsúzó leánynak egy marék hamut adtak a családi tűzhelyből, amelyet beleszórt a vőlegénye szüleinek a kályhájába, hogy a szülői ház tűzhelyének szelleme tovább óvja és védelmezze új otthonában is.

Ősi hitviláguk emlékeit őrzik epikus hősmondáik, a rúnók, melyek a Föld és minden rajta lévő lény, dolog keletkezéséről, a hősök harcáról szólnak. A rúnók előadása Karjalában a hagyomány része volt, apáról fiúra szállt, az énekeket a kantele nevű húros hangszeren kísérték. Ezeket a csodálatos ősi énekeket gyűjtötte össze és szerkesztette egybe Elias Lönnrot a Kalevalában.

Az 1980-as évek végén Karjalában is megindult a nyelv megőrzését, a népi kultúra, népi hagyományok felelevenítését, a karjalai identitástudat megerősödését szolgáló mozgalom. 1989-ben megalakult a Karjalai Nép Szövetsége, mely a fenti feladatok megvalósítását tűzte ki célul. Céljaik elérésében nemcsak saját magukra támaszkodhatnak, hanem Finnország és Észtország segítségére is.

(Kerezsi Ágnes)