A finn mint rokon nyelv

A finn nyelv a magyarnak igen távoli rokona, hiszen e két nép elődei több ezer évvel ezelőtt elváltak egymástól. A finnugor őshazában – a Volga és Káma folyók által közrezárt területen – egy–másfél évezreden át élhettek együtt, ám e közös múltnak egy déli irányából érkező iráni népesség valamikor a Kr.e. III. évezred táján véget vetett. Ezt követően a finnek elődei a finn–permi, majd a balti finn közösségben éltek, miközben folyamatosan nyugatra húzódtak. A magyarok elődei pedig – akik az ugor ág tagjaként – az egykori együtt élő népközösség keleti szárnyát alkották, és Kr. e. I. évezredben váltak önálló népcsoporttá. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy a finnek és a magyarok elődei több mint 4000 éve különváltak, sőt, földrajzilag messze eltávolodtak egymástól. Ez a magyarázata annak, hogy bár rokon nyelvnek tartjuk a finnt, mégsem értjük meg egymást.

E távoli rokonság ellenére mind a mai napig számos közös vonást megőrzött e két nyelv, de természetesen a több évezreden át tartó külön élet, más-más areális környezet következtében az eltérések is megszaporodtak. Tekintsük hát át, melyek a rokon finn nyelvnek a magyarral ma is egyező és melyek a magyartól eltérő jellemzői.

A) Egyezések a finnben és a magyarban
       
  Genetikai és tipológiai közös jellemzők:
       
    Ø Hosszú szavakat találunk a finnben is, mivel több képző, jel és rag követheti egymást: tuntemattomuudestaan ’ismeretlenségéből’.
       
    Ø Gazdag esetrendszert fejlesztett ki a finn nyelv is, hiszen ma 14–15 esetet tartunk számon. Így a finn is (akárcsak a magyar) jóval meghaladta az alapnyelvre kikövetkeztetett 6–8 esetet. Az esetragoknak ilyen nagy száma azonban a finn és a magyar nyelv külön életében keletkezett, tehát párhuzamos fejlődésről van szó.
       
    Ø A helyviszony kifejezésében a finnben is élesen elkülönül a három irány: a mistä? ’honnan?’, missä?, ’hol?’, mihin? ’hová?’ kérdésre felelő előzmény-, tartam- és véghatározó.
       
    Ø A birtokos személyére a birtokost jelölő szóhoz járuló birtokos személyraggal utal a finn nyelv is: isäni talo ’apám háza’.
       
    Ø A cselekvés különböző körülményeire – a hely-, idő-, mód-, állapotviszonyra – a finnben is lehet névutókkal utalni:  jään alla ’jég alatt’.
       
    Ø Nincsenek nyelvtani nemek a finn nyelvben sem.
       
  Hangsúly, hanglejtés
       
    A finn nyelvben is a szó első szótagjára esik a hangsúly, s a következő szótag hangsúlytalan, továbbá hosszú, hangsúlytalan magánhangzó akár a második szótagban is lehet: elää ’él’, menee ’megy’. Emiatt a finn beszédet távolról hallva akár magyarnak is vélhetjük mindaddig, amíg tisztán nem halljuk a szavakat. E tulajdonságának köszönhetően a finn nyelv hangsúlyozásával a magyaroknak nincs különösebb gondjuk.
       
  Magánhangzók és mássalhangzók
       
    A rövid és a hosszú magánhangzók és mássalhangzók oppozíciójának jelentés-elkülönítő szerepe van a finnben is: latu ’nyom (a hóban), sínyom, ösvény’ – laatu ’minőség’, tuli ’tűz’ – tuuli ’szél’ – tulli ’vám’, kuka? ’ki?’ – kukka ’virág’.
       
    A finnre is jellemző a magánhangzó-harmónia és az illeszkedés törvénye: poja-lla, käde-ssä
       
  Szókincs
       
    A finn nyelv is sok szót megőrzött a közös finnugor szókincsből, köztük igéket, főneveket, számneveket és névmásokat: käsi – kéz, pata – faz(ék), vesi – víz, elää – él, antaa – ad, ui – ú(szik), kuolee – (meg)hal, kolme – három, sata – száz, me – mi, mikä? – mi? (bővebben lásd a leckék szókincsét).
       
  Alaktani elemek
       
    A finnben is megőrződött sok finnugor kori ige- és névszóképző, igékhez vagy névszókhoz járuló jelek és ragok. A sok példa közül csak egyet-egyet emelünk ki minden toldalékfajta bemutatására:
       
    Ø igeképző: -l gyakorító képző (magyar -l képző): uiskelee – úszkál
-t műveltető igeképző (magyar -t képző): teettää – csináltat, tétet,
juottaa – itat
       
    Ø főnévképző: -kko gyűjtőnévképző: kivikko ’köves hely’ (e képző a magyarban többes jellé alakult)
       
    Ø melléknévképző: -toma, -tömä (fosztóképző): koditon ’hontalan, otthontalan’, veretön ’vértelen, vér nélküli
       
    Ø számnévképző: -nt sorszámnévképző: kolmas – kolmante – ’harmadik
       
    Ø névszók többesjele függő esetben: -i: poika – pojista ’fiú – fiúkról
       
    Ø a melléknév középfokának a jele: -mp: iso – isompi ’nagy – nagyobb
       
    Ø az ige lehetőségi módjának a jele: -ne: menenee ’talán megy’, lienee ’talán lesz’ (ez a toldalék a magyarban a feltételes mód jele lett: vö. menne, lenne
       
    Ø az ige imperfectumának jele: -i: meni – m. mene, eli – m. éle (elbeszélő múlt)
       
    Ø a birtokos személyragok:  pl. -si: isäsi ’apád
       
    Ø igei személyragok: pl. -tte: menette – mentek
       
  Mondattani közös vonások
       
    Ø a birtokos jelző megelőzi a birtokszót: poikani lintu  – fiam madara
       
B) Eltérések a finn és a magyar nyelv között
       
  Magánhangzók és diftongusok
       
    Ø A finn magánhangzók közül az a és az e (ë) tér el a magyartól. Az illabiális rövid a hang más idegen nyelvekből is ismert lehet, az e (ë) pedig a magyar nyelvjárásai közül néhányban megvan. Vigyázni kell azonban az ä – e kiejtésével, mivel jelentés-elkülönítő szerepük van, s bizony nem mindegy, hogy a teitä ’önöket’ jelentésű szó helyett a täitä ’tetveket’ jelentésű szót használjuk-e.
       
    Ø A diftongusok egy része megegyezik a magyar nyelvjárásokban is ismert kettőshangzókkal, de vannak olyanok is, amelyek a magyarból hiányoznak. Mivel ezeknek is lehet jelentés-elkülönítő szerepük, oda kell figyelni a kiejtésükre: lyödä ’üt’ – löydä ’talál
       
    Ø A hosszú magánhangzók közül csupán az ää (alsó nyelvállású hosszú palatális magánhangzó jelent eltérést a magyar hosszú magánhangzók készletéhez képest: jäätelö ’fagylalt’.
       
    Ø A finn megőrizte a tővégi magánhangzókat, s ezzel együtt az ősi szavak jellemző kéttagúságát: kala – hal, kivi – kő, menee – megy
       
  Mássalhangzók
       
    Ø A finn mássalhangzó-rendszer  valamivel szegényebb, mint a magyar.  Eltűnt ugyanis a palatális nazális (nuoli – nyíl, nuolee – nyal), a zöngés zárhangok csak idegen szavakban, vagy meghatározott hangtani helyzetben fordulnak el (baari – bár, demokratia – demokrácia, glögi – glögi [forralt borból készült ital]. Nincs palatális zárhang (ty, gy). A réshangok közül hiányzik az s (š), z, zs, nincsenek affrikáták (c, cs).
       
  Alaktani eltérések
       
    Ø A finnben csak egyféle igeragozás van, tehát nincs különbség az igei személyragokban a tárgy meglététől, hiányától vagy határozottságától függően: näen talon ’látom a házat’, näen taloja ’házakat látok’.
       
    Ø A finnben a névszók nominatívuszában más többesjelet (-t) használunk, mint a függő esetekben (-i): puut ’fák’ – puissa ’fákban’.
       
    Ø A helyviszony kifejezésére a három irányú belső helyviszonyragok (-ssa, -ssä, -sta, -stä, -.en, -h.n, -seen) mellett csak egyfajta külső – szintén háromirányú (-lla, llä, -lta, -ltä, -lle) – helyviszonyrag van.
       
    Ø A finn nyelvben élesen elkülönül a teljes és a részleges tárgy jelölése: syön jäätälön ’megeszem a fagylaltot’– syön jäätälöä ’fagylaltot eszem’.
       
    Ø A finnben a birtokos személyragok a határozóragokat követik: poja-sta-ni ’fi-am-ról’.
       
  Szófajtani eltérések
       
    Ø A finnben nincsenek névelők, sem igekötők. Ez azonban a beszélt nyelvre nem teljesen igaz, mert a se névmás használata a névelő szerepére emlékeztet: Se poika, joka tuli eilen… ’A fiú, aki tegnap jött…’; de a határozószók  igekötőszerű felbukkanására is látunk példákat a beszélt nyelvben: Istu alas! ’Ülj le!’.
       
  Mondattani eltérések
       
    Ø Areális hatásoknak köszönhetően a számnévi jelző után a finnben a jelzett szó partitívuszban áll: kaksi kalaa ’két hal’.
       
    Ø A minőségjelzőt egyeztetjük a jelzett szóval: Uin kylmässä vedässä. ’Hideg vízben úsztam’.
       
    Ø Több alany esetén az állítmány mindig többes számba kerül: Maija ja Matti tulivat uimaan. ’Maija és Matti eljött úszni’.