Iparművészet
Bár a finn iparművészet története csak a XIX. század vége felé kezdődik, a népművészetnek és a háziiparnak mindig is gazdag hagyománya volt Finnországban, amely nemcsak az őskori ékszer- és kerámiakészítést foglalja magába, hanem a középkori egyházi hímzéseket vagy a XVIII. század üvegfúvóinak munkáit is. E művészeti ág fejlesztése érdekében az 1870-es években a nemzeti fellángolás hatására céltudatos szervezési, képzési és kiállítási tevékenységbe fogtak. 1875-ben megalapították a Finn Kézműves és Formatervezési Társaságot, amely már az alapítás évében gondozásába vette az 1871-ben szervezett Szobrásziskolát (a mai iparművészeti főiskolát) és ennek iparművészeti gyűjteményét (a mai Iparművészeti Múzeumot). Az egyesület működésének első évében már iparművészeti kiállításokat szervezett. Fanny Churberg kezdeményezésére a kézimunka és a népművészet fejlesztésére 1879-ben megalapították a Suomen Käsityön Ystävät (a Finn Kézművesség Barátai) nevű egyesületet. A következő években az iparművészet és a népművészet e kezdeményezések ellenére jelentéktelen maradt; jórészt a külföldi minták utánzásában és ismétlésében merült ki.
Az áttörés az 1890-es években történt a nemzeti romantikától áthatott szecessziós stílus hatására. Az irányt a svéd Louis Sparre (1863–1964) és a belga W. Finch (1854–1930) jelölte ki. Sparre alapította (1897–1902) az Iris gyárat Porvooban, ahol az általa tervezett bútorokat és kerámiát gyártották. A finn úttörők közül a legjelentősebb Akseli Gallen-Kallela (1865–1931) volt, aki jelentős hatást gyakorolt az iparművészet több ágára is (bútorok, ékszerek, faliszőnyegek). A Gesellius, Lindgren & Saarinen építészeti iroda (Helsinki 1897–1905) is meghatározó módon járult hozzá a lakberendezési kultúra fejlődéséhez (pl. Hvitträsk 1902–3). Akseli Gallen-Kallela például 1900-ban készítette Liekki 'Láng' nevet viselő faliszőnyegét.
A finn iparművészet szecessziós áttörésének megkoronázását jelentette Finnország sikere az 1900-as párizsi világkiállításon. E korszakot később a stílusutánzások kora (a neorokokó, a neobarokk stb.) törte meg.
Ekkoriban azonban még mindig nem értékelték különösebben az iparművészetet. Az iparművészeti iskolában tanult művészek 1911-ben megalapították e művészeti ág helyzetének javítása érdekében a Díszítőművészek (ma ipari művészet) Szövetségét, az Ornamot. Az iparművészet az első világháborút követő időszakban vált a többi művészeti ággal egyenrangúvá Finnországban.
Az 1920-as években e művészeti ág a klasszicizmustól, az 1930-as években pedig a funkcionalizmustól kapott új lendületet. Ekkoriban a finn iparművészet az ország kései iparosodása miatt inkább csak művészi kézműves munka volt. A vezető tervezők, mint a sokoldalú lakberendező és üvegtervező, Arttu Brummer (1891–1951) jórészt finoman kimunkált egyedi darabokat készítettek.
A sorozatgyártás csak az 1920-as évek végén kezdte érdekelni a tervezőket. Ebben az élenjárók közé tartozott Werner West (1890–1959). Az 1930-as években a funkcionalizmus jegyében nagy lendületet kapott a sorozattermelés. A legkiemelkedőbb egyéniség Alvar Aalto (1898–1976) volt. Az ő iparművészeti alkotásainak értékesítésére alapították Finnország nemzetközileg is legismertebb bútorüzletét, az Arteket. Alvar Aalto ismert hajlított bútorainak egyike a Paimio nevű asztal (1929–33) és karosszék (az 1930-as évekből), de ugyanebben az évtizedben (1937) készítette világszerte ismert Savoy nevű vázáját is.
Az 1920–1930-as években egyes ipari üzemek, mindenek előtt az Arabia (1874-ben alapították) úgy járult hozzá a színvonalas formatervezés támogatásához, hogy maga is jól képzett tervezőket alkalmazott. Az 1939-es new-yorki világkiállításon Finnország nagy nemzetközi elismerést vívott ki, mindenek előtt az Aalto tervezte pavilonnal.
Az iparművészeti tervezés – bár valamelyest visszaszorult – a második világháború alatt, de teljesen nem szakadt meg. A textilművészek a nehéz időkben új anyagokhoz folyamodta: pl. Greta Skogster (1900–94) nyírfahéjból és papírból készített tapétákat, Dora Jung (1905–80) pedig bútorszövetből, más alkotásait pedig fonott papírszálból állította elő.
A háborús évek után a szunnyadó energiák felszabadultak, amelynek nyomán a finn iparművészet reneszánszát élte, ez volt az un. "aranyévek" ideje. A Modern Finnish Design 'az új finn tervezőművészet' az 1950–60-as években nagy nemzetközi sikereket aratott, pl. a Milánói Triennálékon 1951–1960 között. E nemzetközi sikereken felbuzdulva az ipari üzemek egyre több tervezőművészt foglalkoztattak.
A finnek eredményei elsősorban az esztétikailag kifinomult és hangsúlyozottan egyszeri termékek gyártásán alapultak, s ez a korszak volt egyértelműen a "sztár formatervezők" kora. A vezető iparművészek közé tartozott többek között az üvegtárgyairól ismert Tapio Wirkkala (sz. 1925–85) és Timo Sarpaneva (sz. 1926). Ezzel egyidejűleg azonban a használati tárgyak sorozatgyártása is megerősödött, amelynek nagyszerű példája Kaj Franck (sz. 1911–89) Kilta nevű készlete. A legismertebb üvegtárgyakat és kerámiákat az Iittala és a Nuutajärvi üveggyár, valamint az Arabia gyár készíti.
Az iparművészet aranykorának az esztétizmusra és az elit művészetre való törekvése ellensúlyozásaként az 1960-as években a formatervezés fő hangsúlya az egyedi termékek előállításáról a hétköznapi használatra alkalmas tárgyak készítésére tevődött át. Ennek nyomán a formatervezés egyszerűsödése olyan méreteket öltött, hogy hamarosan újabb ellenreakcióként megjelent a neoromantika. A fantázia szülte alkotások nagy mesterei a második világháború idején induló keramikusok közül kerültek ki, köztük Birger Kaipiainen (1915–88) és Rut Bryk (1916–99).
A modern tervezésben az egyedi darabok mellett a sorozatgyártás is fontos szerepet kap. Már az 1950-es évektől kezdve kiszélesítették az iparművészeti alkotások körét, így akár szerszámok vagy műszaki berendezések is helyet kaphattak benne. Az utóbbi évtizedekben az ipari formatervezés is gyors ütemben fejlődött, többek között például az elektronikai termékek formatervezése.
Az 1649-ben alapított Fiskars Consumer Oy fakitermelési, mezőgazdasági és kertészeti termékeiben az innováció és a hagyomány testesül meg. A finn iparművészet nemzetközileg egyik legismertebb darabja talán éppen az 1967-ben gyártott narancsszínű olló (tervezője Olof Bäckström). A vállalat jelenlegi ollócsaládja a klasszikus design továbbélése, hasonló sikerrel. Az ollókat azután olyan hagyományos finn szerszámok követték, mint a fejsze, ásó, gereblye és a kerti szerszámok, amelyek használati tulajdonságait javította az újszerű formatervezés. A cég legnépszerűbb terméke a Clippers kerti szerszám és a kemping fűrész.
Az 1970-es gazdasági válságának elmúltával, az 1980-as évek elején az ifjú formatervezők előtt új munkalehetőségek nyíltak meg az ipari üzemekben is.
Az iparművészet ismert képviselői az említetteken kívül Olli Borg ( 1921–79), Antti Nurmesniemi (1927–2003) és Yrjö Kukkapuro (sz. 1933) bútortervezők. A világítótestek formatervezői között úttörő munkát végzett Paavo Tynell (1890–1973) kovácsművész és a munkáját folytató Lisa Johansson-Pape (1907–89), valamint a modern ezüsttárgyakat is tervező Gunilla Jung (1905–39). A modern fémművészet vezető tervezői Bertel Cardberg (sz. 1916) és Björn Weckström (sz. 1935). A kerámikusok közül nagy hírnévre tett szert Elsa Elenius (1897–1967), Toini Muona (1904–87) és Michael Schilkin (1900–68), az üvegművészek közül Göran Hongell (1902–73), Gunnel Nyman (1909–48), később pedig Oiva Toikka (sz. 1931). A legismertebb textilművészek közé tartozik Eva Anttila (1894–93), Uhra Simberg-Ehrström(1914–79), Kirsti Ilvessalo (sz. 1920) és Marjatta Metsovaara (sz. 1927).
Ahogy az iparművészet körébe vont termékek választéka bővült, úgy vált egyre jelentősebbé e művészeti alkotásoknak a hétköznapi életben betöltött szerepe. Míg az 1950-es években egy-egy jobb módú család otthonát legfeljebb egy-egy iparművészeti termék, pl. üvegtárgy díszítette, addig napjainkban szinte minden háztartásban általánossá váltak az olyan művészeti alkotások, amelyeknek a tervezői nemcsak a tárgy szépségét, hanem a használhatóságát is fontosnak tartották. Ilyenek Toikka poharai, Sarpaneva evőeszközei, edényei és serpenyői, Metsovaara és Marimekko függönyei. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt Armi Ratiának (1913–79), aki 1951-ben megalapította a Marimekko céget. Első sikeres termékei a Maija Isola (sz. 1927) által tervezett nyomott mintás pamutanyagok, később azonban termékeik között szerepeltek készruhák, trikók és lakberendezési cikkek. Bár a Marimekko cég számos tervezőt foglalkoztat, mégis minden terméke magán viseli a cég sajátos stílusát, amelyben a hasznosságra való törekvés a játékos kedvvel keveredik, ami nemcsak Finnországban, hanem a világ számos országában közismertté és kedveltté tette a cég termékeit. A finn iparművészet köréből más példákat is említhetünk olyan művészeti alkotásokra, amelyek hasonló életfilozófiát jelenítenek meg, ugyanakkor igen keresett termékek. Ilyenek Vuokko Eskolin-Nurmesniemi (sz. 1930) Vuokko-ruhái, Kaija Aarikka (sz. 1929) fa-, fém- és üvegtárgyai, továbbá Anu Pentik (sz. 1942) bőrruhái és kerámiái.
A Kalevala ékszerek sorozatában a finn ékszertörténet kel új életre. Ezek az ékszerek ezer év távlatából merítik témáikat és adják át a ma emberének az ősi korok hiedelmeiről szóló üzeneteket. A tervezők az irodalomból és a természetből is merítenek ötleteket.
A sorozat klasszikus darabjaihoz a vaskorszak több mint ezer éves darabjai szolgáltak mintául. A Kalevala-ékszerek régi ékszerek másolatai, azok módosított változatai vagy különböző minták ötvözetei. Egyes darabok motívumai az időszámítás kezdetéig, mások a viking korszakig, a középkorig vagy a múlt századig nyúlnak vissza. Az ékszertervezők a régi minták alapján a történelem tiszteletben tartásával a modern kornak megfelelő műalkotásokat készítenek, amelyek egyúttal a tervező stílusát is magukon viselik, ugyanakkor korunk ékszerdivatját is jól tükrözik. Az ékszerek bronzból, ezüstből és aranyból készülnek.
A Kalevala-ékszerek sorozatának egyik újdonsága a Marja Suna tervezte ezüstből készült Szerelem-sorozat, amely nyaklánc és fülbevaló együttese.
A finn iparművészet formavilága jól tükrözi a finn éghajlat és környezet sajátosságait, a hosszú, hideg és sötét északi teleket, valamint a rövid, világos nyarakat. A finn formatervezés titka az egyszerű, elegáns vonalakban rejlik, melyeknek motívumait és színeit gyakran a természet ihleti. Az egyszerű megoldások, a vizuális eszközök takarékos alkalmazása jellemzi azokat a termékeket is, amelyek a technológiai és kereskedelmi igényeknek igyekeznek eleget tenni. Ezzel magyarázható, hogy a finn üvegáruk, a Marimekko-textíliák és az Artek-bútorok a legismertebb finn iparművészeti termékek az egész világon.
A komoly nemzetközi elismerést kivívott finn formatervezés eredményeire a háztartások mellett napjainkban egyre több iparág is büszke lehet. A gyártók megtanulták a formatervezés hasznosítását, amely korunkban a vállalati kultúra alapelemévé vált. A sikeres termékek mögött újító formatervezés áll, amely megnyitja a világpiacok kapuit. Így érthetjük meg olyan termékek kiugró sikerét, mint a Nokia mobiltelefonjai. A hajóépítés, a tömegközlekedés, a munkavédelem, az egészségügy, a szabadidős tevékenységek, a távközlés és az elektronika területén láthatunk jó példákat arra, hogyan lehet a tudatos formatervezés területén összegyűlt szaktudás a sikeres termelés és a fokozódó nemzetközi figyelem záloga. A termékfejlesztés során a tervező együttműködik a különféle területek műszaki szakembereivel, együtt befolyásolják a vállalat termékfejlesztési stratégiáját, azon keresztül pedig az anyagi környezetet és az életminőséget. A tervezőnek állást kell foglalnia a funkcionális ergonómiai vonásokkal és esztétikai szempontokkal kapcsolatban, valamint foglalkoznia kell az ökológiai nézőponttal is. A 'finn design' koncepciója az iparművészetből nőtt ki, és vitte be a finn köztudatba a finn üveget, kerámiát, bútorokat és textileket. Az utóbbi évtizedekben kialakult iparművészet a finn ipari szaktudás sokoldalúságát is bizonyítja, hiszen egyesülnek benne a számítástechnikai új ismeretei, az innováció, a magas színvonalú kutatás és oktatás. Ez biztosítja a finn termékek versenyképességét. Csak néhány példa arra, hogy napjainkban a formatervezés eredményeit az élet bármely területén megtapasztalhatjuk Finnországban: Exel Avanti Ergo versenysíbotok (tervező: Pasi Järvinen, Hannu Kähönen – Creadesign Oy/Exel, 1986), Knock kerékpáros sisak (tervező: Muodos Ox – Studio Salovaarat Oy, 1998), T 8 S szobakerékpár (tervező: E&D Design/Hannu Kiiski, Jussi Juva, Jouni Teittinen – Tunturi Oy 1999), Cobra búvárszámítógép, 2000 (tervező: Suunto fejlesztési csoport és Lilja Design), fogászati egység (Prostyle Compact, tervező: Kari Malmén), alacsony padlójú villamos (Helsinki Közlekedési Vállalat – tervező: Creadesign/Hannu Kähönen 1996–98).
Nokia
A Nokia története 1865-ben kezdődött. Ebben az évben Fredrik Idestam bányamérnök megalapított egy fafeldolgozó üzemet Tampere mellett. Németországból hozta a technológiát és a papírgyáraknak szállított alapanyagot.
Az 1867-es Párizsi világkiállításon bronzérmet nyert a fafeldolgozás terén elért eredményeivel.
1868–1869 táján Idestam létrehozta második üzemét a Nokia folyó mellett, szintén Tampere közelében, és vállalatának a Nokia nevet adta. Gyakorlatilag ő volt az, aki a finn papírgyártást a kor színvonalára emelte.
1898-ban megalakul a Finn Kaucsuk Művek, majd 1917-ben a Finn Kábel Művek. Ez a cég szerezte meg a Nokia fűrészmalmait, és már telefon és távíró kábelek gyártásával is foglalkozott.
A Részvénytársaság központja Espooban van, Finnországban kb. 23 ezer alkalmazottat foglalkoztat. Saloban telefongyártás folyik, Espooban és Ouluban pedig a kutatás és fejlesztés.
Mind az öt földrészen jelen van a Nokia, összesen 53 országban van jelen. 2004-es adatok szerint több mint 55 ezer főt foglalkoztat világszerte. Jelen van a helsinki, stockholmi, frankfurti és new york-i tőzsdén. Négy fő területre koncentrál: a mobil telefonok, a multimédia, a vállakozásfejlesztés és a hálózati munka.
Magyarországon két helyen is dolgoztat: Budapesten és Komáromban. Kb. 3800 alkalmazottja van hazánkban. Mind a telefongyártásban, mind a kutatás-fejlesztésben részt vesznek magyarok. A Komáromi gyáregység az ötödik legnagyobb üzem.
A legismertebb mobiltelefonok mellett a termékei között van az otthoni kommunkiációs eszközök, mobiljátékok, kiegészítő eszközök és rádiós hangátvételi eszközök.
A „Nokia Tune” nevű csengőhang egy 19. századbeli gitárszámon alapul, melyet Francisco Tarrega spanyol muzsikus írt (Gran Vals című szám).
Az első autós telefon 1982-es bemutatása és 2005 szeptembere között a cég megközelítően 400 telefontípust mutatott be.
1991-ben a Nokia 800 000 telefont adott el. 2004-ben már 207,7 millió egység került le a gyártószalagokról, azaz megközelítőleg 6,5 telefon készült másodpercenként
A Nokia figyel a a környezetvédelmi szempontokra, és a társadalomban viselt felelősségét is fontosnak tartja. A WWF Magyarország a Nokiával együtt 2005 decemberében akciót indított a telefonok és tartozékok újrahasznosításáért, ezért gyűjtőládákat helyeztek el a Nokia-üzletekben.