Népcsoportok és regionális kultúrák 2: Alföld és Erdély

0. Bevezetés

0. 1. Célkitűzés, felépítés

A Népcsoportok és regionális kultúrák c tárgy az új, BA képzési rendben megmaradt két féléves tárgynak, de a korábbiaktól eltérően a második tanévre került. A kurzus a magyar nyelvterület népcsoportjait és regionális kultúráit tekinti át nagytáji felosztásban. Az első félév témája a Dunántúl és a Felföld magyar népcsoportjai. A második félévben kerül sorra az Alföld és a keleti népterület (benne a Kárpátokon túli és a partiumi területek is), egyszerűbb megnevezéssel Erdély, jelen fejezet anyaga.

A mostani szövegezés hangsúlyozottan vázlat, nem pótolja és nem helyettesíti sem az egyetemi órákat, sem a szakirodalom alapján történő tájékozódást. Célja, hogy a téma világos, követhető felosztását adja, hogy segítsen a tájak és népcsoportok területi behatárolásában és hogy vezérfonalat nyújtson az illusztrációkban való tájékozódáshoz.

A felosztás tematikus rendet követ, az Alföldre és Erdélyre egyaránt 5-5 pont jut. Ezeknek a témáknak az egyetemi félév óráihoz való igazítása a mindenkori tanár feladata és lehetősége attól függően, hogy a 15 hetes szemeszterben pontosan hány óra adódik, mekkora részt foglal el az esetleges szemináriumi feldolgozás, stb.

0.2. Használat

A szöveges részhez képsorozatok (PowerPoint file-okban) és szakirodalmi jegyzékek (MSWord file-okban) tartoznak, ezek linkekkel is elérhetők. Mindegyik órán több tájegység, népcsoport kerül szóba ugyan, de a könnyebb kezelhetőség érdekében a képsorozatok és a szakirodalmi jegyzékek csak a 10 megadott témakör szerint tagolódnak. A képek esetében a diákon megadott forrás, a szakirodalom esetében a címek illetve a zárójelbe tett segítő annotációk visznek közelebb a szűkebb területi behatároláshoz.

A képsorozatok elején olyan térképvázlatok találhatók, amelyek néprajzi kiadvá­nyokból származnak, és amelyek abban segítenek, hogy egy-egy táj vagy település térbeli elhelyezkedését, szerkezetét szemléltessék. A további illusztrációk a szemléltetés célját szolgálják. Természetesen a képsorozat számos forrásból bővíthető (az ésszerűség határaiig), ahogy a szakirodalmi jegyzék is tovább gazdagítható.

A szakirodalom válogatásánál elsődleges szempont nem annyira a teljességre törekvés, mint inkább az újabb és fontosabbnak ítélt munkák felsorolása volt, elsősorban a könyvek, kevésbé a tanulmányok köréből. Ezekből ugyancsak a kurzust tartó tanár jelöli meg azokat, amelyek ismeretét a számonkérés különböző formái során elvárja. A könnyebb tájékozódást szolgálja, hogy az egyes tájegységek végén utalást helyeztünk el az oda tartozó szakirodalmi tételekre; ezeket a teljes szakirodalom megfelelő fejezetében lehet visszakeresni.

A digitális és hálózati adatforrások bősége és gyorsan változó jellege folytán e helyen le kellett tennünk arról, hogy ilyen természetű anyagra is utaljunk a bibliográfiában.

Az egyes falvaknál sok esetben (de nem minidg) jelöltem, hogy az a Magyar Néprajzi Atlasz kutatópontja volt. Külön magyarázat nélkül tehát a falunév után zárójelbe tett kódszám – pl. a Magosliget (26g/5) – abban segít, hogy a MNA koordinátarendszerében is meg lehessen találni a falut és a rá vonatkozó néprajzi adatokat.

1. Az Alföld mint nagytáj

1.1. Határai

Az Alföld a Kárpát-medence középső részének mély fekvésű síkvidéke, amelyet északon, keleten a hegyvidék határol, nyugati és keleti határán pedig a Duna folyik. Területe mintegy 100 ezer négyzetkilométer, amiből a mai Magyarország területére esik kb. 52 ezer km2. Magyarország területén az Északi Középhegység tömbjei (a Cserhát, a Mátra, a Bükk, a Cserehát és a Zempléni hegység határolják); kelet felől a Kárpátok és az Erdélyi Érchegység (Ukrajna területén a Szinyák, a Borló és a Nagyszőllősi hegység, Romániában a Kőhát, a Bükk, a szilágysági dombvidék, majd a Réz hegység, a Királyerdő, délebbre a Béli és a Zarándi hegység), majd az Arad és Temesvár közötti dombvidék illetve a Dinári hegység előhegyei.. Földrajzi értelemben az Alföldhöz tartozik a Dunától nyugatra a Mezőföld is a Sióig.

1.2. Természetföldrajzi jellemzése

Az Alföld felszíne döntően síkság: a szintkülönbségek minimálisak, az egész Alföld területét tekintve is belül maradnak a 100 méteren. Közelebbről az Alföld különböző nagyságú és magasságú síkok mozaikja. Legmélyebb a Tisza, Berettyó, Körös és Temes síkja, ezt magasabb síkok veszik körül, az Alföld szélein pedig azok a legmagasabb síkok következnek, melyek a környező hegységekhez simulnak. A Duna-Tisza közén mintegy 100-130 méteres térszintet egy-egy ponton tagolják kisebb kiemelkedések; a Tiszántúl nagy része 100 méter alatti, csak a Nyírség emelkedik ki valamelyest, 120-140 méterre.

1.2.1. Éghajlat

Az Alföld éghajlatának jellemzői földrajzi helyzetéből következnek. Az Alföld hazánk legszárazabb tája. A medencehelyzettel magyarázható a kevés felhő, a sok napsütés, a gyakori szárazság. Az Alföld déli részén az évi középhőmérséklet meghaladja a 11 °C-ot, északkeleten valamivel 10 °C alatt van. Itt a legmelegebb a nyár (a júliusi középhőmérséklet 21 °C körüli) és igen hideg a tél (a januári középhőmérséklet –1,5 – –3,5 °C között változik). A napsütéses órák évi összege az Alföld nagy részén 2000 óra feletti. A kevesebb felhőzet, a kisebb relatív nedvesség, s a szűkös és változékony csapadékmennyiség gyakran vezet nyári aszályok kialakulásához. A csapadék évi mennyisége általában 500–650 mm között változik, de a legszárazabb Közép-Tisza vidékén átlagosan csak 475–500 mm. A csapadék mennyisége a medence peremterületei felé nő. A csapadék időbeli megoszlása nagyon bizonytalan. Nyári zivatarok idején nagy mennyiségű eső áztatja a talajt, de gyakoriak a több hétig tartó csapadék nélküli aszályos időszakok is. A tél hóban szegény, a hótakarós napok évi száma 40 alatt van. A kevés csapadék és a nyári melegben jelentkező nagy párolgás miatt az évi vízhiány gyakran megközelíti a 200 mm-t. Az uralkodó szélirány a Nyírségben északi, északkeleti. Itt aránylag erős a szél. Az Alföld közepén mérsékeltebb, északnyugati irányú, míg a déli határ mentén gyakran délies a szél.

1.2.2. Növényzet

Az Alföld életföldrajzi képe és talaja a medence kialakulásától kezdődően, a felszínfejlődés során állandóan változott. A honfoglalás idején a mocsarakban, lápokban, álló- és folyóvizekben gazdag területeket fűz-, nyír-, nyár- és égererdők, ártéri ligeterdők jellemezték. A környezetüknél magasabbra kiemelkedő homokos, löszös területeket tölgyerdők, illetve erdős sztyeppék borították.

1.2.3. Vízrajzi helyzet

Magyarország a Duna vízrendszeréhez tartozik, annak egész területéből, ami 817 ezer km2, kb. 1/9 részt foglal el területének 93 ezer km2-e. Az Alföld a Duna vízgyűjtőjének alacsony, középső részét foglalja el; ez hátrányos, mert a környező hegyvidékekről lefolyó (ár)vizeket esés nélkül fogadjuk be; mert a nyári kisvíz és erős párolgás miatt jelentős a vízhiány; mert ott kell öntözni, ahol máskor ármentesíteni kell; ez utóbbit ugyan a síkság segíti, de a nagy vízszint- és vízhozam-ingadozás nehezíti. A Duna magyarországi – 93 ezer km2-es – vízgyűjtőterülete három egységre osztható. Az első a közvetlen, helyi vízgyűjtője, kereken 40 ezer km2-rel, a második a Tiszáé 47 ezer km2-rel, a harmadik pedig a Dráváé alig 6 ezer km2-rel. A Kárpát-medence határon túli részeiből a Dunához folyik még le 38 ezer, a Tiszához pedig 110 ezer km2-nyi terület vize. A két folyó hosszú szakaszon egymással párhuzamosan halad át az Alföldön. A Dunának az Ipoly torkolata alatt balról, a Tiszának pedig a Zagyva torkolata alatt jobbról összefolyásukig már nincs jelentősebb mellékfolyója. A Tisza másodlagos vízgyűjtői és magyarországi területük: Szamos (300 km2), Kraszna (890 km2), Bodrog (970 km2), Sajó és Hernád (12700 km2), Zagyva (5670 km2), Körösök (13000 km2), Maros (1880 km2).

1.3. Ár- és belvízvédelem

A lecsapolás előtt az ország területének mintegy egynegyede volt állandóan vagy rendszeresen elöntésnek kitéve. Amikor az árvízmentes térszínt a gazdaság élet a 19. század elején kitöltötte, akkor rákényszerítette a társadalmat a vizek uralta terület korlátozására, az ármentesítésre. Az ősi ártérből 21 ezer négyzetkilométert ármentesítettek; ma csak 1500 km2 az ártér, gyakorlatilag a védgátak hullámtere tartozik ide. A gátak hossza 4200 km, ezek védik a terület 45 %-át, a lakosság közel felét. Az ármentesítések következtében viszont megnőtt az árvízszint. Megnőtt az a terület is, ahonnan mesterségesen kell levezetni a vizet. Ennek megoldására épült ki 83 belvízrendszer, 40 ezer kilométer csatornahossz és 20 szivattyútelep. A legnagyobb mértékű és hatású folyószabályozási munkák a Tisza völgyében zajlottak. A 19. század közepén mintegy 110 helyen vágták át a kanyarulatokat és így a folyó hossza 1419 km-ről 966 km-re csökkent, amiből 136 km esik az átvágásokra. Megnőtt a folyó esése, 3,8 cm-ről 6 cm/km-re km-enként. Az esés növekedése medermélyüléssel járt, ami sok helyen alámossa a partokat és mintegy 1,2–2,5 méterrel csökkenti a kisvízszintet. Ez csökkenti a hajózási mélységet is. Az árvizes időszak hossza 5-6 hónapról 2,5 hónapra rövidült, az árvízszint viszont 250–330 cm-es növekedéssel járt. 1850 és 1890 között 50 jelentősebb árvíz pusztított a Tisza völgyében, 1900 és 1947 között viszont már csak 22, közülük az elöntött terület csak 4 esetben volt nagyobb 50 ezer holdnál. Az ármentessé tett teljes terület mintegy 4,5 millió holdra rúg. Az ármentesített területen megváltoztak a művelési ágak arányai: a szántók részaránya 34%-ról 74%-ra, a rét és legelő részaránya 30-ről 11 %-ra, a hasznosítatlan területé 34-ről 15 %-ra. A művelés alá vett földeken nőttek a hozamok, továbbá javult a közlekedés, megváltoztak a településviszonyok.. Nem járt viszont ilyen eredménnyel a vízhasznosítás: az öntözött terület mennyisége és a vízerő kihasználása alatta maradt lehetőségeknek. A belvízlevezető csatornákat nálunk nem építették ki hajózhatóvá, mint Angliában vagy Hollandiában, mert ezt akadályozta a vasútérdekeltségek versenye.

Mindezek a munkák európai összehasonlításban is jelentősek: a másik nagy folyószabályozási munka, az olaszországi Pó gátak közé szorítása akkoriban 2374 km védgát megépítésével és 1,2 millió hold ármentessé tételével járt.

1.4. Településtörténet

A honfoglaló magyarság az Alföldön elsősorban a folyók mellékére települt. A tatárjárás okozta népességi hiány pótlására IV. Béla az Alföld középső területeire telepítette le a kunokat. A 13. század végére megszilárduló alföldi településhálózat viszonylag sűrű aprófalvas táj képét mutatja. A 14. század közepétől, a jobbágyi szabad költözködés fellendülésével párhuzamosan új népmozgás figyelhető meg az Alföldön: egyes falvak népessége fogy, másoké növekszik. Kibontakozott a mezővárosi fejlődés, melyet azonban megzavart a török hódoltság. A kétszáz esztendeig tartó török háborúk elsősorban a déli és a középső területeket sújtották. Gyökeresen megváltozott a településszerkezet, kicserélődött, ill. korábbi állapotához képest átrétegződött a népesség. Teljesen elpusztult vagy északabbra menekült a déli részek magyar lakossága. A középső területek népessége nagyobb településekre és mezővárosokba tömörült (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd). Viszonylag bolygatatlan népességű falvak csak a Duna árterében (Kalocsai Sárköz), a Tisza középső folyásának védelmében, a bihari Sárréten, valamint a Tiszántúl északi részén maradtak. A pusztán maradt területek benépesítésében a 18–19. század folyamán az egész magyar nyelvterület részt vett. Dél-dunán­túliak költöztek Bácska nyugati és középső vidékeire, a Kiskunság déli és a Dél-Tiszántúl egyes helységeibe (pl. Szentes, Hódmezővásárhely, Makó, Orosháza). A Felföld középső területeiről (Bars, Hont, Nógrád, Heves, Pest megye) és a Jászságból népesült be a kun puszták egy része (pl. Kiskunfélegyháza, Kiskundo­rozs­ma), Kelet-Bácska (Zenta, Magyarkanizsa, Ada) és a Dél-Tiszántúl néhány helysége (pl. Gyula, Szentes). A Tiszántúl középső vidékeire Észak-Tiszántúlról és Erdély széléről (Szilágyság, Szatmár) települtek magyarok. Bácska benépesítésében a 18. század végétől a Nagykunság és Békés megye településben addig korlátozott református népe is részt vett. A Bánság újkori magyarsága a 19. század folyamán elsősorban Szeged vidéki és Csongrád megyei dohánykertészekből és Békés megyeiekből került ki. Az Al-Duna mellé 1883-ban bukovinai székelyeket telepítettek.

Az Alföld újkori benépesítésében jelentős szerepet játszottak a nemzetiségek is. A török hódítók elől menekülő szerbek a 14. század végétől rendszeresen kaptak letelepedési engedélyt a magyar királyoktól és a földbirtokosoktól. Legnagyobb tömegben 1691-ben a sikertelen törökellenes felkelés után költöztek be a dél-alföldi megyékbe, de a 18. század első felében visszahúzódtak a Baja–Szeged–Arad vonaltól délre. Államilag szervezett vagy támogatott telepítési akciók során keletkeztek a Bácska és a Bánság összefüggő német-lakta területei. Német lakosság került az Alföld számos pontjára: Nagykároly vidékére, a Pest-környék síksági területeire, Békés megyébe és a Tiszántúl több városába. A Bánságba a németekkel együtt kevés olasz, francia és spanyol telepes is érkezett, ezek azonban néhány emberöltő alatt elnémetesedtek. A II. világháborút követő kitelepítés a jugoszláviai németeket lényegében teljes egészében, a magyarországiakat részben érintette. A szlovák nyelvterület minden részéből, elsősorban azonban a középső vidékekről származó lakossággal, magánföldesúri telepítéssel és önkéntes vándormozgalommal keletkeztek Pest, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar megyék szlovák-lakta helységei a 18. század elején. A délre vándorlási hullám olyan nagy tömegeket mozgatott meg, hogy a 18–19. században ezek a helységek újabb rajokat bocsátottak ki. Így jött létre békésiekből a nyírségi szlovák folt, valamint Arad megye, a Bánság és a Szerémség szlovák telepei. A románok kis részben szervezett telepítés keretében, általában azonban spontán vándorolva telepedtek meg a 16. század végétől a Kelet-Tiszántúl síksági részén, ill. a Bánság keleti és középső területén. Kisebb zárt településeik vannak Bácskában a szlovákokkal egy időben odaköltözött ukránoknak (ruszinok) és a Bánságban az 1740-es években Olténiából a török elől menekült bolgároknak is.

1.5. Településszerkezet

Az Alföld településszerkezeti szempontból két részre oszlik: a Gyula–Debrecen–Miskolc vonaltól északra-keletre aprófalvak uralkodnak, ettől nyugatra és délre viszont inkább a nagy határú agrártelepülések. Ezt a megoszlást a török hódoltság hozta létre. Várostalan vidék az Alföld, a feudalizmus idején alig találunk itt szabad királyi városokat, ilyenek: Szeged (1708), Debrecen (1715), Újvidék (1751), Zombor (1751), Temesvár (1783), Szabadka (1779), Arad (1834). A váro­sok két típusa különböztethető meg: a szűk határúak, ahol főleg a kereskedelmi és ipari tőke van jelen (Baja, Újvidék, Temesvár, Zombor), valamint a nagyhatárú agrárvárosok, ahol a népesség tekintélyes része foglalkozik földműveléssel (Szeged, Szabadka). Az Alföld és a hegyvidék találkozásának vonalában fekszenek a peremvidék „cserélő” városai: Nagyvárad, Szatmárnémeti, Ungvár, Munkács, Miskolc, Eger, Gyöngyös. Az agrárvárosok jogállás szerint több altípusra oszthatók: kiváltságos jogállásúak a jászkun és a hajdú városok, érseki-püspöki mezőváros pl. Kalocsa, kamarai mezőváros Zenta, uradalmi mezőváros Gyula, és városi szerepkört tölt be, de nem oppidum Mezőberény. Ezek a különbségek a 20. század elejére lényegében már elmosódtak. Az alföldi városok többsége nem egy-egy vidék központja, hanem rendszerint csak pár községé, a saját tanyavilágáé vagy máskor csupán a saját parasztnegyedeié. Igazi táji központ-szerepet csak Debrecen, Szeged, Kecskemét töltött be.

1.5.1. Tanyásodás, tanyarendszer

Az alföldi városok nagyméretű tanyásodása a 18. században bontakozott ki. A tanyák kialakulásának alapvető feltétele volt megfelelő méretű nagy határ, a paraszti föld­tulajdon vagy legalábbis kötetlen, szabad földhasználat, továbbá a megfelelő népesség­koncentráció. E feltételek elsősorban a szabadalmas alföldi parasztvárosokban voltak adottak. Úrbéres helyeken csak a 19. század második felében, a jobbágyfel­szabadítás után alakultak tanyák. A 19. században már egyre gyakrabban előfordult, hogy a paraszt­családok állandó jelleggel kiköltöztek tanyájukra. Ez a pusztán tartóz­kodás azonban csak az élet egy szakaszára szólt. Az öregedő gazda átadta fiainak a birtokot és beköltözött városi házába. A pusztán élők munkabíró korukban is gyakran látogatták a városi házat: ide jöttek be piaci napokon, ünnepeken, itt éltek társadalmi életet. A városi házban és a pusztai tanyában megosztottan élő család egysége a huzamos különéléssel sem szakadt meg. A 19. század második felében, különösen a század vége felé, egyre több tanyai család adta el városi házát. Azonban a végleg elszakadtak nyelvében is ott élt még sokáig a városhoz tartozás tudata, ugyanis amikor a városba indultak, azt mondták: hazamegyünk.

A tanya települési, üzemi- és életforma is egyben. Nem feltétlenül jelenti a mezőgazdasági művelés intenzívebbé válását; a kertes tanyák mellett jól megfértek a külterjes, gabonatermesztő, nagyállattartó tanyák is. Szinte egytől egyig tanyás településekké váltak az egykori szabadalmas kerületek, mint a Jászkunság és a Hajdúság.

1.6. Közigazgatás

A kiegyezést követően az 1870-es években a polgári közigazgatás országossá tételével az Alföldön is teljessé vált a megyerendszer, felszámolták a szabadalmas kerületeket és területeket. Az első világháborút megelőzően az Alföld megyéi a következők voltak (zárójelben néhány fontosabb településük). Arad Arad és Zaránd megye összevonásával keletkezett; Bács-Bodrog ezen a néven 1860 óta állt fenn; Békés 1860 óta önálló (Gyula, Békéscsaba); Bereg (Beregszász, Munkács); Bihar, 1850-ig hozzá tartozott a Hajdúság egy része és Debrecen is (Nagyvárad); Borsod, déli része tartozik az Alföldhöz (Miskolc); Csanád (Makó); Csongrád (Szeged, Hódmezővásárhely, Csongrád); Hajdú 1876-ban alakult meg a Hajdúkerületből, melyhez Szabolcsból, Biharból csatoltak községeket, valamint Debrecent; Heves, melyhez 1876-ban Külső-Szolnok egy részét is odacsatolták (Eger); Jász-Nagykun-Szolnok, amely a Hármas kerület és Külső Szolnok részeinek egyesítéséből keletkezett (Jászberény, Szolnok); Pest-Pilis-Solt-Kiskun, az ország legnagyobb megyéje, szinte a teljes Duna-Tisza közére kiterjedt Váctól Kiskunfélegyházáig (Cegléd, Kalocsa, Kecskemét, Nagykőrös, Kiskunhalas); Szabolcs 1876-ig Nagykálló székhellyel, attól kezdve Nyíregyháza; Szatmár (Nagykároly); Temes az egykori temesi bánság területéből alakult; Torontál, melyhez 1872-ben kapcsolták hozzá a tiszai határőrkerületet, 1876-ban pedig a kikindai kerületet (Nagybecskerek).

A megyerendszer beosztása az első világháború után többször is változott a határmódosításokkal kapcsolatban, azonban a történelmi megyerendszer hagyományai, az odatartozás emlékei sok helyen mind a mai napig élnek.

1.7. Nemzetiségi és vallási viszonyok

Noha az Alföldet szokás a legmagyarabb vidéknek tartani, amit különösen a nemzeti romantika 19. századi időszakában hangoztattak, mindenfelé találunk nemzetiségi településeket is. Szerbek főként a Duna mentén és a Csepel szigeten vannak, valamint a Bácskában. Bunyevácok Szabadka, Baja, Zombor térségében. Németek a Bácska nyugati és déli részén, a Bánság közepén, Szatmárban Nagykároly környékén, a Nyírségben, Békésben, a Duna-Tisza közén, Pest környékén. Szlovákok vannak Békésben, Csanádban, Nyíregyháza környékén, a Duna-Tisza közén Kiskőrösön, Pest megye északi részében, Dél-Hevesben. Ruszinokat találunk Bácska déli részében. Bolgárokat a Bánságban, jelentős részük visszatelepült Bulgáriába. Román nemzetiségű települési sáv húzódik az Alföld keleti határvidékén, a hegye lábánál.

Vallási tekintetben az Alföldön minden nagy felekezet megtalálható. Relatív többségben a 16. század óta a reformátusok vannak. Mellettük jelentős a katolikusok száma is, továbbá találunk evangélikusokat (elsősorban a nemzetiségek között). A Tiszántúlon, Hajdúságban és Nyírségben sokan vannak görög-katolikusok is.

1.8. Az Alföld szerepe a népi kultúra rendszerében

Az Alföld a középkor végétől folyamatosan jelentős szerepet vitt a magyar népi kultúra fejlődésében. Erről tanúskodik a 15–16. század fordulóján a Dél-Tiszántúlon és Észak-Bácskában jelentkező fontos mezőgazdasági újítás, a kaszás aratás, valamint azonos időben a középső részeken általánosan elterjedt füsttelenített lakószoba. A 17–19. században az alföldi városokban kialakult jellegzetes parasztpolgári kultúra fejlettebb volt más magyar területek népi műveltségénél. A jobbágyfelszabadítás, a hatalmas vízrendezések és legelőfeltörések a 19. században új életfeltételeket teremtettek. Hagyományos gazdálkodását a birtokos gazdaréteg igyekezett fokozott mértékben az árutermelés irányába fejleszteni, ami elsősorban a nagyméretű tanyáso­dás­ban jelentkezett. A szegényparasztság belterjes növénykultúrák kialakításába fogott (gyümölcs-, szőlő- és zöldségtermesztés a Duna–Tisza közén és Pest vidékén, almáskertek és burgonyatermesztés a Nyírségben, fűszerpaprika Szegeden és Kalocsán, hagyma Makón, korai zöldségtermesztés Gyula és Szentes környékén stb.). A déli területek telepes szegénysége előbb dohánykertészetekben, majd a belterjes növénytermesztés mellett elsősorban a földmunkáknál talált megélhetést. Belőlük alakult ki a kubikosság. Néhány műfajban az Alföldön jelentős népművészeti-tárgyalkotó központok is kialakultak, mint a fazekasság (Tiszafüred, Mezőcsát, Debrecen, Hódmezővásárhely), szűrkészítés, festett bútorok (Hódmezővásárhely).

1.8.1. Az Alföld mint frontier terület

A frontier fogalmát a 19. század végén az amerikai történész Jackson Turner vezette be. Szerinte Észak-Amerika történelmét a nyugaton fekvő hatalmas szabad földek határozták meg. A frontier olyan határterület, amely puszta vagy ritkán lakott terület egy érettebb kultúra határterületein vagy attól kissé távolabb. Különleges hely különleges emberekkel. A két világháború között dolgozó holland szociológus, Den Hollander (akit nálunk Györffy István és Fél Edit segítettek) a frontier hipotézist a magyar Alföldre alkalmazta. Eszerint a 16–17. században az Alföld elmocsarasodott, úttalan pusztasággá vált, a népesség a parasztvárosokban maradt meg. Ezek mintegy szigetek gyanánt terjesztették fokozatosan a civilizációt a puszta területek felé. A fejlődésében megrekedt frontier helyzet egyik jellemzője az extenzív állattartás, amely sok formai hasonlóságot mutat az észak-amerikai prérik viszonyaival (lovon járó pásztorok, pányva használata, égetett tulajdonjegyek, lábon hajtás a piacra, a pásztorok a szabad katona és martalóc életforma határán helyezkednek el, s egyfajta romantikus hőskultusz is kapcsolódik hozzájuk ld. cowboyok/betyárok). További jellemzőek az alacsony szintű lakásviszonyok, a végletes társadalmi elszigeteltség, az általános nélkülözés, a fejletlen munkamegosztás, az izomerőre támaszkodó energiafelhasználás, a kevés tőke, az elmaradt iskoláztatási viszonyok, a természetbeni cserekereskedés, a talaj kimerülése mint veszély és mint állapot, az emberek tájékozatlansága a világ dolgaiban, a szekták térnyerése. Új földek megszállása speciális kulturális helyzetet teremt, az emberek kiélezetten válságos helyzetbe kerülnek; a kultúra megcsappan, másodlagos primitivitás éled fel, hosszú alkalmazkodási nehézségek keletkeznek. Természetesen a két terület fontos különbségeket is mutat, hiszen az Alföldön nem lineáris a regionális fejlődés, hanem „szigetszerű”.

1.9. Népcsoportok, kistájak az Alföldön

Néprajzi értelemben az Alföld tájait, népcsoportjait a Tisza tengelyére lehet felfűzni. Eszerint beszélhetünk három tömbről: egy felső-tiszai, egy közép-tiszai és egy alsó-tiszai tömbről. Az ezekhez tartozó csoportok és vidékek. a következők:

Felső-Tiszai tömb: Tiszahát; Bodrogköz; Rétköz; Szamoshát; Nyírség; Ecsedi láp.

Középső Tiszai tömb, melynek (A) tiszántúli részei: Debrecen; Hajdúság, Hajdúhát, Tisza-mellék; Nagykunság; Sárrétek; Tiszazug; (B) a Duna-Tisza közén fekvő részei: matyók; Dél-Borsod és Dél-Heves reformátusai; Jászság; Kiskunság; Három város; Homokhátság; Dunamellék és kalocsasi Sárköz.

Alsó-Tiszai tömb: Szeged és kirajzásai; Hódmezővásárhely és kontinuus reformátusok; Békés, Csanád, Csongrád telepesei; Bácska; Bánság, Temesköz.

Az Alföld földrajzi értelemben keleti határsávja Szatmártól a Körös-vidékig, amely ma Romániához tartozik, néprajzi értelemben a Partiumhoz tartozik, tárgyalására is ott, a keleti népterület keretében kerül sor.

Térkép, képek

1. Magyarország hegy- év vízrajza a 19. század végén.
2. Évi középhőmérséklet Magyarországon. Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
3. A napfénytartam évi összege. Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
4. A napsugárzás évi összege. Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
5. A napfénytartam júliusi összege. Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
6. A napsugárzás júliusi összege. Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
7. A csapadék évi összege. Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
8. A hótakarós napok évi száma. Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
9. Az éghajlati vízhiány évi összege. Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
10. Öntözés Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
11. A Keleti főcsatorna
12. A Kárpát medence vízborította és árvízjárta területei … Magyarország nemzeti atlasza, Bp. 1989.
13. A Tisza és a Szamos patkó alakú kanyarulatai a 19. század elején.
14. Ecsedi láp 1870-ben. Az Ecsedi láp lecsapolása, Czirbusz Géza nyomán
15. Magyar néprajzi tájak és népcsoportok a 20. század fordulóján. Történelmi atlasz.
16. Magyar néprajzi tájak és népcsoportok a 20. század fordulóján, részlet: Alföld. Történelmi atlasz.
17. Magyarország nemzetiségei a századfordulón. Történelmi atlasz.
18. Szabadkémény szerkezete alföldi házon. (Sabján Tibor rajza.). MN IV. 33. ábra.
19. Külterjes nagyállattartás, tájfajták, szürke magyar marha
20. Pányvavetés: a ló kifogása a ménesből, Kecskemét-Bugac (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Kőnig György felv. 1903. Néprajzi Múzeum, Budapest F 4097. MN II. 113.
21. Tutajozás, Mártély (Csongrád vm.) – Bellon Tibor felv. 1987. MN II. 190.
22. Hajóvontatás emberi erővel a Hármas-Körösön. Csongrád (Csongrád vm.) 1940 – Dudás Lajos gyűjteményéből. MN VIII. 28.
23. Kirakodás homokszállító bárkáról. Szeged (Csongrád vm.) 1910-es évek – Katona Imre gyűjteményéből. MN VIII. 30.
24. Csille- és kordérakodó kubikosok a Hortobágy–Berettyó-főcsatorna mentén. Bakonszeg (Bihar vm.) 1940 – Á 297. Katona Imre gyűjteményéből. MN VIII. 36.
25. Kubikosok a Hortobágy–Berettyó-főcsatorna árvízkapujának építésén. Bakonszeg (Bihar vm.), 1940 – Á 225. Katona Imre gyűjteményéből. MN VIII. 37.

Szakirodalom:

DEN HOLLANDER, D. J.: Az Alföld települései és lakói. Budapest, 1980.
KATONA Imre: Magyar népművészeti-néprajzi útikalauz. Budapest, 1990.
KÓSA László - FILEP Antal: A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975. (kislexikon; a Magyar Néprajzi Lexikonban is ez a szöveg jelent meg)
KÓSA László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon. Debrecen, 1990. 93-207. Új, javított kiadás: Planétás kiadó, Bp. 1998. (69–178)
PALÁDI-KOVÁCS Attila: Magyar tájak néprajzi felfedezői. Budapest, 1985. 219–314.
SZILÁGYI Miklós: Mezővárosi társadalom – paraszti műveltség. Debrecen, 1995.
TÁLASI István: Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái. In: Néprajzi tanulmányok, írások. Dissertationes Ethnographicae 3-4. (1980) 15-51. (eredetileg: In: Az Alföldi Tudományos Intézet Évkönyve I. Szerk. Bartucz Lajos. Szeged, 1946. 1-35. )

2. ALFÖLD: A FELSŐ-TISZAI TÖMB

2.1. Felső Tisza-vidék

A „Felső-Tisza vidéke” megjelölést ezúttal néprajzi értelemben használjuk, ami kissé eltér a földrajzi tájszemlélettől. A Tisza felső szakasza földrajzi értelemben a folyó eredetétől a Szamos beömléséig tart, és teljesen hegyi jellegű folyó máramarosi eredetétől Tekeházáig (Ukrajna), ahol kilép a síkságra. A modern magyar földrajzi tájbeosztás (Hajdú-Moharos József–Hevesi Attila munkája a Pannon Enciklopédiában) Felső-Tisza-síkságról beszél, amely négy szomszédos ország területére terjed ki és több kistájra oszlik. A néprajzi értelmezés tekintetbe veszi a kulturális és történelmi sajátosságokat is; ennek megfelelően Felső-Tisza síkság romániai részeit jórészt a Partiumhoz soroljuk és nem az Alföld részeként mutatjuk be. A Felső-Tiszavidéken általában leginkább a mai Magyarország területének azt a részét értjük, amely Tiszabecstől Tokajig húzódik, s ehhez kapcsoljuk Ukrajna és Szlovákia csatlakozó területeit. Közigazgatásilag ide tartozik a történeti Szabolcs megye, Zemplén és Ung déli része, Bereg délnyugati része, Szatmár megye nyugati része. A mai közigazgatási beosztás szerint Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében vagyunk.

A Felső-Tiszavidék háborús pusztítások által alig bolygatott, nagyobbrészt kontinuus magyar népességgel rendelkezik. A sűrű vízfolyások, mocsarak, erdők a háborús időkben védelmet is jelentettek. A magyar nyelvterület itt érintkezik a szomszédokkal: északon a szlovákokkal, kelet felé a ruszinokkal, délkelet felé a románokkal. A főként református vallású népesség a vidék két iskolaközpontja: Sárospatak és Debrecen vonzásában élt. Itt van a magyar függetlenségi gondolat egyik legfőbb hátországa, Munkács várával, Tarpával; Thököly, Rákóczi, Kossuth katonái jelentős részben kerültek ki innen.

Az egész táj településszerkezetére jellemzőek a kis méretű, egymáshoz közel fekvő falvak, köztük kisebb mezővárosokkal, mint pl. Fehérgyarmat, Vásáros­namény, Tarpa. Más aprófalvas területekhez hasonlóan itt is gazdag belső kapcsolatrendszer köti össze a kistájakat, egyfajta táji munkamegosztás érvényesül. A folyók menti területek, a hátságok néhány méteres szintkülönbségei, a vízjárások, a talajviszonyok, a hozzá­férhető építőanyagok, a közlekedési lehetőségek mind finom belső tagoltsághoz vezettek, amit megerősítettek házassági kapcsolatrendszerek, a birtokviszonyok és a munkaalkalmak eltérései. A viselet, akár csak pl. a kalapviselet a helybelieknek szinte azonnal elárulta, hogy valaki honnan származik. Egy-egy speciális megkülönböztető vonás ugyanakkor nem járta át a településeket annyira, hogy azok alapvető életforma-sajátosságaikban is különböztek volna. A belső tagoltság mellett is a 18-19. században a falvak életformája sok hasonlóságot mutat.

A települések képét, életviszonyait a 20. században nagyban befolyásolták az állam­határok változásai. Trianonban Csehszlovákiához került a Bodrogköz északi része, az Ungi sík, s Kárpátaljával együtt az egész Beregi síkság is. Utóbbiak a második világ­háborút követően a Szovjetunió területéhez kerültek, s a magyar lakosság a kitelepítések következtében mindenütt nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. Ezeknek az emlékezéseknek a néprajzi feldolgozása az 1990-es években kezdődhetett meg. A szatmári Tiszahát keleti része, Szatmárnémeti környéke, a Krasznaköz Románia része lett. Az évszázados belső kapcsolatrendszer felbontása merev határok által sok virágzó települést hozott peremhelyzetbe, ami az életlehetőségek beszűküléséhez vezetett. Mindezekről a hatásokról egyelőre meglehetős gyérek a néprajzi kutatások eredményei

A Felső-Tiszavidék hordalékos földje kiváló termőtalaj. 150-200 évvel ezelőtt még nagyrészt erdők borították, a falvak az irtásokon húzódtak meg. Az erdők kitermelés, kipusztulása következtében előtérbe került a legeltető állattartás majd a földművelés. Jellemző volt a juh- és a sertéstartásban a vándorlás a ter­mé­kenyebb legelőkre illetve a makkos erdőkre. Régóta jelentős a táj gyümölcsészete, méhészete is. A vízrendezés jelentősen átalakította a táj képét, a Szamos, a Túr és a Kraszna szabályozása, megrövidített medrei folytán falvak kerültek távolabb a vízfolyásoktól (pl. a Szamostól Matolcs, Fülpösdaróc).

Építkezésének részletes leírását Gilyén Nándor, Mendele Ferenc, Tóth János végezte el. Jelentős emlékeket hagyott régebbi korok egyházi építészete, főleg fából készült templomok (Mánd, Mándok, Tákos), haranglábak láthatók helyben és múzeumokban is. A kőből épült templomok között sok a középkori eredetű (Csaroda, Tarpa, Jánk, Csenger, Szamostatárfalva).

A lakóház, gazdasági épületek alapanyaga régebben a fa, illetve a föld volt, a meredekre épített tetőt gyakran fedték szalmával. A ház tüzelőberendezése sokáig a nyílt tűzhely, a kandalló volt a szobában, ezt váltotta fel a nyugat felől érkező kemence. Kevert formák is kialakultak. Jellegzetes gazdasági épület itt a hosszúfolyosós csűr, melynek egyik különleges formája a jármas csűr. Jellemző továbbá az abara, négy oszlopra rögzített, állítható magasságú tető, takarmánytárolásra.. Szilvaaszalók, kamrák ugyancsak jellegzetesek, az aszalók gyakran tornácos épületek. A vízimalmok egy-egy település fontos épületei voltak, megőrzött emléke Túristvándiban maradt fenn.

A népviseletben Luby Margit foglalkozott a szatmári gubával, ami széles körben és változatos formákban elterjedt viseletdarab volt, s nemcsak a helybeliek, hanem a távolabbi vidékek vásárlói számára is készült.

Irod: Gilyén-Mendele 1975; Luby 1935; Farkas-Ujváry 1984; Végh 1972, 1978;

2.1.1.Tiszahát és vidéke

Gunda Béla a Szamos-torkolat fölötti Tisza jobb és bal parti széles szegélyének falvait sorolja ide: Uszka, Tiszabecs, Milota, Tiszacsécse, Tiszakóród, Mezővári (Ukrajna), Badaló (Ukrajna), Szatmárcseke, Kisar, Tivadar, Jánd.

Kósa László és Filep Antal kislexikona szerint több, folyó menti kistáj tartozik ide: a szatmári Tiszahát: a Tisza bal partja Tiszabecstől Záhonyig (noha Vásáros­na­mény alatt ez a szakasz már a történeti Szabolcs vármegyéhez tartozott); a beregi Tiszahát a szatmárival szemben, a beregi síkság déli és keleti részén (eszerint ide tartozik Jánd, Gulács, Tarpa, Badaló, Vári, Csetfalva, továbbá kissé távolabb Tákos, Csaroda, Beregsurány, Beregdaróc, Barabás, Tiszakerecseny); az ungi Tiszahát pedig a történeti Ung megye déli része a Tiszától északra, a Latorca, Laborc, Ung folyók vidéke, központja Nagykapos, nevezetes községe Csap.

A szatmári Tiszahát egykor almáskertjeiről, dióerdeiről volt ismert.

A Tiszába ömlő Túr menti falvak alkotják a Túrhátat, ennek falvai: Nagyar, Túristvándi, Kölcse, Sonkád, Kishodos, Túrterebes (Románia).

A Paládok falucsoport ennek közvetlen északi szomszédságában fekszik: Kispalád, Botpalád, Nagypalád (Ukrajna).

2.1.2. Szamoshát és vidéke

A Szamoshát a folyó menti falvak sora Szatmárnémetiig (Románia): Olcsvaapáti, Panyola, Szamosszeg, Kérsemjén, Szamoskér, Nábrád, Tunyog-Matolcs, Győrtelek, Rápolt. (A folyó mentén feljebb, Szinérváraljáig fekvő része Romániában a partiumi Szamosköz.)

A vidék híres gyümölcstermő terület, a szilva hazája.

A Túrhát és a Szamoshát között terül el az Erdőhát, ennek központja Fehérgyarmat, falvai: Vámosoroszi, Kisszekeres, Nagyszekeres, Darnó, Túrricse, Kisnamény, Gacsály, Mánd, Csaholc, Zajta, Rozsály.

Híres volt fehér szarvasmarha-tenyésztéséről, lencse- és borsótermesztéséről.

A Szamos bal parti falvaitól délre, a Szamos-Kraszna közt fekszik a Rétoldal, az Ecsedi láp széle.

2.1.3. Szernye-mocsár

Az egykori Bereg megye sík vidékén, a beregi Tiszaháttól északabbra, Munkács és Beregszász közt délre fekvő nagy kiterjedésű, csaknem 30 ezer kat. holdat kitevő mocsárvidék. A falvak népe sok halat és teknőst fogott itt, a tőzeg és a nád olykor kigyulladt, hetekig égett. Lecsapolását az 1870-es években kezdték el, s hamarosan teljesen átformálódott a táj arculata, kaszálók, legelők és nádasok váltották fel az ingoványokat. A környék falvaiban, pl. az északi részén fekvő Dercenben, Gútban, Szernyében a hagyományos életforma a 20. század harmincas éveiig fennmaradt.

2.2. Bodrogköz

A Tisza és a Bodrog közötti síkság, északon a Latorca (amely Csapnál alig két kilométerre közelíti meg a Tiszát) határol el a szomszédos sík területektől. A Bodrog és a Tisza összefolyásában fekszik a Bodrogzug, ennek falvai: Viss, Kenézlő, Zalkod, ezek a történeti megyerendszerben Szabolcs vármegyéhez tartoztak, a többi rész Zemplén vármegyéhez. Feljebb az Alsó-Bodrogköz: Karcsa, Pácin, Kis- és Nagyrozvágy, Cigánd. A mai országhatáron túl, Szlovákia területén van a Felső-Bodrogköz: Kisgéres, Örös, Kistárkány, Bodrogszerdahely, Nagykövesd, Bély, Perbenyik, központja Királyhelmec. A közelben van Lelesz, régi középkori hiteles hely, az egykori premontrei prépostság székhelye. További vásáros központjai: Sárospatak, Sátoraljaújhely a tájon kívül fekszenek.

A Bodrogköz alsó és felső része tájilag is elkülönül egymástól: az alsó rész sík vidék a Tisza és a Bodrog árterében, a felső részen homokbuckák, szigethegyek is vannak, ahol megtalálható a szőlőművelés is.

A vidék népessége kontinuus magyar, főként református vallású. Kisnemesi lakosság főleg a Felső-Bodrogköz falvaiban található, itt udvarházak, kastélyok is találhatók. Jelentős volt a rét- és szénagazdálkodás, a gyékénymunka. Jellegzetes tárgyak voltak az ármentesítés előtt a sárhajó, a lábbó, a nádvágó, a hótalp. Az ármentesítést követően csökkent a természeti környezet befolyása a megélhetésre és a belső tagolódásra, szélesebb körben elterjedt a szántóművelés és csökkent az állatlétszám. Csökkent továbbá az önálló gazdák száma és nőtt a cselédeké. A szőttesek nagy része meghatározott alkalomra készített kendő: vőfélykendő, esküvőre, temetésre a papnak, aratókoszorúra; stílusában a paraszt szőttesek között az itteni a legújabb stílust képviseli. Kivándorlás szempontjából fontos kibocsátó terület volt, mert a terület itt sem tudta eltartani lakosságát; a természeti környezet megváltozása viszont ezzel nem függött össze. Gazdag folklóranyagot, mese- és mondavilágot gyűjtöttek itt.

Irod.: Balassa 1961, 1975; Borsos 2000; Viga 1996.

2.3. Rétköz

A történeti Szabolcs vármegye északi részén, a Tisza és a Nyírség homokbuckái közötti alacsonyabb, mocsaras terület, kb. 140 ezer kat. holdon. Lecsapolására az 1880-as években került sor, vizét a déli részén megépített Lónyay-csatorna vezette le.

Fontosabb települései: Nagyhalász, Gáva, Demecser, Bogdány, Dombrád, Paszab, Ibrány.

A Rétköz régi, lecsapolás előtti életformája csekély mértékű földművelés mellett a lápi haszonvételekre alapozódott. A helyben termett nádért kaphattak a környező falvakban kukoricát, árpát, kenyérgabonát, főleg rozsot. A kiemelkedő homokhátakon folyt hagyományos földművelő gazdálkodás. Gabonafajtái közt több régies is volt: kétszeres, vótér, tatárka. Kukoricát a kertekben termeltek (nem a külterületen). Voltaképpen egyetlen község sem tudta lakóit eltartani, el kellett járniuk máshová is dolgozni: aratni, csépelni, feles földeket kapálni, illetve jelentős mértékű volt a kivándorlás a 19. század végén. A lecsapolást követően itt is nagymérvű változások álltak be, megnőtt a kukorica, a burgonya, a napraforgó, a dohány vetésterülete és visszaszorultak a réti állattartás, a lápi haszonvételek lehetőségei. Minderről Kiss Lajos munkái tájékoztatnak részletesebben. Folklórjával, meséivel Ortutay Gyula foglalkozott.

Irod.: Kiss 1961; Ortutay 1940;

2.4. Nyírség

Az északi Tiszántúl mélyebb területeiből kiemelkedő magasabb, homokos hátság az egykori Szabolcs vármegyében (ma Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében), északon a Rétköz és a Tisza, nyugaton a Hortobágy és a Hajdúság, délről a Sárrét, keletről az Érmellék, az Ecsedi láp, a Kraszna és a Tisza határolja. Eredetileg homokbuckás, vízjárásokkal és tavakkal tagolt, erdős táj volt. Az erdők (az archaikus vadfogó eljárásokkal együtt) a művelés és az irtások hatására jórészt eltűntek. Vizei egykor malmokat is hajtottak és archaikus halászati módokat is megőriztek.

A Nyírség benépesülése a honfoglalást követően történt meg, magyar népessége uralkodó maradt akkor is, amikor a 17-18. században kisebb számban ruszinok, majd valamivel nagyobb számban szlovákok települtek be. Utóbbiakat itt tirpákoknak is nevezik, főként evangélikus vallásúak, előbbiek nagyobb részt görögkatoli­kusok lettek. Ukrán szórványok beolvadását több faluból leírták (Nyírcsászári, Nyírderzs, Nyírlugos, Nyírpilis, Nyírvasvári, Penészlek, Hugyag).

A Nyírségben igazi városi központ sokáig nem alakult ki, egyedül Nyíregyháza gyors fejlődésének lehetünk tanúi a 18. század közepétől kezdve, amikor Szarvasról érkezett szlovákok települtek az akkor jelentéktelen kis hajdújogú faluba. 1837-re a város megváltotta magát, s a vasút 1858-ban történt kiépülése után 1786-ban Szabolcs vármegye székhelye is lett, egyre inkább városiasodott.

A bokortanya a Nyíregyháza környékének jellegzetes településformája, amely az alföldi városok övezetes határhasználatának és a nyírségi környezet nyomásrendszerének keveredéséből alakult ki. Ezek voltaképpen tartozéktelepülés eredetű apró falvacskák, hasonlóak a kalocsai szállásokhoz. Formái között megtalálhatók a halmazos, az utcás és a kör alakú is. Elnevezésük a legtöbb esetben családnévi eredetű arról a családról, amelynek rokoni körébe tartoztak a hajdani tartozéktelepülést létrehozó csoport tagjai. A negyvenes években Márkus Mihály írt róluk könyvet, főleg etnikai okokkal magyarázva a bokortanyák kialakulását.

A táj további települései között néhány mezővárost is találunk, mint Nyírbátort, ahol a középkorban ferences templom és rendház épült (a 16. századtól a protestánsoké), amely elsőrangú műemlék (gótikus hálóboltozattal) és hangversenyek színhelye. Máriapócs a 17. század vége óta jelentős görögkatolikus búcsújáróhely, amikor egy itteni egyszerű, fatáblára festett Mária-ikon könnyezni kezdett. A csoda hatására a bécsi udvar a fővárosba vitette a képet és másolatot hagyott a faluban, de 1715-ben és 1905-ben a másolat újra könnyezett. A 18. századtól 1950-ig a bazilita szerzetesek gondozták a kegyhelyet, ami a magyarok mellett több nemzetiség számára jelentett fontos vonzóerőt. A tisztelet jelentős tárgyi emlékeket is felhalmozott, melyeket helybeli múzeumi gyűjteményben őriznek. Hodászon jelentős görögkatolikus misszió alakult ki a helybeli cigány népesség körében. Jármiban a 20. században lendült fel a dinnyetermesztés Heves megyéből érkezett specialisták hatására.

További települések: Nyírmada, Nagykálló, Nyíradony, Nyírlugos, Nyírbéltek.

A Nyírség mezőgazdasági termelésében szakosodást jelentett a dohány a 18. század végétől, a burgonya a 19. század második felétől és az alma az első világháborút követően. Teret hódítottak a gabonafélék is, elsősorban a rozs.

Irod.: Dám 1982; Dobrossy 1979; Balassa-Dankó 2001; Erdész 1974; Márkus 1943;

2.5. Ecsedi láp (Rétoldal)

Az Ecsedi láp a Kraszna folyó két oldalán elterülő nagy kiterjedésű mocsárvidék, kelet felől a Szamoshát, Nyugat felől a Nyírség határolja, északon egész Mátészalkáig is elért. A környék falvai Rét-nek nevezték. Jellegzetes települései a Kraszna nyíri oldalán (Farkas József alapján): Nyírcsaholy, Fábiánháza, Nagyecsed, Tiborszállás, Mérk, Vállaj, a Szamoshát felőli oldalán: Csengerújfalu, Ura, Tyukod, Porcsalma, Ököritófülpös, Győrtelek, Kocsord, Romániában pedig: Börvely, Kálmánd, Kaplony.

Lecsapolását már a 18. század végén megkezdték, de csak 100 évvel később, az 1890-es években fejezték be. Közben területe, kiterjedése többször változott a Kraszna és a Szamos áradásaitól, aszályoktól függően, különösen 1863 után, amikor lényegében egy északi és egy déli részre szakadt. A nyílt víztükör mintegy 80 ezer kat. hold volt, a mocsárterület 160 ezer kat. hold. A láp falvainak megélhetésében korábban nagy szerepet játszott a réti állattartás, csíkászat, pákászat, de szerephez jutott a földművelés is. Ez utóbbi fokozatosan megerősödött a lecsapolás után a 20. században, úgy hogy a terület gazdálkodásának kutatója, Farkas József a régi életformának már csak emlékeit találhatta meg. A szűkös megélhetés a 20. század elején sokakat késztetett kivándorlásra.

Irod.: Farkas 1982;

Térkép, képek

1. A Felső Tisza-vidék áttekintő térképe
2. A Felső Tisza-vidék kisebb tájegységei. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 2. ábra
3. A Felső Tisza-vidék települései. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 2. ábra
4. Az abara elterjedtsége a Kárpát-medence északkeleti részén Paládi-Kovács Attila: Az abara. Népi kultúra – népi társadalom. II–III. 1969. 82. nyomán MN II. 6. térkép (293. oldal).
5. A beregi Tiszahát vidéke. Papp Zoltán Sándor: A beregdaróci emberek élete a századfordulón. Budapest, 1975. 10. oldal
6. A tirpák népcsoport és nyelvjárás területe Nyíregyházán és környékén. Márkus M. 1943. 56.
7. Rétköz. Schedius Lajos és Blaschenk Sámuel 1833-36-ban készült Magyarország földabroszán. Kiss Lajos 1961.
8. Nagyszekeres kataszteri térkép részlete. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 15. ábra.
9. A felső-tiszavidéki templomok. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 217. ábra
10. Csenger, református templom. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 214. ábra
11. Mándok, görög katolikus fatemplom. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 223. ábra
12. Gemzse, harangtorony (épült a 18. században). Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 242. ábra
13. A nemesborzovai harangtorony újjáépítés közben. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum. In: Szabadtéri néprajzi múzeumok Magyarországon.
14. Tiszacsécse, református templom és harangláb a község kiteresedő utcáján. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 11. ábra.
15. Pákász a különböző eszközeivel. Ecsedi láp (Szatmár vm.) Gunda Béla: A természetes növénytakaró és az ember. Agria XXIV. 1988. 198. nyomán. MN I. 1. ábra
16. Nyírségi tanyabokor légifelvétele (1930-as évek)
17. Vámosoroszi, utcakép. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 16. ábra
18. Botpalád, Fő u. 18. Favázas, vályogfalas lakóház. Kömörő, utcakép. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 57., 59. ábra.
19. A tiszabecsi lakóház első szobája. Sóstói Múzeumfalu, Nyíregyháza.
20. Vitka. Mereglyés fal építés közben. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 58.
21. Hosszúfolyosós csűr Sonkád Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 96. ábra
22. Jármas csűr szerkezeti vázlata, Tiszabecs, XIX. század közepe. Gilyén – Mendele Tóth 1981. 103. ábra
23. A tiszabecsi csűr belvilága. Szentendre, Szabadtéri Néprajzi Múzeum. In: Szabadtéri múzeumok Magyarországon.
24. Vállaj, cifracsűr homlokzata. Gilyén - Mendele – Tóth 1981. 107. ábra
25. Cifracsűr, Vállaj. Keresztmetszet és homlokzat. Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 105-106. ábra
26. Abara, Barabás (épült 1940 körül).—Tengerikas (vesszőből) Császló Gilyén – Mendele – Tóth 1981. 132., 138. ábra
27. Körülkerített szénaboglya és abara, Fekete-Tisza forrásvidéke – Bellon Tibor felv. 1986. MN II. k. 54. kép
28. Szilvaaszaló aszalókasokkal, Ököritó (Szatmár vm.) – Gönyey [Ébner] Sándor felv. 1927. Néprajzi Múzeum, Budapest F 58030 MN. II. 97.
29. Halászat emelőhálóval a Túr folyó bukógátjánál (Szatmár vm.) – Kunkovács László felv. 1982. MN II. 27.
30. Vándor köszörűs a hetipiacon, Nyíregyháza (Szabolcs-Szatmár megye). Erdélyi Zoltán felvétele, 1965 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN III. 335. MN III. 61.
31. Túristvándi (Szabolcs-Szatmár megye) vízimalom. Kunkovács László felvétele, 1982. MN III. 6.
32. Túristvándi http://www.turistvandi.hu/images/kep/kep5.jpg
33. „Rostás Erzsébet tunyogi cigányasszony kasornyát köt”. Luby Margit: A parasztélet rendje… Bp. (1935.) 2002.
34. „Kaszapengén öntött fürdővíz, megvédi a gyermeket a szemveréstől.” Luby Margit: A parasztélet rendje … Bp. (1935) 2002.
35. Szatmárcseke http://members.chello.hu/attila.toth/nevezetessegek.htm
36. Szatmárcseke http://members.chello.hu/attila.toth/nevezetessegek.htm
37. Cigánybotoló, Nyírvasvári (Szabolcs-Szatmár megye). Martin György felvétele, 1956 (MTA Zenetudományi Intézet Fotótára). MN VI. 30.
38. Páros cigánybotoló. Gergelyiugornya (Szabolcs-Szatmár megye). Pesovár Ernő felvétele, 1974 (MTA Zenetudományi Intézet Fotótára). MN VI. 31.
39. Magyar verbunk. Nagyecsed (Szabolcs-Szatmár megye). Vásárhelyi László felvétele, 1955 (MTA Zenetudományi Intézet Fotótára). MN VI. 44.
40. Gólyamaszkos legények, Szamosszeg (Szabolcs-Szatmár megye). Ujváry Zoltán felvétele, 1956. MN VII. 135.
41. Iskolás gyermekek. Kisvárda (Szabolcs vm.) – Kemény György gyűjtése 1921. Néprajzi Múzeum, Budapest F 28 454. MN VIII. 76.
42. Máriapócs, légifelvétel. http://www.atanaz.hu/mp/index.htm
43. Máriapócs: a kegytemplom homlokzata, kegyoltár a Mária ikonnal http://www.mkdsz.hu/ivancso.htm
44. Máriapócs, oltár http://www.mariapocs.hu/publikalas http://www.atanaz.hu/mp/seta/index.htm
45. Rétköz Dombrád http://www.dombrad.hu

Szakirodalom:

Tiszahát; Szamoshát; Bodrogköz; Rétköz; Nyírség; Ecsedi láp)
BALASSA Iván: Karcsai mondák. Budapest, 1961. (Bodrogköz)
BALASSA Iván: Lápok, falvak, emberek. Budapest, 1975. (Bodrogköz)
BALASSA Iván, DANKÓ Imre et al. (szerk.): Előadások a Bodrogközről. Szerk. Sárospatak, 2001.
BORSOS Balázs : Három folyó között: a bodrogközi gazdálkodás alkalmazkodása a természeti viszonyokhoz a folyószabályozási munkák előtt és után, 1840-1910. Bp. Akadémiai Kiadó, 2000.
DÁM László: Lakóházak a Nyírségben. Debrecen, 1982.
DOBROSSY István: Dohánytermesztés a Nyírségben. Debrecen, 1979.
ERDÉSZ Sándor: Nyírség. Budapest, 1974.
FARKAS József: Fejezetek az Ecsedi láp gazdálkodásához. Debrecen, 1982.
FARKAS József, UJVÁRY Zoltán (szerk.): Tanulmányok Szatmár néprajzához. Debrecen, 1984. Benne különösen: GUNDA Béla: A szatmári hagyományos népi műveltség etnogeográfiai helyzete. 35-137.
GILYÉN Nándor - MENDELE Ferenc A Felső-Tiszavidék népi építészete. Budapest, 1975.
KISS Lajos: Régi Rétköz. Budapest, 1961.
LUBY Margit: A parasztélet rendje Szatmár vármegyében. Budapest, 1935. Új kiadás: Nap Kiadó, Bp. 2002.
MÁRKUS Mihály: A bokortanyák népe. Budapest, 1943. (Nyíregyháza)
ORTUTAY Gyula: Fedics Mihály mesél. Budapest, 1940. (Bátorliget, Rétköz)
VÉGH Antal: Erdőháton, Nyíren. Budapest, 1972.
VÉGH Antal: Száz szatmári parasztétel. Budapest, 1978.
VIGA Gyula, szerk.: Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc, 1996.

3. Alföld: A KÖZÉP-TISZAI TÖMB (A)

A tiszántúli rész, nem ugyan éles határokkal, de elkülöníthető az észak-alföldi illetve a Duna-Tisza közi területektől. A Tiszán átívelő kiváltságos közjogi egység, a Jászkun Kerület, sok tekintetben egybefogta a Tisza két partján élőket, de a Tiszántúl sokfelé kiterjedt árvízjárta jellege, a bihari, érmelléki, szatmári irányokba való nyitottsága eltér a Tiszától nyugatra fekvő területektől.

3.1. Debrecen

A várost mérete, belső kohéziója, sokszínűsége, táji kisugárzó központja és korszakokon átívelő jelentősége folytán a Közép-Tiszai tömb egyik jelentős népcsoportjának tarthatjuk.

Lakossága a középkortól folytonos. Első említése 1235-ből ismert. A korai feudalizmusban sűrű, apró falvas településhálózat fejlődött ki a vidéken. A város mai belterületén pl. a névadó községen kívül még 2-3 falu (Szentlászlófalva, Torna) meglétéről van tudomásunk. Ezek összeépülésével a 13–14. század folyamán alakult ki a mai település közvetlen előzménye, vásárai révén a tágabb vidék kereskedelmi központjává váló mezőváros. Az első kiváltságát 1361-ban nyeri el, ekkor oppidum, uradalmi központ. A környék pusztabérletei jelentékeny jövedelmet biztosítottak lakossága számára. A 14-15. századra jelentékeny ipara alakult ki. amely korán eljutott a céhes szerveződés szintjére (az első magyar céhlevelet 1398-ban nyerték a debreceni csapók, azaz posztószövők). A 17. században 24, a 18. században 36 céh működött magyar tagokkal. Szabad királyi várossá 1715-ben lett. Messze földön híressé vált vásárai és előnyös forgalmi helyzete révén hazai viszonylatban jelentős kalmár-tőzsér-kereskedő rétege is kialakult. A környék kézműveseinek a debreceni céhes iparosok adták a mintát, így szerepük sok tekintetben stílus-meghatározóvá lehetett. Szoros kapcsolatot tartottak fenn a felvidéki városokkal, ahol a legények jelentős része gyakorolta mesterségét. Céhes ipara egyes ágazatokat tekintve a parasztság hagyományos cikkekkel való ellátásában országosan kiemelkedő helyet foglalt el.

A kelet-nyugati irányban 60–80 km-nyi városi határ pusztáin, elsősorban a Hortobágyon extenzív nagyállattartás alakult ki a 16. századtól, és folyt a közelmúltig. A 16-17. században itt volt a szarvasmarhatartás legfontosabb centruma, amelynek piaca főként Nyugat-Európa és az észak-olasz városok voltak.

Jelentős volt földművelése is, amely a 18. századtól főként tanyás gazdálkodás keretei között történt. Belterjes növénykultúrák nem jöttek létre Debrecenben. A város közvetlen környezetében önellátó szőlő-bortermelés folyt, de a város polgársága az érmelléki történeti borvidék legjelentősebb extraneus birtokos csoportja is volt. A határhasználat övezetes rendszere azt jelentette, hogy a település belső magja körül kertek vannak, ezek alatt helyezkednek el a belső legelők, ezen túl a szántóföld és a rét, majd kívül a külső legelők. Ez az övezetesség megfigyelhető más tiszántúli mezővárosok, elsősorban a Hajdúság településein is, nem kis részben alighanem debreceni hatásra.

Debrecen jelentőségét évszázadokon keresztül vásárai adták meg. Négy, olykor hat vagy hét országos vásárról is tudunk, mindegyik kb. egy hetes volt; ehhez járulnak a hetipiacok is, így a vásárnapok száma elérhette a százat is. A vásáros jelleg a településszerkezetet is befolyásolta, a központ orsó alakú, kiszélesedő főutcája még a 20. század elején is vásári helyszín volt. A török időkben a város voltaképp háromfelé adózott de egyúttal kapcsolódási pontot is jelentett a hódoltsági terület, a királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség között. Sosem vált kerített várossá, „védelmét”, (inkább a belterület határát) kezdetleges sövényfonatú gádorok adták meg. Az újabb időkben is itt találkozhattak egymással a Felvidék és Erdély, a Nyírség, a Kunság, a Tisza-mellék és még ezeknél is távolabbi vidékek mesterei, paraszti eladói és vásárlói. A 19. század második felében keletkezett a kilenclyukú hídnál évente kétszer megtartott hídi vásár május vége-június elején illetve a nyár közepén, ahol főként nagyállatok, ló és szarvasmarha cserélt gazdát.

A polgárosulással párhuzamosan jelentékeny kulturális tevékenység indult. A reformáció kiterebélyesedésével a város a kálvinizmus kelet-magyarországi központjává vált („kálvinista Róma”). A debreceni kollégiumban folyó oktatás az egyik legfontosabb tényezője lett az Alföld református népi műveltségformálódásának. Az itt tanult papok széles körben megszabták a viselkedés, a társas érintkezés, általában a közösségi élet normáit. Ez a hatás a kisebb falusi iskolákon, a tiszántúli városok céhszabályain, a falusi közösségek, kertgazdaságok, művelődési egyleteken keresztül írott és íratlan szabályokban az élet szinte minden területén érvényesült. A 17. század háborús megpróbáltatásai és politikai változásai, a 18. század folyamán érvényesülő gazdasági és társadalmi visszaesés jelentősen lefékezték Debrecen fejlődésének ütemét. Elszegényedtek a tőzsér-kalmár-iparos elemek, arányuk is csökkent, másrészt megerősödött a konzervatív életforma. A fokozódó „ortodoxia” támogatta és indukálta is a cívis társadalom különállását és konzervativizmusát. Nem túlzás vissza-parasztosodásról beszélni, a 19. század elején Debrecen már inkább agrártelepülésnek számít. A bezárkózás azt is jelentette, hogy egyre kevésbé fektettek kereskedelmi és ipari vállalkozásokba, nehéz volt szállítani, korlátozott volt a piac. Ebben az időben formálódott ki a cívis hagyomány, amelyben az írástudatlan bojtároktól és városszéli szegényparasztságtól a vállalkozó tőkés kereskedőkig mindenféle árnyalat megtalálható. A város társadalmának képe nem mutat széles és mély tagoltságot, a két pólus a vákáncsosok és a gazdag cívisek voltak. A 18-19. században a város nem vett részt az elpusztult területek újranépesítésében, telepes rajokat nem bocsátott ki (mint Szeged vagy a Jászság falvai). A város a 19–20. században ismét jelentősen fellendült, jelentős közlekedési, kereskedelmi, egyetemi központtá vált, majd a szocialista korszakban jelentős nagyiparral is gyarapodott.

Debrecen irányító és ízlésformáló hatása megfigyelhető azokban a tárgyakban, amelyek „debreceni” előtaggal szélesebb körben is ismertek: kapa, eke, taliga, szekér, szűr, bútor, mézeskalács, pipa, szappan, perec. Itt volt az alföldi asztalosság legfontosabb központja, hatása kisebb központokban élt tovább. Fazekassága hasonlóképp hatott más központokra (Sárospatak, Miskolc, Mezőcsát, Tiszafüred). Viselete a jászkunságival rokon.

Debrecen népe közvetítette szellemi műveltségén keresztül a tiszántúli parasztság számára a hollandiai és németországi gyökerű, puritanizmusra hajló kálvinista életszemléletet és kultúrát. Ebből azonban (nyugat-európai régióktól eltérően) itt nem formálódott ki olyasfajta „protestáns etika”, ami a kapitalista fejlődés szellemi megalapozásaként szolgált volna. A városi élet keretei között az önkormányzatnak, önigazgatásnak sajátos, a vagyoni állapottól erősen befolyásolt, de sok vonásában demokratikus rendje alakult ki. Ez mind az egyházi, mind a világi szervezetben sokáig például szolgált az alföldi mezővárosokban. Debrecen társadalma mindenkori szélesebb országos és nyugat-európai kapcsolatai révén anyagi és szellemi vívmányok közvetítésével a magyar népi műveltség egyik fontos adaptációs bázisa volt.

Debrecen az egyik legismertebb, legtöbbet kutatott település. Néprajzi kutatásában a legtöbbet Balogh István tette, továbbá meg kell említeni Barna Gábor, Rácz István és korábban Szimics Mária nevét. Jelentős múzeuma a Déry Múzeum, számos gyűjtemény, kiállítás és kiadvány létrehozója.

Irod.: Balogh 1973; Barna 1979; Lükő 1940; Rácz 1989; Szimics 1938.

3.2. Hajdúság, Hajdúhát, Tisza-mellék

Történeti-néprajzi értelemben a Hajdúsághoz az egykori Hajdú Kerület települései tartoznak: Böszörmény, Szoboszló, Nánás, Hadház, Dorog, Vámospércs. A Hajdú kerület közigazgatási önállósága 1791 és 1876 között állt fenn és azzal ért véget, hogy megalakult Hajdú vármegye, amely Debrecen székhellyel 1950-ig állt fenn.

A Hajdú Kerület ún. öreg hajdúvárosainak népessége, a hajdúk mint szabad gyalog katonák tűnnek fel a 16. század elejétől. A szó eredete a ’hajtó’-ra megy vissza, utalva arra, hogy a hajdúk egy jelentős része pásztor volt, a távolsági szarvasmarha-kereskedelem keretében kihajtott nyájak őrzői, „biztonsági őrök”. A parasztháború végén már törvényt hoztak ellenük: martalócok voltak, akik kegyetlenségükről, állhatatlanságukról is ismertek voltak. Nem véletlen, hogy több szomszédos nyelvben a hajdú szó ’rabló’-t jelent. Tömeges megjelenésük összefügg a kor feudális anarchikus viszonyaival is. A török elleni harcokban jelentős katonai erővé váltak, zsoldos katonákként szolgáltak ott, ahol felfogadták őket, királyi várakban, fejedelmi és magánföldesúri hadakban, és háború idején sarcolták, pusztították a lakosságot is. Soraikat állandóan gyarapították a földönfutóvá lett jobbágyok és nemesek, nemcsak a magyarok közül, hanem időlegesen a délről észak felé húzódó szerb népességből is. Kialakult a sajátos katonai szervezetük, maguk választották elöljáróikat, kapitányaikat. Harcmodoruk lényege s portyázás és a cselvetés volt. Hivatásos katonai renddé alakulásuk a tizenöt éves háború idején ment végbe. A Bocskai-felkelés idején Bocskai táborába mentek, s ő telepítette le egy részüket, több mint 9000 vitézt Bihar és a későbbi Hajdú megye területén úgy, hogy kollektíve megnemesítette és kiváltságokkal ruházta fel őket. Csakhogy ezt a nemességet a magyar országgyűlés soha nem iktatta törvénybe; az erdélyi országgyűlés 1626-ban törvénybe foglalta a hajdúk jogait és felsorolta településeiket, amelyek közt első Szalonta volt . Szerződésük szerint háború idején katonáskodtak, ennek fejében közösen nemesei szabadságot kaptak és mentesültek a földesúri szolgáltatások alól.

Ezeket az első kiváltságolásokat később újabbak követék: az erdélyi fejedelmek és a tiszántúli földesurak is számos községgel kötöttek hajdúszabadságot biztosító szerződést. A hajdútelepek nagy területre terjedtek ki Dél-Bihartól a Sajó-Hernád vidékéig félkör alakban. Három csoportba sorolhatók: Sajó-Hernád mellékiek (Emőd, Megyaszó, Monok, Szerencs) szabolcsiak (Szentmihály, Büd, Lök, Téglás, Balsa, Nyírbátor), valamint Körösköz-bihariak (Szalonta, Tamási, Tépe, Bagamér, Bagos, Kaba, Komádi, Vekerd, Derecske, stb.). Az utolsó hajdúszabadságot biztosító szerződést II. Rákóczi Ferenc kötötte Tarpával 1708-ban, viszont így is sok hajdú maradt letelepítetlen. A török kiűzése, az erdélyi Fejedelemség illetve a szabadságharc bukása után nem ismerték el a hajdúszabadsággal élő települések jogait, és lakóikat az új birtokosok fokozatosan jobbágysorba kényszerítették. Ebbe sokan nem nyugodtak bele, és évszázados perek folytak az elvesztett szabadság visszaszerzéséért pl. Derecskén, Nagyszalontán. Csak a Bocskai által letelepített hajdúk egy része, a későbbi Hajdúkerület lakossága járt sikerrel ebben a törekvésében; Polgár kiválása után többszöri birtokcserékkel sikerült megőrizni a hat „öreg hajdúváros” kiváltságait. Különváltak a vármegyétől és önálló közigazgatási egységet alkottak.

A szabadparaszti állapot a szomszédos jász és kun kerületekhez és a nagy alföldi mezővárosokhoz hasonlóan sajátos mezővárosi helyzetet, önigazgatási autonómiát, a jobbágyparaszti helyzetben élőknél több művelődési lehetőséget biztosított. Mindebből egyfajta fejlettebb parasztpolgári kultúra fejlődött ki.

A jogi értelemben vett Hajdúság települései közös történelmi múltjuk ellenére is rendelkeznek eltérésekkel a szokásvilágban, a népi építészetben, a városszervezetben, gazdálkodásban. Földrajzilag két részre oszlik: nyugati része a Tisza árteréből emelkedik ki, kötött talajú, részint szikes legelő, részint szántó. Ide soroljuk Szoboszlót, Böszörményt, Dorogot, Nánást. A keleti rész a Nyírség nyúlványa, homokos talajon: Hadház és Vámospércs. A kötött talajú hajdúvárosok szemtermelése, nagyban folytatott szilaj, félszilaj és istállózó állattartása, nagyobb lakosságszáma általában fejlettebb munkamegosztást, viszonylagos jobblétet alakított ki, mint a munkaigényes, kertgazdálkodást, erdőlést folytató, de kisebb lélekszámú homoki hajdúvárosok társadalma. A döntően protestáns tömbből kiválik Hajdúdorog görögkatolikussága; 1912-ben, amikor megalapították a magyar nyelvű görög katolikusok első önálló püspökségét, ennek székhelyét ide helyezték, azóta is itt van. Ma is figyelmet érdemlő szokás itt a húsvéti pászkaszentelés.

A hajdú kiváltságok alapja a közösen birtokolt föld. A viszonylagos földbőség az extenzív fejlődésnek kedvezett, a szabad adásvétel főként 1848 után lassacskán kialakította a vagyoni s ezzel a társadalmi rétegződést. Jelentős volt a külterjes állattartás. Mindvégig magas maradt a mezőgazdaságból élők aránya. A Hajdúságban a tanyarendszer a 20. század fordulójára épült ki. A Hajdúkerület települései településszerkezetileg a kertes városok közé tartoznak. Ennek felismerése és a típus legtisztább megfogalmazása Györffy István nevéhez kötődik, aki Hajdúböszörmény 18. századi katonai térképeinek tanulmányozása közben jutott el következtetéseire. A szinte szabályos kör alakú településen belül zsúfoltan a lakóépületek, a külső övezetben a tágas gazdasági udvarok, az „ólaskertek” helyezkednek el. A hajdúvárosok népi építészete magán hordja a 19. századi nemesi életforma stílusjegyeit éppúgy, mint a parasztpolgárság századforduló körüli szecessziós építészetének emlékeit. A jól megépített, nyeregtetős, háromszög alakú tűzfallal ellátott házaknak széles oszlopos-pilléres ámbitusa van. A pillérek, párkányok, boltozatok, ajtók és ablakok arányai, szimmetrikus elrendezése a klasszicista építészet formavilágát tükrözik. Jellemzőek a falazott kapufélfák és oszlopok, a gazdagon díszített deszkakapuk és -kerítések.

A Hajdúság kutatása néprajzi és történeti vonatkozásban is megnyugtató eredményeket hozott, a hajdúvárosok többsége az 1970-80-as években saját kezdeményezésre készíttette el saját magáról történeti-néprajzi monográfiáját, legtöbbször kollektív szerzőgárda részvételével.

A Hajdúhát a Hajdúság nyugati részét foglalja magában, de egyúttal szélesebb értelmű fogalom, ahová besoroljuk a nyugati és déli szomszédos települések egy részét. Sajátos jelenség Balmazújváros, az egyetlen település, ahová a 18. század első felében jelentékenyebb német csoportokat telepítettek. Számottevő majorsági bérlőgazdaság is egyedül itt fejlődött ki, ami érthetővé teszi, hogy miért alakultak ki a 20. század első felére számottevő társadalmi feszültségek az uraság és cselédség, a summások és a módosabb német, magyar gazdák, a „gyepsor” napszámos rétegei között. Minderről plasztikusan számolnak be Veres Péter művei. Délen, a Sárrét határán fekszik Nádudvar, amelyet fekete kerámiája tesz ismertté, valamint Püspökladány, és az egykori jómódú jobbágyfaluk, Kaba és Tetétlen.

Tisza-mellék: A Hajdúhát és a Hortobágy északnyugati szélét a Tisza szegélyezi. A folyó mentén végig a környéktől különböző falvak sorakoznak. A terület a 18. században az egri káptalané volt, amely a török háború során megüresedett falvakat igyekezett a Felvidékről idetelepített katolikus jobbágycsaládokkal feltölteni. Ez magyarázza, hogy ezek a falvak, különösen a volt hajdúváros Polgár, majd Újszentmargita és Egyek erősen palócosak. A 20. század elején tovább erősödött ez a palóc hatás, amikor a káptalan a puszta birtokaira újabb falvakat telepített: Görbeháza, Újtikos, Tiszagyulaháza. A Tisza mellett egyedül Tiszacsege őrizte meg régi vonásait, de ez a sajátos ártéri település is sokban hasonlít a hasonló kunsági településekhez.

Irod.: Balogh 1969; Dankó 1975; Papp 1992. T. Bereczki–Szabó 1982; T. Bereczki–Szendrei 1984.

3.3. Nagykunság

A mai Szolnok megye keleti részén fekvő, egykor önálló közigazgatású és kiváltságokat élvező terület. Mai települései: Karcag, Kunhegyes, Kunmadaras, Kisújszállás, Túrkeve, Kunszentmárton, Kuncsorba, Mesterszállás. Beékelődik Kenderes és Mezőtúr, de ezek jellegükben különböznek a többi nyolc településtől.

A kunok török nyelvű nomád nép, amely a 10. század végén Kínában, majd a második évezred elején Nyugat-Szibériában tűnt fel. A népnév török eredetű, összefügg a Kelet-Európában előforduló, de a magyarországi középkori latinban is használatos kumán-cumanus szóval. A kunok nyugati előrenyomulásuk során 1054-től vívták első harcaikat a Volga mentén az orosz hadakkal. 1070-re az egész sztyeppet az Al-Duna vidékéig ellenőrizték. A 13. század elején az Európára törő mongolok nyomása alá kerültek, és ez megpecsételte birodalmuk sorsát. Jelentős tömegeik olvadtak be az oroszországii török népekbe és az Al-Duna mentén a románságba, népes csoportjuk vonult a Krím-félszigetre. Itt népi önállóságukat megőrizték, jelentékeny részük Moldvába húzódott.

A Moldvában élő csoport a mongol hadjáratok elől 1239-ben a magyar királytól kért engedély alapján jász töredékekkel együtt az Alföldre települt. A pogány, nomád állattartó népesség és a magyar feudális társadalom között támadt súrlódások miatt kivonultak az Al-Duna vidékére, majd IV. Béla 1243-ban ismét visszahívta őket. 1279-ben a király egyezményt kötött vezetőikkel. Eszerint a kunok a Temes, Maros és a Körös folyók, valamint a Duna–Tisza közén és a Mezőföldön kaptak autonóm szállásterületeket, amelyeket törzsi-nemzetségi keretek között birtokolhattak. A 14. század folyamán kibontakozott a kunok feudalizációja. A korábbi személyes katonáskodási kötelezettségük megszűnt, jobbágyokká lettek. A kun nép társadalmi, gazdasági, kulturális integrálódása a 16. század elejére befejeződött, azonban továbbra is széki szervezetben, a vármegyék keretein kívül éltek. Autonómiájukat megerősítette az is, hogy a 16. század végén a kun székeket a jász székkel együtt kerületként összevonták. A magyarországi kunok nyelvi beolvadását a török kori pusztítások és ennek következtében kialakult migráció nagymértékben siettette. Kétségtelen, hogy a reformáció kibontakozását még megérték kun nyelvű csoportok, mivel a fennmaradt kun nyelvű Miatyánk-szövegek protestáns változatúak, és a korabeli források Buda eleste után „törökül” értő falvakat is említenek a főváros környékéről.

A hódoltság alatt a kun közösségek jelentékeny része elpusztult, a Nagykunság és a Kiskunság területén azonban számos kontinuus közösség fennmaradt, de a beköltözöttek aránya is megnövekedett, helyenként 50% fölé emelkedett. Egy 1699-es összeírás csak Karcagon talált közigazgatással rendelkező lakosságot. Rákóczi Ferenc a nagykunokat a szabolcsi Rakamazban telepítette le saját birtokára. Mivel a kormányzat és a kincstár megszűntnek tekintette az egykori szabadalmakat, 1702 után a Nagykunság 500 ezer forintért a Német Lovagrend zálogbirtokába került, az viszont nem úrbéri szolgáltatásokat követelt, hanem évi adót, és elismerte a települések belső autonómiáját. Így a földesúri függés keretei között is megmaradhatott a Hármas kerület jogrendje, közigazgatási berendezkedése. A népesség a következő évtizedekben rohamosan gyarapodott, Szabolcsból, Borsodból, Biharból és a Hajdúságból is jöttek, főleg a szökött jobbágyok a kiváltságos területre. Katolikus jászok települtek Jászapátiból az elpusztult Kunszentmártonba 1718-ban, amely ezáltal vallási téren és házassági kapcsolatai révén is elkülönült a többi nagykun várostól. Az egykori 28 nagykun község közül a visszatérő és jövevény lakosok csak hatot telepítettek újra, főként az 171-20-as években, ezek: Karcag, Kunhegyes, Kunmadaras, Kisújszállás, Túrkeve, Kunszentmárton. Mesterszállás és Kuncsorba korábban Kunszentmárton pusztái voltak, majd a tanyafejlődés során szétszórt jellegű tanyaközségek lettek, lakosságuk a környező (nem csak nagykunsági) falvakból tevődött össze. 1896-ban lettek önálló községgé.

1745-ben az újonnan megtelepült lakosság jó része már részt vett a redemptióban. Mária Terézia adott rá lehetőséget, hogy a Hármas Kerület lakói megválthassák magukat a jobbágyi állapotból. Évekbe telt, míg a közösség jótállásával egyénileg felvett kölcsönöket törlesztették, 1751-re. A redemptio megerősítette a jászkunok jogait. Közvetlenül a nádor fennhatósága alá kerültek. Királyi leirat szabályozta önkormányzatukat, közigazgatási, törvénykezési és adózási ügyeiket. Jászberény központtal megszilárdulhatott a Hármas Kerület, amelynek kiváltságai 1848-ig, közigazgatási önállósága 1876-ig megmaradt.

A redemptioval a Jászkunságban (tehát nemcsak a Nagykunságban) új, sajátos társadalmi viszonyok teremtődtek. A megváltás összegét a családok egyéni hozzájárulással vállalták. A befizetett pénz arányában ezért belső telket, a szántóföldekből ún. tőkeföldet kaptak, és ennek arányában részesedtek a szántón kívüli egyéb tartozék földek hasznából is (rét, legelő, szőlő, nádas, kender- és dinnyeföldek). A redemptioban részt vett gazdákat redemtusoknak nevezték, tőlük elkülönültek az irredemtusok, akik a megváltási összeghez nem, vagy csak csekély mértékben járultak hozzá. Házuk, telkük, jószáguk volt, s némi földdel is rendelkeztek. Így a társadalom voltaképpen kettéoszlott, s ilyen körülmények között veszélyes lett volna a birtokon kívüliek számának felduzzasztása. Kifelé mind a két réteg szabad állapotúnak minősült (nem voltak jobbágyok), de az egyenlőség nem állt fönn köztük. Maga az anyagi erőhöz kötött földváltás is jelezte már az osztályokra tagozódás szembetűnő előrehaladását. A két réteg a 18. század végére egyre élesebb ellentétbe került egymással.

Ennek egyik megoldása, levezetése volt 1786 körül a bácskai kiköltözés Pacsér, Bácsfeketehegy, Ómoravica és Piros térségébe, amelyben négy településről összesen csaknem háromezer fő, majdnem a lakosság egyötöde vett részt. A redemptusok és irredemptusok egyként ellentétbe kerültek a beáramló zsellérek egyre népesebb csoportjával, az inquilinusokkal. Ide tartoztak a jövevény iparosok, tisztviselők, szolgák, cigányok. Ezeknek csak kis rétege, s az is csak nagy nehézségek árán szerezhetett polgárjogot a kerületekben. Idegenek a munkavállaláson túl nem maradhattak ott, olykor még a benősülteket is visszautasították. Kereskedőket és iparosokat csak a lakosság kiszolgálásához szükséges mértékben engedtek be. Így nem alakulhatott ki egy piacra termelő, vagyonosabb réteg.

A Jászkun Kerület önálló Nagykun Kerülete közigazgatási önállóságát 1876-ig megőrizte. Kiváltságai miatt gazdasági fölénybe került környezetével szemben, de ezt az előnyt rosszabb földjei, legeltető állattartása, extenzív földművelése és kevéssé szervezett családi gazdaságai miatt nem tudta olyan méretűvé növelni, mint a Jászság. Tanyarendszere fejlett volt, de itt a terményt eladásra és nem állatnevelésre fordították. A lecsapolás előtti vízjárta terület nem kedvezett a mezőgazdasági árutermelésnek, nehezen volt járható. A vasút jórészt elkerülte, bár a gabonatermelésnek jót tettek a javuló szállítási viszonyok. 1848 után már nem tudta kihasználni korábbi előnyeit. A 19. század végi tagosítások tulajdonképpen a 18. század végének birtokviszonyait konzerválták. A paraszti gazdálkodás a 20. század fordulójáig alig változott, nem lehetünk tanúi határozott fejlődésnek. Hiányoztak a tőkés fejlődés feltételei, a piac, a szakosodás, az intenzív termelés. A szállítás forradalmáig az állattartás maradt a megélhetés alapja. A kiépített intézményrendszer főként a meglévő kiváltságokat védte. Önálló közigazgatása sajátos parasztpolgár értelmiséget teremtett, amelynek az egyházi élet irányításában is nagy szerepe volt. Viseletükben, kuriális építkezésükben a nagykunok nemesi mintákat követtek. Mindkettőn érződik egy bizonyos kálvinista puritánság, uralkodik a fekete szín, kevés a díszítmény. Ez a szellem erkölcsi rendjében is megnyilatkozott, és szorosan kapcsolta a Nagykunságot Debrecenhez, amely egyben vallási és iskolaközpontja is volt a területnek.

A Nagykunságban jellemző volt az endogámia, a birtokok fiúágon öröklődtek. A nukleáris család a táradalom legkisebb egysége, nincs nagycsaládi rendszer. A rokonsági alapon települt városrészek erős ellenőrzést jelentettek. Hiányoznak a társas munkák, a közös munkaalkalmak, viszont erősebbek a családi keretek.

A hazai fennmaradt hímzések alighanem legkorábbi emlékei az ún. kun hímzések, a szabadrajzú és szálán varrott hímzések, melyek közül az utóbbiak sajátos kompozíciós é színvilággal rendelkeznek. Nagyobb részük a középpontot hangsúlyozza, s a tőle két oldalra levő minta egymásnak tükörképe; nagy rozettákból, erősen tagolt tulipánokból és merev, leveles, végükön virágos ágakból megszerkesztett. Ismert a hullámindás és a két vagy több, tövénél legyezőszerűen összefogott virágot középpontba helyező kompozíció is. A hímzés fő színei: a rózsaszíntől a vörösön át a barnáig terjedő árnyalatok, de használták a kék árnyalatait, a zöldet és a feketét is. Táplálkozásukat a zsíros, nehéz ételek, pörköltek, száraztészta-félék és a férfiételek nagyobb súlya jellemezte. Szokásaikban a nagypénteki és húsvéti alkalmakat leszámítva az egyházi ünnepeknek alig volt jelentőségük. Inkább a társas élet kapott nagyobb szerepet (disznótor, névnap, keresztelő, lakodalom, munkaalkalmak). Hiedelemvilágukat a kiterjedt pásztorélettel összefüggő táltoshit s a babonás történetek jellemezték.

A Nagykunság klasszikus néprajzi kutatója a karcagi származású Györffy István, majd a 20. század második felében Szilágyi Miklós, Bellon Tibor, Örsi Julianna tették a legtöbbet a terület tudományos megismertetéséért.

Irod.: Bellon 1973, 1979, 1996; Bellon-Szabó 1987; Gazda–Varga 1989; Györffy 1929; Örsi 1990; Szabó–Csalog 1974–75; Szilágyi 2006;

3.4. Sárrétek

A Nagykunságtól, a Karcag–Kisújszállás–Túrkeve vonaltól kelet felé haladva arra az egykor mocsaras vízi világba érünk, amely a szabályozást megelőzően főként a Berettyó, a Sebes-Körös és a Fekete-Körös árterülete volt. Ez a mély fekvésű terület a Sárrét. Két kisebb tájra oszlik, a Nagy-Sárrétre és a Kis-Sárrétre. Pontos határaikat a vízjárásoktól függő változékony természeti és ezzel együtt mozgó települési viszonyok, valamint a fokozatos átmenetek miatt nehéz megállapítani. A régi Berettyó Bakonszeg alatt lényegében medrét vesztette és vize beleveszett a Nagy Sárrétbe, s majd csak Szerep alatt szorult elég csekély mederbe, mielőtt a Hortobágy folyóba ért volna. Áradáskor elért a Sárrétre a Tisza vize is, amelynek északabbra, Tiszadobnál és Tiszaszőlősnél kilépő vizét erek vezették idáig (Karcag és Náduvar között). Dél felől a Sebes-Körös kiáradó vize öntött ki. A szabályozáskor 1866-ban a Berettyónak Bakonszegtől új medret ástak, és Szeghalomnál bevezették a Sebes-Körösbe. Az eredeti Berettyó holt mederré illetve Sárréti főcsatornává vált. A Sebes-Körös Körösszakál alatt ugyancsak új, gátak közé szorított mederbe terelődött az eredetitől északabbra. A két rétség tulajdonképpen ikertestvér, Zsáka, Darvas, Füzesgyarmat között számtalan ér kötötte össze őket. A Sárrétektől északkelet felé a bihari síkság falvai, mezővárosai sorakoznak (Báránd, Földes, Derecske, Szentpéterszeg, Kismarja). Berettyóújfalut mint igazgatási központot kell megemlíteni, 1920 után itt volt Csonka-Bihar vármegye székhelye. Határában középkori település emléke található (templomrom Herpályon). A síkság arculatát a hozzá szorosan kötődő Sárrétekkel a 18. századtól fogva három tényező határozta meg. Egyrészt a területen megmaradt egy sor nemesi vagy nemesi joggal is rendelkező szabad paraszti közösség. A jobbágyfalvak urai az Eszterházy uradalom, a váradi káptalan és a görög katolikus prépostság voltak, s ezek uradalmakat szerveztek, új jobbágytelkeket is alapítottak. Másrészt tovább fennmaradt a vízi világ, amelynek elvadulásában a török kor végén szerepet játszottak a malomgátak és a rekesztő halászat építményei. Ezt a falvak népe fokozatosan vett birtokba, és a népesség szaporodásával egyre kevesebbnek bizonyult a művelhető szántóföld, ezért időszerűnek bizonyult a vizek elvezetése. Harmadrészt a tájra új népesség is érkezett, főleg hegyvidéki románok, akik fokozatosan beilleszkedtek, nagyobb részt asszimilálódtak is.

A két Sárrét néprajza hosszabb ideje fölkeltette az érdeklődést, amiben különösen nagy szerepet játszott a biharnagybajomi Szűcs Sándor munkássága. Nem véletlen, hogy a köztudatban a táj romantikus elemei élnek: réti emberek, csíkászok, pákászok, madarászok, réti farkasokkal viaskodó szilaj pásztorok, falut megbüntető táltosok. Holott a közhiedelemtől eltérően az alapvető foglalkozás, a megélhetés fő forrása a sárréti falvakban is a földművelés és a réti állattartás volt. A szűkre szabott határokon szigorú nyomáskényszert alkalmaztak, ami némely helyen a 20. század közepét is megérte. A legelők legtöbbször nem egy-egy összefüggő területen, hanem szétszórtan, gyakran a rét szigetein helyezkedtek el, s ezeket kisebb falkákkal, gyakran úsztatva, télen a jégen át lehetett megközelíteni, ahogy a kaszálók szénáját is olykor csónakon hordták haza. Jellegzetes tájfajta volt itt a szalontai disznó, de nem hiányoztak a nagyállatok sem.

Külön specialisták, nádkötők, gyékényszövők, kosárfonók dolgozták fel a nádat, a sást, a gyékényt. Művészien kifinomult munkáikat piacokon árulták Sárrétudvari, Komádi, stb.). A nádat építőanyagként is alkalmazták, nemcsak a tetőfedésre, hanem falanyagnak is. A rét haszonvételei közé tartozott a madarászat, a túzok és a darutoll szedése, tojásgyűjtés. Megfogták a teknőst is, a piócát pedig a nadályosok vitték a városi gyógyszerészeknek eladni.

A települések szerkezetét a térszíni formák, a magaslatok elhelyezkedése határozta meg. Biharnagybajom pl. egy íves övzátonyra települt, és a 18-19. századi népességfejlődés során sűrűsödött össze. Halmazos szerkezete mögött egy korábbi utcás-soros elrendezés nyomait mutatták ki. A népi építésze egyik jellemző vonása, hogy a szobában a kemence mellett egy, a padkára épített kisméretű nyílt tűzhelyet, kandallót is használtak.

A sárréti falvak lakossága döntően református. A szegényebb Nagy-Sárrét magyarsága a Kunság és Debrecen felé nyitottabb. A Kis-Sárrét vallásilag és nemzetiségileg is vegyesebb, itt igen sok a Dél-Bihar és Békés felé irányuló kapcsolat, az onnan érkezett hatás. A bihari tájakkal, Érmellékkel, a Sebes-Körös völgyével inkább a Kis-Sárrét falvai tartottak kapcsolatot.

A Sárrétek történeti, néprajzi megismerésében a már említett Szűcs Sándor mellett Osváth Pál, P. Madar Ilona, Dankó Imre, továbbá Dám László, Varga Gyula játszottak szerepet. A bihari részekről is írt regényeiben, visszaemlékezéseiben Szabó Pál, Sinka István.

Irod.: Balassa 1975; Csák 1975; Dankó 1973; Osváth 1996; P. Madar 1993; Szűcs 1943; Ujváry 1992.

3.4.1. Nagy Sárrét

A Berettyó folyó mentén terül el a Nagy-Sárrét, az ide tartozó községek északon: Szerep, Sárrétudvari, Biharnagybajom, Nagyrábé, Bihartorda, Bakonszeg, déli irányban Füzesgyarmat, Szeghalom, Dévaványa, Darvas, Zsáka, Furta.

3.4.2. Kis Sárrét

Falvai az egykori és a mai Sebes-Körös mentén és árterületén fekszenek: Csökmő, Vésztő, Okány, Zsadány, Komádi, Biharugra, Körösszakál, Körösnagyharsány.

A terület magyar népessége honfoglalás kori eredetű, és bár a háborús pusztítások nyomán sokat szenvedett, a mocsarak védelmében sosem pusztult ki.

3.5. Tiszazug

A Hármas-Körös és a Tisza által bezárt kistáj Tiszaföldvártól délre, a 19. században „Körös-zug” néven is ismerték. Északról a szolnoki löszhát határolja. Történetileg a Kiskunság és a Nagykunság közé zárt, volt jobbágyi lakosságú kistáj. Falvai: Tiszainoka, Tiszakürt, (és a belőle kiszakadt Cserkeszőlő), Tiszaug, Tiszasas, Csépa, Szelevény (és a belőle kiszakadt Kungyalu), Cibakháza, Nagyrév. A vidék kulturális, gazdasági központja Kunszentmárton volt. Kontinuus , a török alatt is megmaradt lakossággal kell számolni Tiszakürt, Tiszasas esetében. Jelentős a Felvidékre menekült, majd a felvidéki földesurak itteni birtokaira visszatért lakosok száma (Csépa, Cibakháza). A lakosság zömét a Tiszántúlról idetelepült, főképp református vallású lakosság alkotja. Katolikusokat találunk Csépán, Szelevényben, Cibakházán, Tiszaföldváron. Szelevényre felvidéki jobbágyokat, Tiszaföldvárra, Cibakházára békési szlovák cselédeket is telepítettek. Ez a vegyes jelleg társadalmilag is megmutatkozik. Nagybirtok adta meg az alapjellegét, (uradalmi cselédekkel) Szelevénynek, Kürtnek, Ugnak. Nemesi falu volt Csépa, mezőváros Cibakháza, szőlőhegyből lett falu Cserkeszőlő.

Az árvízmentes partokon megtelepedett halmazfalvak képe igen szegényes volt. Az építkezésben a mesteremberek alig játszottak szerepet, sok a hagyományos megoldás a házakon (szelemenes tetőszerkezet, paticsfal, fonott kerítés). A melléképületek mérete arról tanúskodik, hogy az állattartást és a szemtermelést főként önellátásra végezték. A 20. században a homoki részeken felosztott földesúri birtokokon szőlő- és gyümölcskultúra alakult ki.

A Tiszazug komplex néprajzi-történeti régészeti kutatása az 1970-es évektől indult meg, az eredményeket több konferencia-kötetben közölték. Sokszerzős tanulmánykötet készült a palóc eredetű Csépáról. Tiszaföldváron található a Tiszazugi Múzeum.

Irod.: Barna 1982; Bellon-Szabó 1987;

Térkép, képek

1. Debrecen (Hajdú vm.) városvédő árkai és kapui 1750-ben. MN IV. 5. ábra.
2. A debreceni kertek elhelyezkedése. Rácz István 1989
3. Debrecen piaci, vásári vonzáskörzetei a 19. század első felében Rácz István (szerk.): Debrecen története. II. 1693–1849. Debrecen, 1981: 367. nyomán MN VIII. 23. térkép.
4. A debreceni szekeresek útvonalai a 16–19. században – Balogh István: A lófogatok Debrecenben a XVIII–XIX. században. Ethnographia, LXXVII. 1966. 248. nyomán MN II. 33. térkép
5. Nagykunság 1782. Bellon Tibor: Beklen. Karcag, 1996.
6. Nagykunság, 1786. Bellon Tibor: Beklen. Karcag, 1996.
7. Nagykunság az országban. Bellon Tibor: Beklen. Karcag, 1996.
8. Nagykunság, Mirhó fok Bellon Tibor: Beklen. Karcag, 1996.
9. Pálinkát és felfűzött perecet áruló kofa a debreceni (Hajdú megye) nagyvásáron. Ecsedi István felvétele, 1934 (Déri Múzeum, Debrecen). MN III. 345.
10. Kolomp- és kampóvásár a hídi vásáron, Debrecen (Hajdú megye). Ecsedi István felvétele, 1934 (Déri Múzeum, Debrecen). MN III. 51.
11. A hídi vásárra igyekvő ekhós szekér a hortobágyi hídon. Ecsedi István felvétele, 1934 (Déri Múzeum, Debrecen). MN III. 74.
12. Rackanyáj a Hortobágyon – a juhász kifordított bundában. Erdélyi Zoltán felvétele, 1961. MN III. 75.
13. Pásztorok bocskorban, csizmában. Hortobágy (Hajdú-Bihar megye). Ecsedi István felvétele, 1933 (Déri Múzeum, Debrecen). MN IV. 139.
14. Szarvasmarha kolomppal, Hortobágy (Hajdú vm.) – Paládi-Kovács Attila felv. 1968. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest F 1136. MN II. 153.
15. A kilenclyukú híd, előtte ekhós szekerek, Hortobágy (Hajdú vm.) – Chlinszky Gyula felv. 1904. Néprajzi Múzeum, Budapest F 6167. MN II. 155.
16. Pásztorház, előtte vasaló, Hortobágy (Hajdú vm.) – Paládi-Kovács Attila felv. 1968. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest F 1148. MN II. 133.
17. A konda delel a kútnál, Hortobágy (Hajdú vm.) – Kovács Ádám felv. 1955. Néprajzi Múzeum, Budapest F 108778. MN II. 140.
18. Halásztanya, Hortobágy (Hajdú vm.) – Gönyey [Ébner] Sándor felv. 1923. Néprajzi Múzeum, Budapest F 51134. MN II. 31.
19. Kisbunda, 19. század vége. Debrecen (Hajdú vármegye). Szelényi Károly felvétele, 1985 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN IV. 21.
20. Boroskancsók, Debrecen, Hajdú m. 1793. Domanovszky 219.
21. Sallang, Debrecen. Fél – Hofer – Csilléry 34. k.
22. Debreceni leány. Ez az ingvállas-pruszlikos viselet lett a mintája az ún. magyar ruhának. Fél – Hofer – Csilléry 80. k.
23. Úrasztali kancsó, Debrecenben készült a bárándi egyház számára, 1793. Fél – Hofer - Csilléry 51. k.
24. Városi cívis gazda, Németi Sándor. Debrecen (Hajdú vm.) – Haranghy György felv. 1921. Néprajzi Múzeum, Budapest F 20 933. MN VIII. 90.
25. Cívis vőlegény és menyasszony. Debrecen (Hajdú vm.) – Kiss Ferenc felv. 1908. Néprajzi Múzeum, Budapest F 9134. MN VIII. 93.
26. Jegyespár 1890 körül. Balogh István 1973: 208.
27. Cívis lakodalom, Debrecen (Hajdú megye). Kiss Ferenc felvétele, 1908 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN VII. 23.
28. Polgár a cívis bandériumból. Debrecen (Hajdú vm.) – Chilinszky György felv. 1904. Néprajzi Múzeum, Budapest F 6155. MN VIII. 115.
29. Cívis leány. Debrecen (Hajdú vm.) – Kiss Ferenc felv. 1908. Néprajzi Múzeum, Budapest F 9140. MN VIII. 118.
30. Embervásár. Debrecen (Hajdú vm.) – Haranghy György felv. 1910-es évek. Néprajzi Múzeum, Budapest F 20 950. MN VIII. 138.
31. Egy szekér napszámos. Debrecen (Hajdú vm.) – Haranghy György felv. 1919. Néprajzi Múzeum, Budapest F 20 958. MN VIII. 22.
32. Földházban élő vákáncsos családja. Debrecen (Hajdú vm.) – Haranghy György felv. 1919. Néprajzi Múzeum, Budapest F 20 993. MN VIII. 96.Vákáncsos kunyhó, 1905. Balogh István 1973: 177.
33. Csokonai lakó- és halálozási háza a Darabos utcában. Balogh István: A cívisek világa.
34. Kétkerekű bricska a csordaálláson, Hajdúnánás (Hajdú vm.) – Dankó Imre felv. 1962. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest F 23496. MN II. 177.
35. Pásztor a kutyájával, Hajdúszoboszló (Hajdú vm.) – Kunkovács László felv. 1980. MN II. 151.
36. A gulyás pányvát dob, Nádudvar (Hajdú vm.) – Kunkovács László felv. 1980. MN II. 121.
37. Juhásztanya szárnyékkal, Hajdúszoboszló (Hajdú vm.) – Paládi-Kovács Attila felv. 1968. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest F 1103. MN II. 132.
38. Kerekjászol és szélfogó karám, Hajdúböszörmény (Hajdú vm.) – Hofer Tamás felv. 1955. Néprajzi Múzeum, Budapest F 118423. MN II. 114.
39. A kinnháló gulya őszi szétverésekor elszámolnak a gulyások, Hajdúszoboszló (Hajdú-Bihar megye). Kunkovács László felvétele, 1978. MN VII. 120.
40. Pányvával fogják be az elvadult marhát az őszi szétveréskor, Hajdúszoboszló (Hajdú-Bihar megye). Kunkovács László felvétele, 1978. MN VII. 121.
41. Kardos János csikós számadó. Hajdúböszörmény (Hajdú vm.) – Tagán Galimdsán felv. 1934. Néprajzi Múzeum, Budapest F 70.753. MN VIII. 5.
42. Módos cívis háza. Hajdúböszörmény (Hajdú vm.) – Hofer Tamás felv. 1955. Néprajzi Múzeum, Budapest F 200.537. MN VIII. 89.
43. Nagykunság, Kunmadaras-Nagyrét: Delelő szürkegulya. Bellon T. 1979: 112.
44. Nagykunság, Kunmadaras-Nagyrét: Delelő szürkegulya. Bellon T. 1979: 112.
45. Kunyhótlan kospásztor. Györffy István felvétele, Kunmadaras-Nagyrét, 1907. Bellon T. 1979: Nagykunság, jellegzetes utcakép. Túrkeve, 1971. Bellon T. 1979: 161.
46. Juhakol, mellette ízikből készített kunyhóval. Túrkeve-Ecsegpuszta, 1970. Bellon T.1979: 112.
47. Vályogvetés. Karcag (Szolnok megye). Tagán Galimdzsán felvétele, 1934 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN IV. 5.
48. Vőlegény és menyasszony, Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok megye). Újházy Sándor felvétele, 1911 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN VII. 21.
49. Libatollgyűjtő asszonyok. Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) – Tagán Galimdzsán felv. 1934. Néprajzi Múzeum, Budapest F 70 804. MN VIII. 75.
50. Redemptus gazda hosszú mentében. Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) – Györffy István felv. 1908. Néprajzi Múzeum, Budapest F 9399. MN VIII. 91.
51. Nemzetségek a temetőben. Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) – Örsi Julianna: Karcag társadalomszervezete a 18–20. században. Budapest, 1990: 106. nyomán. MN VIII. 9.
52. Templomi ülésrend és városrészek összefüggése. Karcag (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) Örsi Julianna: Karcag társadalomszervezete a 18–20. században. Budapest, 1990: 103. nyomán. MN VIII. 37. ábra.

Szakirodalom:

(Debrecen; Hajdúság; Nagykunság; Sárrétek; Tiszazug)
BALASSA Iván (szerk.): Báránd története és néprajza. Báránd, 1985.
Balogh István : A cívisek világa. Budapest, 1973. (Debrecen)
Balogh István : Hajdúság. Budapest, 1969.
BARNA Gábor: Néphit és népszokások a Hortobágy vidékén. Budapest, 1979.
BARNA Gábor (szerk.): Csépa. Tanulmányok egy alföldi palóc kirajzás népéletéből. Eger–Szolnok, 1982.
BELLON Tibor: Karcag város gazdálkodása. Szolnok, 1973.
BELLON Tibor: Nagykunság. Budapest, 1979.
BELLON Tibor : Beklen. A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII–XIX. században. Karcag, 1996.
BELLON Tibor, SZABÓ László (szerk.): Szolnok megye népművészete. Budapest, 1987.
CSÁK Gyula: A szikföld sóhaja. Budapest, 1977. (Püspökladány)
DANKÓ Imre (szerk.) : Hajdúszoboszló monográfiája. Hajdúszoboszló, 1975.
DANKÓ Imre (szerk.): Bajomi krónika. Néprajzi és helytörténeti antológia Szűcs Sándor 70. születésnapjára. Biharnagybajom, 1973.
GAZDA László– VARGA (szerk.): Gyula Hajdú-Bihar megye népművészete. Budapest, 1989.
GYÖRFFY István: Nagykunsági krónika. Budapest, 1929. és reprint kiadások
LÜKŐ Gábor: Hortobágyi pásztorművészet. Budapest, 1940.
OSVÁTH Pál: Bihar vármegye Sárréti járása leírása. (új kiadás) Szerk. Ujváry Zoltán. Debrecen, 1996.
ÖRSI Julianna: Karcag társadalomszervezete a 18-20. században. Budapest, 1990.
P. MADAR Ilona: Sárrétudvari néprajza. Debrecen, 1993.
PAPP József: Tiszacsege történeti néprajza. Debrecen, 1992.
RÁCZ István: A debreceni cívisvagyon. Budapest, 1989.
SZILÁGYI Miklós: A személyes paraszti tudás érvényessége. Kisújszállás társadalma és gazdálkodása egy száz évet élt parasztgazda emlékezetében. Budapest, 2006.
SZIMICS Mária: A debreceni országos vásárok története. Budapest, 1938.
SZABÓ László, CSALOG Zsolt (szerk.): Szolnok megye néprajzi atlasza. Szolnok, 1974-75. és 1985-86.
SZŰCS Sándor: A régi Sárrét világa. Budapest, é.n. (1943) és új kiadás
T. BERECZKI Ibolya, SZABÓ László (szerk.): Kunszentmárton és a Tiszazug kisipara. Szolnok, 1982.T. BERECZKI Ibolya, SZENDREI Eszter (szerk.): A Tiszazug földművelése. Szolnok, 1984.
UJVÁRY Zoltán (szerk.): Biharnagybajom története és néprajza. Debrecen, 1992.

4. ALFÖLD: A KÖZÉP-TISZAI TÖMB (B)

Észak-Alföld és Duna-Tisza köze

4.1. Matyók

A matyók Mezőkövesd lakói. Voltak korábban, akik Tard és Szentistván lakosait is a matyók közé sorolták, de ez a sok hasonlóság mellett sem indokolt. Sem a mezőkövesdiek (akik régóta egy népes városban éltek), sem a két falu lakói nem tartják őket matyóknak.

Országosan ismert népművészeti terület, alföldi mezőváros, amelynek gyorsan szaporodó katolikus paraszti népessége együtt élt helybeli tisztviselő és értelmiségi rétegekkel, s ezek gyermekei együtt jártak a helyi gimnáziumba. A társadalmi alakulásra jellemző az erős polarizáltság, nagygazdák és szegény emberek között nagy különbségek voltak.

A matyó szó a Mátyás névből ered és arra megy vissza, hogy Mátyás király 1479-ben kiváltságokkal ruházta fel a települést s a hagyomány szerint ez után sokan adták gyermekeiknek a Mátyás nevet. A középkorban a diósgyőri koronauradalom része volt. A török hódoltság idején Tard, Szentistván elpusztult, Mezőkövesd északabbi telepesekkel bővült. A 18. században vált el környezetétől, mely református többségűvé vált és ahol csúfnévként használták a matyó kifejezést, ami majd csak a 19. században vált öntudatosan vállal megnevezéssé Mezőkövesden. A gyorsan szaporodó népesség a 19. században kirajzásokat is útnak indított, pl. Nagykamarás (Békés m.) mezőkövesdiekből települt meg.

A város népe számára alapvető megélhetési forrást biztosítottak azok a délebbre fekvő, Tisza menti pusztabérletek, ahol külterjes állattartást lehetett folytatni. A saját határban alföldies jellegű önellátó földművelés folyt, (nyomtatás), egészen a két világháború közötti időkig tradicionális beosztású, tagosítatlan határban, viszonylag elmaradottabb módszerekkel. A birtokosok jó része a közép- és kisbirtokosok közé tartozott. A 19. század második felében, a Tisza-szabályozással és a legelőfeltörésekkel kapcsolatban a mezőkövesdiek elestek korábbi pusztabérleteiktől, mintegy „beszorultak” a saját határaik közé. A továbbra is növekvő népesség mellett ez fokozta a megélhetési nehézségeket. Ez vezetett ahhoz a megoldáshoz, hogy a mezőkövesdiek summás­munkára vállalkoztak a 19. század második harmadától. Ebben a munkaformában együtt van az új, kapitalizálódó mezőgazdaságban való munkavállalás és a régi társasélet sajátos folytatása. Háttere a tőkés fejlődés lehetőségeit kereső nagybirtok új termelési szerkezete, a munkaigényes növényi kultúrák, a kapáskultúrák, köztük főként a cukorrépa elterjedése. Elmúlt a gabonakonjunktúra, országszerte átrendeződtek a gazdasági szerepek. A summások bandában szegődtek el rendszerint áprilistól októberig fél évre a bandagazda vezetésével, az elvégzett munka után járó, előre kialkudott bérüket természetben és pénzben kapták meg. A nagybirtokokon együtt dolgoztak a helybeli uradalmi cselédséggel és a máshonnan időszakosan megfogadott részes aratókkal, a gazdatisztek, intézők, ispánok feszes irányítása alatt. Ez elkülönülést és munkamegosztást is eredményezett. A summásság az otthoni növekvő népesség fenntartását szolgálta; őrizték mezőkövesdi mivoltukat, megtartották szokásaikat, vitték magukkal díszített tárgyaikat, és hazatérve visszailleszkedtek a város világába.. Kidolgozták a matyó életforma summás változatát (ami pedig lehetett volna eltérő is, egy nem-matyó, szegényes-nyomor kultúra is). Megmaradtak a matyó stílus keretében, ruházatuk, ágytakarójuk, summásládájuk, kapcsolataik a bandában, rokonságuk számontartása, táncuk, a tanuló-keresztanya tisztsége jellegzetesen mezőkövesdi maradt.

A túlnépesedés levezetésére szolgált az amerikai kivándorlás is.

Mezőkövesd az alföldi városokra jellemzően kétbeltelkes, kertes település. A halmazos belső magban erős az utcák szerinti, térbeli tagolódás. A centrum közelében helyezkedett el a legszegényebbek „zug”-ja, a többi részeken a hadas településforma nyomai is fennmaradtak. A templomba járás rendje, a Mária-lányok szerveződése is az utcák szerint igazodott. A régi mezőkövesdi házak üstökös-szelemenes formáját néhány máig megmaradt emlék őrzi. A gazdasági udvarok övezetében volt szokás a férfiak téli tanyázása, éjszakára is itt maradtak az istállókban, az állatok közelében. Ezáltal a családok élete két helyszín körül szerveződött.

Mezőkövesd lakói túlnyomórészt katolikusok, igen erős nyomokat hagyott életükön a hivatalos és népi vallásosság is. Rendszeresek voltak a búcsújárások, szinte minden utcában megszerveződtek a Mária-lányok csoportjai, hangsúlyt fektettek koldusok megvendégelésére, akiknek a régi vallásos hagyomány szerint különösen jelentős befolyást tulajdonítottak az égi dolgokban.

A népviselet a 19. század második felében színesedett ki, nemcsak a nőké, hanem a férfiaké is. Miközben a templom, a piac és a iskola szimbolikus módon egybefogta a mezőkövesdieket, és az ünnepek a viselet felvonultatására, megmutatására is alkalmat adtak, a ruhák ugyanakkor ki is fejezték a társadalmi rangkülönbségeket. A női szoknya hosszú maradt, nem hordtak alá sok alsószoknyát, sajátos alakját az egy vagy két alsó rövid de bő fodra adta meg. A szoknya elé sűrűn ráncolt fekete bőkötő került, alján széles szegőcsipkével; utóbb ezt váltotta fel a híressé vált, egyre gazdagabban díszített keskeny surc. Az ing a felette viselt ujjasok alatt nem vált alsóruhává, hanem maga lett felsőruha, amire vállkendőt terítettek, és batisztból, kasmirból készült ujját hímezték ki gazdagon. A fejviseletek is jellegzetesek, széles és magas a menyasszony fehér művirág koszorúja, s ilyet viseltek az egyházi ünnepekre, körmenetekre fehérbe öltöző Mária-lányok is. Az asszonyok fejére csúcsos, toknak nevezett főkötő került, , efölé pedig különleges módon megkötött kendő. A férfiak öltözetét is gazdagon díszítette a hímzés, s ennek alakulásában is felfedezhetők a jobbágyfelszabadítást követő generációk során végbement változások. Az öltözködés lehetőségeivel nem élt mindenki egyformán, tág tere nyílt az egyéni ízlés, valamint az elkészítésben, felöltésben megmutatkozó ügyesség és rátermettség megmutatására. A közvélemény számon tartotta azokat, akik kiváltképpen törekedtek arra, hogy a matyó viseletideált látványosan megjelenítsék. A viseletről a kövesdiek pontosan le tudták olvasni, hogy viselője milyen társadalmi rétegbe tartozik.

A matyó ízlés megmutatkozik továbbá festett bútorokon, kerámiákon is. A 19. század végétől itt is végbement a népművészet felfedezése, aminek sok helybeli vonatkozása elég jól ismert, és amiben jelentős szerepet játszottak tisztviselők, értelmiségiek, kereskedők is. A szegényebb lányok-asszonyok biztos keresethez juthattak a varrásból, a tehetségesebbek közül kerültek ki országosan is ismert “íróasszonyok”, a minták kitalálói, népművészek, akiket elismerésekkel is jutalmaztak. A két világháború között és után is, a korán üzletivé vált és piacra “termelt” népművészet mellett (ami külföldieknek szánt reprezentatív ajándékoktól iskolai napközik függönyeiig sok helyre eljutott) megmaradt egy saját használatra készített tárgyi világ is.

A matyók néprajzilag az egyik legismertebb népcsoport a 19. század vége óta. Istvánffy Gyula, Györffy István, Herkely Károly, Fél Edit, Hofer Tamás, Varga Marianna, Fügedi Márta könyvei mellett számos tanulmány és tanulmánykötet is megszületett. Nemzetközileg is ismertté vált Mezőkövesd neve Fél Edit franciául megjelent könyve által, amely Gari Margit életrajzát, világképét mutatja be. Múzeumi gyűjtemény, tájházak, mezőgazdasági gépgyűjtemény teszi láthatóvá a tárgyi örökséget az érdeklődők számára, a hagyományőrzés az utóbbi évtizedekben intézményes formákat is kapott.

Irod.: Fél–Hofer 1979; Fügedi 1989, 1997; Györffy 1956; Herkely 1939; Pap 2000; Sándor–Sárközi 1976; Szabó 1938; Varga 2003.

4.2. Borsod és Heves reformátusai

A Sajó-Tisza vonalától a Jászságig tartó észak-alföldi terület, Heves és Borsod megye déli, alföldi részei, aminek keleti részét Borsodi Mezőségnek is nevezik a szakirodalomban. Nevezetesebb helységei Poroszló, Kisköre, Tiszanána, Mezőcsát, Gelej, Igrici, Mezőkeresztes, Átány, Besenyőtelek, Heves.

Lakossága Árpád-kori eredetű, magyar, sok helyen kontinuus maradt. Későközépkori, hódoltságkori fejlődése az Alföld központibb területeivel rokon vonásokat mutat. Nagyobb lélekszámú oppidumokban tömörödő lakossága pusztabérletekkel foglalkozott, árutermelő parasztgazdaságában fontos szerepet játszott a külterjes nagyállattartás. A 17. században Heves volt az egyik legjelentősebb szarvasmarha-exportőr. Több kisnemesi falu is volt itt, pl. Gelej, Igrici, Mezőcsát, Besenyőtelek. A 18. század elejétől erősebb földesúri ellenőrzés alá kerülve a vidék fejlődése lelassult, társadalma, gazdálkodása, művelődése archaikusabb szintet képviselt. (Számos településen a szálláskertes településforma szinte napjainkig fennmaradt, nem alakult ki tanyás gazdálkodás, a tagosítás későn következett be stb.). Ezt nevezte Márkus István az „alföldi út elakadásá”-nak. Nagy területen volt birtokos az egri püspökség és káptalan, amely a 16. században református többségűvé vált területre katolikusokat is telepített.

A legtöbb településen a közelmúltig fennmaradt kétbeltelkes, kertes településforma. A házépítésben az ágasfás-szelemenes szerkezetek voltak a jellemzők. A Tisza mentiek ártéri gazdálkodást folytattak, vesszőfonással egészítették ki megélhetésüket pl. Dorogmán. Kiemelkedő fazekas központ Mezőcsát, melynek virágkora a 19. századra esik. Igen sok évszámos tárgy és jellegzetes formájú butella, ún. Miska-kancsó, valamint tálak, tányérok készültek itt. Átány különösképpen is ismertté vált nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi kutatásban is Fél Edit és Hofer Tamás évtizedekig tartó monografikus eszközkutatásai révén, amely nagy monográfiákat és számos tanulmány eredményezett a több ezer darabból álló múzeumi tárgy-gyűjtemény és a helyszíni megfigyelések feldolgozásaként. Az itteni parasztság életviszonyainak, társadalmának, gazdasági gondolkodásának bemutatása sokak számára szinte az „igazi” magyar (sőt, akár az európai) parasztságot reprezentálja, holott a lényeges vonások inkább csak erre az észak-alföldi tájra jellemzőek. Besenyőtelek népmesekincse és az ott folyt társadalomnéprajzi kutatások révén vált ismertebbé. A Poroszló környéki Tisza mentét (Újlőrincfalva, Sarud, Tiszanána, Kisköre) sajátos falucsoportnak tarthatjuk, amelyeket összefűz közvetlen kapcsolatuk a folyóval, a római katolikus vallásuk, és néhány jellegzetesség a házépítésben, amelyek az északabbi területek felé mutatnak.

Irod.: Bencsik 1974; Fél–Hofer 1997; Kriston-Vizi 1982; Márkus 1991;

4.3. Jászság

A Zagyva és Tarna folyók mentén, a mai Szolnok megye területén fekvő egykori közigazgatási egység, a jászok szállásterülete. A jászok nyelvi és népi beolvadása után a területi önállóság, ill. annak visszaszerzése, fenntartása kovácsolta össze és tette öntudatossá lakóit, aminek egyik fontos eseménye volt a jászkun redemptio 1745-ben (erről a Nagykunsággal kapcsolatban már volt szó).

Jelentős települései: Jászberény, a fontos, kulturális szerepet is betöltő igazgatási központ; Jászalsószentgyörgy, Jászárokszállás, Jászapáti, Jászdózsa, Jászfényszaru, Jászszentandrás, Jászkisér, továbbá Jászágó, Jászjákóhalma, Jásztelek. (Nem jász eredetű községek: Jánoshida, Alattyán, Pusztamonostor).

A jászok észak-iráni eredetű, a kaukázusi alánokkal rokon nomád nép volt. Magyarországra a 13. század körepén telepítették be őket a kunokkal együtt, mint azok segédnépei. A kunok politikai fennhatósága alól 1323-ban szabadultak fel, s ettől kezdve önállóan is azokéhoz hasonló jogokat élveztek. Jászok megnevezéssel illették a Jászság lakóit azután is, hogy azok egy-két száz év után nyelvi, etnikus különállásukat elvesztették, és beolvadtak a környező magyarságba. A 16. században Gyöngyös ferences rendházának vonzásában az egész terület megmaradt katolikus hiten, csupán az elpusztult, kun eredetű Jászkisér vált reformátussá. A hódoltság idején északra húzódtak, majd utóbb fokozatosan visszatelepültek, velük nógrádiak és hevesiek is érkeztek Jászság területére. Csaknem bizonyos, hogy az újkori Jászság területének népessége csak csekély mértékben folytonos a hódoltság előttivel. A jászok 1702-ben részben elvesztették kiváltságaikat, mikor a Német Lovagrend zálogbirtokába kerültek, majd 1745-ben megváltották magukat. A szaporodó népesség a 18. században a kiskun pusztákat népesítette be, majd a kitelepedések, kirajzások a következő évszázadban is folytatódtak; ez szembetűnő különbség a kiskun területekkel szemben, ahol ilyen demográfiai erő nem érvényesült. A főbb példák: Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma, Kunszentmárton, Jászkarajenő (1866), Kerekegyháza (1862), Kocsér (1877), Lajos és Mizse (1878), szabályos mérnöki tervek alapján épültek fel. Ezt az expanziós erőt a Jászság kultúrájában az egyik sajátosságnak tekinthetjük, s ez minden bizonnyal összefügg a Jászság kultúrájának erősen integrált jellegével.

Környezetével szemben a Jászság gazdasági fölénybe került. A nagy határú falvakban a legtöbben félrideg állattartásból éltek, s a határbeli szállásokból széles körben kialakult a tanyarendszer. A tanyai gazdaságok körében némely helyen intenzív, tőkés jellegű gazdálkodási módszerek is kiformálódtak, pl. Jászszentandráson.

A jászok önálló közigazgatása a redemptusokból álló külön értelmiséget fejlesztett ki, akik a földtől nem szakadtak el, benne éltek a közösségekben, szervezték azok életvitelét, kialakítottak és megerősítettek egy sajátos jász magatartási formát. Ennek lényege a felsőbb hatóságok iránti odaadó szolgálat, a jász öntudat, a jász eredet ápolása (Lehel-, Csörsz-mondák ébren tartása, a redemptio jelentőségének ébren tartása), a szigorú munkaerkölcs, a nemesi jelleg kifejezése, (nemesi jellegű viselet, kuriális építkezés, közéleti szereplés) volt. A katolikus vallás egységesített számos szokást és elevenné tette a néphitet, a kései néphit-vizsgálatok gazdag anyagra leltek. Az egyik első ismert paraszti életrajz, a jászladányi Orosz István búcsúvezető, szentember írása ebből a környezetből származik.

Az egykori történeti különállás és történeti öntudat nyomai ma is érzékelhetők. Honismereti szakkörök, pályázók dolgoznak, sokat írnak magukról, sokat foglalkoznak magukkal. Budapesten Jászok Egyesülete működik. Néprajzi és történeti szempontból jelentősek Fodor Ferenc, valamint újabban Szabó László és Kocsis Gyula kutatásai, akik eltérő felfogást képviselnek a jászok középkori kiváltságairól és a 17-18. századi népességi folytonosságról.

Irod.: Bellon–Szabó 1987; Fodor 1942; Kocsis 2005; Szabó 1982.

4.4. Kiskunság

A Duna–Tisza közén, Budapest déli előtere és Szeged között „átlósan” elhelyezkedő nagytáj. Történeti értelemben az a terület, amelyet 1745-ben a redemptio idején megváltottak: Kiskunhalas, Fülöpszállás, Szabadszállás, Kunszentmiklós, Kiskunfélegyháza, Kiskunmajsa határa, pusztái, illetve a Kiskunságba ékelődő, jászsági települések által használt puszták. Kiskunságnak kell tekinteni a XX. századi megyerendezések során más megyébe csatolt Kiskunlacházát és Kiskundorozsmát is. Nem kiskunsági helység, inkább különleges néprajzi sziget Soltvadkert, Kiskőrös, Akasztó, Izsák, továbbá Bugac sem amely Kecskemét pusztája volt évszázadokon át.

Nevét a területén a tatárjárás után letelepedett kunokról, ill. a hódoltság megszűnte után szervezett, 1876-ig fennállott önálló közigazgatási egységről (Jászkun Kerület) kapta. Középkori lakossága a 16. századra megmagyarosodott és magas szintű paraszti kultúrát fejlesztett ki. A hódoltság a népesség pusztulását, elmenekülését és nagyarányú keveredését idézte elő. A 18. század elején mindössze öt nagyobb helysége létezett: Kiskunlacháza, Kunszentmiklós, Szabadszállás, Fülöpszállás, Kiskunhalas. A Kiskunság pusztáinak újratelepülésében az egykori kun előzményű reliktumok baranyai és más kelet-dunántúli települőkkel is kiegészült református lakosságán kívül részt vett a Jászság római katolikus népessége is, egészen a 19. századig (Kiskunfélegyháza, Kiskundo­rozs­ma). Különösen a jászkun redemptio után (1745) gyorsan megerősödtek mező­városi jellegű közösségei, amelyekben jelentős extenzív állattartást tett lehetővé a pusztabérletek rendszere. Részben ennek következményeként alakult kis a szálláskertes településrendszer. Később az intenzívebb növénytermesztés, kertkultúra révén tanyás gazdálkodás fejlődött ki és ez népesítette be a korábbi szántóterületeken kívül az állattartó pusztákat is. A mezővárosi paraszttársadalmat sajátos közösségi rendje, polgárosuló műveltsége jellemezte. Jelentős központjai voltak a református lakosságú Kiskunhalas és Kunszentmiklós, valamint a római katolikus népességű Kiskunfél­egyháza. Újabban helytelenül szinte az egész Duna–Tisza közötti területre kiterjesztetten használják a Kiskunság megnevezést.

Jelentős volt a Kiskunság extenzív állattartása, amelyről Tálasi István írt klasszikus néprajzi monográfiát. Mivel a kunsági települések jó részének határa a 17. század végére pusztán állt, a néhány nagyobb lakott hely lakói, főleg a jómódú tőkegazdák az elpusztult falvak határait bérbe vették, és azokon kialakították a pusztai állattartás és pásztorkodás rendszerét, amely némileg változott formában a 19. század első feléig megmaradt. A legjelentékenyebb állattartó helyek a 16–17. században még a Három Város (Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös) és Szeged voltak. A 18. század óta az újból benépesülő kiskun mezővárosok (Kiskunhalas, Kiskunfélegyháza, Kunszentmiklós és Szabadszállás) saját és bérelt pusztáin is folyt pásztorkodás. Az 1850-es években a puszták nagy részét kiosztották, a legelők helyén szántóföldi, helyenként intenzív kert- és szőlőművelés alakult ki. Az egykori pusztai állattartás maradványai a legújabb időkig a nagybirtokok legelőin, Kecskemét bugaci pusztáján és néhány kiskun város közlegelőin maradtak meg. A legnagyobb számban tartott állat a 16–17. században a szarvasmarha, a 18–19. században a birka volt. A kiskunsági pásztorkodás legelő- és pásztorszervezete a 16–18. században számos vonatkozásban azonosságot mutat a Tiszántúl állattartásával. A nyári legelő területileg elkülönült az egyes tőkegazdák által bérbe vett vagy birtokolt telelőtől, ahol a mezei kertekben a téli takarmányul használt szénát tárolták, és az állatok s pásztorok számára emelt épületek állottak. Az állatteleltető kertek a 18. század második felétől kezdve fokozatosan földművelő kertésztanyákká lettek, ahol az ideiglenesen kint lakó kertész (majoros, tanyás) télen az állatgondozást, nyáron a mezőgazdasági munkákat látta el. Az ideiglenesen lakott tanyák már a 18. század végén földműves, a 19. század közepétől kezdve pedig a birtokos által állandóan lakott farmtanyává alakultak át, és ezáltal a pusztai állattartást a ház körüli kezes tartás váltotta fel. A megmaradt pusztai legelőkön a 18. században az egykori legelő- és pásztorszervezetnek már csupán reliktumai éltek, legjellegzetesebb vonása volt a gyakori nyári állásváltás, ehhez igazodóan csupán e tájon ismerték a helyváltoztatáshoz nagyon alkalmas pásztorépítményt, a cserényt.

A lakosság redemptióban részt vett rétege a 18. század derekától tudatosan ápolta a középkori hagyományokat, a származás és a folytonosság tudatát. Ebben a helyi értelmiségnek és az iskoláknak komoly szerep jutott, pl. kötelezően tanították a kun Miatyánk szövegét, amely folklorizálódva a 20. századig fennmaradt számos változatban, nemegyszer borköszöntőként. A Kiskunság népi műveltsége sokszínű. A tősgyökeres magyar lakosságú, alapvetően református vallású települések, mint például Kunszent­miklós és Szabadszállás, kultúráját a protestáns puritanizmus és a hódoltság kori baranyai beköltözések egyaránt befolyásolták. A Kiskunság jellegzetesen katolikus településein, mint például Kiskunfélegyháza és Kiskunmajsa népi műveltségében kimutatható a jászsági hatás, amely azzal magyarázható, hogy a XVIII. században ezeket a településeket jászokkal népesítették be újra. A kiskunsági népművészet legszebb darabjai a pásztorfaragások, a szűcsmunkák, a használati eszközök, a kiskunsági Madonnák és az út menti keresztek.

Kiskunság jeles kutatója volt Nagy Czirok László, Tálasi István.

Irod.: Erdei 1937; Für 1983; Nagy Czirok 1959; Tálasi 1936, 1977.

4.5. Három Város

Cegléd, Nagykőrös, Kecskemét szomszédos, sok tekintetben azonos társadalmi fejlődésű városok összefoglaló megnevezése. E három város a mezőváros klasszikus képviselője. Fejlődésük a 15. századtól folytonos.

A 16. század második felétől, amikor a nemesi vármegyei közigazgatás, igazság­szolgáltatás, közbiztonsági szolgálat a török előrenyomulás következtében megszűnt, szétesett, szorosabb együttműködésben éltek, többek között közös törvényszéket tartottak fenn. A hódoltság idején súlyos adókat fizettek, de nem volt bennük katonaság. Khász városok lévén, viszonylag nagyobb biztonságban éltek. A Három Város népe a khász városok között is kiemelkedő előnyöket élvezhetett, adóikat maguk szedték, önállóan szolgáltatták be, igazgatási, igazságszolgáltatási kérdésekben szélesebb körű autonómiájuk volt, nem tartózkodott területükön török tisztviselő stb.. Később súlyos veszteségek érték Ceglédet, sok viszontagsága volt Nagykőrösnek is, így az együttműködés is felbomlott. Mégis, újabb kori történetük, társadalmi fejlődésük azonos vonásai alapján ismét használni kezdték a Háromváros megjelölést a tudományos irodalomban és publicisztikai művekben.

A hazai parasztság, a mezővárosi társadalom fejlődéstörténetében a Háromváros településeinek jelentős szerepe volt már Mohács előtt is. A hódoltság során tágabb környezetük népét fogadták magukba. Kifejlesztették a parasztvármegye szervezetét, amely mintegy a nemesi vármegyét helyettesíti, főbíró, hadnagyok, tizedesek teljesítettek benne szolgálatot. Fontos szerepük volt tágabb környezetük lakosságának átmentésében, mint nagy reliktumok a 18. század eleji újranépesedés erőtartalékai lettek, és az idegenből telepedők számára útmutatást adtak a helyi mezőgazdasági lehetőségek hasznosítására. A 18. században kibontakozó konszolidáció révén megerősödve ismét az Alföld legjelentősebb állattartó agrárvárosai közé emelkedtek. A 19–20. században határaik közt megizmosodott kertkultúrájuk, szőlészetük a nemzetközi exportpiac tényezőjévé vált, s a konzervipar megteremtését tette lehetővé.

A Három Város néprajzi kutatásában Bárth János, Erdei Ferenc, Kocsis Gyula, Madarassy László, Márkus István, Novák László könyvei számottevőek. Kecskeméten a Katona József Múzeum, Nagykőrösön az Arany János Múzeum, Cegléden a Kossuth Múzeum gyűjteményei, kiállításai, kiadványai jelentősek.

Irod.: Erdei 1937; Für 1983; Kocsis 1993; Madarassy 1912; Márkus 1943, 1979; Novák 1986.

4.5.1. Kecskemét

Kecskemét nemcsak a Három város egyik tagja, hanem a Duna-Tisza köze középső részének gazdasági és kulturális központja is. Környékén a honfoglalás óta él magyar népesség, amely a tatárjárás óta bizonyíthatóan folytonos. A helység neve viszonylag későn, 1353-ban bukkan fel először oklevelekben, 1368-ban már oppidumként (mezőváros) említik. A 14–16. században hazai viszonylatban már fejlett lakáskultúrája volt (több helyiséges házak, füsttelenített, szemes kályhával fűtött szobák, gazdag tárgyegyüttesek). A 15. század közepétől magánföldesúri tulajdon lett, de a török hódoltság idején a birtokosoknak kevés lehetőségük nyílott a település – akkor már khász város – belső életének irányítására. Mindez elősegítette belső önkormányzatának megerősödését, sajátos viszonyai között korlátozott polgárosulását is.

Közvetlen környezetében különösen a tizenöt éves háború alatt pusztult el sok község, amelyeknek elnéptelenedett határait a város pusztaként fokozatosan bérbe vette (Ágasegyháza, Kerekegyháza, Bene, Szentlőrinc, Monostor, Mizse, Örkény stb.). Az így kialakult nagy kiterjedésű határban a város közvetlen környékén, elsősorban az északra fekvő kötöttebb talajokon fordulós földművelést folytattak. A határ túlnyomó többségét kitevő pusztákat nagyarányú külterjes szarvasmarha-tartással hasznosították, amely a lakosság, ill. annak legtehetősebb rétege, a tőzsérek legfontosabb jövedelmi forrása volt. Megerősödött a kézműves és kereskedő réteg. A város lakossága a reformáció kezdetétől más hasonló alföldi városokkal ellentétben vallásilag sosem volt homogén. Református kollégiuma a 18–19. században vált jelentősebb intézménnyé, ugyanekkor jelentős középiskolát tartottak fenn a piaristák és a ferenceseknek is volt rendházuk a városban.

A törökellenes felszabadító és a kuruc háborúk pusztítását Kecskemét viszonylag hamar kiheverte. A birtokos nemesség továbbra sem tudott hatékonyan beleszólni a város életébe. A földművelés és a rideg állattartás fontos szerepet játszott, a népesség fokozatos tanyára áramlásával különösen a gabonatermesztés jelentősége nőtt meg. Ezzel szemben megtorpant, visszaesett a kereskedelem és a kézműipar fejlődése. Bár 1848 előtt a város megváltotta magát a földesúri terhektől, a korszerű városiasodás csak a 19. század vége felé indult meg. A város 1853-ban kapcsolódott be a vasúti hálózatba. 1870-ben elnyerte az önálló törvényhatósági jogot. A filoxéravész pusztítása után az addig hasznosítatlan homokterületeken nagy kiterjedésű szőlőket, gyümölcsösöket és erdőket telepítettek. Ezt úri birtokosok kezdeményezték, de legnagyobb részét a paraszti kis- és törpebirtoko­sok valósították meg. Az anyagilag megerősödött város sorra vásárolta meg a környező – a korábbi évszázadokban gyakran bérelt – pusztákat, az utolsót, Szentlőrincet 1913-ban. Ezzel területe hatalmas méretűre, 163 327 katasztrális holdra nőtt. A határ egyharmada közvetlenül a város kezelésében volt, parcellázással és kisbérletekkel hasznosították. Kecskemét 1950-ben lett Bács-Kiskun megye székhelye. Ugyanekkor eredeti határa 45 860 kat. holdra csökkent kilenc önálló község kiválásával. Lakossága visszaesett 88 000-ről 57 000-re.

A 19–20. század fordulóján a városi mag mellett a település képének nagy része még falusias, vidékies képet mutatott, amelynek jellegzetességét a cívis jellegű paraszt­polgárság magas homlokzatú, fedeles kapuval ellátott, zárt, földszintes beépítésű utcákat alkotó lakóházai adták meg. A város középpontjában kialakult nagy kiterjedésű terek a környékről beáramló mezőgazdasági áru piacozásának helyszínei voltak. A település közvetlen közelében öntözéses zöldségtermesztő kertek is kialakultak. A kecskeméti parasztpolgár lakosság az alföldi parasztvárosok legtöbbjében kialakult, a századfordulón a magyar parasztság körében leghaladottabb polgárosult műveltséget képviselte. Ugyanekkor Kecskemét határának nagy részén a tanyákon és a még feltöretlen pusztákon (Bugac) évszázadokkal korábbi keretek között folyt a földművelés és az állattartás. A Tisza mentén és a vadvizeken archaikus halászati módokat és eszközöket is talált a néprajzi gyűjtés.

4.5.2. Cegléd és Nagykőrös

Nagykőrös igazi homokvidék, amelyen virágzó kertészet fejlődhetett ki. Homoki erdősége jelentős, uralkodó fafajtája a tölgy, a nyár, az akác és a kőris, amely a helység névadója és a város címerében is helyet kapott. A települést először 1266-ban említi oklevél, még csak faluként. A mezővárosi fejlődés kezdete a XIV. századra tehető. Először Nagy Lajos király 1368-as oklevele - Cegléddel és Kecskeméttel együtt - nevezi mezővárosnak. Nagykőrösön a mezővárosi fejlődés kibontakozása egybeesett a virágzó magyarországi reneszánsz kultúrával. A mezőváros autonómiájának kibontakozását a 16. században elterjedő reformáció is nagyban segítette. Már az 1550-es években megszervezték a református középfokú iskolát, amely változó formákban gyakorlatilag azóta folyamatosan működik. Az 1850-60-as években ez fontos iskola volt, ahol más kiváló tanárok mellett Arany János is tanított. A református tanítóképzőt 1839-ben alapították. A XIX. század második felében kibontakozó kapitalista fejlődés a város gazdaságában a környék zöldség- és gyümölcstermesztésére épült, ami a tanyákon élők megélhetésének elsődleges alapja volt. Erdei Ferenc jellemzése szerint Nagykőrös a „komor reménységek” és az „ellentétek városa”. A három város közül itt a leghomogénebb a református felekezet, és itt maradt meg legnagyobb számban a nemesség, amely azonban a szabadságharc után már nem jutott komolyabb vezető szerephez.

Ceglédet először 1290-ben említik először, 1364-től mezőváros, a 14. század végétől egyházi testület, a klarissza apácák birtokolják. Dózsa György itt mondta el híres beszédét, ami után a parasztok uraik ellen fordultak. A török idők alatt lakossága elpusztult, majd újratelepítették. Fejlődésének jelentős állomása volt, hogy már viszonylag korán, 1847-ben vasútvonal kötötte össze Pesttel. Kecskemétnél és Nagykőrösnél erősebben kötődik a fővároshoz, de Szolnokon keresztül a Tiszántúlhoz is. Erdei Ferenc tiszántúlias mezővárosként jellemzi, ahol a másik kettőnél később, csak 1836-ban váltották meg magukat a jobbágyi függésből, és ahol a gyakorlatilag a város egész határát kiosztották a gazdák között, nem maradt városi kezelésben jelentékeny birtoktest. Így meghatározóvá váltak város társadalmában a gazdák, akik közül sokan tanyán folytattak főként extenzív szántóvető gazdálkodást. A volt zsellérek a homoki szőlőtermesztésben kerestek felemelkedési lehetőségeket maguknak. Cegléden igen erős a Kossuth-kultusz, a Turini Százas Küldöttség mind a mai napig jelentős társadalmi szervezet.

4.6. Homokhátság

A szigetszerűen elhelyezkedő Kiskunsággal, a közé ékelődő és a Három Várossal szerves egységben van a Duna Tisza közi Homokhátság, aminek történeti tájneve Homokság. Az itteni településeket közös történeti kiváltságok vagy más összetartó erő nem fűzi össze, múltjuk, lakosságuk összetétele, felekezeti viszonyaik mind vegyesek, ezért ez a vidék néprajzi értelemben nem tekinthető egységes népcsoportnak. Földrajzi jellemzőjét az a futóhomok adja meg, amely a középkori településhálózat pusztulása után jött létre, s amit később, a 18. századtól fogva erdősítéssel, majd gyümölcs- és szőlőtelepítéssel igyekeztek ismét termővé tenni. Erdei Ferenc a jövevények falvai közé sorolja a Kiskunmajsát, Kiskőröst, Kecelt, Soltvadkertet, Izsákot, „falvak a pusztában” néven pedig a következőket fogja össze: Akasztó, Páhi, Csengőd, Soltszent­imre, Bócsa, Orgovány, Jakabszállás. Néhány település rövid jellemzése rávilágít a táj egészének jellegére.

Kiskunmajsa Mária Terézia alapítása, ülléspusztai magyarokból települt 1743-ban kincstári birtokra, 1745-ben megváltotta magát, de igazi mezővárosi fejlődés nemigen bontakozhatott ki. A népi építkezésre jellemzőek a napsugaras homlokzatú házak. Kiskőrös 1725-ben újraalapított szlovák betelepülés. Itt a legtöbb a törpebirtokos, az örökváltságot 1860-ban érték el, ezután kezdődhetett meg a birtokrendezés, tanyásodás. Kecelt 1734-ben alapították újra, miután a középkori falu a hódoltság idején elpusztult. Népességét főként szlovákok tették ki, akik lassanként megmagyarosodtak. Az 1980-as években itt nagyarányú kollektív kutatóvállalkozás eredményeképpen született meg egy vaskos történeti-néprajzi tanulmánykötet Bárth János vezetésével. Soltvadkert alapjait 1745-ben svábok vetették meg, határát 1872-re váltotta meg, amikor egyszerre valósították meg az örökváltságot, a tagosítást és a parcellázást. Sok tanya alakult a határban, és a 20. században itt fő profilként a homoki gyümölcs és szőlőtermesztés, borkészítés formálódott ki. Ugyancsak szőlejéről és boráról lett ismert Izsák, a sárfehér fajta hazája.

Irod.: Bárth 1984, 2005; Erdei 1937;

4.7. Dunamellék

Alföldi jellege és a Duna-Tisza köz földrajzi egysége folytán itt kell szót ejteni a Dunamellékről is, amely a Duna keleti partját szegélyező mély fekvésű síkság történeti tájneve. Földrajzi értelemben a Csepeli- és Solti síkságot, a Kalocsai-síkságot, a Sárközt és a Mohácsi-szigetet foglalja magában. Néprajzi értelemben északi része a Kiskunsághoz tartozik, déli fele a kalocsai Sárköz. A vidék a honfoglalás óta megtelepült, és a középkorban fejlett kultúrájú vidék volt. A török háborúk idején népessége erősen megfogyott, és csak néhány reliktumban maradt meg: Ócsa, Dömsöd, Dunapataj, Dunavecse, Uszód, Fajsz. Az újratelepüléskor kisebb számban szlovákok, németek, délszlávok is érkeztek ide. A legújabb időkig az Alföld néprajzilag archaikusabb tájai közé tartozott. A környék gazdálkodásában mindig nagy szerep jutott a Dunának. Ez a halászatot, a hajózást, a vízimalmok sokaságát jelentette, de fontos ágazat volt az ártéri legelőkön járatott állatok tartása is.

Irod.: Bárth 1976; Magyar 1986.

4.7.1 Kalocsai Sárköz

A Dunamellék Géderlaktól Szeremléig elnyúló, mély fekvésű, árvíz járta szakasza, amelyet nyugatról a Duna, keletről az egykori Őrjeg és a Kecel-Bajai-hátság magas partja, északról pedig a Solt-vidék határol. Sok vonásában rokon a Tolna megyei Sárközzel. A honfoglalás korában megtelepült vidék. Már az Árpád-korban Magyarország egyik fontos kultúrtája, középpontjában Kalocsával, amely a Szent István alapította első érsekségek közé tartozik. A hódoltság során erősen elpusztult, de a Duna-parton megmaradt települései jórészt kontinuusak, lakosságuk jelentős hányada református maradt. A 18. század folyamán az elpusztult vidéket az érseki uradalom szervezésében újjáépítették. Kalocsa környékén, a város egykori szállásain alakult Homokmégy, Szakmár, Öregcsertő és Drágszél községekben élő magyar csoportok római katolikus népességét potáknak nevezik. Sajátos színezetűvé teszi őket a 19. század második felében kialakult gazdasági fellendülés nyomán kibontakozott, máig élő, sajátos stilizálású és motívumkészletű, a 20. század derekára mindinkább természethűségre törekvő népművészetük, viseletük. A Kalocsai Sárköz délkeleti területein németek, szlovákok, római katolikus vallású délszlávok (ráchorvátok) települtek.

A Kalocsai Sárköz településrendjét, paraszti gazdálkodását máig hatóan meghatározta a többszörös megosztottság, falu-város menti, határbeli és pusztai szálláscsoportok egyidejű használata. Szakmár, Homokmégy, Drágszél, Öregcsertő a 18. században és a 19. század első felében még tartozéktelepülések voltak. Kalocsa város mocsarak közti szigeten feküdt, kezdetben bérelt, majd állandóan birtokolt külső határa is kisebb-nagyobb szigetekből állt. A kalocsai jobbágylakosság gazdasági telephelyeit kint a határban alakította ki pusztánként csoportosítva. A szállásépületek a szántóföldektől külön álló kis beltelkeken álltak. Csoportos építésük földrajzi, úrbéri és határhasználati okokkal magyarázható: a dunai árvizek miatt csak emelkedettebb térszintű helyekre lehetett építeni. A 18. században létrehozott pusztai szálláscsoportokon kezdetben csak ideiglenesen tartózkodott kint a kalocsai nép. A családok városi házukban laktak, a szállásra csak a legfontosabb munkák idején mentek ki, az állatokat általában férficselédek gondozták. Később megnőtt a kint tartózkodás ideje. Sokan kiköltöztek, és csak ünnepeken, piaci napokon jártak a városba. A 19. század második felében uralkodóvá vált a kint lakás. A szállások tartozéktelepülésekből állandóan lakott kis falvakká váltak, amelyek 1898-ban két községbe szerveződve elszakadtak Kalocsától. A kalocsai szállások és az anyaváros parasztnépe önálló néprajzi csoportnak tekinthető, amely nyelvjárásával, vallásával, összetartozása tudatával és híressé vált népi kultúrájával elkülönül környezetétől.

A kalocsai fűszerpaprika termesztése a 18. század elejére nyúlik vissza, nagyobb arányban csak a XIX. század végén kezdték el, azonban egészen az I. világháborúig megmaradt háziipari keretek közt. Csak az 1920-as években növekedett ipari méretűvé, amikor a csípősségmentes paprikával Szeged versenytársa lett. Korábban sokban hatott rá a fejlettebb szegedi paprikatermesztés és földolgozás. Volt idő, amikor a kalocsai védett paprikavidék 32 falu határára terjedt ki (Bátya, Fajsz, Fadd, Sükösd, Érsekcsanád, Bogyiszló, Szeremle, Decs, Öcsény stb.). Kezdetben a dunai vízimalmok őrölték az itt termett paprikát, 1820-ban épült Bátyán az első szárazföldi malom, de a feldolgozás háziipari jellege mégis sokáig fennmaradt.

A kalocsai viseletben korai, régies öltözetdarabok alig találhatók, annál több a friss, az új elem. Jellemzője roppant hajlékonysága és újat befogadó-formáló készsége. A sokféle felhasznált anyag és díszítésmód igen változatossá, gazdaggá teszi. Fénykorát a két világháború között élte, de volt még erő benne a II. világháború után is új anyagokból új formák alakítására, befogadására. A Kalocsa vidéki viseletek a kiskőrösi és néhány más közeli helység viseletével alkotnak egy nagyobb csoportot. Az egész csoportra jellemző, hogy a két világháború közt, de még inkább azután a bácskaiak drága, pompás anyagait dolgozták fel. A Kalocsa vidékiek egyenesen megvásárolták a bácskaiak korábban levetett bársony- és selyemöltözeteit, hogy azokból – némi átalakítással – elkészítsék a magukét. Ennek az öltözetnek a sajátosságát nem annyira a változatos formák adják, inkább a sokféle anyag és nem kevésbé az új stílusú Kalocsa vidéki hímzés, amellyel bőven díszítik az egyes öltözetdarabokat is.

A Kalocsa vidéki hímzés elsősorban a női ingeken, pruszlikokon, kötényeken, férfiingeken virágzott ki. A színtartó fonalak megjelenése idején, az 1920-as években színesedett ki. Eltér a régi stílusú és parasztstílusú hímzésektől, viszont alkalmazását, mintaszerkesztését, motívumkincsét és színezését illetően hasonlít a többi legújabb stílusú hímzéshez. Túlnyomóan öltözetdarabokat díszítenek vele, a divat gyors változásai szerint módosuló, fehér gyári gyolcsból készített ruhadarabokat. A hímzett virágornamentika – eltérően a korábbi, többnyire szabályos sávokban elhelyezett hímzésektől – a ruhákon adódó szabálytalan felületek összefüggő mintákkal való beborítására törekszik. Az egyes növényi motívumok nem a régi mintakincsből erednek, formájukban, színezésükben természetábrázoló törekvések érvényesülnek. Szabadon bánnak a gyári hímzőfonal sokféle árnyalatával, nem mondanak le az árnyalatokról az alkalomhoz kötött színezésű darabokon sem, pl. a félgyászosnak számító kék és zöld árnyalatokkal kivarrt „szomorú pamukos” öltözeteken sem.

Térkép, képek

1. A községi elöljáróság. Mezőkövesd (Borsod vm.), 1904 – Ismeretlen fényképész felv. Néprajzi Múzeum, Budapest F 306 132. MN VIII. 105.
2. Matyó férfi ködmönben, Tard (Borsod megye). Gönyey Sándor felvétele, 1930 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN III. 96.
3. Négygenerációs nagycsalád a korosztályokhoz illő öltözetben. Mezőkövesd (Borsod vármegye). Kóris Károly felvétele, 1906 (Herman Ottó Múzeum, Miskolc). MN IV. 160.
4. Gari Margit az élettörténetét meséli. Mezőkövesd (Borsod-Abaúj-Zemplén megye), 1960-as évek. Dr. Sándor József felvétele (Acta Ethnographica, 1967. 322. l.). MN V. 39.
5. Matyó jegyespár, Mezőkövesd (Borsod megye). Bátky Zsigmond felvétele, 1903 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN VII. 20.Hozományvitel, Mezőkövesd (Borsod megye). MFI-felvétel, 1930–1940-es évek (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN VII. 34.
6. Mária-lányok az úrnapi körmenetben. Mezőkövesd (Borsod vm.) – Magyar Filmiroda felv. 1930-as évek. Néprajzi Múzeum, Budapest F 157 473. MN VIII. 132.
7. Polgárlány matyó viseletben. Mezőkövesd (Borsod vm.) – Ismeretlen fényképész felv. 1930-as évek. Néprajzi Múzeum, Budapest F 270 249. MN VIII. 144.
8. Matyó kézimunkaárus. Budapest – Ismeretlen fényképész felv. 1928-ban. Néprajzi Múzeum, Budapest F 288 309. MN VIII. 146.
9. Mezőcsáti (Borsod megye) tál, 1841 (Néprajzi Múzeum, Budapest, ltsz. 70.37.12). MN III. 34.
10. Bolgárkertész jellegzetes háti- és kézikosárral, Tiszafüred (Heves vm.) – Morvay Péter felv. 1937. Néprajzi Múzeum, Budapest F 77655. MN II. 92.
11. Térkép. „Tanyázásra” összejáró szomszédság körzete. Átány (Heves vm.), 20. század közepe Fél, Edit–Hofer, Tamás: Proper Peasants. Traditional Life in a Hungarian Village. Chicago, 1969: 182. nyomán. MN VIII. 19.
12. Átány falu (Heves vm.) belterülete 1864-ben. 22. térkép. A Nyugat-Kiskunság népének származási helyei (1699) Tálasi István: Kiskunság. Budapest, 1977: 38. nyomán. MN IV. 1. ábra.
13. Öntözővíz vontatása a sorok között paprikapalántázáskor, Kiskunmajsa (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Bellon Tibor felv. 1986. MN II. 85.Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants. Traditional Life in a Hungarian Village. Chicago, 1969: 34. 2. ábra)
14. Széna vontatása, Kiskunfélegyháza (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Györffy István felv. 1921. Néprajzi Múzeum, Budapest F 21088. MN II. 47.
15. Állatvásár, Szabadszállás (Bács-Kiskun megye). Kunkovács László felvétele, 1979. MN II. 47.
16. Kunsági paraszt subában, 1816 (Bikkessy-Heinbucher József: A Magyar és Horváth Országi Leg nevezetesebb Nemzeti Öltözetek Hazai Gyűjteménye. Béts, 1816). MN III. 6.
17. Suba, 19–20. század fordulója. Kiskunmajsa (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye). Kutas Rudolf felvétele, 1990 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN IV. 20.
18. Négyvitorlás szélmalom őrletőkkel, Kiskunfélegyháza (Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye). Szalay Gyula felvétele, 1910 (Kiskun Múzeum, Kiskunfélegyháza). MN III. 17.
19. Hatos ökörfogat, Apaj-puszta (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Kunkovács László felv. 1973. MN II. 187.
20. Pásztorkutya és szárított trágyából megépített óla, Kunmadaras (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) – Kunkovács László felv. 1980. MN II. 152.
21. „Tanyás” a feleségével. Kiskunhalas (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Cholnoky Jenő felv. 1903. Néprajzi Múzeum, Budapest F 4907. MN VIII. 94.
22. Méhes tapasztott szalmakasokkal, Jászjákóhalma (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) – H. Bathó Edit felv. 1984, a jászberényi Jász Múzeum fotógyűjteménye. MN II. 15.Jászsági bundaviselet. Ébner Sándor felvétele, 1924 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN III, 90.
23. Fogadalmi kereszt a szőlőhegyen, Jászberény (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) – Égető Melinda felv. 1978. MN II. 99. 100.
24. Kőműveslegény. Jászság – Banner János gyűjtése 1922-ben. Ismeretlen fényképész felvétele. Néprajzi Múzeum, Budapest F 26 312. MN VIII. 55.
25. A jászberényi szűcsök céhének behívó táblája. Jászárokszállás (Jász-Nagykun-Szolnok vm.), 1924 – Néprajzi Múzeum, Budapest F 51 606. MN VIII. 58.Bogdán József szűcsmester munka közben. Jászárokszállás (Jász-Nagykun-Szolnok vm.) – Gönyey Sándor felv. 1924. Néprajzi Múzeum, Budapest F 51 612. MN VIII. 59.
26. Jász kapitány temetése (Jászság) – Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. VII. Magyarország II. Budapest 1891: 239, nyomán. Reprodukció Winter Erzsébet. MN VIII. 112.
27. Öntözéses kertészet, Kecskemét (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Kunkovács László felv. 1984. MN II. 91.Zöldséges kút vízkiemelő kerékkel, Kecskemét (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Kunkovács László felv. 1981. MN II. 93.
28. Pányvavetés: a ló kifogása a ménesből, Kecskemét-Bugac (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Kőnig György felv. 1903. Néprajzi Múzeum, Budapest F 4097. MN II. 113.
29. Nádcserény és látófa gulyástanyán, Kecskemét-Bugac (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Gönyey [Ébner] Sándor felv. 1933. Néprajzi Múzeum, Budapest F 69214. MN II. 120.
30. Juhász szamárháton. Bugac-puszta (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Kankovszky Ervin felv. 1933. Néprajzi Múzeum, Budapest F 307 064. MN VIII. 7.
31. Módos pásztorok házai. Kecskemét (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Madarassy László felv. 1906. Néprajzi Múzeum, Budapest F 7637. MN VIII. 13.
32. Vászonruhás férfi pitykés mellényben, vállra vetett dolmányban. Nagykőrös (Pest megye). Ébner Sándor felvétele, 1931 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN IV. 130.
33. Régi egyenetlen tőke-sorok a szőlőhegyen, Solt (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm.) – Égető Melinda felv. 1964. MN II. 99.
34. A szentkút vizével beteg szemét mosó asszony, Petőfiszállás (Bács-Kiskun megye). Barna Gábor felvétele, 1985. MN VII. 267.
35. Az illancsi búcsúsok zarándokútja Kéleshalom és Hajós (Bács-Kiskun m.) között Bárth 1980a: 83). MN VII. 5. térkép

Szakirodalom:

BALASSA IVÁN (szerk.): Alsónémedi története és néprajza. Alsónémedi, 1980.
Bárth János: A kalocsai szállások településnéprajzáról. Kalocsa, 1975.
Bárth János (szerk.): Kecel története és néprajza. Kecel, 1984.
BÁRTH János: Tájak mezsgyéjén. Termelés és életmód a Duna-Tisza közi Kecelen a kései feudalizmus korában. Kecskemét, 2005.
BELLON Tibor–SZABÓ László (szerk.): Szolnok megye népművészete. Budapest, 1987.
BENCSIK János (szerk.): Polgár története. Polgár, 1974.
ERDEI Ferenc: Futóhomok. Budapest, 1937. és új kiadásban is
FÉL Edit - HOFER Tamás: Vázlat a matyókról. Budapest, 1979. (TIT)
FÉL Edit - HOFER Tamás: Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban. Budapest, 1997.
FODOR Ferenc: A Jászság életrajza. Budapest, 1942.
FÜGEDI Márta: A gyermek a matyó családban. Debrecen, 1989.
FÜGEDI Márta : Mítosz és valóság. A matyó népművészet. Miskolc, 1997.
FÜR Lajos: Kertes tanyák a futóhomokon. Budapest, 1983.
GYÖRFFY István: Matyó népviselet. (Szerk. Fél Edit) Budapest, 1956.
HERKELY Károly: A mezőkövesdi matyó nép élete. Budapest, 1939.
IKVAI Nándor (szerk.): A Tápió mente néprajza. Szentendre, 1985.
KRISTON VIZI József: A Közép-Tiszavidék népélete. Eger, 1982.
KOCSIS Gyula (szerk.): Történeti és néprajzi tanulmányok Ceglédről. Cegléd, 1993.
KOCSIS Gyula: A Jászság társadalma, népessége, gazdálkodása a XVI–XVII. században. Akadémiai Kiadó, 2005.
MADARASSY László: Nomád pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon. Budapest, 1912.
MAGYAR Bálint: Dunaapáti. Dokumentum-szociográfia. Budapest, 1986.
MÁRKUS István: Kertek és tanyák Nagykörösön a XVII–XVIII. században. Kecskemét, 1943.
MÁRKUS István: Nagykőrös. Budapest, 1979
MÁRKUS István: Az "alföldi út" és elakadása. Gelej, Igrici, Mezőcsát. In: Az ismeretlen főszereplő. Budapest, 1991, 305-343.
NAGY CZIROK László: Pásztorélet a Kiskunságon Budapest, 1959.
NOVÁK László: A Három Város. Budapest, 1986.
PAP János (szerk.:) Mezőkövesd a millennium évében. Mezőkövesd, 2000.
SÁNDOR István - SÁRKÖZI Zoltán szerk.) Mezőkövesd város monográfiája. Mezőkövesd, 1976.
SZABÓ László: Jászság. Budapest, 1982.
SZABÓ Zoltán: Cifra nyomorúság. Budapest, 1938.
TÁLASI István: A Kiskunság népi állattartása. Budapest, 1936.
TÁLASI István: Kiskunság. Budapest, 1977.
VARGA Marianna: Mezőkövesdi matyó hímzés. Mezőkövesd, 2003.

5. ALFÖLD: ALSÓ-TISZAI TÖMB

5.1. Szeged és kirajzásai

Szeged népe: helyi kifejezéssel a „szögedi nemzet” sajátos csoport-öntudattal rendelkező néprajzi egység, amely magában foglalja Szeged városának kül- és belterületi lakosságát, valamint a belőle kiszakadt, önállóvá vált tanyaközségek, s a városból a 18. század óta kiköltözött, jelentékeny lélekszámú temesközi, tiszántúli, Duna–Tisza közi telepes községek népét. A város paraszti népével azonos kultúrájú az önállóságát közigazgatásilag 1973-ig megőrző Tápé község lakossága is.

Szeged mint a Tisza völgyének legfontosabb átkelő helye és folyami kikötője legkorábbi településeink közé tartozik, magyar lakossága a honfoglalás korig vezethető vissza (de már a rómaiak idején is őrállomás volt itt). Neve először 1183-ban szerepel oklevélben: Cigeddin alakban. A tatárjárást követően valószínűleg 1260-1280 között kőből építettek itt új várat. A feudális magyar állam kialakulása idején jelentékeny királyi birtok volt, mivel a Maroson lehajózott erdélyi sót innen fuvarozták tovább tengelyen. Később is a felső-tiszai, marosi fakereskedelem legfontosabb központja lett. A középkor folyamán az egyik legjelentékenyebb magyarországi agrárváros, fontos szabadalmakat szerezve 1498-ban szabad királyi város lett. A tiszai átkelőhely mellett a vár környezetében épült a polgári elemeknek is helyt adó belváros a Palánk, ettől északra a Felsőváros, délre az Alsóváros. A 18. századtól újabb negyedekkel bővült pl. Rókussal vagy a legújabb korban a torontáli oldalon Újszegeddel. A 16. század elején lakosságának száma kb. 7000 (mint Budáé, Kassáé).

A város a török hódoltság korai időszakában megszállás alá került, a patrícius polgárok, valamint a szegedi nép jelentékeny része elmenekült, azonban a népesség kontinuitása soha sem szakadt meg, mert mint a szultáni birtokok egyik központja, viszonylagos védelmet élvezett.. Szeged a Dél-Alföld legfontosabb reliktumává vált, egyben a városban működő alsóvárosi ferences kolostor révén a dél-alföldi római katolikus nép szakrális központjává lett. A város magyar lakossága még a hódoltság előtt, de különösen az után kiegészült délszlávokkal (dalmátok, szerbek, boszniai katolikusok), ill. később németekkel stb. Jelentékeny számú török is megtelepedett. Így Szeged a mediterrán és balkáni, délszláv-török kulturális elemek egyik legfontosabb közvetítőhelyévé vált. A szegedi nemzetiségek a 19. század utolsó harmadáig megmagyarosodtak.

A 19. századi természeti környezet-változásokig viszonylag jelentős szerepe maradt az ártéri gyűjtögetésnek, vadászatnak, s főként a halászatnak. A város jelentékeny halexportot folytatott a balkáni területekre. Az extenzív állattartás méreteit mutatja, hogy királyi szabadalmakat szereztek a 15. század folyamán a kun pusztákon való legeltetésre. A hódoltság alatt és után szintén jelentékeny szerepű maradt az állattartás. A XVIII. század első felében, hosszadalmas birtokperek után Szeged számos környékbeli pusztát megszerzett, így alakult ki hatalmas, 142 ezer kat. hold kiterjedésű határa. A város földművelését az intenzív művelés arányának állandó növekedése jellemezte. A 18. századtól a szegediek nagyarányú dohánytermesztést folytattak, amit a 19. századra a fűszerpaprika termesztése váltott fel. A Duna–Tisza közötti homok­terület szőlészeti hasznosításában kulcsszerepe volt a város népének. Az egyre intenzívebbé váló termelést a város viszonylagosan magas népsűrűsége valamint birtokaprózódása, földínsége ösztönözte. A 18. századtól Szegedről népes csoportok rajzottak ki a Tiszántúlra, a Temesközbe, a Bácskába, a Tisza mentére, hogy kincstári és magánuradalmak telepítvényeseiként próbáljanak kedvezőbb helyzetet biztosítani maguknak. Több mint félszázra tehető a szegedi származásúak községeinek száma.

A 18. században és a 19. század első felében Szegednek, miként az alföldi városok legtöbbjének, ún. övezetes határa volt, vagyis a belső legelők, a szántóföldek, a kaszálók és a külső legelők öve határozottan elkülönült egymástól. A belső és a külső legelők közterületnek számítottak. A kaszálóövezetben a 18. század elején már jellemző volt a szabad foglalásra visszanyúló magánbirtoklás. A kaszálók magánbirtok jellege kedvezett a tanya-kialakulásnak. A török kor utáni másfél évszázad szegedi tanyái kevés kivételtől eltekintve a kaszálóövezetben jöttek létre. A 19. század elején már gyakori volt a tartós tanyán lakás. 1852-ben elkezdődött és közel száz évig tartott a külső legelő felparcellázása és bérletbe adása. A szegedi tanyák kiléptek a kaszálóövezetből és lassan a hatalmas határ minden részén elterjedtek. A bérleteken épült tanyák többsége már farmtanya volt, amelyik kevés szállal kötődött a városhoz. A város a tanyaövezeteket tizenöt kapitányságba osztotta be, amelyek közül az alsó-tanyaiak: Feketeszél, Nagyszéksós, Királyhalom, Átokháza, Csorva, Zákány, Domaszék, Mórahalom, Röszke, Szentmihálytelek; Felsőtanyaiak: Fehértó, Szatymaz, Őszeszék, Balástya, Gajgonya, Csöngöle.

Szeged városiasságának tagolt agrártársadalmán kívül a hagyományos ipari, kereskedelmi, szállítási szerep adott alapot. Az önellátást szolgáló mesterségek mellett országos, sőt nemzetközi keresletet kielégítő iparágak dolgozták fel a helyi nyersanyagokat. A 20. század elejéig pl. nagyon jelentékeny volt kisipari bőrfel­dolgozása. A helyi kereskedelem igényeit elégítette ki többek között híres fahajó-gyártása is (super). A hajóépítő ipar kiugró szegedi föllendülését a 18. században – az osztrák, bajor mesterek telepítésén kívül – részint a város kedvező földrajzi helyzete, részint a kereskedelem szükségletei magyarázzák. A napóleoni háborúk alatt gabonakonjunktúra bontakozott ki, és Szeged vált a dél-magyarországi gabonakereskedelem központjává. Növelte a szükségleteket, hogy a 18. század második felében települt Csongrád és Csanád megyei dohánykertészségek termékeit zömmel szegedi nagykereskedők (Wodiáner, Sina és mások) vették át és szállították tovább. Szeged környékén ugyan nem honos hajóépítésre alkalmas fafajta (tölgy és fenyő), ám a tiszai, a marosi és a körösi faúsztatás lehetővé tette, hogy elegendő fát halmozzanak fel – ott, ahol a szállítás szükségletei éppen megkívánták.

A város paraszti eredetű patrícius sorba emelkedett polgárainak a Szerém­ség­ben voltak birtokai és bortermés exportjában is részt vettek.

Az 1879. március 12-i árvíz pusztítása után, 1880-1883 között Újszegedet egyesítették Szegeddel és körutas-sugárutas tervek alapján egységes arculatú város épült. Az 1920-as trianoni békeszerződés Szeged szomszédságában húzta meg az országhatárt, s ez érzékenyen érintette a város déli és keleti kapcsolatait. 1921-ben Szegedre került a Kolozsvári Tudományegyetem, két évvel később a csanádi püspök is áttette székhelyét Temesvárról. A város határában 1950-ben kilenc önálló tanyaközséget szerveztek.

A város társadalma a 19–20. századra rendkívül tagolttá vált. A több száz holdas parasztpolgár rétegtől a kishaszonbérletes szegényparaszti tömegeken át a nincstelen kubikosig, gazdasági cselédig rendkívül sok egymással ütköző érdekű csoportra oszlott. A manufakturális, majd gyári-nagyüzemi szintig eljutó iparos vállalkozó rétegtől a fuvarozásban, rakodásban munkát találó szerszám nélküli proletárig a szegedi iparból élők is mozaikszerűen töredezett kis csoportokra tagolódtak. Sajátos hagyományú, helyi gyökerű értelmisége, polgársága a 18. század végétől jellegzetes kulturális életet élt, amelyben korán fontos szerephez jutott a népismereti és folklorisztikus érdeklődés. Ennek is köszönhető, hogy Szeged népe az egyik legegyenletesebben feltárt népcsoport: jelentősek többek között Kálmány Lajos, Bálint Sándor és Juhász Antal könyveit említhetjük. Itt működik a Móra Ferenc Múzeum számos kiváló gyűjteménnyel és kiadvánnyal.

Irod.: Bálint 1957, 1962, 1974-79, 1983; Juhász 1971, 1990, 2004; Kálmány 1881–1891;

5.2. Hódmezővásárhely és kontinuus reformátusok

Hódmezővásárhely az egyik ismert példája a nagyreliktumnak. Ez a kifejezés azokat a csoportokat jelöli, amelyek a török hódoltság és az azt követő nagy népességmozgások, valamint a pusztulás ellenére fenntartották közösségi, kulturális folytonosságukat, szűkebb és tágabb környezetük menedékévé, később, az újjátelepülés idején gazdasági, társadalmi, kulturális központjaivá váltak a benépesülő tájnak. Hódmezővásárhely példája mutatja, hogy egy-egy reliktum közössége nem is mindig tudott a lakóhelyén maradni. A vásárhelyiek több mint tíz évig laktak Kiskunhalason a török hódoltság alatt, a Rákóczi-szabadságharc idején pedig Tokaj mellé kellett áttelepülniük. Közben azonban maga a közösség nem bomlott fel, nem esett szét.

A város a 16. század végén alakult ki 17 elpusztult falu területén és lakóinak maradványaival a török kincstár védettségében. Később többször elpusztult, népessége betelepülőkkel vegyült. A török alóli felszabadulás után a régi települések nem újultak fel, hanem a lakosság a környező terület hasznosítását a védelmet nyújtó mezővárosból szervezte meg. Hódmezővásárhely jellegzetes alföldi mezővárossá vált. Magyar református eredetű lakói a 18. századi betelepítések nyomán kisebb mértékben keveredtek római katolikus, német, szerb és román népelemekkel, akik a 19. század végére teljes mértékben beolvadtak a magyarságba.

A városi önkormányzat a 18. században megakadályozta a korábbi feudális viszonyok restaurálását, a gazdálkodás alapja nem a jobbágytelek lett, hanem a tanya. Mint az alföldi mezővárosok, ez a város is városias magból, hozzá csatlakozó falusias övezetből és tanyai részből állt. A belterület közigazgatási tagozódása legrégebben városrészek (Tabán, Tarján, Susán, Csúcs, Oldalkosár, Újváros stb.) és tizedek, újabban kerületek és utcák szerint történt. A külterület övezetes tagolódásában a művelési ágak játszották a főszerepet: a város közvetlen közelében terültek el a szőlők és a belső legelő, ahová naponta kihajtották a jószágot; a Tisza szabályozásáig a déli részen, kb. 130 szigeten a réti földek (kaszálók), majd a távolabbi övezetben a szállások, a tanyák, végül pedig az Orosháza felé eső részen a külső legelő feküdt. A belterület és a külterület szoros gazdasági egységben állt egymással, ami hatással volt a közigazgatásra, a műveltségre, az árucserére, a családi életre is. A tanyás gazdálkodás virágkorában, a 20. század elején a lakosság kb. 60%-a a mezőgazdaságból élt. A tanyán rendszerint nem a lakóház volt a fontosabb épület, hanem az istálló, az ól, a góré, a szín. A városi háznál is alakítottak ki gazdasági udvart, de ez sokkal egyszerűbb volt, mint a tanyai; a szegényebb emberek legfeljebb sertésólat építettek a háznál. A belterülethez fűződő kapcsolat együtt járt a gyakori városba járással: piaci napokon és vasárnap, télen pedig heteken keresztül a család – főleg a polgárosodó paraszti rétegeknél – a városi háznál tartózkodott, a tanyát valamelyik alkalmazottra, vagy felváltva a család egyik-másik tagjára bízták. A tanyai gazdálkodástól függött, de a vázoltaktól eltért a mezőgazdasági bérmunkások, a tanyások, a részesek, a „célszörű szögény-embörök” (Kiss Lajos) életmódja. Kisebb eltérésekkel ugyancsak más rendben éltek a városi iparosok, kereskedők, hivatalnokok.

A folyamszabályozásig (19. század közepe) a tiszai halászat is gazdag jövedelmet hozó megélhetési forrás volt. A céhes ipar egykor sokféle mesterséget fogott össze, de a műhelyek egy része alig elégítette ki a lakosság igényeit, más része viszont bekapcsolódott a távoli városok üzleti forgalmába is. A kisipar sok ága a 19. század közepén élte virágkorát (az asztalosok, a bognárok stb.). A város vásárai évszáza­dok óta messze földön híresekké váltak.

A várost az ország legnagyobb és művészileg is kiemelkedő fazekas-központjának tekintik. A kerámia első nagy virágkora a 18. század végén bontakozott ki és a reformkorig tartott. Új csúcspontja az 1880-as évek, amely a mestereknek további elkülönülését eredményezte a műhelyek és a városrészek szerint. A műhelyek szakosodtak fazék, tál, kanta stb. alapján. A csúcsi mester csak kékvirágú fehér tálat gyártott, a tabáni sárga tálat fehér és piros virágokkal, az újvárosi pedig magas edényeket, köcsögöket, kantákat, fazekakat. Itt készültek a leghíresebb butellák is.

Jelentős volt a hímzéskultúra is, egykor minden parasztcsalád házában 4-6 fekete szőrrel varrott párnacsúcs volt található a díszes ágyon; még a 18. században is. Díszítőelemeiket a növényvilágból vették: stilizált levelek és virágok (bazsarózsás, aprószegfűs, fügés stb. volt a nevük). Egy időben a legdíszesebb motívumokkal díszítették a vásárhelyi varrott subát is. A szegényebbek földes házuk talaját, az utca járdáját, a kemence szájának padkáját vízzel vagy homokkal cifrázott virágokkal (homokrózsa) díszítették.

A hódmezővásárhelyi bútor a magyar népi asztalosbútor egyik legjelentősebb készítménye. Stílusának kibontakozása a 18. század derekára tehető. Főbb, részben egymás mellett élő stílusváltozatai: 1. Sötétkék, fekete vagy zöld alapon piros-fehér-sárga tulipános indadísz, mely megfogalmazásában közel áll a komáromi bútorhoz (18. század vége – 19. századforduló); 2. nyers fa vagy fehér alapon főleg piros rózsákból álló virágozás (a 19. század fordulójától ismert, noha feltehetőleg korábbi eredetű, s az 1820-as évek végéig élt); 3. az előbbinek megfelelő virágozás sötétkék alapon. Gyakori a sárgára alapozott mező, esetleg tékaorom (kezdetek az 1810-es évektől, virágkor: 1830–1850). 4. Elaprózódó virágozás, részben már halványkék alapon (19. század 3. negyede). Jellemző néhány gyakori díszítőelem, mint a szögletes, fenn félkörívvel zárt mező (fülke alakú mező) vagy a ládák függőleges éleit szegő, ferdén rovátkolt léc. A ládafelirat a tető belsejében van elhelyezve, gyakran festett koszorúban. A festés mellett előfordul faragásdísz is.

Hódmezővásárhely néprajzát legjobban Kiss Lajos, Tárkány-Szűcs Ernő és Nagy Gyula könyveiből ismerhetjük meg.

Irod.: Juhász 1990; Kiss 1939, 1943, 1964; Nagy 1975; Szenti 1979, 1985; Tárkány Szücs 1961.

5.3. Békés, Csanád, Csongrád telepesei

A Hármas-Körös, a Csongrád alatti Tisza és a Maros folyók közét a földrajzban Körösköznek is nevezik. A néprajzi tájmegnevezést nehezíti, hogy a Dél-Tiszántúlnak ez a része tájilag meglehetős egyhangú, néprajzilag pedig annyira mozaikszerű, hogy máshonnan ismerős népcsoportok kialakulására itt nem volt mód. Újabb keletű megnevezése: Viharsarok, amely Féja Géza 1937-ben megjelent könyvének címéből származik, és arra utal, hogy a 19. század második felében ezen a vidéken jelentős agrárszocialista és más baloldali mozgalmak voltak fellelhetők. Területét kettészeli a magyar-román és magyar jugoszláv (ma: magyar-szerb) államhatár, s határ húzódik Románia és Szerbia között is. 1920 óta ezért a határok két oldalán fekvő területek más-más fejlődési utat jártak be, más-más életlehetőségeket biztosítottak lakóiknak, s ezek sok helyen mintegy „felírták” a korábbi, amúgy is kevert hagyományok érvényesülését. Ezért is szokás az Alföld keleti peremvidékén, a Romániába eső részt inkább a Partiummal együtt áttekinteni, itt is ezt a megoldást választjuk (a keleti népterület részeként).

A Dél-Tiszántúl területén mindig több megye osztozott: Békés, Csanád, Csongrád, Arad, Zaránd. A honfoglalástól fogva apró falvakkal sűrűn magyarok lakta síkság akkor pusztult el, amikor a 16. század második felében Temesvár, Lippa, Gyula és Borosjenő török kézre került. Ekkor pusztult el a vidék virágzó mezővárosi kultúrája, a lakosság nagyobb része északabbra, a védett Szegedre és Hódmezővásárhelyre vagy távolabbi településekre menekült. Ennél fogva a későbbiek során fontos kultúraközvetítő tényezők hiányoztak, mint a szabadalmas területek, a nemesség vagy a régibb eredetű városi lakosság. A vidék újraéledését a 18. századi újranépesedés hozta, meg, amelyben szinte az egész magyar nyelvterület részt vett. Ebben nagy szerepet játszott az, hogy a terület nagy részét magánföldesúri birtokként azok a családok kapták meg, amelyek a török háborúk idején majd a Rákóczi szabadságharcban udvarhűségükkel és a hadikiadásokhoz nyújtott támogatásukkal azt „kiérdemelték”: a Haruckern és a Károlyi családok több tízezer holdakra tettek itt szert. A sokfelől érkező telepesek – akár magukkal hozták korábbi lakóhelyük hagyományainak ismeretét, akár maguk is viszonylag kevésbé hagyományos vidékről jöttek – az új lakóhelyen az új természeti és életfeltételek hatása alatt és egymásra is hatással lévén újfajta népi kulturális szerkezeteket alakítottak ki. Ebben már kisebb szerepet játszott a jobbágyi kötöttségeknek, a feudális megszokásoknak korábbi rendszere, és nagyobb szerepet kapott az eltérő nyelvi, vallási, nemzetiségi környezet sokszínűségéhez való alkalmazkodás. A magánföldesúri réteg sok helyen igyekezett a legmodernebb agrotechnikát bevezetni, ez is ösztönözte a viszonylag gyors iramú fejlődés kibontakozását.

A Dél-Tiszántúlon különösen nagy számban keletkeztek nemzetiségi települések, elsősorban románok és szlovákok, kisebb részben németek és szerbek. A nemzetiségek a Körös-menti tanyás településeken eltérő negyedekbe szerveződtek, így alakultak ki Gyoma, Mezőberény, Gyula városrészei (Németváros, Románváros, Magyarváros), s bennük egyéni arculatúvá szerveződött az öltözködés, építkezés, ízlésvilág.

Az újonnan kiformálódott településszerkezet a középkorival szemben merőben másképp alakult. A déli részen és annak szomszédságában, a Maros mentén viszonylag kis határú, népes telepes falvak keletkeztek: Világos, Pankota, Simánd, Szentanna, Magyarpécska, Battonya, Kisiratos, Székudvar, Nagylak. Az északi részen erőteljesebb mezővárosi fejlődés indult meg, különösen a földesúri függéstől való megváltást követően: Békéscsaba, Békés, Orosháza, Szarvas, Csongrád. Főleg a szegedi kirajzás adta meg Dombegyház, Földeák, Kígyós, Simonyifalva népességének alapjai. Orosházára a Dunántúlról érkeztek főleg evangélikus vallású telepesek vallásszabadságuk megőrzése érdekében, akiknek kultúrájában még az 1960-as években is fel lehetett lelni dunántúlias vonásokat.

Néhány városban polgári fejlődés, gyönge urbanizáció is megfigyelhető annak ellenére, hogy ott is jelentős paraszti tömegek voltak: Gyula, Szentes, Hódmezővásárhely, Makó, Arad. A megélhetés alapjait a 20. század közepéig az extenzív gabona- és kukoricatermesztés valamint az állattartás adta meg. paraszti kultúrát az északabbi részen a tanyásodás és a földmunkából élő nagy tömegű agrármunkásság jellemezte. Amikor a dohánytermesztés 1850 után állami monopólium lett, akkor sokan elvesztették megélhetésüket. A volt úrbéresek kihasználták a kedvező birtokmegoszlást, ekkor megindult a tanyásodás. Tagosítás, legelőfeltörések, parcellázások tarkították a birtokszerkezetet, és a kiegyezést követő évtizedekben nagyarányú volt a birtokmozgás, sok nagybirtok fokozatosan felszámolódott. Gyula környékén viszont (Kétegyháza, Doboz, Újkígyós, Gyulavári ) nagy maradt a nagybirtok aránya és jelentősége. A 19. században a föld és megélhetés nélkül maradt paraszti tömegek egyik megélhetési forrása a kubikosság lett, amelyre a nagyarányú vízrendező munkák és az azzal szinte párhuzamosan zajló vasútépítkezések teremtették meg a szükségletet. Két generáció alatt ez a foglalkozás egész szakmunka lett és családi tradícióvá is vált. Terjedtek a belterjes kultúrák: dohány, hagyma, paprika, primőr zöldség (Szarvas, Szentes, Békés, Gyula); a tanyai baromfitenyésztés, galambászat, marha, sertés, mangalica központja (Kisjenő, főhercegi uradalom); burgonya (Apátfalva, Magyarcsanád); földimogyoró (Meggyesegyháza); söprűcirok (Orosháza).

A társadalmi és vagyoni polarizáció itt alakította a leginkább a helyi közösségeket: színesen és mélyen differenciálódott a társadalom is, a kultúra is. Olvasókörök alakultak, sok helyen terjedtek a szekták, kisegyházak. A frontier jelleg (ld. Den Hollander) a Dél-Tiszántúlon kitapintható.

A Dél-Tiszántúlon a népművészetnek az a virágba borulása, ami más területeken megfigyelhető, nem történt meg. A 19. század végén már a polgári minták az uralkodóak, nemigen maradtak archaikus életmódszigetek. A népviselet 1848 után szorult vissza, helyét gyári kelmék és a kisipar vette át. Ismert viszont az orosházi hímzés (szálszámolásos emlékek nagyszámú kendervászon párnavégen). A folklórban ez a terület az új stílusú népdal igazi hazája.

Irod.: Barabás 1963; Dankó 1984; Erdei 1982; Féja 1937; Juhász 1990; Nagy 1965; Szabó 1973; Závada 1986.

5.4. Bácska

Bácska a Duna–Tisza közének a Baja–Szeged vonaltól délre eső része; a dél-alföldi tömb részeként tárgyaljuk, de ez voltaképp kissé elfedi azt a jellegzetességét, hogy magyarlakta települései között különböznek a Duna-mentiek vagy nyugat-bácskaiak, a Tisza-mentiek vagy kelet-bácskaiak valamint a közép-bácskaiak. A Bácska északi sávja kivételével (Jánoshalma, Bácsalmás, Bácsbokod, stb.) ma Szerbiához (a volt Jugoszláviához) tartozik. A honfoglalás korától magyarlakta vidék, a középkorban gazdag, viszonylag sűrűn települt táj volt. Területén két vármegye alakult ki: Bács kb. a Ferenc-csatorna vonalától délre és Bodrog attól északra. A 18. század elején némely keleti és déli területeinek kivételével (Tiszai Kamarai Kerület, Csajkás kerület) visszaállították a két régi vármegyét, de 1802-ben összevonták Bács-Bodrog megyévé. 1849–1860 között Bács-Bodrog megyét a szomszédos bánsági megyékkel (Temes, Torontál, Krassó), kamarai kerületekkel és határőrvidékekkel Szerb Vajdaság és Temesi Bánság néven külön közigazgatási egységgé szervezték és közvetlenül Bécsből kormányozták. 1918 után e területnek a szerb királysághoz került részén, Vajdaság névvel tartományt alakítottak. Ma a Bácska szerbiai (jugoszláviai) része a Vajdaság Autonóm Tartományhoz tartozik.

Vajdaság tágabb fogalom: az elnevezés a közigazgatási eredetű, a terület magában foglalja a Bácska nagyobb, déli részén kívül a Bánság nyugati és déli részét (a többi Romániában van) valamint a Szerémség területét is

A középkori magyar megtelepülés után a 15. században a török elől menekülő délszláv népcsoportok (szerbek, bunyevácok, sokácok) kezdtek beszivárogni a Bácska területére. A legnagyobb szerb beköltözés 1691-ben történt, a levert törökellenes felkelés után, Csernovics pátriárka vezetésével. Magyar lakossága a 16. század elejétől folytonosan pusztult vagy északra vándorolt és a Buda elestétől (1541) a zentai csatáig (1697) tartó hódoltság ideje alatt majdnem teljesen eltűnt a tájról. Az elnéptelenedett, elvadult területeket a bécsi udvari kamara által tudatosan szervezett és irányított, zömükben más-más területekről származó német ajkú telepesek népesítették be. Toborzott az udvari kamara cseh, morva, szlovák, ruszin, olasz, francia sőt spanyol telepeseket is, csak éppen a magyarok visszatelepedését nyilvánította nemkívánatosnak, sőt Mária Terézia koráig ellene is szegült a magyarok szervezett próbálkozásainak.

A gyér délszláv lakosságú területre 1733-tól indult meg a magyar lakosság beköltözése, Jankovácra (a későbbi Jánoshalma) római katolikus magyar telepesek érkeztek. Az első telepesek főleg a Duna menti és a közép-bácskai helységeket népesítették be. Bezdánra Somogyból és Zalából (1743), Pakára, Strebácra, Tolnából, Baranyából, Somogyból és Veszprém megyéből (1749) költöztek be magyarok. A kelet-bácskai helységeket jászsági telepesek duzzasztották föl attól kezdve, hogy 1751-ben felszámolták a tiszai szerb határőrvidéket: Magyarkanizsa (1750), Zenta (1755), Ada (1760), Óverbász (1767). Topolya 1750-ben népesült be, Újdoroszló 1756-ban (dunántúli római katolikus magyarokból), Péterréve (Petroveszelő) 1767-ben. II. József türelmi rendelete után az addig településben korlátozott református magyarok is hoztak létre falvakat. 1785–1786-ban népesült be Feketehegy (Kunhegyesről, Tiszaburáról), Ómoravica v. Bácskossuthfalva (Karcag, Kunmadaras, Jászkisér), ill. a római katolikus Kishegyes (Békésszentandrás). Pacsérra tiszántúli (Törökszentmiklós, Kenderes, Kisújszállás, Túrkeve, Mezőtúr, Körösladány), kiskunsági (Kunszentmiklós, Szabadszállás, Izsák, Bugyi) és dunántúli reformátusok (Seregélyes, Nagydorog, Fadd) telepedtek le. Az utolsó nagyobb magyar telepítések Temerin (1783 Pest, Heves, Nógrád megyeiekből), Mohol (1805) és Bácsföldvár (1806) voltak. A nagyobb helységek a 18–19. század folyamán számos kisebb községet népesítettek be. 1920–1940 között Jugoszlávia déli vidékeiről nagyszámú telepes vándorolt be a Bácskába. Ezeknek a helyére telepítette 1941-ben a magyar kormány a Bukovinából útra kelt székelyeket, akik viszont 1944-ben a Dunántúlra menekültek.

Tisza mente néven némileg önálló tájegységet alkotnak a Bácska keleti peremén a Tisza jobb partján észak-déli irányban húzódó nagyközségek és mezővárosok Horgostól Titelig. A középkorban ez gazdag, apró falvakkal sűrűn települt magyarlakta táj volt, de a török hódoltság teljesen elpusztította lakosságát. A felszabadítás után a délről menekült szerbekből először határőrvidéket szerveztek területén, majd annak föloszlatásával (1751) szabadalmas kamarai kerületté alakult. A szerbség nagy része elveszítette parasztkatonai kedvezményeit és elvándorolt. Helyükre nagy tömegben észak-alföldi és felföldi magyarok érkeztek, akik Martonos, Magyarkanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Péterréve, Óbecse, Bácsföldvár helységekben telepedtek le. Horgos és Adorján néhány évtizeddel később, főleg Szeged vidéki magyarokból népesült be dohánykertész-telepként. A Tisza mente Bácska máig leginkább magyar vidéke. A Tisza mentei helységek hatalmas termékeny határai és a szabadalmas kerület adta kiváltságok kedveztek a mezővárosi fejlődésnek. A 19. század második felétől jelentős tanyásodás, külterjes állattartás, búza- és kukoricatermesztés, valamint a gyáripar szinte teljes hiánya jellemezte a vidéket. Paraszti társadalma vékony, tehetős nagygazdarétegre és nagytömegű agrárproletariátusra oszlott. Meglehetősen fejlett, polgárosult paraszti kultúráját, színes és gazdag folklórját, amely ma elsősorban az újabb keletkezésű, tanyaközpontokból növekedett falvakban (Oromhegyes, Felsőhegy, Kispiac stb.) virágzik, a néprajzi kutatás viszonylag kevéssé ismeri.

A 19. század második felében Bácska volt a Monarchia éléstára, ahol a szántóterület a megművelt területnek több, mint 70 %-át tette ki. A kedvező termőföldi adottságok és az ehhez csatlakozó szállítási lehetőségek (előbb a víziutak majd a vasutak) a gabonatermesztésnek kedveztek a leginkább. Az extenzív szemtermelés nagy részét a középparaszti birtokokon végezték. A nagyhatárú falvak jó részében kifejlődött a farmtanya-rendszer. A lakáskultúra a viszonylagos létbiztonságnak is köszönhetően fejlett volt, polgárias mintákat követett: uralkodó építőanyag volt a tégla, korán elterjedt a cseréptető, számos helyen találni vakolatdíszeket az épületek homlokzatain. A népviselet egészében parasztos, de mértéktartó; színesebb népviseleti hagyomány a nyugati rész néhány falujában, a főként palóc eredetű Kupuszinán (Bácskertes) és Doroszlón, valamint Gomboson maradt fenn, ami manapság a folklorizmus-hagyományok továbbélésében játszik szerepet.

Bácska néprajzi megismerésében jelentős szerepet játszott Jung Károly, Kovács Endre, Pénovátz Antal, Silling István. Újabban elkészült és Cd-rom kiadásban megjelent a Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza, amelynek kísérő tanulmánykötete is napvilágot látott. Múzeumi gyűjtemény Zentán található, tájházak több településen is.

Irod.: Burány 2000; Gyenes 1972; Jung 1978; Kovács 1982, 1993; Papp 2002; Pénovátz 1975; Silling 1994, 2002, 2003.

5.5. Bánság, Temesköz

Bánság, Bánát, németül, románul, szerbül Banat: a Maros, Tisza, Duna és az erdélyi hegyek által közrefogott vidék, az 1876–1918 közötti magyarországi Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyék területe. Temesköz a Bánság síkvidéki része, a Maros, a Tisza és a Duna által közrezárt síkság, melyen a Temes folyik keresztül. Nevezetes magyar községei: Csóka, Pádé, Torontáloroszi, Szaján, Torontál­vásár­hely, Ürményháza, Végvár, Újszentes, Omor. Vásáros központjai: Zsombolya, Temesvár, Nagybecskerek, Nagykikinda.

A honfoglalás kora óta magyarlakta terület, viszonylag sűrűn lakott táj volt. Oszmán-török betörések már a 15. század végétől fenyegették déli vidékeit. Temesvár eleste (1552) után fokozatosan elnéptelenedett, és a vár visszafoglalásáig (1717) teljesen elvadult az egykor gazdag és termékeny mezőgazdasági terület. Magyar lakossága elpusztult vagy északra menekült. A török kiűzése után a bécsi kormány nem ismerte el a régi birtokosok jogi igényeit, és a háborúk tetemes költségére hivatkozva az egész vidéket kincstári tulajdonnak nyilvánította. Nem kebelezte be a magyar királyságba, hanem Temesi Bánság néven katonailag Bécsből kormányozta (Temeswarer Provinz, Banatus Temesvariensis).

Az első évtizedekben csekély kivétellel csak római katolikus német telepesek költözhettek be a Bánságba. Mercy tábornok, az első katonai parancsnok nagyszabású mocsár-lecsapolási és folyamszabályozási munkákat indított meg. A Bánság német lakossága szinte az egész német nyelvterületről verbuválódott. Egy időben kényszer­telepítés is folyt: Ausztriából kitoloncolt bűnözőket és nemkívánatos társadalmi elemeket költöztettek be e területre. A második nagy német telepes hullám az 1763-ban Mária Terézia által kiadott benépesítési törvény nyomában érkezett. II. József alatt és után is történt jelentős német bevándorlás. 1720–1740 között a németekkel együtt kisszámú olasz, spanyol és francia telepes is bevándorolt, akik hamarosan elnémetesedtek. A török hódoltság alatt kevés szerb is lakott a vidéken, 1740 után pedig a Maros és Szeged vidékéről Dél-Bánságba húzódtak le, ill. 1751-ben a tiszai határőrvidék feloszlatása miatt telepedtek le Kikinda környékén. Római katolikus bolgárok, akik a török elől Olténiából menekültek, 1737-ben kaptak engedélyt a bevándorlásra. Románok már a 16. században is éltek a Temesközzel határos keleti hegyvidéken, a 18. század folyamán telepítés és önkéntes vándorlás következtében a Bánság minden vidékén falvakat alapítottak. A 18. század végétől Torontál és Temes megye déli részén szlovák, a 19. század második felében Krassó-Szörényben cseh falvak is keletkeztek. Különös színfolt a Karas folyó felső völgyében a szerb–bolgár határról származó délszláv népcsoport, a krassovánok. Valószínűleg az 1740-es években vándoroltak mai lakóhelyükre.

A sokféle telepítési akció következményeképpen a Bánság a történeti Magyarország legtarkább nemzetiségi tájává lett, a magyarok azonban csak a legutolsók között kaptak lehetőséget a vidék benépesítéséhez. Bár a török kivonulása után spontán több ezer magyar költözött be a kialakuló városokba (Temesvár, Becskerek, Versec stb.), helyzetük csak akkor változott meg, amikor 1778-ban – a Pancsova, Fehértemplom és Karánsebes központtal szervezett német, szerb, ill. román határőrvidékek kivételével – a Bánság közigazgatásilag visszakerült Magyarországhoz. A magyarok ide telepítését a nemzetiségiektől eltérően csak kis részben a kincstár, nagyobb részt a földesurak szervezték. A földesúri telepítések jelentős hányada szerződéses dohánykertész község volt. Közülük számosan csak néhány évtizedig állottak fenn, lakosságuk szétszéledt, máshová települt. Ittebőre 1781-ben Békés megyei reformátusok költöztek, Csókára 1782-ben felső-magyarországi római katolikusok. Párdányban szálltak meg 1785-ben a Heves megyei Erdőtelekről jött telepesek, de a Béga gyakori áradásai miatt Ótelekre és más községekbe költöztek át. Végvár (Rittberg) az 1790-es években jött létre tiszántúli és sárközi református magyarokból. Szaján (1804), Magyarszentmárton (1806), Majláthfalva (1819), Gátalja (1823), Udvarszállás (1835), Magyarszentmihály, Ürményháza (1840 körül) és más községeket alföldi magyarok, elsősorban Szeged vidéki, Csongrád és Csanád megyei dohánykertészek alapították. 1817 után nem magyar nemzetiségű telepes már csak szórványosan került a Bánságba.

1867 után folyamatossá vált a magyar telepítés – közben 1873-ban a határőrvidékeket is megszüntették –, és a Bánság a korabeli Magyarország telepítési akcióinak majdnem kizárólagos színterévé vált. Felsőmuzslya és Torontálkeresztes magyarsága 1867-ben települt. Szapáryfalva 1881-ben tiszántúli reformátusokból, Hertelendyfalva, Székelykeve és Sándoregyháza 1883-ban bukovinai székelyekből (al-dunai székelyek), Újszentes (Vadászerdő) 1891-ben szentesi, Nagybodófalva 1893-ban Makó és Szeged vidéki reformátusokból, Igazfalva 1894-ben Békés és Csongrád megyei agrárproletárokból, elsősorban kubikosokból települt. 1890–1913 között 16 bánsági községbe költöztek be kisebb vagy nagyobb számban magyarok. 1920-ban a trianoni békeszerződés a Bánság északi és keleti részét Romániának, a nyugati és déli részét Jugoszláviának ítélte, csupán kis északnyugati csücske maradt Magyarország területe. A jugoszláviai németeket a II. világháború után kitelepítették. A romániai Bánságban a falvakon kívül a nagyobb városokban és a resicai iparvidéken újabban odaköltözött magyar munkásság is él.

A kamara által telepített falvak szabályos mérnöki tervek alapján épültek, amelyeknek az árvíztől és a tűztől való mentesség, meg a közlekedési-szállítási lehetőségek fenntartása adta meg az alapgondolatait. Meghatározták, hogy csak árvízmentes magaslatokra lehet települni, hogy az utcahálózat szabályos sakktáblaszerű hálózatba rendeződjön és hogy a település közepén legyen a négyszög alakú főtér a középületekkel, templommal. A szegedi kirajzások néprajzi értelemben a „szögedi nemzet” tagjai, amelyek társadalmi, házassági, vallási kapcsolatai kisebb-nagyobb mértékben még évtizedekig megmaradtak a kibocsátó várossal.

Irod.: Fodor 1930; Kalapis 1979; Paládi-Kovács 1973; Papp 2002;

Térkép, képek

1. Napsugárdíszes oromzatú lakóház. Röszke (Csongrád megye). Juhász Antal felvétele, 1968 (Juhász Antal gyűjteménye). MN IV. 62.
2. Napsugaras oromzatú ház Szeged-Alsóvárosban. Mohay Tamás fev., 1979.
3. Gyűjtés a szeged-alsóvárosi (Csongrád megye) búcsún, 1979. augusztus 4-én. Lantos Miklós felvétele. MN V. 106.
4. Jellegzetes dél-alföldi tanya. Kistelek (Csongrád megye). Juhász Antal felvétele, 1978 (Juhász Antal gyűjteménye). MN IV. 1.
5. Búbos kemence a szoba sarkában, a mestergerendát ágassal támasztották alá. Tápé (Csongrád megye). Juhász Antal felvétele, 1971 (Juhász Antal gyűjteménye). MN IV. 17.
6. Őrölt paprikát árusító kofa. Szeged (Csongrád vm.) – Kankovszky Ervin felv. 1930 körül. Néprajzi Múzeum, Budapest F 307 414. MN VIII. 71.
7. A szegedi forgalomban részt vett hajók tulajdonosainak lakhelye 1851-ben, a hídkinyitási adatok alapján – Gráfik Imre: Az áru útja a szállítás forradalma előtt. Ethnographia, XCIV. 1983. 15. nyomán. MN VIII. 48. térkép
8. Hámizás, Tápé (Csongrád megye). Juhász Antal felvétele, 1958. MN III. 227.
9. Bolondos szövése, Tápé (Csongrád megye). Benedek László felvétele, 1940 (Móra Ferenc Múzeum Fotóarchívuma. Szeged). MN III. 231.
10. A Tápai Krisztus, Tápé (Csongrád megye). Lantos Miklós felvétele, 1983. MN VII. 150.
11. Tombácz János mesemondás közben. Zsombó (Csongrád megye), 1960-as évek (Bálint Sándor: Tombácz János meséi. Budapest, 1975. Melléklet, 15. kép). MN V. 2.
12. Tálas műhely három koronggal, Hódmezővásárhely (Csongrád megye). Kresz Mária felvétele, 1964 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN III. 293.
13. Lakodalmas menet a századfordulón, Hódmezővásárhely (Csongrád megye). Plohn József felvétele (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN VII. 33.
14. Körösi korsó árusítása, Hódmezővásárhely (Csongrád megye). J. Plohn felvétele, 1910 (Néprajzi Múzeum, Budapest). MN III. 273.
15. Népkonyha. Hódmezővásárhely (Csongrád vm.) – Plohn József felv. 1907. Néprajzi Múzeum, Budapest F 8206. MN VIII. 139.
16. Tutajozás, Mártély (Csongrád vm.) – Bellon Tibor felv. 1987. MN II. 190.
17. Mezőberény belterületének nemzetiségi megoszlása Bartóki József–Plesovszky Zsuzsanna: Adatok a mezőberényi evangélikusok vallásökológiájához. Néprajzi Látóhatár VI. (1997): 418. nyomán. MN VIII. 29. térkép.
18. Állítóháló vízbe eresztése, Endrőd (Békés vm.) – Kunkovács László felv. 1985. MN II. 30.
19. Magyar parasztházaspár. Mezőberény (Békés vm.) – Ismeretlen fényképész felv. az 1920-as években. Néprajzi Múzeum, Budapest F 306 547. MN VIII. 147.
20. Német nagygazda házaspár. Mezőberény (Békés vm.) – Ismeretlen fényképész felv. 1870–1880-as évek. Néprajzi Múzeum, Budapest F 306 55. MN VIII. 148.
21. Szlovák házaspár. Mezőberény (Békés vm.) – Ismeretlen fényképész felv. 1890 tájékán. Néprajzi Múzeum, Budapest F 306 575. MN VIII. 149.
22. Bácskai parasztpolgár asszonyok (Bács-Bodrog vm.) – Nagy Miklós felv. 1909. Néprajzi Múzeum, Budapest F 10 561. MN VIII. 92.
23. Bács, római katolikus templom. Mohay Tamás felv. 2005.
24. Bács, ferences templom homlokzata. Mohay Tamás felv. 2005.
25. Bács, ferences rendház könyvtára. Mohay Tamás felv., 2005
26. Bács, ferences rendház folyosója. Mohay Tamás felv. 2005.
27. Bács, várrom. Mohay Tamás felv. 2005.
28. Szabadka, zsinagóga. Mohay Tamás felv. 2005.
29. Zombor, katolikus templom. Mohay Tamás felv. 2005.
30. Zombor, vármegyeháza. Mohay Tamás felv. 2005
31. Doroszló, vetet ágy a tájházban. Mohay Tamás felv. 2005.
32. Doroszló, párna a felvetett ágyon a tájházban. Mohay Tamás felv. 2005.
33. Doroszló, mennyezetdísz a tájházban. Mohay Tamás felv. 2005.
34. Batina (Kiskőszeg) látképe a Duna felől. Mohay Tamás felv. 2005.
35. Batina (Kiskőszeg) látképe az emlékművel. Mohay Tamás felv. 2005.
    

Szakirodalom:

BÁLINT Sándor: Szegedi szótár. Budapest, 1957.
BÁLINT Sándor: A szegedi paprika. Budapest, 1962.
BÁLINT Sándor: A szögedi nemzet I-III.. Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1974/75-2., 1976/77-2.., 1978/79-2.
BÁLINT Sándor: Szeged-Alsóváros. Templom és társadalom. Budapest, 1983.
BARABÁS Jenő: Békés megye néprajza a 18. században. Gyula, 1964.
BURÁNY Béla: Ünnepek, szokások, babonák I.: Jeles és jeltelen napjaink népszokásai a déli Tisza-vidéken. Újvidék, 2000.
DANKÓ Imre (Szerk.): Békés város néprajza. Békés, 1983.
ERDEI Ferenc: Makó társadalomrajza. Makó, 1982. Újra közölve: In: Történelem és társadalomkutatás. Budapest, 1984. 347-436.
FÉJA Géza: Viharsarok. Budapest, 1937. és újabb kiadások
FODOR Ferenc: A Szörénység tájrajza. Budapest, 1930.
GYENES Antal (szerk.): Észak-Bácska. Budapest, 1972.
JUHÁSZ Antal (szerk.): Tápé története és néprajza. Tápé, 1971.
JUHÁSZ Antal (szerk.): Csongrád megye népművészete. Budapest, 1990.
JUHÁSZ Antal: A szegedi táj vonzásában. Szeged, 2004.
JUNG Károly: Az emberélet fordulói. Újvidék, 1978.
KALAPIS Zoltán: Bánát könyve. Újvidék, 1979.
KÁLMÁNY Lajos: Szeged népe. I–II., Arad, 1881–1882, III. Szeged 1891.
KISS Lajos: A szegény ember élete. Budapest, 1939 (az újabb kiadások csonkák!)
KISS Lajos: A szegény asszony élete. Budapest, 1943. (az újabb kiadások csonkák!)
KISS Lajos: Vásárhelyi kis tükör. Budapest, 1964.
KOVÁCS Endre: Földművelés egy bácskai magyar faluban. Budapest – Újvidék, 1993.
KOVÁCS Endre: Doroszló hiedelemvilága. Újvidék, 1982.
NAGY Gyula (szerk.): Orosháza története és néprajza. Orosháza, 1965.
NAGY Gyula: A vásárhelyi puszta élete. Békéscsaba, 1975.
PALÁDI-KOVÁCS Attila: Az anyagi kultúra alakulása néhány dél-alföldi (bánsági) magyar faluban. NKNT VII. (1973)
PAPP Árpád (szerk.): A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza. CD-Rom. Szabadka, 2002.
PÉNOVÁTZ Antal: Vajdasági magyar néprajzi kalauz. Újvidék, 1975.
SILLING István (szerk.): Bácskai magyar népviseletek. Újvidék, 1994.
SILLING István: Vallási néphagyomány. Újvidék, 2002.
SILLING István: Vajdasági népi imádságok és nyelvezetük. Újvidék, 2003.
SZABÓ Ferenc (szerk.): Mezőberény története és néprajza. Mezőberény, 1973.
SZENTI Tibor: A tanya. Budapest, 1979.
SZENTI Tibor: Parasztvallomások. Budapest, 1985.
TÁRKÁNY SZÜCS Ernő: Vásárhelyi testamentumok Budapest, 1961.
ZÁVADA Pál: Kulákprés. Budapest, 1986.

6. Erdély általában

6.1. Határai

Erdély, Erdélyország, Erdélység (románul Ardeal, latinul Transilvania, németül Siebenbürgen) nagy kiterjedésű földrajzi-történeti táj a Kárpát-medence délkeleti részén, a mai Romániában. Eredeti, szűkebb értelme szerint a hegyekkel minden oldalról körülvett Erdélyi-medencét jelenti, mely kb. 57 ezer négyzetkilométernyi terület. Ennek természetes keleti és déli határait a Kárpátok hegyvonulatának gerince, vízválasztói jelölik ki, nyugat felé a Déli Kárpátok Ruszka-Polyánai tömbje, a Maros partján az Erdélyi Érchegység, a Bihar hegység és a Meszes; észak felé a természeti határ nem ilyen éles, a Kőhát, Gutin, Lápos, a Bükk hegységek tömbje jelöli ki. Ez a terület felöleli a Szamos, a Maros, az Olt és mellékfolyói völgyeit, medencéit, valamint az azt körülölelő dombságokat és hegyeket. A történeti Erdély nemcsak földrajzi, hanem legalább annyira politikai fogalom is: az a terület, amelyen 1542 illetve 1556 és az 1867-ben Magyarországgal megvalósult únió között az Erdélyi Fejedelemség (változó közjogi formációkban) fennállt. Ennek politikai határai viszont többször is változtak a török hódoltság idején, ami kihatott a fogalom értelmére is.

A második világháború utáni köznyelvi szóhasználatban Erdély neve kiterjedt a történeti Magyarországtól Romániához került egész területre, amely meghaladja a történeti Erdély területét, teljes nagysága kb. 103 ezer négyzetkilométer. Magában foglalja a mai Szatmár, Bihar, Szilágy, Arad, Máramaros és Krassó-Szörény megyéket, vagyis a történeti Erdély mellett a Partium területét is.

A jelen áttekintés során ebben a fejezetben voltaképpen a keleti népterület egészéről szó esik, tehát Erdély áttekintése mellett a Kárpátokon kívül élő magyarokról is.

6.2. Természetföldrajzi jellemzése

6.2.1. Domborzat

Az országnyi terület a legváltozatosabb domborzattal és vízrajzi helyzettel jellemezhető. A nagyobb domborzati egységek: az Alföld keleti szegélye, az Erdélyi Szigethegység, keletebbre az Erdélyi medence, amit keleten a Keleti Kárpátok, délen a Déli Kárpátok hegyvonulatai szegélyeznek. Részletesebb, modern földrajzi szemléletű tájbeosztást a Pannon Enciklopédia tartalmaz.

Az Alföld keleti szegélye Szatmártól az Al-Dunáig húzódik, felszíni viszonyait döntően a folyók hordalékképző munkája alakította ki. Szamos környéki és a Marostól délre eső területein nem ritka a futóhomokos terület.

Az Erdélyi Szigethegység a Maros völgyétől a Máramarosi havasokig terjed, igen változatos felépítésű. Mészkőtakarós hegységei a Bihar hegység, a Béli hegység és a Királyerdő. Tőlük keletre a kristályos anyagú Gyalui havasok fennsíkszerű hegytetői következnek, délkeletre pedig az Erdélyi Érchegység húzódik. A Sebes-Köröstől északra a hegység a Szilágysági dombvidék szigethegységeiben folytatódik egészen a Nagybányai medencét lezáró Gutinig és Ciblesig.

Az Erdélyi medence két nagyobb egysége a Mezőség, és a Küküllő menti dombvidék. Előbbi csupasz, agyagos, suvadásos, tavas vidék, utóbbi teraszos területét folyóvölgyek szabdalják. Több kisebb medencéje: Fogarasi medence, Szebeni medence, Székás medence; a Szamos mentén széles erdős hátságok húzódnak.

A Keleti Kárpátok Máramarostól a Törcsvári szorosig húzódik és négy vonulatból áll. Legkülső a homokkő vonulat (Csíki havasok, Háromszéki havasok, Bodoki hegység, stb.), ennek belső oldalán hatalmas mészkőszirtekkel (Nagy Hagymás, Csalhó, Oltárkő, Gyilkos, Egyeskő. A legmagasabb vonulatot a kristályos övezet alkotja: Máramarosi havasok, Radnai, Borgó, Besztercei havasok. A negyedik vonulat vulkanikus övezet: Kelemen, Görgényi havasok, Hargita, ahol ma is gyakoriak az utóvulkanikus jelenségek (víz- és hőforrások, stb.). Az egyes vonulatok között medencéket találunk: Gyergyói, Csíki, Háromszéki, Brassói medencék.

A Déli Kárpátok főként kristályos palákból álló vonulata a Törcsvári szorostól a Temes völgyéig tart. A Fogarasi havasok, a Paring, a Retyezát őrzik a hajdani eljegesedés emlékeit (gleccservölgyek, tengerszemek); a Szebeni havasok és a Kudzsiri havasok magashegységeiben kevesebb a jégkorszak nyoma, széles havasi legelőik a Gyalui havasokra hasonlítanak. A hegyvonulatok között itt is találunk medencéket: Hátszegi medence, Petrozsényi medence, utóbbi szénben gazdag bányavidék. A Déli Kárpátok folytatása a Bánsági hegyvidék: Ruszka havas, Almás, Orsovai hegység. Értékes bányavidék a Krassó-Szörényi érchegység.

6.2.2. Vízrajz

Erdély legnagyobb folyója a Maros. A Gyergyói havasokban ered, keresztülvágja az Erdélyi medencét, felveszi a Nyárád, a Kis-Küküllő, a Nagy-Küküllő, a Sebes és a Sztrigy vizét, majd a hegyek közül kiérve Lippa és Arad érintésével Szegednél ömlik a Tiszába. A Maros völgye ősidők óta közlekedési útvonal Erdély és a nyugatabbra fekvő vidékek között, vize a Gyergyói hegyektől kezdve tutajok szállítására is alkalmas, de nem hajózható.

A Szamos az Erdélyi Medence északi részének vizeit gyűjti egybe. A Meleg-Szamos a Bihari hegységben, a Hideg-Szamos a Gyalui havasokban ered, Gyalutól kezdve együtt a Kis-Szamost alkotják. A Nagy-Szamos a Radnai havasokban ered, felveszi a Sajó vizét, majd Désnél egyesül a Kis-Szamossal. Sok kis patak vizét összegyűjtve, a dombok közül kiérve és a Krasznával egyesülve Vásárosnaménynál ömlik a Tiszába. A Szamos széles völgye északi irányban biztosított átjárást Erdély és a szomszédos területek között. A folyó nem hajózható és csak Szatmárnémeti alatt tutajozható.

Az Olt a Csíki havasokban ered, keresztülfolyik a Csíki medencén, a Barcaságon, Fogarasföldön, majd Feleknél délre fordulva a Vöröstoronyi szorosnál töri át a Kárpátokat, majd (Nikápollyal szemben) a Dunába ömlik. Vízhozama rendkívül változó, esése igen nagy, nem hajózható, de tutajok jártak rajta. Déli irányban ez az egyetlen szoros a Déli Kárpátokban, jelentősége közlekedési szempontból ősidők óta rendkívül fontos; a havasalföldi románság (oltyánok) számára az Olt folyó szimbolikus jelentősége a mi Tiszánkéhoz hasonlítható.

A Bánsági hegyvidék vizei: a Béga, a Temes, a Néra, a Cserna közvetlenül a Dunába ömlenek.

A tavak közül a nagyobbak a Déli Kárpátokban vannak, ezeknek medencéit gleccserek hozták létre. Vulkáni kráterben van a Szent Anna tó, hegyomlás által keletkezett a Gyilkos-tó.

Egész Erdélyben számtalan vízfolyás, patak található, amelyek a megtelepedésben fontos szerepet játszottak, neveik pedig számos régmúlt etnikai folyamatról tanúskodnak.

6.3. Településtörténet

A terület első ismert lakói a trákokkal rokon dákok voltak a Kr. előtti évszázadban. Burebista és Decebal dák királyok államát (melynek székhelye a régészetileg jól feltárt Sarmizegetusa volt a mai Hunyad megyében) a rómaiak hódították meg, és 106–271 között Dacia néven római provincia volt. A népvándorlás idején különböző népek (hunok, gepidák, gótok, vandálok, avarok, szlávok stb.) átmeneti szállásterülete és rövidebb-hosszabb államalakulatok peremvidéke volt. 271 és 380 között a gótok szállják meg; a következő évtizedekben, 455-ig a hunok birodalmának peremvidéke, ekkoriban válik elhagyatott, elvadult vidékké. A gepidák 455 és 567 között vannak jelen a későbbi Erdélyben, sok jelentős régészeti lelet tanúskodik róluk (Apahida), noha Nyugaton vannak, akik a létüket is kétségbe vonják. A VI IX. század között (5567-től 827-ig) az avar birodalom végvidékét találjuk itt; ők a Maros és az Olt völgyén keresztül hatoltak be. Az ő uralmuk alatt telepedtek meg a szlávok is, akik a 6-7. századtól a Kárpátok külső gyűrűjén keresztül érkeztek, és jellegzetes urnasíros temetkezési módjuk különíti el telepeiket más népekétől. 827 és 895 között a bolgár uralom évtizedeivel számolhatunk Erdélyben.

A ma is ott élő népek közül a magyarok jelentek meg először a honfoglalás idején (vagy talán már az előtt is), és gyér bolgár–szláv lakosságot találtak Erdélyben. Tartósan a 10. században, az Alföldről kiindulva a Szamos, Sebes-Körös és Maros völgyein bevonulva szállták meg. Erről tanúskodik Erdély magyar neve, mely a központi magyar tájszemlélethez igazodva, ’erdő előtti, erdőn túli’ területet jelent (’Erdőelve’), valamint a mai román név előzménye, a középkori magyarországi latinságban használt Transsylvania. A 11. században a három említett folyó völgyei és a Mezőség összefüggő magyarlakta területek voltak. Erdély keleti és déli vidékei akkor még védő gyepűt alkottak a gyakori kun és besenyő becsapások ellen. A székelyeket a 12. században telepítették keletre, a későbbi Háromszék területére (erről a párhuzamos ill. azonos helységnevek is tanúskodnak: Szászkézd/Kézdiszék, Szászorbó/Orbaiszék, Szászsebes/Sepsiszék, stb.). A magyarság a 13. századra fokozatosan benépesítette Erdély termékeny folyóvölgyeit és hegyi medencéit, eljutott a bükk- és fenyőerdők övezetéig, sőt a Székelyföldön a fenyőerdők övébe is betelepült.

A Marostól délre eső, viszonylag ritkán lakott területre a 12–13. század folyamán a magyar királyok szász népességet telepítettek Királyföld). Szászok költöztek Beszterce vidékére, a Barcaságra és Nyugat-Erdély egyes városaiba is (Kolozsvár, Torda, Nagyenyed). A 11–13. században Erdélybe besenyők és kunok is kerültek, akik kis számúak lévén hamarosan beolvadtak a magyarságba. A románok a 12–13. században jelentek meg Erdélyben. Az első évszázadokban főleg a magas hegyi tájakon: a Bihar-hegységben, az Érchegységben, Hunyad megyében és a Fogarasi-havasokban telepedtek meg. A 14–17. században dél felől újabb sűrű rajokban érkeztek, és Erdély minden vidékén megjelentek.

Erdély a 16–17. században, a fejedelemkorban, amikor a török és a Habsburg-királyság között egyensúlyozott és belső politikai függetlenségét igyekezett őrizni, gyakran keveredett pusztító háborúkba, amelyek elsősorban a folyóvölgyekben és az alacsonyabb dombvidékeken élő magyarokat és szászokat sújtották. Az elpusztult helységekbe jórészt románok költöztek. Különösen a tizenöt éves háborúban (1591–1606) és a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megtorló török-tatár pusztításban fogyatkozott meg a népesség. A pusztulás nem volt olyan nagy mérvű, mint Magyarország hódoltsági területein, és a népesség pótlására sem indultak meg olyan nagyszabású telepítési akciók, mint Magyarországon. Csupán a 17. század végén települt be jelentősebb számú, ortodox vallású örmény közösség, akik jelentős szerepet vállaltak a gazdasági életben. A 18–19. század a népességi arányok eltolódását hozta magával: a románok többségbe kerültek a magyarokkal és az addig is kisebb létszámú szászokkal szemben; a magyarok számát a 19. század második felétől pedig a nagyarányú székely kivándorlás is csökkentette. Az első világháború után Romániához került Erdélyben jelentős népességgyarapodás következett be, elsősorban a havasalföldi és a moldvai részekről történt bevándorlás és betelepítés hatására.

Az első magyarországi népszámlálás 1784–87-ben Erdélyben mintegy 1 millió 440 ezer főt talált. Az 1850-es osztrák népszámlálás szerint a történeti Erdély lakossága 2 millió 73 ezer fő volt. Az 1910-es magyarországi népszámlálás szerint Erdély lakossága 2 millió 678 ezer volt. A történeti Erdély lakossága 1990-ben 4 millió 484 ezer, a jelenkori teljes erdélyi terület lakossága pedig ugyanakkor 8 millió 23 ezer volt.

6.4. Történet

Erdélybe a honfoglaló magyarok a 9–10. században érkeztek: a Maros völgyén Gyula vezetésével, a Szamos mentén pedig Kende törzse, noha az e korra jellemző törzsnévi eredetű helységnevek Erdélyben hiányoznak. A későbbi erdélyi terület viszonylagos önállósága már Szent István korát megelőzően kialakult; ő volt az, aki megtörte a gyulák uralmát és megkezdte a közigazgatás megszervezését. A kora középkorban (amelyből okleveles forrásanyag alig maradt fenn) az ispáni várak körül hét vármegye jött létre: Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Küküllő, Fehér és Hunyad. Ezek voltaképp határispánságok, hosszúkás alakúak, az utak védelmére jöttek létre. A királyok a keleti határok védelmére a székelyeket, a déli gyepű védelmére pedig szászokat telepítettek, s számukra külön közigazgatási szervezetet, a székeket hozták létre.

A középkori Magyarországon legtovább Erdélyben maradt meg a királyi hatalom erős befolyása és a nagy kiterjedésű királyi birtokok. A 13–14. században kialakultak a nemesi vármegyék, noha ezek nem voltak olyan erősek mint Magyarországon, mert hiányoztak a honfoglaló nemzetségek leszármazottai, a köznemesek. A megyék vezetője az erdélyi vajda volt, akinek tisztsége a 12. század legvégétől tűnik fel. A 15. századra (a kápolnai únióval, 1437) megszilárdult Erdély rendi szerkezete, amely a magyar vármegyék, a székely és szász székek szövetségéből állt és több mint négy évszázadon át közigazgatási szervezetként is érvényben volt. A magyar vármegyék, a székely székek és a szász székek szövetségéből kialakult a három „nemzet” (natio, mely ekkor még nem etnikai, hanem politikai kategóriaként értendő). A románok nem alkottak rendi szervezetet, kenézeik magyar nemesi jogokat élveztek és többségükben el is magyarosodtak. A középkorban jelentős fejlődésen ment át a kézművesipar, jelentős bevételi forrást jelentett a só- és aranybányászat, és a városok fontos kereskedelmi központokká váltak. A 14. század végétől jelentkező török fenyegetésekkel és támadásokkal szemben épültek ki elsősorban a Szászföldön a templomok körül a részben ma is fennálló erődítések. Erdélyi vajdaként Hunyadi János jelentős sikereket ért el a török elleni küzdelemben; Kolozsvárott született fia, Mátyás egyik legnagyobb királyunk.

A mohácsi csata utáni csaknem ötven év 1570-ig polgárháborús és török hódító időszak volt. A kettős királyválasztás következményeként a törökre támaszkodó Szapolyai János és a Habsburg Ferdinánd hívei küzdöttek egymással is, a törökkel is. Ezekben az évtizedekben formálódtak ki azok az erőviszonyok és szerződések, melyek eredményeképpen a középkori Magyarország három részre szakadása után (1541) Erdély 1570-től százhúsz évig önálló fejedelemségként létezett, amely magyar fejedelmek kormányzata alatt laza hűbéri függésben élt az oszmán-török birodalommal. Adót fizetett, a rendek által választott fejedelmet a szultán erősítette meg hatalmában, de a török megelégedett azzal, hogy különálló maradjon és ne egyesüljön Magyarországgal. Békés időkben török hadsereg vagy közigazgatás nem volt Erdélyben és a mohamedán vallás sem volt befogadva. Az osztrák császár a Bocskai-felkelést követő bécsi békében ismerte el az önálló Erdélyt. Az ezt követő évtizedeket szokás Erdély „aranykorának” is nevezni. A jelentősebb erdélyi fejedelmek: János Zsigmond (1559-1571), Báthory István (1571-76), Bocskai István (1605-1606), Bethlen Gábor (1613-1629), I. Rákóczi György (1629-1648), II. Rákóczi György (1648-1660), Apafi Mihály (1662-1690). A történeti különfejlődésnek olyan jele is van, hogy az 1514. évi törvények Erdélyben lényegében ne vagy csak korlátozottan érvényesülhettek, pl. az adónemek közül hiányzott a kilenced.

1690-ben a török visszaszorítása után a Diploma Leopoldinum alapján a Habsburgok Erdélyt nem csatolták vissza Magyarországhoz, hanem fejedelemségként, ill. nagyfejedelemségként külön kormányozták és a Habsburg uralkodók viselték az erdélyi fejedelmi címet is. Ez ellen sikertelenül lépett fel Rákóczi Ferenc (megválasztott erdélyi fejedelemként) és szabadságharca. A közigazgatás élén a bécsi székhelyű Erdélyi Udvari Kancellária állott, a közvetlen igazgatást a Gubernium látta el, melynek székhelye Nagyszeben, később Kolozsvár lett. A békés évtizedek általános fejlődést hoztak Erdélyben, noha a magyar nemesség korábbi rendi befolyása nagy részét elvesztette és visszahúzódott a közélettől is. Mária Terézia nevéhez fűződik az Erdély határait védő román és székely határőrezredek felállítása 1762–64 között. Ez a Naszód vidéki románok számára a felemelkedés lehetőségét jelentette, a székelyek azonban kiváltságaik elvesztését féltették és ellenálltak. Ezt törte le ágyútűzzel Madéfalván 1764-ben a császári tábornokok csoportja; ezt követően a székelyek tömegesen vándoroltak ki a Kárpátokon túlra. Több más, Magyarországon bevezetett modernizációs intézkedést viszont Erdélyben nem vittek keresztül, így az úrbéri terhek rendezését vagy az iskolarendszer egységesítését. 1784-ben kirobbant a Horea és Closca vezette parasztfelkelés, amelynek már társadalmi és nemzeti jellege is volt. A magyarországihoz hasonló úrbérrendezés Erdélyben nem valósult meg, és a telekrendszer megszilárdulása sem következett be; emiatt szinte nem volt két egyforma szolgáltatásokkal tartozó falu, a terhek és járandóságok tarka változatossága alakult ki.

A 19. századot az Erdélyi magyar parasztság egymáshoz földrajzilag közel eső, de a társadalmi-gazdasági fejlődésben különböző fázisokban megrekedt rétegekre és csoportokra tagolódva érte meg. A klasszikus értelemben vett jobbágyfalvak mellett (pl. a Mezőség) megtalálhatók voltak szabadalmas vagy egykori kiváltságok emlékét őrző közösségek (Székelyföld, Hétfalu), kisnemesi falvak Hunyad megyei magyarok), „iparos” parasztok (Torockó) és városi parasztpolgárok (Kolozsvár-Hóstát). A néprajzi vizsgálatok számára különösen tanulságos ezeknek egymás mellett élése és kapcsolata. A faluközösségek fenntartottak egyfajta gazdasági önkormányzatot, elemi joghatóságot, s ezzel egyidejűleg archaikusabb jellegű tulajdonviszonyokat és egy kezdetlegesebb lokális társadalomszerveződést is.

A magyar reformkor törekvései közt első helyen szerepelt Magyarország és Erdély uniója. Az egyesülést az erdélyi országgyűlés (amelyben a románok nem voltak képviselve) 1848-ban ki is mondta. A nemzetiségi és közjogi ellentétek folytán a szabadságharc Erdélyben lényegében polgárháborúvá vált, amelyben a kormány támogatásával a magyarok és székelyek álltak szemben a császári udvar támogatását élvező románokkal és szászokkal. Nem kevés atrocitás is történt. A bukás után visszaállt Erdélyben az osztrák birodalmi közigazgatás, a románokat ekkor ismerték el negyedik nemzetként.

Erdély közjogilag csaknem háromszáz éves külön történelem után 1867-től Magyarország része lett. Megszűntek a területi alapon szerveződött politikai nemzetek, elfogadták az európai léptékben igen liberális nemzetiségi törvényt, amely biztosította a nemzetiségek nyelvhasználati jogát és az anyanyelvi oktatást. Megszüntették a székely és a szász székeket, 1876-ban területüket beillesztették az egységes vármegyei közigazgatás rendszerébe. A kiegyezést követő évtizedek Erdélyben a dinamikus kapitalista fejlődés évtizedei voltak, amikor modernizálódott a közlekedés, a városhálózat, az oktatási rendszer; 1872-ben Kolozsvárott tudományegyetemet alapítottak, működött az Erdélyi Múzeum Egyesület és sok más intézmény, kibontakozott a sajtó. A paraszti életviszonyokban a kapitalizálódó tendenciák keveredtek félfeudális viszonyokkal, gyenge maradt az iparosodás, jelentős paraszti földterületek nem magánkézben, hanem közvagyonokként maradtak meg (főként legelő- és erdőterületek). Tovább éltek jelentős háziiparok, a csere- és vándorkereskedelem, a mezőgazdasági árutermelésbe csak némely vidékek kapcsolódtak be (Kolozsvár-Hóstát, Háromszék, Barcaság, stb.), miközben sokfelé megmaradtak önellátó, vegyes gazdálkodású területek (havasok, alhavasok, a Mezőség nagy része).

Az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlásakor, a románok 1918-ban (december 1-én a gyulafehérvári gyűlésen, ennek folytán ez a nap nemzeti ünnep), majd a szászok is 1919-ben kimondták Erdély elszakadását Magyarországtól és csatlakozását Romániához (a magyarokat senki sem kérdezte vagy hallgatta meg). A trianoni békeszerződés Erdélyt mint többségében románok lakta területet Romániának ítélte és jóval a történeti Erdély határain túl, az Alföld szélén húzta meg az új magyar–román államhatárt, ezzel 102 ezer négyzetkilométer került más fennhatóság alá. Az elcsatolt területek lakosságának 54 %-a volt román, 32 %-a magyar és 11 %-a német nemzetiségű. Az etnikai határok meghúzása mindenhol a magyarok kárára történt, elsősorban gazdasági okokból (vasútvonalak, stb.). Az erdélyi magyarság elkeseredéssel fogadta a hatalomváltást; százezres létszámban menekültek át Magyarországra, hiszen nehéz volt elfogadni a magyar iskolák bezárását, a földbirtokok kisajátítását és a román földreformot, az életlehetőségek beszűkülését.

1940–1944 között a második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld kb. 43 négyzetkilométernyi területe ismét Magyarországhoz tartozott. Ezekben az években sok román költözött Dél-Erdélybe és sok magyar Észak-Erdélybe. Az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés értelmében Erdély ma újból Románia része.

6.5. Településszerkezet

Erdélyben a települések írásos nyomai a középkorban rendkívül nagy számúak: az oklevelekben mintegy 3900 település fordul elő, melyekből 2100 falu volt. A 16. század közepén közel 750 várral megerősített település létezett. Egy falunak ekkor kb. átlag 50 lakosa volt, nagynak számítottak az 1000 lakos feletti falvak Dél-Erdélyben. A 19. század hatvanas éveiben Erdélyben mintegy 2500 település létezett. Jellemző a városhiány: 1847-ben csak 11 szabad királyi város volt, továbbá 3 nemesi, 50 mezőváros és 13 taxás hely. A legnépesebb erdélyi városok a 19. század közepén is viszonylag csekély népességgel rendelkeztek: Brassó 28 ezer, Kolozsvár 25 ezer, Nagyszeben 21 ezer, de Marosvásárhely csak alig 8500, Gyulafehérvár 6300 lakosú volt.

Erdély forgalma a folyóvölgyekben zajlott, a kelet–nyugati kereskedelem nemzetközi útvonalai is ott futottak. Legfőbb (szekeres) útvonalai a Maros és a Szamos völgyén, illetve a Kárpátok szorosain (Tömösi-, Vöröstoronyi-, Ojtozi-, Úzi-, Bodzai-, Gyimesi-, Tölgyesi-szoros) és hágóin át (Királyhágó, Törcsvári-hágó, Meszes-kapu) hagyták el az Erdélyi-medencét. Ezek közelében fejlődtek ki Erdély kapuvárosai és kisebb-nagyobb szekeres falvai, fuvaros központjai (Hétfalu, Bereck, Piski, Borgó, Resinár stb.). A legfejlettebb és legrégibb városok a szorosok közelében illetve kereskedelmi útvonalak mentén épültek ki (Brassó, Szeben, Beszterce, Kolozsvár, Gyulafehérvár). Kevés az olyan város, amely közigazgatási központ jellege folytán lett várossá (Torda, Déva, Fogaras). Erdélyben hiányoztak más magyar vidékekről ismert várostípusok, mint az érseki és püspöki mezővárosok, a földesúri mezővárosok vagy a nagy alföldi parasztvárosok párjai. Bányavárosokat főleg az Érchegységben találunk, ahol a magyar lakosság magyar etnikai környezet nélkül élt (Abrudbánya, Zalatna). Néhány korábbi város elparasztosodott az újkorban, mint Szék, Torockó, Vízakna, Kolozs.

Erdélyben az 1910-es népszámlálás adatai szerint a lakosság 12,9 %-a volt városlakó, közülük 60 % magyar, 16 % német, 23 % román. Az egyes nemzetiségekhez viszonyítva a magyarok közül városlakó volt 22,4 %, a németek közül 24 %, a románok közül 5,5 %. Vofkori László az erdélyi városok között 1900-ra vonatkozóan hat funkcionális típust különböztet meg:

1) az agrárvárosok azok, melyekben a mezőgazdasági népesség aránya 60 % felett van: Nagyszalonta, Nyárádszereda, Gyrgyószentmiklós, Székely­keresztúr, Bánffyhunyad.

2) Gyáripari városok, ahol az ipari keresők aránya 50 % felett van: Temesvár, Vajdahunyad, Nagybánya, Kézdivásárhely.

3) Garnizon város, ahol a véderő foglalkoztatása 25 % feletti: Gyulafehérvár.

4) Központi szerepkörű városok, ahol az egyéb szektorban keresők száma van 50 % felett, s ezek vagy kereskedelmi-forgalmi központok (Arad, Gyulafehérvár), vagy igazgatási-oktatási-egyházi központok (Brassó, Déva, Nagyvárad, Zilah, Csíkszereda, Segesvár, Fogaras, stb.), vagy forgalmi-igazgatási központok (Kolozsvár, Máramarossziget, stb.).

5) Speciális funkciójú város (kikötő): Orsova.

6) vegyes funkciójú városok, ahol egyik funkciócsoport sem szignifikáns (Nagyszeben, Szilágysomlyó, Lippa, Hátszeg).

A mai Erdélyben a síkságokon és a Kárpátok medencéiben gyakoriak a nagy- és az óriásfalvak (2000 feletti lélekszámmal), míg a hegyekben és a dombvidékeken gyakoribban az apró- és kisfalvak (500 illetve 100 alatti lélekszámmal). Ezen túl Erdélyben nagy területeken elterjedt a szórványtelepülés, melyeknek egy része elsődleges szórvány, kisebb része tartozéktanya. Kedvezett a hegyvidéki szállások (tanyák) kialakulásának a sok „hegyalja”; szintén tanyák alakultak ki a mészkővidékeken. Az erdőhatár felett sok erdőtelkes falu született, a havasi legelők közelében pedig pásztorszállások (esztenák) alakultak ki (Mócföld, Székelyföld, stb.). Az 1980-as évek végén erőszakolt tervek születtek arra, hogy radikálisan le kell csökkenteni a 13 ezer falu számát 5-6 ezerre. Ez a falurombolási tervként elhíresült ötlet főként a kis lélekszámú tartozéktelepüléseket érintette, amelyek életlehetőségeit már addig is beszűkítették az infrastrukturális fejlesztés évtizedes elmaradottságai.

6.6. Közigazgatás

Az erdélyi közigazgatás sok változáson ment keresztül a történeti-politikai-uralmi változásoknak megfelelően.

A fejedelemkort követően a 18. század első felében az alapvető korábbi szerkezet megmaradt, kisebb-nagyobb átalakításokkal egészen a kiegyezést követő közigazgatási átalakításokig, 1876-ig. Eszerint a tágabb értelemben vett Erdélyből Magyarországhoz tartozott Szatmár, Bihar, Máramaros vármegye, Kővár vidéke, Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd, Arad vármegyék. A (Magyarországhoz vissza nem csatolt) fejedelemség közigazgatási tagolódása: hét vármegye (Belső-Szolnok, Doboka, Fehér, Hunyad, Kolozs, Küküllő, Torda), egy föld (Fogarasföld), ezek együtt a magyarok földe; öt székely szék (Aranyos, Csík, Háromszék, Marosszék, Udvarhelyszék), ez együtt a Székelyföld; kilenc szász szék (Kőhalom, Medgyes, Nagysink, Segesvár, Szászsebes, Szászváros, Szeben, Szeredahely, Újegyház), továbbá két vidék (Beszterce, Brassó), ezek együtt: Királyföld. Külön egységek a szabad királyi városok, amelyekből 1849-ig összesen 22 szerveződik, a fontosabbak: Kolozsvár, Marosvásárhely, Gyulafehérvár, Szamosújvár, Zilah, Brassó, Beszterce, Erzsébetváros, Medgyes, Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti. Közigazgatási reformokat II. József (1780-1790) vezetett be, de ezeket visszavonta; a szabadságharc után az abszolutisztikus kormányzat ugyancsak átszervezte a területi egységeket és három román, két magyar és egy szász kerületet hozott létre.

1876-ban megszüntették Erdély addigi közigazgatási beosztását is, a székekből és vidékekből vármegyéket szerveztek; ettől kezdve a megyék járásokra oszlottak, és magukban foglalták a járásokkal egyenrangú rendezett tanácsú városokat is. Új megyeként hozták létre Szilágy vármegyét és Szolnok-Doboka vármegyét (a korábbi Kővár vidékből valamint Doboka, Közép-Szolnok, Belső-Szolnok és Kraszna megyékből); egyesítették Krassó és Szörény vármegyéket; Zaránd vármegyét felosztották Arad és Hunyad vármegye közt; a hosszan elnyúlt Torda vármegyét felosztották Torda-Aranyos és Maros-Torda megyére; a korábbi Küküllő vármegyét Kis-Küküllőre és Nagy-Küküllőre; a régi Felső-Fehér vármegye (mely területileg össze nem függő szigetekből állt) megszüntették. Ennek megfelelően 1910-ben a tágabb értelemben vett Erdélyben a következő vármegyék léteztek:

- a Tisza bal partján: Bihar, Máramaros, Szatmár, Szilágy;

- a Tisza-Maros szögén: Arad, Krassó-Szörény, Temes;

- a Királyhágón túl (a történeti Erdélyben): Alsó-Fehér, Beszterce-Naszód, Brassó, Csík, Fogaras, Háromszék, Hunyad, Kis-Küküllő, Kolozsv, Maros-Torda, Nagy-Küküllő, Szeben, Szolnok-Doboka, Torda-Aranyos, Udvarhely.

1920 után az Erdélyben berendezkedő román államhatalom alapvetően megtartotta a megyékre és járásokra épülő közigazgatási beosztást. A megyék területén és elnevezésén kisebb változtatásokat hajtott végre, amelyek célja főképp a román lakosság számarányának növelése volt. Néhány évenként követték egymást újabb és újabb kisebb átszervezések a járások, városok, községek besorolását illetően. A második világháború éveiben Észak-Erdély újra Magyarországhoz került, Dél-Erdély maradt Romániában.

A közigazgatás szempontjából nagyobb arányú átszervezésre 1950-ben került sor, amikor a megyék helyébe Romániában szovjet mintára a tartományi rendszert vezették be, amelyek rajonokra tagolódtak. Néhány évenként ezt a rendszert is módosították; létrejött viszont ennek kapcsán a Maros-Magyar Autonóm Tartomány, amelynek népessége 78 %-ban magyar, 20 %-ban román volt. Székhelye Marosvásárhely, kívül esett viszont rajta a legnépesebb magyar város, Kolozsvár, valamint Háromszék (amely Brassó tartományhoz került).

1968-ban Romániában újra a megyerendszert vezették be, amelyeken belül városok (járások nélkül) és községek foglaltak helyet; utóbbiakhoz tartoznak a falvak, olykor csak egy-kettő, olykor tíz-tizennégy is egy-egy községközponthoz. (Ennek megfelelően ebben a fejezetben a község kifejezéssel mindig ezeket a közigazgatási egységeket jelöljük, amelyek tehát a legtöbb esetben több falut is jelentenek. Új megyehatárokat jelöltek ki és új megyeneveket is vezettek be. Erdélyben megszűntek korábbi megyenevek: Fogaras, Kis-Küküllő, Nagy-Küküllő, Szamos, Torda, Udvarhely. Új megyék jöttek létre a korábbi székelföldön: Hargita (az egykori Csík és Udvarhely megye részeiből, székhelye Csíkszereda), Kovászna ( az egykori Háromszék megyéből, székhelye ), Maros megyék.

6.7. Nemzetiségi és vallási viszonyok

6.7.1. Nemzetiségek

A bonyolult nemzetiségi viszonyok folytán Erdély különböző paraszti kultúrák (magyar, román, német) találkozásának területe. Erdély mai magyar lakossága elsősorban a Székelyföldön és az Észak-Erdélyi városokban él. Jelentős számban laknak magyarok Kalotaszegen, a Barcaságon, a Maros, a Szamos és a Kis-Küküllő völgyében, valamint a Mezőségen.

A románok első okleveles említése Erdélyben 1222-ből származik. A „vlach” akkoriban életmódot és foglalkozást is jelentett (főként pásztornépesség volt). Adójuk a juhötvened volt (jelentősen kedvezőbb a feudális járadékoknál), noha tartozásaik és személyes jogaik is különfélék voltak. Kenézeik vezetésével érkeztek, magánbirtokok és kincstári birtokok is befogadták őket. A 16. században kb. egynegyedét tették ki Erdély lakosságának; 1590-ben a kb. 220 ezer román az összlakosság 31 %-át tette ki. Az 1720-as években (összeírásokra alapozott becslések szerint) a románok számaránya 49 %-ra nőtt, lélekszámuk mintegy 400 ezer lehetett. A 18. században a románok többségbe kerültek Erdély területén, s erre (is) alapozva kérték negyedik nemzetként való elismertetésüket. Az első magyarországi népszámlálás idején (1784-87-ben) Erdély 1 millió 411 lelkes lakosságából kb. 800 ezer volt a román, a nagyarányú román bevándorlásnak köszönhetően, mely a moldvai és havasalföldi fejedelemségekből került ki, ahol mostohábbak voltak a viszonyok. Az 1850-es osztrák népszámlálás szerint a románok száma 1 millió 202 ezer, 58 %. Hatvan évvel később, 1910-ben a románok száma 1 millió 472 ezer (55%). A magasabb természetes szaporodás mellett Erdély román lakosságának felduzzadása a következő évtizedekben a tudatos telepítéseknek is köszönhető. Így volt ez különösen a szocialista iparosítás időszakában, amikor távoli moldvai és havasalföldi területekről is ezreket telepítettek városokban felépült tömbházas lakónegyedekbe. A történeti Erdély mai területén a románok 72 %-ot tesznek ki (3 millió 104 ezer fő), a szélesebb értelemben vett Erdélyben pedig 74 %-ot.

A középkor óta hagyományosan román vidéknek számít Máramaros, Mócföld, Fogaras és Vajdahunyad vidéke. Erdély többi területén, a vármegyei területeken éppúgy, mint a szász székekben (a Székelyföld kivételével) vegyesen élnek románok és magyarok. Ma a román lakosság abszolút többségben él 14 erdélyi megyében és csak kettőben: Kovásznában és Hargitában kevesebb a számaránya 25 %-nál. A legtisztábban román lakosságú megyék: Hunyad, Beszterce-Naszód, Fehér (90 % fölött), Máramaros, Arad, Temes, Kolozs, Szilágy (70 és 90 % között), Bihar, Szatmár, Maros (50 és 70 % között).

Az erdélyi németség összefoglaló megnevezése: szászok, erdélyi szászok (ném. siebenbürgische Sachsen). A szászok Magyarországra költözése része volt annak az első német kolonizációs hullámnak, amely Kelet-Európa több területét, elsősorban az Elbától keletre eső területeket megszállta. Első csoportjaik a Rajna középső vidékéről, Luxemburgból és a Mosel vidékéről jöttek. II. Géza telepítette le őket a dél-erdélyi, viszonylag gyéren lakott királyi birtokokra (Királyföld, Kőnigsboden) és Nyugat-Erdélybe (a Maros és Szamos mentére) 1150–60 körül. A 12. század utolsó évtizedeiben és a 13. század elején újabb telepes rajok érkeztek, amelyek Észak-Erdélyben Beszterce, Naszód és Radna vidékét (Nösnerland) és a Barcaságot (Burzenland) népesítették be. A szászok nevüket valószínűleg a IV. Béla által behívott, a tatárjárás pusztításait pótlandó szászföldi telepesektől kapták, akik idővel átvették a vezetést a korábban települt frankoktól. 1224-ben II. Endre adománylevelében, az Andreanumban megerősítette a szászokat régebbi kiváltságaikban és évi adó, valamint katonáskodás fejében teljes autonómiát biztosított számukra, amivel megteremtette rendi különállásuk és külön társadalmi fejlődésük alapjait. A szászok előjogaik gondos védelmével és bővítésével elérték, hogy teljes jogú tagként vehettek részt az 1437. évi kápolnai unióban, amely négy évszázadra megformálta Erdély politikai arculatát. 1486-ban I. Mátyás király valamennyi szászra kiterjesztette az Andreanum kiváltságait és ezzel létrehozta minden erdélyi szász közjogi-politikai egységét, melyet a „szász egyetem” (Universitas Saxonum) képviselt. Tagjai voltak: Nagyszeben-, Kőhalom-, Segesvár-, Nagysink-, Újegyház-, Szerdahely-, Szászsebes-, Szászváros-, Medgyes- és Selyk-székek, valamint Naszódvidék és a Barcaság. A szászok külön fejlődésének újabb állomása volt a reformáció lutheri ágának egységes fölvétele. A 16–18. század erdélyi háborúságai a szászokat is pusztították, soraikat megritkították. Nyugat-erdélyi telepeik elpusztultak vagy megmagyarosodtak. A népesség pótlására Mária Terézia uralkodásának idején ausztriai telepesek érkeztek (ún. Ländlerek), akik a Nagyszeben és Segesvár környéki falvakban, valamint Szászvárosban telepedtek le. Hasonló céllal szervezett telepítési akciót a szász reformkor vezéralakja, Stefan Ludwig Roth is, akinek hívására 1845–47-ben württembergi németek költöztek be a szászok közé. A szászok régi kiváltságait először II. József törölte el úgy, hogy azokat halála után már nem lehetett teljes egészében visszaállítani. Végleges megszüntetésükre a szabadságharc után, 1850-ben került sor. 1876-ban a szászok területi különállása is megszűnt. Az Universitas Saxonum megmaradt mint a régi időkből származó közös vagyon kezelője, amelyet szinte teljes egészében művelődési és iskolai célokra fordítottak. Az erdélyi szászok utoljára 1919. január 8-án léptek fel kollektív politikai testületként, amikor Medgyesen kimondták a feltétel nélküli csatlakozást az alakuló Nagyromániához. A Beszterce-vidéki szászok, mintegy harmincezren, 1940-ben a második bécsi döntéskor visszakerültek Magyarországhoz, majd 1944-ben a hátráló német csapatokkal elmenekültek és nagyobbrészt Alsó-Ausztriában telepedtek le.

Az erdélyi szászok (és németek) száma az 1910-es magyar népszámlálás szerint 550 ezer volt (10,5 %); számuk ettől fogva stagnált illetve csökkent. 1970-ben számuk 180–190 000-re volt becsülhető; számuk azóta jelentősen megcsappant, mert a román állam fejpénz ellenében kiengedte őket Németországba, majd a kilencvenes években maradék csoportjaik is kivándoroltak. Az erdélyi magyar-szász néprajzi kapcsolatok igen jelentősek, feltárásuk terén különösen sokat tett Binder Pál és Pozsony Ferenc.

A cigányok Erdélyben a 15. században jelentek meg, mai számuk az eltérő számítási és nyilvántartási módszerektől függően 1,8 millió és 2,5 millió között ingadozik. Mivel a fejedelmek korában és később is kedvezőbb életlehetőségeket találtak itt, mint Havasalföldön és Moldvában (ahol még a 19. század közepén is rabszolgáknak minősültek), a természetes szaporodáson kívül legális és illegális bevándorlási utakon is egyre gyarapodott a számuk. A németek, szászok 20. századi kivándorlását követően számos egykori szász település lakosainak többségét ma ők teszik ki, ahogy sok helyen az elnéptelenedő magyar falvakban is átveszik a főszerepet. Társadalmuk területi, törzsi, nemzetiségi, foglalkozási és vallási szempontból is rendkívül tagolt, távolról sem beszélhetünk egységesen akár romákról, akár cigányokról. Néprajzi kutatásuk az 1990-es években indult meg, elsődlegesen ott, ahol összetartó közösségeik lehetőséget biztosítottak antropológiai, néprajzi vizsgálatokra is.

A zsidók Erdélyben főleg városlakók voltak; létszámuk (nemzetiség szerint) 1930-ban kb. 180 ezer volt, a lakosság egészén belül 3,2 %-ot tettek ki. A harmincas években kezdődött román deportálások majd az 1944-es (német megszállást követő) magyarországi események után a megmaradtak és visszatértek száma töredékére, néhány ezerre csökkent; további számbeli fogyást okozott a kivándorlás részben Izraelbe, részben Magyarországra és más európai, tengerentúli államokba.

Erdélyben és Romániában sok egyéb nemzetiség is feltalálható volt kisebb számban, amelyek együttes népességi aránya 1-3 százalék körül mozgott. Néhány ezres számban vannak/voltak szerbek, ruszinok, ukránok, szlovákok, még kevesebben örmények, lengyelek, horvátok, szlovének, csehek, bolgárok, görögök. Jelentős részben asszimilálódott csoportokról van szó. A magyar örmények néhány száz családja a 17. században még mint örmény nyelvű kereskedőcsoport telepedett be, majd a következő kétszáz év folyamán nyelvileg teljesen asszimilálódott, vallásilag pedig a katolizálással az örmény katolikus egyházat hozta létre; a második világháború után megmaradt csoportjaik is beolvadtak vagy áttelepültek, manapság már csak a származástudat és némely szokások fenntartása utal egykori jelenlétükre Gyergyószentmikóson, Csíkszépvízen, Erzsébetvárosban és Szászrégenben.

6.7.2. Vallások

A középkori magyar királyságban Erdély lakosságának túlnyomó része a római katolikus valláshoz tartozott; kisebb részben maradtak hívei a bizánci ortodoxiának is. A 16. század közepe táján rohamosan terjedni kezdett a protestantizmus, és a század végére a lakosság nagy része valamelyik protestáns vallás híve lett. Elsősorban az evangélikus egyház terjedt el a szászok körében Johannes Honterus brassói prédikátor kezdeményezésére. A kálvinizmus elsősorban a magyar nemesség és polgárság körében terjedt el. A Dávid Ferenc alapította unitárius vallás Kolozsvár, Torda és más városokban illetve Aranyosszéken és Udvarhelyszéken hódított. A protestáns vallások egyenjogúsításában fontos dátum 1568, amikor a tordai országgyűlés kimondta, hogy bevett felekezet a katolikus, evangélikus, református és az unitárius (csak megtűrt vallás maradt az ortodox, meg nem tűrt pedig a zsidó vallási hagyományokhoz visszanyúló szombatos vallás). Voltaképp ezzel sikerült megakadályozni, hogy Erdélyben is vallásháborúk törjenek ki, ugyanakkor a törvény nem engedte betölteni az erdélyi katolikus püspökséget, amelynek ingó és ingatlan vagyonát a protestáns fejedelmek tették magukévá. A fejedelmek korában jelentős iskolaalapításokra került sor (Nagyenyed). A Habsburg konszolidáció másfél évszázada alatt újra kiépültek a katolikus egyházi intézmények és nehezebb helyzetbe kerültek a protestánsok, de II. József rendeletei igyekeztek megszüntetni a katolikus egyház kiváltságait. A 18. század elejétől ortodox püspökségekből, amelyek elismerték a pápa fennhatóságát, kiformálódott a görögkatolikus egyház is, elsősorban a románok körében. Ezzel az erdélyi románok vallásilag kettészakadtak, a déli területek inkább ortodoxok, az északiak inkább görögkatolikusok lettek.

Ma Romániában a vallás egyúttal többnyire nemzetiségi hovatartozást is jelent. A magyarok többségükben római katolikusok vagy reformátusok, de sok az unitárius és az evangélikus vallású is. A románok döntő többsége ortodox (görögkeleti) vallású, de sokan vannak a görögkatolikusok is; annak ellenére, hogy a görögkatolikus egyházat 1947-ben betiltották és követőiket erőszakkal térítették át ortodoxnak. A németek közül a svábok katolikusok, a szászok evangélikusok (voltak, amíg nagy többségük el nem hagyta Erdély). Örmény katolikus rítus szerint éltek azok az örmények, akiknek elődei a 17. században még ortodoxokként települtek be. Az izraelita vallás hívei a második világháború idején nagyrészt a népirtás áldozatai lettek, akik visszatértek, azok kivándoroltak (bevételi forrást biztosítva ezzel a román államnak). A magyarok közül 1992-es adatok szerint református 46 %, római katolikus 41 %, unitárius 4 %.

6.8. Erdély a népi kultúra rendszerében

A magyar népi kultúra nyelvszigeteken és peremvidékeken mind a tárgyi világban, mind a díszítőművészetben, a szokásokban és a népköltészetben számos, a nyugat és kelet-európai (balkáni) kapcsolatokat reprezentáló, archaikus jelenséget és elemet őrzött meg.

Már a régieknek feltűnt Erdély viszonylagos elzártsága és azon belül egysége. Ez azt jelenti, hogy eltérő tájak és rendszerek érintkeznek a hegyek által kijelölt határokon át; a forgalom épp a különbözőségek és azok összeépülésének bizonyítéka. A dél-erdélyi havasok transzhumáló pásztorkodása a Duna mentére irányult, kielégítve a szász városok posztóigényét és a mohamedán vidékek bárányhús-igényét is; a szász posztóipar viszont az kora újkorban részben az alföldi városok szűrszabóinak megrendeléseit elégítette ki. Korondi fazekasok nemcsak Erdélyben árultak, hanem beléptek a regáti piacra is. Egy második jellegzetesség, hogy a nemzetiségek különböző szerepeket töltenek be egymás életében; ennek tudatában is vannak és ezt fel is használják. Egyfajta „nemzeti munkamegosztás” érvényesül ebben. Románok a pásztorok, magyarok a lóhajtók, zenészek a cigányok, szászok az iparosok és mesterek – amit persze jelentős részben színeznek rendi, vagyoni, demográfiai különbségek is. A harmadik jellegzetesség Erdély kulturális pluralizmusa: a gazdasági szerepek többfélesége a kulturális formák egymást kiegészítő sokféleségében kapott szimbolikus kifejezést. A román és magyar zenészek ismerték és használták egymás dallamait, úgy, hogy mintegy etnikus jelentés, etnikus „jog” kapcsolódott hozzájuk. Az együtt élők nemcsak mások létének és másságának voltak tudatában, hanem a saját azonosságukat is egy többnemzetiségű, plurális társadalom tagjaiként határozták meg.

Az erdélyi bútor formai tekintetben meglehetősen egységes, díszítésében igen sokrétű. Korai stílusrétegének képviselője az ácsolt láda. Az erdélyi ácsolt ládák korai formáját azoknak a 14–16. századi példányoknak az alapján ismerjük, amelyek egyes szász faluk templomerődeiben maradtak fenn (innen az elterjedt „templomi láda” elnevezés). A későbbi központokban kialakult sajátos helyi változatok többségénél a díszítmény erősen leegyszerűsített, nagyvonalú, néha csakis egyenes vonalakból áll. A 19. század első felében geometrizált virágokkal, főleg tulipán motívumokkal díszített példányok is készültek, főleg az asztalos készítésű festett ládák hatására. – Az asztalosbútor a 18–19. századra jutott uralomra a parasztházakban, korai terjesztői a festett templomi famennyezeteken dolgozó asztalosok voltak. A városokban és mezővárosokban kialakult készítőközpontok legfőbb jellemzője a színes virágozás; a régies, kiforrott kompozíciók az erdélyi bútor korai elnépiesedéséről vallanak. – A házilag barkácsolt bútorfélék között is létrejöttek különleges változatok. Figyelemre méltó a pohárszék számos sajátos megoldású és díszítésű változata. A szerelmi ajándékként szolgáló kalotaszegi kisszékek egyedülállóan gazdag és változatos díszítésének a kialakulását is az asztalosbútor hatása indította el.

Az erdélyi magyar népviselet sok kisebb-nagyobb népcsoport szemre igen eltérő öltözete, melyeknek közös tulajdonsága a régiesség, valamint az, hogy alapjukban nem haladtak végig a többi magyar viselet 19–20. századi átalakulásának útján. A női viseletekből pl. nem lett sokszoknyás parasztviselet. Noha Erdélybe is eljutott néhány „magyarországi” öltözetdarab (mint pl. a szűr Kalotaszegre vagy a zsinóros, fekete posztóból szabott, csizmanadrágos öltözet), de ez csak kevés helyen illeszkedett az öltözetek rendjébe, s ott is csak a fiatalság ruhatárát gyarapította. Szívósan tartják magukat sokáig a túlnyomóan házi készítésű vászon-, gyapjú- és pamutszőttesek. Az erdélyi magyar népviseletek egyik jellemzője a meleg felsőruhák sokfélesége (a zekék, condrák, szokmányok) és a sok és ugyancsak változatos bőrruha. – Megkülönböztető vonás a férfiak és nők sok közös öltözetdarabja. „Kitelelt” az Alföldön is ugyanabban a ködmönben és csizmában akár egy hattagú család is, közte férfiak, nők, gyerekek – de ez szegénységből, szükségből történt, azért, mert csak egy-egy darabjuk volt. Erdélyben azonban azonos anyagból, azonos formára, nemegyszer azonos színben készítették a két nem egyes felsőruháit. – Az idősek és fiatalok ruházatának színek által való megkülönböztetése általános a határokon belüli magyaroknál is, Erdélyben azonban ez olyan mértékben, szinte kiélezve található meg, mint sehol másutt. Nemcsak a mezőn élénkpiros szoknyában dolgozó fiatal nők válnak el a sötétes szoknyájú idősebbektől, de több helyen a férfiingeket is azáltal különböztetik meg, hogy a fiatalét nyakban piros, az öregebbét fekete galand köti össze. Az erdélyi magyar népviselet egy negatív megkülönböztető vonása: a női fejviseletek formaváltozatainak viszonylag szűkös köre, ha azokat pl. a magyarországiakkal összevetjük. – Egy-egy ruhadarab változatlan formában tarthatott ki több nemzedéken át. Így válik lehetővé, hogy egy-egy kelengyében a nagyszülőtől, sőt a dédszülőtől öröklött darabokat is hordhatják. Egyedül Erdélyből ismerünk 1700-as évekből datált öltözetdarabot, a muszujt. – Az egységes sajátságokon belül az öltözetalakulásnak számos szintje különböztethető meg, számos táji variáció létezik.

Az erdélyi pásztorművészet kisebb mértékben önálló, mint az alföldi, felföldi vagy dunántúli. A pásztorok itt is maguk faragták számos szerszámukat, használati tárgyukat, közöttük azonban kevesebb volt díszített, ezek kevésbé váltak a pásztori hivatás „címereivé”, díszítésük általában nem különül el a paraszti fafaragásoktól. A székelyföldi, kalotaszegi pásztorok tárgyain hasonló ékrovásos és vésett díszítést találunk, mint a paraszti szerszámokon, guzsalyszárakon. A kalotaszegi csanakokat (jellegzetes formájuk: hosszúkás kanálalak, állatfejben végződő hosszú füllel) egyaránt faragták parasztemberek és pásztorok. Nem kizárólag pásztori munkák az Erdélyre különösen jellemző bonyolult összefűzéssel, karcolással, beszurkálással, áttöréssel díszített kéreg sótartók sem. A többi táj pásztorművészetére emlékeztető törekvéseket jeleznek a 19. század végéről a karcolt virágornamentikával díszített mezőségi botok, valamint néhány késői csíki, domborúan faragott figurális ábrázolásos bot.

6.9. Magyar népcsoportok, kistájak

Erdély illetve tágabban a keleti magyar népterület népcsoportjait négy csoportra osztva mutatjuk be. A vármegyei csoportok a történeti Erdély egykori (19. század második feléig fennált) vármegyéiben élők: Lápos mente, Mezőség, Kalotaszeg, Kolozsvár-Hóstát, Erdőalja, Torockó, Hegyalja, Küküllő-mente, Hunyad, Barcaság, Olt-menti, dél-erdélyi szórványok. Szigethelyzete és a kulturális hasonlóság okán ide vonjuk Aranyosszéket is, amely közjogilag a Székelyföld része. A széki csoportok a Székelyföldön élők, akiket részben a székek szerint (Marosszék, Udvarhelyszék, Háromszék, Csíkszék) tagolhatunk, részben a székeken belüli kisebb tájak szerint. Határeset Gyimes völgye, amely már nem a Székelyföld része, de egykori csíki területeken jött létre, ezért itt tárgyaljuk, noha szoros kapcsolatok fűzik össze Moldvával is. A Partium népcsoportjai: Máramaros, Szamosköz, Avasság, Krasznaköz, Nagykároly vidéke, Érmellék, Berettyó-mente, Szilágyság, Kraszna vidéke, Kővár vidéke, Bányavidék, Báródság, Rézalja, Fekete Körös-völgye, Körösköz, Fehér Körös-völgye, Bánság. A negyedik csoportba a Kárpátokon túli magyarság tartozik: Moldva, Bukovina (utóbbiakkal együtt mutatjuk be a történeti Magyarországra áttelepített yó ék, Berettyó vidékeettyó vidéke, Szlágyságunk, részben a székeken belüli kisebb tájak szerint. rdélybenilletve a mai Magyarországon élő csoportjaikat is), valamint Havasalföld városainak magyarsága.

Térkép, képek

1. Erdély tájai. Erdély rövid története (Bp. 1989) előzék
2. Erdély a dák királyság idején Erdély rövid története, Bp. 1989. 1. t.
3. Dacia 106-261 között. Erdély rövid története, Bp. 1989. 2. t.
4. Történelmi világatlasz, 1991. 105. old.
5. Erdély közigazgatási egységei a 15. században. Erdély története
   25. t. (350.)
6. Erdély és Kelet-Magyarország a 15–17. században
7. Az erdélyi fejedelemség a 17. század első felében.
8. Az erdélyi nagyfejedelemség közigazgatási beosztása a 18. században. Erdély története 47. tkp. 1031. old.
9. Közép- és főiskolák 1846-ban. Erdély rövid története 1989. 18. t.
10. Erdély a Habsburg-birodalomban 1817–1847.
11. Erdély közigazgatási beosztása a dualizmus korában. Erdély rövid története 1989. 23. t.
12. Magyar néprajzi tájak a Román Népköztársaság területén. Kós K. 1957.
13. A romániai magyar néprajzi csoportok elhelyezkedése. Dr. Koós Károly nyomán. Balassa 1989. 17.
14. Az Erdélyi fejedelemség népessége a 16. század végén
15. Erdély népességének anyanyelv szerinti megoszlása 1850-1910.
16. Erdély népességének anyanyelv és nemzetiség szerinti megoszlása 1910 és 1930
17. Erdély lakosságának hitfelekezeti megoszlása 1850–1910. Erdély története 24. t. 1572. old.
18. Egyes városok népességének növekedése 1850-1910. Erdély története 1571. old.
19. Román strunga a Fogarasi havasokban. Erdély, 1940. XXIII. t.
20. Román stina a Fogarasi havasokban. Erdély, 1940. XXV. T.
21. Román pásztor „coliba”-val és fejőedénnyel. Oláhlapád, Alsó-Fehér m. – Erdély, 1940. XXIX. T.
22. Román menyecske, Aranyos, Hunyad m. - Román pásztorok, Retyezát, Hunyad m. Erdély, 1940. XXIV. t.
23. Román férfi, román menyecske. Hunyad m. – Erdély, 1940. XXVI. t.
24. Román havasi falu: Pojanica-Vojni, Hunyad m. Erdély, 1940. XXVIII. T.
25. Román utcarészlet: Merisor, Hunyad m. – Erdély, 1940. XXVIII. t.
26. Román ház. Malomvíz-Gurény, Hunyad m. – Erdély, 1940. XXIX. T.
27. Román ház. Remetemező, Szatmár m. – Erdély, 1940. XXX.
28. Jómódú román család szobája. Szelistye, Szeben m. – Erdély, 1940. XXXII.
29. Román havasi vásár, leányvásár, Gaina havas, Erdélyi középhegység. Erdély, 1940. XXXIV.
30. Szász lányok a templom előtt. Szászorbó, Szeben m.
    Erdély, 1940. XVII.
31. Szász legény és leány – szász menyecske. Szeben m. –
    Erdély, 1940. XIX.
32. Szász templomba menők. Kisdisznód, Szeben m.
    Erdély, 1940. XXII.
33. Szász nők. Kisdemeter, Beszterce-Naszód m. – Menyecske és leány. Szeben m. - Erdély, 1940. XXI.

Szakirodalom:

BALASSA Iván: A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest, 1989. 9-244.
BENKŐ József: Transsilvania specialis I–II. Erdély földje és népe. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
EGYED Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Bukarest, 1975. 7-217.
EGYED Ákos: Falu, város, civilizáció. Bukarest, 1981., 5-53.
HAJDÚ Farkas Zoltán: Telepes népség. Erdélyi szász olvasókönyv. Csíkszereda, 1994.
HAJDÚ Farkas Zoltán: Székelyek és szászok. Marosvásárhely, 2001.
KÓS Károly: Tájak, falvak, hagyományok. Bukarest, 1976.
KÓS Károly: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972.
KÓSA László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon. Debrecen, 1990. 325-413.
KÓSA László: Erdély néprajza. Ethnographia 102. (1991) 197-211. (Paládi-Kovács Attila, Miskolczy Ambrus, Tóth Zoltán, Hofer Tamás hozzászólásával)
KOVÁCS András: Vallomás az erdélyi szombatosok perében. Bukarest, 1981.
KÖPECZI Béla (főszerk.): Erdély rövid története. Budapest, 1989.
Népi építészet Erdélyben. Szerk. Balassa M. Iván, Cseri Miklós. Szentendre, 1999.
PÁL-ANTAL Sándor: A Székelyföld és városai. Történelmi tanulmányok és közlemények. Marosvásárhely, 2003.
PALÁDI-KOVÁCS Attila: Magyar tájak néprajzi felfedezői. Budapest, 1985. 315–386.
POZSONY Ferenc: Az erdélyi szászok jeles napi szokásai. Csíkszereda, 1997.
POZSONY Ferenc: Szól a kakas már. Szász hatás az erdélyi magyar népszokásokban. Csíkszereda, 1998.
VÁCZY Leona: Romániai magyar néprajzi könyvészet 1919–1944. Kolozsvár, 1998. (KJNT Értesítője 8/1–2.)
VARGA E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I–VI. k. Budapest, Csíkszereda, 1998–2002.
VENCZEL József: Erdélyi föld – erdélyi társadalom. Budapest, 1988.
VENCZEL József: A falumunka útján. Válogatott írások. Székelyudvarhely–Budapest, 1993.
VETÉSI László: Juhaimnak maradéka. Anyanyelv, egyház, peremvilág. Sorskérdések a nyelvhatáron. Kolozsvár, 2001.
VOFKORI László: Erdély társadalom- és gazdaságföldrajza. Nyíregyháza, 1994.
VOFKORI László: Erdély közigazgatási és etnikai földrajza. Vörösberény, Balaton Akadémia, 1996.
Erdélyi Múzeum (folyóirat, különösen 1991–)
Székelyföld (folyóirat Csíkszeredában, 1998–)
Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve (könyvsorozat, Kolozsvár, 1991-től 13 kötet)

7. Erdély: vármegyei csoportok

7.1. Lápos mente

A Szamosba ömlő Lápos folyó felső völgye. A folyó kb. 115 km hosszú, Mezőaranyosnál ömlik a Szamosba. Magyarok által nagyobb számban lakott falvai: Magyarlápos (egykori járásközpont), Domokos (a MNA kutatópontja, 30i).

Domokoson a 20. század elejéig megmaradt a régebbi korokban szokásos falukapu: amikor az emberek munkába mentek, a falu végén behúzták maguk mögött a fakaput, hogy a kerítésen belül lévő jószág ki ne menjen a vetést rontani, a határban lévő jószág pedig ne jöhessen be a faluba. A kapura az ahhoz legközelebb lakó felügyelt. Az első világháborúig román vándorpásztorok tavasszal sokszor terelték át a falun juhnyájaikat, akik a bírónak igazolták, hogy juhaik nem szenvednek járványos betegségben, majd kapupénzt, tretyinát fizettek.

A magyar gazdák csak a 19. század végén kezdtek lófogattal dolgozni, addig csupán ökörigájuk volt. Máramarosból származó mokány lovakat tartottak. A 20. század első felében már inkább a szászoktól vettek lovat, főként Beszterce-Naszódban és a Mezőségen. A patakmederben gyűjtött homokkőlapokból fenőkövet és köszörűkövet állítottak elő. A lehasított kődarabokat pattintással nagyolták és a patak vízében, egy érdes homokkőtömbön csiszolták simára, ami őskori munkamódot őrzött meg a legutóbbi évtizedekig. Két Lápos-völgyi falu: Rogoz és Plopis román háziiparosai a vásározás és „faluzás” révén a két világháború között körülbelül 50-60 km-es körzetet láttak el a gyárinál jobb minőségű fenőkővel. Román ládakészítő központ volt Nyárfás.

A vidéken 1822-ben indult meg a vasbányászat, 1847-ben állami vasolvasztó és öntöde kezdte meg működését, ami után a tájon felföldi telepesekből kis szénégető telep létesült a Szőcs patak völgyében Gereblye néven. A telep keletkezése szép példája annak, hogyan alakította a 19. században kibontakozó nagyipar a táj népéletét, lakóinak foglalkozását.

7.2. Mezőség

Az Erdélyi Mezőség a Kis- és a Nagy-Szamos, a Sajó, a Maros és az Aranyos között fekvő, 5-600 m magas dombság Erdély középső részén. Természeti adottságai kedvezőtlenek: a környező hegyek lefogják a csapadékot, sok a szárazság, gyenge a termőtalaj, kevés az erdő. A Mezőségen mintegy háromszáz, magyarok, románok és németek (szászok) lakta község található. Nevezetes vásáros helyei: Nagysármás, Mócs, Buza, Uzdiszentpéter, Mezőbánd, további néhány falu: Szabéd (MNA kutatópont 333m13), Magyarszovát (MNA kutatópont 30m).

A Mezőség Erdély magyarok által legkorábban benépesített területei közé tartozik (10–11. század). A középkorban viszonylag sűrűn lakták. A románok nagyobb számban a középkor végén kezdtek beköltözni a Mezőségre, majd akkor, amikor a 16–17. század háborúiban a magyar lakosság száma nagyon megfogyott. A fejedelemkorban itt is virágzott a nemesi kultúra, ez a vidék volt a magánföldesúri birtokok hazája. A főként református vallású magyar lakosság ma szétszóródva, román falvak közé ékelődve él. A népi kultúra Erdély legarchaikusabb magyar paraszti műveltségű területei közé tartozik, miközben kölcsönhatásban van a környező románsággal is.

A mezőségi magyarokat viszonylag későn, csak a 20. század közepétől kezdve kezdte kutatni a néprajztudomány, főként Lajtha László, Martin György és Kós Károly. Az utóbbi másfél évtizedben sokat tesznek értük a református szórványmisszió lelkipásztor munkatársai, főleg Vetési László is.

A Mezőség némely vidéke belső kistájakat is alkot, jellegzetes összetartozó falucsoportjai vannak. Ilyen például a Nagyszamos mente, a Borsa völgye, a Sajó mente, a Felső-Maros mente valamint a Mezőség egyik legismertebb települése Szék.

Irod.: Gilyén 2005; Kallós 1970; Keszeg 1997, 1999; Kós 2000; Lajtha 1954.

7.2.1. Nagyszamos-mente

A Nagy-Szamos mente a Retteg és Bethlen környéki, mintegy 20 magyarlakta községet foglalja magában; itt van pl. Magyarnemegye, Magyardécse, Bálványosváralja. A Szamos mente Erdélynek a magyarság által legkorábban betelepült vidékei közé tartozik (10–11. század). A középkorban a bükkerdők övezetéig viszonylag sűrűn magyarok lakta táj volt, etnikai egységét csupán néhány szász (12. század vége) és szórványos román település bontotta meg (16–17. század). A 16–17. század pusztító háborúi erősen megritkították a magyar lakosságot. Magyar lakossága ma románokkal vegyesen lakik. A Szamos mente korábban közigazgatásilag Belső-Szolnok és Doboka megyékhez, majd Szolnok-Doboka megyéhez tartozott. Néprajzilag alig kutatott; az 1940-es évek bálványosváraljai falukutató táborának eredményei közül csak néhány tanulmány látott napvilágot (K. Kovács László). Népi műveltségében hasonlóak hozzá a nyugatra fekvő Borsa völgye és Mezőség délebbi részei is.

7.2.2. Borsa völgye

A Kolozsvártól északra eső mezőségi vidék, a Kis-Szamosba nyugat felől beömlő Borsa, Lóna patak és mellékvizeinek mente. Vásáros központjai Kolozsborsa és Páncélcseh. Jelentősebb magyarlakta falvai: Kide, Válaszút, Bádok, Csomafája, Nagyesküllő, Kisesküllő, Borsaújfalu. A magyarok korán benépesítették, ma viszont nagyobb részt románok, kisebb részt magyarok lakják. A néprajzi szakirodalomban a Borsa völgye az 1940-es évektől szerepel, Kidén végzett monografikus népzenekutatást Járdányi Pál. Válaszúton született és ide tért vissza iskolát, szórványkollégiumot szervezve Kallós Zoltán, az elismert folklórgyűjtő és -közvetítő.

Irod.: Járdányi 1943; Vargha 1997.

7.2.3. Sajó mente

A Szamos bal oldali mellékfolyója, a Sajó mente nyolc magyarlakta faluja (a legnevesebbek Zselyk és Sajómagyarós). Jellegzetes mezőségi vidék az egykori Beszterce környéki szász falvak szomszédságában. Zselykről Wass György monográfiája ismert.

Irod.: Wass 1994.

7.2.4. Felső Maros-mente

A Maros Szászrégen feletti szakaszának 6 magyarlakta faluja ott, ahol a folyó Dédánál kiszabadul a Kelemen és a Görgényi havasok közül; köztük Marosvécs, Magyaró, melyről az utóbbi időben több kötetnyi feldolgozás is született.

Irod.: Jagamas 1984; Palkó 1998.

7.2.5. Szék

Szék „város nagyközség”, ahogy helyben emlegetni szokták, a Mezőség reprezentáns, de tipikusnak aligha nevezhető magyar települése. Környezetétől elválasztja egykori városi jogállása, amely a középkorban szabad királyi városi státust is jelentett, majd a 16. század elejétől oppidum volt. Akkoriban a sóbányászat biztosított biztos megélhetést a település lakóinak, olyannyira, hogy a koldulórendi ferencesek is megtelepedhettek itt, egykori gótikus stílusú templomuk ma a reformátusoké. A városnak pallosjoga, pecsétje, címere volt. A reformáció gyorsan tért hódított a településen. Nevezetes esemény 1717 augusztusában a tatár betörés, amelyre emékezve a mai napig megmaradt a „Birtalan napi” búcsúünnep augusztus 24-én. A 18. századtól, amikorra a sóbányák lassacskán kimerültek, szabad paraszti népesség lakta; sem jobbágyok, sem nemesek nem költözhettek be. Ekkortól parasztosodik vissza, de még a 19. században is város, néhány évig megyeközpont is. A Kolozsvár-Dés vasútvonal kiépülésével egyre inkább peremhelyzetbe került, elzárt helyzetében egyre nehezebben tudta eltartani paraszti népességét. Emiatt indultak el a lányok nagy számban városokba, főként Kolozsvárra cselédkedni, a férfiak pedig szerte Erdélybe és messzebbre is építőmunkásnak. Népi kultúrájában az alkalmazkodás és modernizálódás sajátos keveréket alkot a hagyományőrzéssel. A település három része: Csipkeszeg, Forrószeg, Felszeg, melyeket az egyház, a templom fog össze; mindegyiknek saját belső rendje alakult ki utcagyűlésekkel, csordagyülekezővel stb. A faluközösség fennmaradását jelentős mértékben segítette, hogy a határ kisebb része volt magántulajdonban, a nagyobb része viszont községi birtok, amelynek használata meghatározott évi rend szerint történt egészen a későn, a 19. század végén véghezvitt tagosításig.

Szék népművészetének sok területe ismert. A népviselet egy 19. század közepén modernizálódott, nemesi mintákhoz alkalmazkodott polgáriasuló viselet erősen konzerválódott változata, amelyhez a román és a magyar falvaktól is elkülönítő jegyként ragaszkodtak szinte mind a mai napig. A népi építészetnek a huszadik század második felére kevés emléke maradt. A szöveges folklór hagyomány kivételesen gazdag, mesék, igaz történetek sokaságát jegyezte fel és közölte Nagy Olga, aki életrajzi visszaemlékezések ösztönzője és közreadója is volt többek esetében. Az emberélet szokásainak megünneplésében kiemelkedő volt a lakodalom, amely a távolba szakadtak számára is fontos helyhez kötő erőként működött.

A széki táncok régies gazdagsága annak köszönhető, hogy a hajdani fejlett városi táncélet szervezett közösségi keretei szinte máig fennmaradtak. A közösségi táncélet zárt hagyományai biztosították Széken Erdély s egyben a Kárpát-medence egyik legépebb, fejlett táncciklusának fennmaradását, amelyben számos régibb tánc- és zenestílus, műfaj és típus ötvöződött. A széki táncok mindegyike kapcsolódik a környező közép-erdélyi tánckincshez, de összefüggő egységükben csak Székre jellemzőek. A tánckincs egyszerűbb, szabályozottabb és közösségibb jellegű, mint másutt (nincsenek kiemelkedő táncos egyéniségek), viszont műfaji-formai-zenei tekintetben többrétű. Az 1960-as évek végétől kezdve a széki táncház az egyik mintája volt a magyarországi táncházmozgalomnak, a széki táncrend, hangszeres népzene, népviselet ettől kezdve a népi hagyományok városi körülmények közé kerülésének „piacképes” egyengetője lett.

Irod.: Felföldi–Virágvölgyi 2000; Gráfik–Turbéky 2000; Kós 1979, 2000; Lajtha 1954; Nagy O. 1976.;

7.3. Kalotaszeg

Kalotaszeg történeti-néprajzi táj Kolozsvártól nyugatra. Délen a Gyalui-havasok északi nyúlványai, nyugaton a Vlegyásza-havas és a Meszes-hegység keleti vonulata fogják közre. Ma a gyalu-járai út mentén fekvő, népi kultúrájában hasonló néhány községgel együtt mintegy negyven, egészben vagy részben magyarlakta falu tartozik Kalotaszeghez, amelyeknek hagyományos felosztása: Alszeg, Felszeg, Nádas-mente (ld. alább). Vásáros központja Bánffyhunyad, nevezetesebb falvai: Magyarvista, Méra, Gyerővásárhely, Kőrösfő, Magyargyerőmonostor, Magyarvalkó, Kalotaszentkirály. Népességéneik többsége református, hagyományosan katolikus települése Jegenye és Bács.

Kalotaszeg Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság a legkorábban megtelepült, mégpedig nyugatról, a Sebes-Körös völgyén keresztül. A 16. században még élt a hajdani egységes Kalota-vidék neve a Nagyvárad melletti Kiskalota és a Sebes-Körös bihari völgyében húzódó Közép-Kalota tájnevekben. Ekkor még csupán a Bánffyhunyad alatt összeömlő Körös és Kalota patakoktól közrefogott kis háromszögletű területet hívták Kalotaszegnek. A kora Árpád-korban (10–12. század) az Alszeg és a Felszeg Bihar vármegyéhez tartozott, és a váradi püspökség kalotai főesperességét alkotta, míg a keleti részek az erdélyi püspökség kolozsi főesperességéhez. Fontos hadi út mellett feküdvén, a 16–17. századi háborús időkben sokat szenvedett és pusztult, különösen a II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratát megtorló török-tatárjárástól és a Várad elestét (1660) követő török portyázásoktól. A középkori egyházi emlékek, templomok jelentős számban maradtak fenn, s ezek a 17-18. században sok helyen szász festőasztalosok által készített festett kazettás menyezetet kaptak, ami a paraszti bútorfestésben is mintaadó volt a későbbiek során.

Kalotaszeg parasztsága elsősorban földművelésből él, de a rossz adottságú földek miatt régóta foglalkozik fakitermeléssel, szarvasmarha-tenyésztéssel, háziiparral. A Nagyvárad-Kolozsvár főút mentén, a kedvező forgalmi helyzetnek köszönhetően a férfiak közül sokan jártak aratómunkásnak az Alföldi falvakba és uradalmakba, majd az éghajlati eltérés folytán később érő saját gabonát aratták le otthon. Ennek folytán sok alföldies vonás került be Kalotaszegre, mint pl. a bőgatya, a bőujjú ing, a cifraszűr, de nem került be pl. a keresztbe kötött női vállkendő és a rövid alsószoknyás viseleti stílus. A lányok és asszonyok közül sokan jártak cselédkedni Kolozsvárra.

A népművészet igen gazdag (építkezés, viselet, hímzések, faragás). Az 1880-as években gyakorlatilag a kalotaszegi népművészet felfedezésével kezdődött a magyar népművészet felfedezése. Egy lelkes lokálpatrióta asszony, Gyarmathy Zsigmondné, felélesztette és háziiparként elterjesztette a már csaknem feledésbe merült varrottas kézimunka készítését. Ennek nyomán a kalotaszegi hímzés nemcsak hazai, de európai hírnévre is szert tett, és ezzel függ össze az első néprajzi tájmonográfia, Jankó János könyvének megszületése is (1892). A kalotaszegi népművészet hatással volt a századelő magyar szecessziós iparművészetére, a „gödöllőieknek” nevezett művészcsoport munkájára, és ihlette Kós Károly építészi, grafikai és iparművészeti munkásságát is. A későbbiek során népi kultúrájának sok területét tárták fel kisebb-nagyobb részletességgel egymást követő nemzedékek. Építkezésében a modernizálódás mellett is megmaradtak a faragott kapuk; kerámiájában helybeli mesterek munkái mellett behozatalt is találunk; a viselet, különösen a női viselet kifejezésformái különösen gazdagok, jellegzetes darabok a muszuj (övbe feltűzött szoknya), a bagazia, a dulandlé és a fersing. Monográfiák születtek a gyermeknevelésről, a jelvilágról, a gyógyászatról, a kendertermelésről, a népi növényismeretről, a rokonsági elnevezésekről, újabban is társadalom-tájszerkezet-identitás kérdéseiről.

Kalotaszeg három jól elhatárolható területre oszlik: a havasok alatti Felszegre, az Almás-patak melletti Alszegre és a Kolozsvár közelében fekvő Nádasmentére.

Irod.: Balogh–Fülemüle 2005; Faragó–Nagy–Vámszer 1977; Gyarmathy 2000; Jankó 1993; Kós 1999; Magyar 2004; Malonyai 1907; Martin 2004; Pénter–Szabó 1985; Tötszegi 2003; Vasas 1994; Vasas–Salamon 1986; Végh 1977.

7.3.1. Alszeg

Falvai a Szilágyság felé, északra futó Almás patak völgyében fekszenek, több közülük a Magyar Néprajzi Atlasz kutatópontja volt: Magyarvista (28m), Váralmás (27m), Hídalmás (28l), Magyarvalkó (27n), valamint Ketesd, Bikal, Zsobok, Sztána, Farnas, Kispetri, Nagypetri.

7.3.2. Felszeg

A Körös és a Kalota szeglete, Bánffyhunyad és Kalotaszentkirály környéke, fontosabb falvai: Magyargyerőmonostor, Magyarvalkó, Jákótelke, Damos, Nyárszó, Sárvásár, Körösfő.

7.3.3. Nádas mente

A keletnek, Kolozsvár irányába tartó Nádas patak völgyében fekvő falvak tartoznak ide: Egeres, Inaktelke, Nádasdaróc, Bogártelke, Mákófalva, Türe, Vista, Méra, Szucság, Kisbács, Jegenye, Magyargyerővásárhely, Kiskapus, Nagykapus.

7.4. Kolozsvár, Hóstát

A hóstátiak Kolozsvár kelet, északkelet és nyugat felé eső külvárosainak mezőgazdasággal és kertészettel foglalkozó, főként református vallású magyar lakosai, „földészek”. Nevüket a külvárosok „hóstát” neve után kapták. A hóstátok Kolozsvár középkori városfalain kívül estek, és tartozéktelepüléseket vagy önálló falvakat alkottak a várárok közelében (pl. Szentpéter). Lakosságuk kezdettől szőlő- és földműveléssel, marhatenyésztéssel és fuvarozással foglalkozott. Őseik alighanem a 16–17. században gyakori háborúk elől menekültek Erdély különböző tájairól Kolozsvár védelmébe, másrészt vonzotta őket a város, ahol eladhatták terményeiket, és munkájukra is szükség volt. Sokan költöztek ide székelyek, kalotaszegi, szilágysági, Szamos menti és mezőségi magyarok, sőt a hagyomány szerint a 17. század elején hajdúkat is telepítettek közéjük. A 18–19. század folyamán állandóan gyarapodtak újabb bevándorlókkal, ésa városi piachoz alkalmazkodó sajátos paraszti kultúrát alakítottak ki. Közösségi életük városrészenként szerveződött, és szokásaikat, népi öltözetüket az 1950-es évekig a nagy városban is (az idősebbek napjainkig) viszonylag elkülönülten megtartották.

A 19. században még fontos foglalkozásuk volt a fuvarozás; az ehhez szükséges lótartásukat a vasút kiépülése után felváltotta a szarvasmarhatartás, amely a tejtermelésre szakosodott a folyamatosan növekvő létszámú lakosságú város felvevőpiacára támaszkodva. Emellé társult a szántóföldi és a kerti zöldségtermesztés, ami a filoxéravész következtében a 19. század végén kipusztult szőlőművelés helyébe lépett, és amelyben hasznosították bolgárkertészek tapasztalatait is. A hóstátiak nem foglalkoztak kisiparokkal, hiszen ipari termékekkel a város ellátta őket. A hóstátiak szoros szimbiózisban éltek nemcsak a várossal, hanem a környező parasztfalvakkal is, ahonnan a kenyérgabonát és az állati takarmányt szerezhették be fejlett kapcsolatrendszereiken keresztül.

A kolozsvári Hóstát városlakó őstermelői évszázadok alatt sok polgárias elemet vettek át a városban. Biztonságos megélhetésük fejlettebb, igényesebb lakáskultúrát, bútorhasználatot tett lehetővé. Magas műveltségi igényeiket mutatja, hogy gyermekeik közül sokan jártak városi középiskolákba; hogy folyamatos közönsége voltak a kolozsvári színházaknak; hogy generációkon keresztül fennálló egyesületeik voltak, amelyek még a huszadik század közepén is nagy szerepet játszottak a temetkezési szokások fenntartásában. Viseletükben soká őriztek régies hagyományokat: még a 20. század elején is az egykori jobbágyfalvak népét idéző gallértalan ingben, ráncos gatyában dolgoztak a földeken, s a városi piacon még a 20. század végén is népviseletben jelentek meg, mintegy „áruvédjegy” gyanánt használva ki a viselet jel-értékét. A hóstáti életforma a 20. század második felében szorult vissza teljesen, amikor a város népessége ugrásszerűen megnőtt, és a terjeszkedő lakótelepek számára egész utcasorokat bontottak el.

Irod.: K. Kovács 1944; Pillich 1985.

7.5. Erdőalja

Ide tartozik Kolozsvártól délkeletre, a Mezőség szélén hat, főként református magyarok lakta falu, köztük: Kolozs, Györgyfalva (MNA kutatópont 29n/2).

7.6. Torockó

A vidék szűk völgy az Erdélyi Érchegység keleti peremén, melynek két, főként unitárius vallású magyarlakta helysége van: Torockó és Torockószentgyörgy, előbbi a MNA kutatópontja is ((29 o). Első magyar lakosai valószínűleg a 11. században kerültek ide. A 14. századtól vált jelentőssé a torockóiak manufakturális vasbányászata, kohászata és vasfeldolgozó ipara. A mezőváros Torockó 1848-ig évszázadokon át küzdött szabadalmas jogaiért földesuraival. Ennek során a 18. században helybeli értelmiségiek hamisították azt az oklevelet, melynek következményeként helyben megerősödött és kialakult az erős történeti tudat, hogy őseik a tatárjárás előtt privilégiumokat kaptak az Árpád-házi királyoktól és ezt III. Endre király a közéjük telepedett felső-ausztriai bányásznépnek is biztosította. A torockói vaskapa már Bethlen Gábor árszabásában is szerepelt. A 19. század végén még 80 bánya nevét ismerték a torockói völgyben. A vasbányászat és a vasfeldolgozás a 19. század második felében a bányák kimerülésével visszaesett, ami a fejlődést erősen lefékezte; a bányászat és a vasművesség 1846-ban még 517 embernek adott munkát, 1874-ben csupán 170-nek, az 1890-es években már csak pár tucatnak A 20. század közepén a vasbányászatnak és –feldolgozásnak már csak emlékeit lehetett rögzíteni a néprajzi gyűjtés módszereivel. Ez vetett fényt arra, hogy milyen tagolt volt a társadalom a foglalkozási csoportok szerint, akik a bányászat, szállítás, feldolgozás és kereskedelem különböző ágaiban tevékenykedtek. A biztos megélhetés viszonylag sokáig biztosított viszonylagos jólétet, ami a 18-19. században még nagy házak építésében, gazdagon díszített berendezés elkészítésében mutatkozhatott meg. Torockó vidéke nyelvsziget volt és endogám házassági szokásai miatt népi kultúrájában igen sok archaikus vonást őrzött meg. Különösen nevezetes gazdag és színes népviselete, hímzései és bútorfestészete. Torockószentgyörgy státusa 1848-ig jobbágyközség volt. Ennek következtében népi kultúrája is egyszerűbb, nem annyira gazdag és színes, mint a szomszédos, egykor városi rangú Torockóé.

A torockói viselet nemes kelméivel és az úri-polgári ruhatárhoz közel álló darabjaival úgy válik ki a többi erdélyi öltözet közül, mint a magyarországi falusi népviseletek közül a mezővárosok (Debrecen, Kecskemét) öltözetei. A torockói viselet kevés színt használ, leggyakoribb a fehér, azután a kék és a zöld. Amilyen szembeszökő a férfiak túlnyomóan fehér színű öltözete, éppolyan a nőké is, csupán itt a fehér mellé odakerül a kék és zöld is. Nem vitték az öltözetet, az öltözetdarabok díszítését a parasztstílusok útjára, hiszen nem is voltak parasztok. A „kösnyős” szoknya, az islógos ing, a palást, a suba, a zsinóröv mind megtalálhatók a 16–17. századi úri leltárakban, ha anyaguk drágább is volt, mint Torockón. Torockó megőrizte a régi alapformákat és újfajta kontextusba ágyazva igazította őket a maga módos bányászvárosi életformájához.

A torockói hímzések vászonhímzések, melyeknek két csoportja: a házbelső vászonféléire (párnavégek, szalmazsák, lepedők, rúdravalók ) varrottak, illetve a testi ruhákra varrottak. A hímzőfonal korábban rozsdabarna vagy vörös szőr volt, később vörös és kék pamutfonal. Rendszerint egy színnel varrtak egy darabot, csupán a párnák között vannak kék és fehér együttes alkalmazásával készített változatok. Az igen erőteljes, hatásos munkákon alig több mint öt mintát számolhatunk össze, de sokszor ezek is alig térnek el egymástól. A kis számú mintával dúsan és tömötten borították be az adott vászonfelületet. A nagy múltú minták a régi stílusú népművészetet képviselik, kivitelezésük viszont zsúfoltságukkal egyszer-egyszer a parasztstílusokat idézik. Ennek az igen magas szintű, városias hímzésnek sajátos vonása, hogy csupán egyetlen formájában ismerjük, nem tudjuk követni alakulásmenetét, kibontakozását, esetleg hanyatlását. A torockói hímzések második csoportjából legjelentősebb az inghímzés. Vörös, kék vagy fekete gyapjúszállal tömött laposöltéssel varrták finom fehér gyolcsra. Jelentősebbek a fekete selyem főkötők fehér pamuthímzésükkel,amelyek a sárközi főkötők hímzésével tartanak rokonságot.

Torockói bútor alatt a szakirodalom és a műgyűjtés a zöld, ritkábban barna vagy kék alapon, jellegzetes modorban, kusza sötétzöld levélszövevénnyel, fehér cifrázással és piros, narancssárga, kék virágokkal festett bútort érti. Ennek emlékei a 18. század végétől ismertek; a korai torockói bútort Segesvárról, ill. Medgyesről (az akkor még vasiparra specializálódott Torckó fő vásárterületei) hozták. A 19. század második felében ezek nyomán kezdte el Kovács Márton torockói asztalos a bútorkészítést, majd az I. világháborúig többen is foglalkoztak vele, részben a szomszédos magyar és román falvak számára. Az így kialakuló helyi stílusra jellemző a nyugodtabb fogalmazás és a színeknek lényegében a zöld-piros színpárra való redukálása.

Irod.: Jankó 1893; Nagy J. 1957; Kós et al. 2002.

7.7. Aranyosszék

Jogállás szerint (régi kiváltságaik megegyeztek) a Székelyföldhöz tartozik, de kulturális szempontból inkább a vármegyei csoportok közt foglal helyet; Keresztesmező néven is ismert. Kézdi-székről a 13. században, 1264–1271 között telepítettek székelyeket a Maros–Aranyos szegletébe, 16 faluba az egykori tordai várispánság területére. Önálló közigazgatási egység volt 1876-ig. Aranyosszék lakói a nagy hadi utak mellett sokat szenvedtek és pusztultak a 16–18. század háborúiban, és távol esvén a Székelyföldtől, a székelyek egységes tömbjétől, sok tekintetben eltérően fejlődtek. Kisnemesi-szabadparaszti életforma jellemezte őket 1848-ig, jóllehet az aranyosszéki székelyek feudális (jobbágyi) kötöttségei folytonosan erősödtek. Ma a magyarság Aranyosszéken románokkal vegyesen él. Vallásilag meglehetősen összetett, unitárius, református római katolikus magyarok mellett görögkatolikus és ortodox románok, is vannak köztük. Aranyosszék vásáros központja, egykori székhelye Felvinc volt. Fontosabb falvai: Aranyosgerend, Aranyospolyán, Bágyon, Csegez, Kövend, Mészkő, Sinfalva, Székelykocsárd.

Irod.: Keszeg 2004.

7.8. Hegyalja

A Maros folyó mente Nagyenyed és Gyulafehérvár között, valamint a környező dombidék, régi történeti borvidék. A magyarok a 10. században népesítették be, az itt talált bolgár-szláv lakosság hamar asszimilálódott. A 12. században megtelepült néhány szász község elmagyarosodott. A tatárjárás után megritkult a magyarság, ekkor tűntek fel a románok. A középkorban virágzó magyarlakta táj volt. A fő közlekedési- és hadiút mentén felvő vidék magyarsága a 15-18. században háborús pusztítások és etnikai villongások következtében erősen megfogyott. A fő megélhetési forrás a gabonatermesztés volt, a gyümölcs mellett más belterjesebb növénykultúrák nemigen alakultak ki. A szőlőművelésben, borkészítésben sokáig megmaradtak régies művelési módok, mint a karikás (karó nélküli) művelés, szőlőtaposás; a virágzásnak a filoxéravész vetet véget, utána az újraéledő szőlőkben a zöldoltást kezdték alkalmazni. A festett bútorok városi hatásra korán visszaszorultak. Magyar falvai közül a fontosabbak: Lőrincréve, Magyarlapád, (MNA kutatópont 30ö), Magyarigen, Marosszentimre, Miriszló, Vajasd; utóbbit Bethlen Gábor hajdú kiváltságokkal is felruházta, amikor a töröknek 1617-ben átadott Lippáról a magyarok ide jöttek. Fontos központ volt Nagyenyed, iparosai, kézművesei és nagyhírű református kollégiuma révén, amely messze földről is vonzotta a diákságot. Gyulafehérvár az erdélyi püspökség illetve a fejedelemség székhelye

Irod.: Lázár 1896; Karsai–Martin 1989.

7.9. Küküllő mente (Vízmellék)

A Kis-Küküllő völgyének a Marosba ömlő torkolatától a Székelyföld határáig húzódó, kb 75 km. hosszú szakasza és környező dombvidéke. Sokáig az Erdély központja felől a marosszéki bükkös-fenyves övezetbe vezető „zsákutca”, félreesőbb vidék, emiatt lakossága valamivel állandóbb maradt, mint a Maros vagy a Szamos vidékén. Egyik része Bethlenszentmiklós, Küküllővár, Dicsőszentmárton és Balavásár központokkal és vásáros helyekkel, valamint majdnem 40 magyarlakta faluval a Vízmellék nevet viseli. A Küküllő mentéhez hasonló néprajzi sajátságai vannak az ettől északnyugatra, a Maros és a Kis-Küküllő közt a Forrói, Szárazvám és Ózdi patakok völgyében fekvő mintegy 15 falunak, melyek egykor Alsó-Fehér megye területére estek, s amely területet Hegymegett néven is emlegetnek (itt van pl. Magyarózd, MNA kutatópont is). A Küküllő mente Erdély legkorábban magyarok által benépesített vidékei közé tartozik (10–11 század). A 16–17. század háborúiban lakossága sokat szenvedett és pusztult. Ma a Küküllő mente vegyes magyar–román népességű; a románok kulturális központja a 18. század óta Balázsfalva, görögkatolikus püspöki székhely és iskolaközpont. Északabbra a Maros völgyében, délebbre a Nagy-Küküllő völgyében sorakoznak nagyobb számban a városok, amelyekkel a terület kapcsolatot tart: Marosvásárhely, Ludas, Radnót, Marosújvár, illetve Kiskapus, Medgyes, Segesvár. Kultúraközvetítők voltak még a nemesi udvarházak, amelyeknek emlékeit (hímzések, faépítkezés) a paraszti csoportok is soká őrizték. Ezen a területen vannak a legkorábbi festett templom famennyezetek (Gógánváralja, Ádámos), de festett bútort készítő asztalosközpontok itt nem voltak. Néhány további faluja: Dombó, Kelementelke, Kiskend.

Irod.: Kós–Szentimrei–Nagy 1978; Horváth 1971.

7.10. Hunyad

A megye területén a honfoglalástól és a középkortól létezik folytonos magyar lakosság. A honfoglaló magyarok a folyóvölgyeken hatoltak be Erdélybe. A 10–11. században benépesítették a széles, termékeny Hunyad megyei Maros völgyet, majd a Cserna és a Sztrigy folyók völgyének alsó szakaszát is. A Hunyad megyei magyarok falvai a 15. századtól sokat szenvedtek az Erdély ellen vonuló oszmán–török hadaktól, a lakosság nagyon megfogyatkozott, többsége elpusztult. A Hunyad megyei magyarok jelentős része az utolsó századokban 1848 előtt köznemesi vagy kisnemesi jogállású volt. Soraikat a középkor végén számos magyar nemességet kapott és megmagyarosodott román kenézcsalád gyarapította. Némely faluban az utóbbi kétszáz esztendőben – különösen a Maros, a Sztrigy és a Cserna folyókba ömlő patakok mentén – a magyarságot csupán a földesúr és annak udvara jelentette. A 20. századfordulóján a Hunyad megyei magyarok már mindenütt románokkal vegyesen éltek, csak néhány településen alkottak többséget, és viszonylag nagy százalékban asszimilálódtak. A Hunyad megyei magyarok jelentősebb falui, melyek egymáshoz közel esve csoportot alkotnak: Alpestes, Rákosd, Hosdát, Bácsi, Haró, Nagyrápolt, Sztirgyszentgyörgy és Lozsád. Régi magyar polgári lakosság él kis számban a városokban is (Déva, Szászváros, Vajdahunyad).

7.10.1. Hátszeg vidéke

Hegyi medence tájneve Dél-Erdélyben, az egykori Hunyad megyében, a Sztrigy folyó és a Nagypatak völgyében, Hátszeg városa környékén. A magyarság nem sokkal a honfoglalás után megjelent (10–11. század), azonban a 16–17. század háborúi idején majdnem teljesen elpusztult. Ma nagyobb részt román lakosságú.

7.10.2. Zsil völgye

Petrozsény környékére a 19. század második felétől egész Erdélyből, elsősorban a Székelyföldről, de Észak-Erdélyből és a vármegyékből is folyamatosan települt be a magyarság, munkát vállalva az iparvidéken. Főbb települések a 20. század elejétől gyorsan növekvő népességű városok: Lupény, Petrilla, Vulkán. Néprajzi kutatásuk még nem indult meg, noha a legújabb népszámlálások is sok ezer magyart tartanak számon.

7.10.3. Dévai csángók

A dévai csángók 1888–1910 között a bukovinai székely falvakból települtek Déva, Vajdahunyad, Sztrigyszentgyörgy és Csernakeresztúr csángótelepeire. A csángó megnevezést környezetük alkalmazta rájuk; a pejoratív kifejezést az első időkben elutasították, majd a következő generációkban elkezdték öntudatosan vállalni. Különállásukat mindvégig megtartották, amit vallási különállásuk is elősegített, hiszen többségük református volt és házassági kapcsolatokra nemigen léptek a helybeli magyarokkal. Zártabb életformájukban sok saját hagyományt megőriztek.

Irod.: Zsók 2000, 2004.

7.11. Barcaság

Hegyi medence, melyet az Olt nagy déli kanyarulata és a dél-erdélyi havasok zárnak közre. A magyarság a honfoglaláskor átvonult rajta, azonban hosszú ideig gyepűelvének hagyta a gyakori kun-besenyő betörések miatt. Valószínű, hogy a 11. század folyamán az ott talált bolgár-szlávok mellé már megtelepedtek magyar és besenyő határőrök, akik a Havaselvére vezető szorosokat őrizték és a barcasági magyarság magját alkották. Az itteni magyarok ma többségükben a Brassótól keletre fekvő Hétfaluban, ill. a medence nyugati és északi peremén Barcaújfalu, Krizba, Apáca községekben laknak. A Barcaság kezdetben az erdélyi Fehér megyéhez tartozott. A szászok a 13. század elején királyi adományként kapták földjüket, melyen felépítették Brassó városát és 13 községet. 1211–1224 között a területet a német lovagrend uralta, melyet azonban önállósulási törekvéséért II. Endre király elűzött. A románok első települése a 13. század végéről ismeretes a Barcaságban. Ma a medence egész területén magyarokkal és szászokkal vegyesen élnek.

Irod.: Orbán 1982 (VI.)

7.11.1. Hétfalu

A Brassótól keletre fekvő Hétfalu (Türkös, Bácsfalu, Hosszúfalu, Csernátfalu, Tatrang, Zajzon, Pürkerec) magyar lakossága. Az első négy egyesült Négyfalu néven, város lett, s ezt hozzácsatolták Brassóhoz. A hétfalusi csángók magukat magyaroknak mondják; csángóknak a szomszédos székelyek hívják őket sajátos nyelvjárásuk és szokásaik miatt. Feltehetően 11. századi, a Barcaságban gyepűt őrző magyarok és besenyők leszármazottai. Az eredeti gyér népesség a kora Árpád-korban a Dél-Erdélyben (Fehér megye) lakó magyarokból gyarapodott, és alaprétege a székelyek végső megtelepedését megelőzően vagy azzal egyidőben alakult ki a 13. század első felében. Hétfalu eredetileg királyi birtok volt. A 14–15. században kezdték bizonyos részeit adományozni, majd II. Ulászló Brassó városának elzálogosította. A központi királyi hatalom összeomlása után nem történt meg a visszaváltás, és Brassó másfél százados ellenkezés ellenére jobbágysorba süllyesztette az egykor szabadalmas jogállású, határőrző Hétfalu lakosságát. A szász polgárság földesurasága társadalmi, gazdasági és egyházi elnyomást jelentett, és a hétfalusi csángók kultúrájában jellegzetes nyomokat hagyott (pl. az evangélikus vallás követését).

A hétfalusi csángóknak kevés földjük lévén, a szomszédos szász községekben vállaltak munkát (feles bérleteket), és fakitermeléssel, valamint fuvarozással is foglalkoztak. Szekeres útvonalaik behálózták egész Erdélyt, és áruszállító útjaikon rendszeresen jártak át a Kárpátokon Bukarestig, Konstatninápolyig. Szétszedve árusításra szánt szekereket is vittek magukkal. 1848-ban sikertelenül próbáltak csatlakozni Háromszékhez. A 19. század második felében – különösen a vasutak megépülése után – Hétfalu magyar és román lakossága nagy arányban vándorolt ki Romániába. A hétfalusi csángók különösen Bukarestben alkottak erős diaszpórát, ahol egyrészt építkezéseken dolgoztak, másrészt az 1930-as évekig nagyrészt ők látták el a városi személyfuvarozást (bérkocsi, később taxi).

Ismert a hétfalusi, színesen virágzott asztalosbútor. Emlékei a 18. század második felétől ismertek. Készítése a 20. század első felében szűnt meg végleg. A bútor eljutott távolabbi vásárokra is, főleg a Barcaság és Háromszék határvonalán fekvő helységekbe, sőt a brassói ládákkal együtt a szekeresek révén a Kárpátokon túlra, így a messzebbi területeken a hétfalusi ládát is „brassói láda” névvel illették, Bulgáriában pedig mindkettő „magyar láda” néven vált ismertté. A 19. század közepétől gazdag hétfalusi parasztcsaládok a parádés szoba számára teljes falborítást, kideszkázást rendeltek, és a bútort (ágyat, padládákat, tékákat, kendőszegeket, tálasfogast) egységes színekben és mintázattal kifestve ezzel egybeépítették. A hétfalusika viseletében a polgáriasult szász hatások jelentősek.

A hétfalusiak gazdag népköltészeti hagyományaira már a 20. század elején felfigyeltek. Több részletes leírás van a híres borica táncról, mely a téli napforduló szokásköréhez kapcsolódó, rituális elemekkel átszőtt farsangi dramatikus tánc, amit férfiak járnak.

Irod.: Horger 1908; Seres 1984; Veres 2002.

7.11.2. Tízfalu

Összefoglaló neve a Hétfalu mellett a barcasági magyar falvaknak: Apáca, Krizba, Barcaújfalu. Főként az evangélikus vallás közössége köti össze őket. A tízfalusi magyar evangélikus lelkészek már 1842-ben egyletet alapítottak, majd közkönyvtárak, olvasóegyletek alakultak.

7.12. Olt vidéki szórványok

A dél-erdélyi – a Maros, a Nagyküküllő vonalától délre, a Székelyföldtől nyugatra lakó – magyarok Árpád-kori eredetűek, letelepülésük valószínűleg összefügg a székelyek korai történetével (11–13. század), a középkorban nagyobb területen éltek. A szászok középkori betelepülését és autonómiájuk kialakulását követően Szászföld (vagy az elhomályosulóban levő tájnév szerint: Királyföld, mely a Nagy-Küküllő és az Olt közére vonatkozik) magyarsága kisebbségbe került. A 16–17. századi háborúk megritkították soraikat, ezt követően a szórványokban nagyarányú volt az asszimiláció. Falvaik az egykori szász székek közé beékelődő erdélyi Fehér megye (1775–1876 között Felső-Fehér megye) területén találhatók. A Székelyföld nyugati határa közelében: Ürmös, Alsórákos, Datk, távolabb Nagymoha, Kóbor, Dombos, Olthévíz, Halmágy. (E község lakói szászmagyaroknak mondják magukat.) Segesvár és Almakerék vidékén: Héjjasfalva, Fehéregyháza, Sárpatak, Keresd. A Viza és a Hideg-patak völgyében: Bolya, Mihályfalva, Vízakna, Alamor, Örményszékes, Kiskapus. A Hortobágy-patak völgyében és az Olt mellett a Vöröstoronyi-szoros közelében: Bürkös, Hortobágyfalva, Kercisora, Oláhújfalu, Salkó, Oltszakadát. Az 1990-es években (korábbi előzményeket folytatva) kolozsvári kutatók szervezésében újabb szórványkutatások folytak, melyek eredményei tanulmányokban láttak napvilágot.

Irod.: Vámszer 1940.

Térkép, képek

1. Kalotaszeg magyar falvainak térkép-vázlata. Jankó János, 1892.
2. Kalotaszeg. Közigazgatás és etnikai kép 1910. Balogh Balázs, Fülemüle Ágnes 2005.
3. Kalotaszeg etnikai jképe 2002. Balogh Balázs, Fülemüle Ágnes 2005.
4. Kalotaszeg: házasodási körök és falvak közötti presztizs . Balogh Balázs, Fülemüle Ágnes 2005.
5. Kalotaszeg települései (a kutatott terület). Balogh Balázs, Fülemüle Ágnes 2005.
6. Aranyosszék. Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete. Mentor, Marosvásárhely, 2004. 2. k.
7. Aranyosszék. Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete. Mentor, Marosvásárhely, 2004. 2. k.
8. A torockói vasképszítmények fő árusítási helyei a 19. század végén. Balassa 1989: 89.
9. Magyarlapád környéke.
10. Major Miklós: Szilágynagyfalu. Szilágynagyfalu, 2000.
11. Major Miklós: Szilágynagyfalu. Szilágynagyfalu, 2000.
12. A nemzetségek szerint felosztott temető és a falu beosztása. Balassa 1989: 96.
13. Vízhordás légelyben, Szék (Szolnok-Doboka vm.) – Gönyey Sándor felv. 1944. Néprajzi Múzeum, Budapest F 87066 MN II. 160.
14. Tordai (Torda-Aranyos megye) sóbányászok. Jankó János felvétele, 1894 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN III. 28.
15. Rönkszállító bivalyfogat, Domokos (Szolnok-Doboka vm.) – Szemerkényi Ágnes felv. 1966. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest F 29924 MN II. 34.
16. Középkorú házaspár kozsokban, ködmönben. Kide (volt Kolozs megye). Nagy László felvétele, 1942 (Laczkó Dezső Múzeum, Veszprém) MN IV. 161.
17. Középkorú házaspár ünneplőben. Szék (volt Szolnok-Doboka megye). Hofer Tamás felvétele, 1960 MN IV. 23.
18. Csárdás. Szék (volt Szolnok-Doboka megye), 1969 (Martin György: A magyar nép táncai. Budapest, 1974. 11. kép) MN VI. 49.
19. Öntözni induló aprók csoportja, Szék (v. Szolnok-Doboka megye). Kunkovács László felvétele, 1974 MN VII. 99.
20. Süteménnyel kínálják az öntözőket, Szék (v. Szolnok-Doboka megye). Kunkovács László felvétele, 1974 MN VII. 100.
21. Rostával gyógyítás, Borsa-völgy (Máramaros megye). Vajkai Aurél felvétele, 1940-es évek MN VII. 269.
22. Fejfájós homlokának masszírozása, Borsa-völgy (Szolnok-Doboka megye). Vajkai Aurél felvétele, 1942 MN VII. 280.
23. Kalotaszentkirály (Kolozs vm.) belterülete MN VIII. 28. térkép.
24. Szobasarok cserepes kandallóval. Mákófalva (Kolozs vármegye). Haranghy György felvétele, 1919 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN IV. 18.
25. Boronafallal épült lakóház. Magyarvalkó (Kolozs vármegye). Bátky Zsigmond felvétele, 1899 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN IV. 8.
26. Kalotaszegi „mejre-való” vásár, Bánffyhunyad (Kolozs megye). Gönyey Sándor felvétele, 1942 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN III. 101.
27. Lányok fonóba menet, Kalotaszeg (Kolozs megye). Erdélyi Zoltán felvétele, 1940-es évek (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN III. 104.
28. Tisztaszoba berendezése, asztalszeglet és vetett ágy az 1950-es években. Magyarvista (volt Kolozs megye). Hofer Tamás felvétele, 1962 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN IV. 87–88.
29. Láda, Kalotaszeg (Kolozs megye). Umling János asztalosmester munkája, 1768 (Néprajzi Múzeum, Budapest, ltsz. 61.148.3) MN III. 268.
30. Téka, Nyárszó (Kolozs megye). Viskán László festőasztalos munkája, 1904 (Néprajzi Múzeum, Budapest, ltsz. 60.75.28) MN III. 269.
31. Tál. Sárvásár (Kolozs megye), 1829 (Néprajzi Múzeum, Budapest, lszt. 61.148.4) MN III. 290.
32. Asszony zubbonyba öltöztetett kislánnyal, gatyás legénykével. Inaktelke (volt Kolozs megye). Gergely Pál felvétele, 1934 (Néprajzi Múzeum, Budapest)
33. Nagyünnepre felkészült fiatalok. Kalotaszentkirály (volt Kolozs megye). Hofer Tamás felvétele, 1969 MN IV. 24.
34. Menyasszony és vőlegény esküvői öltözetben a díszágy előtt. Kalotaszentkirály-Bánffyhunyad (Kolozs vm.) – Dunky fivérek felv. 1899. Néprajzi Múzeum, Budapest F 1770 MN VIII. 145.
35. Bivalyfogat indul szénahordásra. Sárvásár, Kalotaszeg. Mohay Tamás felv., 1977.
36. A népművészet utcai árusai, Sárvásár, Kalotaszeg. Mohay Tamás felv. 1977.
37. A népművészet utcai árusai, Sárvásár, Kalotaszeg. Mohay Tamás felv. 1977.
38. Faragott kapuoszlop, Sárvásár, Kalotaszeg. Mohay Tamás felv. 1977.
39. Kapuoszlop faragása, Körösfő, Kalotaszeg. Mohay Tamás felv. 1977.
40. Keresztelői mulatság, Körösfő, Kalotaszeg. Mohay Tamás felv. 1977.
41. Keresztelő: a gyereket a szobában teszik le a mulatság idejére. Mohay Tamás felv. 1977.
42. Istentiszteletre érkező lányok, Körösfő, Kalotaszeg. Mohay Tamás felv. 1977.
43. Istentiszteletre érkező idősek, Körösfő, Kalotaszeg. Mohay Tamás felv. 1977.
44. Kalotaszegi legényes. Méra (volt Kolozs megye), 1971 (Magyar táncművészet. Szerk. Kaposi Edit Pesovár Ernő. Budapest, 1983. 6. kép) MN VI. 37.
45. Keresztanya viszi az ajándékokat a keresztelőbe, Méra (v. Kolozs megye).
    Hofer Tamás felvétele, 1962 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN VI. 7.
46. Pethes András nemesi levelét olvassa. Désháza (Szilágy vm.) – Gönyey Sándor felv. 1943. Néprajzi Múzeum, Budapest F 91 225
47. Falusi fazekas munka közben. Írószaruval butykost „virágoz”. Désháza (Szilágy vm.) – Ismeretlen fényképész felv. 1943. Néprajzi Múzeum, Budapest F 91 275
48. Református keresztelő. Désháza (Szilágy vm.) – Gönyey Sándor felv. 1940. Néprajzi Múzeum, Budapest F 154 166 MN VIII. 101.
49. Nemzetségek és a templomi ülésrend. Rákosd (Hunyad vm.) – Kós Károly: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972: 245. nyomán MN VIII. 8. ábra
50. Nemzetségek településrendje. Rákosd (Hunyad vm.) Kós Károly: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972: 242. nyomán MN VIII. 2. térkép.
51. Nemzetségek szerint felosztott temető. Rákosd (Hunyad vm.) – Kós Károly: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972: 243. nyomán MN VIII. 3. térkép
52. Dél Erdély, Bányavidék
53. Bányász (egyenruhában) és felesége. Petrozsény (Hunyad vm.) – Nagy Miklós felv. 1909. Néprajzi Múzeum, Budapest F 10 525 MN VIII. 38.
54. Aranyérczúzdák. Verespatak (Alsó-Fehér vm.), 1900 körül – Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben VII. Magyarország II. Budapest, 1891: 531. nyomán. Reprodukció Winter Erzsébet 1998 MN VIII. 44.
55. Barcaság, Hétfalu
56. Hozomány-összeírás egy csángó családnál. Hétfalu (Brassó vm.) – Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. XX. Magyarország VII. Budapest 1901: 387. nyomán. MN VIII. 86.
57. A hétfalusi szekeresek fõ árusító útvonalai a 19. században – Kós Károly: Népélet és néphagyomány. Bukarest, 1972. 18. nyomán MN VIII. 34. térkép

Szakirodalom:

BALOGH Balázs – FÜLEMILE Ágnes: Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2005.
DEMÉNY Piroska: Aranyosszék népzenéje. Budapest, 1998.
CSŐGÖR Enikő: Tordatúr hiedelemvilága. Kolozsvár, 1997.
FARAGÓ József–NAGY Jenő–Vámszer Géza: Kalotaszegi magyar népviselet. Bukarest, 1977.
FELFÖLDI László–VIRÁGVÖLGYI Márta (szerk.): A széki hangszeres népzene. Budapest, 2000.
GILYÉN Nándor: Az erdélyi Mezőség népi építészete. Budapest, 2005.
GRÁFIK Imre – Turbéky Dénes: Széki lakodalom. Budapest, 2000.
GYARMATHY Zsigáné: Tarka képek a kalotaszegi varrottas világából (hasonmás). Budapest, 2000. (eredeti: 1896)
HORGER Antal: Hétfalusi csángó népmesék. Budapest, 1908.
HORVÁTH István: Magyarózdi toronyalja. Kolozsvár, 1971.
JAGAMAS János: Magyaró énekes népzenéje. Bukarest, 1984.
JANKÓ János: Kalotaszeg magyar népe. Budapest, 1993. (reprint)
JANKÓ János: Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe. Budapest, 1893.
JÁRDÁNYI Pál: A kidei magyarság világi zenéje. Budapest, 1943.
KALLÓS Zoltán: Balladák könyve. Bukarest, 1970.
KARSAI Zsigmond–MARTIN György: Lőrincréve táncélete és táncai. Budapest, 1989.
KESZEG Vilmos: Mezőségi hiedelmek. Marosvásárhely, 1999.
KESZEG Vilmos: Jóslások a Mezőségen. Sepsiszentgyörgy, 2000.
K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kolozsvár, 1944. Új, bővített kiadása: Budapest, 2004.
KÓS Károly: A régi Szék községi rendjéről. In: Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, 1979. 444–471
KÓS Károly: A Mezőség néprajza. Mentor, Marosvásárhely, 2000.KÓS Károly: Népi földművelés Kalotaszegen. Debrecen, 1999.
KÓS Károly - SZENTIMREI Judit - NAGY Jenő Kis-Küküllő vidéki magyar népművészet. Bukarest, 1978.
KÓS Károly–SZENTIMREI Judit–NAGY Jenő–HALAY Hajnal–FURU Árpád: Torockói népművészet. Kolozsvár, 2002.
LAJTHA László: Széki gyűjtés. Budapest, 1954.
LAJTHA László: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés. Budapest, 1954.
LÁZÁR István: Alsófehér vármegye magyar népe. Nagyenyed, 1896.
MAGYAR Zoltán: Kalotaszegi népmondák.. Budapest, 2004.
MALONYAI Dezső: A magyar nép művészete. I.: A kalotaszegi magyar nép művészete. Bp. 1907. és reprint kiadások
MARTIN György: Mátyás István 'Mundruc' egy kalotaszegi táncos egyéniségvizsgálata. Szerk. Felföldi László. Budapest, 2004.
NAGY Jenő: A torockói magyar népi öltözet. Bukarest, 1957.
NAGY Olga: Széki népmesék. Bukarest, 1976.
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Budapest, 1982. (VI.: Barcaság)
PALKÓ Attila: Magyaró hétköznapjai: népi foglalkozások, mesterségek. Marosvásárhely, 1998.
PÉNTEK János - Szabó Attila: Ember és növényvilág. Bukarest, 1985. (Kalotaszeg)
Pillich László: Városom évgyűrűi. Bukarest, 1985. (Kolozsvár – Hóstát)
SERES András: Barcasági magyar népköltészet és népszokások. Sajtó alá rend. Keszeg Vilmos. Bukarest, 1984.
SZABÓ Árpád Töhötöm: Közösség és intézmény. Stratégiák a lónai hagyományos gazdálkodásban. Kolozsvár, 2002.
TÖTSZEGI Tekla: A mérai kötény. KJNT, Kolozsvár, 2003. (Kalotaszeg)
Vámszer Géza: Szakadát. Kolozsvár, 1940. (Dél-Erdély)
VARGA E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája IV. (Fehér, Beszterce-Naszód és Kolozs megye), V. k. (Brassó, Hunyad és Szeben megye)Budapest, Csíkszereda, 2001–2002.
VARGHA László: Kide és a Borsa-völgy népi építészete. Szentendre–Veszprém, 1997.
VASAS Samu: Népi jelvilág Kalotaszegen. Budapest, 1994.
VASAS Samu – SALAMON Anikó: Kalotaszegi ünnepek. Budapest, 1986.
VÉGH Olivér: A kalotaszegi fazekasság. Bukarest, 1977.
VERES Emese-Gyöngyvér: Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál. Hétfalu, 2002.
Wass György: Zselyk. Egy magyar falu Beszterce-Naszód megyében. Debrecen, 1994. (Mezőség)
ZSÓK Béla: Én mindig itthon voltam. Kolozsvár, 2000.
ZSÓK Béla: Édesanyám dalai. Kolozsvár, 2004. (dévai csángók)

8. Erdély: Székelyföld és Gyimes

A székelyek lakta vidék a Keleti Kárpátok nyugati oldalán, Erdély délkeleti részén, 1920 óta Romániában. A székelyek a mai Székelyföldet a 12–13. században népesítették be. A Székelyföld nagy részét a székelyek letelepedésekor sűrű erdőségek borították. Korábbi nemzetségi tagoltságukat a 14–15. században területi szervezet váltotta föl. Kialakultak a vármegyéktől független közigazgatási egységek, a székek: Háromszék, Csíkszék, Udvarhelyszék, Marosszék. A 13. században (1260-as évek) kézdi székelyekből Nyugat-Erdélybe települt Aranyosszék területileg nem függött össze a többi székek tömbjével, a belső Székelyfölddel. A székely székek különállása 1876-ban szűnt meg, ekkor vármegyéket szerveztek belőlük. A Székelyföld 1920-ban Erdéllyel együtt került Romániához. 1940–44 között Magyarországhoz tartozott, 1945 óta ismét Románia része. 1952–60 között mint Erdély túlnyomóan magyarlakta része Magyar Autonóm Tartomány néven külön közigazgatási egység volt. 1960–68 között Maros-Magyar Autonóm és Brassó tartományhoz, 1968 óta Maros, Hargita és Kovászna megyékhez tartozik.

A Székelyföld változatos felszínű terület. Folyó- és patakvölgyek, folyómenti síkságok, hegyi medencék és hegyvonulatok tagolják. Ennek következtében az egykori székek jelezte nagyobb tájakon belül több kisebb táj is található a Székelyföldön. Jól elkülönülő medencék Gyergyó és Kászon, jellegzetes folyómenti tájak Nyárád mente, Nyikó mente, Homoród mente, Maros mente. Természetrajzi elnevezés az Erdővidék és a Sóvidék, Szikonyország. Vallási különállásra utal a háromszéki és a marosszéki Szentföld. Történeti különállás emléke a Partium. Újabb, tréfás ízű neve a Nyárád mente zöldségtermelő vidékének: Murokország.

8.1. eredet, történet

Az elmúlt kétszáz évben a székelyeket csaknem minden néppel származási kapcsolatba hozták, amely Erdélyben élt a honfoglalás előtt (hunok, gepidák, avarok, bolgár-szlávok), vagy amellyel a magyarság a népvándorlás korában érintkezett (kazár, kaukázusi kabard, besenyő, kun, jász), sőt román részről elmagyarosodott románoknak is tartották a székelyeket. Különösen sokáig élt és a nemzeti romantika korában megerősödött az Árpád-ház eredethagyományának örököseként a hun származás elmélete. Eddig azonban a tudományos történetkutatásban sem a hun, sem a besenyő, avar, kazár, bolgár eredetet feltevő elméletek nem nyertek igazolást.

A krónikák először a 1116. évi Olsava melletti és az 1146. évi Lajta menti csatában említik a székelyeket, mint akik a besenyőkkel együtt a magyar sereg elővédjei voltak. Ez arra vall, hogy a székelyek alapnépessége később csatlakozhatott a magyarsághoz annak védelmét kérve, és a török népek korabeli szokása szerint hadba­vonu­láskor segédcsapatokat (elővéd-utóvéd) alkottak. Az okleveles emlékek és a földrajzi nevek bizonysága szerint az Árpád-korban az ország különböző vidékein, elsősorban a gyepüvonalak közelében éltek székelyek: Baranya, Szerém, Temes, Szabolcs, Abaúj, Gömör, Bars, Moson, Fejér, Tolna megyékben, valamint nagyobb számmal a morva határszélen, Pozsony megye hegyentúli részén, Sasvár közelében, ill. Biharban a Körösök vidékén. Az Erdélybe költözöttek kivételével a többiek a 14. század végére elvesztették területi-népi különállásukat. A székelyek Erdélybe történt betelepítése – melyet megelőzhetett szétszórt csoportjaik tömörítése – valószínűleg összefüggött a 11. században megszaporodott besenyő támadásokkal és a magyar gyepüvonalnak a Kárpátok vízválasztójáig történő kiterjesztésével. A bihari székelyek a 10. században az Erdélybe vezető utat őrizték. Belőlük települt a 12. század első felében az Udvarhelyszék és Marosszék székelysége, akiket ekkortájt „telegdinek” neveztek, feltehetően a Bihar megyei Telegd községről. Székelyek laktak ebben az időben Dél-Erdélyben a két Küküllő közén és völgyében, Medgyes és Nagy-Selyk környékén és a Maros mentén, nagyobb csoportokban a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd helység közelében. Innen költöztek a 13. század első felében a majdani Háromszék (Sepsi-, Kézdi-, Orbai-szék) területére. Ezidőtájt népesült be Udvarhelyből Csík is. A Nyugat-Erdélyben fekvő távoli Aranyosszéket, a tordai várbirtok részét 1260 körül kézdi származású székelyek szállták meg. Háromszékben jelentősebb, Marosszékben, Csíkban és Erdővidéken csekély számú bolgár-szláv lakosság élt, Udvarhely területe majdnem teljesen lakatlan volt. Feltehető, hogy korábban letelepült magyarok is lakhattak szétszórtan a későbbi Székelyföld területén, pl. Marosszék a már kialakult Torda megye területébe ékelődött be. A Székelyföldet megülő székelyek már mind magyarul beszéltek. Nem tagadható, hogy eredetileg lehettek közöttük nem magyarul beszélő törökös népelemek, azonban csatlakozásuk után ezek a magyar elemmel szemben kisebbségbe szorultak.

A székelyek a róluk szóló korai források szerint nemzetségi szervezetben éltek. Törökös nomád mintára törzsenként 6–6 nemre, a nemek 4–4 ágra oszlottak. Azonban már törzsi szervezetük létrejötte idején is magyarok lehettek, mert a nemek és ágak fennmaradt nevei között nincsen török eredetre valló. Sem az általuk adott székelyföldi földrajzi nevek, sem népi kultúrájuk (kivéve a 17. századig megőrzött türk típusú „székelynek” nevezett rovásírást, amely azonban már a magyar fonetikához igazítva maradt ránk), sem nyelvjárásuk nem mutatja, hogy népességük ne lett volna magyar. A nyelvföldrajz tanulsága szerint a különben sok jelenségben nem egységes nyelvjárásuk több jellegzetességében azonosságot mutat a magyar nyelvterület távoli pontjainak népnyelvével (Csallóköz, Dél-Dunántúl, Dél-Alföld, Felső-Tiszavidék, Abaúj). Mindez azonban csupán erősíti, de még nem teljesen bizonyítja a székelyek túlnyomórészt magyar eredetét. A történetírás, a régészet, a nyelvészet és a néprajz további alapos kutatásaira van szükség az eredetkérdés megoldásához.

A mai lakóterületüket megszálló székelyek elsősorban életmódjukban különböztek a magyarság más csoportjaitól. Nagy tömegükben szilaj vagy félszilaj állattartással foglalkoztak. A keleti és délkeleti határok védőiként nem kerültek földesúri fennhatóság alá. Az egyházi tizedet állatban fizették és az egész középkorban „ökörsütés”-sel rótták le időszakos adójukat a királynak, azaz a király koronázása, házasságkötése és első fia születése alkalmából meghatározott rend szerint ökröket adtak az uralkodónak és azokra a székek bélyegét sütötték rá. A végső letelepedés után megindult a székelyek között a földművelés fejlődése. A korábban áganként közösen használt földet és erdőt a faluk fölosztották egymás között és falusi földközösségekben kezdték használni. A letelepedést követően az eredetileg egyformán szabad jogi állapotot – a tisztségeket gyakran változó, választott tisztségviselők viselték –, vagyoni tagozódás okozta differenciálódás kezdte fölváltani. Korán kialakultak jelentős állat-magántulajdonok. Az erdőirtással nyert szabad földek és a gyakori hadjáratok eredményezte hadizsákmány elősegítette a székely társadalom rétegződését. Kialakultak a székely nemesek (primorok), a lovon hadba vonuló lófők és a gyalogosan harcoló közszékelyek rétegei.

A 14–15. században eltűnt nemzetségi szervezet helyét területi egység, a hét székely szék egyeteme (Universitas Siculorum septem sedium Siculicalium) foglalta el, melynek élén a székely ispán állt. 1300 körül már mezőváros a mai Marosvásárhely elődje, és a 15. század első harmadában minden székben van egy-egy szabadalmas város. A népesség szaporodásával a székek is osztódtak. 1390-ben Kászon elszakadt Csíktól, de csak a Mátyás királytól nyert szabadalomlevéllel gyakorolhatta önálló jogait. Sepsiszéktől 1395–99-ben vált el Miklósvárszék. Gyergyónak Csíktól való különállásáról 1466-ból származik az első említés. A 16. században válnak el Udvarhelyszéktől Bardóc- és Keresztúr-fiúszékek. A 17. század folyamán a korábban elszakadt fiúszékek ismét egyesültek az anyaszékekkel és a Sepsi-, Orbai-, Kézdiszékekből Háromszék is kialakult.

A székelyek 1437-ben a kápolnai unióban a magyar nemességgel és a szászokkal mint Erdély egyik rendi nemzete (natio) szövetségre léptek és ezzel századokra beépültek a feudális Erdély rendi szervezetébe. A székelyek vagyoni tagolódása a 15. század folyamán egyre inkább mélyült és 1465-ben a közrendűek első felkeléséhez vezetett. A 15–16. század folyamán a nincstelen székelyek közül mind többen álltak önként jobbágynak. 1562-ben az új adók és a régi szabad állapotot sértő jogtalanságok ellen felkelés tört ki, melyet János Zsigmond kegyetlenül levert és büntetésből a közszékelyeket megfosztotta a kollektív szabadságtól. Együttesen fejedelmi jobbágyokká tette őket, a magánbirtokokon lakók pedig földesúri jobbágyokká lettek. A 17. században az erdélyi fejedelmek többször visszaállították és megerősítették az ún. „székely szabadságot”, hogy megnyerjék a székelyek jelentős hadierejét, de a székelység nagyobb része egészen a 1848-as jobbágyfelszabadításig megmaradt jobbágysorban. Erdély Habsburg-kézre kerülése után a székelyek helyzete az egyre növekvő állami adók és a földesúri elnyomás következtében tovább romlott. A korábban szórványos Moldvába vándorlás egyre sűrűbbé vált. A kivándorlásnak lökést adott a Mária Terézia által elrendelt, elsősorban Csíkot, Háromszéket és Erdővidéket érintő székely határőrség szervezése 1762–64-ben. A szervezés ellen összegyűlt tiltakozók szétverése, a „madéfalvi veszedelem” után (siculicidium, 1764. I. 7.) tömegesen szöktek át a székelyek a Kárpátok átjáróin. 1848-ban a székelyek végleg elvesztették rendi különállásukat. 1876-ban a széki szervezet is megszűnt, a törvényhatóságokat vármegyékké alakították át.

A dualizmus idején a Székelyföld Magyarország egyik legelhanyagoltabb, iparosítatlan vidéke volt, későn kapcsolták be a vasúti hálózatba is. A túlnépesedett területről, különösen a magyar-román vámháborút követően (1880-as évek) ismét nagy számban vándoroltak ki székelyek Óromániába és Amerikába. A székelyek közé letelepedésük után szórványosan románok és szászok is beköltöztek, akik azonban hamarosan elvesztették nyelvüket és nemzetiségüket. A 18. században nagyobb csoportokban beköltözött románok (Gyergyó, Háromszék, Marosszék) nyelvszigetekben megőrizték népi különállásukat. A székelyek körében – bár egy részük jobbággyá süllyedt – erős maradt az egykori szabadalmas különállás és a vármegyei területek jobbágyságától való különbözés tudata.

Irod.: Imreh 1973

8.2 Néhány általános jellemző

A magyar nyelvterület peremén fekvő Székelyföld népi kultúrája értékes archaikus rétegeket őrzött meg. Gazdag népköltészetére a 19. században először Kriza János gyűjtései hívták föl a figyelmet, azóta a ballada- és más műfajok gyűjtése könyvtárnyi anyagot eredményezett. A székelyeknek máig is legjobban ismert a folklórjuk, népi kultúrájuk más részei kevésbé feltártak. A földművelés és állattartás mellett megélhetésük kiegészítő foglalkozásaként gyakran foglalkoznak különféle háziipari ágakkal: gazdasági eszközök és faedények faragásával, szalmafonással, szitakéreg-készítéssel, taplókészítéssel, szénégetéssel, fazekassággal, gyapjúszövéssel stb.Jellemző a faépítkezés, viseletükben pedig a legutóbbi időkig a háziipar által készített anyagok nagyarányú fölhasználása. A falusi közösségeknek más tájakéhoz viszonyított nagyobb fokú homogenitását is kifejezi a kaláka, a közösen végzett társasmunka fennmaradása a 20. század végéig nemcsak a másutt szokásos házépítésben, hanem más munkákban is.

8.2.1. Pásztorkodás, rovásírás

A székelyek gazdálkodásában (mint általában a Kárpátok vidékének agrárnépességénél) a természetes legelők bősége és a földművelésre alkalmas területek viszonylagos szűkössége nagy jelentőségűvé tette az extenzív legeltető állattartást. A székely paraszti gazdaságok anyagi helyzetét elsőrendűen a szarvasmarha-állományuk fejezte ki: erre mutat a középkori ökörsütés és a későbbi adatok is. A 19. század végéig a hosszúszarvú magyar marhát tartották, melyet azután a jobban tejelő fajták gyorsan kiszorítottak. A lótartás szerepet játszott a társadalmi rétegződésben, minthogy ki-ki saját lován vonult hadba; a saját ló birtoklásán múlott, hogy lovas vagy gyalogrendbe kerül, ill. tartozik valaki. A katonalovak nevelésének, havasi tartásának hagyománya elvétve még a 19. század második felében is élt, pl. Gyergyóban. A vasutak kiépülése előtt a lónak nagy szerepe volt a távolsági fuvarozásban és közlekedésben.

A szókészlet mutatja, hogy a juhtartás a legrégebbi időktől szerves része volt a székelyek állattartásának, ugyanakkor hatással volt rá a román juhászat is. Minden székely paraszti gazdasághoz tartozott kisebb-nagyobb számú, rendszerint egy-két tucatnyi juh. A főhasznot a tej (tejtermékek) jelentette, emellett a gyapjú szolgáltatta az öltözet alapanyagát, irhájából téli felső ruhát készítettek. A juhhús közkedvelt volt, régebben a sertéshúshoz hasonlóan füstöléssel télire is tartósították. A kosarazás széltében elterjedt a Székelyföldön, még a legutóbbi években is.

A pásztorkodás egészét tekintve a Székelyföldön a félszilaj tartás volt általános: a jószág pásztor őrizete alatt kora tavasztól késő őszig legelőn volt; télen a faluban, ill. a gazda telkén istállóban, ólakban, pajtákban, baromkertben, a gazda gondozásában, takarmányon. A székelyeknél – a juhok kivételével – mindenfajta állatcsoportot csordának neveztek (pl. tehéncsorda, meddücsorda, ökörcsorda, lócsorda). Általános volt a közös pásztoroltatás: falvak, nagyobbak esetén falurészek (Alszeg, Felszeg, tízesek) közösen állítottak pásztort. A legeltetés megszervezését általában a falu, tartotta kezében. A havasi pásztorkodás a mezőgazdaságtól térben és üzemszervezetileg elhatároltan folyt.

A székely rovásírás eredete feltehetőleg a magyar honfoglalás előtti időkbe nyúlik vissza. Általában fába vésték, rótták (innen az elnevezés), az írás iránya a sémi ábécékben szokásos módon jobbról balra haladt. A türk rovásírás az egész türk birodalom területén elterjedt A türk írással rokon a nagyszentmiklósi kincs feliratainak írása is. A székely rovásírás létrehozói a türk rovásírás valamilyen helyi változatát vehették alapul, s azt új jelekkel kiegészítve, módosították. A székely írás első datált emlékei a 15. századból valók, így az írás valószínű létrejötte és első emlékei között több mint félezer év időkülönbség van. A székely rovásírást kezdettől fogva magyar szövegek lejegyzésére használták, így a székely-magyar vagy magyar rovásírás elnevezés is helytálló lehet, jóllehet a székelységen kívül más magyar néprajzi csoport ezt az írást eddigi ismereteink szerint nem használta. A 13. századi krónikás Kézai Simon első híradásától kezdve évszázadokon át feljegyezték, hogy a székelyeknek a latintól eltérő írásuk van. A székelyek származástudatával összekapcsolva egészen a 19. századig hun vagy szkíta (szittya) írásnak nevezték. A rovásírás a középkor folyamán funkcióját vesztette, ismerete fokozatosan gyengült, a latin írásbeliség természetszerűleg egyre kisebb területre zsugorította használatát. Nagyrészt a középkori érdektelenségnek köszönhető, hogy a székely rovásírásnak feltehetőleg sok feliratos (kőbe, fába vésett) emléke ment veszendőbe, s a 19–20. században szinte újra fel kellett fedezni. Ebben a mentő s publikáló munkában oroszlánrésze volt Sebestyén Gyulának. A székely rovásírás jelentősebb emlékei: a székelyderzsi rovásírásos tégla, a bögözi templom felirata, a nikolsburgi rovásábécé, Marsigli rovásírásos naptára, a konstantinápolyi felirat, az énlakai felirat. Az utóbbi ötven évben is kerültek elő újabb kisebb feliratos emlékek a Székelyföldön, és még újabb epigráfiai emlékek felbukkanása a jövőben is várható.

8.2.2. Ház, kapu, bútor

A székely ház legjellegzetesebb, legáltalánosabb, egyben legeredetibb építőanyaga a kitűnő minőségű fenyőfa volt. Ebből a borona- és a zsilipeléses technikákat felhasználva készültek az épületek. A ház alaprajzilag a kelet-európai lakókamrás vagy belső kemencés háztípus sajátos, helyi fejlődésű változata, amelynek belső fűtésű kemencés tüzelőberendezését kandalló egészítette ki, ill. váltotta fel. A lakószobához, amelyben a főző, sütő és fűtő tűzhely együttesen helyet kapott, az eresznek nevezett előtér kapcsolódott, ezen át lehetett a szobát, meg az esetleg szintén innen nyíló kamrát is megközelíteni. Előfordultak nyitott előterű házak is, amelyek előterét csak farácsozat vagy szellőzőnyílásokkal tagolt, díszített deszkafal határolta, a légtér pedig teljesen nyitott. Ez a magyarázata a másutt pitvar funkciót betöltő helyiség neveként az általánossá vált eresz megjelölésnek. A házak előterei a 20. század közepéig padlásolatlanok, mennyezet nélküliek. A tetők kizárólag szarufás szerkezetűek, a héjazat pedig teregetett szalma vagy fazsindely.

A ház legfontosabb tüzelőberendezése a cserepes kandalló volt. A sütés céljára szolgáló kemencét az előtérbe vagy a folyosóra, vagy a háztól teljesen függetlenül, a szabadon álló sütőházban építették fel. A keleti háztípus kandallós szerkezete füsttelen, egészséges légterű lakást biztosított, és fejlettebb életkörülményeket teremtett, mint más területek belső fűtésű kemencés lakáskultúrája. A 19. század végétől egyre gyakrabban szüntették meg a lakószobák kandallóit, vagy használaton kívül helyezve, vaskályhákkal, hordozható takaréktűzhelyekkel kezdték fűteni a lakásokat.

Az épületek nagyon gyakori, szerves kiegészítőjeként épült elő- és/vagy oldaltornác, amely gyakran közvetlenül az előtér folytatása, szinte része volt. Ezek faragott oszlopai és egyéb részletei a kapuzatokkal, födémgerendázatokkal együtt a népi faragóművesség legszebb darabjai. A mesterek szerkesztésmódjában, faragótechnikájában, díszítő motívumaiban számos archaikus vonás őrződött meg.

Nagy számban fordultak elő a székelység körében a fedeles kapuk: ez az oka, hogy a köztudatban gyakoribb a székely kapu megjelölés. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az egész magyar nyelvterületen széleskörűen elterjedt volt a fedeles kapuk állítása, és számos szomszéd nép körében is elterjedtek, még ha ezek szerkesztésükben, díszítményekben kis mértékben el is tértek egymástól. Különösen gyakoriak az egykori Udvarhely megyében, ill. Marosszékben, a Hargita vidékén, ahol az utóbbi évtizedekben szokásossá vált a középületek, intézmények, továbbá a helyi származású, nem paraszti rétegek lakóházainak kert- és udvari bejáratait is fedeles kapukkal díszíteni. Így a hagyományos életforma teljes átalakulása idején sem tekinthető lezártnak a fedeles kapuk alakulástörténete.

A fedeles kapukat mint az udvar, a kert főbejáratának reprezentatív építményét karcolt, vésett, fűrészelt domborműves faragással és színes festéssel általában gondosan díszítették. Díszes megjelenéséhez hozzájárult a fő elemek arányos méretezése, valamint a kötések gondos körívelemekből szerkesztett összetett alakja. Hangsúlyosan szerkesztett ráccsal, különféle áttört idomokkal töltötték ki a kiskapu feletti mezőt, de gyakrabban ezt a részt zsilipeléses technikával bedeszkázták, s ennek felületét domborműves faragással, festéssel gazdagon díszítették. Az építés évszámát, az építtetők nevét s esetleges egyéb szövegeket ugyanitt bevésve megörökítették. A fedeles kapuk nyíló szárnyai – akár kiskapuk, akár nagykapuk vagy a kettő kombinálásával épültek – általában alul deszkázottak, felül lécrácsozattal készültek. A nagykapuk kétfelé nyílva kétszárnyasan készültek, a kiskapuk szinte kivétel nélkül egyszárnyúak voltak. A fedeles kapu mellett szokásos volt szakállszárítók felállítása, még gyakrabban megesett, hogy kispadot tettek a fedeles kis- vagy nagykapu mellé.

A 17. századból (1673-ból) a Néprajzi Múzeum gyűjteményébe került a Székelyföldről Mikháza ferences kolostorának fedeles kapuja. Számos szép darab található további múzeumi gyűjteményekben Erdélyben.

A bükkövezetben számos község háziipari bútorkészítésre szakosodott. Legfontosabb termék az ácsolt láda (pl. Siklód, Parajd, Korond, Oroszhegy, Pálfalva, Firtosváralja, Varság, Kibéd, Sóvárad, Szováta, Verebes). A székely ácsolt ládákra jellemző a lapos tető. Közülük a gabonatartó szuszék díszítetlen. A ruhatartásra szolgáló láda elejét vagy egyetlen, nagyméretű évszám foglalja el, vagy hornyolóval vésett mértanias díszítés. Ez főleg egyenes vonalakból áll, emellett már a 19. század első feléből ismertek virágmotívumos példányok, főleg geometrizált tulipánokkal, a tulipános ládák hatására.

A székely asztalosbútor főként festett virágozású, kisebb mértékben faragott. A változatos virágdísz kék vagy vörös alapra kerül, a láda eleje és oldala általában eltérő alapszínű szokott lenni. Az asztalosok főleg a városokban (pl. Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Székelyudvarhely, Szepsiszentgyörgy, Bereck) dolgoztak; a 18–19. századra megjelentek nagyobb községekben is (pl. Vargyas, Abásfalva, Homoródalmás, Lövéte, Korond, Csíkkarcfalva, Dánfalva, Csíkszenttamás). A központok főleg helyi igényeket elégítettek ki, de piacuk átnyúlt távolabbra is (pl. Marosvásárhely a Mezőség, Kézdivásárhely és Bereck Moldva és Havasalföld számára is dolgozott). Szász központok készítményei is eljutottak a székelyekhez, bár ezek elsősorban a Kárpátokon túli területekre szállítottak (pl. Beszterce Bukovinába, Brassó a Havasföldre, Bulgáriába). Az évszámos bútorok tanúsága szerint a székely bútor készítése 1880 táján szűnt meg a háromszéki medencében és általában másutt sem tartotta sokkal tovább magát.

8.2.3. Szőnyeg, viselet, hímzés

A Székelyföldről jól ismert szőnyeg, a festékes házilag font gyapjúból vászonszövőszéken szőtt, ágyra és asztalra való takaróféle. Egyéb elnevezései: fundált szőnyeg, festékes, székely szőnyeg, kilim. Ilyen szőnyegek ismertek még a Mezőségről, szórványosan az Alföldről is, illetve a Székelyföldről elszármazott csoportoknál (Gyimes, dévai, bukovinai csángók) is. A két szélből középen hosszában összevarrt, gyapjútakaró láncfonala ványolatlan kender, ez különbözteti meg a tisztán gyapjúból szőtt és ványolt, esetleg szintén mintázott pokrócféléktől. A fakultan ránk maradt darabok eredeti színei: fehér, vörös, kék és sárga. A festékesek nagyvonalúan előre megkomponált geometrikus mintáikkal tűnnek ki. A szövő a két szél szövése közben az egész szőnyeg mintázatát tartotta szem előtt, a négy sarokban vagy középütt alakítva ki a főmintákat. Népművészetünkben a szőnyegszövés nem olyan jelentős, mint Európa egyes más tájain, pl. Skandináviában, a Balkánon, Romániában, ahol nagy múltú, változatos szőnyegszövő tradíció alakult ki. Szomszédságunkban, a moldvai és az olténiai szőnyegek motívumkincse és kompozíciói változatosabbak, szebbek a mieinknél, közvetlenül déli szomszédaink kilim technikájú szövött szőnyegei viszont elaprózott, ismétlődő mintázatúak, szinte mozaikszerűek. A székely szőnyegek egyszerű elemeket használnak, világos erőteljes kompozíciókkal, sajátos színeikkel válnak ki a szomszédos tájak szőnyegféleségei közül.

A székelyföldi népviseletek a székelység különböző csoportjainak túlnyomóan háziszőttes gyapjúból és pamutból, valamint juhbőrből készített régies öltözeteit jelölik. A férfiak viseletét bizonyos fokig befolyásolta és konzerválta a Mária Terézia által felállított határőr szervezet, melynek előírásai szinte egyenruhává tették a népviseletet, és a posztószegés színeivel jelölték a katonai besorolást. A férfiak fejviselete – mint Erdély-szerte – a nemezkalap, nyárra szalmakalap, télire prémkucsma. Az ing hosszú, derékban eresztékkel toldott, ill. bővített, álló gallérú, ujja pedig borjúszájú, széles bőröv szorítja a derékhoz. A háziszőttes gatya fölött gyapjúszövetből varrt fehér harisnyát viseltek. A harisnyán a zseb és a zsinórozás a társadalmi helyzettől függött, vidékenként is különbözött. A vitézkötéses harisnyát eleinte csak a katonai tisztséget viselő nemes származásúak s a lófők viselhették. A férfiak meleg felső ruhái részben háziszőttes gyapjúból, részben juhbőrből készültek. Az ingre öltötték fel a kisbundát, elöl csukódó ujjatlan mellényt, amely téli és nyári viselet volt. Az ujjas bunda szintén rövid, de ujjas. A bokáig érő nagybundát, a kozsokot csak a jómódúak és a fuvarosemberek használták. A posztó felsőruhák egyike a cedele vagy zeke, amit a szabad székely szürke színben, a jobbágy és zsellér fehéres változatban hordott. Ismerték a posztóujjast, mely tulajdonképpen háziszőttes mellény, gyári kelméből belevarrt ujjakkal. A posztólájbi ugyancsak háziszőttes, de élénk színű ujjatlan mellény.

A lányok hajukat ünnepen egy ágba fonva leeresztve viselték, szalaggal a végében; köznapon koszorúba tűzték. Az asszonyok ünnepen és köznapon fafésűvel kontybatekert hajukon csepesz nevű fekete, csipkés szélű, áll alatt kötődő főkötőt viseltek. A főkötőre alkalomhoz illő fejkendőt szoktak teríteni. A női ingek nagyrészt gyolcsból készültek, bevarrott szabású ujjakkal, a mellévarrott ingszabás kivételes volt. Maga az ing is, ujja is hosszú, a rövid ing pendellyel újabb alakulás eredménye. A szoknya kétféle volt: a rokolya csíkozott, korábban gyapjú, utóbb pamut háziszőttes, melynél a széleket keresztben állítják össze, a szoknya viszont gyári kelméből, általában gyapjúszövetből készült s ennél a széleket hosszában varrták egymás mellé. A korai rokolyák bokáig értek, hosszúak a szoknyák is. A rokolya elé hasonló anyagból, tenyérnyivel rövidebbre varrt kötényt kötöttek. A szoknyák alját zsinórozással díszítették. A lájbi szintén háziszőttes, rátett széles fekete bársony csíkokkal; az ing fölé öltve viselték. A nők is többféle meleg felsőruhát ismertek. A derékbunda ujjatlan téli-nyári, elöl csukódó bőrmellény; a tászlisbunda szintén elöl csukódik, de ujjas; a suba, mely a hosszúbunda helyébe lépett, és posztóborításos mente, amelyre csak a jobb módúaknak telt. Lányoknál, fiatal asszonyoknál piros csizma és cipő egészítette ki az öltözetet.

A székelyföldi viseletek egyszerűek, tartózkodók, sokszor díszítetlenek. Szépségüket a házi előállítású anyagok és a formák harmonikus egysége adja. Jellemzője a sok prémes holmi és a házi posztóból előállított öltözetdarabok. Ritka, jóformán páratlan jelenség, hogy a szoknya és a pruszlik anyagát is házilag szőtték, nemcsak gyapjúból, hanem pamutból is. Sajátos a szoknyával egyező kelméből varrt kötény, ez másutt a polgáriasodás jelzője, itt feltehetően a sajátos társadalmi helyzettel függ össze. A székely női viseleteket jellemzik továbbá a széles bársonyszalag rátétek és a sujtásozásos szoknyák.

A székely hímzés párnavégeken, lepedőkön és rúdravalókon jelentkezik, testi ruhát nem díszítettek vele. Kender és pamut-, nem egyszer egészen vékony pamutvászonra varrták őket pamutfonallal; selyemmel csak kivételesen. A hímzőfonal színe piros és kék, ritkábban a kettő együtt. Az öltéstechnika általában szálánvarrott, csupán kevés keresztszem lazítja. Az igen szép számú hímzés között vannak tisztán mértani mintájúak és mértani formájú növényi minták, virágtövek. A hímzések egészét tekintve szembeötlik az aprólékos kidolgozás (kiváltképp a csíki példányokon), a levegős, ritkás rajz, a jól áttekinthető szerkezet. Zsúfolásnak nyoma sincs, a székely hímzéseken a varrók a minta tisztaságára, rajzosságára törekedtek. A székely hímzések egyszerűek, de mintakincsük igen változatos. Általában széles középhímet varrtak, amit két oldalról sima vagy szaggatott vonalsor zár le; a szerény peremdísz, melynek formája mindig független a középhímtől, közvetlenül ehhez tapad. A legkorábbi ismert keltezésű hímzés, egy lepedővég 1793-ból való; kiérlelt szabatos mintájával és hibátlan technikájával ez már arról tanúskodik, hogy több nemzedék munkája előzhette meg készítését.

A Székelyföld jelentős múzeumi gyűjteménye Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum, amely az 1870-es évek végén magángyűjteményből jött létre; az első világháborút megelőző években Kós Károly tervei szerint készült el ma is álló épülete. Gyűjteménye jelentős gyarapodás után a második világháború idején helyrehozhatatlan károkat szenvedett, az utána következő évtizedekben változó igazgatási rendszerben működött; manapság fontos tudományos és művelődési központ. A Csíkszeredában működő Csíki Székely Múzeum ugyancsak számottevő néprajzi, helytörténeti, könyvtári gyűjteménnyel rendelkezik, ide helyezték el a csíksomlyói ferencesek rendházának és iskolájának régi könyvanyagát is. A háromszéki Alsócsernátonban a Haszman testvérek egy egykori nemesi kúria körül hoztak létre szabadtéri gyűjteményt és művelődési központot, ahol rendszeresen szerveznek táborokat is.

Irod.: Gazda 1998.

8.3. Marosszék

Marosszék a régi székely székek egyike, székhelye Marosvásárhely volt. Marosszéken a magyarok korán megtelepültek (10–11. század). IV. László Aranyosszékkel egy időben, 1288-ban ajándékozta a székelyeknek ezt a területet a tatárok és kunok ellen viselt harcaik jutalmául. Ötven évvel később a pápai tizedjegyzék már csaknem negyven megtelepült községről tud. Marosszékhez eredetileg a Kis-Küküllő felső völgye (Erdőszentgyörgy vásáros központtal), a Nyárád völgye (Nyárádszereda vásáros központtal) és Marosvásárhely környékének falvai tartoztak. Az 1876. évi megyerendezés óta általában hozzáveszik a Szászrégentől délre húzódó Mezőség-széli Maros menti magyarlakta községeket is. A többszöri átrendezések következtében is a szék határai meglehetősen elmosódottak, hiszen falvakat csatoltak a megyékhez, más székekhez vagy viszont. A Székelyföld többi részével, Udvarhelyszékkel csak keleten érintkezett kis területen, minden oldalról a más életformában élő vármegyei rendszer vette körül. Székely lakói a Mezőség felé eső szélein és a Nyárád torkolatának környékén vegyesen élnek a középkor vége óta bevándorolt románokkal. A székely jellegű falvak száma fokozatosan apadt a történelem során.

A falvak általában kisebbek, mint Csíkban vagy Háromszékben, de sűrűn összeérnek. Marosszék sosem tagolódott kisebb székekre, fiúszékekre. Komoly közművelődési alapja volt Marosszéknek az „Ősmarosszék székhavasa”, melynek csaknem 16 ezer holdnyi területe Szovátától Gyergyóig nyúlt fel és jelentős vagyont és hozamot képviselt. Ez a közös erdő 1918 előtt 127 marosszéki község tulajdona volt, jövedelme csak közművelődési célokra volt fordítható.

Kisebb tájai a Maros mente, a Székely Mezőség, a Nyárád mente, a Kis-Küküllő felső völgye (Erdőszentgyörgy vidéke), amely Szovátánál találkozik a zömmel Udvarhelyszékhez tartozó Sóvidékkel (amit ott tárgyalunk).

Irod.: Bözödi 1938; Orbán 1982 (IV.)

8.3.1. Maros mente és Székely Mezőség

Kós Károly szerint Nyárádtő és Szászrégen közt kb. 50 falu tartozik a Maros mentéhez, köztük Gernyeszeg (33m/16), Sáromberke. Egy részletesebb táji felosztásban a Székely Mezőség is elkülöníthető, melynek három fő községe: Mezőbánd, Mezőcsávás és Mezőpanit, valamint a hozzájuk tartozó kisebb falvak (Mezősámson, Szabéd, Mezőfele). Az itteni közösségek tudatában mára már halványodik a Székelyföldhöz tartozás érzése, ésa vidék inkább a mezőségi szórványvidék sorsában osztozik.

8.3.2. Nyárád mente

Az egykori Marosszékhez tartozó székelyek lakta vidék a Nyárád és a beléje ömlő patakok völgyében. Kós Károly kb. 50 falut sorol ide Nyárádszereda központtal, mely utóbbi egy ideig Marosszéknek is székhelye volt. A Nyárádszeredától keletre eső vidéket a Bekecs tetőről Bekecsaljának is nevezik, itt van pl. Vadasd, Havad, Seprőd. A Nyárád felső völgyében, Mikháza környékén fekvő római katolikus falvak tréfás neve Szentföld. A mikházi ferences kolostort a 17. században alapították, Csíksomlyó után a második legjelentősebb hely volt, ahonnan a somlyói búcsúra egy hetes gyalogos zarándoklattal mentek a búcsúsok.

A Nyárád torkolatának közelében néhány község (Lukafalva, Illencfalva, Lőrincfalva, Káposztásszentmiklós) intenzív paraszti zöldségtermeléssel foglalkozik, ezért a környék tréfásan Murokországnak nevezi őket. Maga a név a 19. század derekán született, az egyik fő termény (murok = répa) tájnévi alakját foglalja magába. A Nyárád termékeny öntéstalaján virágzó zöldségtermesztés már a 16–17. századtól jelentős jövedelemkiegészítő foglalkozása volt a vidék lakosságának. Nemcsak a közeli Marosvásárhelyre, hanem a távolabbi erdélyi városokba is rendszeresen szállítottak szekereken zöldségfélét, noha Bözödi György szerint ezt a kertészkedést csak kiegészítésképpen űzték a gabonatermesztés mellett. A vidék népe itt főleg református és unitárius vallású.

Irod.: Benkő 1972; Nagy O. 2000; Székely 1999

8.3.3 Kis Küküllő völgye

A Nyárádtól délre a Kis Küküllő felső völgye tartozik Marosszékhez (az alsó szakasz a vármegyei magyarság területe). Kós Károly ezt mint Erdőszentgyörgy vidékét tartja számon, ahol kb. 20 falu található: az egykéző Csókfalva; Makfalva (Dózsa György faluja), a balladamondásáról, Seprődi János és Ráduly János balladagyűjtéseiről ismert Kibéd; a fürdőjéről híres Szováta. A szomszédos völgyben fekszik Bözöd, és a nyolcvanas évek végén gát- és víztározó-építés folytán két templomával, középületeivel, portáival mindenestül víz alá került Bözödújfalu. Itt volt az egyik fő fészke korábban az erdélyi szombatosoknak is.

Irod.: Kovács 1983; Ráduly 1975

8.4. Udvarhelyszék

Az egykori székely székek egyike Székelyföld nyugati részén, „anyaszék”, székhelye Székelyudvarhely, másik városa Székelykeresztúr és Szentegyháza. Földrajzilag a Hargita hegység nyugati előterének domb- és hegyvidékén terül el; a Nagy-Küküllő és a Kis-Küküllő felső völgyszakaszát, a Fehér-Nyikó, a Kis- és Nagy-Homoród, a Vargyas patakok völgyeit és ezek mellékvölgyeit jelenti. A vidék északkeleten Gyergyóval, keleten Csíkkal, délkeleten Háromszékkel, délen Brassó, nyugaton Maros megyével érintkezik

Udvarhelyszéket a 12. század első felében szállták meg a bihari (telegdi) székelyek. Korábban sűrű erdő borította, nagyobb része lakatlan volt. Később ezért fontos szerepet játszott a megélhetésben az erdő és az erdei irtásfalvak, a havasi legeltetés, a famesterségek. A korai századokban Székelyudvarhelyen tartotta udvarát a székely ispán, itt folyt a székelyek bíráskodása, peres ügyeinek intézése is, itt tartották a székelyek gyűléseit. A 16–17. században önálló közigazgatási egység, ún. fiúszék volt Erdővidék egy része Bardóc-szék és Székelykeresztúr vidéke Keresztúr-fiúszék néven. Számos középkori épület megmaradt darabjai vagy romjai mutatnak egykor virágzó magaskultúrára.

Udvarhelyszék erősen tagolt hegyvonulatokkal, folyó- és patakvölgyekkel, ezért a nagyobb tájegységen belül több kisebb táj is létrejött. Ilyenek a Hegyalja vagy Havasalja (a Hargita fennsík községei), a Homoród mente (a Kis- és Nagy-Homoród völgyei), Udvarhely vidéke, Nyikó mente, Keresztúr vidéke, Etéd vidéke (a Küsmöd patak vízgyűjtője), a Gagy mente. A Nagy- és Kis-Küküllő közén fekszik a Partium (nem tévesztendő össze az Alföld szélén fekvő Partiummal), mely valószínűleg később csatlakozott Udvarhelyszékhez. Északon a Sóvidék nagyobb része is itt található, ezért itt tárgyaljuk. A tagoltság és a sokszínűség folytán itt is csak néhány vidékről adhatunk vázlatos képet.

Udvarhelyszéken kb. 120 ezer lakos él, akik között több mint 96 % a magyarság részaránya, a második legnagyobb nemzetiség a cigányság. A népesség fele katolikus, kb. 28 %-a református és 18 %-a unitárius, a többi megoszlik 7-8 felekezet között. A településhálózat túlnyomórészt kis és aprófalvakból áll, a legnépesebb, több ezres lélekszámú falvak Korond, Parajd, Lövéte, Zetelaka. A falvak többsége, leszámítva néhány nagyobbat, elöregedőben van, sokan elköltöztek a városokra.

A Székelyudvarhely és Székelykeresztúr környéki Nagy-Küküllő menti falvakat Kós Károly a területen belül külön csoportnak tartja, ide tartozik pl: Zetelaka, Fenyéd, Máréfalva, Felsőboldogfalva, Bögöz, Mátisfalva, Agyagfalva, Mstb.

Irod: Csergő 1999; Dávid 1981; Gagyi 2004; Haáz 1943; Haáz 1994; Nagy B. 2003; Orbán 1982 (I.)

8.4.1. Sóvidék

A kistáj a Kis-Küküllő és a Korond patak völgyében terül el, nagyobb része Udvarhelyszékben, kisebb része Marosszékben (Sóvárad, Szováta). Nevét régóta művelt sóbányáiról illetve sós vizű kútjairól kapta. Fontosabb udvarhelyszéki falvai: Parajd, Alsó- és Felsősófalva, Korond, Atyha, Siklód. Falvai sok szállal kapcsolódnak a környező kistájakhoz, falucsoportokhoz. Havasalji táj, ahol a falvak három magasság szinten helyezkednek el: legmagasabbak a hegyiek (pl. Atyha, Siklód), utánuk következnek a víz mentiek, patak mentiek (Korond, Parajd, Szováta), végül Sóváradot enyhébb éghajlatáért, jobb termőföldjéért alföldinek tekintették. A vidék tréfás, kissé öngúnnyal fűszerezett neve a Szikonyország, ami sárgás, rosszul termő agyagos talajt jelent. Az életmódszervező az állattartás, sok marhát, lovat, juhot tartottak. A csűrös istállók sok esetben nagyobbak, mint a lakóházak. Jelentős megélhetési forrás az erdő (gyűjtögetés, vadfogás, épületfa, szénégetés, zsindelyfaragás, ácsolt ládás, szövőszékek készítése) és a fuvarozás. Sokaknak jelentett megélhetést a sóvágás és sófuvarozás. Az agyagból a fazekasok dolgoztak, erre épült Korond messze földön híressé vált fazekassága. Beszédesen jelzik a megélhetést az egykori falucsúfolók: a sófalviak zsindelyesek, az atyhaiak szenesek, a sóváradiak szuszékdöngetők, a parajdiak sónyalók, a korondiak csiprosak, a siklódiak cseresznyések. Felekezeti megoszlás tekintetében a vidék sokszínű: itt húzódik a határvonal a zömmel keletebbre (Csík, Udvarhely északi fele) élő katolikus székelység és a református, unitárius székelység között. Atyha egészében katolikus, Siklód egészében református, Parajd református, Szováta katolikus többségű, Korondon a katolikusok mellett unitáriusok vannak. A férfi harisnyaviseletben a zsinórozás színe és formája elárulta, ki hova valósi.

Az 1980-as években egy tájmonográfia résztanulmányaihoz fogtak hozzá értelmiségiek, ami végül nem jelent meg; utóbb viszont, részben ezekre az előzményekre alapozva számos publikáció született meg.

Irod.: Barabás 1998; Bíró 1992; Madar 1998; Tófalvi 1996.

8.4.2. Homoród mente

Összefoglaló neve a Hargitából eredő, déli irányban az Olt felé lefutó Nagy- és Kis-Homoród patakok völgyében fekvő udvarhelyszéki falvaknak. A Kis-Homoród mentén fekszik Lövéte, Homoródalmás, Oklánd (egykori járásszékhely és vásáros központ), Homoródújfalu; a Nagy-Homoród mentén pedig Homoródszentmárton, Recsenyéd, Bágy, Homoródszentpál, Homoródjánosfalva, Kénos. A két Homoród már Brassó megye területén egyesül és folyik az Oltba; vízrajzilag az ottani terület is a tájhoz tartozik, néprajzilag azonban elkülöníthető, hiszen ott vármegyei terület húzódott a szászok földje szomszédságában. A falvak a két folyó völgyében füzérszerűen következnek egymás után, várossal csak a tájon kívül találkozhatunk: északon Szentegyháza, délen a szász Kőhalom. Kelet felé a Persányi hegység északi nyúlványa választja el Erdővidéktől, amellyel korábban egy járást alkotott.

A települések egyik jellegzetes formája a tanyák és szállások hálózata. A falualakulás az utóbbi öt évszázadban folyamatos volt, az irtások kemény munkája volt hozzá szükséges. Az anyafalvakból, a régi falvak határából „rajzással” új településmagok alakultak ki, majd ezek állandósulva elszakadtak az anyafalutól.

Régebben az állattenyésztés és a fakitermelés jelentette a fő jövedelmi forrást, jelentős volt a völgyekben a faáru forgalma, fejlett volt a malomipar és a háziipar is. A hegyi tanyákon élő népesség ma is főként állattartással foglalkozik, legelő- és esztenatársaságok élete szinte napjainkig kimutatható. Az út- és közlekedési viszonyok folytán az ingázás lehetetlen, modernizációról itt nemigen beszélhetünk, villany sincs mindenütt.

Az utóbbi évtizedekben az egész Székelyföld egyik leghátrányosabb vidéke, nincs vasútja, távol fekszik a fő közlekedési utaktól, mintegy „árnyékban” fekszik, gyengült a falvak népességmegtartó ereje, folyamatos az elöregedés és az elvándorlás. Gazdagok a népi hagyományok, a csergekészítés hazájaként is ismerték e vidéket. A lakosság felekezetileg főként unitárius. Kénos a regölésről és diójáról nevezetes, Homoródszentpál a só hazája, az egykori római sóaknákra mennek vissza a mai sós tavak. Homoródalmás újabb kori társadalomalakulása a többieknél jobban feltárt. A 20. század elején életképes kezdeményezések indultak meg az önszerveződő szövetkezeti mozgalom felfejlesztésére, amelyek az első világháború után megtorpantak.

Irod.: Balázsi 1995; Cseke–Hála 2000; Oláh 2001; 2003; Tamás 2001.

8.4.3. Nyikó mente

A Hargita fennsíkjának nyugati pereméről induló és Székelykeresztúr mellett a Nagy-Küküllőbe torkolló Nyikó patak völgye és mellékvölgyei, jellegzetes székely dombvidék. Falvai közül a nevezetesebbek: a községközpont Farkaslaka (9 faluval) és Siménfalva (14 faluval), továbbá Székelyszentlélek, Nyikómalomfalva, Kobátfalva, Rugonfalva. A vidék gazdag földgázban és szén-dioxidban, annál szegényebb ivóvízben, a falvak vízhiánnyal küzdenek. A vidék gyümölcstermesztéséről is híres. Farkaslakán jelentős megélhetési forrás volt a szénégetés, Malomfalván sok kádár működött régebben, Siménfalván a fűzfavesszőből font kosár mostanában is az egyik jelentős bevételi forrás. A 16. században több falu népe unitárius lett. A falvak egy részére jellemző a kettőződés: Kis- és Nagy előtagú falvak állnak párban. A vidék népét Tamási Áron regényei és elbeszélései, továbbá Tamási Gáspár paraszti önéletrajza tették irodalmilag is ismertté.

Irod.: Tamási 1983.

8.5. Erdővidék

Az Erdővidék medence jellegű kistáj a Székelyföldön, a Hargita délnyugati sarkában. Keletről a Baróti hegység, nyugatról az Észak-Persány (Rika) veszi körül. A déli irányban nyitott medencét északon a Barót pataka, a Kormos és a Vargyas vize fogja keretbe, melyek egyesülésük után az Oltba futnak. Az 1876 előtti régi közigazgatási beosztásban két területre tagolódott: az Udvarhelyszékhez tartozó Bardóc-fiúszékre és a Háromszékhez tartozó Miklósvárszékre. Bardócszéket a 17. századtól emlegetik, néhány faluja: Bardóc, Erdőfüle, Kisbacon, Székelyszáldobos, Vargyas. Miklósvárszék, amelynek székhelye már 13. századi adománylevélben is szerepel és később kivívta önállóságát, délebbre, az Olt keleti vidékén található, néhány faluja: a központi szerepű Barót, továbbá Szárazajta, Középajta, Nagyajta, Bölön, Miklósvár, Köpec. Ma a terület teljes egészében Kovászna megyéhez tartozik. Déli irányban a Barcasággal érintkezik, elhatárolása sem bizonyos, az egykori Brassó megyei Apácát ide is, oda is besorolják. Nem számít elzárt vidéknek; 50–70 kilométerre esik Székelyudvarhely, Brassó, Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda, az Olt mentén vasútvonal vezet át rajta, átszövik az utak is.

Erdőkben gazdag vidék, ahol sok a szén, sok az ásványforrás. A gyenge adottságokat kihasználó földművelésben a birtokviszonyok a 19. század második felében változtak meg, amikor a falusi közbirtokosságok jelentős része az arányosítás és a tagosítás következtében földbirtokosok kezébe került. A lecsökkent területű legelők így kisebb állatállomány eltartását tették lehetővé. Sok faluban foglalkoztak háziiparokkal: Erdőfülén, Száldoboson, Vargyason mészégetéssel, talpfafaragással, Magyarhermányban fazekassággal, kádársággal, Nagybaconban tetőcserép-égetéssel, Bibarcfalván borvízárulással és fuvarozással. Vargyas nevezetes festett bútorkészítő központ volt évszázadokon keresztül. Barót céhes ipara és szénbányászata régebben is jelentős volt, az ipar mostanában is sok embernek biztosít megélhetést. A vaskohászat az 1970-es évek végén szűnt meg.

A lakosság a Baróton és Miklósváron élő katolikus kisebbségtől eltekintve a 16. század óta főként református és unitárius vallású. A falvak társadalmában jelen voltak a nemesek, a szabad székelyek, a jobbágyok és a zsellérek, és bizonyos fajta egyensúlyt alkottak, egész a 19. század közepéig. A 18. század második felében Erdővidékfalvaira is kiterjedt a Habsburgok által új formában megszervezett határőrség, aminek eredményeképpen a falvak jó részében külön katonabíró és jobbágybíró is működött. Sok emléke maradt fenn a népi építészetnek és a temetői fejfáknak, főként Vargyason, Köpecen, stb. Számos nevezetes szülöttet adott ez a táj a magyar művelődésnek: Apáczai Csere János (Apáca), Baróti Szabó Dávid (Barót), Kriza János (Nagyajta), Benedek Elek (Kisbacon). Szárazajta nevét az 1944 szeptember végi, Maniu gárdisták által végrehajtott embertelen mészárlás tette hírhedtté.

Irod.: Balassa 1992; Balog 1979; Benkő 1995; Kós 1972; Zakariás 2000.

8.6. Háromszék

Háromszék a Székelyföld dél-délkeleti részén fekszik, az Olt és a kelet felől belefutó Feketeügy síkságán és a környező hegyvidékeken. Táji jellemzője szerint hegyi medence, a székely medencék közül a legdélibb és legalacsonyabb (kb. 500 méteres) fekvésű. Körülveszik a Kárpát-kanyar belső (Torjai, Bodoki, Baróti, Persányi hegység) valamint külső hegységei (Nemere, Háromszéki, Bodzai, Brassói havasok), melyek sok helyen a 2000 méteres magasságot is megközelítik. Az Olt észak-déli völgye Sepsiszéknek, a Feketeügy völgye Kézdi- és Orbaiszéknek vetette meg az alapját. A medence földrajzilag jóval túlnyúlik a Székelyföld nyugati határán, oda tartozik a Barcaság síkja is. A medence hegységkeretén számos átjáró nyílik a szomszédos vidékek felé: Csíkkal a Tusnádfürdői szoros, az Erdélyi medencével (a már Erdővidékre eső) Alsórákosi szoros, Moldvával az Ojtozi hágó, Havasalfölddel a Törcsvári, Tömösi és Bodza szoros kapcsolja össze.

A székelyek valószínűleg a 13. század első felében szállták meg a mai Háromszéket. Előttük kisebb bolgár-szláv csoportok, esetleg szórványban már magyarok is lakhattak a vidéken. A háromszéki székelyek a későbbi Szászorbó, Szászsebes és Szászkézd vidékéről költöztek mai lakóhelyükre Orbai-, Sepsi- és Kézdiszékbe. A három szék a 16–17. században egyesült mai neve alatt. Hozzájuk tartozott az Erdővidék déli részét alkotó Miklósvár-fiúszék is. Háromszék 1876-ban alakult vármegyévé. Ekkor csatoltak hozzá községeket a korábbi Felső-Fehér vármegyéből is, melyek egy része a középkorban a közeli (azóta elpusztult) Bálványosvár uradalmához tartozott. Román lakossága újkori telepítéssel keletkezett.

A mezőgazdasági terület nagy része erdő, a szántóföld a 19. század végén a megművelt területnek kevesebb mint egynegyedét tette ki. Kevés volt a legelőterület is, az állattartás fő bázisát az erdei, havasi legelők adták. Háromszék a Székelyföld viszonylag legfejlettebb mezőgazdasági területe, noha belterjes kultúrák nemigen jöttek létre. Ehhez hozzájárultak a kedvező piaci adottságok, a két város és a közeli Brassó elérhetősége.

A falvaknak az egykori határőr-szervezetbe nem tartozó része feudalizálódott a leginkább, a 19. század elején az adózóknak már 80 százaléka jobbágyi állású volt. Mégis, korábban a szomszédos vármegyékből, Fogarasföldről, Hétfaluból is sokan szökdöstek át jobbágyok a szék területére a szabadabb élet reményében. A szabadságharcot követően a megkésett jobbágyfelszabadítás az önmegváltás következtében jelentős anyagi terhekkel járt, ami a népesség differenciálódását hozta magával; a szegényebb zsellérek utódai agrárproletárok lettek, akiket a föld nemigen tudott eltartani, a volt katonarendűek és szabadok utódai pedig inkább kis- és középbirtokosokká váltak. A 19. század második felében itt volt a legnagyobb kiterjedésű a kapitalista magán-nagybirtok területe. Korán megindult a polgárosodás és az individualizálódás a falvakban is. A népi műveltség átörökítésében fordulópontot jelentett az első világháború, ekkor indult meg erősebben az elvándorlás. A második világháborút követően falvakat csatoltak városokhoz és minősítettek várossá, így megnőtt a városokban élők százalékaránya. Folytatódott az elvándorlás a falvakból, eleinte főleg a nincstelenek indultak útnak, majd az 1960-as években inkább az iskolába távozó fiatalok. A falvakban maradt parasztság jó része elöregedett, a korábbi háziiparos mesterek tudásukat már nemigen tudták kinek átörökíteni. Mégis, a megváltozott tevékenység és tárgyi világ közepette sem szűnt meg a falusi életmód és művelődés „népi” jellege, mert a falusi életkeretnek van egy állandóan újraalakuló szokás- és hagyományrendszere.

A háromszékiek korán elhagyták a régebbi táncaikat, népviseletet, a festett bútort, hímzést innen alig gyűjtöttek. Élénk volt a háziipara, de a kiegyezés után elmaradt a modern iparosítás. A fazekasok száma már az első világháború előtt minimálisra csökkent, korábban a csempekészítésnek is jelentős műhelyei voltak itt. Hagyományos jelenségekkel a kutatók ma is találkoznak és foglalkoznak (hozománylevelek, falusi búcsújárás, stb.) Néhány településen különösen érdekes az etnikumok és felekezetek együttélési modelljeinek vizsgálata.

Vásáros és igazgatási központjai Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely. Az Ojtozi szorosban a kelet felé irányuló forgalmat Bereck mezővárosa bonyolította és ellenőrizte.

A mai, 1968-ban létrehozott Kovászna megye területének nagy részét az egykori Háromszék teszi ki, de ide csatolták Bodzafordulót is (Brassó közelében). A megyére vonatkozóan elérhető statisztikai adatok szerint a lakosság háromnegyede magyar, kevesebb mint egynegyede román; ezt azonban színezi, hogy a cigányok az összeírt egy százaléknál lényegesebb nagyobb számarányt képviselnek. A felekezeti megoszlás részben tükrözi az etnikait: a románok ortodoxok (22 %), a magyarok nagyobb része megoszlik a római katolikusok és a reformátusok között, kevés az unitárius (4%).

Háromszék tagolható földrajzilag, közigazgatásilag és néprajzilag, utóbbi kettő viszont nem vág egybe. Az egykori közigazgatási elrendezése szerint a három székre oszlik: Sepsiszék központja Sepsiszentgyörgy, Kézdiszéké Kézdivásárhely, Orbaiszéké Kovászna. Utóbbi fürdőváros, a hozzá tartozó hegyi Komandó pedig magashegyi fakitermelő telep; Kovászna közelében fekszik Csomakőrös és Zágon.

Néprajzi felosztás szerint inkább beszélünk Felső- és Alsó-Háromszékről, s ezeken belül találhatók kisebb összetartó, összetartozó falucsoportok vallási vagy más szempontból.

Irod.: Albert–Faragó 1973; Bözödi 1938; Dimény–Szabó 2003; István 2003; Jakab–Pozsony 2003; Nagy 1998; Orbán 1982 (III. k.); Pozsony 2003; Szőcsné Gazda 2000.

8.6.1. Alsó-Háromszék

A Sepsiszéki medence tengelyét az Olt észak-déli irányú völgye képezi, amely északon a Csíki medencével, délen éles határ nélkül a Barcasággal kapcsolódik, magassága 5-600 méter. Szépmezőn alakult ki Erdély egyik természeti ritkasága, a Rétyi nyír, mocsaras homokdűne vidék, melyet az északkeletről fújó nemere szél alakított ki.

Néprajzilag az Olt háromszéki tere tartozik ide, Sepsi- és Orbaiszék mintegy 30 faluja, részben a középen elnyúló „Szépmező”-n. Régi vásáros helyei: Sepsiszentgyörgy, Uzon, Illyefalva, néhány további települése: Sepsibodok, Kálnok, Kökös, Réty, Maksa.

A református többségű Alsó-Háromszékben fejlett volt az elemi iskolahálózat, és a diákok közül sokan mentek távoli kollégiumokba, igen sok értelmiségi származott el; a nagyenyedi kollégium diákjainak túlnyomó többsége háromszéki falvakból került ki a 18. században. Sepsiszentgyörgy jelentős iskolája az 1859-ben alapított Székely Mikó Kollégium (ill. ennek utódintézményei). A néphagyományok kevésbé maradtak színesek és régiesek, mint Felső-Háromszéken, közel fekszenek a városok és a polgárosultabb szász falvak is.

8.6.2. Felső-Háromszék

Tájilag a Feketeügy völgymedencéje a belé ömlő gazdag vízhálózattal, a Bodoki, a Torjai, a Nemere és a Háromszéki havasok között, pereme 700, közepe 550-600 méter magasan fekszik.

A medence peremén s bennebb is települt 40 község nagyrészt Kézdiszékhez tartozott, vásáros központja is Kézdivásárhely. Községközpont Torja és Csernáton, utóbbiban az 1970-es évek elején jelentős szabadtéri néprajzi gyűjteményt is létrehoztak. A keleti hegyek lábánál fekszenek a peremközségek: Zabola, Haraly, Hilib, Gelence, Ozsdola, ezekben a katolikusok mellett reformátusok, ortodoxok is találhatók. A falvak templomai értékes középkori emlékek, jelentős freskókkal (pl. Gelencén).

A vidék felső, katolikus falvait „Szentföld”-nek nevezik: Nyujtód, Lemhény, Esztelnek, Kézdialmás, Kézdiszentlélek. A felső-háromszéki katolikusok a ferencesek által fenntartott felsőbb iskolákba járhattak Esztelneken, a Kézdivásárhely melletti, vele összeolvadt Kantán pedig a minoriták szerveztek gimnáziumot.

A központ, Kézdivásárhely felemelkedését a céhes iparosoknak és a kereskedőknek köszönheti. Kereskedőnépessége százalékarányban a kiegyezést követően felülmúlta nemcsak Sepsiszentgyörgyét, de még Marosvásárhelyét is. Említésre érdemes jellegzetes településformája. A központban fekvő térről csak a sarkokon vezet ki valódi utca, s a teret ún. udvarterek veszik körül: ezek a térre néző emeletes ház hátrafelé futó udvarai, amelyben hosszan egymás mögé épültek kisebb épületek, műhelyek is, s ezek közös udvara mintegy sikátorként nyúlt el. AZ udvartereket az ott lakó családokról nevezték el: Jancsók, Csiszárok, Kovácsok, Rácok, Szőcsök, Balogok udvara. Ezt a középkorias településformát a mai napig fel lehet találni a városban, 73 udvartér számozása létezik.

Felső-Háromszéken maradtak „archaikus” elemek is; sokáig eleven maradt a népköltészet, számos klasszikus balladát gyűjtöttek itt. A 20. század elejére viszont már kiveszett a balladaéneklés iránti igény, s a műfajt a 20. század második felében jórészt már csak a közösségibb életformát megtartó, magyar anyanyelvű cigányok körében találták fel.

Irod.: Földi 2004; Gazda 1980; Pozsony 1984; Tamás 2002.

8.7. Csíkszék

Csík, Csíkszék szűkebb, földrajzi értelemben az Olt folyó felső szakaszának összetett hegyi medencéje, melyet a keletről a Keleti-Kárpátok, nyugatról a Hargita vesznek közre; ezt földrajzi értelemben Alcsíkra, Középcsíkra és Felcsíkra tagolják. Tágabb, történeti értelemben négy történeti-néprajzi táj együttese: Alcsík (a földrajzi Alcsíkkal egybevágóan), Felcsík (a földrajzi Középcsíkkal és Felcsíkkal egybevágóan), ezekhez keletebbre a Kászoni medence, északabbra a Maros felső völgyében Gyergyó is odatartozik, s mindezek együttesen tették ki a történeti Csíkszéket majd Csík vármegyét.

Csík mint a Keleti Kárpátok által közrezárt hegyi medencesor a leghidegebb éghajlatú terület. Egész Csíkra jellemző, hogy a tél hosszú, zord és hűvös, a nyár rövid és viszonylag meleg. Nagyok a hőmérséklet-ingadozások, a mért abszolút minimum és maximum között 74 fok az eltérés, kevés a napsütéses óra. Csíkban van a Kárpát medence egyik hidegpólusa, gyakoriak a kemény fagyok, télen nem ritka a 35 fokos hideg sem, a fagyos napok száma évente 160-180. Köd évente átlag 250 napon fordul elő. A zárt medencejelleg kedvez a hőmérsékleti inverziónak: télen a hegyoldalakról lehúzódó hideg, párás levegő a medence alját tölti ki erőteljes ködképződés kíséretében, míg a magasabb hegyhátakon a hőmérséklet sokkal magasabb.

Ezek a természeti viszonyok nemigen kedveznek a földművelésnek, sokkal inkább lehetséges a havasi legeltető állattartás. A rövid vegetációs időszakban alig terem meg a kenyérgabona, azok közül is inkább a rozs, mint a búza. A fő termény a burgonya, ami a moldvai és a havasalföldi irányban is kiviteli cikk régóta; megterem még a zab, az alma, a murok, zöldbab, borsó, hagyma. A kiterjedt erdőterületek régóta a nagyarányú fakitermelés bázisai, ami nem is mindig történt okszerű módon. Az erdőirtások következtében az éghajlat is kissé melegebb és szárazabb lett.

A 18. század közepétől 1848-ig a Habsburgok által megszervezett határőr-ezred a hétköznapi életet számos vonatkozásban átjárta, szervezte. Ez főleg a szegényebb rétegeket érintette, mert a primorok és vagyonos lófők két jobbággyal megválthatták magukat. Az összes birtok katonai összeírás alá esett, a fiúk magasabb iskolára csak engedéllyel mehettek, vármegyei hivatalt csak vagyonukról lemondó reverzális után vállalhattak, a lány örökségét csak akkor tarthatta meg, ha határőrhöz ment férjhez. A kézművesek, kereskedők csak személyükben voltak szabadok a katonaságtól, fiaik már nem. A szolgálat évi 149 napot tett ki (fizetés nélkül), ami óriási hátrányt jelentett az otthoni gazdasági munkák elvégzésében. A határőrség közvagyona havasi erdőkből állott, amelyek kincstári kezelésben voltak, bérbe adták, ebből alapítottak ruházati pénztárat. A szabadságharc után elkobozta az állam, majd a kiegyezés után a határőr-vagyonból (viszontagságos úton) a Csíki Magánjavak jött létre, ami 1920-ig, az uralomváltásig szolgálhatta a székely falvak népének művelődési céljait, azután a román állam tette rá a kezét.

Csík már a történeti Magyarországon is az elmaradott, elhanyagolt területek közé tartozott, ahová a vasút csak 1896-ban jutott el, ahol a tőkeszegénység miatt az iparosítás nem tudott lendületet venni (noha a nyersanyagkészletek megléte alapot jelenthetett volna ehhez), ami pedig kialakult, az külföldi érdekeltségek kezébe került. A birtokszerkezet az agrárnépesség felemelkedését sem tette lehetővé, a nagy kiterjedésű falusi közbirtokokra pedig Csíkban nem lehetett kitelepedni (mint ahogy Udvarhelyszéken a hegyi tanyák kialakultak). Kivételt jelentenek a gyergyói tartozéktelepülések.

Csík önálló székely közigazgatási egység volt, székhelye sokáig Somlyón volt. 1876 után alakult vármegyévé (a Székelyföldön a legnagyobb megye volt). A mai közigazgatási beosztás szerint Hargita megyében található. Megyeközpontja a több faluból kisvárossá növekedett Csíkszereda.

Csíkszereda ugyan már a 16. századtól oppidum, de igazi várossá igen későn fejlődött, korábban sok pusztítást, járványt ért meg. Lényegében két egymásra merőleges utca alkotta sokáig Taploca és Zsögöd határában Alcsík és Felcsík határán, ahol az Udvarhelyszékre vezető út kiágazik az észak-déliből. Lakossága még a 20. század elején sem érte el a háromezer főt (pedig ekkor már megyeszékhely volt), 1930-ban pedig kevesebb, mint négyezer. Az infrastrukturális fejlesztések a dualizmus idején indultak meg (középületek, vasút, iskolák), majd a második világháborút követő évtizedekben vett nagyobb lendületet, amikor lakótelepek épültek a határban; mai népessége kb. 50 ezer fő.

Csík, Gyergyó és Kászon településein 1992-ben mintegy 220 ezer ember élt. Magyar nemzetiségű 78 %, román 21%, cigányok a kimutatásoknál valamivel többen vannak. A római katolikusok számaránya 75 %, az ortodoxoké 20 %, református 3,5 %, a többiek unitáriusok, görög katolikusok, kisegyházakhoz tartozók.

Csíkhoz tartozott annak a területnek a nagyobb része is, amelyen a újabb korban a gyimesi csángók telepedtek meg.

Irod.: Bözödi 1938; Endes 1938; Nagy 2000; Orbán 1982 (II. k.); Vámszer 2000.

8.7.1. Alcsík és Felcsík

A Csíki medence az egyik leghosszabb és legmagasabb (6-800 méter) Kárpát-közi medence. Nyugatról a Hargita hegység, keletről a Csíki havasok, északon a Gyergyói havasok, délen a Torja hegység és a Csomád határolja. Tengelyét a déli irányba folyó Olt folyó jelenti. Felcsíki része Csíkszentdomokostól Csíkszeredáig és Csíksomlyóig, alcsíki része Csíkszeredától Tusnádfürdőig tart.

A magyarság a legkésőbben, a 12-13. században telepedett meg ezen az akkoriban teljesen lakatlan, erdős tájon. A Csík név 1342-ben fordul elő először, mint széket 1419-ben említik. A 13. században sorra épültek a gótikus stílusú templomok, egymástól 10-12 kilométer távolságra, mintegy láncban; itt szokás a csúcsíves építészet keleti határvidékén kijelölni (noha keletebbre, Moldvában is voltak jelentős emlékei a gótikának). Ezek egy része freskókat, rovásírás-emlékeket is őriz, jelentős művészeti emlék. Fallal a későbbi háborúk során kerítették el őket, így lettek egyúttal erődítmények is.

Csík Erdély és a Székelyföld viszonylag békésen és egységesen fejlődött vidékei közé tartozik, noha a háborús pusztítások nem kímélték, 17. században pl. kétszer is végigpusztították a törökök tatár segédcsapatai. Falvai az Olt közelében és az abba ömlő patakok mentén helyezkednek el. A településformában itt a 20. századig megmaradt a falvak tízesek szerinti elrendeződése, amelyek voltaképpen egy-egy falu kisebb, egymástól térben is elkülönülő településegységei, melyek hadszervezeti, rokonsági és birtokszerkezeti háttérrel rendelkeznek. A fő megélhetési forrás egészen a legutóbbi időkig, a szűkös földművelési lehetőségek mellett, a havasi állattartás, fafeldolgozás és az erdélyi, valamint a moldvai mezőgazdasági idénymunka volt. Fazekassággal két csíki faluban foglalkoztak: Dánfalva a fekete kerámia, a szomszédos Madaras pedig a színes tálasedény készítőhelye volt korábban. Az ércekben gazdag hegyvidékeken régóta műveltek kisebb-nagyobb bányákat is; a bronzkori előzmények után a 18. század végétől Balánbánya rézbányászata vált nagyüzemileg is jelentőssé a 19. században.

150–200 év óta relatíve túlnépesedett terület, ezért lakossága nagy számban telepedett a távoli havasokba, Gyimesbe és környékére, vagy vándorolt ki Moldvába és még távolabbra. A szabadságharc utáni négy évtizedben Csík lakosságának mintegy tíz százaléka vándorolt ki, leginkább megélhetési okokból, ez vitte el a magas természetes szaporulat felét.

Csík lakossága túlnyomóan római katolikus vallású magyar. A Csíksomlyón alapított, Hunyadi János által is pártfogolt ferences rendház és templom a 14. század óta fennáll, és változó korokban mindig fontos egyházi, lelki, szellemi és iskolaközpont volt, ahol már a 17. század végétől nyomda, gimnázium működött. A ferencesek jelentős szerepet töltöttek be abban, hogy a vidék lakossága döntően katolikus maradt a reformáció századában és az után is. A csíksomlyói pünkösdi búcsú a hagyomány szerint annak állít emléket, hogy a csíkiak (a legendás erőszakos térítés ellenére is) kitartóan ragaszkodtak vallásukhoz. Manapság ez az ünnep az egész magyar nyelvterületre kiterjedő vonzáskörrel rendelkezik.

Jóllehet Csík jellegzetes kultúrájú és pompás népművészetéről híres, sokáig a kevésbé ismert magyar néprajzi tájak közé tartozott. Az 1990-es évektől viszont számottevő eredmények születtek illetve napvilágra kerülhettek korábbi munkák. Monumentális szokásmonográfia-trilógiát írt Balázs Lajos Csíkszentdomokosról (a lakodalom, a temetés és a gyermekszülés szokásrendjéről) nagy beleérzéssel, évtizedes gyűjtések alapján,. A csíki hagyományos kalákamunkák munkaszervezeti formáinak alapos elemzését Hajdú Farkas-Zoltán nemcsak a leírás szintjén, hanem szász-magyar összehasonlításban is megvalósította. Alapos néphit-vizsgálatokat végeztek a felcsíki Csíkjenőfalván és Csíkkarcfalván Pócs Éva vezetésével. Évtizedek múltán jelentek meg az ugyancsak csoportos csíkmenasági népművészet-kutatás eredményei Újváriné Kerékgyártó Adrienn tollából. Megjelenhetett Vámszer Géza településtörténeti monográfiája (egész Csíkszékről). Régészeti eredmények településtörténeti összegzésére is sor került.

Alcsík fontosabb falvai: Csíkszentkirály, Csíkszentsimon, Szentimre, Csató­szeg, Tusnád. Alcsík egyik völgye, a Lok falui némileg önálló községcsoportot alkotnak a Fiság patak völgyében: Csíkszentgyörgy, Bánkfalva, Csíkmenaság, Pottyond.

Felcsíkban nagy kiterjedésű óriás faluk találhatók: Csíkszentdomokos (38m/9), Karcfalva, Dánfalva, Madaras, Rákos, Madéfalva, Csicsó.

Irod.: Balázs 1994, 1995, 1999; Bajusz 2004; Barabási 1996; Daczó 2000; Hajdú 1993; Papp 1995; Pócs 2001; Székely 1997; Újváriné Kerékgyártó 1999;Vámszer 1977; Venczel 1980

8.7.2. Kászon

Kászon szűk (20 km hosszú, 11 km széles), zárt hegyi medence Alcsíktól keletebbre, Kézdivásárhelytől északra a Csíki-havasokban, a Feketeügybe folyó észak-déli irányú Kászon-patak völgyében.

Székely lakói valószínűleg a 12. században települtek meg. Kászonszék néven előbb (1400 körül) önálló székely szék, majd a 15. századtól Csíkszék fiúszéke volt. Sokáig erősebben kapcsolódtak déli irányba, Kézdivásárhelyhez, ami jelentősebb város volt, mint Csíkszereda. A Kászon és Alcsík között átvezető Nyerges tető 1849-ben véres harcok színhelye volt a beözönlő oroszok ellen.

A magyarság itt öt községben él: Kászonaltíz, Kászonfeltíz, Kászonjakabfalva, Kászonimpér, Kászonújfalu. A falvak népe szűk a hegyi határok miatt elsősorban havasi gazdálkodással és fakitermeléssel foglalkozik. Társadalomtörténetében jellemző, hogy a népi társadalomnak a középkor végére kialakult formái az újkorban is, a modern időkig szinte megkövülten tovább éltek. Rögzültek a termelési viszonyok, a munkarendi eljárások, a rendi kapcsolatok, kisebb-nagyobb intézményes keretek; állandósultak hitek, eszmék, magatartásminták. A társadalmi differenciálódás az újkorban itt kevésbé ment végbe, a néhány község együttese megőrzött korábbi összetartó, közösségi intézményeket. Ilyen volt a valódi népgyűlésként szolgáló három, egykori búcsúból kialakult sokadalom (május 1., július 2. és november 25. körül), amely egyszerre búcsú, vásár, falugyűlés, rokoni kapcsolatok ápolásának színhelye és a gazdasági csere alkalmai. A kászoniak ugyanakkor távolabbi vidékekre is elszegődtek dolgozni, Moldvában, havasalföldi városokban is vállaltak cselédként munkát a lányok, építkezéseken ácsként, segédmunkásként a férfiak. A 19. század második felétől a birtokosok differenciálódása sem öltött komolyabb méreteket, és a városi hatásoktól is mentes maradt az elzárt falucsoport.

Periferikus fekvése és elzárt helyzete folytán soká megőrződtek itt a székely népművészet hagyományos formái. Különösen régies népi építészete, fa-, gyapjú-, kender- és bőrmunkái. Legtovább itt maradt fenn a gyapjúszőnyeg-szövés.

Irod.: Imreh–Pataki 1992; Kós–Szentimrei–Nagy 1972;

8.7.3. Gyergyó

Gyergyó a Maros folyó felső medencéje. A Kelemen–Görgény–Hargita vulkánsor és a Gyergyói havasok között alakult ki, megőrizte az egykori tófenék sík felszínét 7-800 méter magasságban, melyhez hegyláblépcsők és hordalékkúpok csatlakoznak. A délebbre fekvő Csíki medencétől az Olt és a Maros vízválasztója határolja el Marosfőnél. Az itt, egymás közelében eredő mindkét folyó más-más irányban haladva Erdély jelentős ütőere és egyúttal szimbolikus erővel rendelkező vize.

Gyergyó Erdélynek a magyarság által legkésőbben megtelepült területei közé tartozik (12–13. század). Gyergyószék néven a Székelyföld önálló széke volt, különállásáról a 15. század óta van adat.

Lakói székelyek. Román lakossága 18. századi földesúri betelepítés (pl. Vasláb, ahol többséget alkotnak). Népességileg Gyergyóhoz kapcsolódnak a Gyergyói-havasok közeli szűk hegyi medencéi (Borszék, Bélbor, Tölgyes), melyeknek erdei munkával és állattartással foglalkozó magyar és román lakossága van. Néprajzilag viszonylag kevéssé feltárt vidék, bár az utóbbi másfél évtizedben újabb könyvek is jelentek meg róla.

Központja Gyergyószentmiklós, ahol régóta nagyobb számban éltek iparosok és kereskedők is. A 17. század végén itt is megtelepedett a keletebbről menekült örmények egy csoportja, akik külön céheket és szokásokat tartottak fenn, a helyieket nemigen vették át. Örmény katolikus egyházszervezetük a 20. század végéig (fokozatos elsorvadás mellett is) fennállt. A városiasodás a 19. században vett nagyobb lendületet; a vasútvonal 1907-ben érte el a várost. Sokat lendített rajta az idegenforgalom is. Noha a város népessége 1900-ban még több mint kétszerese volt Csíkszeredáénak, a 20. század második felére mégis másodlagossá vált mellette, megmaradt táji központnak.

A településformára jellemzőek a több ezres lélekszámú, igen nagy határú falvak, amelyek a távolabbi havasok felé idők során tartozéktelepüléseket bocsátottak ki, s ezek lassanként önálló falvakká alakultak. Így jött létre pl. Gyergyóditró kirajzásaként Orotva, majd onnan további kirajzással Csengellér. A felsőbb völgyekben a patakokra települt malmok fűrészeket, gyapjúványolókat működtettek, a 20. század elején még villanyáramot is fejlesztettek. Gyergyóditrói székelyek a második világháború után nagyobb számban telepedtek át Budajenőre, ahol évtizedek múltán is fenntartottak hazai hagyományokat. A gyergyóiak kitermelt fája a fő völgybe, a Maros mellé érkezett le, ahol a rönköket tutajokká ácsolták össze és így úsztatták le a folyón, alkalmasint egészen Szegedig.

Jelentősebb falvai: Gyergyóditró, Gyergyótölgyes, Gyergyócsomafalva, Gyergyóalfalu, Gyergyóújfalu, Gyergyótekerőpatak, Gyergyószárhegy.

Irod.: Czirják 2000; Csibi 1985; Garda 1994; Gergely 2000; Magyari 1997; Rab 2001; Tarisznyás 1982.

8.8. Gyimes

A Csíki-havasokból a Moldvába futó Tatros folyó völgyében, a Gyimesi-szorosban élő magyarokat régóta gyimesi csángóknak nevezik. Gyimes a Székelyföld peremén, az egykori Csíkszékben fekszik. területe egykor a szomszédos csíki székely községek tulajdona volt. A Tatrosba kétoldalról a patakok mellékvölgyei torkollanak; a folyó néhány száz méter széles völgyében kb. 30. kilométer hosszúságban kanyarog a sorosban, míg a Tarhavas lábánál elhagyja a völgyet és tovább halad Moldva felé. Ezen a tájon jellegzetes havasi szórványtelepülési forma alakult ki, amely a magyarság körében ekkora területen voltaképpen egyedülálló (néhány újabb, szintén közeli alakulást leszámítva). A községeken belül jellegzetes lokális alapegység a „patak” (például: Sötétpatak, Antalok pataka, Szalamás pataka), ahol hajdan rokon családok telepedtek meg. A rokoni kapcsolatok megtartásával, illetve a szomszédok között műrokoni kapcsolatokat kiépítésével a patakok lakossága a későbbiekben is viszonylag zárt közösséget alkotott.

A központi völgy ma sűrűbben lakott, a mellékvölgyek elszórtan. A vidék jelenleg három, nagy kiterjedésű és egymásba olvadó közigazgatási községnek ad otthont: Gyimesfelsőloknak, Gyimesközéploknak és Gyimesbükknek: ezek voltaképpen a hozzájuk tartozó patakok összefoglaló nevei, igazi központi községi jelleg nélkül. Nagyobb részt magyarok, kisebb részt románok lakják a három községet. A természeti környezetnek és az azonos megélhetési forrásoknak köszönhető, hogy a sokfelől érkezett népesség – viszonylag rövid idő alatt – egységes kulturális arculatot alakított ki. A gyimesiek felekezetileg főként római katolikusok; a román népesség körében ortodoxok is szép számmal vannak, de éppúgy megtalálhatók körükben a görög katolikusok is.

A gyimesi csángók a 17. századtól kezdték legelőbérletként benépesíteni mai lakóhelyüket. Ekkoriban a csíki községek biztosították a gyimesi várnál és az őrhelyeken a szolgálatot. A legelső letelepülők talán közülük kerültek ki. A Gyimesi-szoros lakossága nagyobb részben csíki székelyekből, kisebb részben moldvai magyarokból és románokból származik. A fenyőerdővel borított völgyben és hegyoldalakon az erre alkalmassá vált társadalmi és gazdasági viszonyok között sajátos „ökológiai fülkét” (’niche’) foglalt el az itt megtelepedő népesség. A 17–18. századtól a szomszédos erdélyi és moldvai területek mezőgazdasági termelése már lehetővé tette, hogy az elsősorban állattenyésztéssel foglalkozó gyimesi telepesek csere útján az állati termékekért és (részben az épületfáért) elegendő mezőgazdasági termékhez jussanak. A betelepülők elsőként a Tatrosba ömlő mellékpatakok felső folyásánál, „fejénél” telepedtek le, majd fokozatosan húzódtak le a fő völgybe. A pásztorkodással és állattartással foglalkozó telepesek nem összefüggően beépített falvakat, hanem egymástól nagyobb távolságra lévő szórt településrészeket, un. szerek-et hoztak létre, ahová nemzetségi-rokonsági elv szerint telepedtek le. A szerek közötti nagyobb távolságot az indokolta, hogy a kaszálókat és legelőket a ház köré, egy tagban csoportosították. A népesség szaporodásával később a házak egyre közelebb épültek egymáshoz, és a kaszálók periférikusabb területekre szorultak.

A gyimesiek életmódját, tájhasználatát és településszerkezetét az erdőlés, a marha- és juhtartás határozta meg. Három évszázados ittlétük nyomait őrzi a gyimesi kultúrtáj. Jellegzetesek a meredek, egymás mellett futó kaszálók csíkjai, a keskenyedő irtásrétek, a szénavontatás nyomvonalai. A csíki falvakkal ellentétben itt nem zajlott le mindenre kiterjedően a kollektivizálás, csak az erdőket államosították, ezért a hagyományos tájhasználati- és gazdálkodási minták is jobban megőrződtek. A havasi gazdálkodásra jellemző, hogy egy-egy család rendszerint a völgybeli lakóházán túl több, egymástól akár 10-20 km-re fekvő kaszáló-, szántó- és legelőterületet birtokol, amelyek között a gazdasági idényben rendszerint napi több óra gyaloglással jár az ingázás. A gazdálkodás egyik telephelye a völgybeli telek, a lakó- és gazdasági épületekkel, valamint kerttel, gyümölcsfákkal, kisebb szántóval és kaszálóval. Az itteni istállóban tartják egész évben a néhány, saját fogyasztásra szánt disznót és baromfit, valamint a szekeres fuvarozás és szénavontatás miatt tartott lovakat. A nagyobb kaszálók a völgybeli lakóháztól távolabb, a hegyek lábánál kezdődnek, és az erdők széléig, illetve a havasi legelőövezetig nyúlnak fel. A kaliba a hegyi szállás építménye, ennek közelében áll az istálló, tavasztól őszig innen hajtják legelni az állatokat, itt végzik a tejfeldolgozást, sajtkészítést. A hegyi kalibától ősszel visszaköltöznek a völgybe, és az állatok teleltetése már a lakóház körüli istállóban történik, a nyáron begyűjtött takarmányon.

A meglehetősen hideg időjárás miatt földművelés csak korlátozottan lehetséges, a legfontosabb termény a burgonya. Megterem még néhány rövid tenyészidejű vetemény (répa, hagyma, bab, karalábé, petrezselyem, zeller), de minden más növényi alapanyagból, így legfőbb kukoricából és a kenyérgabonából is behozatalra szorulnak. A Moldvában élő román népességgel a gyimesiek megtelepedésük óta élénk cserekereskedelmet folytatnak.

A havasi állattartás és a szűk völgyekben végzett növénytermesztés nagyfokú kooperációt kíván a családon és a tágabb közösségen belül is. Gazdasági megfontolásból is a 20. század második feléig a sokgyermekes család volt az általános, nem volt ritka családonként a 10-12 gyermek, mivel a gazdaságban szükség volt a munkaerejükre. A távoli birtokrészek, a szállások és a völgybéli lakóház között a család tagjai tavasztól őszig folyamatosan ingáznak. Egyazon időben nap mint nap egymástól több kilométerre lévő gazdasági egységekben kell elvégezni munkafolyamatokat. A hegyoldalon kaszálni, rendet forgatni, a kalibánál a teheneket megfejni, sajtot készíteni, elcsapni a marhákat, a szántóföldön gyomlálni, a háznál ellátni a majorságot és a disznókat. Mindez komoly munkaszervezést, és a család tagjainak összehangolt munkáját kívánja meg. A közösségi összefogás példája volt régen az a csaknem 20-féle kaláka, amellyel egymás munkáját segítették.

A románokkal való együttélés során a gyimesi csángóság sok román elemet integrált kultúrájába. Így ruházkodásukban, táncaikban, zenéjükben és nyelvükben is (a pásztorkodás szókincse és a növénynevek jelentős román hatásra utalnak). A magyar etnikumon belül népcsoportjukra jellemző, hogy az utóbbi időkig műveltségük egészében jelen volt számtalan olyan archaikus elem, amelyet a Kárpát-medence többi magyar nemzetiségű csoportja már elhagyott. Ezek között említhető a régi grammatikai struktúra és szókincs, az erős középkori és balkáni hatásokat mutató zenei kultúra, vagy a sok panteisztikus elemet is magában foglaló népi vallásosság. A 20. század végi néprajzi és folklorisztikai gyűjtések régies hiedelemszövegeket, archaikus apokrif imaanyagot, vokális és hangszeres népzenei tudást hoztak felszínre. A csángó táncok a régi székely tánczene leghívebb őrzői.

A gyimesiek életmódjában több modernizációs hullám zajlott le. A 19. század végétől a Moldva felé kiépített vasútvonal kitágította a közlekedési lehetőségeket, beleértve a fa értékesítésének útjait is, ami a következő évtizedekben jelentős erdőirtásokhoz vezetett. A csángók jelentős része távozott el közelebbi vagy távolabbi ipari munkahelyekre. Az 1960-as évek szocialista iparosítása ennek csak lendületet adott. Az 1990-es évektől a modern háztartási gépek és a telekommunikációs eszközök alakítják át a hagyományos gyimesi életformát, amihez hozzájárul a megnövekedett turisztikai vendégforgalom is, elsősorban Magyarországról.

Gyimeshez hasonló természeti és ökológiai környezetben a 19-20. században másutt is megindult a településalakulás. Ilyen az Uz-völgy Gyimestől délebbre és a Hárompataknak elnevezett terület Gyimestől szakabbra. Ezek első néprajzi feltárása újabban történt meg.

Irod.: Antal 1992; Bárth 2004; Kallós–Martin 1989; Orbán 1982 (II. k.); Salamon 1987; Tánczos 1996; Tankó 1996, 2001; Tomisa 2003;

Térkép, képek

1. A székely székek elhelyezkedése a 19. század közepén. Balassa 1989: 136.
2. A kászoni medence települései. Kós – Szentimrei – Nagy 1972. 6.
3. Sóvidék. Barabás László: Forog az esztendő kereke. Mentor, Custos, Marosvásárhely, 1998.
4. Hárompatak. MTA NKI, Bp. 2003. 6-
5. Uz völgye. Bárth János: Úz-völgyi magyarok. Kecskemét, 2004.
6. Külterületi lakott helyek az Uz völgyben. Bárth János: Úz-völgyi magyarok. Kecskemét, 2004.
7. Csíkszereda. Vámszer Géza: Életforma és anyagi műveltség. Bukarest, 1977.
8. Tízesekre oszló falu: Csíkszentlélek. Duka János Nyomán Balassa 1989: 174.
9. Csíkszentlélek (v. Csík m.) egymástól távol fekvő tízesei. MN IV. 6. ábra.
10. Kézdivásárhely. Vámszer 1977.
11. Fedeles kiskapu faragott díszekkel. Korond (volt Udvarhely megye). Lantos Miklós felvétele, 1974 (Lantos Miklós gyűjteménye) MN IV. 47.
12. Faragásokkal díszített fedeles kapu, ún. „székely kapu”. Székelyudvarhely–Szombatfalva (volt Udvarhely megye). Nagy Miklós felvétele, 1909 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN IV. 48.
13. 1678-ban épült ház Kászonimpéren (Csík vm.): 1. ház és kicsi ház; 3. kamra; 6. eresz (Kós Károly: Erdély népi építészete. H. n., é. n. [1989]: 259. nyomán.) MN IV. 63. ábra.
14. Zsellérház. Csíkszentsimon (Csík vm.) – Szinte Gábor felv. 1910. Néprajzi Múzeum, Budapest F 12 061 MN VIII. 97.
15. A juhteleltetés építménye: baromkert juhszínnel, Csíkszentkirály (Csík vm.) – Szebeni Géza: A csíki juhászat. Ethn. LXXIII. 1962. 84. nyomán MN II. 154. ábra
16. Szállás a legelőn, Hargita, Tolvajos-tető (Csík vm.) – Szebeni Géza: A csíki juhászat. Ethn. LXXIII. 1962. 56. nyomán MN II. 156. ábra
17. Ácsolt láda. Siklód (Udvarhely megye), 1779 (Néprajzi Múzeum, Budapest, ltsz. 75.90.1) MN III. 239.
18. Asztal, Homoródalmás (Udvarhely megye). A Balázs asztaloscsalád egyik tagjának műve, 1853 (Néprajzi Múzeum, Budapest, ltsz. 61.35.2) MN III. 258.
19. Csíksomlyói (Csík megye) búcsú. Képeslap az 1930-as évekből MN V. 73.
20. Gyergyócsomafalva (Csík m.) gyalogos búcsúsainak útvonala a csíksomlyói pünkösdi búcsúba (Barna Gábor nyomán) MN VII. 7. térkép.
21. Római katolikus kerített templom (erődtemplom), körötte temetővel, Csíkkarcfalva (v. Csík megye). Lantos Miklós felvétele, 1979 MN VII. 146.
22. Székely mátkapár – Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. XX. Magyarország VII. Budapest 1901: 266. nyomán. Reprodukció Winter Erzsébet 1998 MN VIII. 80.
23. Függõleges kemence rakodása felülrõl, Dánfalva (Csík m.): a) edényberakás; b) az edény lábazatának elhelyezése úgy, hogy a bedugott fák tüze jól járhassa; c) a berakás rendje (Kós 1976a: 254) MN III. 119. ábra.
24. Gallyakra rakott szénaboglya vontatása rúddal és lánccal, Gyimesközéplok (Csík vm.) – Hofer Tamás felv. 1962. Néprajzi Múzeum, Budapest F 166757 MN II. 50.
25. Szövés rövid szövőszéken, Gyimes (v. Csík megye). Erdélyi Zoltán felvétele, 1961 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN III. 140.
26. Kettős jártatója, Gyimesközéplok (volt Csík megye). Pesovár Ferenc felvétele, 1962 (István király Múzeum, Székesfehérvár) MN VI. 41.
27. Szobabelső. Gyimesközéplok (Csík vármegye). Györffy István felvétele, 1911 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN IV. 77.
28. Csángók oldalt és elöl nyíló bőrmellesben. Gyimesközéplok (volt Csík megye). Lükő Gábor felvétele, 1941 (Déri Múzeum, Debrecen) MN IV. 127.

Szakirodalom:

ALBERT Ernő–FARAGÓ József: Háromszéki népballadák. Bukarest, 1973.
Antal Imre: Gyimesi krónika. Budapest Bukarest, 1992.
BAJUSZ István (szerk.): A Csíki-medence településtörténete a neolitikumtól a XVII. század végéig a régészeti adatok tükrében. Kolozsvár, 2004.
BALASSA Iván: A székelyföldi Erdővidék temetői. Debrecen, 1992.
BALÁZS Lajos: Az én első tisztességes napom. Bukarest, 1994. (Csíkszentdomokos)
BALÁZS Lajos: Menj ki én lelkem a testből. Csíkszereda, 1995. (Csíkszentdomokos)
BALÁZS Lajos: Szeretet fogott el a gyermek iránt. Csíkszereda, 1999. (Csíkszentdomokos)
BALÁZSI Dénes: Ne nézze senki csak a maga hasznát… Szövetkezeti mozgalom a Kis- és Nagy-Homoród mentén. Székelyudvarhely, 1995.
BALOGH Edgár: Vargyasi változások. Bukarest, 1979.
BARABÁS László: Forog az esztendő kereke. (Sóvidéki népszokások) Marosvásárhely, 1998.
Barabási László: Balánbánya története. Csíkszereda, 1996.
BÁRTH János: Havasalja havasa. Tanulmányok a székelyvarsági hegyi tanyák népéről. Kecskemét, 1998.
BÁRTH János: Úz-völgyi magyarok. Kecskemét, 2004.
BENKŐ Levente: Százazajta. Sepsiszentgyörgy, 1995. (Erdővidék)
BENKŐ Samu: Murokország. Művelődéstörténeti barangolás szülőföldemen. Bukarest, 1972. (Nyárád mente)
BÍRÓ Gábor: Sóvidék népi építészete. Szentendre, 1992. /A magyar népi építészeti archívum kiadványai 5./
BODÓ Julianna: „Így kollektivizáltak minket…” Kulturális antropológiai elemzés két székelyföldi faluról (Korond, Menaság) Pro Print, Csíkszereda, 2004.
Bözödi György: Székely bánja, Budapest, é.n. (1938)
Czirják Gergely: Havasi gyopár. Marosvásárhely, 2000. (Gyergyócsomafalva)
CSEKE Péter, Hála József (szerk.): A Homoród füzes partján. Csíkszereda, 2000.
CSERGŐ Bálint: Az Udvarhely vidéki székelykapu. Csíkszereda, 1999.
CSIBI Istvánné Siklódi Márika Önéletírása. Budapest, é.n. (1985) (Orotva, Gyergyó)
DACZÓ Árpád: Csíksomlyó titka. Csíkszereda, 2000.
DÁVID László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest, 1981.
DIMÉNY Attila–Szabó Árpád Töhötöm (szerk.): Népi kultúra, társadalom Háromszéken. Kolozsvár, 2003.
ENDES Miklós: Csík-, Gyergyó-, Kászon-székek (Csík megye) földjének és népének története 1918-ig. Budapest, 1938. Reprint: 1994.
FÖLDI István: Századelő az udvartereken. Rendhagyó szociográfia. Kolozsvár, 2004. (Kézdivásárhely)
GAGYI József: Örökített székelykapu. Környezetek, örökség, örökségesítés egy székelyföldi faluban. Marosvásárhely, 2004. (Máréfalva, Udvarhelyszék)
GARDA Dezső: Székely hadszervezet és faluközösség. Gyergyószentmiklós, 1994.
Gazda Klára: Gyermekvilág Esztelneken. Bukarest, 1980. (Felső-Háromszék)
Gazda Klára: A székely népviselet. Budapest, 1998.
GERGELY Katalin: „Sátorát letettem a romló testemnek…” Halottas és temetkezési szokások Gyergyószentmiklóson. Csíkszereda, 2000.
HAÁZ Ferenc: Udvarhelyszéki székely famesterségek. Kolozsvár, 1942.
HAÁZ Ferenc Rezső: Udvarhelyi tanulmányok. Székelyudvarhely, 1994.
HAJDÚ Farkas Zoltán: Csíki kaláka. Csíkszereda, 1993.
HAJDÚ Farkas Zoltán: Székelyek és szászok. A kölcsönös segítség és intézményei a székelyeknél és az erdélyi szászoknál. Marosvásárhely, 2001.
IMREH István: A rendtartó székely falu. Bukarest, 1973.
IMREH István : Erdélyi hétköznapok. Bukarest, 1979. 5-133.
IMREH István–Pataki József: Kászonszéki krónika. Budapest - Bukarest, 1992.
ISTVÁN Anikó: „Most segíts meg Mária…” A futásfalvi Sarlós Boldogasszony-napi búcsú szövegrepertóriuma. Kolozsvár, 2003. /Kriza könyvek 20./ (Háromszék)
JAKAB Albert Zsolt–Pozsony Ferenc (szerk.): Háromszék néprajzi és honismereti bibliográfiája. Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője XIII. (2003). 1-2. Kolozsvár, 2003.
KALLÓS Zoltán–MARTIN György: Tegnap a Gyimesben jártam… Gyimes-völgyi lírai dalok. (Szerk. Domokos Mária). Budapest, 1989.
KESZEG Vilmos: Aranyosszék népköltészete. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004.
KÓS Károly: A vargyasi festett bútor. Kolozsvár, 1972.
KÓS Károly - SZENTIMREI Judit - NAGY Jenő: Kászoni székely népművészet. Bukarest, 1972.
KOVÁCS András: Vallomás a székely szombatosok perében. Budapest, 1983.
KRIZA János: Vadrózsák. Kolozsvár, 1863. és több újabb kiadásban is.
MADAR Ilona: A Sóvidék vallásosságáról. Marosvásárhely, 1998.
MALONYAI Dezső: A magyar nép művészete. II.: A székelyföldi, a csángó és a torockói magyar nép művészete. Budapest, 1909.
MAGYARI András: Gyergyóalfalu a történelmi idő sodrában. Csíkszereda, 1997.
NAGY Balázs: Székelyföld falvai a huszadik század végén. I. Háromszék, Kovászna megye. Budapest, 1998.
NAGY Balázs: Székelyföld falvai a huszadik század végén. II. Csík- Kászon- és Gyergyószék, Hargita megye. Budapest, 2000.
NAGY Balázs: Székelyföld falvai a huszadik század végén. III. Udvarhelyszék, Hargita megye. Budapest, 2003.
NAGY Olga (szerk.): Változó népi kultúra. Társadalomnéprajzi vizsgálat Havadon. Bukarest-Kolozsvár, 2000.
OLÁH Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén. Csíkszereda, 2001.
OLÁH Sándor: Falusi látleletek (1991–2003). Pro-Print, Csíkszereda, 2003.
Orbán Balázs: A Székelyföld leírása. Budapest, 1982. (reprint) A kötetek: I.: Udvarhelyszék; II.: Csíkszék; III.: Háromszék; IV.: Marosszék; V.: Aranyosszék; VI.: Barcaság
PAPP Asztrik: A csíksomlyói pünkösdi búcsú. Agapé Ferences Nyomda és Könyvkiadó, Szeged, 1995.
PÓCS Éva (szerk.): Két csíki falu néphite a századvégen. Osiris, Budapest, 2001.
POZSONY Ferenc: Álomvíz martján. Bukarest, 1984. (háromszéki balladák)
POZSONY Ferenc: Zabola. Budapest, é.n. (2003) (Száz magyar falu könyvesháza)
RAB János: Népi növényismeret a Gyergyói-medencében. Csíkszereda, 2001.
RÁDULY János: Kibédi népballadák. Bukarest, 1975.
SALAMON Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Budapest, 1987.
SZÉKELY Ferenc: Jeles napok, ünnepek, szokások Vadasdon. Székelyudvarhely, 1999.
SZÉKELY László: Csíki áhitat. A csíki székelyek vallási néprajza. Szerk. Pusztai Bertalan. Budapest, é.n. (1997.)
SZŐCSNÉ GAZDA Enikő: Erkölcs és közösség. Orbai széki erkölcsirányítás a XVII–XIX. században. Csíkszereda, 2000.
TAMÁS István kézdiszentléleki kéziratos gyűjteménye. Szerk. Bokor Zsuzsa. Kolozsvár, 2002.
TAMÁS Margit: Táncalkalmak, táncszokások, táncrend Lövétén. Budapest, 2001.
TAMÁSI Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág. Emlékezés két könyvben. Bukarest, 1983.
TÁNCZOS Vilmos: Gyöngyökkel gyökereztél. Gyimesi és moldvai archaikus népi imádságok. Csíkszereda, 1996.
TANKÓ Gyula: Gyimesi szokásvilág. Székelyudvarhely, 1996.
TANKÓ Gyula: Életvitel a Gyimesekben. Székelyudvarhely, 2001.
Tarisznyás Márton: Gyergyó történeti néprajza. Bukarest, 1982.
TÓFALVI Zoltán: A sóvidéki népi fazekasság. Marosvásárhely, 1996.
TOMISA Ilona (szerk.): Hárompatak. Egy ismeretlen néprajzi kistáj Erdély és Moldva határán. Budapest, 2003.
ÚJVÁRINÉ KERÉKGYÁRTÓ Adrienne: Csíkmenaság népművészete. Budapest, 1999.
VARGA E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája I. k. Kovászna, Hargita és Maros megye. Budapest, Csíkszereda, 1998.
VÁMSZER Géza: Életforma és anyagi műveltség. Bukarest, 1977. 5-199.
VÁMSZER Géza: Helytörténeti adatok a hajdani Csík vármegye (Csík, Gyergyó és Kászon) településtörténetéhez. Szerk. Pozsony Ferenc. Csíkszereda,
2000. (cím a borítón: Csík vármegye településtörténete)
VENCZEL József: Az önismeret útján. Bukarest, 1980. 27-52. (Csík)
ZAKARIÁS Erzsébet: Asszonyélet Erdővidéken. Marosvásárhely, 2000.

9. Erdély: Partium

Megjegyzés

Az itt következő két fejezet megírása (az előzőekhez hasonló részletességgel) még hátra van.

A tájékozódást szolgálja a felosztás bemutatása, a fontosabb települések felsorolása, az egyes tájaknál a Néprajzi Lexikon megfelelő anyagának idézése, továbbá a válogatott irodalmi utalások és az első képválogatás adatainak elhelyezése.

Általában

NL: Magyarországi Részek: 1. az egykori Zaránd, Közép-Szolnok és Kraszna vármegyék, valamint a Kővár-vidék, melyek a 16–17. század folyamán Erdélyhez való csatolás nélkül az erdélyi fejedelmek birtokába jutottak. A Partiumot az erdélyi fejedelmek mint a „Magyarország részeinek urai” bírták, azzal a kikötéssel, hogy az haláluk után a magyar királysághoz visszatér. A visszacsatolás 1693-ban megtörtént, de 1733-ban kelt királyi rendelet ismét különválasztotta a Partiumot. Az újabb visszacsatolásról az 1741, 1792, 1836, 1848-as években kelt törvények intézkedtek. A Partiumot végleg 1876-ban szüntették meg azzal, hogy Zaránd megyét Hunyad és Arad; Közép-Szolnok és Kraszna megyét Szilágy; Kővár-vidéket részben Szolnok-Doboka, részben Szatmár megyéhez csatolták. A Partium tájnévként is élt. Nemcsak a közigazgatásilag hozzátartozó területeket, hanem általában Erdély és az Alföld határvidékét értették rajta. Ma elhalványulóban van, leginkább az élő irodalmi nyelv őrzi.

Irod.: Petkes 1999; Varga 1999-2000

9.1. Máramaros

Tisza felső völgye, 12 falu, koronavárosok; Máramarossziget, Hosszúmező, Aknaszlatina, Visk (28g), Técső, Huszt

NL: az ÉK-i Kárpátokban fekvő nagy kiterjedésű táj, hajdan vármegye. A Tisza felső völgye ketté osztja: északi nagyobbik részén ukránok (ruszinok), a délin túlnyomórészt románok laknak. Ennek megfelelően az északi rész ma Szovjet-Ukrajna Kárpátontúli Területéhez Kárpátalja), a déli Romániához tartozik. Magyar lakossága a Tisza-völgynek nevezett vidék helységeiben: Máramarossziget, Hosszúmező, Aknaszlatina, Visk, Técső, Huszt stb. él. Kevéssé ismert magyar népi kultúrája jellegének kialakulásában nagy szerepet játszott a helységek egy részének szabadalmas státusa (az ún. „koronavárosok”) és néhány település középkori német alaprétegzettsége.

Irod.: S. Benedek 1997.

9.2. Szamosköz

Tisza-Szamos köze, 18-20 falu; Magosliget (26g/5), Túrterebes, Batiz, Halmi

9.3. Avasság

NL: Avasság, Avas: az Alföldre nyíló hegyi medence a történeti Szatmár megyében az Avas-hegység aljában, attól nyugatra. A táj neve a magyar nyelvemléki avas szóból ered, amely ’rengeteg, makkoltatásra használt erdő’ jelentésű volt. Falvai a középkorban a szatmári királyi vár uradalmához tartoztak. Lakosságának többsége román. Román neve a magyarból származik (Oaş < Avas). Magyar lakossága a medence középső részén a Túr és a Tálna patakok mellett Avasújváros, Kőszegremete (MNA kutatópont) és Vámfalu községekben él, néhány további falva: Avasfelsőfalu, Avaslekence, Kányaháza, Komorzán, Ráksa,Tartolc.

Irod.: Kós 1979;

9.4. Krasznaköz

Szamos-Kraszna köze, 10-12 falu, régi járás; Erdőd, Géres (MNA kutatópont)

NL: a Szamos és a Kraszna között elterülő sík- és dombvidék. Nyugaton az Ecsedi-láp, keleten a Bükk hegység határolja, innen Bükkaljának is nevezik. A 18–19. században külön járás volt. Központja Erdőd. Ma magyar, román, német (svábok) vegyes lakosságú.

9.5 Nagykároly vidéke

15 falu, Szaniszló

9.6. Érmellék

20-25 falu; Érmihályfalva, Tasnád, Érszőllős (25k/1)

NL: a Berettyó és az Ér közötti sík- és dombvidék mintegy 30–35, részben vagy egészben magyarlakta községgel. Nevezetes helységei: Margitta, Érmihályfalva, Székelyhíd, ződemeter, Bihardiószeg. Az Érmellék a kora Árpád-kor óta magyarlakta táj, nagy múltú történeti borvidék. A 16. századtól van román lakossága is, ma Romániához tartozik.

Irod.: Szabó 2002.

9.7. Berettyó mente

(Bihari Hegyköz); Margitta, Szalárd, Micske, Hegyközkovácsi

NL: Nagyváradtól keletre a Berettyó és a Sebes-Körös közén elterülő dombvidék. A középkor folyamán az Alföldtől az erdélyi határig húzódó Középkalota nevű táj része. Magyarsága a honfoglalás korában települt, a 15–16. század óta románokkal vegyesen lakják. Jelesebb községei Hegyközkovácsi, Szalárd, Micske.

9. 8. Szilágyság

Diósad, Szilágycseh, Hadad, Zsibó, Bogdánd (27j), Désháza (27k), Kémer (25k/3)

NL: a Réz-, a Meszes-hegység és a Szamos, valamint az Érmellék által közrezárt dombság. A magyarság nem sokkal a honfoglalás után benépesítette a gyér szlávok lakta Szilágyságot. A középkorban magyar népességű volt, csak a 15–16. században bomlott meg etnikai egysége a beköltöző románokkal, majd a 18. században néhány németek által is lakott községgel (pl. Hadad). Ma Románia része, magyarok és románok vegyesen lakják. A Szilágyság egyik legkorábbi tájnevünk, a 14. századtól említik a források. Jóllehet egységes földrajzi táj, mégis a történelem folyamán általában két megyéhez (Kraszna, Közép-Szolnok) tartozott. Ezekből, valamint a Kővár-vidék egy részéből alakították 1876-ban Szilágy vármegyét. A Szilágyság kisebb tájai: Kraszna-vidéke: az 1876-ig fennállt Kraszna vármegye egykori területe a Szilágyság déli részén, a Réz- és a Meszes-hegység láncai közt, mintegy 8–10 magyarlakta helységgel. Központjai: Szilágysomlyó, Kraszna, Zilah. A Berettyó-mente Szilágynagyfalu és Berettyószéplak központokkal: Tövishát a Szilágyság középső vidéke a Kraszná­ba és a Szamosba futó patakok hátsága. Nevezetes helysége Diósad, Vérvölgy, Désháza. A Szilágyság a néprajzilag kevésbé föltárt vidékek közé tartozik.

NL: szilágysági viseletek: a földrajzilag és történetileg az Alföld és Erdély közt fekvő, az Alföld felé nyitott megye magyar lakosságának öltözetei. A szűkös információs anyag azt mutatja, hogy részben földrajzi szomszédságban, részben a különböző vagyoni rétegek öltözködésében itt a századforduló körül egymás mellett lehetett találni a kiváltképp Erdélyre jellemző igen régies és az Alföld felől terjedő újabb elmeket. A szegényebbek például a házi posztóból szabott fehér harisnyát vagy szürke darócnadrágot viselték, a Szamos vidékén a Fekete-Körös völgyiekhez vagy a gyimesiekhez hasonlóan a bocskoron, ill. csizmán kívül; míg a módosaknál és a fiataloknál kezdett feltűnni a vitézkötéses fekete posztónadrág. A férfiak körül vagy hátul kivetett hosszú és félhosszú ingeket hordtak. A bőrruhák közül a kozsokot (csípőig érő ujjas bundát) ismerték, a subaféléknek azonban kevés nyoma volt. Annál elterjedtebbek a háziszőttes gyapjúból készített szokmányok, darócok, condrák, melyeket az újabb divatként terjedő gubával együtt váltakozva felölthettek férfiak is, nők is. A Szilágyság alföldi részén viszont a zsinóros fekete posztó öltözetdarabok szorították vissza a házikészítésű fehér vagy barna darabokat. Mónban pl. a vagyonosabbak „spencernek” mondott posztókabátot viseltek, míg a szegényebbek condrát. A kisnemesi falvakban ugyancsak az alföldi jellegű nemesi – cívises öltözet volt honos. Erdélyi jellegű volt viszont a legények rézgombos hosszú nadrágszíja és a felhajtott peremű prémsapka. – A női ingek általában rövidek, rövid bevarrott ujjal, kerek nyakkal készültek. Számos községből ismert fersing vagy pendely néven a házivászon szoknya, mint az egyetlen alsótesten viselt ruhadarab vagy fehér színében megtartva vagy kékre festve. A pendely elé vászon- vagy kékfestő kötény került. Vármezőről említik két (első és hátsó) vászonkötény viselését. Az ingből és pendelyből álló vászonruhára közvetlenül öltötték fel hidegben a szokmányt, darócot vagy gubát. Ebben a régies egyszerűségében másutt nem is maradt fenn a vászon női öltözet. Désházáról írják, hogy hordanak pruszlikot, sőt kisméretű vállkendőt. Mintegy szélső megjelenése ez az Alföldön általánosan viselt vállkendőnek, mely Erdélyben már nem terjedt el. Kraszna vidékén szaporodik a szoknyák száma, ötöt-hatot is hordanak egymás fölött; ez a jelenség ismét az Alföldhhöz kapcsolódik és Erdélytől idegen. Nincs említés se pártáról, se főkötőről, csak az asszonyok áll alatt vagy tarkón megkötött fejkendőjéről. Péren említik a női mentét, mely posztóborításos bunda.

NL: szilágysági hímzések: egyfelől az Alföld irányában nyitott, másfelől Erdélyhez kapcsolódó Szilágyságban a párnavégeken, abroszokon, lepedők, ágyfütülvalók (kislepedők) és rúdi kendők szélein található hímzések. E hímzések egyik nagy csoportja a párnavégeken található, belőlük van a legtöbb. Meglétük Györffy István szerint 1642-ig vezethető vissza. Finom szövésű, kevéssé fehérített kendervászonra varrták, jobbára piros pamuttal. A mindig pontosan kiszámolt, szabályosan megszerkesztett, tiszta és aprólékos mintákat szálánvarrott öltéssel és keresztszemmel, valamint álló keresztekkel varrták ki. Egyes példányokon a mértani mintákat száröltéssel kontúrozták. A kontúrozás meglágyítja a szögletes mértani elemeket, s hajlékony virágszirmokhoz teszi hasonlóvá őket. A mintát széles középmezőben mindig egyenletesen elosztva helyezik el, keskeny peremdíszekkel vagy peremdíszek nélkül. A mintaszerkesztésre általában a rugalmas térkihasználás a jellemző. Nem merevedik be egy szkemába. Gyakran vízszintes középtengely két oldalán helyezik el a mintákat, de tagolhatják vízszintesen akár három sorban is. Ugyanígy lehetséges a rácsszerű több függőleges tengelyvonal. Ismét más lehetőség a rácsszerű tagolás. Ezekkel a mintaszerkesztési szkémákkal kapcsolódnak a szilágysági hímzések leginkább az erdélyi hímzésekhez. A párnavégeken szoktalanul sok a hímzett tulajdonjegy. – A szilágysági hímzések másik csoportját lepedővégeken találjuk meg. Ezek mindenben eltérnek a párnavéghímzésektől. Sokkal vastagabb vászonra varrták őket, jobbára kék, kevesebb piros pamutfonallal, szálánvarrott és keresztöltéses technikával. A lepedőkön az országosan közkeletű virágtő 7–9 ágú formája jelentkezik mereven, a kötött technika által mértaniasítva. Ezeknek a lepedőknek még nincs lepedőfiókjuk, amit külön illesztenének a lepedővászonhoz vagy állítanának be, itt a hímzést magára a lepedőre varrták. A lepedővéghímzések alakulásának menete nyomon követhető lépésről-lépésre. Egyes darabokon szerény szegélydísz került a lepedő szélére s közvetlen fölötte sorakoznak – egyetlen keskeny vonalra állítva – a virágtövek. Más darabokon már szélesedik a sáv a lepedő széle és a hímzett virágtövek között, ez a kifejlett alsó peremdísz. Továbbmenve ez az alsó peremdísz maga is többsávos lehet s virágtövek is alkothatják. Ezek a lepedőhímzések mintaszerkesztésük alapján korainak tűnnek, keltezett példányaik azonban csak az 1830-as évektől vannak. Folytatásukat nem ismerjük, talán nem is volt, az Alföld felől terjedő fehér lyuggalásos hímzések kerültek helyükre a párnákon is. A három szélből összeállított abroszokon foltdíszítésként alkalmazták a varrást; hasonlóan az erdélyi abroszokhoz egy-egy vászonszélen három nagyobb forgórózsa van, arányos távolságban elhelyezve. A vászonszéleket kötéssel fogták egybe.

Irod.: Almási 1979; Kós–Szentimrei–Nagy 1974; Major 2000; Petri 1901–1904; Szilágysági… 1999; Turai 2004; Virág 1994.

9.9. Kraszna vidéke

20 falu, Szilágysomlyó, Kraszna

9.10. Kővár vidéke

Szamos-Lápos közén 7 magyar falu, Nagysomkút

NL: vidék: történeti táj a Szamos és a Lápos közén. A Szamos erdélyi kijáratát őrző Kővár és uradalmának falvai a 17. század második felében szakadtak el Közép-Szolnok megyétől. Főkapitány vezetése alatt külön közigazgatási egységet alkottak Kővár-vidék néven. Bár a Rákóczi-szabadságharc után a Kővár-vidék katonai jelentősége megszűnt, közigazgatási egységként 1876-ig fennállt. Román falvak közé ékelődött magyar falvai közül Koltó, Magyarberkesz a jelentősebbek és a vidék központja, Nagysomkút.

Irod.: Szentgyörgyi 1972.

9. 11. Bányavidék

Nagybánya környéke, 8 magyar falu, Koltó (29i), Kapnikbánya, Felsőbánya,

9.12. Báródság

Sebes-Körös völgye, Élesd-Nagybáród között, Rév

NL: Élesdtől a Királyhágóig a Sebes-Körös jobb partján húzódó táj neve. Első magyar lakói a honfoglalás után az Erdélybe vivő hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok voltak. Falvaik eladományozás útján a sólyomkői uradalom részévé váltak. Első román lakóik a 14. század folyamán jelentek meg, majd a terület székhelye, Magyarbáród (később Nagybáród) fokozatosan elrománosodott. Az erdélyi fejedelemség kialakulása idején – Szapolyai János és fia, János Zsigmond uralkodása alatt – a vidéket ismét katonai területté szervezték. Létrehozták a Báródsági nemesi kerületet a Királyhágó környéki román falvakból. Lakói a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főrendek védelmét és szolgálatát látták el. A kerület jelentősége a Rákóczi-szabadságharc után megszűnt, gyűlései formálissá váltak, kapitányi címe vármegyei méltósággá vált. A Báródság mai magyar lakóinak többsége Élesden és Réven, valamint néhány környező kisebb községben lakik.

9.13. Rézalja

Margitta-Mezőtelegd-Élesd közt, Örvénd (24l)

NL: Rézvidék: a bihari Réz-hegység Észak-i és nyugati lejtőin fekvő dombság, Margitta, Telegd, Élesd környéke, ma Romániához tartozik. A Rézalját a magyarság közvetlenül a honfoglalás után benépesítette. A 10–11. században Telegd környékén székelyek éltek, akik az Erdélybe vivő utat őrizték. A középkorban a Rézalját Középkalotának nevezték. A Rézalja magyar lakossága a 16–17. század háborúiban (fontos hadiút közelében feküdvén) megritkult, ma a középkor végén feltűnt románokkal vegyesen lakik. A 18. században a Réz-hegység fennsíkján létesített üveghuták munkásaiként szlovákokat telepítettek, akik ma is ott élnek. A Nagyvárad és a Réz-hegység közé eső tájat Hegyköznek hívják. A Réz-hegységtől délre eső vidék neve Báródság.

9.14. Fekete-Körösvölgye

Belényes központtal, Köröstárkány, Várasfenes, Gyanta (24n), Bélfenyér

NL: a Fekete-Körös mellékének a Bihar-hegységtől az Alföldig terjedő szakasza, amely magában foglalja a Belényesi-medencét is. Magyarlakta falvai Belényes közelében (Köröstárkány, Kisnyégerfalva, Várasfenes, Körösjánosfalva, Belényessonkolyos, Belényesújlak, Magyarremete) és a folyó Alföldre ömlésénél fekszenek (Gyanta, Kisháza, Tenke, Tenkeszéplak, Bélfenyér). A Fekete-Körös völgyének magyarsága a kora Árpád-korban telepedett meg. Faluit a folyó közelében építette föl. A török hódoltság idején, különösen Várad eleste után (1660) sokat szenvedett és megritkult. A Belényes környéki falvak a 17. század végén bekövetkezett nyelvi elszigeteltség következtében archaikus népi kultúrát és nyelvjárást őriztek meg, mely részben a régi Alföldhöz, részben pedig nyugat és DnyugatErdély magyarságához kapcsolja őket. A Fekete-Körös völgye tájegységként első néprajzi kutatója, Györffy István tanulmánysorozata óta szerepel a magyar néprajzi irodalomban.

NL: Fekete-Körös völgyi viselet: 12 magyar község régi stílusú öltözetei tartoznak ide az Alföld és Erdély határán, megőrizve mindkét táj számos régies vonását. A férfiak vászonöltözetben jártak. Egyik vászoningük rövid derekú, egyenes, bő ujjakkal, T szabású nyakkal. Az öregekét nyakban fekete, a fiatalokét piros galand köti össze. Másik fajta ingüknek hosszú, lobogós ujja vállban ráncolt és szélesen letűzött. Ennek az ingnek nyaka vagy gallérja van. Ünnepen fekete szalagból csokorra kötött nyakkendőt viseltek hozzá. A vastag vászongatya rövid, bő szárú, szélesen letűzött apró ráncolással. Mindezekhez felső testükön télen-nyáron (a munkát kivéve) báránybőr mellényt, kozsokot viseltek. Körhajukra kis kerek tetejű, három ujjnyi széles karimájú nemezkalapot tettek, lábukra pedig ráncos orrú bocskort húztak fehér szőrkapcával; ünnepen csizmát. Ez a téli-nyári öltözet alapja, amihez kiegészítő darabok járulhatnak, az alkalomtól és időjárástól függően. Nyári holmi a szalmakalap, téli a báránybőr sapka. A legények minden fejrevalóhoz elől középütt bokrétát vagy tollat tűztek. Téli viselet a köce nevű rövidebb ködmön és a fodros aljú bekecs. – A subának csak gallér nélküli köznapi változata van meg. Divatját múlta már a szűr és a guba, de a fehér daróc elengedhetetlen. Az öregekét fekete, a fiatalokét piros posztórátéttel díszítik a kézelőjén és az oldalán. Nem öltik fel, csak vállra vetve hordják. A berhe darócposztóból készült ellenzős nadrág, melynek szárai lefelé nem szűkülnek, mert kívül viselik a bocskoron is, bakancson is, csizmán is. Jobbára fázós öregek hordják, a fiatalabbja télen át is gatyát visel. – A nők öltözete a férfiakéhoz hasonlóan egyrétegű, vászoningből és pendelyből áll, fekete kötényt kötnek elébe. Nyáron lábukra papucsot húznak vagy mezítláb járnak. A női ing mellévarrott ujjú. Az ing nyakát és ujjait nem a felső szélükön ráncolják, hanem valamivel beljebb, hogy ezáltal kis fodrot nyerjenek. Az ing rövid és fodros ujjának ráncait éppúgy letűzik, mint a férfiak ingét-gatyáját; ugyanígy tűzik le a bő, egyenes szabású, korcos pendelyeket is. Az asszonyok fejkendője kötényükhöz hasonlóan egyszínű fekete. Ünnepen a lányok hajukat szalagokba fonják és karjukra keszkenőt terítenek. Az asszonyok viszont „tarajos” főkötőt tesznek a fejükre, s e fölé átlósan összehajtott fehér kendőt terítenek. Miként a férfiaknak, a nőknek is téli-nyári ruhadarabja a kozsok nevű bőrmellény; csak téli ruha az ujjas köce. A férfiakkal közösnek mondható öltözetdarabok mellett a nők, kiváltképp a lányok szövetpruszlikot és szövetujjast is viselnek, mindkettőt bársonyszalaggal díszítve. A mente fekete posztóból való prémes, panyókásan felöltött kabátféle, a menyasszony viselte az esküvőn. Ünnepen a pendely fölé szoknyát öltöttek, ennek is két sor bársonyszalag volt a disze, mint a többi újabb szövetholminak. A darócot a férfiakéval azonos formában és színben viselték. Télen csizmát húztak. Ez az egyszerű, régi viselet egyes öltözetdarabjai által többfelé is kapcsolódik. Az Alföld felé utal a rövid gatya, a kis kerek posztókalap s a női mente megléte és viselésmódja. Nagyobbrészt azonban Erdély magyar csoportjainak öltözetdarabjai és viselési szokásai tükröződnek a Fekete-Körös völgyi viseletben. Így elsősorban a férfiak és nők közös öltözetdarabjai, azután a télen-nyáron hordott bőrmellények; a bocskoron, bakancson kívül viselt nadrág. A nők főkötője s az afölött hordott fehér kendő, a szoknyák, ujjasok, pruszlikok bársonyos szalagdísze, a karon viselt keszkenő – mind-mind arrafelé utal. Ugyanígy az ünnepi suba hiánya is. Helyi sajátosság nem sok akad: ezek között első az ing, a pendely és a gatya szélesen letűzött ráncolása, azután a női ing nyakfodra, végül az egész öltözet együttese.

Irod.: Györffy 1986; Keményfi 1994.

9.15. Körösköz

(Erdőhát) Nagyszalonta (22n) vidéke, a Sárrét keleti sarka; Vadász (22o), Nagyzerint, Ágya, Ant,

NL: a Fekete- és a Fehér-Körös közén és partjain elterülő síkság. A honfoglalás óta magyarlakta terület. A 16–17. században Körösköz volt a neve. Gyula (1566) és Várad (1660) eleste után igen sokat szenvedett a török hódoltságtól. Magyar lakosságának egy része elpusztult, más része elmenekült, az erdők és mocsarak védelmében azonban néhány község lakossága folytonos maradt: Erdőhegy, Vadász, Nagyzerind, Bélzerind, Ant, Tamáshida, Ágya stb. Hagyományos vásáros központjai: Gyula, Nagyszalonta, Borosjenő. Az Erdőhát ma majdnem teljes egészében Romániához tartozik. Területén magyarok és románok vegyesen élnek.

Irod.: Dánielisz 1993a, 1993b; Nikolits 1989; Szalay–Rudasné Bajcsay 2001.

9.16. Fehér-Körös völgye

egykori Zaránd vármegye, Borossebes, Borosjenő, Nagyhalmágy, Újvarsánd (22ö)

NL: az egykori Zaránd megye területe. Síksági része a honfoglalástól a 17. század elejéig sűrűn magyarlakta vidék volt. Gyula (1566), Borosjenő (1566 és 1658), Várad (1660) eleste után magyar lakossága majdnem teljes egészében elpusztult vagy elmenekült. Maradékai Borossebesen, Borosjenőn, Nagyhalmágyon és a közeli Erdőháton élnek. Ma a 15. századtól a Bihari-hegységből és az Érchegységből folytonosan az Alföldre húzódó románok lakják többségben a Fehér-Körös völgyét.

Irod.:.

9.17. Bánság

Temesköz; Végvár, Detta, Igazfalva, Józsefszállás (21t), Omor (21n)

ld. az Alföldnél

Térkép, képek

1. Bihar mege északi része. Szabó István: Ottomány. h.n. (Nagyvárad) 2002. 6.
2. Az Érmellék vázlatos térképe. Szabó István: Ottomány. h.n. (Nagyvárad) 2002. 6.
3. Sósvízhordozó. Máramaros megye, 1867 (Hazánk s a külföld, 1867. 729) MN III. 29.
4. Fazekasműhely, Désháza (Szilágy megye). Gönyey Sándor felvétele, 1942 (Néprajzi Múzeum, Budapest) MN III. 292.
5. Edényfestés „pincussal”, Désháza (Szilágy megye). Gönyey Sándor felvétele, 1942 (Néprajzi Múzeum, Budapest)
   

Szakirodalom:

ALMÁSI István: Szilágysági magyar népzene. Bukarest, 1979.
DÁNIELISZ Endre: Szepességtől Szalontáig. Egy kisiparos család három nemzedéke. Nagyvárad, 1993.
DÁNIELISZ Endre: Szalontai séták. Nagyvárad, 1993.
FLEISZ János: Város, kinek nem látni mását. Nagyvárad a dualizmus korában. Nagyvárad, é.n. (1997)
GYÖRFFY István: A Fekete Körös völgyi magyarság. Budapest, 1986.
KEMÉNYFI Róbert: Etno-kultúrgeográfiai vizsgálatok két magyar-román faluban. Debrecen, 1994. (Várasfenes)
KÓS Károly: Változások az avasújvárosiak gazdálkodásában. In: Eszköz, munka, néphagyomány. Bukarest, 1979. 388-443.
KÓS Károly–SZENTIMREI Judit–NAGY Jenő: Szilágysági magyar népművészet. Bukarest, 1974.
MAJOR Miklós: Szilágynagyfalu. Fejezetek a község nyolc évszázados múltjából. Szilágynagyfalu, Ref. Egyházközség, 2000.
NIKOLITS Árpád: …Üres házak mind városra mentek… H.n. 1989. (Széphalom Könyvműhely) (Ant)
PETKES József: Néprajzi barangolások a Partiumban. KLTE Néprajzi Tanszék, Debrecen, 1999
PETRI Mór. szerk.): Szilágy vármegye monographiája. I–VI., Budapest, 1901–1904.
S. BENEDEK András: Máramaros megye. Honismereti írások a Monarchia korából. Budapest, Beregszász, 1997.
SZABÓ István: Ottomány. Nagyvárad, 2002. (Bihar)
SZALAY Olga–RUDASNÉ BAJCSAY Mária (szerk.): Kodály Zoltán nagyszalontai gyűjtése. Budapest, 2001. (Magyar Népköltési Gyűjtemény XV.)
SZENTGYÖRGYI Mária: Kővár vidékének társadalma. Budapest, 1972.
Szilágysági magyarok. Bukarest, 1999. (szerző nélkül)
TURAI Tünde: Az életút végén. Szilágyborzási öregek társadalmi helyzetének vizsgálata. KJNT, Kolozsvár, 2004. (Szilágyság)
VARGA E. Árpád: Erdély etnikai és felekezeti statisztikája II. k. (Bihar, Máramaros, Szatmár és Szilágy megye); III. k. (Arad, Krassó-Szörény és Temes megye) Budapest, Csíkszereda, 1999–2000.
Virág Magdolna: Temetés a Tövisháton. Debrecen, 1994. (Szilágyság)

10. Erdély: Kárpátokon túl magyarok

10.1. Moldva

NL: moldvai magyarok: a Keleti-Kárpátok és a Prut között élő magyarság, más néven csángók. A moldvai magyarok első csoportjai többségükben Észak-Erdélyből valószínűleg az Árpád-korban (13–14. század) vándoroltak ki. A következő századokban – amikor a moldvai fejedelemség a magyar királyság hűbérese volt – gyarapodott a számuk. Uralkodói szívesen fogadták a kézművességben, szőlőművelésben és udvari szolgálatokban jártas magyarországi nemeseket és jobbágyokat. A földműveseknek kiváltságokat is biztosítottak. Ennek nyoma a răzeş (részes) intézményben a 19. századig megmaradt. A moldvai magyarok közt találtak menedéket a délMagyarország-ról elmenekült magyar husziták is, akiknek papjai itt fejezték be bibliafordításukat (15. század). A középkori magyar királyság lehanyatlásával a 16. században a moldvai magyarok társadalmi helyzete megrendült. Kiszorultak a városokból és sokat szenvedtek, pusztultak a török-tatár pusztításoktól. Soraikat a Rákóczi-szabadságharc és 1848–49 menekültjei, valamint a határőri szolgálat, a nehéz jobbágyszolgáltatások és a nincstelenség elől kivándorló székelyek állandóan gyarapították. A 17. században a pápa missziós területté nyilvánította a többségben gör. kel. ortodoxok által lakott Moldvát, a r. k. hívek számát a moldvai magyarok elrománosításával igyekezett szaporítani. Ezért a Moldvába rendelt lengyel és olasz papok fokozatosan elszoktatták a moldvai magyarokat az anyanyelv templombeli használatától. A 19. század második felében a tőkés-bojári Románia hivatalos rendelettel is megerősítette ezt a gyakorlatot. A moldvai magyarok anyanyelvi iskolái 1947–55 között működtek. Ilyen körülmények között a moldvai magyarok igen archaikus nyelvjárást és népi kultúrát őriztek meg. Az egész magyar nyelvterületet tekintve napjainkban a moldvai magyarok között a legelevenebb a népi kultúra és leggazdagabb a népköltészet. Nyelvük és kultúrájuk sok román hatást is mutat. A moldvai magyarok száma ma mintegy 40–50 000-re becsülhető. Okleveles adatok szerint a 16–18. században nagyobb területen éltek. Szórványos telepeik a Dnyeszterig húzódtak. Ma legnagyobb csoportjuk a Keleti-Kárpátokban eredő, az Aranyos-Besztercébe futó kisebb folyók (Tatros, Uz, Szalonc, Ojtoz, Tázló) völgyeiben él. Népi kultúrájuk az elmúlt századok folytonos székely kivándorlása miatt erős székely hatást mutat (mintegy 40 falu); nevezetesebbek: Pusztina, Frumósza, Csügés, Tatros, Onest, Diószeg. Ezeket a szakirodalom általában „székelyes csángók”-nak nevezi. Archaikusabbak az Aranyos-Beszterce torkolatvidékén, az ún. Szeretterén vagy Mezőségen Bákó (Băcau) városa közelében lakók (kb. 30 falu), melyeket a kutatás, egy részük erős székelyes jellegét megállapítva, „déli csángók”-ként tart számon. Közülük nevezetesebbek: Bogdánfalva, Trunk, Lészped, Forrófalva, Klézse, Gajcsána. Végül a legrégiesebb nyelvű és kultúrájú „északi csángók” a Moldva folyó Szeretbe ömlése táján, Románvásár városa közelében laknak (kb. 10–15 falu). Nevezetesebbek: Szabófalva, Pildeszt, Balusest.

NL (csángó táncok): 1. A moldvai csángók két nagy csoportjának tánckultúrájából az ún. székelyes, déli csángókét ismerjük jobban, az északiakét alig. Táncaik és hangszeres zenéjük a moldvai románság erős hatása alá került. Tánckészletük a Kárpátokon túli, balkáni táncdialektus sajátosságait viseli, vagyis egy-egy faluban egymástól formailag kevéssé, de kísérő dallamában és nevében igen sok (olykor 20–30) különböző strofikus, kötött szerkezetű tánc él. Táncaik többsége nyitott lánc- vagy zárt kör formájú (korogyászka, tulumba, öves, kezes, hora polka). Páros táncaik szintén a moldvai román páros táncok jellemző, főleg kötött szerkezetű típusai (baraboj, románka, ruszászka). Az erdélyi táncokkal terminológiai, zenei és némi formai kapcsolatot mutató táncaik pl. az ardeleanca, lapos magyaros, magyaros, de doi. Helyenként újabban kötött formájú egyszerű csárdást is táncolnak ismertebb műdalokra. A férfi szólótánc ritka, s rendszerint a cigányászka nevet viseli. Táncaikat elsősorban furulyával (szültü), néha kobzával kísérik. A moldvai csángók tánckincse sok tekintetben régiesebb maradt, mint a moldvai románoké.

NL: moldvai csángó viselet: a különböző történeti hátterű moldvai magyar csoportok öltözete, melyeknek sok eleme a régies erdélyi magyar népviseletekhez kapcsolható, de több meghatározó vonásuk különbözik azoktól és K-európai–balkáni párhuzamokra mutat. A női fejrevalók közt pl. megtaláljuk az Erdélyben sokfelé viselt csepeszt, de a többi magyar csoportnál ismeretlen kerpát és kerparuhát is. Az utóbbinál az asszonyok kontyukat vessző- vagy drótkarikára tekerik, s ezt egy nagy piros, csíkos vagy kockás alsó főkötőbe, a kerpába rejtik. Efölé vagy turbánszerűen csavarják a kerparuhát – egy hosszú, többé vagy kevésbé mintázott kendőt –, vagy csak ráborítják oly módon, hogy kétoldalt két vége alácsüngjön, esetleg egyik szárát a nyak körül megtekerik vagy föl is tűzik. A csepeszhez hasonló főkötő fölé is kendőt terítenek, közöttük a selyemszálból házilag szőtt, igen finom burundzsikos vagy borondzsikos kendőt. A moldvai csángó viselet másik sajátsága a ruhaként viselt hosszú vászoning. Ujjai is hosszúak. Két szabásmódját ismerjük: az egyiket ál-mellévarrottnak nevezhetjük, mivel nyakban éppúgy ráncolják, mint a mellévarrott ingeket, csupán az ujjakat nem a nyakba szabják, hanem annál valamivel lejjebb varrják be. A másik szabásnál egyenes darabokból állítják össze az inget bevarrott formára, nyaka és kézelője ráncolt. Mindkét ingfélét összevarrják a pendellyel. Az ingek ujjának külső fele hímzett. Jellemző rájuk a tömött ferde csíkok sora színes gyapjúszállal kivarrva, valamint a különbözőképpen beállított és keretezett vállfoltok. Derékban széles háziszőttes gyapjú övvel tekerik körül ezt az inget. Az alsó testen csíkozott fekete gyapjúszőttes katrinca van vagy az ünnepi selyem fota. Ez tégla alakú keskeny lepelruha, amit a derékon körültekernek és egymásra hajtanak. Ezt ugyancsak házi szövésű keskeny övvel, a bernéccel rögzítik a testhez. Alkalomtól függően a katrincának vagy fotának egyik vagy másik, esetleg mind a két sarkát feltűzik. Ujjatlan, hímzett, elöl csukódó bőrmelles illik ehhez a viselethez télen és nyáron is, hűvös időben házilag szőtt gyapjú szokmány. – A csángó férfiak öltözete hasonló a régies erdélyihez: a hosszú, kívül viselt ing, a szűk gatya a bocskorral, a tüsző és a fehér posztó harisnya. Egyezők a szokmányok is és a csuklyás szűrök. A korábbi divatú férfikalapoknak igen nagy a karimája, a kucsmák pedig igen magasak.

Irod.: Benedek 1998; Domokos 1987; Gazda 1993; Halász 1993; Kinda–Pozsony 2005; Kiss 2004; Kós–Szentimrei–Nagy 1981; Lükő 1989; Pávai 2005; Pozsony é.n., 1994; Virt 2001.

10. 1.1. Tatros völgye

székelyes csángók

10.1.2 Bákó vidéke

déli csángók

10.1.3. Román vidéke

északi csángók

10.2. Bukovina

Andrásfalva, Józseffalva, Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva

NL: Bukovinában, az egykori osztrák koronatartományban lakott magyarok. Bukovina Lengyelo. első felosztása után (1775) került Ausztriához. Viszonylag gyéren lakott terület volt. Benépesítésében 1777–86 között részt vett az a néhány ezer székely, aki a határőrség erőszakos szervezése elől 1763–65-ben Moldvába bujdosott. A kis határú székely községek – Fogadjisten, Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva – hamarosan túlnépesedtek és proletarizálódtak. A 19. század második felében többször fölmerült Magyarország-on a bukovinai székelyek hazatelepítésének terve. Először 1883-ban az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe telepítettek mintegy 4000 embert al-dunai székelyek). 1883-ban az Arad megyei Gyorokra, 1888–92-ben és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes megye), Vicére (Kolozs megye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód megye), 1905-ben Marosludasra, 1910-ben a Hunyad megyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra még további 2500–3000 telepes költözött. A bukovinai székelyek nagy számban vándoroltak ki Észak-Amerikába is. Kanadában 1905–1914 között több farmertelepet hoztak létre, pl. a Hapkins, Székelyföld, Máriavölgy, Hamilton, Regina, Punnichy, Eszterháza nevűeket. Az I. világháború utáni kivándorlás folytán jött létre Brazíliában Boldogasszonyfalva bukovinai székely telep (1924). 1941-ben néhány család kivételével az egész Bukovinában maradt székelységet a magyar állam a Jugoszláviától akkoriban visszacsatolt Bácskába költöztette. Nagy részüket az 1920 után létesített, de a magyar bevonulás miatt elhagyott szerb telepesfalvakban helyezték el. A bukovinai székelyeknek 1944 őszén a hadi események miatt ismét menekülniük kellett. 1944–45-ben Vas, Veszprém, Zala és Fejér megyék falvaiban húzódtak meg. Végül 1946–47-ben Tolna, Baranya és Bács megye kiürített német falvaiban mintegy tizenháromezren kaptak házat és földet. A bukovinai székelyek népi kultúrája hosszú ideig tartó nyelvi elszigeteltségük miatt igen sok archaikus vonást őrzött meg.

NL: al-dunai székelyek: a Pancsova melletti Hertelendyfalva, Sándoregyháza (korábban Nagygyörgyfalva), Székelykeve (korábban Gyurgyevó, Rádayfalva) magyar lakói (ma Jugoszláviában). Eredetileg bukovinai székelyek, akiket 1883-ban telepítettek társadalmi összefogással mai lakóhelyükre. Falvaik az Al-Duna árvízveszélyes lapályára épültek. Az első esztendő árvizei miatt a telepesek egy része visszatért korábbi hazájába, a többség azonban helyben maradt. Népi kultúrájuk, nyelvi elzártságuk miatt sok archaikus vonást őriztek meg.

NL: bukovinai székely viselet: a székelyföldi viseletek korai jellegzetes öltözetdarabjai szinte mind jellemzik: a férfiaknál a hosszú, álló gallérú ing a tüszővel, szűk szárú vászongatyával vagy fehér posztó harisnyával. Hűvös időben házi szőttes posztóból készült, deréktól lefelé bővülő szokmányt vagy egyenes szabású, hosszú, galléros, fekete vagy barna kabátfélét, mentávát viseltek, többnyire csak vállra vetve. Mindkettőn szőrzsinór díszítés van. Háromféle, juhbőrből készült felsőruhát ismertek: az ujjatlan, téli-nyári viselésre való, oldalt csukódó mejjesbundát, valamint az egész és a fél, térdig vagy derékig érő, elöl csukódó hímzett bundát, mintyán vagy muntyán bunda néven. Mindháromnak magas álló gallérja van rókaprémmel szegve. Általános volt a csizmaviselet, a munkában pedig a bocskor. – A női viselet kevesebb régies darabot őriz. Az ing már rövid, nyakkivágása szegletes, ujja bevarrott. Pendelyt öltöttek föl hozzá. A szoknyák gyári kelméből készültek, rokolya a nevük. Egyes vidékeken az egyszínű zöld szövetet kedvelték, ugyanilyen színű s anyagú volt a kötény is. A dévaiaknál a fiatalok mintás kelméből készített rokolyát viseltek, s csak az öregek hordták az egyszínűt. Ugyanitt a kötényt katrincának nevezik. A szokmányt fekete színben az asszonyok is hordták, jellemzőbb azonban ennél a magas álló gallérú, derékban szabott hímzett hosszú bunda.

NL (csángó táncok): 4. A bukovinai székelyek tánckultúrájában a mintegy 200 éves bukovinai tartózkodás jelentékeny nyomokat hagyott. Táncéletükben az idegen elemeknek már jelentősebb szerepük van, mint a régi székely táncoknak, bár a Bukovinából hozott tánckincs minden darabját „régi székely örökség”-ként tartják számon máig. A 19. századi polgári táncdivatok hullámaival (bukovinai németek és lengyelek közvetítésével) terjedő kötött páros táncok, pl. a hétfélés c. ciklus darabjai (Az ajtóig meg vissza, csattogtatós, fenyegetős, Ez az Ádámé, köszöntős, rop-rop stb.). A román táncok hora, szirba, viricses) hatása kisebb volt, mint a német táncoké, de repertoárjukba még orosz és hucul (ruszászka, huculenka) táncok is bekerültek. A magyar, ill. székely eredetű táncanyag már csak töredékes, megkopott változatokban volt összegyűjthető. A lakodalmi 6/8-os női körtánc körmagyar), a szóló- és páros formában járt silladri jelentik tánckincsük régi rétegét, az új verbunk- és csárdásstílus nem virágzott ki náluk oly mértékben, mint Erdélyben. még: táncdialektus)

NL: dévai csángók: a Hunyad megyébe települt bukovinai székelyek neve. 1888–92-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1910-ben ismét Dévára, ill. Csernakeresztúrra és Sztrigyszentgyörgyre mintegy 2000 székely telepes költözött Bukovinából. Az újonnan jöttek a települések mellett külön „csángótelepeket” alkottak. Hosszú ideig földműveléssel foglalkoztak, ma elsősorban a vajdahunyadi iparvidék üzemeiben dolgoznak bejáró ingázókként. Népi kultúrájuk és nyelvjárásuk, korábbi hosszú ideig tartó nyelvi elszigeteltségük folytán, sok archaikus vonást őrzött meg.

Irod.: Belényessy 1958; Forrai 1989; Mikecs 1989; Oberding 1939, 1940; Sebestyén 1972, 1989; Zsók 2000.

10.3. Havasalföld

városok magyarsága, Bukarest, Galaţ, Craiova, Braila

NL: Románia nagytájai, Muntenia és Oltenia magyar neve, a délKárpátok és a Duna közötti terület. A népvándorláskor különféle népek szállásterülete, birtokosai gyakran változtak. A 11–13. században besenyők, uzok, kunok birtokolták, ekkor jelent meg itt nagyobb tömegben a románság is. A középkori magyar királyság a 11–12. században vonta érdekkörébe a Kárpátok, az Olt és a Duna közti területet, a Szörényi bánságot Szörénység, Kisoláhország, Olténia). A hűbéres területre magyar telepesek is költöztek, akik a Zsil fölső és középső folyása mellett, valamint a későbbi Mehedinti megye Észak-i részén telepedtek le, és az Erdélybe vezető szorosokat védték. A másik nagyobb, a középkorban részben magyarlakta vidék a Székelyföldtől délre, a Kárpátokon túl eső dombvidék, a későbbi román Secueni m. volt. Erre a területre valószínűleg a Barcaság és a Székelyföld végleges benépesülése után (13. század eleje) költöztek védelmi céllal magyarok, de mindkét területen asszimilálódtak, amint a havaselvei román vajdák és a magyar királyság hűbéri kapcsolata meglazult (15. század). Emléküket ma az írásos feljegyzéseken kívül a helynevek őrzik. A mai havaselvei magyarság újabb kori eredetű, nagyrészt székely származású, és 19–20. századi kivándorlással hagyta el hazáját. Többségében Bukarestben, jelentős számmal más nagyvárosokban (Piteşti, Ploieşti, Galati, Brăila, Craiova, Azuga stb.) él. Havaselve neve a régi magyar tájszemléletet őrzi, akár a Havasalföld. Eredetileg Havasokon túli, Havasok előtti területet, ill. a Havasok alföldjét jelentette. Ma mindkettőt egyre ritkábban használják.

Irod.: Mikecs 1989.

Térkép, képek

1. Moldvai települések. Balassa Iván 1989. 222.
2. Csángó építmények: a) Lészped, b) Gyoszény, c) Nagypatak, d) Klézse (Kós Károly: Erdély népi építészete. H. n., é. n. [1989]: 259. nyomán.)
3. Útszéli kereszt díszítése ünnep előtt, Lészped (Moldva). Hofer Tamás felvétele, 1962 -- MN VII. 155.
4. Moldvai csángó magyar nagycsalád. Kaluger (Moldva) – Kallós Zoltán felv. 1964. Néprajzi Múzeum, Budapest F 218 589 MN VIII. 84.
5. A bukovinai székely falvak nemzetiségi megoszlása. Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukoviai székelyeknél. Bp. 1958. 31., (nemz.)
6. A bukovinai falvak népessége a Bácskában 1941-44. Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Bp. 1958. 31., (nemz.)
7. Az áttelepült bukovinai székelyek telepei 1944 után. Belényessy Márta: Kultúra és tánc a bukoviai székelyeknél. Bp. 1958. 42

Szakirodalom:

BELÉNYESSY Márta: Kultúra és tánc a bukovinai székelyeknél. Budapest, 1958.
BENEDEK H. Erika: Út az életbe. Világképelemzés csángó és székely közösségek születéshez fűződő hagyományai alapján. Kolozsvár, 1998.
Domokos Pál Péter: A moldvai magyarság. Budapest, 1987.
FORRAI Ibolya: Népi írásbeliség a bukovinai székelyeknél. Néprajzi Közlemények 1989.
GAZDA József: Hát én hogyne siratnám. Csángók a sodró időben. Budapest, 1993.
HALÁSZ Péter (Szerk.) : Tanulmányok Domokos Pál Péter tiszteletére. Budapest, 1993.
KINDA István – POZSONY Ferenc (szerk.): Adaptáció és modernizáció a moldvai csángó falvakban. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2005.
KISS Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Budapest, 2004.
KÓS Károly - SZENTIMREI Judit - NAGY Jenő: Moldvai csángó népművészet. Bukarest, 1981.
LÜKŐ Gábor: A moldvai csángók. Budapest, 1936. és újabb kiadásban is
Mikecs László: Csángók. Budapest, 1989. (reprint, eredeti 1941.))
OBERDING József György: A bukovinai magyarság településtörténeti és társadalomrajzi vázlata. Kolozsvár, 1939.
OBERDING József György: Az óromániai magyarság. Pécs, 1940.
PÁVAI István: Zene, vallás, identitás a moldvai magyar népéletben. Hagyományok Háza, Budapest, 2005.
POZSONY Ferenc (szerk): Csángósors. Moldvai csángók a változó időkben. Budapest, é.n.
POZSONY Ferenc: Szeret vize martján. Moldvai csángó népköltészet. Kolozsvár, 1994.
SEBESTYÉN Ádám: A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig. Szekszárd, 1972. Átdolgozva:
SEBESTYÉN Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. Szekszárd, 1989.
VIRT István: „Elszakasztottad testemtől én lelkemet.” A moldvai és Baranya megyei csángók halottas szokásai és hiedelmei. Kolozsvár, 2001.
ZSÓK Béla: Én mindig itthon voltam. Bukarest, 2000 (Déva, csángók)