Sajátos innováció zajlott
ugyanebben az időben: a közművelődés intézményeit, könyvtárat, kultúrházat
egyesítették (úgymond integrálták) vagy 300 magyar településen az iskolával,
óvodával. Ez lett az „általános művelődési központ”, az ÁMK.
Csaknem ezzel egyidőben, a 80-as éveknek a rendszerváltáshoz vezető reformista izgalmában hangzott el az indítvány: a napközi otthont, mint alapvetően szociális intézményt saját érdekében is s a klasszikus iskolázás hatékonysága érdekében is, határozottan le kell választani az iskolától. Más funkciók ezek! Bárha – ha részben is – nevelési funkciók, nem az iskolaintézményben a helyük! Tekintve, hogy az iskolareformerek jelentős része ebben az időben egyértelműen az iskolafunkciók gazdagításában, egyszersmind a folyamatba lépő gyerekek, kamaszok szabadságfoka növekedésében (a két törekvés szintézisében) „utazott”, az elképzelés vihart aratott, a szaksajtó zengett a napköziotthon védelmétől.
A történeti igazsághoz tartozik ugyanakkor, hogy volt jeles szerző, aki higgadtan, megfontoltan vett részt a vitában s figyelmeztetett arra, hogy a „védett” napközi a magyar oktatásügy legszegényebb kuckója (képzett nevelőt, alkalmas tereket, eszközöket tekintve a funkcionalitás alsó határán tart). Nemzetközi szemlét tartott s figyelmeztet arra, hogy vannak országok, ahol sikeresen működik egymástól függetlenül a kétfajta nevelőintézmény. Példái elsősorban franciák, britek, dánok.
A fenntartói krízisbe rohanó egykorvolt szocialista állam képviselői örültek a kérdés kiéleződésének. A „süllyedő léghajóból” kidobható ballasztokat kerestek, s gyakori szóhasználatukban ebben az időben a „profiltisztítás”, az „alapfunkciók definiálása”. A napközi eróziója szemünk láttára végbement.