2.1. Állam – civil szféra – piac: a nevelési színterek „gazdái”

Most már vessünk egy pillantást egy plurális polgári társadalom „rendszertanára”. Ez a vázlat szándékaink szerint a különböző nevelési színterek intézményesültségét, mondhatni „intézményesültségi fokát”, pontosabban „intézményesültségi minőségét”, ezzel összefüggésben – mintegy a meghatározás, hovatartozás egyik indikátoraként - állami befolyásolásának és finanszírozásának fokozatait vázolja fel.

A nevelés színtereiről igen széles értelemben szólunk.

Az alábbiakban egy rendszerezési elvet ajánlunk. Egy modern társadalom alrendszerei a természetadta közösségek (család, szomszédság – korábban, a szekularizáció alacsonyabb fokán az egyházközség, gyülekezet) mellett három nagy szférára tagozódik, három nagy „szempontrendszer” szerint rendszerezhetők.

Az „államot”, a „civil szférát” és a „piaci szférát” szoktuk emlegetni. Ez a rendszerezési elv alkalmazható a nevelés színtereire is.

Következő ábránk azt is demonstrálja, hogy nem tiszta kategóriák vannak, hanem átmenetek, pólusok, melyek közt koronként, kultúránként eltérő árnyalatokban gazdag átmenetek léteznek. Mondhatni lényegi mozgásformájuk, hogy hol az egyik pólushoz, hol a másikhoz „úsznak” közelebb.

	TERMÉSZET - ADTA KÖZÖSSÉGEK Család Rokonság Szomszédság
	Egyházi közösség
INTÉZ MÉNYEK	Fiatal korúak börtöne Nevelőintézet Gyermek-otthon	Ifjúsági szórakozóhely Gyermekmegőrző	PIACI SZOLGÁL-TATÁSOK
	Krízis-szálló (Gyermek-jóléti szolgálat.) Kollégium Óvoda Iskola Művészeti iskola ÁMK	Iskolán kívüli képzések: nyelvtanfolyam, gépjármű-vezetői tanfolyam, tánciskola fitness-klub body-terem wellness stb.
	Ifjúsági Ház Művelődési ház Könyvtár Színház Mozi Koncertterem Játszóház Múzeum
	CIVIL SZERVEZŐDÉSEK Sportegyesület Művelődési egyesületek Civil szervezetek Gyerek- és serdülőmozgalmak

1. ábra. A nevelési színterek „rendszertana”

Vannak tehát olyan „nevelési színterek”, melyekhez való hozzáférésről az állam intézkedik. Ilyen elsősorban az iskola (a fejlettség bizonyos szintjén álló államokban az óvoda vagy ennek legalább egy, legutolsó szakasza, bizonyos pedagógiai kultúra vagy településszerkezet mellett a kollégium). Ugyancsak az állam intézményei gondoskodnak az „állami gondozásra” szorultakról, a családi állapotukban, egészségi állapotukban vagy éppen morális fejlődésükben különös veszélynek kitett gyerekekről, fiatalokról (nevelési tanácsadók, gyermekotthonok, gyermekvédelmi intézmények, gyermekjóléti szolgálatok stb.). Ez utóbbi szélsőséges esete a kényszerű reedukáció színtere, a fiatalkorúak börtöne. E szféra nevelési színtereire általában jellemző, hogy valamilyen módon érvényesül az igénybevétel kötelezősége. Ennek megfelelően ugyanekkor az államnak kell garantálnia a hozzáférés erőforrásait. A „pénzéért” különböző konstrukcióban megfogalmazza elvárásait is – tanterveket ad ki stb. Az állam (ideértve a helyhatóságokat, települési önkormányzatokat is) felfogása szerint fontos nevelési színterek létezhetnek még. A gyerekvilág számára (de a felnőttek világa számára is) fontos elemei az intézményrendszernek a kulturális- és sportintézmények (művelődési házak, gyerekházak, színházak, filmszínházak, gyerekeknek is nyitvatartó múzeumok, könyvtárak, sporttelepek stb.) világa.

Ezek használatára egy modern, demokratikus társadalomban az egyén nem (s a gyermek-egyén sem) kötelezhető. Az állam azzal juttatja kifejezésre fontosságukról fogalmazott álláspontját, hogy normatív módon – a költségvetés szerint – hozzájárul ezen intézmények finanszírozásához. De nem tartja el őket!

S a piac? Ha a szülők igénybe veszik a könyvtárat, könyvesboltot, színházba viszik gyermeküket, ha a fiatalok elmennek a disco-ba, az ifjúsági szórakoztató-ipar más helyiségeibe, rendezvényeibe (a játékterem ne volna a nevelés színtere?), újabban a bevásárlóközpontokba (plázázásnak nevezi a kamasz-nyelv ezen új színtér birtokbavételét), ha ugyanitt a fiatal szülők gyermek-megőrzőbe adják gyermeküket, míg ők vásárolnak, akkor mind-mind „befizetnek” rá. De a piac szabályozta, működtette nevelési színtérként tartjuk számon a nyelviskolákat, a gépjárművezetői iskolákat, a tánciskolát, egyéb – bevételből fenntartott – tanfolyamokat. A piac lényege: az veszi igénybe, aki akarja, és – nem utolsó sorban -, akinek van, és erre van pénze. A „fizetőképes kereslet” – így szoktuk emlegetni.

Fenntart az ún. civil szféra fontos nevelési színtereket. Egyébként néha az állam is segíti – éppen a társadalom szükséges integritása érdekében – ezen szervezeteket. De! Lényeges különbség: nem normatív finanszírozással! Nem „jár”! Hiszen a civil-ségnek éppen az az egyik legfontosabb lényege, hogy az működteti, aki élvezi is egyben. A civil szervezetek csaknem mindegyike igényli a hozzá önkéntesen csatlakozó tagok hozzájárulását a működéshez. A tagdíj jobbára jelképes összeg, biztosan nem fedezi a program tényleges költségeit. De fordítva is igaz! Civil szervezetben nem várom el – szemben a piaccal -, hogy „befizetésemmel” megfelelő, csereértékes legyen a „szolgáltatás”.

A nevelés szempontjából fontos civil színterek közül elsőként említsük az egyházakat, melyek az európai típusú szekularizáció folyamatában nyerik el ezt a, civil státuszukat – alapjáéban véve kikerülvén a természet adta közösségek köréből. Ezt követően a kulturális- sport, turisztikai- stb. egyesületeket. S klasszikus civil nevelési színterek a gyermek- és serdülőszervezetek.

A három szférát egy háromszög három csúcsának tekinthetjük. Ha az elsőként említett természetadta nevelési színtereket is ideszámítjuk, akkor ábránk már egy deltoidra, rombuszra hasonlít. Talán azért segít az értelmezésben ez a kétdimenziós modell, mert e deltoid-felület kitöltése igazolja: gazdag átmenetek léteznek. Hiszen egy „művészfilmet” vetítő mozi, egy „klasszikust” játszó koncertterem működése a „kulturális intézményrendszer” része (egykor a szovjet filmek megtekintését, legutóbb a nemzeti történelem jeles eseményeit megidéző filmeket „vállalta be” az intézményes nevelés részeként, jelentős szubvencióval jelezve, hogy prioritást ad a megtekintésnek), de a „multiplexben” vetített horror, vagy a rockegyüttes koncertje képzeletbeli rendszerünkben inkább tartozik a „piaci” szférába. A gépjárműjogosítvány-nyelvvizsga-számítógépes vizsga hármasságának a piacról az intézményi szférába kerülése politikai ígéretek és szándékok tárgya (egy fővárosi kerületben ténye is). Egy amatőr színjátszó csoport lehet önszerveződő civil egyesület, de lehet éppen a művelődési ház szolgáltatásainak része is. Sőt! A kedélyes bácsika a vonaton meséivel, gyereknek vágott kenyér-kolbász katonával igazán a természetadta nevelési színtér jellegzetes szereplője. És ugyanezen a vonaton a gyerekkel játékosan-komolyan szóba elegyedő kalauzbácsi? Vagy éppen a fegyelmező „ijesztgetésként” csupán emlegetett kalauz? Ezek az árnyalatok kitöltik a nevelési színterekre szánt mezőt.

De nem elég a kétdimenziós modell sem! Példáink többsége olyan volt, melyben a „nevelés színterén”, mint a „ringben” a maguk valóságában ott vannak a szereplők, megszólíthatók, megérinthetők, köztük az interakció valóságos. Ám ha kiterjesztjük harmadik dimenzióba modellünket, akkor újabb világok nyílnak meg. Hiszen számon kell tartanunk a gyermeksajtót, a gyermekkönyvkiadást, a médiát s a cyberteret is.

E sorokban nem értékelni kívántuk, „hasznosságuk” szerint rangsorolni e színtereket. Csupán jelezni, hogy ezek mind állnak egy modern társadalomban „rendelkezésre”. Kizökkenne a világ, ha valamelyikben üzemzavar támadna.

S akkor is bajok vannak a nevelésben, ha valamelyik – valamilyen ördögi eszmétől vezérelve – túlhatalomra jut!