Zenét hosszú ideje tanítottak a serdületlen ifjúságnak. Hellászban az embereszmény, Platón és mások megfogalmazta normák diktálták, az ókori Kínában a tánc, a színjáték is fontos volt, másutt, például a középkorban a vallásos szertartások nélkülözhetetlen kísérője volt a csengő gyerekhang. A polgárosodás új és új formákat talált – emlékezzünk Moliére úrhatnám polgárára. A magyar hagyomány különleges. Kodály Zoltán egyszerre tette a zenei műveltség és a magyarságtudat fejlesztésének eszközévé a zenei anyanyelv intenzív tanulmányozását. Történelmi vívmány volt, hogy Békés-Tarhos legendás kísérlete után az állam is jelentős részt vállalt az iskolarendszer keretei közt a zenei műveltség terjesztésében, zeneértők és későbbi muzsikustehetségek együtt nevelődtek a zeneiskolákban. A 90-es években további művészeti ágak „pedagógiai emancipációja” következtében kinyílt a „legyező”: a zeneiskolák új nevet kaptak: alapfokú művészetoktatási intézmény címen tartja őket számon a nyilvántartás, és a hagyományos zene mellett Dráma, Bábjáték, Vizuális kultúra, Média, Tánc, Kézművesség tanszakokon is iskolarendszerbe illesztve tanulhatnak a gyerekek, fiatalok. A művészeti iskola önkéntes, délutáni iskola, az állami normatív támogatás mellett számít a szülők anyagi részesedésére is (a művészeti-iskolaalapítás liberalizálásra hirtelen akkorára duzzasztotta a művészeti iskolák és iskolások számát, hogy fenntartásuk komoly költségvetési terheket jelent, ezért újul meg újra és újra a vita róluk).
A tény tény: a kettős feladattal, a közönségnevelés és a tehetséggondozás feladatával felruházott intézményekben sok tízezer tanuló tanul, talál alkotó közösségre és közönségre.
Kit idézzünk e körben? Azt
a Gulyás Györgyöt, aki az említett Békés-Tarhos
alapító igazgatója, a magyarországi művészeti iskolák „kulturhérosza”
volt, majd méltatlanul ítélték feledésre 1949 után: ”Most az anyagról kellene beszélni és az énekkarról, a közös táncról,
karvezetési gyakorlatról, a tanítás módjáról stb. Egyikben sincs semmi
különlegesség: sem anyagban, sem eredményességben. Olyan, mint másutt. Alig
egyéves hangszeres képzés az esetek nagyobb százalékában hangszerhez most
kerülő gyermekek. Inkább a keret, amiben a tanítás folyik, az a fontosabb. És
nemcsak az, amit tud, hanem amivé válik) amivé alakítja
az anyag és a tanítás együtt. Az ének, a zene, a tánc teljesen elfoglalja,
betölti őket. Nem hiányzik nekik semmi. Soha sem unatkoznak. Mindegy, hogy
saját gyönyörűségükre vagy másnak énekelnek: népdalt vagy mozgalmi dalt vagy Biciniákat, vagy kórusban a legszebb magyar s nyugati
kórusműveket. ... Az innen kikerülő s az életben
boldogan élő tanítványaink majd örömmel visszacsillanó
szemekkel igazolják az itt folyó »Holnapok távlata« építésének eredményeit."(Csende,
1976)