2.4.13. Művelődési ház (Trencsényi László)

A művelési ház, művelődési központ nem régi intézmény a kultúraközvetítés történetében. Hiszen a történeti időben a nagy közösségi épületekben a kultusszal a kultúra mindennapi „fogyasztása” is együttjárt, a templomtér vásártér is volt, a piac terén megjelentek az elhivatott vagy ügyes csepűrágók, próféták, árusok és térítők. A falusi társadalomban a nagygazda háza egy-egy tollfosztó, tengerihántás, fonó idejére a művelődés terévé változott. A modernitás teremtette ezt az intézményt is. Egyik oldalról a műveltséghez hozzájutni kívánó gazdák, mesteremberek, iparosok (mily szépen írta a XX. század elején Juhász Gyula a Munkásotthon homlokára Szegeden). Aztán az államok próbálták kiszolgálni ezt a szükségletet, egyúttal a maguk ideológiája felé hajlítani a közösségeket. Így született meg a szocialista rendszerekben a mindmáig egyedülálló szinte teljes intézményhálózat: a kultúrházaké. A népművelés eszméje a demokratikus pillanatokban szabad művelődéssé, majd közművelődéssé szelidült. Mire a köz teljesen szabadon gyakorolhatta művelődési tevékenységeit, szabadideje fogyott a polgárnak, másfelől az 1950-s évek elején épült intézményrendszer fizikailag is elkopott. Gyakori a helyzet – ilyen korábban nem volt -, hogy a közintézmény komfortja, felszereltsége szegényesebb, mint a polgároké. Ezért is keresi a közművelődés új funkcióit, akár új tereit. Sok településen „faluház” létesült, vagy kialakultak a „teleházak”, e-Magyarország-pontok. A művelődési házak tulajdonlásában is érvényesülhet a pluralizmus. Vállalkozók, de civilek is üzemeltethetik e házakat. Hogy aztán milyen funkciók töltik meg a „művelődésnek” szentelt palotákat, ez közösségi igény és művelődésszervezői lelemény dolga!

Ahogyan Vitányi Iván, a jeles művelődéskutató írta Vitairat a mai magyar művelődésről című kötetében: „a művelődési otthonok, klubok, amatőr mozgalmak, a két intézményrendszer - élő és intézményes kultúra - metszőpontján helyezkednek el mint a mozgalmi jellegű kulturális tevékenység intézményesülései s még szélesebbe, mint a közösségi élet központjai.” (Vitányi, 1983)