Van egy híres tudományos-fantasztikus film. A címe: Fahrenheit 451. Ez a papír gyulladási hője. A negatív utópiában az egyéniségeket üldöző hatalom betiltotta a könyveket (volt ilyen – ne feledjük – a valódi történelemben is). A tűzoltók fordított feladatot kapnak: ha valahol könyvet látnak, felgyújtják. S valahol egy szigeten azok az emberek élnek, akik nem tudnak élni a könyvek üzenete nélkül: ki-ki megtanul egy híres regényt, s az öreg adja át fiának a szöveg tudását. A rabszolgatartó társadalmakban is voltak ilyen „élő könyvtárak”. „Jöjjön elő Iliász!” – szólt a művelt gazda s az e néven illetett szolga felmondta az eposzt.
Aztán sorra emelkedtek a híres könyvtárak, agyagtáblák, papirusztekercsek, fóliánsok, kódexek tároló helyei. Gutenberg találmánya révén juthatott el a műveltség a szélesebb tömegekhez. A XIX. század története pedig az olvasókörök idejéről szól a parasztgazdák körében, a munkások világában is. Nem véletlen, hogy az európai hírű és léptékű fővárosi közkönyvtári hálózat alapítója, Szabó Ervin a szociáldemokrata mozgalomnak volt jeles személyisége.
A gyerekkönyvtárakban a műveltséghez vezető utakat kedves emberi szó, olykor fizikai értelemben is számontartott „melegedő” kíséri. Megannyi interaktív forma, valamikor az író-olvasó találkozóknak is fontos helyszíne. A könyvtári gyűjtemények segítik a sok forrású tanulást, hozzáférhetőek a drága albumok, a folyóiratok sokasága. A szabad művelődés fontos színtere ez.
Manapság többet beszélnek a „forrásközpontokról”. Hiszen ma már nem csak hagyományos könyvek, kötetek vannak a polcon, hanglemezek, magnetofonszalagok után itt az interaktív média, az internet is. Mindez együtt reprezentálja a gyerekeknek a tudás forrásait.
Idézzük fel Kamarás István
gondolatait: A nevelés értelmező
szótárunk szerint a szellemi és erkölcsi fejlődés tudatos irányítása, a
számomra legelfogadhatóbb tudományos meghatározása szerint
pedig a társadalmi beilleszkedés. a társadalmi
lényeg. a társadalmi értékek elsajátításának (vagyis
a szocializációnak) célszerű folyamata. Az ilyen értelemben vett nevelés csak
megfelelő kódrendszerben történő tudásátadás mellett valósulhat meg. Csak nagy
nehézségek között történhet meg a társadalomba való beilleszkedés, ha az új
tudás nem a létező monopóliumok gyengítőjévé, hanem magántulajdonná válik.
Iskolarendszerünk ma még nem alapozza következetesen ismeretátadó
tevékenységét arra az elvre, hogy a tudás és a nem tudás. a
zártság és a nyitottság dialektikus egysége, ahol nincsen merev válaszfal a
hivatalos iskolai és a mindennapi tudás között. Ebben a tekintetben a tantervi
és egyéb megkötöttségektől mentes könyvtárak tájékoztató-nevelő munkája jobban
megközelítheti ezt az eszményt. Az iskolában még nagyon sok esetben nem
ismerik el a könyvön, elsősorban a tankönyvön kívüli tudást. A könyvtár mint az emberiség kérdéseire adott válaszkísérletek
gazdag gyűjteménye, éppen a könyvbálványok. a
tankönyvvé merevedett tudás versenyképes vetélytársa lehet, de csak akkor, ha
tudatosan vállalja az értékelő. kritikai és nevelő
tevékenységet, mert csak így jöhet mozgásba roppant nagy helyzeti energiája.
Ha ilyen koordinátarendszerben szemléljük a nevelést, egyszerűen
lehetetlen szembeállítani a tájékoztatással azon egyszerű oknál fogva, mivel az
is ugyanebben a rendszerben foglal helyet. Igaza van {annak, aki azt mondja}: a tájékoztatás nem fedi el a
nevelőmunkát. A fordítottjától sem kell tartani, mert ez a két fogalom egy
dimenzióban foglal helyet. Úgy érzem, igazán szükségtelen tovább érvelni, amikor
a meggyőző példák sorát lehetne idézni. Először is nézzük meg, kiket tájékoztatunk
a közművelődési könyvtárakban elsősorban! A tanulókat. Nem azért neveljük őket
"egy kicsit" tájékoztatás közben, mert ez munkatervi feladatunk,
hanem mert ez a dolog természetéből adódik. Mindennél meggyőzőbb {egy kolléga} példája: a tájékoztatás
tulajdonképpen kollektív munka. Nem azért mert az
olvasó és könyvtáros dialógusáról van szó, hanem azért is, mert fontos
mozzanata az együtt keresés. (Kamarás,
2005)