Ki gondolta volna, hogy a tánc hagyományos formákat
felidézve kéredzkedik be a modern világ igényes szórakozásai közé! Hogy Nagy
László, a jeles költő köszöntő verset ír „Táncbéli táncszók” címen azért, „mert
mibennünk zeng a lélek, minket illet ez az élet!” mottóval köszöntse a
táncházas fiatalokat. A hagyományos paraszti kultúrában a „padkaporos bál”, a
táncház nem volt ismeretlen. Széken, ebben az éppen hagyományos táncolási
kultúrájáról nevezetes erdélyi faluban még tán ma is járják…A táncház
visszahozta közibénk a néptáncot, lehozta a színpadról – írta az új népi
mozgalmak, a „neofolklorizmus” másik jeles poétája, Csoóri Sándor. S egy-egy
táncházi találkozó ma valóban a kreatív közösségi együttlét fontos eseménye.
Persze, ahogyan az „etno” más művészi önkifejezésben is elterjedt, a görög, a
zsidó, a sokác, a skót táncházak a „worldmusic”-jelenséghez hasónlóan
megszólították az ifjúságot, úgy fonódik egybe a hagyományőrző tánc a városi
táncolás és a „művészi” táncolás formáival. Fogadjuk meg a híres regöscserkésznek, Jánosi Sándornak
élete alkonyán fogalmazott üzenetét – mely egyébként egybevág más népek
táncpedagógusainak nézeteivel is: „Minden
nagyobb közösségből "kicsemegézhető" annyi ügyes gyerek, amennyi egy
un. együtteshez kell. Egy általános iskola létszámából is kiszűrhetünk annyi
táncra fogható kisgyereket, amennyi betölt egy színpadot. Több-kevesebb
fáradtsággal produkálnak is. De ezek nem jellemzők. A produkciót hamarabb
mondhatjuk idomításnak, mint nevelésnek.
Nem az az országos problémánk, hogy nincs elég gyermektánc együttesünk, hanem
az, hogy gyermekeinknek nincs mozgásbeli "anyanyelvük" ! Nem a
néhány ügyes gyerek, az együttesnyi táncra fogható-tanítható kisgyerek táncra
neveléséről van szó. Valamennyi gyerek mozgáskultúrájáról, anyanyelvi szintű
mozgásra neveléséről!
Általában minden gyerekéről, mert ezek a törvényszerűségek (hogy t. i,
gyermekeink serdülőkorig, életkori sajátságuk, szakaszos fejlődési fokuk és
egyéb fejlődéslélektani sajátságok miatt csak játékosan, a mozgással kísért
népi játékdalaink segítségével nevelhetők táncra), nemcsak a magyar
gyermekekre érvényesek.” (Jánosi,
1980)