Ha a színházzal kapcsolatban a régi görögöket emlegettük, ez a stadion esetében szintén kézenfekvő. A stadionhoz, elsősorban a futballstadionhoz kapcsolódó közös képünk azonban ma annyira eltér már a múltbeli görög sportlétesítményhez kapcsolódó fogalmainktól, hogy joggal vethetjük föl a kérdést, milyen alapon szerepel a színház, koncertterem, mozi mellett ugyanabban az alfejezetben? Miért nem tárgyaljuk más sportlétesítmények vagy esetleg a szórakozó helyek között? Ami a stadiont minden különbség ellenére a színházhoz, koncertteremhez stb. köti, az a közönség, a „közönségi lét” jelentősége. Itt is nézőként, s mégis valamiképpen résztvevőként tapasztal meg egy eseményt a fiatal. Sokkal erősebben van happening jellege természetesen a stadionnak, mint a többi, fenti térnek, de alapvetően mégis hasonló tapasztalatról van szó. A többi sportlétesítménytől elkülöníti, hogy nagyobb tömeget vonz, a labdarúgás nagy népszerűsége miatt külön világa alakult ki, amely sajnos nem mentes a negatív elemektől sem.
A foci népszerűségének köszönhetően a stadionokhoz a csapatok harca mellé hamar hozzákapcsolódott a szurkolók verbális és egyre inkább „képi”, szimbolikus harca, akik azonosultak csapataikkal. Felépültek hagyományos csapatellentétek. Ilyen nálunk a jól ismert Fradi és Újpest (UTE, korábban: Dózsa) ellentét. Az utóbbi évtizedekben a világon mindenütt a szurkolásban egyfajta szubkultúrásodás ment végbe. A szurkolók számos szimbólumon, közös viselkedésmódon keresztül azonosultak a csapattal, illetve a csapathoz kapcsolódás alapjain, ürügyén alakítottak ki egy közös kulturális formációt. A stadionban való szurkolás maga is előadásként, performance-ként, sőt rítusként értelmezhető, amelyhez a „szereplők” beöltöznek (a test befestése, a ruha, a csapat színei), amelynek megvan a maga menete, nyelvezete, sajátos gesztusai, szabályai (szabály lehet az ellenfél becsmérlése is!). Az azonosulás, az odatartozás tudata és az ehhez kapcsolódó megnyilvánulások tovább élnek sokszor a stadionból kilépve is, és megjelenhetnek a szurkolók mindennapi életében. Ezért beszélhetünk szurkolói szubkultúrákról. A televízió és az internet a csapat életébe, sőt a mérkőzésekbe való távoli bekapcsolódást is lehetővé teszi, tehát néhányszor az odatartozásnak csak ilyen virtuális megélésről van szó. Sőt abban az esetben, mikor egy magyar fiatal külföldi (pl. népszerű olasz) csapatnak az elkötelezett szurkolója, akkor ez szinte kizárólag ilyen virtuális formában valósulhat csak meg. Itt persze már nagyon eltávolodtunk magától a stadiontól, mégis a kulturális odatartozás egyik legfontosabb kiindulópontja ez esetben is a sportlétesítmény, ahol a központi esemény, a meccs mindig zajlik (még ha nem is tud jelen lenni a szurkoló).
Természetesen mind a közvéleményt, mind a
társadalomtudósokat a csapatok közötti ellentét szélsőségesebb, szintén a
stadionon kívülre is érő formái érdeklik. A sokat emlegetett
futballhuliganizmus a szurkolói szubkultúrákhoz néhányszor kötődő agresszió
jelensége. Ez a nyílt rasszizmussal és xenofóbiával
is telített verbális megnyilvánulásoktól, a rongálásokon át, a komoly
verekedésekig terjed. Ez az egyik legsötétebb, és a pedagógia számára is a
legnagyobb kihívást jelentő jelenség, amely a stadionokhoz kapcsolódik. A 90-es
években, a rendszerváltás után megnövekedett a stadionokhoz kapcsolódó
agresszió, s különösen – ahogy egyébként az egész társadalomban – a rasszizmus
és xenofóbia jelenléte. Ezzel kapcsolatban a téma egyik szakértője, Földesiné
Szabó Gyöngyi a következő elgondolkodtató sorokat írja: „Az a kívánatos, hogy a
„törvény és rend” szellemében történő megközelítés csak egy tétel legyen azon
intézkedések katalógusában, amelyet Magyarországon a nézőtéri rasszizmus és
xenofóbia ellen hoznak.
Ajánlatos pozitívabb intézkedéseket is foganatosítani, úgymint elősegíteni,
hogy a szurkolók tudatában legyenek a tribünökön jelen lévő előítéleteknek,
növekedjék a kisebbségi csoportokkal, egyáltalán a mássággal szembeni
toleranciájuk, erősödjék felelősségérzetük sportegyesületük, településük iránt.
Magyarországon sem a labdarúgással kapcsolatos intézmények, sem a sportklubok
szurkolótáborai soha nem kezdeményeztek antirasszista kampányt. Az egyetlen
jelentős rasszizmus elleni fellépés a magyar futballban művészek, tudósok,
közéleti személyiségek részéről indult 1996-ban, s noha akciójuk a hozzájuk
hasonlóan gondolkodóknak csupán szűk körét érte el, indítványuk a labdarúgás
megmentésére mindannyiunk számára követendő példa.” (Földesiné Szabó, 1997)
A futballhuliganizmuson túl azonban még számos a közös élmény, a rítus, az azonosulás és így az identitás, odatartozás kialakulása olyan tényezők, amelyek a pedagógiát foglalkoztathatják a stadionok nézőtéri világa kapcsán.