Móricz Zsigmond - felelősséggel az ifjúság iránt - a Forr a bor című regényben idézi fel a XIX.-XX. .századforduló bentlakásos intézményeinek „történelemformáló kultúráját”. Arról szól a Fertőnek nevezett férőhely leírása után: nem csodálható, hogy a sivár, kietlen, szennyes környezetben olyan satnya és romlásra hajlamos nemzedék nevelkedett. Vagyis a lakótér „rejtett tantervének” fontosságáról tett szenvedélyes vallomást.
A kollégium nem csupán a családot pótolja.
Közép- és felsőfokú intézmények diákjait szállással és élelmezéssel ellátó bentlakásos intézményt gyűjtőnévként kollégiumnak nevezik, melynek történeti alakulásában különböző állomások különíthetők el:
· az egyházak kollégiumokkal egybeszervezett iskolái (internátusok),
· a felsőoktatásban elindult kollégiumi mozgalom intézményei, amelyek külön képzési, oktatási és nevelési követelményeket állítottak a diákotthonok elé (Eötvös Kollégium),
· a múlt századelőn indított állami kollégiumok, melyek a bentlakás biztosítása mellett alapvetően a szakmai felkészülést szolgálják, mozgalmi jelleg nélkül,
· a második világháborút követően kialakuló népi kollégiumok.
A XVI. század közepétől a jezsuita rend „kollégium”-nak nevezte a rendház, a gimnázium és az akadémia együttesét; az iskolát, mint intézményt elválasztották a diákoknak szállást-kosztot adó intézménytől, ezt konviktusnak nevezték el. A legjelentősebb jezsuita konviktusok Nagyszombatban, Pozsonyban, Győrben, Kassán működtek. A „collegium” elnevezést a XVII. század közepétől kezdve alkalmazták a református intézményekre. Alaptevékenységként a kollégiumban a diákok bentlakásával összefonódó oktató-nevelő tevékenység folyt, melyben a nagyobb diákokat, mint segédtanítókat is bevonták. Tananyagában az alapos biblikus és a humanista görög-latin műveltség az európai kultúra gyökérzetéhez kapcsolta a diákságot. „Az iskolában római és görög történetekben oktattak bennünket, s itt a patriotizmus magva” - írja Kölcsey Ferenc, aki Debrecenen kívül más iskolába nem járt.
A dualizmus idején és a két világháború közötti időben sok katolikus középiskola mellett szerveztek diákotthont, fiúknak is, lányoknak is, illetve olyan intézményeket, amelyek növendékei különféle iskolákba jártak. A kollégium, mint szerveződés az egyházi iskolákon túl az állami iskolák életében is szerephez jutott, mely a választott iskola és a lakóhely közötti távolság csillapítása mellett komoly szemléletformáló és műveltségtartalmakkal bírt. Ezekben jelentős figyelemmel voltak az alacsonyabb társadalmi rétegekből jövő fiatalokra, érdekükben többek között megszervezték a nagy befogadó képességű Szent Imre-kollégiumok hálózatát Budán, Pesten, Szegeden és Sopronban.
A korábbi évszázadok hagyományosan egyházi kollégiumai még léteztek, amikor a magyar nevelésügy újításaként a háborús évek, majd az újjáépítés lázában megjelentek a népi kollégiumok és szervezetük, a NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége). E kollégiumok a szegénység vidékeiről, a „népből”, elsősorban a parasztság és a munkásság köréből származó alsó-, közép- és felsőfokon tanuló fiatalok számára szerveződtek. A baloldali irányú népi kollégiumi mozgalom ellensúlyozására különösen szélessé vált 1945-1947 között a katolikus kollégiumok hálózatának a kiépítése, melyet azonban a 1948. évi XXXIII. törvény alapján államosítottak. Az iskolai és a kollégiumi autonómia elvételével teljes mértékben megbénult az oktatás és nevelés helyi szükségleteinek a figyelembevétele, a sajátos arculat kialakítása a kollégiumok esetében sem volt cél, igaz a lehetőségek is erősen korlátozottak voltak.
Mindezekből
láthatjuk, hogy a kollégiumok eredeti értelmezésben – egy átfogó nevelési
célkitűzés megvalósítására szerveződtek, a hozzá szervesen kapcsolódó oktatási
gyakorlatukkal. Aktív és képzett szakemberré kívánta lakóit formálni, és egyben
– már évszázadokkal ezelőtt is – bármely szakterülethez való hozzáértés
megszerzésére szóló képességre nevelt. A rendszerváltozás küszöbén, az önmagát
újra felfedező és megteremtő iskola mellett a gyermekmegőrzővé szelídülhetett
kollégium szerepének újra értelmezésére is lehetőség nyílt. A jelenlegi
szabályzás a kollégium elsőrendű feladataként az iskolai tanulmányok eredményes
folytatásához szükséges feltételek megteremtését jelöli meg, de a tágan szabott
törvényi keretek teret engednek a helyi kezdeményezéseknek, az adott intézmény
sajátos pedagógiai arculatának megformálásához. Minden közösség tudatosan és
spontán módon is szocializál. A kollégium életében az új tagok befogadása,
beillesztése nehéz és felelősségteljes pedagógiai feladat, melyet a hagyománnyá
is tehet egy intézmény: „Kollégiumunkban már májusban kezdetét veszi a
gólyák méltó fogadásának előkészítése. A diákönkormányzatban van egy pótszülő funkció. Ez a reszort az új
elsősökkel való külön és állandó foglalkozást jelenti. A személyi választás
nagy gonddal történik, és érdekes módon a felsősök nagyon pontosan tudják, hogy
kik a legalkalmasabbak közülük. Egy elsős évfolyam zökkenőmentes, gyors
beilleszkedése ötven százalékban a pótszülőkön múlik (egy kollégium
pedagógiai programjából).
A múlt század 30-as, 40-es
éveinek legendás hungarikumának, a szegénység bugyraiból érkező tehetséges
fiataloknak (minden ellentmondásával és gyötrelmével együtt) történelmi igazságszolgáltatást
nyújtó népi kollégiumoknak, szervezetének, a NÉKOSZ-nak egykori felelős
vezetője, mára hiteles történetírója, szociálpszichológiai elemzője Pataki
Ferenc így foglalja össze a tradíciókat: „A
magyar kultúrhistóriából jól tudjuk, hogy a reformáció áramlatai és intézményei
alig felbecsülhető szerepet játszottak a hazai iskolaügyben és a nemzeti
kultúra ápolásában. A nagy kollégiumok falai közül lépett ki a magyar közélet,
kultúra és tudomány számtalan nagy alakja. Érdemes hát áttekinteni – ha vázlatosan
is - ennek az örökségnek a pilléreit; a NÉKOSZ valamilyen értelemben ezt az
örökséget gyarapította egy új fejezettel. A XVI-XVII. században virágkorukat
élő kollégiumoknak volt néhány általánosítható jellegzetességük: a német protestáns egyetemek és iskolák tapasztalatából
átvették és a hazai viszonyokhoz igazították, eredeti leleményekkel
gyarapították a diákönkormányzat rendszerét. Elemi iskoláikban ápolták a
Bibliához utat nyitó anyanyelvet, támogatták a népoktatást. Ennek jegyében építették ki a nagy kollégiumok
körül a partikuláris iskolák
(partikulák) hálózatát. Kezdettől fogva összefonódtak a
Habsburg-ellenesség „kuruc” szellemével, a nemzeti függetlenség eszméjével.
Kiemelkedő és messze fénylő tanáregyéniségeknek nyújtottak otthont és menedéket.”
(Pataki, 2004)