A gyermekjóléti szolgálatok működésének és szerepének megértéséhez két nagyon fontos gondolatmenetet kell végigjárnunk, melynek kapcsolódási pontjai értelmezhetik e nagyon fiatal intézmény megalakításának okait. Egyrészt beszélnünk kell a gyermekvédelem általános alakulásról, másról ehhez kapcsolódva az intézményrendszer átalakulásról. Ezek mögött azonban minden esetben a társadalmi igényeket és a jellegzetes gyermekszemléletet keressük.
A
gyermekvédelem tartalmi bővülése, egyáltalán modern szakmai felfogása leginkább
ennek állami felelősség alá vonása óta követhető, ami hazánkban
1901-ben jelent meg a Széll Kálmán-féle
törvényben. Az árvák és elhagyottak támogatása mellett
ekkor kerül a figyelem középpontjába az elhanyagolás, de leginkább a
gyermekhalálozás elleni küzdelem, s emellett már e korai időkben is szerepet
kap - mai szóval élve – a deviáns viselkedés megelőzése, amely alapja az
erkölcsi elhagyottság: "akit
nevelésének elhanyagolása vagy környezetének káros behatása erkölcsi romlás
veszélyének teszi ki, vagy aki az előbb megjelölt okból vagy hajlamai
következtében züllésnek indult”.
A második
világháborút követően az erkölcsi elhagyatottság helyébe lép a mai fülnek
ismerősebb fogalom: a veszélyeztetettség. A fogalomváltás tartalmi és
eszközbeli bővülést is takar. Különösen ez utóbbi érdekes, hisz itt bukkanunk
először nyomára az állami gondozásba vételen túl az egyéb óvó–védő
intézkedéseknek. Mindezek mellett a törvénybe foglalt szabályozás, a
gyermekvédelmi rendszer még sokáig hivatalközpontú: a gyámhatóság intézkedik a
felmerülő problémák esetén. A család–gyermek–állam
különállása olvasható ki a veszélyezettségről szóló 1974-es megfogalmazásból
is: "a szülő a kiskorú gondozása, oktatása,
nevelése, tartása, testi, értelmi és erkölcsi fejlődésének elősegítése,
valamint személyi és vagyoni érdekeinek védelme iránti kötelezettségeinek
teljesítése valamilyen körülménynél fogva olyan mértékben eredménytelennek
bizonyul, hogy a kiskorú helyes irányú fejlődését környezetében bármilyen ok
károsan befolyásolja, vagy azt gátolja".
Igazi
változás a rendszerváltoztatáshoz kötődően figyelhető meg. Egyrészt az
önkormányzati rendszer kialakulás magával hozta a gyermekvédelmi ellátás
megszületését és annak helyi szintre kerülést, az állami gyámhatósági
funkciótól való elválását. Ezzel együtt – bár ez jóval hosszabb időt vett
igénybe – a hatósági feladat elvégzése helyet ezek az új intézmények egyre
inkább szolgáltatást és ellátást igyekeztek nyújtani. Mivel a gyermekjóléti
szolgálatok 1997 után, a Gyermekvédelmi Törvény bevezetését követően jöttek
létre, addig e feladatkörök az akkor hagyományosan működő családsegítő
szolgálatokon belül kerültek ellátásra. Mivel az új szakterület nem
rendelkezett kidolgozott elméleti és módszertani ismeretekkel, a gyermekjóléti
szolgálatok dolgozói eredeti képzettségük (főként pedagógus, védőnő) és addigi
(főként családsegítős) tapasztalataik alapján alkalmazták azokat az
ismereteket, amelyeket a szociális munka alapjaiból elsajátítottak.
Felvetődik a kérdés, miért van szükség gyermekjóléti szolgálatokra, ha működik/működött a családsegítés rendszere. A kérdés nem csupán hazai, hisz az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése már 1993-ban döntést hozott egy, a gyermekeket szolgáló stratégia kialakítására, s ez alapján fogadta el határozatát a gyermekek érdekét szolgáló európai stratégiáról. Ebben a dokumentumban, de más, a témával foglalkozó meghatározó szakmai fórumokon is megerősödött az az álláspont, hogy a gyermekkor önálló társadalmi kategória, s így nem elégséges csupán más csoporthoz való kontextusban értelmezni, még akkor sem, ha a családdal való szerves függősége megkérdőjelezhetetlen. Emellett átalakul a társadalom kötelességéről formált kép is, eszerint a társadalom feladata az, hogy megossza a gyermeknevelés felelősségét a szülőkkel és a rokonsági hálózattal, és hogy pénzt, szakmai támogatást és szociális infrastruktúrát bocsásson rendelkezésre, s ebben a civil szférának is szerepet szán. Ez a paradigmaváltás eredményezte azt az elvi alapvetést, ami a ma működő gyermekjóléti szolgálatok alapjait adhatja. Ilyen alapelv például a gyermek önálló jogi státusza, a szülői felelősség és kötelesség megerősítése mellett a támogatás nyújtása, a legkisebb kényszer elve, a közreműködésként és nem hatósági feladatként értelmezett ellátás.
Ennek értelmében a gyermekjóléti szolgáltatás feladatait négy csoportra osztjuk:
a gyermek testi, lelki egészségének, családban történő nevelésének elősegítése,
a gyermek veszélyeztetettségének megelőzése,
a kialakult veszélyeztetettség megszüntetése,
a családjából kiemelt gyermek visszahelyezése.
Ahogy a téma szakembere, Szőllősi Gábor
találóan összegzi: a lezajlott változás a következő csomópontokban ragadható
meg: „a) az állam, a szülők és a gyermek
közötti hármas viszony elemeinek újrarendezése b) a gyermekvédelemhez sorolt
helyzetek körének kiterjesztése, illetve c) a gyermekvédelem hagyományos
megoldásainak új, szolgáltatás formájában megjelenő megoldásokkal való részbeni
felváltása……A család egészére irányuló politikák nem biztosítják ab ovo minden
családtag problémájának megfelelő kezelését, ezért - ezekkel összhangban -
szükség van a gyermekekre irányuló gyermekkorpolitikára, illetve a
gyermekek speciális csoportjára irányuló gyermekvédelmi politikára is. A
gyermekjóléti szolgáltatás a gyermekekre irányuló speciális politikák egyik
fontos eszköze.” (Szőlősi, 2002)