Az ifjúság szocializációjában alapvető szerepet töltöttek be évszázadokon keresztül Európában az egyházak. Bár legtöbbször a formális nevelés intézményrendszere jut eszünkbe (iskolák, kollégiumok), az egyházak erőteljes társadalmi jelenlétükkel, befolyásukkal az iskolán kívüli szocializációban is nagy szerepet játszottak: egyrészt indirekten a normákat alakító társadalmi értékrend befolyásolásával, másrészt direkten a templomi közösségek és a köréjük épülő közösségi rendszeren keresztül, mely a történelem során mindig meg volt, csak más-más arcot öltött az egyletek, egyesületek, kongregációk csoportjaiban. Nem csak vallási szocializációról volt tehát szó, hanem az egész ember neveléséről, amint ezt többször hangsúlyozták is. Amikor egyházakról beszélünk, akkor a történelmi visszatekintésben a „történelmi egyházaknak” nevezett felekezetekre gondolunk. Ezek természetesen egymástól eltérő utakat is jártak, és a hagyományos katolikus-protestáns ellentétnek további érdekes társadalmi-szocializációs hozadékai voltak, ennek és a különbségekből adódó sokszínűségnek a tárgyalására azonban e tankönyv keretei nem elegendőek, de fontos, hogy lássuk e szocializációs színtér differenciáltságát is, ami még tovább nőtt a rendszerváltozás óta.
A felvilágosodással elinduló ún. szekularizációs (elvilágiasodási) folyamatok a XX. században felerősödtek, elérték a zártabb közösségeket is, és az egyházak befolyásának, hatásának nagyon erős, sok helyen hirtelen csökkenését hozták magukkal Európában. Egy-egy történelmi felekezet csupán egy lett a sokféle szocializációs terep közül. Kétségtelen, hogy a vallási közösségek még most is keresik helyüket ebben az új helyzetben. Az egyházak, különösen az egyik legszervezettebb intézmény: a katolikus egyház szerepével, befolyásával kapcsolatban pedig ma is értelmezésbeli különbségek, viták, konfliktusok vannak jelen a közéletben. Nem csak az őket körülvevő társadalom, de a történelmi egyházak maguk is sokat változtak az utóbbi fél évszázadban. Új utak keresése, párbeszéd a világgal, a belső megújulás igénye minden felekezetben megjelenik bizonyos, a tradicionális formákhoz és megoldásmódokhoz visszanyúló tendenciákkal együtt. A történelmi egyházak belső képe is sokkal differenciáltabbá vált így. A korábbi ún. népi egyházképpel szemben, mely nagy tömegekben, erősen intézényesült formákban jelenítette meg az egyházak életét, megerősödött a szabad odatartozáson alapuló, a valódi közösségeket alakító szervezet, mint egyházmodell.
Magyarországon a helyzetet még bonyolultabbá teszi, hogy az állam 1948 után először módszeresen üldözte, majd erősen korlátozta az egyházak működését. Ifjúsági tevékenységeiket sokszor titokban kellett végezniük, így ugyanakkor sokak számára a fennálló renddel szembeni lázadást képviselték a felekezeti közösségek. A rendszerváltás után a történelmi egyházak iránti érdeklődés megnőtt, de egyre erőteljesebbek lettek a kritika, sőt a szembenállás hangjai is. Ezzel együtt a vallásszabadság teljes térnyerésével számtalan új egyházi közösség született meg. Török Péter 2004-ben megjelent könyvében körülbelül 140 Magyarországon működő egyházat nevez meg (2002-es adatok alapján). A történelmi közösségeknek meg kellett birkózniuk ezzel a sokszínűséggel, a más kultúrákból jövő vallások megjelenésének kihívásával, és azzal a ténnyel, hogy sok új vallási mozgalom, közösség jobban tudta/tudja a fiatalokat vonzani, történelmi terhek nélkül, az intézményesülés alacsonyabb fokán, fiatalosabb stílussal és erősebben az önkéntes tudatossággal vállalt odatartozásra, a „megtérésre” építő, személyesebb közösségekkel. A 90-es évek vitái, harcai után (pl. a destruktívnak nevezett felekezetek kapcsán) most békésebb a nagy- és kisegyházak közötti viszony.
Az egyházak –
szerepük csökkenése ellenére – ma is számos fiatalt megszólítanak. Egyrészt még
mindig sok azoknak a száma, akik formális módon tartoznak valamilyen
közösséghez, vagy valameddig részt vesznek a vallási szocializáció
folyamatában. Az egyházak különféle megnyilvánulásai jelen vannak, hatnak a
társadalomban a katolikus püspökök megnyilatkozásaitól a Krisna-tudatú hívők
utcai tevékenységéig. Másrészt az egyházak továbbra sem csupán belső
tevékenységet folytatnak a saját közösségükben, hanem számos kezdeményezésük
elér a „templom falain” kívülre: szociális, pedagógiai, szabadidős programok.
Természetesen a benső tevékenységre ugyanúgy igaz, mint régen, hogy nem pusztán
a vallási szocializációt célozza meg. Egy egyház pedagógiai tevékenységében
persze soha nem lehet teljesen elkülöníteni a vallási szocializációt a nevelés
egyéb szempontjaitól, melyek együttesen vannak jelen az egyházi nevelési
tevékenységekben. Ennek a hagyományos, évszázados formái, melyek érdekesek
lehetnek pedagógiai szempontból: a templomi beavatási folyamatok, rítusok,
prédikáció, bibliaóra, hittan, vasárnapi iskola, meditáció gyerekeknek,
lelkigyakorlat fiataloknak, s ugyanígy a csoportok, közösségek működése. Újabb
formáknak tekinthetők a táborok, kirándulások, sokszínű közösségi programok
(mint pl. egyházi focibajnokság). Ezen a téren megkerülhetetlen a cserkészet
említése ismét, hiszen a szervezet ugyan felekezeteken átívelő, de mégis
alapvető vallási irányultsággal rendelkező intézmény. Továbbá érdemes
megemlíteni a nálunk még kevéssé ismert szabadidőközpont az ún. oratorium intézményét. Észak-Olaszországban szinte minden
katolikus templomi közösség mellett találhatók sportpályák, játék- és közösségi
termek, amelyek a fiatalok számára a szabadidő eltöltésének lehetőségét adják,
és nyitottak nem csak az egyházi közösség tagjainak. E régi eredetű, a Legyetek
jók, ha tudtok című filmből ismert Néri
Szent Fülöpre visszavezethető pedagógiai intézményt az egész világon egy XIX.
századi katolikus pap, Don Bosco terjesztette el. Az oratórium sokféle,
vallásilag is differenciált környezetben megállta a helyét: Számos területen a
szabadidős nevelés olyan színtere, amely nem pusztán az egyházi szocializációt
szolgálja (a nem keresztények esetében azt egyáltalán nem is), hanem alapvetően
az általános emberi növekedést, a társadalmi megbékélést. Ez köszönhető annak,
hogy Don Bosco pedagógiája, mint igazi „keresztény
reformpedagógia” olyan alapokra épül, amelyet minden vallási, transzcendensre
figyelő közösség magáévá tesz. A következő idézet jól mutatja ezt, és azt is,
hogy milyen alapvető értékek mentén írható le ideálisan a vallási alapú
formális nevelési kereteken túlmutató pedagógiai cselekvés: „Családiasság a fiúkkal különösen
játékidőben! Családiasság nélkül nem lehet szeretetet kimutatni, viszont ennek
kimutatása nélkül nem születhetik meg a bizalom. Aki azt akarja, hogy
szeressék, bizonyítsa be, hogy szeret. Az a tanító, akit csak a dobogón látnak,
az csak tanító, és semmi több; de ha elvegyül a gyermekek játékában, akkor
testvérré válik. Ha valakit csak a szószéken látnak prédikálni, azt mondják
róla, csak a kötelességét teszi és semmi többet; de ha játékidőben szól egy jó
szót a gyermekeknek, az a jó szó egy szerető barátnak a szava.” (Fascie, é.n.)