2.6.2. Gyermekszervezetek, serdülőszervezetek (Trencsényi László)

Az nem véletlen, hogy a „katonásdi-játék” lett az iskolán kívül szerveződő gyerek- és serdülőmozgalmak alapformája. Az I. Világháború után a cserkészet – hazánkban is – hamar militarizálódott. Bár a magyar államnak ez a mozgalom nem volt elég, a reváns ideológiájában újabb félig-formális, az informális előzményekre utaló, ám mégiscsak jól megrendszabályozott „leventét” hívta életre. De még a korántsem militáris Karácsony Sándor is – ez későbbi diákregénye címe – „csucsai frontot” szervez osztályából! A gyerekéletbe is beépülő militarizálódás olyan erejű volt, hogy a militarizmustól éppen nem mentes fiatal szovjet-orosz állam éppen ezen indulatok fékezésére, a jeles ifjúsági író, A. Gajdar nyomán a hátországban békés szolgálatot teljesítő gyerekmozgalmat, a „timuristák” mozgalmát ösztönözte. A közéletnek, politikának háborússá váló törvényei közepette a gyerekek, kamaszok, fiatalok spontán csoportalkotási, csoportos szocializációs szükségleteinek durva kihasználására még szélsőségesebb példák is vannak a fasiszta államberendezésekben. Jellemző, hogy a totális állam viszonyai közepette e szervezetek végképp elveszítik civil karakterüket, az állami intézményrendszer részeivé válnak, szervezetük formalizálódik, a kiscsoportok elveszítik eredeti szimbólumaikat. (E tünetek a XX. század 50-es éveinek Kelet-európai szervezeteiben is kimutathatóak, hogy az időnként tűzbe-vérbe boruló harmadik világ, Latin-Amerika, Afrika fegyverbe öltözött gyerekhadairól szóló tudósításokra, mint extremitásokra most ne is gondoljunk.)

Az igazsághoz, a teljességhez tartozik, hogy békésebb világokban a felnőtt közösségek – egyletek, körök, helyi egyesületek – a maguk természetes módján fogadták soraikba a süvölvény legénykéket, fiatalokat. E sorok írójának máig megrendítő élménye 80-as évekbéli interjúalanya, M. I. bácsi, egy kis baranyai falucska borbélya és tiszteletdíjas könyvtárosa. Nem csorbuló rajongása a könyvek iránt onnan származott, hogy testvérbátyja elvitte és beíratta egy este a helyi Polgári Olvasókörbe, ugyan csak 14 éves volt, de azt füllentették, hogy már 16 (tekintve, hogy az egylet szabályai szerint ez volt a felvétel alsó korhatára). Az egylet – kijátszható, de mégiscsak rögzített szabályai – egy új korszakot jeleznek – erre utaltunk fentebb – a falusi közösség életében. Ez már nem ugyanaz, mint a szigetközi falvakban az aprószentek-napi rituális legényavatás a kocsmában, s nem ugyanaz, mint a közismert széki szokásrend, hogy a táncházban a bálterem peremén – a nagyokat utánozva – ott járják, illegetik az egészen apró gyerekek is, hogy évek múltán egyszer ők kerüljenek közvetlenül a muzsikás banda színe elé virtuóz tánclépéseikkel.

Az ifjúság elfojtott törekvése egy szuverén ifjúsági világ létrehozására, a nagytársadalomból való harcos vagy békés kivonulás vágya alig negyedszázaddal a háború után jellegzetesen felerősödött a nyugati világban. 1968 a diáklázadások éve. Megannyi társadalmi feszültség gyűlt össze a modernitás körülményei közepette, de ez a „megcsináljuk magunknak”, „nem kérünk a felnőttek által ránkkényszerített rendből” életérzése is összeolvadt abban az olvasztótégelyben, mely ezekben az években nemzedékké formálta – egy korabeli drámaíró darabcímével mondva – a „dühöngő ifjúságot”. Párizs, Nyugat-Berlin, amerikai diákvárosok valóságos csatatérré váltak ebben az időben, ekkor jelentek meg először a metróalagutak, betonépületek falain azok a sajátos szövegek, falfestmények, melyeket azóta graffitiként tart számon az emberi kommunikáció története, olykor a művészettörténet is. Az üzeneteknek nemcsak tartalma, de formája is a fennálló (a felnőttek, az apák bitorolta) világ elutasítását hirdette. Új kultúra keletkezett. Új zene, új zenei ideálok – a Beatles, a Pink Floyd és mások nagy időszaka ez. A művelődésszociológusok egyenesen arról beszélnek, hogy az „ifjúsági szubkultúra” világjelenséggé vált, olyan kulturális nyelvvé, melynek lényege a nemzedéki másságban rejlik éppen, a nemzedékek közötti kommunikáció elutasításán. A diákmozgalmak harcos és hangos vonulata mellett felerősödött a kivonulás vágya is. A már említett Hair virágos – olykor, mi tagadás „mákvirágos” – hippijei ezen ifjúsági csoportok jelképes figurái.

S egy érdekes analógia! Az ebben az időben Magyarországon, Kelet-közép-Európában az ifjúsági élet s széles értelemben a társadalom merev kereteiből kivonulni kívánó fiatalok a táncház-mozgalmat, a népi kézművesség mozgalmát találják meg, kortárs-ideológusok „nomád nemzedéknek” nevezvén önmagukat – kifejezvén, hogy e sajátosságaikkal nem is olyan távoli öccsei, húgai ők a nyugati lázadóknak

A változásokat tükrözte hazánkban is – dán, francia mintákat követve – a Települési Gyermek- és Ifjúsági Önkormányzatok létrehozása több településen (a zalai Türjéről indult el). Itt a település 18 év alatti (vagyis még nem választópolgár-korú lakosai, mint a település polgárai működtetik a generáció teljes életére befolyással lévő önkormányzatukat (messze túlnőtt kompetenciájuk egy rossz osztályzat, egy intő, egy goromba tanári szó okozta érdeksérelem orvoslásán. De ez már új idők jele volt! A Kelet-Közép-Európai társadalmak megindultak a demokratizálódás útján – ennek minden örömével és minden új gondjával együtt. Végetért a gyerekszervezetről való állami gondoskodás időszaka. A gyerekek civil mozgalmai, nemkülönben az iskola és a mozgalmak együttműködése megannyi új kihívással járt.

Ha a szóban forgó – a gyermek-, serdülő és ifjúsági szervezetek világában dinamikusnak tekinthető – korszakokat más szempontból is megnézzük, akkor találunk még egy törvényszerűséget: e mozgalmak valamilyen módon - nem egyformán, az biztos - a civil, szférábó1 eredtek, s hosszabb-rövidebb ideig ártatlan, sőt olykor jelentéktelen civilkezdeményezések különbözőképpen maradtak, mígnem előbb-utóbb a destabilitásból egy új stabilitásba igyekvő állam fel nem fedezte őket. Az érdeklődésből aztán kitüntetett figyelem lett, gyarapodó politikai, később anyagi támogatás. Innen a mozgalmak saját történetében a jól kitapintható dinamika. Míg aztán szinte „vérszemet kapva” az állam így vagy úgy bekebelezte, lefejezte, lefejezte és bekebelezte, mindenesetre mozgalom gyanánt likvidálta azt. (Ez a tendencia akkor is igaz, ha a cserkészet sajátos történeti terminológiája éppen a „szervezetből mozgalom” elnevezéssel illeti saját folyamatát a második világháborút megelőző években.) Szomorú, de igaz: a kedvünkre való, dinamikus, gazdagodó mozgalmi korszak nem nélkülözheti az ébredező állami figyelmet, s szinte törvényszerűen torkollik mindannyiszor a szomorú végbe. Körülönti az állami támogatás, hogy megfojtsa. Az „államosítás” szinte mindig együtt járt az „eliskolásítással”, merevedéssel, majdnem vagy egészen kötelezőséggel, a tanulói jogviszonnyal való összefüggéssel.

A veszély ez idő tájt nem fenyeget. A viszonyok pluralisztikusabbak, nem folyik küzdelem a lelkekért, az állam szegényebb és spórolósabb, évekre elkeltek a „helyek”. Nemcsak az elitben, de a munkapadok mellett is. A gyermekszervezetek, serdülőszervezetek, ifjúsági szervezetek a szegény civil öntudatával követelnek nagyobb teret maguknak.

Az iskolák nagy részében erre a bizonyos funkcióra vagyis az iskolai alapellátástól némiképp eltérő, ám pedagogizált nevelési, szabadidő-szervezői szolgáltatásokra működtetik az ún. diákönkormányzatokat. Közbevetőleg meg kell említeni, hogy a gyermekmozgalmak szempontjából nem volt pluralizáló tényező a DSK-k (diáksportkörök) létrejötte, hiszen ritka esetben vált ez valódi öntevékeny diákmozgalommá (valójában bizonyos iskolai „második gazdaság” szerepét tölti be igen sok helyütt, a szorító iskolai keretek adminisztratív szétfeszítését). A pluralizálás ígéretével kibontakozó, valóban autonómiát előíró szabályokkal és függési rendszerekkel rendelkezett iskolaszövetkezeti mozgalmat a gazdasági szabályozó rendszer, a privatizáció, a mezőgazdaság válsága valósággal megfojtotta. Az önképzőkörök mozgalmának megszerveződése megindult, egy ideig működött a, budapesti székhelyű Humánia „humánesztétikai egyesület”, de nem volt kiemelkedő érdeklődés. Erdélyben az „Ezerjófű-akció” (gyógynövények néprajzi neveinek gyűjtése) évekig mozgósított öntevékeny diákközösségeket, a formalizálás elmaradt. Ilyen nálunk a „Beszélni nehéz” kör – a rádiósok, az alapító Péchy Blanka emlékét őrizve az éteren keresztül működtetnek „virtuális” mozgalmat. A Tájak, Korok, Múzeumok egyesület vagy a TIT körül vannak ifjúsági csoportok, ezek nem szerveződtek szervezetté. Időnként hallat magáról a „Szépen magyarul, szépen emberül” mozgalom is, de mint szervezet nem vesz részt az ifjúsági közéletben. Nem formalizálta aktivistáit a népszerű televíziós gyermekműsor köré gyülekező kör, a Cimborák. Meghaladja ezen írás kereteit, hogy a Xénia-láz című, elhíresült, ugyancsak média-központú szervezkedés sajátosságait elemezzük, de tény, hogy a bejegyzett szervezetnek tényleges tagsága sosem volt!

Nagyobb probléma az, hogy e diákönkormányzatnak nevezett „tanórán kívüli, iskolaszínesítő, jó esetben közösségi szerveződésű, közvetetten irányított pedagógiai szolgáltatások” azért rögzülnek ezen funkciók körül, mert így - öntudatlanul is akár! - elkerülhető a nagy, az igazi kihívás: tanulói érdekérvényesítő szervezetként, a tanár-diák dialógus, az érdekegyeztetés fórumaként működtetni a diákönkormányzatot. A reflexszerű hárításban többrétegű történelmi és pedagógiai tapasztalat rejtezik. Ám mégiscsak elkerülhetetlen egy ilyen irányú funkcionalitás kialakulása!

Nyilván semmi sem indokolja a korosztály teljes körű „szervezettségét” az iskola és az informális gyermekélet közti mezsgyén, ám a jelenlegi arány nyilvánvalóan utal hatalmas gyermektömegek szinte teljes veszélyezettségére, illetve kiszolgáltatottságára deviáns csoportosulások előtt. Ezért fontos, hogy az iskolák együttműködő partnert lássanak a (bármelyik, az alkotmányosság talaján álló) hazai gyermekmozgalmakban, s ezt az együttműködést kétoldalú megállapodások formájában is rögzítsék (pedagógiai programjuk integráns részeként) az együttműködésben érintett gyerekek javára.

A mai magyar iskolák közt igen nagyok a különbségek a fogadókészség tekintetében. A rendszerváltást közvetlenül megelőző időszakban átrendeződött úttörőmozgalom hegemón helyzetének megszűnte után többféle modell létezik. Vannak iskolák, melyek megtalálták azt a pedagógiai programjukhoz közel álló egy gyerekmozgalmat, mely otthonra talált az intézményben. Van néhány (egykezünkön számontartható) eset, ahol egy iskola több mozgalommal is konstruktívan működik együtt egyszerre – az intézmény falai közt nyújtva gyakorló terepet a pluralizmusnak. Új helyzet teremtődött a gyerekszervezetek számára is. Hiszen a funkciómegosztás elve szerint szükségképpen nyilvánul meg szükséglet irántuk - az iskola falai közt is akár (bár a gyerekszervezeteknek korántsem szükségképpen az iskola az egyetlen felvonulási terepe, a társadalom civil fejlődését jelzi, ha más bázisok megszaporodnak).

Mindent összefoglalóan: a ma működő gyerekszervezetek mindegyike „ajánlja magát” az iskolák számára, közülük egyik sem(!) áll pártpolitika szolgálatában, egyik sem politikai párt szervezete. Tehát egyikre sem érvényes a párttörvény, hanem a Gyermek Jogáról Szóló Egyezménynek az egyesülési jogot biztosító passzusa érvényesül. Vagyis nem zárhatók ki az iskolából! (A középiskolások szervezetei esetében egy árnyalattal bonyolultabb a helyzet, van néhány ifjúsági politikai szervezet, mely párthoz kötődik, a diákszerep és a politizáló ifjú szerepe itt jobban elkülöníthető.)

A mai magyarországi gyerekszervezetek szegények. Valamennyien a költségvetési támogatásra számítanak (s remélik, hogy a gyerekkorosztály iránti felelősség felülkerekedik a parlamenti vitában az ideológiai-pártpolitikai konfliktusokon, s nem szenved csorbát a megméretésben az egyenlő esély elve). Így valóban csak „magukat ajánlják” - nincs „mézesmadzaguk”. Egyedül identitásukat, az együvé tartozás együttes élményét tudják kínálni, a szervezet egészében felhalmozott tradíciókat, kapcsolatrendszereket és metodikai arzenált.

A gödi székhelyű Fiatal Sasok Mozgalmának elnöke nyugdíjas. A világot járt, sokszoros élmunkás szerszámkészítőt skandináv barátai avatták be az 1931-ben Brüsszelben alakult nemzetközi mozgalom rejtelmeibe. (A Falken-mozgalom 53 országban működik, a cserkészet után a második legjelentősebb hatású serdülő mozgalom.) Miután az Alapító Okirat csak „demokratikus társadalmakban” engedélyezi a szervezet működését, ezért – hangsúlyozta interjújában a magyarországi szervezet elnöke - hazánkban 1931 óta csak 1990-ben nyílott lehetőség a csatlakozáshoz. A volt szocialista országok közül még csak Magyarországot fogadták.

A Magyar Cserkészszövetség mintegy 500 cserkészcsapat, 20 000 cserkész szervezete. A reformpedagógiai gyökerek (kisközösségben – őrsben – végzett természetközeli hasznos tevékenység, főképp az önfenntartó táborok) éppúgy hangsúlyosak a hagyományban, mint a mély vallásos hit, s az is, hogy 1907-ben Angliában létrejött scoutism-mozgalmat követő magyar cserkészeknek annak idején olyan támogatói, vállalói akadtak, mint Sík Sándor, Karácsony Sándor, sőt Teleki Pál. A világszövetség, a WOSM ma 135 ország 20 millió cserkészét tömöríti, a korosztálynak csaknem 3%-át (miközben nem törekszik ennél jelentősebb szervezettségre). A Magyar Cserkészszövetség ifjúsági szervezet, önkéntes, politikamentes nevelőszervezet (és nem szórakoztató mozgalom), nem helyettesíti - tudhatjuk meg önideológiájukból - az iskola, a család és az egyházak nevelő tevékenységét, partnere mindezeknek. Ideálja a „hasznos állampolgár”, az ifjú lelki, szellemi, testi adottságainak kibontását tartja fontosnak. A törvények, a fogadalom, az egyenruha mind-mind eszközei a mozgalomnak. A szervezet alapja az őrsi rendszer, 6-8 gyerek társulása, az őrs élén 1-2 évvel idősebb ifjú áll. A „cselekedve tanulás” a cserkészeknek is eszménye.

A Magyarországi Gyermekbarátok Mozgalmát 1992-ben alakították újjá. Híven a százesztendős tradíciókat vállaló, szociálisan elkötelezett mozgalom tradícióihoz, a Gyermekbarátok ma is a gyermekérdekek képviseletét tartják a legfontosabbnak.

A Magyar Úttörők Szövetsége az 1946-os megalakítás hagyományait, s a nemzeti színű őrsi zászlóra hímzett tábortűz jelképét vállaló, alapvetően megújított több tízezres gyerekmozgalom. A gyermekszervezeti reformok sodrában az úttörőmozgalom ment talán a legmesszebbre a szervezet liberalizálásában. A szövetség értékeit tömören az 1991-ben elfogadott Egyezmény foglalja össze, itt hangsúlyos a szolidaritás, a közösség, a társadalmi hasznosság értéke ezen elemek, s a tradíció letagadhatatlan elemei óhatatlanul legalábbis „balközépen” helyezik el a mozgalmat. Az alapszabály nem tesz különbséget különböző tagsági formák közt, a szövetségben társuló gyerekek, ifjak, felnőttek egyenjogúak, választók és választhatók a szövetség szervezeteiben. A szövetség bázisa Csillebérc. Az arculat újrarajzolásának jeligéje: „Úttörők a barátságos harmadik évezredért”. A jelige az emberi kapcsolatok, az etnikumok közti kapcsolatok, az ember-természet kapcsolat humanizálására, a jövőre figyelésre orientál.

A 4 H Klubok Magyarországi Szövetsége következik a sorban. A finnországi mintákat követő, ám az eredeti, XIX. századvégi amerikai tradíciókat is feldolgozó magyarországi klubok közül az elsőség a Debrecen-Józsa-i iskolát illeti. Korábbi iskolai termelési-gazdálkodási törekvéseik szervezeti kereteit találták itt meg a vállalkozók. Abból az iskolakritikából indultak ki, hogy az iskola nem visz életközelbe, hogy a „kézzel tanulás”, a „csinálva tanulás” értékeit „importálni kell” az iskolába. Az állami támogatás kivonulása után a szervezet sejtjeire szakadt, jelenleg „lappang” a nyilvánosságban.

A „Magyarország Felfedezői Szövetség” százas nagyságrendben mérhető csapatot, közel 20 000 gyereket (köztük határainkon túl élő magyar gyerekközösséget is) tömörítő szervezet, a nemzeti történelem, nemzeti hagyományok ápolója.

Az Örökség Gyermek Népművészeti Egyesület a néptáncos gyerekcsoportok vezetői hozták létre - ma már kézműves tagozat is gyarapítja az egyesület sorait – voltaképpen szintén a regösmozgalom tradícióit ismerjük fel.

Különös helyet foglal el a sorban a már említett Települési Gyerekönkormányzatokat Segítők Szövetsége. Ma már tucatnyi településen működik a polgármesteri hivatalok mellett választott települési gyerekönkormányzat is.

Zöld Szív néven az ifjú környezetvédők hoztak létre gyerekszervezetet. Központjuk Pomáz. Országszerte bátor környezetvédelmi akcióikkal hívják fel magukra a figyelmet.

Szent László lovagjainak életét, erkölcsi példáját idézi a Szent László Szövetség.

A középiskolások több szervezet létrehozásával kísérleteztek. Sokáig volt a legnépszerűbb az ODU (Országos Diák Unio), mely a diákönkormányzatiság érvényesítésében – Igazlátó Napok stb. – ért el eredményeket.

A gyermekmozgalmak ifjú segítői - az egykori ifivezetők hozták létre a Zabhegyezőt - a Gyerekanimátorok Egyesületét, országszerte működnek segítőkész sejtjeik.

Karácsony Sándor, a legendás debreceni professzor, a Magyar Cserkészfiúk Szövetségének egykori elnöke fogalmazta így „Ocsúdó Magyarság – szokásrendszer és pedagógia” című, 1948-ban megjelent kötetében a nevelés metodikáin töprengve: „A harmadik módszer: autonómiát adni a gyerekek birodalmának. Értsük meg jól: a szabadság helyett önkormányzatot. Ez a nagylelkű gesztus közelíti meg leginkább a lehetőségek ideális mértékét. Előnye, hogy a gyermekek felügyelet alatt, sőt irányítás mellett, de mégis egymás között könnyebben élhetik a maguk életét... életközösségre csak életközösségben lehet életközösségre nevelni. Körülbelül ez az egyetlen igazság a szabadságra nevelés egyetlen paragrafusa.” (Karácsony, 1948)