Embernek és társadalomnak
egyaránt szüksége van közösségekre. Az embernek, mert a közösség biztonságot
nyújthat neki, tartalmat, célt adhat életének, nagyobb hatékonyságot
szándékainak, a gazdagabb kibontakozás lehetőségét személyiségének. A
társadalomnak, mint egésznek, mert közösségek gazdag hálózata nélkül
atomizálódik, egyedeire esik szét, tehetetlen tömeggé formálódik, képtelen az
egyéni érdekek sokféleségét társadalmilag hatékony csoportérdekekké
felerősíteni. Európa keleti felében a szocializmus hivatalos ideológiája
előszeretettel karolta föl a sporttal kapcsolatos nevelői gondolatokat, hiszen
az önmagát hivatalosan is „nevelőnek” tekintő társadalomban, a sportra, mint
eszközre tekintettek a legfőbb cél, a mindenoldalúan fejlett ember
kiművelésben. A sportklubok a közösségi életmódra nevelés színtereivé váltak,
formálták az identitástudatot, és erősítették az emberek összetartozás-érzését.
A
sportmozgalmi nevelés eredményességének egyik meghatározó szereplője azonban
maga az edző, akinek a nevelői hatásrendszere lényegileg tér el az iskolai
pedagógusétól. Az iskolában folyó munka természetes módon rendelődik alá a
pedagógiai - vagyis a majdani fejlesztési – céloknak, míg a sportbéli tevékenységek
alapvetően a közvetlen teljesítménycélnak rendelődnek alá, azaz éppen a
teljesítmény eléréséhez vezető erőfeszítéseknek van nevelő hatása a
személyiségfejlesztésben. Az edző többszörösen is érintett a nevelőmunka
sikerében: egyrészt személyének a követhető-követendő értékes személyiség
példájaként kell megjelennie, másrészt pedagógiai szakmai tudásának alkalmasnak
kell bizonyulnia a többi szociális tényező pozitív befolyásolására és a
hatékony feladatállításra. Ez azonban nem szükségszerűen következik be, amit
plasztikusan fogalmaz meg Volkamer, a jeles német
szakember, akit Rókusfalvy Pál, a magyar
sportpszichológus-professzor idéz nagy előszeretettel hivatkozott könyvében: ,,A sport senkit sem tett jó emberré, de ugyanígy senkit sem
tett rosszá, tudniillik nem a sport, hanem az edző nevel! ” (Rókusfalvy, 1994)
A sport
világának szervezetei, a sportkörök, egyesületek jelentős mértékben növelni
tudják az egyén horizontális kapcsolatainak számát, és a folyamatos
versenyeztetéssel egy rejtett hálózat is létrejön a társadalomban. A
mobilitás-vizsgálatok szerint a rendszeres sportolás – különösen az élsport – a
vertikális mobilitás terén „előmeneteli” lehetőségeket kínál, hiszen bármerre
tekintünk a világban, azt tapasztalhatjuk, hogy világsikereket felhalmozó
élsportolók gyakran a hátrányosabb helyzetű, esetenként a halmozottan hátrányos
helyzetű társadalmi rétegek soraiból kerülnek ki. Nálunk a társadalmi rétegek
közötti távolságok általában nagyobbak, mint a világ „fejlettebb”
társadalmaiban, a halmozottan hátrányos helyzetű csoportok lemaradása
pedig olyan mértékű (életkörülmények, képzettség, forrásszerzési lehetőségek),
hogy ez a mobilitás lehetőség kihasználás náluk még csak korlátozottan
figyelhető meg.
Hazánkban ma
a sportegyesület független társadalmi szervezet, amely lehet ún. egy
szakosztályos, amelyben egyetlen sportággal foglalkoznak és lehet a klasszikus,
több szakosztályos nagy egyesület, amelyben több
sportágban folyik a munka. A sportegyesület alapításához legalább tíz alapító
tag szükséges, akik kimondják a szervezet megalakítását, megalkotják az
alapszabályt, és megválasztják a képviselőiket. A sportegyesületek célja, hogy a
vonzáskörzetében élő gyerekek és felnőttek számára verseny- és szabadidős
sportolási lehetőséget biztosítson, segítse az eredményes élsportot, és az
ehhez kapcsolódó utánpótlás-nevelést, miközben egy sajátos közösségi légkört
alakít ki, megerősítve a tagok valahová tartozásának érzését.
A közösségben
űzött sportolás és a nevelés összefüggéséről sokan értekeztek (pl. Arisztotelész,
Locke, Kemény Ferenc), többek között az újkori
olimpiai mozgalmat útjára indító Coubertin is, aki a
sporttal és a közösséggel kapcsolatos gondolatait több írásában is boncolgatta.
„A sport-kooperációnak olyan jellemvonásai vannak,
amelyek azt a demokrácia egy előkészítő iskolájává avatják. Valóban, a
demokratikus állam sem tud boldogulni a kölcsönös segítség és a versenyzés
egybeolvadása nélkül, ami a sportoló társadalomnak is alapja és boldogulásának
legfőbb feltétele. De melyik intézménye a pedagógiának képes előkészíteni rá
közvetlen módon? Az ember hiába törné a fejét, hogy a sporton kívül találja
meg.” (Coubertin,1931)