„Ad usum delphini” – írták azon kötetek címoldalára, melyet óvatos nevelőik a „kis királyfiak, hercegek” számára írtak át – kihúzva a szövegből az „illetlenségeket”. Korábban nem volt külön gyerekkönyv, hiszen a mesemondók is a fonóban, tollfosztóban korra, nemre tekintettel mondták végtelen történeteiket.
Aztán a romantika irodalomtörténeti korszaka után, a nagy mesemondó, a máig hírneves Andersen példáját követve sorra születtek a fiatalabbaknak szóló kötetek. Nálunk Bezerédj Amália az első magyar gyerekkönyv szerzője.
A magyar gyermekirodalom világszínvonalú. Azzá tette, hogy a Nyugat költői nemzedéke által felállított magas esztétikai értékelvűség társult érzékeny pszichologikus gyerekismerettel. Weöres Sándortól, Tamkó Sirató Károlytól Kiss Annán át Varró Dánielig végtelen a listája a lírikusoknak. A modern magyar mese jól sáfárkodott a folklorisztikus hagyománnyal ötvözve a modernséggel, sőt posztmodern gondolatokkal, gondoljunk Móra Ferencre, Lázár Ervinre, Csukás Istvánra, Petrolay Margitra. A regénynek is jeles klasszikusai vannak: Móra, Móricz, Molnár Ferenc, Mándy Iván, Hárs László, Nógrádi Gábor, Darvasi István. A nagyobbak kedves olvasmányai a scifi-irodalomból adódnak, sokakat hódít a képregény, melynek egyre több szakember is hívéül szegődik, elismerve a műfajok sorában. Lesznek-e olvasóink? – vetették fel többen a drámai kérdést a 70-es évek végén, aggódva a kommercializálódás világa, az olvasásélmények nélkül felnövekvő nemzedékek világméretű jelenségén. Harry Potter nem egyszerű, de csattanós választ adott!
Hogyan idézi
fel a jeles német gyerekíró, Erich Kästner, a Két Lotti, az Emil és a detektívek halhatatlan szerzője az ideális
olvasót, a könyvbe feledkező gyereket? A bútorszállítók a munka végeztével még egyszer
körülnéztek az üres lakásban. A szoba sarkában megpillantották az ottfelejtett
szeneslapátot, másutt egy virágvázát és a konyhában Fricit: ott kuporgott az
ablaknál, és olvasott. Felkapták és levitték a szállítókocsihoz a lapátot, majd
a vázát, végül pedig a rendületlenül olvasó Fricit, és - végigrobogva a város
utcáin - Müllerék új lakásához hajtottak. Müller Frici - tízéves iskolai tanuló
- az úton is csak olvasott tovább. A szállítók felvitték az emeletre a
szekrényeket, az ágyakat, az asztalokat, a székeket, a ládákat, a seprűket és a
vödröket; végül pedig sor került a vázára, a szeneslapátra és Fricire is, aki
azonban egy pillanatra sem tette le a könyvét. A bútorszállítók még egyszer
benéztek az új lakásba, és elégedetten bólintottak. Minden a helyére került.
Müller úr mindegyiküket három-három szivarral jutalmazta meg, Frici pedig ott
kuporgott az ablaknál, és olvasott. Észre sem vette az egész
költözködést." (Kästner, 1976) Legyen
egy kis nosztalgiánk, s keressük az okait, miért találunk kevés ilyen gyereket
manapság.