A volt szocialista országok harmincas éveiben járó „fiataljai” mind ismerik és vidáman idézik fel beszélgetéseikben a magyar Tenkes kapitányát, a Mézga családot, vagy a lengyel Lolka és Bolkát, a Varázsceruzát stb. A mai gyerekek és fiatalok Amerikától Ázsiáig szintén számos közös beszélgetéstémát találhatnak Madonna legújabb klipjéről, a Vészhelyzetről, a Jerry Springer showról, Ben Affleck szerelmi bánatáról stb.: filmek, sorozatok, klipek, reklámok, hírek, sőt újabban ugyanolyan felépítésben működő showműsorok, vetélkedők tekintetében is. Ha pedig belehallgatunk az iskolai szünetek beszélgetéseibe, bizonyára nem az előző óra rejtelmeiről esik szó, hanem sokszor a tegnapi továbbjutókról a tehetségkutató showban, a valóságshow kiszavazottjairól, valamelyik sorozat újabb epizódjáról, a reklámok poénjairól stb. Ha családokhoz kopogtatunk be, akkor számos otthonban ott halljuk a beszélgetések mögött is zümmögni a televíziót, mint a családi élet kikerülhetetlen, állandó kísérőjét. A televízió mellett a rádióról is szólhatnánk itt, mert sok minden, amit e médiumról állítunk, a rádióra is igaz, de rendkívüli hatása miatt érdemesebb mélyebben a tévével foglalkoznunk. Hiszen félelmetes karriert futott be a televízió. A XX. század második felében terjedt el, és ma politikai csatározások mennek befolyásolásáért, üzleti érdekek hálózzák be, műsorok nézettségén múlhatnak emberi sorsok, sokak számára a legfőbb tájékozódási pont, információforrás, mely információk tömegét zúdítja ránk, műsorai a mindennapi beszélgetések gyakori témáit adják, emberekről (sztárok, politikusok, közéleti személyiségek), nézetekről kialakult véleményeket befolyásolhat.
Talán nem merészség azt mondani az egyik „legpedagógiaibb” eszközzé vált. Valóban számos pozitív pedagógiai lehetőséget rejt magában: oktató műsorok, ismeretterjesztés, közös kulturális tartalmak együttes feldolgozásának lehetősége, információk befogadása és feldolgozása, konfliktusok elemzése, vetélkedők által műveltségi elemek megismerése, tanulása stb. Persze számos problémát is rejt magában a tévé pedagógiai szempontból: a tévé előtt hagyott gyermek szocializációjának tipikus jelensége, a képernyőn mutatott agresszió által felvetődő problémák, az üzleti érdekek mentén történő divat- és fogyasztásformálás, a könnyen emészthetőség kísértése, és még sorolhatnánk. Mind olyan már közhelyként emlegetett tényezők, amik némi aggodalomra adnak okot, de elsősorban kihívást jelentenek a pedagógiai cselekvés számára. Van mit tanulnunk a televízió pedagógiai hatékonyságától, és van mit tennünk, hogy a gyerekek kritikus médiafogyasztók legyenek.
A televízió, ha mélyebben vizsgáljuk, átalakuló világunk egyik emblématikus médiuma. Megjeleníti mindazokat a társadalmi sajátosságokat, ellentmondásokat, amik körülvesznek minket. A tévé alapvetően demokratikus eszköz, szinte mindenkihez eljut, többféle üzenetet jelenít meg, alkalmat ad a nyilvánosságra. Ugyanakkor gyenge lábakon áll ez a demokrácia, mikor olyannyira ki van szolgáltatva a hatalmi, üzleti érdekeknek. A televízió így a már emlegetett közvetett kontroll jelenségének tipikus eszközévé válik. Lehetővé teszi a kulturális, nyelvi közösség megélését (sok országban a televízió segítségével terjedt el a dialektusoktól erősen eltérő nemzeti nyelv használata), a közvetített kulturális minták sem semlegesek, érdekmentesek azonban, és további probléma a már említett könnyen emészthetőség kérdése is. A fogyasztás logikája szerint a televíziónak a legnépszerűbbet kell közvetítenie, amely sokszor a legkönnyebben emészthetőt is jelenti, ami a leegyszerűsítésekre épít, a szenzációra, a közvetlen, gyors jutalmazásra, s így ellene hathat a nevelés (főleg az iskolai nevelés) műveltségtartalmainak, értékeinek erőfeszítést kívánó elsajátításának. Végül a gyermek nagyon sok mindent valóban megtanulhat a tévéből, de gyakran nem képes még szűrőt működtetni az információk befogadásában, és ráadásul korhatárok ide vagy oda a gyerekek jó részét gyakorlatilag mindenféle hatások elérik a délutáni showműsorokban szereplő pornósztárok összeverekedésétől az esti politikai vitákon át, a fejet véresen szétlövő akciósorozatig. Sokan vitatkoznak azon, hogy aggódnunk kell-e emiatt, vagy egyszerűen új tényként kezelnünk a gyerekek felnőtt világától való elhatárolásának a (szinte) lehetetlenségét. Mindenesetre ez új helyzetet jelent a pedagógia számára is.
A televízió
ilyen térhódítása váratlanul érte a szülőket, nevelőket. Hiszen nagyon gyors
volt a változás. Itt Magyarországon ezt jól nyomon követhetjük. A 70-es, 80-as
években már többen aggodalmaskodtak a televízió miatt, pedig akkor még nem
zúdult ránk annyi reklám, nem volt egész nap televízió, hétfőn adásszünet volt,
csak az egyik csatorna esti egyetlen filmjére várt mindenki közös izgalommal, a
tévémaci után szelíd mesék színezték a gyerekek életét, a kibukó mell már
soknak számított késő este is, és az iskolatévé adásai segítették az oktatást.
A rendszerváltás itt is robbanásszerű változást hozott. Ma számtalan
háztartásban húsz vagy annál is több adó fogható, a nap minden órájában van
televízióadás, megjelentek a reklámok és szenzációt kereső műsorok dömpingjével
a kereskedelmi televíziók. Mindez persze változtatott a televízió-nézési
szokásokon, és a nagyobb válogatás a kritikusabb szemlélet kialakulásának lehetőségét
is megteremtheti. A tematikus csatornák népszerűsége ebbe az irányba mutat.
Alapvetően változott a társadalmi tűréshatár az erőszak és a szexualitás nyílt
ábrázolásában is. A kereskedelmi televíziózás piacközpontúsága pedig a etikai szabályok mellőzésének irányában hathat. Társadalmi
szervezetek, közéleti csoportok sürgető felhívására a politikai élet is
igyekezett bizonyos szabályozással korlátozni a médiumok köztük a televízió
ilyen jellegű negativitását. Az Országos Rádió, Televízió Testület már
többször sok pénzkiesést jelentő adásszünettel büntetett tévéket, akiknek
ezután mérlegelniük kell: a szenzációs hír, műsor etikailag problematikus
közreadása hoz-e annyit a konyhára, mint amennyit elvihet a büntetés. A
kockázat azonban nem teljesen kiszámítható, mint ahogyan hozzá kell mindehhez
tenni még, hogy a kontrollnak ez a rendszere alapjaiban szintén
megkérdőjelezhető, és sokan kritizálják is, mert a cenzúra, a politikai
érdekekhez kapcsolható szólásszabadság-korlátozás intézményét látják benne. Kontroll
és szabadság ismét mélyen pedagógiai kérdések, különösen ha a gyerekek
„védelméről” van szó. Mégis az igazi pedagógiai út nem annyira ezen a
társadalmi-politikai szabályozáson át vezet – ezt persze nem nélkülözheti –,
hanem a szülők, pedagógusok cselekvésén, amely nem nélkülözheti a kontroll,
korlátozás és szabadság egyensúlyát a maga részéről, de sokkal többet is tehet
a dialógus, segítés által. Kósa Éva ír
erről: „A médiumok, de különösképpen a televízió elterjedésével a
szocializáció folyamata, a felnevelkedés feltételei megváltoztak. A naponta
több órát televíziót néző gyerekek a fizikai és a társas világról a személyes
tapasztalataikon túl nagymértékben - és szinte a legkorábbi életkortól kezdve -
a képernyő révén szereznek benyomásokat. A televízió leckét ad arról, mi a jó, mi a rossz, mi a sikeres vagy
sikertelen, hogyan viselkednek a nők és a férfiak, az öregek és a fiatalok. A
képernyő előtt ülő gyerekek legelső benyomásaikat kapják arról, hogy milyen a
szerelem, a szexualitás, milyen konfliktusok vannak családokban és másutt, és
ezeket milyen módon oldják meg. A média, elsősorban a televízió hatásaival kapcsolatos általános társadalmi aggály
mellett meglepő, hogy a gyerekeket nevelő-gondozó felnőttek milyen kevés
szerepet vállalnak a gyerekek médiahasználatának irányításában. A szülők
tekintélyes része nem is tudja, mit néznek a gyerekek a televízióban, és
legfeljebb a nézés mennyiségére (és nem a tartalmára) vonatkozóan állítanak fel
szabályokat. A látottak megbeszélése, az ajánlás, a lebeszélés egyelőre nem
általános szülői stratégia. Hiba volna azonban a televíziót bűnbakként a
társadalom szinte minden problémájáért felelőssé tenni. Hiba volna az is, ha a
gyerekek fejlődésében betöltött szerepével kapcsolatban csak a káros,
kedvezőtlen hatásait hangsúlyoznánk. Számos vitathatatlan pozitívumát azonban
meg kell tanulni okosan és értően használni. A jelen és a jövő társadalmában a
hatékony működés és együttműködés elképzelhetetlen a médiumok mindennapi
használata nélkül. Az ehhez szükséges szelektív és kritikus médiahasználat
kialakításában a gyerekekért felelősséget érző felnőttek nagyobb
szerepvállalására van szükség. Ennek hiányában joggal oszthatjuk egy amerikai
pszichiáternő aggályát, aki két dologtól féltette gyerekeit a televízióval
kapcsolatban: attól hogy tanulnak belőle, és attól hogy nem.” (Kósa, 2004)