Iskola és család, iskola és más intézmények, iskola és piaci szolgáltatások, iskola és egyházak, további civil kezdeményezések – mind-mind azért, hogy beteljesítsék a nevelés örök parancsát. Beteljesítsék jól-rosszul. Egymásra figyelve vagy egymással perlekedve. Talán mégsem egyedül a tragikus sorsú József Attila érezte úgy egy különösen rossz, nehéz pillanatában, hogy „már kétmilliárd ember kötöz itt,/hogy belőlem hű állatuk legyen…” A XX. század sajátos fejleménye az, hogy kritikus tömegben állt elő a konszolidált, felnőtt társadalom adományait és követeményeit elutasító „növendékgeneráció”. Erről szól az alábbi fejezet, mely kiegészíti könyvünk struktúráját egy a különféle tereken, intézményeken, szolgáltatásokon átívelő kulturális szempontú megközelítéssel.
A XX. század második felében terjedt el egyre gyakrabban a különböző, elsősorban szociológiai tanulmányokban, és aztán a köznyelvben is a szubkultúra kifejezés. Nem csak ifjúsági szubkultúrák vannak természetesen, de a kutatások jó része ezekkel foglalkozott. Nem könnyű magát a fogalmat definiálni, mert számos megközelítése van a szubkultúráknak a társadalomtudományokban, de egy munkadefiníciót itt megkísérlünk adni:
A szubkultúra egy általában nagyobb, átfogóbb kulturális közegben élő csoporthoz, társadalmi közeghez, térhez, réteghez köthető kulturális világ. Másodlagos értelemben magukat e saját szimbólum-, norma- és hagyományrendszerrel rendelkező csoportokat, kulturális-társadalmi formációkat nevezi a szakirodalom szubkultúráknak. Pl.: a munkásosztály szubkultúrája, az egyetemisták szubkultúrája, rock, hip-hop-szubkultúra, techno-szubkultúra stb.
A szubkultúra-kutatások első szakaszában sokszor alkalmazták deviánsnak tekintett csoportokra a kifejezést, és a köznyelvben mai napig sokszor negatív felhangja van a kifejezésnek. Persze az ellenkezőjét is lehet tapasztalni, amikor valakik büszkén vallják magukat egy adott szubkultúra tagjainak. A kutatásokban a szubkultúrák értelmezése terén változások mentek végbe, és mai napig sokféle megközelítése van ezeknek az ifjúsági kulturális formációknak. Érdemes röviden áttekinteni ezeket az értelmezéseket.
A szubkultúrához tartozó fiatal kezdetben a városi, deviáns fiatalt jelentette (leginkább fiút). A devianciának azonban a kutatók a fiúk csoportjai esetében problémamegoldó funkciót tulajdonítottak. Magatartásuk mögött társadalmi problémát láttak tehát, a bűnelkövetést pedig a korabeli pszichiátriai megközelítésekkel szemben társadalmi eredetű jelenségnek tekintették, mely a városi életben kiszolgáltatott rétegek helyzetére a társadalom egésze szempontjából bizony nem feltétlenül elfogadható, nem érvényes megoldást jelentett. A későbbi kutatók szintén a nagyobb társadalomhoz viszonyítva és ismét egyfajta válaszként értelmezik az ifjúsági szubkultúrákat. A szubkultúrák a munkásosztályhoz tartozó fiatalok ellenállásának a megnyilvánulásai ebben a megközelítésben. Az ellenállás azonban pusztán a jelek, a szimbólumok szintjén működik, a szórakozáshoz kötődik, nem hozhat igazi politikai-társadalmi változást. A szubkultúra egyfajta társadalomban jelenlévő „zajnak” tekinthető. A zaj ugyan nem változtat semmit, de mégis megmozgat valamit: a szubkultúra zajt kelt a társadalomban, s erre a társadalom sokszor érzékenyen reagál, például a morális pánik jelenségével, elítélve, megbélyegezve, „démonizálva” egy-egy szubkultúrát (leginkább a médiában), veszélyeit hangsúlyozva és túl nagy jelentőséget tulajdonítva annak. Van persze egy másik társadalmi reakció is: a szubkultúra jeleinek, viselkedési módjainak divatossá tétele – ismét elsősorban a tömegkommunikáció médiumai által –, mely természetesen meg is fosztja azt az ellenállói státusztól. Számtalan ilyen példát láthatunk a punk haj divatossá válásától, bizonyos korábban deviánsnak tekintett szórakozási formák széleskörű, divattá váló elterjedéséig, mint a kezdetben underground ellenkultúraként megjelenő Woodstock-típusú fesztiválok piacosodása (ld. a magyar Szigetet!).
A két hagyományos megközelítés számos kritikát kapott a legutóbbi évtizedekben. Ma már a szubkultúrákat nem annyira a deviáns „megoldási” módok és az ellenállás csoportjainak gondolják, hanem valódi alternatív szocializációs színtereknek, melyek a fiatalok felnőtt társadalomba való beilleszkedését segítik. Ez azt jelenti, hogy itt igazi szocializációs és tegyük hozzá nevelődési lehetőségeket kínáló csoportokról van szó. Ebben a megközelítésben már nem csak a devianciához, ellenállás köthető kulturális formációk tekintendők szubkultúrának, hanem számos egyéb csoport is (sportokhoz, vallási közösségekhez, szórakozási szokásokhoz stb. köthető szubkultúrák). A szocializációs útvonalak differenciáltak, sokszor leképezik a felnőtt társadalom differenciáltságát. Ezen kívül a szubkultúrákon belül is kialakul egyfajta szabályozó rendszer, s ahhoz is szükség van bizonyos szocializációra (normák, szabályok elsajátítása), hogy valaki egy szubkultúra tagja legyen. A társadalomtudósok szerint az utóbbi évtizedben ráadásul a fiatalok nagy része erősebb vagy gyengébb odatartozással része lesz egy ilyen alternatív nevelődési utat kínáló szubkulturális csoportnak. Egyébként meg kell említeni, hogy a kutatók figyelme a fiatalokkal kapcsolatban sokszor fordul a kiemelkedő zenei szubkultúrák felé.
Érdemes fölfigyelni ennek az értelmezésnek a pedagógiai jelentőségére. A fiatal gyakorlatilag az iskolaival párhuzamosan egy igazi tanulási folyamat részese lesz, ahol el kell sajátítania értékeket, normákat, nyelvezetet, szimbólumokat, viselkedési stílusokat, de – ha úgy tetszik – lexikális tudást is (gondoljunk csak például a nagy mennyiségű előadóra és adataira, amit egyébként az iskolai adatokkal szemben nehézség nélkül megtanul egy zenei szubkultúrához tartozó fiatal). Ráadásul ez a tanulás nem az iskolai szürke, unalmas térben zajlik le, hanem a szórakozáshoz, az élményhez köthető.
Meg kell említeni azt is, hogy sokan ma megkérdőjelezik a szubkultúra fogalmát magát; a szubkultúra, mint csoport kérdőjeleződik meg. A fiatalt az új elméletek már nem (szilárd) csoportban látják (ez a pedagógia számára különösen fontos kihívás), a szubkulturális világot pedig fluid, széttöredezett, posztmodern közegként írják le. A szubkultúra fogalom helyett egyéb kifejezéseket javasolnak a kutatók: stílus, életstílus, ízlés, „új törzsek” vagy a köznyelvben is (leginkább könnyűzenei közegben) használt szcéna. E nézőpont nem úgy tekint a fiatalra, mint aki egyértelműen valahová tartozik, hanem mint, aki válogat, sok helyen jelen van, sokféle szórakozást keres, végső soron saját szükségleteit elégíti ki stb. A társadalmi osztály, a csoport helyett a lazább természetű szociális formációk kapnak nagyobb jelentőséget az értelmezésekben. A fiatal individualitásában áll előttünk. Néhányak szerint a jelek összességéről, virtuális világról van szó és nem valóságról, tehát bizonyos értelemben a „szubkultúrák” nem valóságosak. Egyesek szerint valójában a társadalom építi fel ezeket, legtöbbször a média, s nincs egy igazi, valóságos csoport a jelek, a virtuális közeg mögött. Ebben a felfogásban természetesen megkérdőjeleződik, lehetséges-e a fiatal számára valamiféle hagyományos értelemben vett szilárd identitás kialakítása.
Az új kutatások egy része a régebbiek „tematikus” egyoldalúságát is kritizálja. Már nem csak a hagyományos munkásosztályhoz kötődő szubkultúrákat tanulmányozzák, hanem sokkal szélesebb körben folynak kutatások: „otthoni” szubkultúrák (a lányok „bedroom culture”-ja), virtuális szubkultúrák, „glokális” kultúrák, lányok a szubkultúrákban. Az utóbbi témák közül érdemes kitérni a globális és a lokális kultúra közötti kapcsolatokat vizsgáló tanulmányokra, valamint a lányokat tanulmányozókra. Az előbbi esetében elmondható, hogy míg a korábbi kutatásokban inkább helyi, a városhoz vagy esetleg egy nemzeti társadalomhoz köthető kontextusban szemlélték a fiatalt, addig most több cikk szól a globális ifjúsági kultúráról, a „globális fiatalról”. A globális nem feltétlenül áll ellentétben a lokálissal, sőt sokszor azt erősíti fel. A feminista elméletek és kutatások joggal szemére vetették a szubkultúra-kutatásoknak, hogy dominánsan férfiakról szóltak, férfiközpontú szemlélettel. Elindultak hát ebből a női nézőpontból is az elemzések, és a fiatal lányok kulturális világának kutatása. A női nézőponton túl az etnikumhoz köthető megközelítésmód is teret nyer a szubkultúra-kutatásokban, ismét azzal a kritikával, hogy a faji különbségekre kevés figyelmet szenteltek (-nek) általában a kutatók.
A fenti megközelítések egyrészt értelmezések, másrészt azonban feltételezhetően leképezik a társadalmi változásokat is. Tehát azért beszélnek ma egy szétszóródott szubkulturális közegről, mert a társadalom is „szétszóródott”, sokkal kevésbé egységes. Ebből a szempontból érdemes megnéznünk a magyar szubkulturális helyzet változását.
A rendszerváltozás után a magyar „szubkulturális” térkép jelentősen átalakult: meggyengült a hagyományos szocializációs intézmények hatása a fiatalokra, megerősödött viszont a kortársi és a tömegkommunikáció által közvetített szubkulturális minták befolyása; intézményesülési folyamatok mentek végbe (klubok, szórakozóhelyek, divatcikkek); korábbra tevődött a „szubkultúrásodás”; egymástól messzebbre kerülő és zártabbá váló szubkultúrák jöttek létre; végül a (korábban jellemző) politikai szembenállás helyett az általánosabb társadalmi értékek módosítása, alternatívák megfogalmazása „ad jelentést” ma a szubkultúrának.
Akármilyen megközelítésről legyen is szó, az világosan látszik, hogy ha a szubkultúrákról beszélünk az iskolán kívüli nevelés kapcsán, akkor ez egy olyan megközelítésre ad lehetőséget, amely túllép az előbbi fejezetek elsősorban intézményi keretein és a kulturális tényezők oldaláról ragadja meg a fiatalok alakulását, identitásformálódását. Már korábban is találtunk számos utalást a gyermek- és ifjúsági kultúrára, az intézményekben és azokon kívül a jelenlétére. Ezt a rendszerré összeálló, hasznos megközelítést, amelyet tankönyvünk alapstruktúrájának választottunk, ez a fejezet most kiegészíti ezzel a szubkulturális értelmezéssel, amelynek segítségével számos a fenti keretekbe nem illeszthető csoportot, hatást fedezhetünk fel, és egyes esetekben jobban átláthatjuk az intézményeken túlmutató hatásait a fenti fejezetekben szereplő tereknek. Lássunk néhány példát erre.
Nem esett szó a fentiekben az intézményhez, színtérhez általában nem köthető szerepjátékokról. Ezek pedagógiai jelentősége azonban nem hagyható figyelmen kívül. A szerepjátékot játszót fiatalok néha egy olyan szűkebb-tágabb csoportot, szubkultúrát alkotnak, amelyben szoros kapcsolatok alakulhatnak ki, sok időt töltenek együtt a fiatalok. A játék alapvetően tanulási folyamat: viselkedésmódok, szabályok, együttműködés, versengés, adatok, egyfajta „műveltség” elsajátítása, amelybe ráadásul az ellenőrzés, a teljesítmény értékelésének szempontjai is be vannak építve (továbblépés, több pont szerzése, ranglétra stb.). A műveltség kapcsán elég csak, ha arra gondolunk, hogy milyen bonyolult, mitológiailag összetett világ áll a Tolkien könyveire alapuló szerepjátékok mögött. Külön érdekesek pedagógiai szempontból a Harry Potter könyvek nyomán elinduló roxfortos szerepjátékok, ahol igazi iskolai szituációt szimulálnak, természetesen más tartalmakkal: a gyerekek tanulnak, vizsgáznak, vagy épp tanítanak, vizsgáztatnak, és iskolai szociális életet élnek a könyv mintája szerint. A szerepjátékok mindezen túl szerepek próbálgatásán át szintén az identitás-fejlődés útját kínálják méghozzá egy közösségben formálódva.
A korábbi egyik alfejezetben az internetről, mint színtérről volt szó. Lehet és érdemes róla általánosságban beszélni, de tudnunk kell, hogy egy rendkívül színes, szerteágazó világról van szó, és pedagógiai szempontból nehéz általában az internet iskolán kívüli nevelési hatásait számba venni. Sokkal inkább lehet, ha az interneten megjelenő egyes szubkultúrákra koncentrálunk. Ha szubkultúrák felől nézzük az internetet, akkor egyrészt az egyes pl. zenei szubkultúrák internetes megjelenésének sokszínű világát fedezhetjük fel, másrészt egy-egy kimondottan internetes, virtuális szubkultúrát ismerhetünk meg közelebbről. Ezek közül van olyan, amelyik kimondottan internetes, ott született meg és ott él, és van olyan, amelyik gyökerében más, de az adott virtuális-reális csoport meghatározóan az interneten kommunikál. Az elsőre példák lehetnek egyes fórumok, fájlmegosztó „közösségek”, közös internetes regényt írók közössége, illetve egészen tág szubkultúra-értelmezésben az iwiw stb. A másodikra példák lehetnek rajongói oldalak, filmekhez, könyvekhez köthető virtuális közösségek. Ez utóbbira egészen konkrét példát jelentenek a Harry Potter-es oldalak. Külföldön a mugglenet.com az egyik legnépszerűbb, nálunk pedig a lumos.hu illetve a mezesfalas.com. Közös jellemzője az oldalaknak, hogy többféle bekapcsolódási lehetőséget kínál a virtuális közösségbe. Nyilván van, aki csak a rendszeresen frissülő hírek miatt látogatja az oldalt. A hírekhez azonban lehet kommentárt írni, s néha kész párbeszédek alakulnak a kommentárírók között. A még egyértelműbb és mélyebb bekapcsolódás, odatartozás lehetőségét adják: a fórum a könyvek mintájára fölépülő „iskolai rendszerrel” (a belépők évfolyamokba sorolódnak pl.); a Harry Potter nyomán készült írások, novellák, egyéb művészeti alkotások bemutatásának, megvitatásának lehetősége; a teóriák írása, bemutatása, kommentálás a könyv történetéhez, megoldásaihoz kapcsolódóan; sőt a mézesfalás oldalhoz egy reális közösség is kapcsolódik a virtuális mellett: találkozókkal, közös kirándulásokkal, melynek ötletes neve: mézestali.
Az előző alfejezetek egyike az ifjúsági szórakozóhelyekről szólt. Ez esetben szintén egy más megközelítést tesz lehetővé a konkrét tereken túlmutató zenei szubkultúrák tárgyalása. A táncos szórakozóhely valójában csak az egyik – feltétlenül kiemelkedő – színtere a zenei szubkultúra világának. Az otthoni zenehallgatás, a rádió, az internetes honlapok, a közösség, a társak, barátok, stílusok, divatok követése mind e világ részét képezik, melyben sok pedagógiai hatás és út rejlik. Amint a kutatások jelzik, sokszor nem csak jó zenék hallgatásáról vagy egy szórakozóhely látogatásáról van szó, hanem egy sajátos értékvilág elsajátításáról is. Vannak konzervatívnak (pl. rock), liberálisnak (pl. house) és baloldalinak (pl. hip-hop) tekinthető zenei szubkultúrák. Természetesen nem pártpolitikai elkötelezettségekről van szó, és a csoportkultúra nem minden tagja azonosul ugyanolyan mértékben a szubkulturális értékvilággal. Egyes kutatások szerint értékrendbeli különbségek is lehetnek a szubkultúrákhoz tartozás szerint, tehát például az egyik csoport tagjai családközpontúbbak, mint a másikéi. Az eredményekkel óvatosan kell bánni – ezért sem idézzük a konkrét adatokat –, mert egy adott közegre, kis mintára vonatkoztathatók biztosak csak, de tendenciákat mutathatnak, illetve jelzik a szubkultúra – érték – ideológia – identitás – viselkedés tényezők összekapcsolódását.
Mindennek fényében elmondható, hogy a szubkultúrák tanulmányozása arra hívja fel a pedagógia figyelmét: nagyon sokféle kulturális formáción keresztül érhetik a gyermeket, a fiatalt kulturális, szocializációs, sőt pedagógiai hatások. Ezek az azonosulás útját kínálják: értékek, normák, szimbólumok, viselkedési minták által. Nem elhanyagolhatók tehát pedagógiai szempontból.
Szapu Magda a
szubkultúrákhoz köthető divatról a következő pedagógiainak tekinthető
gondolatokat írja le: „A divat – amely a
társadalmi megkülönböztetések látható formája – hat nem csak az öltözködésre,
de a gondolkodásra, az életstílusra, az ízlésre és a fogyasztásra is. Hatással
van a legkülönbözőbb kulturális termékekre, az időtöltés módjára, a társasági
témákra, az érintkezési formákra, a beszédfordulatra vagy a világnézetre. A
városi kultúrákban a divat veszi át a szokás és a viselet szerepét is. A
társadalmi irányítás egyik formája ez, kompromisszum a kényszer és az egyéni
szabadság között. Követése – utánzás, önkéntes együttműködés – olyan
csoportdivatot eredményez, melynek hatására a szerkezeten belül közös
értékrend, világkép alakul ki. A fogyasztás megannyi divatos formája a
csoporthoz tartozás jelzése.” (Szapu,
2002)