Forray R. Katalin: Módszertani útmutató a romológiai kutatásokhoz

Célkitűzés

Már a bevezetésben jeleztük, hogy a romológiát jellegzetesen multidiszciplináris területnek tekintjük – olyan szakágnak, amely a cigányság problémavilágát, kultúráját, a társadalom egészében való elhelyezkedését próbálja meg minél alaposabban megismerni. Ennek megfelelően a kutatások is sokfélék, a romológiában több tudományágban honos megismerési módszerekkel élünk: a szociológiai, történelmi, nyelvészeti, néprajzi, politikai, művészeti, stb. összefüggéseket adekvát módszerekkel törekszünk feltárni.

A romológia szakos alapképzésnek nem célja tudományos kutatók képzése, de célja a tudományos kutatásokban résztvevő, segítő asszisztensek kiképzése. E rövid áttekintésnek sem lehet célja a romológia területén alkalmazható kutatási módszerek bemutatása. Célunk az, hogy olyan alapismereteket adjunk, amelynek birtokában az alapképzést végzett hallgató képes tudományos kutatásban szerepet vállalni, illetve amelyekre alapozva önállóan is képes szűkebb körű kutatást elvégezni.

Változtassuk meg a kiinduló pontot! Hogyha nem a romológiát, hanem a kutatást választjuk kiindulásként, másként fogalmazódnak meg céljaink. Mert mi más a kutatás lényege, mint önmagunk, környezetünk, világunk megismerésére irányuló érdeklődésünk?! Ahogy a gyermek, érdeklődünk, mert kíváncsiak vagyunk mindenre (kíváncsiak maradunk, ha és amíg mentálisan „egészségesek” vagyunk), kérdezünk, a választ igyekszünk megérteni, és megint kérdezünk.

A tudományos kutatásban a kérdéseket rendszerezetten, következetesen, minél sokoldalúbban tesszük fel. Arra törekszünk, hogy utána nézzünk, mások a hasonló kérdésekre milyen válaszokat kaptak, hol vannak azok a pontok, amelyekre eddig még nem született megfelelő magyarázat. Megkeressük azokat a módszereket, amelyekkel hasonló érdeklődésű elődeink és kortársaink már próbálkoztak, és amelyek sikeresnek bizonyulnak a válasz megtalálásához – sőt a kérdés pontos megfogalmazásához. Olyan válaszokat keresünk, amelyek segítségével nemcsak megérthetjük a jelenlegi helyzetet, hanem megértjük a következményeket, vagy éppen javaslatot is tudunk kidolgozni a nem kívánatos következmények elhárításához. Találunk valamit – egy szokást, egy nyelvi fordulatot, egy műalkotást -, amiről azt gondoljuk, más még nem vette észre. Észlelünk egy társas helyzetet (például egyes gyerekekkel nem játszanak más óvodások), és tudni szeretnénk az okát – sőt javítani szeretnénk. Tapasztalunk egy problémát (például az egyik városrészben feltűnően gyakori a légúti megbetegedés), ahhoz hogy javítsunk a helyzeten, pontosan kell ismernünk a jelenséget. Nem föltétlenül végzünk tudományos kutatást, hanem jelentést („report”) készítünk: nem dolgozzuk fel a kérdés szakirodalmát, nem törekszünk általánosításra a tudományos ismeretek gazdagítása érdekében, stb., egy gyakorlati problémát derítünk fel, vizsgálunk, elemzünk, és ennek alapján konkrét javaslatot teszünk a konkrét helyzet megoldására.

A példákat hosszan sorolhatnánk, de talán már ezek is illusztrálják a fejezet egyik fontos üzenetét: ahhoz, hogy „kutatók” legyünk, elég kíváncsinak lennünk elkötelezettségből vagy hivatalból. Ahhoz viszont, hogy tudományos igénnyel keressünk választ kérdéseinkre, egy kicsivel többre van szükség. A fejezet másik üzenete az, hogy a tudományos érdeklődésben (kutatásban) kétféle motiváció játszhat szerepet. Ezek egyike a megismerés igénye, a válaszok tudományos következményeinek tudata, másika pedig a megismerés gyakorlati vagy társadalmi következményeinek motivációja. A romológia esetében természetesen mindkét alaptípusnak – az elméleti és az empirikus érdeklődés, tudományos kutatás – fontos szerepe van.

A kutatást tehát ebben a fejezetben a célzott, rendszeres (szisztematikus) megismerés módjának tekintjük. Ha pedig így fogjuk fel, akkor felmentve érezhetjük magunkat azon kötelezettség alól, hogy a módszereket akár a megismerendő terület (szociokulturális helyzet, nyelv, történet, néprajz, stb.). akár a megismerés motivációja (ismeretbővítés vagy alkalmazás-fejlesztés) szempontjából csoportosítva teljességében mutassuk be. Célunk az, hogy néhány olyan fontosabb aspektust ismertessünk, amelyekkel hallgatóink az önálló rendszeres ismeretgyűjtéshez kaphatnak ismereteket, kompetenciákra tehetnek szert érdeklődésük szisztematikus kielégítése érdekében.

Ha a kutatást a fentieknek megfelelő tág keretek között értelmezzük – tehát nemcsak a tudományos kutatásra gondolunk -, akkor beleérthetjük a munkahelyeken végzett rendszeres adatgyűjtéseket, feldolgozásokat is. Ezért ez a fejezet reményünk szerint azok számára is felhasználható lesz, akik az alapképzés befejezése után a kilépnek a munkapiacra. Az itt részletezett kompetenciák alkalmasak lehetnek a képzettségüknek megfelelő munkahelyeken önálló vagy asszisztensi munkakörök betöltésében.

Az alábbiakban az empirikus kutatási módszerekről esik szó. Ennek legfőbb indoka az, hogy a romológia alapképzésben résztvevők érdeklődése feltételezhetően inkább a jelenre mint a múltra, inkább a megoldandó problémákra, mint az elméleti összefüggések feltárására irányul. Valójában nem kutatási technikákat, módszereket ismertetünk – erre a célra különböző szakkönyvek állnak rendelkezésre, amelyeket nem helyettesíthet egy rövid fejezet -, inkább arra törekszünk, hogy a kutatással kapcsolatos általánosabb kérdéseket tegyünk fel, és vizsgáljunk meg.

Morális szempontok

A módszereket ismertető tankönyvekben az etikai aspektus a módszertanok végén, szinte függelékként szerepel. Témánkban az indokolja kiemelését, hogy az etnicitás egyike a különösen érzékeny kérdésköröknek, amelyek a személyiséghez fűződő jogokra vonatkoznak (vö. statisztikai törvény). A törvényhozás egybecseng a morális értékítélettel: az etnikai hovatartozás vállalása perszonális (személyes) jog. A törvény a különösen érzékeny adatok közé sorolja - például a stigmatizálás veszélye miatt. Ezért például a népszámlálásokban is – ahol a válaszadás kötelező – kivételt képeznek az etnicitásra vonatkozó kérdések (a vallási hovatartozásra, a mentális - testi problémákra vonatkozókkal együtt).

Ebben a fejezetben több szó esik a morális szempontokról, mint az adatgyűjtés technikáiról. Természetesen nem könnyű a megfelelő technikák elsajátítása sem, de kényesebb kérdés, ezért különösen a cigány, roma népességgel való kapcsolattartásra készülő leendő szakemberek számára fontos, hogy eligazítást kapjanak a mit szabad és mit nem szabad a törvények szerint és a másik ember személyiségének tiszteletben tartása mellett.

Az etikai aspektus hangsúlyosan az itt és most élő emberektől gyűjtendő információkra vonatkozik, ám ne tegyünk itt éles különbséget: a tapintat és a tisztelet a múltban élt embereknek is kijár! Tehát aki levéltárban, lelkészi hivatalban vagy iskolai évkönyvben gyűjt anyagot, kellő távolságtartással és tisztelettel kell megközelítse időben és térben távoli „partnereit”.

Nem véletlen a szóhasználat: vizsgálat, kutatás „tárgyának” lenni lefokozása a másik embernek. De a valódi helyzetnek – nemcsak a korrekt beszéd követelményének - is jobban megfelel, ha „partnerről” beszélünk. Igaz, hogy ebben a kapcsolatban én vagyok az, akinek feladata a megfigyelés, kérdezés, információgyűjtés, de a másik együttműködése, sőt rátermettsége nélkül nem tudom teljesíteni ezt a kötelességemet.

Kérdezésről, kérdezőkről és adatközlőkről, válaszolókról lesz szó ebben a fejezetben. Ezek a fogalmak nem a szociológiai kutatás „privilégiumai”. Ahogyan már eddig is szó volt róla, szándékunk szerint mindenféle érdeklődést (gyűjtést, adatgyűjtést, feldolgozást, elemzést) magában foglal a kérdés (kérdező) és a válasz (válaszoló) kettőssége.

Általában mindenkitől minden megkérdezhető egyenlőségen alapuló helyzetekben (bár nem mindig tanácsos). Azaz megkérdezhet bárki az utcán, homoszexuális, református vagy sváb vagyok –e, melyik pártra szavazok, és a kérdésre válaszolok vagy nem válaszolok. Bemehetek egy családhoz kérdőívvel ilyen kérdésekkel is, de vállalnom kell, hogy durván elutasítanak, kizavarnak a kérdőívemmel együtt. Ám nem tehetem fel ezeket a kérdéseket aszimmetrikus helyzetekben, tehát amelyek alá-fölérendeltséget tartalmaznak: nem szabad különösen érzékeny adatra (etnikai-nemzetiségi hovatartozásra, vallásra, stb.) vonatkozó kérdést föltenni kiskorúaknak általában, különösen nem az iskolában (oktatási-nevelési intézményben), de felnőtteknek sem például munkahelyen, felsőoktatási intézményben. Tovább pontosítva: nem tilos – sem morálisan, sem a törvény szerint – kérdőívvel, interjúval személyes adatokról megkérdezni bárkit, ha a kérdező semmilyen formális kapcsolatban nincs a kérdezővel. Ám nem szabad ilyen kérdést feltenni még a felsőoktatásban sem, ha a kérdező tanára a kérdezettnek vagy egy tanár (tanszék) nevében lép fel. (Az utcán, az egyetem kapujában persze feltehető bármilyen kérdés.) Ugyanígy nem szabad föltenni személyes adatokra vonatkozó kérdéseket munkahelyeken sem, különösen ha a kérdező (vagy megbízottja) tagja a munkahelyi szervezetnek.

Tudni kell, hogy bármely kérdésre való válaszadás – a népszámlálás kivételével – önkéntes (ezt többnyire fel is szokták írni az adatlapra), és nem járhat semmilyen hátránnyal a válaszadás teljes vagy csak az egyes kérdésekre vonatkozó elutasítása. Hierarchikus helyzetben azonban az önkéntesség sérül, hiszen nem biztos, hogy mindenki komolyan veszi a válaszadás megtagadásának következmény-nélküliségét. A „mindenki” nemcsak a válaszolót, hanem a kérdezőt is magában foglalja: joggal gyanakszik a kérdezett, hogy ha nem válaszol, annak negatív következményei lehetnek.

Az anonimitás sem egyszerű kérdés. A tudományos kutató számára rendszerint világos: az válaszoló azonosítására szolgáló személyes adatok nem fontosak, sőt fölöslegesek a kutatás szempontjából, hiszen a kutatás lényege az, hogy az egyedi adatokból a kutató valamilyen általánosítható tapasztalatra, ismeretre tegyen szert, általános következtetést vonjon le. E szempontból teljesen fölösleges információ, mi a neve az egyes válaszolóknak, gyakran nem is tudja, kitől származnak az információk. Arra kell törekedni, hogy a partnert is meggyőzzük arról, hogy névtelen marad - és a névtelenséget föltétlenül biztosítani kell.

Más helyzetben az anonimitás kérdése fel sem merülhet. Erről elsősorban akkor van szó, ha egyedi alkotásokról (pl. művészi alkotás, népdalok, népmesék előadása) gyűjtünk információt. Természetes, hogy az válaszoló nevét, lakhelyét, életkorát stb. feltűntetjük, ha az illető saját vagy közössége meséjét, dalait, táncát stb. mutatja be, hagyományozza az utókornak. Ugyanígy természetes, hogy meg- és feljegyezzük közéleti személyiségek nevét – már amennyiben ilyen minőségükben nyilatkoznak meg. Ezt azonban a partnerünknek föltétlenül tudniuk kell – ha netán tiltakoznak, biztosítani kell számukra a névtelenséget.

A két szélsőség között rengeteg helyzet fordulhat elő, ahol az anonimitás kérdése nehezebben eldönthető. A levéltári kutatásokban, forráselemzésekben rendszerint fontosak a nevek, de a közelmúltra irányuló kutatásokban már óvatosnak kell lennünk. A megfigyeléssel, különösen résztvevő megfigyeléssel végzett vizsgálódás aligha teszi lehetővé, hogy partnereink ténylegesen névtelenek maradjanak, azonban éppen ezért még jobban kell ügyelni arra, hogy bármilyen szintű, műfajú publikációban azonosíthatatlanok legyenek. Fantázianevek szolgálhatnak arra, hogy a megjelenítés a személyesség varázsát megőrizze, de partnereink személyét ne adjuk ki.

Ha valaki például elemzést készít egy cigány kisebbségi önkormányzathoz érkezett kérelmekről vagy panaszokról, akkor nyilvánvaló, hogy az egyes személyeknek, családoknak nem kell azonosíthatóknak lenniük: az elemzés lényegét, a vizsgált probléma valódi súlyának kiemelését zavarná, ha minden esetben leírná valaki, pontosan ki volt a kérelmező vagy panaszt tévő személy. Az elemző tudja, ismeri az adatokat, de nem használja ezeket. A példában hivatali titoknak számító adatokról van szó, más esetben nem „hivatali” a titok, hanem morális. Ez azt jelenti, hogy nem jár büntetőjogi felelősségre vonással a megsértése – ám jobb, ha az illetőnek senki sem árul el információt.

Összefoglalva, a névtelenség (anonimitás) olyan helyzetet jelent, amelyben még a kutató sem képes azonosítani az információt azzal a személlyel, akire vonatkozik. A titkosság pedig azt jelenti, hogy a kutató – bár tudja, hogy melyik adat kire vonatkozik – vállalja, hogy az információkat bizalmasan kezeli.

Mindezek a szempontok akkor kapnak kiemelt hangsúlyt, ha meggondoljuk, az emberek kockázatot vállalnak, amikor különböző, esetleg kényes kérdésekre kell válaszolniuk, megengedik, hogy egy kívülálló bepillantson az életükbe, esetleg részt is vegyen benne. Ezért különösen nagy a kutató felelőssége, hogy ne legyen az illetők ártalmára együttműködési készségük.

A politikai elkötelezettség is kényes kérdés lehet a romológiai kutatásokban – persze minden kutatásban az, de a cigánysággal kapcsolatos kutatások az elmúlt években és talán még hosszabb ideig különösen ki vannak téve a kísértésnek. A kutató magánemberként – szigorúan magánemberként! – nyilván rendelkezhet politikai preferenciákkal, akár értékpreferenciákra gondolunk, akár egyértelmű pártkötődésre. A valódi tudományos kutatás azonban politikamentes abban az értelemben, hogy nem tükrözheti például a kutató politikai elkötelezettségét sem. A természettudományos kutatásban ez nagyjából magától értetődőnek tűnik, bár ott sem mindig az (gondoljunk csak a genetikára, amely szélsőséges esetben embercsoportok, emberfajták alacsonyabb- vagy magasabb-rendű besorolásához szolgáltatott muníciót). A társadalomra vagy a kultúrára irányuló kutatásokban még ennyire sem magától értetődő a „szubjektív” ember és az „objektív” kutató szétválasztása.

Egy nagyon nem mai példával illusztrálva ezt a problémát, gondoljunk az elmúlt évek botrányaira, amelyek a cigány kisebbségi népismereti tankönyvek körül gyűrűztek: az egyik szerint például a cigány csoportok feladata volt egykor a falvakban a veszélyes hulladék (pl. elhullott állatok) utcákról való eltakarítása. A vita arról szólt, szabad-e a magyarországi cigányság történetét ide „lealacsonyítani”. A kutató természetesen akkor jár el megfelelően, ha minél alaposabban vizsgálja és elemzi a forrásokat, függetlenül attól, hogy mai gondolkodásunk szerint erkölcsileg „helyes” vagy „ helytelen”, „rossz” vagy „jó” volt-e, amit megfigyelt. Ha személyes politikai elkötelezettsége motiválja a kutatásban, akkor mondjuk – a példánál maradva – nem vesz tudomást arról, hogy más cigány csoportok másképp tették hasznossá magukat a társadalomban (esetleg éppen mai ítéleteink szerint is pozitívan, például zenélés), vagy arról a kézenfekvő összefüggésről, hogy az új beköltözők mindig azt a munkát végzik, ami fontos ugyan, de az őshonosok már nem nagyon hajlandók vállalni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy politikai megrendelésre egyáltalán nem jöhet létre „valódi” kutatás, de a helyzet mindenesetre kényes: lehet, hogy a megrendelő az eredményeket is maga akarja meghatározni. Lehet, hogy aszimmetrikus, hierarchikus helyzet alakul ki, amely – ahogyan az egyes adatgyűjtésekben már leírtuk – a tudományos vagy egyszerűen a tárgyszerű, sokoldalú, lelkiismeretes elemzést megnehezíti. A tudományos kutatásban az esetleges egyéni politikai elfogultságokat „semlegesíti” az alapos és sokoldalú tájékozódás a téma szakirodalmában, a tudományos közösség tagjaitól (a kollegáktól) érkező bírálatok.

A kutatásban – akár tudományos kutatásról, akár „egyszerűen” valamely kérdés, probléma vizsgálatáról és elemzéséről, új ismeretek gyűjtéséről, tehát valamiféle jelentésről (angol nyelven „report”, ami nem egészen azonos a médiában megjelent „riporttal”) van szó - nem szabad abból kiindulni, hogy érveket keresek igazam bizonyítására. Ezért nem szerencsés, ha valaki feltevéseit, hipotéziseit „igazolni” törekszik, nem pedig megvizsgálni! Kijelöljük a választott témát, kérdéseket teszünk fel, feltételezéseket (hipotéziseket) fogalmazunk meg, és vizsgálódásunk során kiderülhet az is, hogy kérdéseink nem pontosak, feltételezéseink egyike-másika téves volt. Ez nem baj, hiszen éppen azért végezzük a kutatást, hogy a valóságról minél pontosabb képet alakítsunk ki. Amikor elkezdtük, tudni akartunk valamit, de erről kiderült például, hogy sokkal komplikáltabb, mint eleinte hittük, ezért új kérdéseket kell(ett) megfogalmazni. Feltételeztünk valamely választ a kérdésünkre, de a hipotézisünk vagy igaz volt vagy sem, az is lehet, hogy az új kérdésekre kigondolt új válaszolok hibásak, vagy éppen megfelelők. (A jó kérdések és a jó hipotézisek kialakításában a szakirodalom sokat segíthet!) A lényeg nem az, hogy tévedtünk vagy sem, hanem az, hogy tudjuk-e meggyőzően indokolni, érvekkel (kutatási eredményekkel) alátámasztani következtetéseinket, megállapításainkat: a tévedéseket éppen olyan korrekten lehet indokolni, mint azt, amikor eleve „igazunk” volt.

Magatartási tanácsok

Az alábbiakban nem valamiféle illemkódex összeállítása a célunk, hanem – oktatói tapasztalataink nyomán – segítség nyújtása azokban a helyzetekben, amikor az ember tudományos vagy nem tudományos kutatói szerepben lép fel.

Valójában nincsenek külön, a társas érintkezés egyéb formáitól elkülönült szabályai az empirikus adatgyűjtésnek, mégis érdemes néhány szót ejteni erről a kérdésről, mert sokak számára jelenthet problémát a „helyes” viselkedés.

Tehát ugyanazokat a „szabályokat” kell betartani, mint más szociális helyzetekben.

• A tiszteletnek ki kell fejeződnie a kommunikációban!

Minél hagyományosabb, minél inkább tradicionális közösség tagjával találkozunk, annál jobban kell ügyelni a formális tiszteletadásra is. A tisztelet kifejeződhet öltözködésünkben (ne legyen kihívó, feltűnő), beszédmódunkban (halkan, de tagoltan, érthetően beszéljünk, kerüljük az idegen szavakat), az üdvözlés és megszólítás módjában (minél idegenebbek vagyunk a kérdezettek számára, legyünk annál udvariasabbak) és általános magatartásunkban (pl. ne üljünk le, ne gyújtsunk rá, amíg nem szólítanak fel erre).

Ha megkínálnak valamivel, köszönettel el kell fogadni, ha az utcáról behívnak a házba, be kell menni, legalább pár percre, mert az elutasítás sértő lehet.

És mindenekelőtt: figyeljünk a kérdezettre, hiszen az ő munkájának rendszerint egyetlen honoráriuma, hogy valaki odaadóan hallgatja, érdeklődést keltett egy másik emberben.

• Ne akarjunk okosabbak, szebbek, sikeresebbek lenni, mint interjúpartnereink!

Ne javítsuk ki a válaszoló által elkövetett nyelvi, nyelvtani, viselkedésbeli hibákat (legfeljebb akkor, ha maga kér tanácsot). Ne oktassuk ki, ne mondjuk meg, szerintünk mi a „helyes”. Ugyanez vonatkozik öltözködésünkre, megjelenésünkre is.

Ez olyan helyzetekre is érvényes, amikor egy iskolai osztályt vagy éppen büntetésüket töltő embereket kérdezünk-figyelünk meg, tehát a sem életkori különbség, sem a társadalmi helyzet nem jogosít fel arra, hogy fölényünket jelezzük. Ráadásul akárki is a válaszoló, mi a vagyunk a választ kérők, tehát nem vagyunk fölényben.

Ehhez a ponthoz, de a következőhöz is tartozik a tanács, hogy nagyon kell ügyelni a nemek közötti kapcsolatokra. Tradicionálisabb vagy zártabb közösség esetében szerencsésebb, ha azonos neműt kérdezünk (ezt különösen fiatal és/vagy egyedülálló nőknek, férfiaknak érdemes szem előtt tartaniuk). Nemcsak a kutatás láthatja kárát, hanem az egyes személyek is sérülhetnek, ha a szakmai kapcsolat személyes érzelmekkel, indulatokkal (pl. féltékenység) keveredik.

• Rómaiak között élj úgy, mint egy római! - így szól a régi mondás. Persze, ettől az ember nem válik „rómaivá”, de ez az egyetlen esélye arra, hogy elfogadják.

Különösen, ha terepkutatásra, részt vevő megfigyelésre vállalkozunk, mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy a közösség bizalmába fogadjon. Ez igen kényes és nehéz feladat. Mindenki átélte vagy megfigyelte már az új gyerek helyzetét az óvodai, iskolai csoportban, diákotthonban, volt önmaga vagy látott új beköltözőt a lakóhelyén, új kollegát az összeszokott munkahelyi közösségben. Tudjuk, milyen nehéz – gyakran „vizsgákhoz”, rítusokhoz kötődik - a befogadás. Nem kevésbé nehéz a kutató helyzete, ha belülről akar megismerni egy közösséget! Meg kell tanulnia a csoporton belüli szabályokat (értékeket, normákat, szokásokat), a közösség struktúráját (pl. kik a vezetők vagy tekintélyes személyek), és alkalmazkodnia kell ezekhez a szabályokhoz – tudva és szem előtt tartva azt, hogy sose lesz a közösség tagja.

Cigány, roma közösségben végzett eredményes munkához – reményünk szerint – jól felhasználhatók a romológia szakon tanultak: a közösség által beszélt nyelv felismerése, alacsonyabb-magasabb szintű ismerete, a kommunikáció és interakciók, szokások és rítusok általánosabb szabályainak ismerete, amelyekre alapozva a konkrétabb, és az adott közösségre (családra, személyre) vonatkozó információkat gyűjteni tudjuk.

• Ne akarjunk másnak látszani, önmagunkat feladni. Ez hosszabb és intenzívebb kapcsolatban (az empirikus kutatás során) úgyse sikerülhet.

Cigány, roma közösségben a nem cigány kutató akkor lehet sikeres, ha vállalja kívülállását, egyúttal kifejezi érdeklődését, elkötelezettségét, esetleg valamiféle mediátori szerepet is játszik: válaszol a saját közösségére irányuló kérdésekre. A cigány, roma etnikumú kutató bizonyos értelemben „otthon van” akkor is, ha nem saját csoportjában, közösségében végzi munkáját. Ennek a helyzetnek sok előnye, de persze hátránya is van. Előnye, hogy könnyebben megnyílnak előtte az emberek, esetleg nem kell fáradoznia azért, hogy kivívja: ne akarják önkéntelenül vagy tréfából félrevezetni. Hátránya pedig az, hogy nehezebb megtartania a megfigyeléshez szükséges tárgyilagos távolságot, nem kívülállóként könnyebb bevonni olyan helyzetekbe, amelyeknek a munkájához nincsen köze. Azt se felejtsük el azonban, hogy a cigányságon belüli csoportok között esetleg nagy társadalmi távolságot érzékelnek egyes személyek, így hát az is mérlegelés tárgya lehet, melyik csoportból érkezett a kutató. Ez együtt már olyan sokféle feltétel figyelembe vételét jelentené, hogy gyakran nem is érdemes foglalkozni az optimális döntés ilyesfajta „kicentizésével”. Az adottságok és feltételek ismeretében kell kialakítani azt a játékteret, amely a legjobb lehetőségét adja a felek interakcióinak.

• Nagyon nehéz kérdés annak eldöntése, mennyire vegyünk részt az életproblémák megoldásában.

A társadalomtudományi problémák megfogalmazásában mindig fontos szerepet játszik a valóság megismerésének instrumentális megközelítése: a világ megértésére való törekvés azért, hogy azután valamilyen irányban megváltoztassuk. Ha például megállapítjuk, hogy egy iskola mely osztályaiban felülreprezentáltak a roma tanulók, ez előfeltétele lehet a cselekvésnek az oktatáspolitika vagy iskolairányítás területén. Ugyanakkor – az elemzésbe más változókat is bevonva – esetleges tudományosan is értékes, elméleti összefüggéseket, törvényszerűségeket figyelhetünk meg, írhatunk le.

Az imént leírt „viselkedések” a kutatás keretén belül maradtak. A kérdést azonban úgy fogalmaztuk meg, hogy a konkrét kutatáson kívüli problémákra gondoltunk. Ez azért életszerű kérdés, mert cigány, roma közösségben számíthatunk arra, hogy találkozunk torokszorító szegénységgel, a hivatalok packázásával szembeni tehetetlenséggel, a munkapiaci vagy munkahelyi diszkrimináció felháborító eseteivel – akár éppen erre irányul kutatásunk, akár nem, akár résztvevő megfigyelést végzünk, akár kérdőívvel keressük fel a családokat. Ráadásul joggal feltételezhetjük arról, aki romológiai kutatásra vállalkozik, hogy átlagon felüli szociális érzékenység, a szegényekkel, kiszolgáltatottakkal való együttérzés és felelősségtudat jellemzi. Mit tegyünk hát?

Mindenekelőtt: ne csapjuk be a segítségért hozzánk fordulót, ne ígérjük problémái megoldását, ha nem tudunk segíteni. Talán rövid időre nagynak és hősnek éreznénk magunkat, ha így tennénk, de teljesíthetetlen ígéretünkkel ártunk kollegáinknak, rosszabb esetben a bennünk megbízókban. Ha azonban akkor és ott segíteni tudunk (pl. egy hivatalos levél megírása, tájékoztatás megadása, információ nyújtása), akkor haladéktalanul segítsünk.

Ne lázítsuk interjúpartnereinket azok ellen, akikkel problémájuk van (hivatalok, feletteseik, stb.), mert mi elmegyünk, és őket még nagyobb bajban hagyjuk magukra.

Legyünk tisztában azzal, hogy a legtöbb esetben nem tudunk segíteni: nem ismerjük teljességében a kérdést, nem biztos, hogy mi olyan jól el tudunk igazodni a hivatalok útvesztőiben.

Természetesen vállalhatjuk is a személyes intézkedést, élére állhatunk a lázadásnak, ám valószínű, hogy akkor a foglalkozást kell váltanunk, mert a kutatásra nem marad időnk, elfogulatlanságunk és tárgyilagosságunk is veszélyben forog. Még így sem bizonyos, hogy akár csak egyetlen emberen, egyetlen családon érdemben segíteni tudtunk.

Kínzó morális dilemma a segítés vagy a nem-segítés közötti döntés, amit mindenkinek magának kell meghoznia. Ám ha tudományos kutatásban akarunk részt venni, talán helyesebb, ha a valóság minél teljesebb, lelkiismeretesebb feltárásával, a törvényszerűségek minél pontosabb, alaposabb leírásával törekszünk a világot megváltoztatni.

• Tegyünk-e feljelentést, ha visszásságokra bukkanunk?

Komoly probléma ez is, az előbb felvetett kérdés másik oldala. Mit tegyünk, ha pedagógus-interjúpartnerünk elmeséli, ő és kollegái rendszeresen verik a gyerekeket (mert másképpen nem lehet velük bírni), vállalkozó interjúpartnerünk elmondja, hogy nem vesz föl cigányt bizonyos munkakörökbe (pl. mert elriasztják a vevőket), és így tovább.

Mielőtt döntenénk, gondoljuk végig a helyzetet: az információhoz úgy jutottunk, hogy anonimitást vagy titoktartást ígértünk, ezzel (is) sikerült elnyernünk az illető bizalmát. Melyik a fontosabb „szabály”, ígéretünk betartása vagy a (jogosan) elítélhető akció leleplezése?

Talán az előző pontban is javasolt magatartás itt is az ajánlatos: csak akkor lépje át a tudományos kutatáshoz szükséges távolságtartás határait, csak akkor avatkozzon be, ha elszánta magát a foglalkozásváltásra. (Ez esetben állítása mellé gyűjtsön további információt, meggyőző és bizonyító erejű adatokat.) Kutatóként tiszteletben kell tartania saját ígéretét és a válaszoló bizalmát.

Ha és amikor nyilvánosságra hozzuk a kutatás eredményeit, akkor ügyelnünk kell arra, hogy a konkrét személy és a helyszín ne lepleződjék le. Ha szélesebb körű kutatás részeként találjuk meg ezt az információt, akkor a probléma megoldódik: a táblázatok számszerű vagy százalékos adatainak sorában nyilván nem lesz azonosítható. Ha a hitelesség és életszerűség kedvéért közölt interjúrészlet vagy éppen esettanulmány forrásaként használjuk fel az elmondottakat, akkor álnévvel vagy körülírással kell gondoskodnunk arról, hogy interjúpartnerünk ne legyen azonosítható!

• Nem sértő-e, ha interjúpartnerünket cigánynak (romának) mondjuk?

A romológia szakos hallgató már tudja, hogy az etnicitás, az etnikai hovatartozás önmagában érték-semleges, de természetesen lehet negatív ítéletet fűzni hozzá (stigmatizálás, megbélyegzés), és pozitív minősítést is (nacionalizmus). Azt is megtanulja, hogy minden egyes embernek az identitása összetett, többféle, több komponensből áll, amelyek közül csak az egyik – nem is minden helyzetben lényeges -, hogy az illető melyik etnikumhoz tartozik. Ám helyes-e azt mondani, hogy „cigány”? Mondjunk inkább „romát”?

E rövid áttekintésnek nem feladata az elnevezések történetének vizsgálata. Ezért itt előbb egyetlen nemzetek és etnikumok felett álló emberjogi és polgárjogi alapelvet emelek ki: minden népnek joga van arra, hogy önmagát elnevezze, és ezt a jogot (elnevezést) másoknak tiszteletben kell tartaniuk. Magyarországon az érintettek többsége elfogadja a „cigány” elnevezést, ezen a néven saját érdekvédelmi (tehát lényegében politikai) szervezeteket alakítanak máig, következésképpen senki sem vitathatja el jogukat ehhez a névhez. Az európai cigány szervezetek több mint egy évtizede a „rom” népnevet (többes száma a „roma”) javasolták közös elnevezésként, de csak politikai diskurzusokban. Ezt is tiszteletben kell tartani. Ám ha egy közösségtől, családtól, személytől információt kérünk, akkor a helyzet határozottan nem definiálható politikai diskurzusként. Így hát nem „kötelező” a rom, roma elnevezés használata. (Némely esetben nem is ajánlatos, mert ellentétes hatást érhetünk el vele.)

A gyakorlatban a javasolható eljárás az, hogy megfigyeljük, hogyan nevezi önmagát, közösségét partnerünk, és ehhez alkalmazkodunk. Ha pedig résztvevő megfigyelőként élünk együtt, megtanuljuk az egyes elnevezések konnotációit (hozzáfűzött tartalmait) is.

Empíria vagy elmélet?

A szakirodalom tanulmányozása elengedhetetlen feltétele a tudományos kutatásnak: tudnunk kell, hogy témánkról, kérdésünkről, mint vélekednek mások, milyen ismeretek gyűltek össze, melyikkel értünk egyet, melyikkel van vitánk, mi az amit magunk tennénk hozzá mindehhez. Ha kérdésünk természete nem empirikus, hanem elméleti kutatást kíván (például egy történeti kérdés levéltári kutatása), akkor ugyancsak meg kell ismernünk a témával kapcsolatos szakirodalmat, ebben nincs különbség. Valójában az egyetlen lényeges különbség az elméleti és az empirikus kutatás között, hogy az előbbi dokumentált forrásokra alapozva (esetleg előbb még ezeket is feltárva, megkeresve) vizsgálja a kutatói kérdésre adható válaszokat, az utóbbi pedig élő személyektől gyűjti az információkat a kérdésre adható válaszokhoz.

Persze azért nem ilyen egyszerű a dolog, mert a besorolás függ a kérdéstől és a választott vizsgálati módszertől. Ha például egy szervezet (iskola, civil szervezet, önkormányzat, stb.) kapcsolatrendszerét és működését az iktatókönyvi bejegyzések alapján kívánjuk tanulmányozni – ez igen hatékony módszere a szervezetelemzésnek – akkor nyilvánvalóan empirikus kutatást végzünk. Az iktatókönyvi bejegyzéseket úgy értelmezzük, mint egy kérdőívre adott válaszokat, csoportosítjuk, kódoljuk, rögzítjük az adatokat, majd valamilyen matematikai statisztikai programmal (vagy kézi erővel) eloszlásokat, táblázatokat készítünk az adatokból.

Elméleti kutatás szükséges például a jogi szabályozás változásainak elemzéséhez – a forrás ebben az esetben a jogszabályok összessége, a szakirodalmat az e jogszabályokra vonatkozó elemzések szolgáltatják. Empirikus kutatást lehet végezni e témakörben, ha például a jogi változások társadalmi hatását akarjuk tanulmányozni (pl. a cigány kisebbségi önkormányzatok összetételének változása a kisebbségi választásra vonatkozó törvény módosulása nyomán). Elméleti kutatást kíván a nyelvtani struktúrák leírása, azonban empirikus kutatásra van szükség, ha ezeknek a nyelvtani struktúráknak az élőbeszédben történő alkalmazását vizsgáljuk meg. Elvileg elméleti kutatást kíván az irodalmi szövegek elemzése, ám ha narratívának tekintjük, azaz egyfajta interjúként értelmezzük, joggal empirikus anyagként is kutathatjuk. Ugyanez érvényes – bár talán kicsit több magyarázatot igényelne részletesebb indoklása – a nem szöveges, hanem például képi, zenei vagy mozgásos megjelenítési formákra (pl. képzőművészet, film, zene, tánc).

A statisztikák értelme

Minden kutatásban találkozunk statisztikával: a hivatalos, a valahol már megjelent adatokra támaszkodunk, vagy magunk állítunk elő táblázatokat. A hivatalos (KSH, minisztériumi) statisztikák fontos alapot képeznek következtetéseink általánosításához (összehasonlítás, ellenpontozás). Nagy előnyük, hogy szakszerűek, teljes körűek és összehasonlíthatók, tehát idősorokat tudunk készíteni belőlük egy-egy tényező, változó időbeli alakulásának tanulmányozásához, korlátozottan ugyan, de nemzetközi összehasonlításhoz is felhasználhatók. Persze, mint mindennek, ennek is ára van. A hivatalos statisztikák nem a kutatói kérdéshez igazodnak, a válaszadás (a KSH esetében) kötelező ugyan, de nem egyezik más adatokkal, és így tovább. Ami a cigány, roma (és az egyéb nemzeti-etnikai kisebbségekre vonatkozó) adatokat illeti, ott különösen nagyok a problémák: minden adat más, attól függően, milyen forrásból származik. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a kutató a forrásoknál (vagy a szakirodalomban) pontosan jelölje meg, honnan származnak az adatok.

A saját adatokat is – abban a tág értelemben, ahogyan az előző fejezetben szó volt erről – statisztikai táblázatokban lehet összefoglalni. Semmi mást nem jelent ez, mint a gyakorisági táblázatokat, azt, hogy melyik kategóriában (változó) hány adat fordul elő, és ez az összes adat hány százaléka. Amikor bonyolult (többváltozós) matematikai-statisztikai műveleteket hajtunk végre, az lényegében nem jelent mást, mint hogy megnézzük, hogyan szóródnak (milyen értéket vesznek fel) a vizsgált tényezők, változók, a számítógépes program kiszámítja az átlagot és besorolja az értékeket (válaszokat) az átlagtól eltérő csoportokba.

Vannak eljárások – ezért érdemes nemcsak az Excell táblázatok szerkesztését, hanem legalább az SPSS-programot megtanulni -, amelyek arra szolgálnak, hogy a nyert adatokat gyorsan lehessen elemezni és a köztük lévő összefüggéseket megtalálni. (E népszerű és közismert számítógépes programokon kívül olyanok is vannak, amelyeket kifejezetten narratívák elemzéséhez hoztak létre.) A legokosabb számítógép sem pótolja az embert, nem dolgozik helyette, tehát a kutatónak kell a kérdéseket, a feldolgozás szempontjait (kódolás), az összefüggések szempontjait (táblázatszerkesztés) kitalálnia és kidolgoznia. Ezután következhet csak a talált összefüggések értelmezése, a kutatási kérdésekkel és hipotézisekkel való szembeállítása.

Nézzünk meg egy publikált táblázatot! Figyeljük meg: van száma (fent vagy a táblázat alatt), pontos és rövid címe, az oszlopoknak és soroknak is vannak címei, majd az oszlopoknak és a soroknak is van „Összesen” rovata, ahol az elemszámokat találjuk és a 100 %-ot (az utóbbit annak jelzéseként, hogy vízszintesen vagy függőlegesen számoljuk a részadatokat).

Az önálló táblázatok szerkesztése során fontos szem előtt tartani néhány alapszabályt. Az egyik, hogy derüljön ki valahol, valamikor, hány ember, hány válasz adataiból jött létre a táblázat, a mátrix (50-nél kisebb mintából nem szokás táblázatot készíteni, az eredményeket más módszerekkel kell interpretálni), a százalékos megoszlásokat csak az elemszám (a válaszolók száma) megadása után illik megadni. (Bután néz ki olyan táblázat, amely pl. 50 %-okról szól, és kiderül, vagy éppen nem derül ki, hogy mindössze két ember szerepel ebben a sorban.)

A statisztikai adatokat táblázatban foglalhatjuk össze, vagy grafikonban, diagrammban ábrázolhatjuk. Az ábrázolásra egyszerűen alkalmazható számítógépes programok (pl. az Excell) állnak rendelkezésre.

A kartográfiai ábrázolás

A szociálökológiai környezet vizsgálata mondhatni minden romológia irányú kérdésfeltevésben fontos lehet: van-e és hogyan alakul a lakóhelyi elkülönítés/elkülönülés (szegregáció), mennyire elérhetők a gyermekintézmények, és az elérhetőség mértéke hogyan befolyásolja a szülők társadalmi helyzetét, van-e és hogyan működik a civil szféra, milyen a tömegközlekedés – és mindez milyen összefüggésben van a helyben lakó családok társadalmi helyzetével, kulturális szintjével. A társadalomstatisztikai adatokból (ha ábrázoljuk, táblázatban foglaljuk össze: változókból) tehát következtetéseket lehet levonni egy-egy lakóhely, terület, térség fejlettségével, a lakosság élethelyzetével kapcsolatban.

A szociálökológiai életviszonyok összessége persze nem fér egyetlen térképre, azonban többváltozós matematikai-statisztikai eszközökkel (SPSS cluster-analízis) jól csoportosíthatók a lakóhelyek (lokalitások) a vizsgálni kívánt szempontból. Másfelől érdekes és tanulságos lehet, hogy ezen életviszonyok egy-egy eleme (az egyes társadalmi változók) hogyan alakul az országban.

A kartográfiai ábrázolás a társadalom horizontális összetételét térképen, tehát érzékletesen mutatja be. Egyetlen pillantásra látni engedi azokat a területi-társadalmi különbözőségeket, amelyek túlzottan nagy mértéke az ország öntudatos lakóit jogos aggodalommal tölti el.
A térképes (kartográfiai) ábrázolásról tudni kell, hogy kizárólag teljes körű adatokkal működik. Nem kizárólag országos adatokat lehet térképen ábrázolni, hanem például megyei vagy települési szintű adatokat is: a teljes körűség a választott területi egységre érvényes.

Esettanulmány

Azért érdemes erről a kutatási módszerre külön kitekinteni, mert különösebb anyagi és eszközbeli ráfordítás nélkül elkészíthető. Lehet önálló kutatás, de lehet az egyéb módszerrel készülő, szélesebb körű vizsgálat kiegészítője is, illetve a későbbi elemzések forrása.

Az esettanulmány lényege egy eseménysor, sztori minél pontosabb, sokoldalúbb leírása. Amikor esettanulmányt készítünk, arra kell figyelnünk, milyen körülmények között bonyolódik le az esemény, és hogyan viselkednek a szereplők. Úgy készíthetjük, hogy naplót készítünk, vagy újra és újra ellátogatunk helyszínre, megkérdezzük, hogy most éppen hol tartanak, hogyan módosultak az eredeti elgondolások, hogyan látják a dolgok kimenetelét, az esélyeket, a jövőt.

Az elemzés során azokat a feltételeket vizsgáljuk, amelyek az ilyen eseményeket kialakíthatták. Továbbá elemezni kell a szereplők „társadalmi magatartását”, cselekvési eszközeiket is, amelyek megértéséhez viszont ismerni kell kultúrájukat.

Esettanulmányt írni mindenki tud, az elemzéshez azonban több eszköz és átfogó ismeret szükséges (ezek nélkül közhelyek gyűjteményévé válik elemzésünk). Szükséges a helyismeret – a környezet megfelelő ismerete -, és a fogalmak ismerete, amelyekkel a vizsgált helyzeteket megfelelően tudjuk leírni. Az esettanulmányozás olyan módszer, amellyel a helyi hatalmi és érdek-viszonyokat tudjuk értékelni, tehát igen jól használható a romológiai kutatásokban is.

Összefoglalás

Ebben a fejezetben a kutatások végzéséhez igyekeztünk gyakorlati tanácsokat adni. A romológia alapképzésből nem tudományos kutatókat bocsátunk ki, de olyan szakembereket szeretnénk képezni, akik részt tudnak venni kutatásokban, további tanulás után maguk is tudnak majd tudományos kutatást vezetni.

Ezek a gyakorlati tanácsok elsősorban a kutatásban való részvételre, a kérdezettek megszólítására, a velük való együttműködés etikai normáira, a viselkedés formáira vonatkoznak. Végül néhány konkrétabb módszertani leírást adtunk egyes kutatási módszerekről.

A romológiai kutatások területeiről, módszereiről kötetünk tanulmányaiból is tájékozódhat a hallgató, az elmélyültebb érdeklődés kielégítését a csatolt szakirodalom szolgálja.

Irodalom

- Babbie, E (1995): A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. Budapest: Balassi
- Barna Ildikó – Székelyi Mária (2004): Túlélőkészlet az SPSS-hez. Többváltozós elemzési technikák társadalomkutatók számára. Budapest:Typotex
- Geertz, C (1997) Sűrű leírás: út a kultúra értelmező elméletéhez. In: Bohannan, P. – Glazer, M. szerk: Mérföldkövek a kulturális antropológiában. Budapest: Panem, 713-742.
- Kozma Tamás (2004): Bevezetés a nevelésszociológiába. Budapest: nemzeti Tankönyvkiadó.
- Nowak, S. (1981) A szociológiai kutatás módszertana. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
- Prónai Csaba (2000): Előszó. In: Prónai Cs. szerk.: Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Budapest: Új Mandátum, 11-28. p.