Heé Veronika

A cseh irodalom története

Cseh irodalom a két világháború között

A második világháború, a felszabadulás és az ötvenes évek

A normalizáció korának irodalma

Ócseh irodalom

Az írásbeliség előtti korokról a régi cseh mondák tanúskodnak. Ezek első változatai a krónikákban jelentek meg. Fő alakjai Čech atya, a honalapító, Libuše fejedelemasszony, férje, Szántóvető Přemysl, a Přemysl-ház mitikus alapítója stb. és a hozzájuk fűződő történetek (honfoglalás, lányháború, harc az ellenséges idegen törzsek ellen) klasszikus feldolgozásukat Alois Jirásek Régi cseh mondák c. művében kapták.

A cseh írásbeliség kezdeteinek előzménye a szláv írásbeliség kialakulása a 9. században. Ekkor működött a Morva Birodalom területén az a két görög származású hittérítő, Konstantin (későbbi, szerzetesi nevén Cirill) és Metód, akik az első szláv ábécét, az ún. glagolita írást összeállították, és (ó)szláv nyelvre az első vallási és jogi szövegeket lefordították.

A csehországi írásbeliség kezdetben ószláv és latin nyelvű volt. Az ószláv nyelvemlékek közül legjelentősebb Szent Vencel ószláv legendája. Az ószláv kultúra továbbélését egészen a 11. század végéig jelzik a Sázavai kolostor ószláv kultúrájáról fennmaradt emlékek.

Az ószláv írásbeliséggel párhuzamosan, már a 10. században jelen volt a latin is. A legtöbb vallási és jogi szöveg egészen a 13. század végéig cseh földön is latinul íródott.

Viszonylag önálló latin irodalmi művek e korban a legenda és a történetírás műfajában keletkeztek. Egész sor művészileg is értékes legenda keletkezett Szent Vencelről, illetve egyéb hazai szentekről Ludmilláról, Adalbertről és Prokopról. A legkiemelkedőbb ezek közül a vitatott keletkezésű, a talán a 10. század végéről való Kristián legendája Szent Vencelről és Ludmilláról .

A cseh történetírás atyja Kosmas (1045–1125) volt. Chronica Boëmorum (Cseh krónika) c. műve egész krónikásnemzedékeknek szolgált előzményül és mintául. A művelt, világlátott Kosmas, aki a prágai Szent Vitus templom káptalanjának dékáni tisztét töltötte be sokáig, művét életének utolsó öt évében írta. Műve történetírói tudatosságról vall. Stílusának klasszikus kiérleltsége, valamint szemléletmódjának összetettsége miatt legnagyobb része máig élvezetes olvasmányként hat.

A cseh nyelviség első nyomai latin szövegekbe beszüremkedő glosszák formájában jelentkeztek. Talán a 10. század végén keletkezett első cseh vallásos ének, egyszerű stílusú Hospodine, pomiluj ny (Uram, irgalmazz nekünk) még ószláv elemeket tartalmaz. Lehet, hogy még a 12. századból származik a Svatý Václave, vévodo země české (Ó Szent Vencelünk, Csehország fejedelme) c. ének, mely az előbbivel együtt sokáig a nemzeti himnusz szerepét töltötte be.

A cseh gótika virágkora

Az ócseh kultúra és irodalom virágkora a 14. század. Kelet-Közép-Európában egyedülálló bőségben és színvonalon keletkeztek már ekkor cseh irodalmi művek. Fő műfajai: verses világi és vallásos epika, szatírák, dráma, líra, verses és prózai dialógus, szórakoztató világi próza. A felívelés a Luxemburg uralkodók, főleg IV. Károly német-római császár és cseh király (uralk. 1346-1378) nevéhez köthetők. Károly a cseh korona területeit jelentősen megnövelte, 1348-ban megalapította a prágai egyetemet, építkezéseivel kialakította a gótikus Prága máig ismert arculatát, támogatta az egyéb művészeteket (irodalom, zene, festészet, szobrászat), A világi verses epika két kimagasló alkotása a 14. század elejéről a Staročeská Alexandreida (Ócseh Alexandreida) és a Dalimilova kronika (Dalimil krónikája). Az első az ókori macedón uralkodó, Nagy Sándor (uralk. i.e. 336-323) életét beszéli el klasszikusan nemes mértéktartással, a világi dicsőség múlandóságát kifejező líraisággal. Az utóbbi mű a Luxemburgok trónra kerülésének idejéből az ismeretlen szerző hazafias és erkölcsi aggodalmait tükrözi; népszerűsége évszázadokon át meg-megújult.

A ócseh szatírák és a hasonló stílusú humoros dialógus, a Podkoní a žák (A lovászmester és a diák) a korabeli cseh népélet tükre, hasonlóan, mint a Mastičkář (Kenőcsárus) c. drámatöredék, mely a liturgikus dráma elvilágiasodásának kezdeteit mutatja.

A szatírák képviselte „alacsony stílus”-ban íródott verses mű a Legenda o svatém Prokopu (Szent Prokop legendája), mely a szatírákkal együtt a legfontosabb ócseh kéziratban, a Hradecký rukopis-ben (Hradeci Kézirat) maradt fenn.

Az irodalom művelt közönség szűk csoportjának szóló exkluzív irányát a magas művészi kvalitásokat mutató verses Život svaté Kateřiny (Szent Katalin élete) és a Tkadleček (Kistakács) c. terjedelmes prózai dialógus képviseli.

A huszita kor

IV. Károly békés és virágzó korszakát IV. Vencel (cseh kir. 1378-1419) ingatag, konfliktusokkal teli uralma követte. A király és a nemesség, illetve király és a prágai érsek közötti viszályok, a városi szegényréteg nyomorának növekedése, az egyház általános erkölcsi hanyatlása olyan társadalmi nyugtalanságot idézett elő, mely vallási reformmozgalom kibontakozásához vezetett. A mozgalom főalakjává Husz János magiszter (cseh nevén Jan Hus, 1371 k. – 1415) a prágai egyetem tanára, a Bethlehem-kápolna prédikátora vált. Husz elítélése a konstanzi zsinat keretében és máglyahalála Csehországban általános felháborodáshoz, majd Vencel halála után forradalomhoz és a cseh trónra lépő Zsigmonddal (magyar kir. 1387-1437, cseh kir. 1420, 1436-7) való szakításhoz vezetett. A 15 évig tartó háborúban a huszita haderő hatalmas győzelmeket aratva rendszeresen visszaverte az ország ellen irányuló keresztes hadakat, de a mozgalom teológiailag és politikailag nem volt egységes. A radikálisabb Tábor városának hívei és a katolicizmushoz közelebb álló Prága körül csoportosuló erők 1434-ben végül egymással csaptak össze Lipany-nál. A katolikus egyházzal 1433-ban megkötött egyezség alapján az enyhén protestáns színezetű kelyhes egyház a következő majd két évszázadban Csehország legnépesebb egyháza volt.

A huszita kor irodalmának legnagyobb tömege vallási értekező próza. Előzményének tekinthető Tomáš ze Štítného (1333 k.–1401) kisnemes kiváló nyelvezettel megírt traktátusai. Kiemelkedő irodalmi színvonalat képviselnek Husz János és Petr Chelčický (1390 k.–1460 k.) Posztillái (1413, ill. 1435 k.), valamint az előbbi Knížky o svatokupectví (1413. Könyvecskék a szimóniáról) ez utóbbi Sieť viery (1440 után. A hit hálója) c. műve.

A korszak legnépszerűbb műfaja a népi vallásos ének volt, melynek értékes gyűjteménye a barokk rekatolizáció korát véletlenül túlvészelő Jistebnický kancionál (Jistebnicei Énekeskönyv). A legismertebb két huszita ének a Ktož jsú boží bojovníci (Kik az Isten katonái) és a Povstaň, povstaň veliké město Pražské (Kelj föl immár, híres Prága) kezdetű énekek jól tükrözik a kor elszánt, patetikus szellemét.

További fontos korabeli művek még a Budyšínský rukopis (Bautzeni Kézirat) verses szatírái és Vavřinec z Březové (1370–1437?) latinul írt Chronicon-ja (1414-1421. Huszita krónika).

Cseh humanizmus és reneszánsz

A huszita háborúk lezárulta utáni majdnem két évszázad a viszonylagos nyugalom és prosperitás időszaka Csehországban. A délen dúló török háborúk a Jagelló (1471-1526), majd főleg a Habsburg-uralkodók (1526-1918) idején az országot inkább csak közvetve, súlyosabb adók formájában érintették.

A reneszánsz első áramlata Csehországot igen korán, még IV. Károly idején érte el, de ez még csak felületi és szórványos jelenségeket eredményezett, majd a huszitizmus által félbeszakadt. Fénykora a 15. század 2. felére és a 16. századra esik, emléke leginkább az építészetben maradt fenn.

A cseh humanista irodalom cseh és latin ágra szakadt. A latin ág az európai humanista irodalomhoz kapcsolódott, és kezdeteinél egy nagy formátumú, ragyogó szatirikus vénájú költőegyéniség, Bohuslav Hasištejnský z Lobkovic (1461 k.–1510) áll. A 16. század folyamán talán több száz szerző tollából hihetetlen mennyiségű latin költői mű született, ezek tisztes vagy jó színvonalúak, de kimagasló költői tehetségről nemigen tanúskodnak. Tekintélyes a latin nyelvű szakkönyvek száma is.

A nemzeti humanizmus korai tehetsége, Hynek z Poděbrad (1452-1492), Jiří z Poděbrad (azaz Poděbrad György, uralk. 1458–1471) cseh király egyik fia, aki a humanista szellemet Mátyás budai udvarában is megtapasztalta. Kiemelkedő cseh humanista volt Viktorin Kornel ze Všehrd (1460 k.–1520) jogtörténész, a cseh nemzeti humanizmus programadója.

A 16. század folyamán fontos szerepet játszottak az író, kultúrszervező nyomdászok, közülük Daniel Adam z Veleslavína (1546-1599) neve később az egész korszakot fémjelezte.

A kor számos történetírása közül kiemelkedő jelentőségű Václav Hájek z Libočan (†1553) katolikus pap Kronika česká-ja (1541. Cseh krónika), mely évszázadokon át kedvelt olvasmány, sok képző- és zeneművész inspirációs forrása volt.

Jelentős még a reneszánsz-kor politikai és útirajz-irodalma.

A 16. és 17. század folyamán a legkiemelkedőbb kulturális tevékenységet a Jednota bratrská (Cseh Testvérek Egyháza) fejtette ki. Könyvkiadó tevékenységük koronája az aprólékos filológiai munkán alapuló protestáns bibliafordítás Bible kralická (1579-1594. Králicei Biblia), melynek nyelvezete nemcsak a cseheknél volt mintaadó, hanem a 19. század elejéig szlovákok irodalmi nyelvét is adta. A cseh testvérek tudósai közül kiemelkedik Jan Blahoslav (1523-1571) és a világhírű pedagógus Jan Amos Komenský (Comenius, 1592-1670). Komenskýnak nemcsak ismert panszofikus és pedagógiai művei (Didactica Magna, 1638; Orbis pictus, 1658; Schola ludus, 1654 stb.), hanem cseh nyelvű, „szépirodalminak“ tekinthető alkotásai is kimagaslóak. A Labyrint světa a ráj srdce (1623. A világ útvesztője és a szív paradicsoma) c. allegórikus regénye a világban a helyét kereső és nem találó ember képe, aki végül a szív áhítatában lel otthonra.

A barokk kor

A cseh rendi felkelés fehérhegyi bukása (1620) utáni évtizedekben az addig nagyobb részt protestáns lakosság erőszakos rekatolizálása ment végbe. A 17. század második felében főleg a barokk költészet virágzott. Adam Michna z Otradovic (1600 k.–1670) kiváló költő-zeneszerző mellett a kor legnagyobb költőegyénisége Bedřich Bridel (1619–1680) jezsuita pap volt. A bukolikus világi költészet hatása érezhető Felix Kadlinský vallásos költészetében.

A világi irodalom – a művelt nemesség és polgárság nagyarányú emigrációja miatt – lehanyatlott, az egyetlen kiemelkedőbb költő Jan Václav Rosa (1620 k.–1689). A 18. századra vallásos és didaktikus irodalom mellett a népkönyvek, a vásári dalok (kramářská píseň) és a népköltészet jellemző.

Bár a kor az irodalomnak nem kedvezett, a többi művészeti ágak, az építészet, képzőművészet és zene virágoztak.

A nemzeti ébredés kora

Dobrovský kora

A cseh történelem és nyelv iránti megújult érdeklődés a 18. század utolsó harmadában kezdődött, majd hazafias mozgalommá erősödve nagyjából a 19. század közepére a cseh jellegű és nyelvű kultúra átfogó térnyeréséhez vezetett.

A mozgalom kezdetben tudományos jellegű volt: megindult a cseh történelem dokumentumainak feltárása, a cseh nyelvű nyelvemlékek kiadása, a cseh nyelvet védelmező írások jelentek meg. A cseh nyelv 1793-tól a cseh tudományosság katedrát kapott az egyetemen, középiskolai szinten is nyíltak lehetőségek a cseh nyelv fakultatív tanulására.

A kor legkiválóbb tudósa Josef Dobrovský (1753–1829) a felvilágosodás racionalista szellemében elveti a tekintélyelvet, és a módszeres tudományos kételkedés elvi alapján áll. Hatalmas életművével több újabb kori tudományág atyjának tekinthető. Geschichte der böhmischen Sprache und Literatur (1792. A cseh nyelv és irodalom története) c. munkájának irodalmi korszakolása meghatározóvá vált. Az Ausführliches Lehrgebäude der böhmischen Sprache (1802. A cseh nyelv tüzetes nyelvtana) a modern cseh irodalmi nyelv rendszerét alakította ki. A két kötetes Deutsch-böhmisches Wörterbuch-ja (1802, 1821. Német-cseh szótár) a cseh szókincs első rendszerezett és tudományos alapú összegzése.

Az Institutiones linguae slavicae dialecti veteris (1822. Az ószláv nyelv alapjai) a szlavisztika alapjait fektette le.

A 18. század utolsó harmadában megindult a nemzeti színjátszás, valamint Václav Thám (1756–1816 k.) és Antonín Jaroslav Puchmajer (1769–1820) kiadásában megjelentek az első költői almanachok.

Cseh preromantika

A napóleoni háborúk lezárulta után a 19. század első fele az eseménytelen biedermeier korszaka volt Csehországban. A nemzeti mozgalomban a korábbi, jobbára németajkú és nemesi származású területi patriótákat fokozatosan felváltják az alsó-közép paraszti vagy polgári rétegekből származó, művelt cseh nemzeti hazafiak. A nemzeti múlt, a szláv népek közössége és a folklór iránti érdeklődés határozta meg kulturális tevékenységüket.

Cseh nemzeti intézmények alakulnak: a még 1781-ben alapított Rendi Színházban (Stavovské divadlo) 1816-tól állandósulnak a cseh nyelvű előadások, megalapítják a Nemzeti Múzeumot (Národní muzeum, 1818), Cseh Maticát (Matice česká, 1831), a nemzeti művelődési intézményt és kiadót. Cseh nyelvű folyóiratok indulnak: Hlasatel český (1806–8, 1818/19), az első irodalmi folyóirat, Krok (1821–1840), az első cseh nyelvű tudományos folyóirat, Časopis českého muzea (1827-), tudományos és szépirodalmi periodikum.

A korszak programadó egyénisége és kulturális szervezője Josef Jungmann (1773–1847), aki Rozmlouvání o jazyku českém (1806. Beszélgetések a cseh nyelvről) címen megjelent két írásában a nyelvi alapú hazafiság eszméjét fejti ki.

Klasszicista irodalmi elveit a Slovesnost (1820. Irodalom) c. antológiája és cseh nyelvű irodalomtörténete a Historie české literatury (1825), valamint O klasičnosti v literatuře vůbec a zvláště české (1827. Az irodalmi klasszicizmusról általában, és különösen a csehről) tükrözi, irodalmi munkásságában azonban már preromantikus vonások találhatók.

Nemzedékének tudatos nyelvújító tevékenységét fordításaival (főleg Chateaubriand: Atala, 1805 és Milton: Elveszett paradicsom, 1811) indította el. Korszakos jelentőségű öt kötetes Slovník česko-německý-je (1834-1839. Cseh-német szótár).

1817, ill. 1818-ban jelent meg a Rukopis Královédvorský (Királynéudvari Kézirat) és a Rukopis zelenohorský (Zöldhegyi Kézirat), melyeket a kortársak hatalmas lelkesedéssel nagyon kora középkori, eredeti kéziratoknak tartottak, de a nyolcvanas években az ún. kéziratharcokban egyértelműen hamisaknak bizonyultak. A kéziratokban található hősi eposz-töredékek és lírai darabok hangulatukkal a kor preromantikus szemléletmódjával harmonizáltak.

Josef Jungmannhoz csatlakozott tehetséges író-hazafiak csoportjából kiemelkedik két tudós, a szlovák származású Pavel Josef Šafařík (1795-1861) és František Palacký (1798-1976), az egyik legkimagaslóbb cseh történész és politikus.

Az irodalmárok közül a szintén szlovák származású, Pesten évtizedekig evangélikus lelkészként működött Jan Kollár (1793-1852) híre az egész szláv közösségben elterjedt. Nagyhatású, szonettekben írt lírai-epikus művében, a Slávy dcera (1824. Sláva lánya) az intim szerelmi érzés és a hazafias szlávság eszméivel kapcsolódik össze. O literárnéj vzájemnosti mezi kmeny a nářečími slavskými (1836. A szláv törzsek és dialektusok közötti irodalmi kölcsönösségről) c. értekezésében a szlávok kulturális együttműködésének programját fogalmazta meg. A nyelvi kérdésben Kollár a (szlovák elemekkel finomított) cseh-szlovák nyelv egysége mellett foglalt állást. Kollár, mint kortársai közül sokan, fontos népdalgyűjtő tevékenységet is folytatott.

František Ladislav Čelakovský (1799-1852) a népdalköltészetből kiinduló ún. „visszhang”-költészet elindítója és legjobb művelője volt. Népköltészeti gyűjteményei, valamint Ohlas písní ruských (1829. Az orosz énekek visszhangja) és az Ohlas písní českých (1939. A cseh énekek visszhangja) c. kötetei a kortársakra a felfedezés erejével hatottak.

A romantika kora

A harmincas-negyvenes éveket a nemzeti mozgalom egészét tekintve inkább mennyiségi, mint minőségi változás jellemzi. Növekszik a „nemzetébresztők” száma, szaporodnak a kulturális események, 1840-ben J. K. Tyl szervezésében megtartják az első cseh bált, 1842-től sorra nyílnak a polgári társaskörök („besedák”), ahol hazafias vagy egyéb témájú cseh verseket („deklamovánkákat”) és énekeket adnak elő.

Az irodalomban jobbára még a nemzetnevelő szándék uralkodik. Kivételt képez az egyetlen igazi romantikus Karel Hynek Mácha (1810–1836) költészete, mely az emberi lét végső kérdéseit pesszimista színezetű, nosztalgikus hangvételű művekben szólaltatja meg. Legkiemelkedőbb műve lírai elbeszélő költeménye a Máj (1836. Május) témájával és pesszimizmusával sokkolta a kortársakat, de a későbbi generációk számára a cseh irodalom egyik alapművévé vált. Mácha elbeszéléseivel (Křivoklad, Marinka, 1834) egyben a költői prózastílus egyedi hangvételű előfutára is.

A modern cseh publicisztika megteremtője és a cseh szatíra egyik legnagyobb mestere Karel Havlíček Borovský (1821–1856) oroszországi élményeinek alapján Slovan a Čech (1846. Szlávok és csehek) a szláv nemzetközösség és a ruszofilizmus kérdésében Mácha nemzedékének fenntartásosságát emeli elvi szintre. Újságírói tevékenysége a Národní noviny, majd a Slovan c. újság kiadásával az 1848-1849-es forradalmi időszakban és a Bach-korszak első éveiben teljesedett ki. Elvszerű, racionálisan érvelő, elemző cikkeivel végig az alkotmányos jogok védelmében állt ki. 1851 decemberében bírói ítélet nélkül a tiroli Brixenbe deportálták. Szellemes epigrammái és három szatirikus elbeszélő költeménye, a Tyrolské elegie (1852. Tiroli elégiák), a Král Lávra (1854. Lávra király) és a Křest sv. Vladimíra (?, 1. kiad. 1877. Szent Vladimír keresztsége) a világi, politikai és az egyházi hatalom visszásságait, valamint emberi gyengeségeket tűz hol maró gúnnyal, hol szelíd iróniával tollhegyre.

A cseh nemzeti drámaírás első klasszikusa Josef Kajetán Tyl (1808–1856) egyben a hazafias kulturális élet kiváló szervezője, színházalapító és folyóirat-szerkesztő is volt. A Kde domov můj (Hol a hazám) kezdetű cseh himnusz Tyl Fidlovačka (1834) c. darabjában hangzott fel először. Drámaírói munkássága a zenés bohózatot és a mesejátékot ötvöző darabjaiban a forradalom körüli időkben ért csúcsára. A Strakonický dudák (1847. Strakonicei dudás) az élet viszontagságai között csetlő-botló főhőse a cseh nemzeti önismeret első irodalmi megfogalmazásának is tekinthető. Tyl a realista cseh prózastílus egyik előfutára is.

A nemzeti ébredés korának irodalmi törekvései az ötvenes évek klasszikusainak, Erbennek és Němcovának a műveiben teljesedtek ki.

Karel Jaromír Erben (1811-1870) a cseh folklór tudós kutatója és az ócseh kéziratok egyik legszorgalmasabb feltárója és kiadója egyetlen balladakötetével, a Kyticével (1853. Csokor) lett a cseh irodalom egyik legkedveltebb klasszikusa. Népmesei motívumokat felhasználó, szuggesztív, néha borzongatóan sejtelmes hangulatú és drámai végkifejletű balladái, a Poklad (Kincs), Svatební košile (Nászing), Vodník (A vízimanó), Polednice (Déli boszorkány) stb. máig a legismertebb cseh versek közé tartoznak. Népmesegyűjteménye hasonlóan népszerű.

Božena Němcová (1820-1862) a negyvenes években egy cseh vámhivatalnok fiatal feleségeként kapcsolódott be a nemzeti mozgalomba és az irodalmi életbe. Folklórgyűjtő munkája és szociográfiai jellegű publicisztikája, valamint népmesék egyéni hangvételű átírása után Babička (1855. Nagymama) c. regényével egycsapásra a cseh próza élvonalába kerül. A témát és az alakokat az írónő saját gyermekkorából és annak idillikus falusi környezetéből merítette. Az évszakok váltakozását követő, életképeken alapuló regény, mely a nagymama alakjában egy dolgos, viszontagságokkal és szenvedésekkel, de csendes, apró örömökkel is teljes emberi életet mesél el, az emberi utak és választások általános kérdéseit is megszólaltatja. Němcová prózája a faluregény, a szociális tematika és a lírai próza irányába számos kezdeményezést tartalmaz. Életútja a korabeli írói pálya általános bizonytalansága mellett a hagyományos női szerepből kilépni vágyó kimagasló egyéniség keserves küszködését is példázza.

A 19. század második fele

A század második felében a nemzeti, népnevelő célzatú irodalom részben átadja a helyét a nyugat-európai ösztönzéseket követő irányzatoknak. A kor stílusát a késői romantika kiteljesedése, valamint ezzel párhuzamosan a realista törekvések jellemzik.

A Május nemzedéke

Az irodalmi modernizáció szükségességének első szószólói 1858-ban az almanach Máj-jal (1858. Május almanach) léptek fel. Programjuk a jelen és Európa felé fordulás, a szociális problémák iránti érzékenység és az alkotói szabadság elveire épült.

A nemzedék egyik vezéregyénisége, Jan Neruda (1834–1891) pályája elején inkább a nemzeti liberális, „ifjú cseh“ Národní listy újságírójaként vált ismertté, élete végére azonban már az egyik legnagyobb cseh költőként tisztelték. Költészete a kezdeti keserű, ironikus és érdes hangvételtől [Hřbitovní kvítí (1858. Temetői virágok), Knihy veršů (1868. Verseskönyvek)] fokozatosan a nemzeti értékek vállalásához [Písně kosmické (1878. Kozmikus dalok), Balady a romance (1883. Balladák és románcok), Zpěvy páteční (posztumusz kiad., 1896. Nagypénteki énekek)] és az intim lírának bensőségesebb fajtájához [Prosté motivy (1883. Egyszerű motívumok)] jutott el. Jen dál! (Csak tovább!) c. verse az egyik legismertebb cseh hazafias vers.

Prózájára az egyszerű, beszélt nyelven alapuló hajlékony stílus jellemző. Legjobb elbeszélései mesterien tömör, drámai szerkezetűek. Malostranské povídky (1878. Kisoldali történetek) c. kötetében szülőhelye, a prágai Malá Strana egyedi hangulatát, valamint lélektanilag hiteles portrékban az ott élő embereket örökítette meg.

Vítězslav Hálek (1835–1874) a Május nemzedék másik vezéregyénisége, Neruda szerkesztőtársa a Národní listy-nél. Első verseskötetének, a Večerní písně-nek (1859. Esti dalok) gyermeki naivitást és érzékiséget párosító színes, dallamos szerelmes versei egycsapásra általánosan elismert, népszerű költővé tették. A V přírodě (1874. A természetben) c. lírai kötetében a túlcsorduló szeretet érzése az élő természettel való összeolvadásban jelentkezik. Verses epikájának legjobb kötete a Pohádky z naší vesnice (1874. A mi falunk meséi), mely a költő szociális érzékenységéről is tanúskodik.

Hálek nemcsak költő, hanem a falupróza egyik legjobb művelője is volt. Elbeszéléseire [Muzikanská Liduška (A muzsikás Liduška), Poldík Rumař (Poldík, a fuvaros) stb.] a szeretetteljes, közvetlen hangnem és a falusi élet boldog-tragikus eseményeinek árnyaltan poétikus megjelenítése jellemző.

A Május almanachban kezdte írói pályáját a romantikus cseh próza egyik legjobb képviselője Karolina Světlá (1830–1899). Életének meghatározó élménye volt az a lemondással végződött rövid szerelmi fellángolás, mely a hatvanas évek elején Nerudához fűzte. Prózájának középpontjában végig az intenzív érzelem és a társadalmi korlátok, illetve az erkölcsi kötelesség konfliktusa áll. Prágai történeteiben [První Češka (1861. Az első cseh lány Černý Petříček (1876. Fekete Péter) stb.] a nemzeti ébredés kori Prágáját hangulatosan kelti életre. Ještědi regényeiben [Kříž u potoka (1868. Kereszt a pataknál), Vesnický román (1869. Falusi regény) stb.] falupróza egyfajta egyedi változatát valósította meg, melyben a realisztikus elemek a népi fantáziavilág képzeteivel keverednek.

Szintén Neruda szerkesztőtársa volt a Národní listy-ben a kor másik kiemelkedő prózaírója, Jakub Arbes (1840–1914). Sajátos műfaja, a romanetto a néha sci-fi-szerű elemekkel dúsított romantikus titokregény és a társadalmi próza érdekes ötvözete. Szenvedélyes, pesszimista hangvételű romanettóiban [Svatý Xaverius (1873. Szent Xavér), Ukřižovaná (1876. A keresztre feszített lány), Newtonův mozek (1877. Newton agya)] ez a két elem általában két szereplő alakjában testesül meg, a végkifejlet pedig racionális magyarázatba torkollik.

A Ruch és a Lumír nemzedéke

Az osztrák-magyar kiegyezéssel párhuzamosan, a hatvanas és hetvenes évek fordulóján fellángoló cseh államjogi küzdelmek a kulturális életben is a nemzeti irány új megerősödését hozta. Ennek mutatója a Ruch almanach (1868), valamint az Osvěta (1871-1921) folyóirat körül tömörülő írók tevékenysége. Szinte párhuzamosan azonban a Nyugat felé tekintő új, „kozmopolita” irodalmi csoportosulás is megjelent. Őket az 1877–1898 között J.V. Sládek által szerkesztett Lumír folyóirat fogta össze. Stílusukban a két csoport legjobb írói között sok a hasonlóság, sőt a „kozmopoliták”-ból sem hiányoznak a nemzeti irodalom felemelésének törekvései.

Svatopluk Čech (1846-1908) a Ruch nemzedékkel indult, de nem maradt meg a szűken értelmezett nemzeti gondolat keretein belül. Húsz éven át 1879–1899 között fóruma, a Květy c. folyóirat, mely mind a nemzeties, mind a nyugatos íróknak teret biztosított.

Čech gondolatvilágát meghatározta egész szlávság sorsa, illetve a társadalmi fejlődés fő problémái iránti érdeklődés. Ezeket a témákat nagyszabású, allegorikus elbeszélő költeményekben tárgyalta (Evropa, 1878; Slavie, 1884). A Písně otroka (1895. A rabszolga énekei) c. allegorikus, keretes lírai elbeszélő költemény a nemzeti mozgalom kudarca miatt érzett elkeseredést szociális utalásokkal kapcsolja össze.

Kiváló szatirikus prózát is írt. Legismertebbek a földhöz ragadt prágai kispolgár Brouček (Prücsök) úr kalandjait elbeszélő kötetek. Közülük a Pravý výlet pana Broučka na Měsíc (1888. Prücsök úr valóságos kirándulása a Holdra) a korabeli kulturális élet találó karikatúrája, a Nový epochální výlet pana Broučka, tentokrát do XV. století (1889. Prücsök úr újabb, szenzációs kirándulása, ezúttal a XV. századba) a hazafias jelszavak mögött rejtőző morális hanyatlásra figyelmeztet.

A Lumír folyóirat főszerkesztője, Josef Václav Sládek (1845-1912) a Ruch almanach szerkesztésével kezdi, később is híd-szerepet tölt be a különböző irodalmi csoportok között.

Egyszerű, a költői eszközöket takarékosan használó, lélektanilag hiteles intim-lírája amerikai élményeiből, két – tragikus, ill. boldog – házasságának eseményeiből, idős korában az elmúlással kapcsolatos érzelmeiből táplálkozik [Jiskři na moři (1880. Szikrák a tengeren), Sluncem a stínem (1887. Fényben és árnyékban), V zimním slunci (1897. Téli napban) stb.]

Hazafias költészetének legegyénibb darabjait a Selské písně (1890. Parasztdalok) c. kötete tartalmazza, melyben a legjobb nemzeti vonások és a cseh föld iránti szeretet egy mitikusan kinagyított parasztfigura lírai monológjaiban fejeződnek ki. Sládek szinte minden kötetében megtalálhatók a társadalom elesettjei iránti együttérzésének megnyilvánulásai, lírai-epikus zsánerképekben vagy balladákban [Točič (A présforgató), Kyklop (Küklopsz), Ukolébavka (Altató), Petr zvoník (Péter, a harangozó) stb.

Sládek műfordítói tevékenységéből kiemelkedik a majdnem teljes Shakespeare-i életmű lefordítása.

A Lumír-nemzedék legnagyobb költője Jaroslav Vrchlický (1853–1912). Hihetetlen munkabírással pályájának szűk harminc éve alatt költői hatalmas életművet és könyvtárnyi fordításirodalmat hozott létre, de írt drámát és prózát is, amellett, hogy a cseh kulturális életben is szinte végig aktívan jelen volt. Költői munkássága két fő csoportra osztható: 1. szerelmi boldogságát [Hudba v duši (1886. A lélek zenéje)] majd csalódását és lelki válságát, majd betegségének gyötrelmeit [Okna v bouři (1994. Ablakok a viharban), Meč Damoklův (posztumusz kiad. 1913. Damoklész kardja] kifejező intim-líráját tartalmazó kötetei, 2. az emberi lét és társadalom nagy kérdéseit hol lendületes optimizmussal, hol borongó pesszimizmussal taglaló lírai-epikus költészete. Az utóbbi tematikával foglalkozó köteteket közös néven az egyik kötet címéről [Zlomky epopeje (1886)] epopeia-töredékeknek nevezzük. A hatalmas sorozat, melynek mintájául V. Hugo La légende des siècles-jének (1859–1883. Századok legendája) kötetei szolgáltak, lírai-epikus versek laza, asszociációs felépítésű ciklusaiban az emberiség történetét pásztázza végig a földtörténeti őskortól a saját koráig. A sorozat gondolati-lírai [pl. a Duch a svět (1878. Szellem és világ)], illetve epikusabb jellegű verskötetekre oszlik. Ilyen pl. a címadó kötet. Cseh témákat dolgoz fel a Mythy II (1888. Mítoszok II.), illetve a Selské balady (1885. Parasztballadák).

Vrchlický költészetének mindkét vonalára jellemző a pazarul burjánzó, színpompás költői nyelv és a rendkívül virtuóz verselés, bár költészetében a kilencvenes évek nagy lelkiválsága nyomán bizonyos művészi letisztulás érzékelhető. Hatása a következő, szimbolista generációra ellentmondásos volt.

Julius Zeyer (1841–1901) az utolsó nagy romantikus, akinek szemléletmódja egyben a századvégi dekadens és neokatolicista törekvésekkel is rokon vonásokat mutat. Otthontalannak és idegennek érzi magát a kisszerű hazai kulturális életben, külföldön bolyong, vidékre vonul el. Művei intenzív nosztalgiával kutatják messzi tájak és korok érzésvilágát. Zeyer kiváló beleérző képességgel idézi meg verses eposzaiban (Vyšehrad, 1880) a cseh őskort, a Karolingok korát (Karolínská epopeja, 1896), a fehérhegyi vereség utáni időszakot (Griselda, 1883). Epikus költészetének lezárása az élet értelmét kínzó nyugtalansággal kereső, végül a vallásos áhítatban megnyugvást találó Troje paměti Víta Choráze (1900. Vít Choráz három emléke).

Igen gazdag prózaírói munkásságából kiemelkedik a mitologikus középkor iránti modern nosztalgiákat megszólaltató Román o věrném přátelství Amise a Amila (1880. Regény Amis és Amil hűséges barátságáról), az önéletrajzi elemekkel színezett Jan Maria Plojhar (1891), valamint a Tři legendy o krucifixu (1895) c. elbeszéléskötet.

A századforduló prózaírói

A század utolsó harmadában egész sor kiváló prózaíró lépett fel. A legnagyobb csoportot a jobbára realista-naturalista stílusban alkotó történelmi, falu-, illetve társadalmi regény alkotói teszik ki, de megjelentek impresszionista vagy szimbolista-dekadens próza érdekes, egyéni változatai is.

Történelmi regény

A cseh történelmi regény sokáig bálványozott mestere Alois Jirásek (1851–1930). Munkássága a formálódó újkori cseh nemzet önértelmezése szempontjából is megkerülhetetlen. Regényeiben a cseh történelem csomópontjainak szentel figyelmet. Az mitikus őskort idézi meg a Staré pověsti české (1894. Régi cseh mondák). Több regényt, regényciklust szentelt a nemzeti küzdelemként is felfogott huszitizmusnak [Proti všem (1894. Mindenki ellen), Bratrstvo (trilógia, 1900–1909], a fehérhegy utáni „sötétség korá”-nak [Psohlavci (1886. Kutyafejűek), Temno (1915. Sötétség)], valamint a nemzeti ébredés korának [F.L.Věk (pentalógia, 1890–1907), U nás (tetralógia, 1897–1904. Nálunk)]. Jirásek történelemfelfogásával a két világháború közötti kor katolikus írói vitába szálltak.

A századvég másik neves történeti prózaírója Zikmund Winter (1846–1912), főleg a rendi felkelés körüli időben játszódó Mistr Kampanus (fi[1]: 1906-7. Kampanus magiszter) c. regényével alkotott maradandót.

Falupróza

A Němcová, Hálek, Světlá által magas színvonalra emelt falupróza tovább élt a századfordulón.

Karel Václav Rais (1859-1926) prózája egyrészt a falusi sors sivárságának, az emberi kapcsolatok anyagiakra leszűkült ridegségének naturalisztikus krónikása [Kalibův zločin (fi: 1892. Kaliba bűntette)], másrészt az emberi tartás és segítőkészség olyan példáit állítja mintegy mintaképül, akik a sanyarú körülmények ellenére képesek maguk körül egy élhető, sőt boldog világot kialakítani [Zapadlí vlastenci (1893. Honfiak az Isten háta mögött), Západ (1896. Napnyugta).

Teréza Nováková (1853-1912) regényeinek [Jiří Šmatlán (fi: 1900), Drašar (fi: 1910) stb.] erős egyéniségeit a környezettel folytatott szívós, de reménytelen küzdelem morzsolja fel.

Regényeire pontos környezet- és jellemrajz, valamint a helyi tájszólás használata jellemző.

Jan Herben (1857-1936), Jan Holeček (1853-1929), ill. Alois Mrštík (1861-1925) terjedelmes regénykrónikái egy-egy cseh tájegység szinte szociológiai és folklorisztikus feltérképezését nyújtják.

A falupróza még a két világháború között is hatott, az irodalom főáramától messzire sodródott ún. ruralisták prózájában.

Társadalmi regény

Antal Stašek (1843-1931) Blouznivci našich hor (1895. Hegyvidékünk rajongói) c. prózaciklusa a falusi és kisvárosi környezetből kitörni vágyó nyugtalan figurákat jelenít meg ragyogóan tömör jellemrajzzal.

A bűnügyi motívumokat is felhasználó, de egészében hiteles lélekrajzú V temných vírech (1900. Sötét örvényekben) c. regény jellegzetes figurák tömegét vonultatja fel a századvégi cseh társadalom meghatározó csoportjaiból.

Karel Matěj Čapek Chod (1860-1927) a cseh szatíra legjobb hagyományait folytatja a századvégi cseh társadalomról széles körképet felvázoló regényeiben [Antonín Vondrejc (1917-1918. Tünékeny álmok), Turbina (1916. Századvég a Moldván)].

A kilencvenes évek irodalma

A kilencvenes évek a korábbi másfél évtized viszonylagos nyugalma után újra a politikai, nemzeti és kulturális forrongás időszaka. Az irodalmi-kulturális életben megerősödnek a kritikai tendenciák. Már a nyolcvanas években lezajlik az ún. kéziratharc, a cseh történelem és a nemzeti önazonosság kérdéseit vizsgáló írások jelennek meg [T. G. Masaryk (1850-1937) Česká otázka (1895. A cseh kérdés). Vihart kavar az Omladina-per, az ún. punktáció kérdése, és a többször véres zavargásokba torkolló cseh-német nemzeti konfliktusok.

Az irodalmi életben 1894-ben indul Arnošt Procházka (1869-1925) és Jiří Karásek ze Lvovic (1871-1951) kiadásában a Moderní revue (-1925), a cseh dekadensek orgánuma

a fiatal nemzedék egy része 1896 elején kiadja a Cseh Modernek Kiáltványát (Manifest České moderny).

A kor programadó kritikusa, a Nietzschéből, a századvégi esztéticizmusból és szellemtörténetből merítő F. X. Šalda (1867-1937), aki a művészetben a társadalmi és lélektani hitelességet az individuális alkotószabadsággal egységbe foglaló „szintetizmus”-t propagálja. Pályája első korszakának összefoglalása Boje o zítřek (1905. Harc a holnapért) és a Duše a dílo (1913. Lélek és mű) c. kötetek. Bár a későbbi időszakokban újabb meg újabb kritikai irányzatok léptek fel, Šalda élete végéig, főleg egyszemélyes folyóirata, a Šaldův zápisník (1928-1937. Šalda jegyzetfüzete) révén a cseh szellemi élet egyik meghatározó egyénisége maradt.

A századforduló költészete

A korszakot az irányzatok sokszínűsége jellemzi, azonban a meghatározó ekkor a szimbolista-dekadens irányzat.

A szatirikus hagyományokhoz és Nerudához eszköztelen stílusához kapcsoló Josef Svatopluk Machar (1864-1942) dezillúziós látásmódjával és provokatívan kritikai hangvételével hatott a kortársakra. Confiteor (1887) c. kötete intim lírájának, a Tristium Vindobona (1893) c. kötet hazafias lírájának legjavát tartalmazza.

Antonín Sova (1864-1928) hatalmas költői életműve az impresszionizmustól indult [Zlomená duše (1896. Megtört lélek) és meghatározó szimbolista korszaka [Vybouřené smutkyÚdolí Nového království (1900. Az Új királyság völgye), Dobrodružství odvahy (1906. A merészség kalandjai)] után a tízes években fokozatosan ugyanide jutott vissza [Lyrika lásky a života (1907. A szerelem és az élet lírája)].

Impresszionista jellegű Sova lélektanilag hiteles, finom nyelvezetű prózája [Výpravy chudých (1903. Szegények indulása, regény).

Metafizikus tartalmú hatalmas, kozmikus képek látnoka Otokar Březina (1968-1929), a legnagyobbnak tartott szimbolista költő, aki pályáját alig fél évtized alatt teljesítette ki, majd elhallgatott. A költő az egyéni lét fájdalmas bezártságának dekadens hangulatától [Tajemné dálky, 1895. Titokzatos messzeségek)] a földi és halál utáni lét egységének intenzív átélésén (Svítání na západě (1896. Pirkadat nyugaton), Větry od pólů (1897. Sarki szelek)] és a lét értelmének misztikus kiteljesedésén munkálkodni képes, kivételes egyén hasonló intenzitással kifejezett problematikáján át (Stavitelé chrámu (1899) jut el az egész létezést, minden élő és élettelen létezőt, múltat, jelent és jövőt átfogó misztikus testvériség kifejezéséig [Ruce (1901)]. A költő gondolatvilágának megértéséhez adnak támpontokat hasonlóan szimbolikus nyelvezetű esszéi, melyek Hudba pramenů (A források zenéje) címen jelentek meg, először 1903-ban.

Szimbolizmus, dekadencia és zeneiség sajátos összefonódása jellemzi a fiatalon elhunyt költő-grafikus Karel Hlaváček (1874-1898) két fő verseskötete a Pozdě k ránu (1896, Későn, reggel felé), Mstivá kantiléna (1898. Bosszúálló kantiléna). Az előbbi dekadens hangneméhez, az utóbbiban egy homályosan érzékeltett lázadás motívuma is járul.

Az dekadens hangvétel, az individuális lázadás és a morális töltetű nemzeti önvizsgálat ötvöződik Viktor Dyk (1877-1931) eszköztakarékos, finoman csiszolt költészetében. A cseh irodalom klasszikus művei közé tartozik a Milá sedmi loupežníků (1906. A hét rabló szeretője)c. lírai elbeszélő költeménye, Zmoudření dona Quijota (1913. Don Quijote kijózanodása)c. drámája, valamint Krysař (1915. A patkányölő) c. kisregénye. Leghíresebb hazafias verse a háború alatt írt Země mluví c. verse, melynek utolsó sorai szállóigévé váltak.

A szimbolikus motívumok és antik reminiszcenciák ötvözete, valamint az együttérzés, harag, sőt gyűlölet szenvedélyes hangneme teszi teljesen egyedivé a Petr Bezruč (1867-1958) álnéven író költő egyetlen jelentős kötetét, a Slezké písně-t (1909. Sziléziai dalok). A költő a sziléziai cseh nép nemzeti és szociális kiszolgáltatottságát énekli meg a névtelen népi bárd monumentálissá stilizált alakjában.

Századelő

A huszadik század elején az erőteljesen továbbélő szimbolizmus, szecesszió és az ún. neoklasszicizmusban időlegesen megújuló késői romantika mellett az avantgárd stílusirányzatok sokasága jelent meg a cseh irodalomban.

A legerősebben kezdetben a vitalizmus, majd a civilizmus hatott. Több jelentős költőnek (Neumann, Šrámek, K. Toman) volt jellegzetesen vitalista szakasza. A vitalisták a természet és szerelem motívumainak összekapcsolásával lázadtak a társadalmi konvenciók ellen. A civilizmus, melynek korai előfutára az amerikai költő, Walt Whitman (1819-1892) volt és lényegében futurizmus egyik változatának fogható fel, éppen ellenkezőleg, a modern nagyvárosi élet és a technika csodái iránti csodálatot fejezi ki.

Az izmusokban többször megújuló, erőteljes hangvételű, az irodalmi életben is aktív szerepet játszó költő volt Stanislav Kostka Neumann (1875-1947). Még tizenéves, amikor az Omladina-perben[2]1894-ben néhány hónap börtönre elítélik, kiszabadulása után összehozza a Szecesszió almanach-ot (Almanach secese, 1896), Nový kult (1897-1905) címen „harcosan anarchista, antiklerikális“ folyóiratot indít. Költészetére kezdetben a dekadencia és sátánizmus, majd az anarchizmus hatott. A tízes évek közepén hirtelen vidékre költözik, és költészetét hosszan a természet iránti csodálat és a természetben átélt meghitt szerelem képei határozzák meg [Kniha lesů, vod a strání (Erdők, vizek, lejtők könyve, 1914)]. Részt vesz a fiatalok, köztük a Čapek-testvérek Almanach na rok 1914 c. kiadványának szerkesztésében. Frontszolgálata és a háború után kiadott Nové zpěvy (Új énekek, 1918) c. kötete a civilizmus, a Rudé zpěvy (Vörös énekek, 1923) a kommunista eszmék és a proletárköltészet jegyében íródott. A két háború között már inkább publicisztikájával van jelen a kulturális életben.

Jelentős vitalista költészetet művelt a századelőn Fráňa Šrámek (1877-1952) és Karel Toman (1877-1946).

Šrámek Splav (Zúgó, 1916) c. kötete a természettel egybeolvadó szerelmi érzés szép költői kifejezése. Regényeit a fiatalság lázadása és az erotikus életöröm érzése hatja át [Stříbrný vítr (Ezüst szél, 1910), Tělo (Test, 1919). Lírai szerelmi színjátékai [Léto (Nyár, 1915), Měsíc nad řekou (Hold a folyó felett, 1922)] is maradandó értékűek.

Toman kis terjedelmű, de mesterien kimunkált, ösztönző hatású életművében a Sluneční hodiny (Napóra, 1913) c. verseskötet vitalista költészetet tartalmaz, a Měsíce (Hónapok, 1918) c. kötetben a természet harmóniája iránti csodálat hazafias tartalommal párosul.

A századelőn jellegzetes csoportot alkottak az anarchista-bohém művészek .

František Gellner (1881-1914) polgárpukkasztóan szabados, dekadens életérzést kifejező, dalszerűen könnyed verseivel hatott [Po nás ať přijde potopa, (Utánunk a vízözön, 1901), Radosti života (Az élet örömei, 1903).

A másik kiemelkedő anarchista-bohém Jaroslav Hašek (1883-1923) volt. Hašek a századelőn a polgári lét határán lavírozó, sokféle foglalkozással próbálkozó, bizonytalan egzisztenciájú újságíró volt, aki a kocsmai kabaré műfajával is kísérletezett. Népszerű és maradandó, befejezetlenül maradt nagy műve, az önéletrajzi elemekben bővelkedő Osudy dobrého vojáka Švejka za světové války (Švejk, a derék katona kalandjai a világháborúban, 1921-1923). A regény anekdotikus események laza láncolata Švejk bevonulásától a galíciai front eléréséig. A regény, miközben a korhadt osztrák-magyar hadigépezet maró szatíráját adja, egyben ellenállhatatlanul humoros, sőt groteszk „szövegelés” is. A regényben nemcsak maguk a történések anekdotikusak, de a szereplők is – a frontra vezető hosszú vonatúton - gyakran anekdotáznak, a legtöbbet maga Švejk, akinek a regénytől mintegy függetlenedett, összetett és talányos alakja sokféle magyarázatot kapott (az elvtelenül túlélni akaró, meglapuló kisember; a háború ellen a saját eszközeivel tiltakozó népi hős; cseh Sancho Panza stb.).

Cseh irodalom a két világháború között

A világháború befejeztével megszületett az önálló Csehszlovák Köztársaság, melynek szabad, demokratikus, bár időnként gazdasági, szociális és nemzetiségi gondoktól terhes légkörében a két világháború közötti időszakban pezsgő kulturális élet alakult ki.

Költészet

A húszas évek elejének költészetét a háborús vérontás nyomasztó időszakának elmúltával kialakult, felszabadult életérzés és az 1917-es oroszországi kommunista forradalomtól befolyásolt eszmék határozták meg. A frissen megalakult cseh kommunista pártba az írók és költők jelentős része belép. A legfőbb irányzat ekkor a proletárköltészet, mely kezdetben a munkáslét reménytelenségét, ill. a lázadás szükségességét fejezi ki. A proletárköltészet legnagyobb alakja a fiatalon meghalt Jiří Wolker volt, de proletárköltészettel indult J. Seifert, és hatása alá került egy időre J. Hora, K. Biebl, valamint több más szerző is.

Jiří Wolker (1900-1924) Host do domu (1921. Vendég áll a házhoz) c. első verseskötetét gyermeki naivitás, a világra való rácsodálkozás és a meleg szeretet hangja határozza meg. Második, Těžká hodina (1922. Vajúdás) c. kötetének szociális balladái a munkáslét reménytelenségét, illetve a jobb világért való harc szükségességét fogalmazzák meg: az egyén léte véges, de munkája a közösséget gyarapítja [Balada o očích topičových (Ballada a fűtő szemeiről)]. Wolker egyszerű és világos, néha rendkívül kifejező, néha banalitásba hajló kifejezésmódjával sokáig a legnépszerűbb cseh költők közé tartozott.

A proletárköltészet jegyében alakult meg a fiatal írók és művészek Devětsil (1920-1930) nevű csoportja is, mely azonban hamarosan a poetizmus nevű cseh avantgárd irányzatot fejlesztette ki. Ez eszmeileg, akár a proletárköltészet, továbbra is a kommunista, közösségi társadalom elérését tartotta kívánatosnak, de a munkáslét sivársága helyett az élet örömteli oldalaira helyezte a hangsúlyt. A költészet feladatát az ember fantáziájának és képességeinek felszabadításában látta, szívesen merített motívumokat a népi szórakozás – a cirkusz, a vurtsli, a mutatványosok – világából, de ezeket burjánzóan gazdag, szokatlan költői asszociációkkal párosította. A csoport fő teoretikusa Karel Teige (1900-1951), a stílus elméleti és gyakorlati kimunkálásában azonban vezető szerepet játszott Vítězslav Nezval is. A csoport bomlását egyrészt művészeknek a kommunista pártban való tömeges csalódása, másrészt pedig a poetizmus, mint stílusirány bizonyos fokú kimerülése okozta.

Vítězslav Nezval (1900-1958) igen termékeny, rendkívüli imaginatív képességekkel és kiváló formaérzékkel rendelkező költő, a poetizmus legtipikusabb alakja. Podivuhodný kouzelník (1922. A csodálatos varázsló) c. lírai-epikai költeményében a poetizmus korai megvalósulását látjuk. Nezval poetista korszakának csúcspontja és egyben lezárása a Básně noci (1930. Az éjszaka költeményei) c. kötet, benne az Edison (1928) c. verssel, mely a nagy feltaláló alakját megidézve tesz fel az emberi lét és az alkotómunka értelmét kutató kérdéseket. A költő legnépszerűbb kötete a Sbohem a šáteček (1933. Isten hozzád és kendő) egy francia- és olaszországi körutazás emlékét őrzi. Nezval a harmincas években Teigével együtt a szürrealizmushoz lépett tovább [Praha s prsty deště (1936. Prága az eső ujjaival), Absolutní hrobař (1937. Az abszolút sírásó)].

Jaroslav Seifert (1901-1986), az 1984-ben Nobel-díjat kapott költő a proletárköltészet után hosszú ideig a poetista ars poeticá-t vallotta. Költészete, mely játékos, gazdagon asszociatív, témája pedig leggyakrabban a szépség és a szerelem [Na vlnách TSF (1925. A TSF hullámain)], később egyre intimebbé, elmélyültebbé válik [Ruce Venušiny (1936. Vénusz kezei)]. A háború alatt Seifert is, mint sokan mások, a cseh múlt kulturális öröksége felé fordult [Vějíř Boženy Němcové (1940. Božena Němcová legyezője)]. Költészetének új felívelése a hatvanas évek végétől kezdődik; ekkor korábbi témái az öregség és halál tükrében jelennek meg újra [Koncert na ostrově (1965. Koncert a szigeten), Morový sloup (1977. Pestisoszlop)].

A poetizmussal csak a merész asszociációs technika alkalmazása révén érintkező meditatív költő František Halas (1901-1949). Expresszionisztikusan intenzív költészetének központi élménye a halál, mely az emberi lét minden vonatkozását áthatja. A Sepie (1927. Szépia) intim hangvételét a Kohout plaší smrt (1930. A kakas riasztja a halált) c. kötetben a halálélmény totalitása váltja fel, mely később az erotika és a sérülékeny szerelem motívumával egészül ki [Tvář (1940. Arc)]. Egzisztencialista alapú szociális érzékenységét több kötete is kifejezi [Staré ženy (1935. Öregasszonyok)]. Társadalmi elkötelezettségű lírája a világháború körüli időben ér tetőpontjára [Torzo naděje (1938. A remény torzója)].

A Halasszal szinte egyidőben indult, az övéhez hasonlóan egzisztencialista beállítottságú Vladimír Holan (1905-1980) a metafizikaivá tágított létkérdéseket egy olyan sajátosan racionális, érvelő-oknyomozó módon kutatja, melynek során a legfontosabb költői eszközzé a paradoxon válik [Kameni, přicházíš... (1937. Kő, jössz…)]. A világháborús időszak Holannál is költészetének bizonyos konkretizálódásával és az epikai elemek megjelenésével járt. Lírai-epikai költészetének csúcspontja a Mozartiana I-II (1940, 1963) és főleg a Noc s Hamletem (1964. Éjszaka Hamlettel), melyek az élet és az alkotás problémáit megvilágító erejű költői megfogalmazásban tárják fel.

A két világháború közötti időszak a cseh költészet talán legkiemelkedőbb korszaka, az említetteken kívül ekkor még egész sor egészen kiemelkedő tehetség működött, mint pl. Josef Hora (1891-1945), Konstantin Biebl (1898-1951), Vilém Závada (1905-1982), František Hrubín (1910-1971).

Hora a proletárköltészetet bibliai motívumokkal ötvözte [pl. Dělnická madona (Munkásmadonna) c. verse a Pracující den (1920. A dolgozó nap) c. kötetből. Később költészete meghitten bensőségessé vált. Általános elismertsége mellett kiemelkedő visszhangot a háború környékén írt hazafias köteteivel ért el újra.

Bieblnél a poetista formai bravúr és játékosság tematikailag egzotikus utazások élményeivel bővül. Az apollinaire-i szimultánköltészet egyik legjobb cseh megvalósítása a Nový Ikaros (1929. Új Ikarosz) c. költeménye, melyben a hazai gyermekkor és az egzotikus távoli világ képei sok egyéb, asszociatív úton belépő motívummal együtt formálódnak sodró lendületű, egységes alkotássá.

Závada korai költészetében a háború élménye, halasi egzisztencialista világlátás és az apollinaire-i szimultanizmus egyszerre van jelen (1927. Panychida). Költészetében a pesszimista, apokaliptikus látomásokkal teli [Siréna (1932. Sziréna)] és az optimistább kifejezésmód (ötvenes évek) váltja egymást.

Hrubín seifertien könnyed, bravúros technikájú költészetében a természet és a szerelem témája a háború idején vallásos színezettel árnyalódik [Včelí plást (1940. Lépesméz)]. Legnépszerűbbé a hatvanas években vált. Romance pro křídlovku (1962. Románc szárnykürtre) c. elbeszélő költemény emlékek, szerelem és halál motívumaiból filmes montázstechnikával van megkomponálva. Hrubín mint próza- és színdarabíró is sikeres volt.

Katolikus szerzők

A cseh irodalomban a 20. századfordulótól kezdve erőteljes, magas művészi színvonalú katolikus szemléletű szépirodalom alakult ki, részben reakcióként a nemzeti ébredés korának huszita és cseh testvér hagyományú nézetrendszerére, melynek modernizált változata az első köztársaság idején T. G. Masaryk államelnök (1918-1935) eszméi révén mintegy hivatalos ideológiává vált.

A katolikus irodalom fontos központja volt Josef Floriannak (1873-1941) a morvaországi Stará Říšében 1903-tól működő szellemi műhelye és kiadója. A katolikus szerzők közül kiemelkedő Jakub Deml (1878-1961), az egyházi elöljáróival folytonos összetűzésben élő katolikus pap igen gazdag, sokszor minden műfaji keretet áthágó, rendkívül expresszív és mélyen személyes, többnyire prózában írt lírai-epikai alkotásokból álló életműve. Látomásos szorongás és a halálvárás iszonyata hatja át Hrad smrti (1912. A halál vára) és a Tanec smrti (1914. Haláltánc) c. köteteinek lírai prózáját. A Moji přátelé (1910-1913. Az én barátaim) c. prózavers-sorozat Szent Ferenc-i alázattal és gyengédséggel vall a szerző kapcsolatáról a természet lényeihez és tárgyaihoz. A Zapomenuté světlo (1934. Elfelejtett fény) a haldoklás, az erotika és az örökkévalóság motívumait kapcsolja össze.

A kor legkiemelkedőbb katolikus költői Reynek és Zahradníček voltak.

A grafikusként is kiválót alkotó Bohuslav Reynek (1892-1971) kortársaira kezdetben Trakl-fordításaival[3] hatott. Saját kötetei ekkor szintén expresszionisztikusak, és bennük az evilágon (a háborús szörnyűségekkel is) eluralkodott sátáni hatalom miatt érzett szorongás és bűntudat fejeződik ki [Had na sněhu (1924. Kígyó a havon), Rty a zuby (1924. Ajkak és fogak)]. Később költészete fokozatosan bensőségesebbé vált, és formailag egyszerűsödött [Setba samot (1936. A magány vetése)]. Grafikáinak finom pasztell-színei költészetében is jellemzőek: az egyszerű, gyakran őszi-téli, vidéki táj motívumaihoz az isteni öröklétbe való belehallgatózás és a hálaadás elemei járulnak [Podzimní motýli (1946. Őszi lepkék), Sníh na zápraží (1969. Hó a tornácon), Odlet vlaštovek (A fecskék távozása, postum. kiad. 1980)].

Jan Zahradníček (1905-1960) költészetében a Březinától is ihletett, kezdeti halálvíziókat az élet rendjében és a vidéki táj vigasztaló nyugalmában való Isten-keresés váltja fel [Jeřáby (1933. Berkenyék), Pozdravení slunci (1937. A Nap üdvözlése). A háború utáni időszak nagy verskompozícióit a kor diadalmasan nyomuló, lélektelen materializmusával és a diktatórikus hatalom rendjével való szembeszegülés ihlette [La Saletta (1947), Znamení moci (1991. A hatalom jelei, postum. Kiad.). Az ötvenes években írt líráját üldöztetésének és hosszú börtönéletének (1950-1960) megrázó élményei ihlették (Čtyři léta (1969. Négy év, postum. kiad.), Dům strach (1991. Félelem-ház, postum. kiad.)

(A katolikus prózaírókat ld. a Próza fejezetben.)

Próza

Az expresszionista próza jellegzetes alkotója Ladislav Klíma (1878-1928), aki filozófusként a nihilizmus gondolatát járja körül [Svět jako vědomí a nic (A világ mint tudat és semmi, 1904)], míg szépprózai műveiben az érzéki- látomásos próza egyedi fajtáját [Slavná Nemesis, (1906-9. A dicső Nemezis, 1932. 1. kiad.), valamint a groteszk provokatívan szélsőséges formáját [Utrpení knížete Sternenhocha, (1928. Sternenhoch herceg szenvedései) valósítja meg.

Richard Weiner (1884-1934) Lítice (1916. Vérzivatar) és Škleb (1919. Grimasz) című expresszionista prózája a háború megrázó élményeinek művészi lecsapódása. Későbbi prózájában a bonyolult lelkifolyamatok - főleg a bűntudat és a megaláztatással való szembesülés - a valóság és a vizionáló fantázia egybemosódó képeiben kapnak kifejezést [Hra doopravdy (1933. Játék igazából)].

Az expresszionizmus nagy hatást gyakorolt több más cseh szerzőre is, pl. a katolikus Jakub Demlre és Jaroslav Durychra; a szimbolizmustól a szürrealizmus felé fejlődő, igen eredeti író-képzőművész Josef Váchalra 1884-1969); a fiatal Čapek-fivérekre [Josef Čapek (1887-1945): Lelio (1917) és Karel Čapek: Boží muka (1917. Kálvária), Krakatit (1924)], valamint az 1921-ben alakult Literární skupina nevű brnói irodalmi csoportosulás alkotóira és a húszas évek cseh színjátszására is.

Az avantgárd költészethez kapcsolódó, időnként experimentális prózát írt Vladislav Vančura (1891-1942). Pole orná a válečná (1925. Szántóföldek és harcmezők) c. kisregénye a háború abszurditása elleni expresszionista tiltakozás. Egy kisvárosi „idill“ játékosan ironikus rajza a Rozmarné léto (1926. Szeszélyes nyár). További műveiből kiemelkednek az erkölcsi megfontolásoktól nem korlátozott, túláradó életerőtől duzzadó „kétes egzisztenciák“ egyedi stílusbravúrral előadott történetei. Ezek a Vančura-hősök a jelenkor emberének szürke kisszerűségével szemben a szabadság világát képviselik [Markéta Lazarová (1931. A rablólovagok), 1934. Konec starých časů)]. Vančura páratlanul gazdag, sokféle stílusréteget (patetikus szónoki körmondat, archaizmusok, bibliai nyelv) egységbe ötvöző költői nyelvezete legtöbbször groteszk ellentétben áll a szereplők jellemével és cselekedeteivel, ez művei finom humorának egyik fő forrása. Csehszlovákia fenyegetettségének idején kezdte írni Obrazy z dějin národa českého I-III. (1939-42. Képek a cseh nemzet történelméből) c. könyvét, melynek utolsó kötetét nem tudta befejezni.

A két világháború közötti prózaírók jelentős csoportja a Lidové noviny c. újság szerkesztői közül került ki. Többségük stílusa realista jellegű volt, bár valamilyen mértékben mindegyikükre hatottak az avantgárd irányzatok is. A csoport legkiemelkedőbb képviselője Karel Čapek (1890-1938) kezdetben bátyjával, Joseffel, az író-képzőművésszel közösen alkotott, főleg színdarabokat.

Karel Čapek életművét két problematika határozta meg alapvetően. A egyik az igazság ismeretelméleti problémája, melyet a humanizmus és az emberi szolidaritás jegyében relativista módon fogott fel [Továrna na Absolutno - tárcaregény (1922. Abszolútumgyár), Povídky z jedné kapsy, Povídky z druhé kapsy (1929. Történetek az egyik zsebből, Történetek a másik zsebből), Hordubal (1933)]. A másik, a modern társadalom eltömegesedése és a páratlan technikai fejlődés veszélyei, ezek a félelmek a harmincas évek közepétől párosultak az erősödő fasizmus miatti aggodalommal (R.U.R. – színdarab (1922), Krakatit (1924), Válka s mloky (1936. Harc a szalamadrákkal), Bílá nemoc – színdarab (1937)]. Čapek művei formai és stilisztikai szempontból is igen ösztönzőek. Regénytechnikájában a csehek között talán elsőként használta tudatosan a perspektívaváltás technikáját [Hordubal, Povětroň (1934. Meteor)], elbeszéléseiben és tárcáiban a beszélt nyelvet alkalmazta magas művészi szinten, míg utópikus regényeiben, főleg Válka s mloky-ban - számos rendkívül szellemes stílusparódiával megtűzdelve - a szépirodalmi és publicisztikai stílus sajátos ötvözetét alakította ki.

A Lidové noviny körébe tartozó további szerzők közül František Langer (1888-1965) leginkább színdarabjaival, a többé-kevésbé realista stílusú Eduard Bass (1888-1946) főleg Cirkus Humberto (1941) c. regényével, Karel Poláček (1892-1944) pedig főleg Bylo nás pět (1946. Öten voltunk, postum. kiad.) c., a szerző gyermekkorát idéző humoros kisregényével ismert mindmáig.

A széles társadalomrajzra törekvő regény műfaját a két világháború között a 19. századi realizmus hagyományainak megújításával leginkább a kommunista elkötelezettségű írók művelték. Ezek közül kiemelkedik Marie Majerová (1882-1967) néhány műve, köztük a Siréna (1935. Sziréna), mely egy bányászcsalád négy generációjának történetén keresztül ad betekintést a munkásság életének változásaiba, és Marie Pujmanová (1893-1958) regényei, főleg a Lidé na křižovatce (1937. Emberek válaszúton), mely széles társadalmi körképet rajzol a két háború közötti Csehszlovákia életéről.

A harmincas évek prózájának egyik jellegzetessége az epikusság új megerősödése és a különféle folklórból merítő balladai jelleg.

Ennek jellegzetes megvalósulása Ivan Olbracht (1882-1952) késői prózája. Olbracht a századelőn az anarchistákhoz közelálló lírai prózát írt [Zlí samotáři (1913. Rossz magányosok), majd figyelemre méltó pszichológiai regényeket [Podivné přátelství herce Jesenia (1919. Jesenius színész különös barátsága). Legsajátosabb hangját a kárpátaljai ruszin és zsidó folklórral való megismerkedése után találta meg. Ezek motívumaiból sajátos balladikus, illetve tragikomikus hangvételű „mágikus realizmust“ alkotott [Nikola Šuhaj loupežník (1933. Nyikola Suhaj, a betyár), Golet v údolí (1937. Átokvölgye)].

Folklorisztikus-balladai hangvételt találunk a kor más szerzőinél is, pl. Jarmila Glazarová (1901-1977) Advent (1939) c. regényében, egyes műveikben balladai elemeket használnak Josef és Karel Čapek, Vančura, Langer stb..

A pszichológiai próza legkiválóbb mesterei a két világháború között Jaroslav Havlíček és Egon Hostovský.

Jaroslav Havlíček (1908-1973) líraian árnyalt elbeszéléseiben és regényeiben a hétköznapi ember vágyai és álmai gyakran keverednek a lelkibetegség szimptómáival és fantasztikus, néha hororrisztikus víziókkal. A Petrolejové lampy-ban (1935. Petróleumlámpák) a naturalista regény modernizált, kiérlelt változatát hozta létre. A mesterien megírt Neviditelný (1937. A láthatatlan) c. regényben a bűntett és bosszú motívumainak variációja az őrültség motívumával kapcsolódik. A Helimadoe (1940) a serdülés érzelmi hullámzásaira visszatekintő lírai próza.

Egon Hostovský-nál (1908-1973) a modern ember hasadt lelkivilága, otthontalansága és kommunikáció-képtelensége a zsidósors motívumaival árnyalódik [Případ profesora Körnera (1932. Körner tanár esete), Dům bez pána (1937. A gazdátlan ház)]. Emigrációban írt regényeiben a korábbi problematika az emigráns-lét nézőpontjával egészül ki [Cizinec hledá byt (1947. Egy idegen lakást keres). Kiválóan megszerkesztett, olvasmányos regényeiben később a tragikus groteszk elemei erősödnek fel [Dobročinný večírek (1957. Jótékonysági est), Všeobecné spiknutí (Általános összeesküvés, angolul 1961, csehül 1969)].

A katolikus próza legjelentősebb képviselője Jaroslav Durych (1886-1962) expresszionista jellegű prózájában a barokk korról és életérzésről ad egyéni, szuggesztív hatású értelmezést. Durych regényeinek sajátosan stilizált világában a velejéig romlott kor intrikái és a rutinszerűvé vált gyilkolás drasztikus történései az önmagukat és életük értelmét kereső hősök próbatételeiként nyernek jelentőséget [Bloudění (1929. Bolyongás), Rekviem (1930), Masopust (1938).

A Durychéval rokon világlátású Karel Schulz (1899-1943) a Michelangelóról szóló, Kámen a bolest (1942. Kő és fájdalom) c. történelmi regényében egy zavaros és züllött korban az önmagát kereső nagy művész portréját rajzolja meg.

Jan Čep (1902-1974) szépprózája a főleg katolikus ruralista írók (Jan Čarek, Josef Knap, František Křelina stb.) prózájával rokon. A modern városi élet ürességéből és romlottságából a természettel harmóniában élő vidéki emberek egyszerű, fáradozásokkal teli, de lelki értékekben gazdag és bensőséges világában keres kiutat [Dvojí domov (1926. Két haza), Modrá a zlatá (1938. Kék és arany)]. Čep 1948-as emigrációja után, az ötvenes évektől, mint a Szabad Európa rádió kulturális kommentátora vált általánosan ismertté.

Cseh színház a huszadik század első felében

A századelőn a színjátszásban szimbolista hagyomány mellett a neoklasszicista, valamint az expresszionista stílus hat leginkább. A húszas években a Čapek-fivérek utópikus színjátékai mellett a kabaré és a dzsessz hatásán alapuló színjátszás volt a legsikeresebb. Ez utóbbit képviseli a legendássá vált Osvobozené divadlo (1926-1938), melynek arculatát Jiří Voskovec (1905-1981) és Jan Werich (1905-1980) színész- és szerzőpáros (V+W), valamint Jaroslav Ježek (1906-1942) zeneszerző adta meg. A bemutatott darabokban a szöveggel egyenrangú szerepet játszottak a rendezői effektusok - a hang, a fény, a mozgás - és az improvizáció. A V+W páros hallatlanul népszerű, improvizatív, függöny előtti dialógusai az egyre inkább politizálódó kor aktualitásaira reagáltak.

A zenének, valamint a rendezői elemeknek, a hang és fényeffektusoknak hasonlóan nagy szerepe volt Emil František Burian (1904-1959) szintén egyre politikusabbá váló, D34 (– D41) nevű lírai színházában.[4]

A második világháború, a felszabadulás és az ötvenes évek

Az 1939 márciusában létrejött német protektorátus idején az irodalmi élet korlátozott volt. Szigorú cenzúra működött, az írók és művészek egy részét a következő években letartóztatták (E. F. Burian), többeket kivégeztek (Vladislav Vančura, Julius Fučík) vagy koncentrációs táborban elpusztultak (Karel Poláček, Josef Čapek), sokan már korábban külföldre menekültek (Voskovec és Werich, Egon Hostovský, František Langer stb.).

A veszély közeledtével és a háború alatt a költészetben újra élednek a hazafias témák. Josef Hora: Jan houslista (1939. Jan, a hegedűs), V. Nezval: Matka naděje (1938. A remény anyja), Jar. Seifert: Světlem oděná (1940. Fénybe öltözött), Frant. Halas: Torzo naděje (1938. A remény torzója), V. Závada: Hradní věž (1940. Vártorony). Fontos szerep jutott a kulturális évfordulóknak - Seifert: Vějíř Boženy Němcové (1940. Božena Němcová legyezője), Halas: Naše paní Božena Němcová (1940. A mi asszonyunk, Božena Němcová).

A háború idején ért jelentős költővé a zsidó származása miatt hamarosan áldozattá vált Jiří Orten (1919-1941). Meditatív költészetének alaphangját az egzisztenciális gyökértelenség és a magány érzése adja, de verseiben megszólal a gyermekkor biztonsága és az anyai szeretet utáni vágyódás, valamint a szerelemvágy is. Legdrámaibb versei az elégiái (1946. Elegie). Életének megrázó dokumentumai naplói [Denníky Jiřího Ortena (1958. J.O. naplói)].

A háború idején indult több új költői csoportosulás közül az egzistencialista Ohnice, Jiří Orten emlékéhez kapcsolódik.

A Skupina 42-ben (42-es csoport) költők és képzőművészek közösen vettek részt. Céljuk a modern nagyvárosi élet tárgyszerű és illúziótlan ábrázolása. A csoport legnevesebb tagjai Jiří Kolář (1914-2002), a később nemzetközi rangot kivívott költő-képzőművész, Ivan Blatný (1919-1990), aki életműve megrázó kiteljesedését egy angliai idegotthon lakójaként érte meg.

A új-szürrealista Skupina Ra (Ra Csoport) első antológiáját, a Roztrhané panenky-t (1942. Széttépett babák) 1937-es visszadátumozással a háború alatt adták ki. Legjelentősebbé vált alkotójuk a költő, műfordító és szerkesztő Ludvík Kundera (*1920).

A háború utáni első három év viszonylag szabad kulturális légköre után, az 1848 februári kommunista hatalomátvétel új fordulatot hozott. A külpolitikában ez a hidegháború időszaka, az ún. népi demokráciákon belül a politikai tisztogatás, a koncepciós perek és a félelem időszaka következett. Az írók újabb csoportja távozott külföldre, többek közt Ivan Blatný és Jan Čep, de újra elment E. Hostovský is. A katolikus írók közül többet alaptalan vádak alapján igen súlyos, hosszú börtönbüntetésre ítéltek (Jan Zahradníček, Zdeněk Kalista, Frant. Křelina, Václav Renč stb.). Záviš Kalandra (1902-1950) történészt és publicistát kivégezték.

A kulturális életben a központi irányítás, a dogmatizmus és a szigorú cenzúra uralkodott. A hatalom számára egyetlen elfogadható irány az ún. szocialista realizmus volt, olyan alkotói módszer, mely nem a létező valóságot, hanem egy kollektivista társadalom eszméjének megfelelő idealizált világot ábrázol, tehát végső soron sematizál, hamisít. Ezért e korban maradandó művészi érték alig keletkezett. Néhány, viszonylag jó színvonalú próza a háború tragikus éveihez kapcsolódott, de ezek is inkább korábban vagy később, az ún. politikai olvadás időszakának kezdetén jelentek meg. Ilyen volt Jan Drda (1915-1970) Němá barikáda (Néma barikád, 1946) c. kötetének néhány elbeszélése, Jan Otčenášek (1924-1979) Romeo, Julie a tma (1958. Rómeó, Júlia és a sötétség) c., nemzetközi sikert aratott kisregénye vagy Eduard Valenta (1901-1978) ugyancsak több nyelvre lefordított Jdi za zeleným světlem (1956. Menj a zöld fény után) c. könyve.

Sztálin és Klement Gottwald[5] halála után (1953), az ötvenes évek közepétől fokozatosan, bár igen lassan enyhült a politikai légkör[6], és ezzel párhuzamosan kulturális nyomás az alkotókra, a helyzet azonban a többség számára viszonylag elfogadhatóvá csak a hatvanas évek közepén vált.

Az ötvenes évek első legális fiatal költői csoportosulása a Květen (1955-59. Május) folyóirat körül jött létre, melyet alig néhány évi megjelenés után betiltottak. Legjelentősebb alkotói Miroslav Holub és Karel Šiktanc voltak, de itt kezdett költőként M. Kundera, és a később szintén jelentős prózaíróvá vált Jiří Šotola is.

Miroslav Holub (1923-1998) külföldön is dolgozott orvoskutató, verseiben a művészi érzékelés racionális gondolatmenettel kapcsolódik össze, kifejezésformája tömör, tárgyilagos. A legtöbbet fordított cseh költők egyike. Jellegzetes kötetei: Achilles a želva (1960. Achilleus és a teknőc), Ačkoliv (1969. Ámbár), Interferon, čili O divadle (1986. Interferon, avagy A színházról).

Karel Šiktanc (*1928) pályája elején a legnagyobb figyelmet a Heinovské noci (1960. Heinei éjszakák) c. kötetével keltette, melyben a háború alatt legyilkolt és romba döntött Lidice nevű falunak állított emléket. A „normalizáció” idején szamizdatban terjedt Český orloj (1983. Cseh toronyóra, München) c. hazafias verseskötete.

A prózában az ötvenes évek közepétől tűnt fel sajátosan lírai-humoros hangvételével és a kisember intim világa iránti gyengéd szeretetével Ludvík Aškenazy (1921-1986). Művei gyakran indulnak ki a gyermeki fantáziavilágból, ill. a gyermek és felnőtt szemléletmódjának különbségeiből [Dětské etudy (1955. Gyermek-etüdök, Ukradený měsíc (1956. A ellopott hold). Egyes műveiben azonban a háborús élmények, illetve azok továbbélései is megszólalnak [Vajíčko (1963. A tojás)]. 1968 után Aškenazy emigrált, és művei németül jelentek meg.

A hatvanas évek

A hatvanas évek viszonylag egyre szabadabbá váló kulturális légkörében a cseh irodalom és a művészetek páratlan lendületet kaptak. Különösen a cseh próza, a film és a színházművészet területén születtek az országhatárokon túl is jelentős visszhangot kiváló alkotások.

Próza

A hatvanas években több, világszerte figyelmet keltő prózaíró lépett fel.

Közülük a legkorábban Josef Škvorecký (*1924) vált ismertté Zbabělci (1958. Gyávák) c. önéletrajzi elemekben gazdag regényével, melyben a fiatal szerző a felszabadulás népszerű témáját egy, a politika iránt közömbös, a dzsessz, a haverok és a lányok mámorító élményeinek élő fiatalember szemszögéből ábrázolja. Ez a fiatalosan hányaveti, deheroizáló szemléletmód akkor provokációnak hatott, és a könyvet betiltották. Új kiadása 1964-ben jelenhetett meg. A Zbabělci főhőse, Danny Smiřický a központi figurája, Škvorecký másik két, önéletrajzi elemekben hasonlóan gazdag, már az emigrációban írt nagy regényének, a Mirákl-nak (1972. Csoda) és a Příběh inženýra lidských duší-nak (1977. Az emberi lelkek mérnöke) is. Mindkét regény több idősíkban játszódik: a Mirákl az ötvenes évek elején, illetve az 1968-as prágai tavasz idején, a Příběh fő idősíkjai a megszállás csehországi évei, illetve a torontói hetvenes évek között váltakoznak. Mindhárom regényre a lírai és ironikus stílus, a beszéd- és viselkedéstípusok paródiái, de egyben a lírai létértelmezés is jellemző. Škvorecký terjedelmes életművében fontos szerepet játszanak az ún. periférikus műfajok, mint a detektívtörténet (1966-81. Borůvka hadnagy esetei), egy Dvořák-életrajz (1984. Scherzo capriccioso) és az amerikai életétől inspirált különféle írások.

Magyar vonatkozású Škvorecký egyik legszebb, korai története, a Legenda Emöke (1963. Emőke), melynek témája egy prágai könyvszerkesztő és egy szlovákiai magyar fiatalasszony beteljesületlen szerelme.

Škvorecký működtette a legismertebb cseh emigráns kiadót Torontóban a 68th Publisher-t, melyet 1971-ben feleségével, Zdena Salivarová írónővel együtt alapított.

Bohumil Hrabal (1914-1997) az ötvenes években változatos foglalkozásai (biztosítási ügynök, acélgyári munkás, hulladékpapír-bálázó) mellett íróként az illegális szürrealizmus és az underground irodalom köreiben mozgott. Első, széles nyilvánosság előtt megjelenő elbeszéléskötete a Perlička na dně (1963. Gyöngy a mélyben) a társadalom peremén élő figurákat beszélteti jellegzetesen lírai-groteszk gondolatáramlással. Ezek a hrabali műszóval „mámítók-”nak nevezett alakok (1964. Pábitelé) ellenállhatatlanul áradó szövegelésükkel lebénítják és elvarázsolják hallgatóikat. Beszédükben, mely a kocsmai anekdotázás, a fekete humor és a szürrealisztikus költői víziók egyedi kombinációja, a meghökkentő szkepticizmus és a gyermekien naiv életszeretet sajátos egységet alkot. Ez az összetéveszthetetlenül egyéni stílus - enyhe változásokkal - az író összes későbbi művére is jellemző.

Hrabal Ostře sledované vlaky (1965. Szigorúan ellenőrzött vonatok) c. kisregényének világhírét Jiří Menzel Oscar-díjas filmje alapozta meg.

Az ún. normalizáció éveiben írt önéletrajzi trilógiáiban[7] az író először gyermekkorának kisvárosába, majd az ötvenes évek prágai underground művészéletébe tekint vissza.

Egyetlen „igazi” regénye az Obsluhoval jsem anglického krále (1974. Őfelsége pincére voltam) egy ambiciózus kisember önvallomása, melyben a főhős illúziók és bukások sorozatán keresztül az emberi élet igazi értékeinek tudatosodásához vezető utat jár be.

Milan Kundera (*1929) rövid költői szakasz után vált először ironikus hangvételű, filozofikus cseh íróvá, majd emigrálása (1975) után fokozatosan az egyik világszerte legelismertebb posztmodern szerzővé. A nyolcvanas évek végétől franciául ír. Kundera művei gyakran az egyén illúzióiról és ezeknek az illúzióknak kegyetlen-ironikus szertefoszlásáról szólnak. Ilyenek a Směšné lásky (1963-70. Nevetséges szerelmek) elbeszélései, az önéletrajzi ihletésű Žert (1967. Tréfa), a „költői korról” elmélkedő Život je jinde (1979), a Nesmrtelnost (1993. Halhatatlanság). Megfilmesítés révén talán legismertebbé vált regénye, melyben az említett motívum szintén jelen van, Nesnesitelná lehkost bytí (1985. A lét elviselhetetlen könnyűsége) egyben arról a nyugtalan és reménytelen hányódásról szól, melynek során a posztmodern ember az élet értelmét keresi. Kundera igen tudatos alkotó, műveinek belső és az opuszok egymás közötti felépítése szigorú, zenei alapú kompozíció. Két, azonos, A regény művészete címet viselő elméleti művében (1960. Umění románu; 1986. L’art du roman) a regényírás problematikája teljesen eltérő felfogásban jelenik meg, ami Kundera nézeteinek megváltozását is dokumentálja.

A három legnagyobb mellett egész sor igen érdekes, egyéni hangú író lépett fel még a hatvanas évek folyamán.

Ladislav Fuks (1923-1994) a protektorátus idejének zsidótematikáját a lélektani horror elemeivel párosította. Spalovač mrtvol (1967. A hullaégető) c. regényéből Juraj Herz rendezésében kongeniális filmalkotás is született.

Arnošt Lustig (*1926) egész életművének középpontjában szintén a holocaust megrázó élményei állnak, rendszerint az erkölcsi próbatétel és helytállás szemszögéből nézve. A Modlitba pro Kateřinu Horowitzovou (1964. Ima Kateřina Horowitzért) hősnőjének a biztos halál megsejtése erőt ad ahhoz, hogy egyik kínzóját megölje.

Jiří Šotola (1924-1989) többségükben a hetvenes években írt, az egyéni sorsot hatalom és erkölcs összefüggéseiben elemző történelmi regényei [Tovařyšstvo Ježíšovo (1969. Jézustársaság)] túllépnek az ábrázolt kor horizontján, és a jelen paraboláiként értelmezhetők.

Ivan Klíma (*1931) filozófikus prózája az emberi lét értékproblémáit és erkölcsi aspektusait szerelmi kapcsolatokban [Milenci na jednu noc (1964. Szerelmesek egy éjszakára)], illetve - tiltott szerzőként – a normalizáció éveinek mindennapjaiban [Moje veselá jitra (Az én vidám reggeleim, Toronto, 1979)] elemzi.

Vladimír Páral (*1932) regényei kezdetben az érzelmektől megfosztott, automatizált modern lét parodisztikus képét nyújtják (Katapult, 1967), később az író társadalmi eszmény-kereső útra indult, részben a sci-fi világába [Válka s mnohozvířetem (Harc a bestiával, 1983)]. Utóbbi alkotói korszakának műveit a kritikusok jó része hanyatlásként értékeli.

A hatvanas években indult Ludvík Vaculík (*1926) a legnagyobb figyelmet Český snář (Cseh álmoskönyv, 1983) c. életszeretettel áthatott naplóregényével keltette, mely a disszidens értelmiségiek mindennapjaiba enged elfogulatlan-ironikus bepillantást, középpontban a szerző viharos érzelmi életével.

Még az ötvenes évek végén drámaíróként [Taková láska (Ilyen nagy szerelem, 1957)] szerzett külföldön is ismertséget Pavel Kohout (*1928), de a hatvanas évek végétől inkább prózát ír. Katyně (A hóhérnő, 1979) c. regénye hóhérképző iskolában játszódik, és a diktatórikus hatalom embertorzító hatásának feketehumorral megírt paródiája. A hetvenes évek végén kiutasították hazájából, tapasztalatait a Kde je zakopán pes (Ahol a kutya van elásva, 1987 – Köln) c. memoár-regényében írja le.

Költészet

Bár a hatvanas évek költészete szintén virágzásnak indult, népszerűségben – a populáris dalköltészet kivételével – nem érte el a próza népszerűségét. Visszaszorulásának tendenciája – a világjelenség részeként – mai napig folytatódik.

Néhány, a két világháború között indult, egészen kiemelkedő költő (Hrubín, Holan, Seifert, Závada) pályája jelentős művekkel tovább folytatódott, másrészt beért jó néhány fiatalabb alkotó.

Az ötvenes évek közepétől jelentős szellemi műhellyé vált a brnói Host do domu folyóirat, melynek szerkesztői közé tartozott több jelentős költő: Ludvík Kundera (1954-55), Oldřich Mikulášek (1957-1964), Jan Skácel (főszerk. 1963-1970).

Már a negyvenes évektől költő, de az ötvenes évek végétől vált igazán elismertté Oldřich Mikulášek (1910-1985). Halasi indíttatású, exisztencialista költészetének egyik vonulata ekkor a jelenkor emberének szorongásait, az automatizált lét abszurditását fejezte ki szkeptikus, autostilizált alakokon keresztül (a rühes, a kikiáltó), melyek több kötetében is megjelennek [Ortely a milosti (Ítéletek és kegyelmek, 1958)]. Hasonló hangvételű, kiemelkedő Agogh c. kötete 1980-ban csak külföldön jelenhetett meg. Költészetének másik vonulata az élet intenzív pillanatai (természet, szerelem) átélésének nemegyszer himnikus költői kifejezése [Svlékání hadů (Kígyóvetkőztetés, 1963, Druhé obrázky, (Másik képecskék, postum. kiad. 1986)].

Jan Skácel (1922-1989) szintén halasi típusú egzisztencialista, időnként erőteljes zeneiséggel és formai bravúrral párosuló költészete a kor disszonáns társadalmi valósága ellenében olyan alapvető emberi értékekben keres fogódzót, mint az otthon, a hazai (morva) táj, a szerelem és a nem hivalkodó, de szilárd erkölcsi tartás [Smuténka (Szomorka, 1965)]. A nyolcvanas évek elejétől publikálhatott ismét: a későbbi költészetét jól jellemzi a Dávné proso (A régi köles, 1981), és az utolsó, életében kiadott Kdo pije potmě víno (Aki sötétben bort iszik, 1988) c. kötet.

A cseh költészet, főleg a poetizmus hagyományaiból merítő és a színházzal szoros kapcsolatban álló populáris dalköltészet páratlan virágzásnak indult a hatvanas években.

Josef Kainar (1917-1971) korai költészete existencialista jellegű [Nové mýty (Új mítoszok, 1946)], az ötvenes évek elején optimista hangvételre váltott. Az új társadalmi rend iránti bizakodást kifejező kötetei egybevágtak a hivatalos kultúrpolitika követelményeivel [Český sen (Cseh álom, 1953)]. Későbbi kötetei újra kritikusabb hangvételűek [Člověka hořce mám rád (Az embert keserűen szeretem, 1959)]. Máig tartó, kiemelkedő népszerűségét azonban dalszövegeinek, illetve megzenésített verseinek köszönheti [Moje blues (Az én bluesom, 1966 Miss Otis lituje ... (Miss Otis sajnálja..., 1969)

Jiří Suchý (*1931) elsősorban, mint énekes-színész, dalszerző, a Semafor Színház alapítója (1959) és mindmáig népszerű művészeti vezetője ismert. Hétköznapi témájú dalainak személyes líraisága könnyed szellemességgel, fantáziával és játékossággal ötvöződik. Dalai elsősorban saját és társszerzőkkel írt színdarabjainak [Zuzana je sama doma (Zuzana egyedül van otthon, 1961), Jonáš a tigl-tangl (Jónás és tingli-tangli, 1962 stb.] betéteiként lettek rendkívül népszerűek.

Karel Kryl (1944-1994) protest-songjaival a hatvanas évek egyik legnépszerűbb énekes-költője volt. A prágai tavasz elbukásának hangulatát emlékezetesen örökítette meg a Bratříčku, zavírej vrátka (Öcsikém, csukd be a kaput) c. emblematikussá vált dalával.

Dalaiban többféle stílusréteget, a morva folklórt és a barokk-kor vásári dalainak stílusát egyaránt felhasználta Kryl barátja, Jaroslav Hutka (*1947).

A fiatalon meghalt Václav Hrabě (1940-1965) beat-költészete ma új reneszánszát éli.

A hatvanas évek cseh színháza

A politikai enyhüléssel, nemcsak Prágában, szaporodtak az egyéni arculatú kis színházak, melyek a húszas-harmincas évek kísérletező színházi hagyományához kapcsolódtak. A színre vitt művekben gyakran nem az irodalmi anyag, a megírt színdarab az elsődleges. A színi előadás sokszor improvizatív kabarészövegek, a populáris dal, a tánc, a mozgás, a hang- és fényhatások, a képzőművészeti elemek és időnként filmbetétek sajátos egyvelege.

A prágai Redutában 1958-től lépett fel Ivan Vyskočil (*1929) és Jiří Suchý az ún. text-appeal-ekkel, olyan groteszk magyarázószövegekkel, mely egy-egy kifogásolt jelenség abszurditását fokozatosan hozta felszínre.

1959-ben megalakult az egyedülállóan népszerűvé vált Semafor Színház[8], ahol kezdetben a Jiří Suchý (szöveg) – Jiří Šlitr (1924-1969 - zene) szerzőpáros adta meg az alaphangot.

A rendkívül bő költői és daltermésnek az 1963-ban nyílt Viola borozó is színteret nyújtott.

Hagyományos repertoárral is rendelkező, de rendkívül rugalmas, kísérletező szellemű kisszínház alakult Na zábradlí néven 1858-ban. Itt mutatták be a hatvanas évek folyamán Václav Havel (*1936) groteszk színdarabjait [Zahradní slavnost (Kerti ünnepély, 1963)]. Havel a normalizáció éveiben az otthoni ellenzék vezéralakja volt, a Charta77 nevű tiltakozó dokumentum egyik megalkotója. Disszidens életének élményeiből táplálkozik legismertebbé vált egyfelvonásosa, az Audience (Audiencia, 1977).

Sajátos színfoltot képvisel a hatvanas évek végén alakult Divadlo Járy Cimrmana, melynek szerzőpárosa Zdeněk Svěrák (*1936) és Ladislav Smoljak (*1931) könnyedén játékos, szatirikus-parodisztikus darabjaikat a minden téren „rendkívülit” alkotó őstehetség, Cimrman misztifikált alakja köré szövik.

A cseh színház műfajgazdagságához további színekkel járultak hozzá a színjátékot filmmel ötvöző Laterna Magika, a többféle pantomim-társulat, a marionett- és a fekete színház is.

A normalizáció korának irodalma

A prágai tavasz bukása után az irodalom három irányra bomlott: a hivatalosan megjelenőre, az idővel igen tetemes szamizdat-irodalomra és az emigránsok irodalmára.

A hatvanas évek egész sor jeles szerzője távozott az országból (M. Kundera, J. Škvorecký, P. Kohout), még többen váltak otthon betiltott szerzőkké (Hrabal, Vaculík, I. Klíma, Seifert, Mikulášek, Holub stb.). Ezek egy része idővel fokozatosan, a hatalomnak több-kevesebb engedményt téve, visszatérhetett az engedélyezett alkotók közé. A betiltott szerzők műveit több „kiadói” csoport gépelt változatos szamizdatos sorozatokba rendezve adta ki és terjesztette. Leglegendásabbá közülük Ludvík Vaculík Petlice-sorozata vált.

A külföldi emigráns kiadók közül szépirodalmi szempontból legjelentősebb a Škvorecký-házaspár, már említett 68th Publisher-je, továbbá a költő Daniel Strož (*1943) kölni Poezie mimo domov (1975-től) és a londoni Rozmluvy (1982-től) kiadó volt.

Az emigráns folyóiratok közül leghíresebbé a Pavel Tigridtől (*1917) 1956 óta kiadott Svědectví c. kulturális orgánum vált.

A hivatalosan megjelenő prózairodalomban Jiří Šotola regényei és a korán elhunyt Ota Pavel (1930-1973) lírai-humoros visszaemlékező prózája [Smrt krásných srnců (Szép őzek halála, 1971), Jak jsem potkal ryby (A halak jegyében, 1974)], és Miroslav Horníček (*1918) színész-író szeretetteljes, bölcs humorú könyvei jelentették az üdítő színfoltokat. Az otthoni disszidensek közül az ötvenes években költőnek indult Jiří Gruša (*1938) Dotazník... (Kérdőív..., 1976 – szamizdat) c. regénye keltette a legnagyobb figyelmet. Az emigráns próza egyik legjobb képviselője Viktor Fischl (*1912).

A prágai tavasz bukása utáni, ún. normalizációs időkben a költészet virágzása nem maradt abba, egész sor kivételes formai virtuózitású költő folytatta működését vagy kezdte pályafutását – nemegyszer szamizdatban. Ezek közül itt csak Pavel Šrut (*1940), Antonín Brousek (*1941), Ivan Wernisch (*1942) és a hivatalosan végig publikáló Jiří Žáček (*1945) nevét emeljük ki. Az emigránsok közül kiemelkedett Zdeněk Rotrekl (*1920), katolikus költő munkássága.

A korábbinál kiterjedtebbé vált az underground irodalom, ennek hatalmas életművű „klasszikusa“ Egon Bondy (eredeti nevén Zbyněk Fischer ,*1930). Költészetét az 1968-ban alakult Plastic People of the Universe nevű betiltott rock-együttes tette népszerűvé. Prózájából kiemelkedik az Invalidní sourozenci (Rokkant testvérek, 1981 - Toronto), mely a modern civilizáció antiutópikus gúnyképe, továbbá a prágai underground és kocsmák világa ihlette Sklepní práce (Pincemunkák, 1988 - Toronto) c. „totálrealista“ regény. Bondynak az egzisztencializmus és a marxizmus hatását tükröző terjedelmes filozófiai munkássága is van. 1991-től jelenik meg folyamatosan több kötetes filozófiatörténete.

A Plastic People of the Universe nevű együttes művészeti vezetőjének, Ivan Martin Jirousnak (művésznevén Magor, *1944) a költészete börtönben írt, népdalszerűen egyszerű, vallásos áhítattól áthatott kötetében, a Magorovy labutí písně-ben (Magor hattyúdalai, 1986 – München) érte el csúcspontját.

A nyolcvanas évek legérdekesebb, posztmodern prózájának új szerzői többnyire csak a bársonyos forradalom után juthattak szóhoz. Kiemelkedő közülük Jiří Kratochvil (*1940), Daniela Hodrová (*1946) és Michal Ajvaz (*1949) prózája. Underground költőből vált már a kilencvenes években posztmodern regényíróvá Jáchym Topol (*1962).

Részben a hašeki, illetve čapeki elbeszélői stílus örökösei a humor eszközeivel élő, nagy népszerűséget élvező regényírók, a best-seller határán mozgó Michal Viewegh (*1962) és Petr Šabach (*1951). A posztmodern regény best-seller változatával lett az utóbbi időben igen sikeres Miloš Urban (*1967).

A kezdettől fogva igen színvonalas cseh gyermekirodalom megalkotói között minden korban a legjelentősebb írók és költők is megtalálhatók voltak (B. Němcová, J.V. Sládek, a Čapek-testvérek, Jar. Seifert, Frant. Halas, Frant. Hrubín stb.). Az utóbbi idők széles körben népszerűvé vált szerzői Eduard Petiška (1924-1987), akinek kis vakondja, valamint Václav Čtvrtek (1911-1976) folklór gyökerű mesefigurái (Rumcajs-történetek) rajzos mesefilmek révén külföldön is híressé váltak.

Ajánlott szakirodalom

Hankó B. Ludmilla – Heé Veronika: A cseh irodalom története. Bp., MESz, 2003.

Dobossy László: A cseh irodalom kistükre a XIX. század végéig. Bp., Európa K., 1990.

Dobossy László: A párhuzamok találkozása. Bp., Korma K., 2000.

Pražák Richard: Cseh-magyar történelmi kapcsolatok. Bp., Korma K., 2001.

Berkes Tamás: A cseh eszmetörténet antinómiái. Bp., Balassi K., 2003.

[2] Radikális (szocialista, anarchista-utópikus) gondolkodású fiatalok laza csoportja ellen 1894 februárjában indított, súlyos börtönbüntetések kiszabásával végződött nagyszabású per.

[3] Georg Trakl (1887 - 1914) a dekadenciától és szimbolizmustól induló expresszionista osztrák költő

[4] D(ivadlo) = színház – az évenként növekvő szám, az aktuális évet jelölte.

[5] A cseh kommunista párt vezetője, 1948-tól államelnök

[6] Az enyhülést az tette lehetővé, hogy a két pólusú világhelyzet stabilizálódásával az 1956-os XX. szovjet pártkongresszuson új, kevésbé merev alapelveket hirdettek meg.

[7] Postřižiny (Sörgyári capriccio , 1976) Krasosmutnění (Díszgyász, 1979), Harlekýnovy milióny (Harlekin milliói, 1981), Svatby v domě (1987), Vita nuova (1987), Proluky (Foghíjak, 1986)

[8] Nevét a sedm malých forem (hét kis forma) rövidítéséből hozták létre.