Benedek Gábor

CSEH TÖRTÉNELEM

(KRONOLÓGIA)

 

I. Előtörténet

II. A hercegség kora (10-12. század)

III. A középkori cseh királyság (1197-1419)

IV. Huszitizmus (1419-1485)

V. A cseh rendi állam (1485-1620)

VI. Az abszolutizmus kora (1620-1740)

VII. Felvilágosult abszolutizmus (1740-1790)

VIII. Polgári átalakulás (1790-1867)

IX. Alkotmányos monarchia (1867-1918)

X. Csehszlovák Köztársaság (1918-1939)

XI. A 2. világháború és következményei (1939-1948)

XII. A pártállami Csehszlovákia (1948-1990)

Felhasznált irodalom

 

 

I. ELŐTÖRTÉNET

 

 

            Kr. e. 4. századtól - Kr. u. 1.század

A térség első ismert etnikumának a kelták számítanak. A régészeti feltárások alapján megerősített oppidumok ismeretesek a korszakból, az érme-leletek pénzhasználatról tanúskodnak. Egyik törzsüket bójoknak nevezték, innen ered Csehország középkori latin neve: Bohemia.

 

            Kr. u. 1-5. század

A területet germán törzsek foglalják el. Szórványos római adatok a markomannokról és a kvádokról számolnak be. Az előbbiekkel Marcus Aurélius császár idején viselt háborút a római birodalom (166-180), az utóbbiakkal Valentinianus császár idején (374-75-ben) kerültek szembe. A népvándorlás során távoznak a térségből.

 

            5-6. század

A szlávok betelepülése. Elsősorban a folyóvölgyekben (az Elba mentén és a Dél-Morva síkságon) élnek, de a terület ekkoriban még rendkívül ritkán lakott, létszámukat alig 100-200 ezerre becsülik.

 

            620-30-as évek

A Samo-féle törzs-szövetség harcai az avarok ellen. Fredegár krónikája szerint Samo frank kereskedő volt, aki a szláv törzsek élére állt legyőzte az avarokat és ellenállt a frankoknak. A történet pontosan nem lokalizálható, így más szláv népek is magukénak tudják.

 

            814

Nagy Károly császár halála. Utóda Jámbor Lajos (814-840), aki a frank birodalmat felosztja fiai között: Károly a nyugati területeket, Lothar Itáliát és a középső részt, (Német) Lajos pedig a keleti tartományokat kapja. A felosztást utóbb a 843-as verduni szerződés erősíti meg.

 

            829 körül

Adalrám salzburgi püspök egy templomot szentel fel Nyitrán. A névtelen krónikás bejegyzése az első írásos forrás a morva fejedelemségről.

 

            830-846

I. Mojmír uralkodása

 

            845

14 cseh nemzetségfő Német Lajos regensburgi udvarában felveszi a kereszténységet.

 

            846-870

Rastislav uralkodása

 

            847-849

Összecsapások Német Lajos frank csapatai és a cseh törzsek között.

 

            863-867

Cirill és Metód

 

            870-894

Svatopluk

 

            872

Svatopluk ellen indított frank hadjáratban Liutbrecht mainzi érsek a Moldva mentén összecsap öt cseh törzsfő (Svatoslav, Vitislav, Heriman, Spytimír és Mojslav) harcosaival. A fuldai évkönyvek egyik kézirata szerint a harcban egy hatodik törzsi vezető, Gorivei is részt vett, akit a történetírás a Přemysl-ház első, történeti forrásokból ismert alakjával, Bořivojjal azonosít.

 

            874

Svatopluk küldöttséget meneszt Német Lajoshoz Forcheimbe, a tárgyaláson cseh követek is részt vesznek.

 

            876

Német Lajos halálakor a keleti frank birodalmat felosztják. Fia, Karlmann Bajorországon, Karantánián és Pannónián kívül a cseh területeket és a morva vidékeket is örökül kapja.

 

            880-as évek

Svatopluk hadjáratokat vezet és befolyását kiterjeszti a cseh területekre. Az udvarába látogató Bořivojt szláv papok megtérítették - a későbbi Kristián-féle legenda s az erre épülő hagyomány szerint a keresztelést maga Method végezte. Hazatérve Bořivoj egy Szent Kelemen nevű kápolnát építtet a nemzetségi székhelyen, Levý Hradecben.

 

            885 körül

Bořivoj a hradzsini magaslaton felépíttet egy újabb templomot (az utóbb elpusztult Szűz Mária kápolnát), s ezzel megveteti az új fejedelmi székhely, a prágai Vár alapjait.

 

            890

Arnulf (887-899) keleti frank uralkodó elismeri Svatopluk fennhatóságát a cseh törzsek fölött.

 

            894

Svatopluk halála

 

            895

A cseh törzsek képviseletében Spytihněv (Bořivoj fia és udóda) és Vitislav (a Slavník-nemzetség feje) megjelenik a regensburgi birodalmi gyűlésen és hűségesküt tesz Arnulfnak.

 

 

 

 

 

II. A HERCEGSÉG KORA (10-12. SZÁZAD)

 

            915

I. Spytihněv halála. Életéről csak szórványos adatok maradtak fenn, a latin nyelvű legendák a Přemyslidák első keresztény képviselőjének nevezik. A prágai hercegség élén öccse, I. Vratislav követi, aki - ha hihetünk Kézai Simon 350 évvel későbbi híradásának - a kalandozó magyarok elleni harcban esett el 921-ben.

 

            924 k. -935

Szent Vencel

 

            935-972

I. Boleslav uralkodása. Trónra lépése után másfél évtizedes háborúskodás kezdődik a birodalommal, Henrik utódával, I. Ottó német királlyal.

 

            950

I. Ottó hadjárata Csehországban. Legyőzi és fennhatósága elismerésére kényszeríti Boleslavot.

 

            955

A kalandozó magyarokkal vívott augsburgi csatában I. Ottó oldalán Boleslav is részt vesz.

 

            970 körül

Megalapítják az első bencés kolostort Csehországban, a prágai Szent György zárdát. Főnöke Boleslav lánya, Mlada. A kolostor a Ludmilla-kultusz központjává válik.

 

            972-999

II. Boleslav

 

            973

A quedlinburgi birodalmi gyűlés döntése nyomán megalapítják a prágai püspökséget. Az egyházkerület 1344-ig a mainzi érsekség fennhatósága alá tartozik. Az első püspök a szász Dětmar (Thietmar), akit 982-től a Slavník-nemzetség sarja, Szent Adalbert (Vojtěch) követ.

 

            993

Adalbert püspök Břevnovban megalapítja az első csehországi bencés férfikolostort.

 

            995

Boleslav leszámol a rivális Slavníkokkal. Adalbert emigrációba kényszerül, lengyel földre megy, ahol részt vesz a gnieznói érsekség felállításában, majd 997-ben a poroszok térítése során meghal. Két tanítványa, Radla és Asztrik utóbb esztergomi érsekként fontos szerepet játszanak a magyar egyházszervezésben.

 

            999-1034

Vetélkedés a fejedelem három fia, III. Boleslav, Jaromír és Oldřich között, melynek során mindhárman többször is trónra lépnek, esetenként német és lengyel segítséggel. Viszonylag tartósnak bizonyult Oldřich (első) uralkodása (1014-33), aki II. Henrik német-római császártól kapta Csehországot hűbérbe. 1019 körül Visszahódítja a lengyelektől Morvaországot, melynek élére fiát, Břetislavot állítja.

 

            1032 körül

A sázavai kolostor alapítása

 

            1035-1055

Břetislav uralkodása

 

            1039

Szilézia elfoglalála, Szent Adalbert ereklyéinek Prágába vitele. Gnieznoi dekrétum.

 

            1054

A trónöröklés szabályozása, seniorátus

 

            1055-1061

II. Spytihněv

 

            1061-1092

II. Vratislav

 

            1063

Püspökség alapítása Olmützben (Olomouc)

 

            1085

Vratislav megszerzi a királyi címet, de csak saját személyére szól, így nem örökítheti utódaira.

 

            1092-1100

II. Břetislav

 

            1101-1125

Vetélkedés Vratislav fiai, II. Bořivoj és I. Vladislav között

 

            1114

Első említés, hogy a cseh uralkodó főpohárnoki tisztséget visel a császári udvarban (archipincerna, arcičíšník). E méltósághoz kötődött a 13. század közepétől a cseh királynak az a joga, hogy részt vegyen a választófejedelmi testületben.

 

            1125

Kosmas

 

            1125-1140

I Soběslav

 

            1140-1172

II. Vladislav.

 

            1147-1148

Vladislav részvétele a második keresztes hadjáratban

 

            1158

Vladislav a saját személyére szólóan megszerzi a királyi címet.

 

            1172-1197

Vetélkedés a dinasztia két ága, I. Soběslav két és II. Vladislav három fia között

 

 

 

 

 

III. A KÖZÉPKORI CSEH KIRÁLYSÁG (1197-1419)

 

 

            1197-1230

I. Přemysl Ottokár uralkodása.

 

            1212

Sziciliai aranybulla.

 

            1222

Nagy egyházi privilégium

 

            1230-53

I. Vencel király.

 

            1253-78

II. Ottokár

 

            1278

Morvamezei csata

 

            1278-1305

II. Vencel

 

            1306

III. Vencel halála, a Přemyls-ház kihalása.

 

            1310-46

Luxemburgi János uralkodása. Az első időben szembekerül a főurak megnövekedett hatalmával, így beiktatási diplomájában, majd az 1318-as domažlicei megállapodásban a nemesi jogok védelmére, a főúri vezetők igazgatási befolyásának megőrzésére kötelezi magát. Ezt követően hódításokba kezd, megszerzi Felső-Lausitzot, Cheb-vidékét, Felső-Sziléziát és az alsó-sziléziai hercegek hűségesküjét. 1334-ben fiát, Károlyt morva őrgrófi címmel ruházza fel, aki mindinkább társuralkodóvá válik s utóbb teljesen átveszi a hatalmat. 1346-ban esik el Crécynél, az angol-francia "százéves háború" nevezetes csatájában.

 

            1335

Luxemburgi János, III. Kázmér lengyel és Károly Róbert magyar király visegrádi szerződése. Megállapodnak, hogy külső támadás esetén kölcsönösen segítik egymást; János eláll lengyelországi igényeitől, Kázmér pedig lemond Sziléziáról. Bécs árumegállító jogának kikerülésére szabályozzák a kereskedelmi utak forgalmát.

 

            1344

A prágai püspökséget kivonják a mainzi egyházmegye fennhatósága alól és önálló érsekséggé szervezik. Az érseki posztot Arnošt z Pardubic addigi püspökkel töltik be. Két egyházkerület tartozik irányítása alá: az olmützi és az újonnan alapított litomyšli püspökség. Megkezdődik a prágai szt. Vitus székesegyház gótikus újjáépítése, a munkálatok Arrasi Mátyás, majd Petr Parleř vezetésével folynak a század végéig.

 

            1346-78

IV. Károly

 

            1348

Prágai egyetem (Közép-Európában az első), Újváros alapítása, Karlštejn építésének megkezdése (Theodorik)

 

            1356

Károly - miután 1346-ban megválasztják német-római királlyá, 1355-ben pedig császárrá koronázzák - kiadja a Német Aranybullát. Ez módosítja a császárválasztás rendjét, a korábban elvárt egyhangú jelölés helyett többségi szavazást rendel el, rögzíti továbbá a 7 választófejedelem (a trieri, kölni és mainzi érsek, valamint a cseh király, rajnai palotagróf, szász herceg és brandenburgi őrgróf) felségjogát saját tartományaik fölött.

 

            1478-1419

IV. Vencel

 

            1391

Betlehem-kápolna alapítása

 

            1409

 Kutná Hora-i dekrétum

 

            1414-15

Hus Konstanzban

 

 

 

 

 

IV. HUSZITIZMUS (1419-1485)

 

 

            1419-1434

Huszita háborúk

 

            1436

Jihlavai kompaktáta

 

            1437-1439

Az országgyűlés Zsigmond vejét, Habsburg Albert osztrák herceget választja meg cseh királynak. Magyar királyként sikertelen hadjáratot vezet a törökök ellen, majd elhalálozik.

 

            1439-1453

Interregnum. Országszerte helyi védelmi-politikai szövetségek, ún. landfrídek alakulnak. Közülük a legjelentősebb a kelet-csehországi, vezetője Poděbrad György.

 

            1444

Az országgyűlés elismeri László (Albert halála után született fiának) trónigényét, s nagykorúsága eléréséig kormányzót választanak mellé. A tisztséget 1452-57 között Poděbrad tölti be.

 

            1453-1457

Utószülött László (magyar királyként V. László) uralkodása.

 

            1457

Petr Chelčický tanítványai és táborita prédikátorok megalakítják a Cseh Testvérek felekezetet Kunvaldban.

 

            1458

Poděbrad Györgyöt (1420-1471) megválasztják cseh királynak. Az egyházi támogatás megszerzése érdekében előzetesen ígéretet tesz a pápának való engedelmességre, a koronázáskor viszont az ország összes szabadságának, így a kompaktáta megőrzésére is felesküszik.

 

            1462

György király küldöttséget meneszt Rómába II. Pius pápához a kompaktáta jóváhagyása céljából, amit a Szentszék elutasít és hatályon kívül helyezi a bázeli zsinat döntését. A pápa a kehelyről való lemondást követeli, amit viszont György utasít vissza.

 

            1464-1467

Poděbrad küldöttsége a francia királyhoz és más uralkodókhoz. Ez sikertelen kísérletet tesz a megnyerésükre ahhoz a tervhez, hogy a fejedelmek hozzanak létre egy szövetséget a pápa elszigetelésére, a török veszély elhárítására és az európai béke biztosítására.

 

            1465

A katolikus főurak Zelená hora várában megalakítják Poděbrad-ellenes szövetségüket

 

            1466

II. Pál pápa kiközösíti az egyházból és trónbitorlónak nyilvánítja György királyt, s keresztes hadjáratot hirdet a cseh eretnekek ellen.

 

            1468

A keresztes seregek élén Hunyadi Mátyás magyar király hadjáratot indít Poděbrad ellen és elfoglalja Morvaország jelentős részét.

 

            1469

A katolikus rendek Olmützben cseh királlyá választják Mátyást. Válaszul Poděbrad felajánlja a cseh koronát a lengyel király, IV. Kázmér fiának, Jagelló Ulászlónak.

 

            1471

Meghal Jan Rokycana, az utraquista egyház érseke. A prágai érseki szék ettől kezdve 1561-ig betöltetlen marad.

 

            1471

György király halálával megürül a trón, helyére az országgyűlés Jagelló Ulászlót (1456-1516) választja meg. A katolikus főurak továbbra is Mátyást ismerik el uralkodónak, aki időközben Csehország egy részét, Morvaország felét, valamint Sziléziát és Lausitzot is elfoglalta.

 

            1474

Az egyesült cseh és lengyel seregek a sziléziai Boroszlóban megütköznek Mátyás csapataival. Ulászló és Mátyás fegyverszüneti megállapodást kötnek.

 

            1476

Pilsenben kinyomtatják az első ismert csehországi ősnyomtatványt, Arnošt z Pardubic érsek latin nyelvű statutumát.

 

            1479

Békekötés Olmützben Ulászló és Mátyás között. Mindketten használhatják a cseh királyi címet, az előbbi Csehországban, az utóbbi a korona többi tartományában uralkodik.

 

            1485

Kutná Hora-i vallásbéke

 

 

 

 

 

V. A CSEH RENDI ÁLLAM (1485-1620)

 

 

            1490

Mátyás halála után Jagelló Ulászlót magyart királlyá is megválasztják, a két ország között perszonálunió létesül. A királyi udvar Budára költözik, az uralkodó ettől kezdve csak rövid ideig tartózkodik Csehországban. (A magyar rendek viszont a cseh tanácsadók túlzott befolyására panaszkodnak.)

 

            1497

A cseh tartománygyűlés határozata a legfőbb tisztségek elosztásáról a rendek között

 

            1499

Elkészül Viktorin Kornel ze Všehrd műve O práviech, o súdiech i o dskách země české knihy devatery (Kilenc könyv a cseh tartomány jogairól, bíróságairól és tábláiról).

 

            1500

Az Ulászló-féle tartományi rendtartás

 

            1501

A főúri rendbe való felvétel szabályainak rögzítése

 

            1506

A Jagelló és a Habsburg-ház családi szerződése. (1515, 1522)

 

            1516-26

Ulászló halálával fia, Lajos lép a cseh és a magyar trónra

 

            1517

Szent Vencel napi egyezmény

 

            1519

Luther Márton híveinek fellépése Prágában

 

            1526-1564

I. Habsburg Ferdinánd uralkodása

 

            1527

Központi udvari hatóságok létesítése

 

            1531

Ferdinánd megválasztása római királlyá (1556-tól császár)

 

            1541

Václav Hájek z Libočan krónikáját kiadják Prágában

 

            1545-1563

Tridenti zsinat

 

            1546-1547

Schmalkaldeni háború, rendi felkelés

 

            1547

A felkelés leverése utáni intézkedések

 

            1552-1580

Jiří Melantrich z Aventina nyomdája, melynek működését 1580-1599 között Daniel Adam z Veleslavína viszi tovább

 

            1555

Augsburgi vallásbéke

 

            1556

A jezsuita rend Csehországban

 

            1564-1576

I. Miksa

 

            1567

A kompaktátát törlik a tartományi alaptörvények közül

 

            1571

Jan Blahoslav halála

 

            1575

Cseh Konfesszió

 

            1576-1611

II. Rudolf uralkodása, a királyi udvar áthelyezése Prágába (1583)

 

            1579-1594

Kralicei biblia

 

            1599

A cseh kancelláriából eltávolítják a protestáns tisztviselőket

 

            1600-1612

Kepler Prágában

 

            1602

A Cseh Testvérek felekezet ismételt betiltása

 

            1608

Morva rendek csatlakoznak a bécsi és zsitvatoroki béke védelmére kötött magyar-osztrák rendi konföderációhoz. Csapataik Mátyás főherceg vezetésével Rudolf ellen indulnak. Június 25-én a két fivér Libeňben megállapodik: Rudolf lemond Mátyás javára a magyar trónról, Alsó- és Felső-Ausztriáról és Morvaországról, megtartja viszont a cseh korona többi tartományát és Tirolt, valamint a császári címet.

 

            1609

Felséglevél a vallásszabadságról, a Cseh Konfesszió elismerése, defenzori testület.

 

            1611

A passaui püspök támadása Prága ellen. A rendek Mátyás mellé állnak, aki lemondásra bírja Rudolfot.

 

            1611-1619

(II.) Mátyás uralkodása

 

            1615

Az országgyűlés az egyedüli hivatalos nyelvnek ismeri el a csehet

 

            1617

Az országgyűlés elfogadja Ferdinánd főherceg jelölését a gyermektelen Mátyás utódául

 

            1618-1620

Rendi felkelés

 

 

 

 

 

VI. Az abszolutizmus kora (1620-1740)

 

 

 

 

 

VII. FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS (1740-1790)

 

 

            1740-1780

Mária Terézia (1717-1780) uralkodása. A bajor választó eleve nem ismeri el a Pragmatica Sanctiót, a szász herceg óvást jelent be az ellen, hogy a cseh választófejedelmi jogot átruházzák Lotharingiai Ferencre, Mária Terézia férjére, a porosz király pedig Sziléziát, a Monarchia iparilag legfejlettebb tartományát akarja megszerezni. Megkezdődik az osztrák örökösödési háború (1740-48), melybe Francia- és Spanyolország is bekapcsolódik s ezzel egyidőben zajlik a két sziléziai háború (1740-42, 1744-45). A megnövekedett hadi kiadások és a területi veszteségek hatására a kormányzat széleskörű reformokba kezd.

 

            1740. december

II. Frigyes porosz király megtámadja s néhány hónap alatt nagyrészt elfoglalja Sziléziát. 1741. április 10-én Mollwitz mellett megveri a Neipperg tábornok alatt álló osztrák seregeket.

 

            1741. szeptember - 1742. február

Károly Albert bajor herceg francia támogatással elfoglalja Linzet, majd novemberben átlépi a cseh határt és bevonul Prágába. December 7-én cseh királlyá koronáztatja magát. Fogadja a cseh rendek hódoló küldöttségét, képviselőikből udvari kancellárt és tartományi kormányt nevez ki. Ezután távozik Frankfurtba, ahol 1742 februárjában VII. Károly néven német-római császárrá koronázzák. Az osztrák csapatok ellentámadásba kezdenek és beveszik Münchent.

 

            1742. február - július

A poroszok elfoglalják Morvaország nagy részét és Kelet-Csehországban folytatják a támadást. Május 17-én Časlav közelében megverik Lotharingiai Károly osztrák csapatait. Június 11-én előzetes békét kötnek Boroszlóban: Ausztria (Teschen és Troppau kivételével) lemond Sziléziáról és a glatzi grófságról. A megállapodást július 28-án ratifikálják Berlinben.

 

            1742. augusztus - 1743. május

Az osztrák seregek Lotharingiai Ferenc és Khevenhüller tábornok vezetésével visszafoglalják Csehországot, bekerítik Prágát, melyet a franciák és a bajorok az év végén végleg feladnak. Károly Albert hívei ellen vizsgálatok indulnak, hét halálos ítélet is születik, de kegyelmet kapnak. 1743. május 12-én Mária Teréziát cseh királlyá koronázzák Prágában.

 

            1744

Az osztrák csapatok Batthyány tábornagy vezetésével ismét elfoglalják Bajoroszágot. Augusztusban a poroszok indítanak újabb támadást Csehország ellen, a következő hónapban Prágát is megszállják, de az osztrák ellentámadás miatt kénytelenek visszavonulni.

 

            1745. január - szeptember

Január 20-án meghal VII. Károly; fia békét köt Mária Teréziával (IV. 22. Füssen). Ebben a bajor herceg elismeri a Pragmatica Sanctiót s megígéri, hogy a császárválasztáson Lotharingiai Ferencre szavaz, akit szeptemberben csakugyan megválasztanak, majd császárrá koronáznak.

 

            1745. június - december

II. Frigyes több csatában legyőzi az osztrák seregeket (Hohenfriedberg, Žďár, Kesselsdorf). December 25-én megkötik a drezdai békét: megerősítik a porosz fennhatóságot Szilézia és Glatz fölött, II. Frigyes pedig elismeri Lotharingiai Ferenc német-római császári címét. Az örökösödési háború ezután nyugat-európai és itáliai hadszíntereken folytatódik és az 1748-as aacheni békével zárul.

 

            1747

Olmützben Josef Petrasch vezetésével tudós társaság alakul Societas incognitorum néven. Négy éves működése alatt kiadja az első csehországi tudományos folyóiratot Monatliche Auszüge alt- und neuer gelehrten Sachen címmel.

 

            1748

Az adómegajánlás és a behajtás rendjének átalakítása. A tartománygyűlések eddig évente fogadták el a fizetendő hadiadót, az új rendelet értelmében viszont 10 évre előre szavaznak az összegről. Az adószedésre új, királyi szervezetet alakítanak,  rendek így elvesztik az ellenőrzést a 108 ezer fős állandó hadsereg fölött. Csehország ekkoriban évi 4,5 millió, Morvaország 1,5 millió, (a maradék vagy osztrák) Szilézia pedig 245 ezer aranyat fizet contributio címén.

 

            1748 - 1757

A tereziánus kataszterrel új alapokra helyezik az adókivetést. Az országgyűlés 1713. évi határozata alapján felülvizsgálják az 1654-es adónyilvántartást. A felmérési munkálatok nyomán 1748-ban bevezetik az első tereziánus katasztert, amely a paraszti (rustikális) birtokokat tartja nyilván. Az 1757-es második kataszter már a földesúri, egyházi és városi, vagyis az addig adómentes, dominikális birtokokra és jövedelmekre is kiterjed.

 

            1749

Átfogó igazgatási reform az örökös tartományokban F.W. Haugwitz vezetésével. Megszűntetik a rendi kormányzat központi szerveit, a bécsi székhelyű cseh és osztrák udvari kancelláriát s a közigazgatást és az igazságszolgáltatástól elválasztva két új intézményt hoznak létre. A Directorium in publicis et cameralibus a politikai és a pénzügyi igazgatásért felelős, az Oberste Justizstelle a bíróságok központi fellebbezési fóruma. A tartományokban felszámolják a helytartótanácsokat s felállítják a Királyi képviselet és kamara nevű hivatalt, mely a direktórium alárendelt szerveként az uralkodó által kinevezett, államilag fizetett tisztviselőkkel működik.

 

            1750

Bevezetik a birodalomban az egységes pénzlábat, mely 1858-ig marad fenn. 1 kölni márka tiszta ezüstből 20 ezüst pengőforintot vertek. Az arány elfogadásáról 1753-ban Bajorországgal konvenciót kötnek (innen származik a konvenciós pénz elnevezés), amelyet utóbb a legtöbb német állam is átvesz. A stabil értékű érmén kívül 1762-től papír bankjegyet is nyomtattak, mely a század végétől erősen inflálódott.

 

            1751

A középszintű közigazgatás átszervezése. Eddig a kerületi hivatalok élén álló hejtmanokat a helyi nemesek évente választották maguk közül, ettől kezdve a posztot kinevezett állami tisztviselőkkel töltik be. Kijelölik a hivatal állandó székhelyét, a személyzettől egyre inkább jogi szakképzettséget követelnek meg. A kerületek száma Csehországban 12-ről 16-ra nő, Morvaországban marad a 6, Sziléziában a 2 kerület.

 

            1752

Egységes vámtarifát állapítanak meg a cseh tartományok számára, eltörölve a belső vámhatárokat Cseh- és Morvaország, valamint Szilézia között. A cseh és az osztrák tartományok közti vámhatárt 1775-ben szüntetik meg, így a birodalom Magyarországon kívüli része egységes vámterületté válik.

 

            1754

Megtartják az első népesség-összeírást a cseh tartományokban. Csehországban 1,97 millió főt, Morvaországban és Sziléziában 1,04 lakost regisztrálnak. 1762-től évente tartanak összeírást.

 

            1756 - 1763

Az ún. hétéves háború, melyben Ausztria sikertelen kísérletet tesz Szilézia visszaszerzésére.

A fontosabb események: II. Frigyes győzelme Lovosicénél (1756. X. 1.), majd Štěrboholynál (1757. V. 6.); Prága hetekig tartó ostroma, melynek Daun osztrák tábornok kolíni sikere vet véget (VI. 18.). A 1758 tavaszi porosz offenzívát Laudon tábornok visszaveri, Daun pedig a lausitzi Hochenkirchnél nyer csatát (X. 14.). 1759-ben a poroszok vereséget szenvednek az orosz és osztrák seregektől (VIII. 12-13 Kunersdorf), egy év múlva viszont kétszer is győznek a Szilézia ellen vonuló osztrákok fölött (VIII. 15. Liegnitz, XI. 3. Torgau). 1761-ben Anglia megvonja támogatását II. Frigyestől, aki a következő évben békét, majd szövetséget köt Oroszországgal. Az osztrák-porosz békét 1763 február 15-én kötik meg Hubertusburgban a háború előtti területi állapotok fenntartásával.

 

            1761-63

A Haugwitz-féle reform korrekciója. Az uralkodó legfőbb tanácsadó szerveként 1761-ben létrehozzák W. A. Kaunitz vezetésével az államtanácsot. A következő évben a pénzügyeket elválasztják a politikai igazgatástól: az előbbi az udvari számvevőségi kamara, az utóbbi a direktórium helyébe lépő egyesített cseh-osztrák udvari kancellária feladata lesz. 1763-ban pedig a képviselet és kamara helyett guberniumokat szerveznek az egyes tartományokban. A morvaországi és az osztrák sziléziai guberniumot utóbb, 1783-ban összevonják.

 

 

 

 

 

VIII. POLGÁRI ÁTALAKULÁS (1790-1867)

 

 

 

            A polgári átalakulás és a nemzeti megújulás kimagasló alakja František Palacký. Az ő alakját  és munkásságát foglalja össze az itt következő dolgozat, mely  A huszitizmus története című munkája magyar kiadásának (Budapest 1984) utószavaként jelent meg.

 

Történelem és politika Palacký életművében.

 

          „Fontos lenne megismertetni a világgal A huszitiz­mus történetét, de egyedül a németek közvetítésével so­hasem fog sikerülni, hanem csakis a franciák és az ango­lok segítségével.” Így írt Palacký 1853-ban, amikor A cseh nemzet története című alkotásának a huszitizmussal foglalkozó része cseh nyelven már napvilágot látott, a né­met fordítás utolsó harmada pedig a megjelenés előtt állt. Francia és angol fordító azonban nem akadt, s a német változat csakugyan nem jutott el a szélesebb olvasókö­zönséghez, mivel a könyvből kicsendülő németellenesség az elutasítás falába ütközött.

          Annál nagyobb sikert aratott a cseh kiadás. A mű egészének hatását mindennél ékesebben bizonyítja egyet­len adat: a mintegy háromezer oldalas munka - a törté­nelmi regények népszerűségével vetekedve - száz év alatt tizenhatszor jelent meg teljes terjedelemben! Tudomá­nyos megállapításait hiába cáfolta könyvtárnyi értekezés, Palacký főműve mind a mai napig a cseh nemzettudat egyik alappillére.

          Válogatásunk A cseh nemzet történetének legragyo­góbb részletét, a huszitizmus korát mutatja be. A három hosszabb szemelvény a huszita mozgalom küzdelmeit kíséri végig a kialakulásától a külső erőkkel való összecsa­páson keresztül a belső meghasonlásáig. Kötetünk az első magyar nyelven megjelenő Palacký mű.

          František Palacký 1798-ban született Morvaország­ban. A pozsonyi evangélikus líceumban tanult, majd a felvidéki Sréter, Zerdahelyi és Csúzy családokhoz szegő­dött házitanítónak. Az előbbi két család közeli rokonság­ban állt Ócsai Balogh Péterrel, az 1790—91-es magyar or­szággyűlés köznemesi mozgalmának vezérével, akinek a halálára Palacký 1818-ban egy hosszabb költeményt írt. Az ifjú Palacký még öt évet töltött Magyarországon majd Prágába ment, ahol csakhamar a cseh kulturális is élet egyik központi alakja lett. Az ő javaslatára és irányításá­val indult meg 1827-ben a cseh Nemzeti Múzeum két fo­lyóirata. Az egyik ugyan hamarosan megszűnt, a másik azonban - a Časopis Českého Museum, melyet tizenegy éven át szerkesztett - hosszú ideig a legrangosabb cseh folyóiratnak számított, s megváltozott elnevezéssel napjain­kig fennáll. Szinten Palacký kezdeményezte a Matice Česká felállítását 1830—31-ben a cseh nyelvű könyvkiadás előmozdítására.

          Prágába kerülésekor kezdett megismerkedni a történettudomány mesterségbeli fogásaival. Négy évvel később már a cseh rendek felkérésére végzi kutatásait, 1838-ban pedig hivatalosan is kinevezik a Cseh Királyság történetírójának. Így megnyílnak előtte a nemesi irattárak, végiglátogatja Európa legnagyobb levéltárait, sőt evangéli­kus létére bejut a vatikáni archívumba is. Az összegyűj­tött anyagot rendszeresen közzéteszi, egyebek között máig alapvető forráskiadvány-sorozatot indít. Kritikai jellegű historiográfiai összefoglalót készít a cseh króni­kairodalomról. Feltárja a rendiség szervezeti működését, foglalkozik kronológiával, jog- és vallástörténettel, törté­neti földrajzzal és megannyi más tudományszakkal.

          Történetszemlélete fiatalkori filozófiai-esztétikai fel­fogásában gyökerezik. Korai írásaiban felismerhető a klasszikus német filozófia Hegelt megelőző korszakának hatása, de főként a herderi indíttatás. Később ezekre építve önálló világképet alakított ki. Eszerint a világ polá­ris ellentétek egysége. Az ellentétes erőket természet adta harmónia egyesítette mind az emberi élet, mind a történe­lem kezdetén. A gyermekien fejletlen összhang azonban megbomlott, és átalakult az ellentétek harcává. A küzdelem során a szemben álló erők is változnak, hogy azután magasabb szinten új harmóniává rendeződjenek. Csakhogy a fejlettebb összhang újabb kötöttségekkel terhes, s ezek leküzdése a további harc célja.

          Filozófiai nézeteit később átfogó történetfilozófiai rendszerré fejlesztette. Erre épül A cseh nemzet története, melyet eredetileg a kezdetektől saját koráig kívánt megírni, de utóbb 1526-tal lezárta kutatásait. A mű definíciója szerint ,,az egész cseh történelem a németséggel folytatott küzdelmen, vagyis a német rend és szokások befogadásán és elutasításán alapul”. A történelmi folyamatot két szempontból vizsgálja: hogyan változik egyfelől a csehek (szélesebb értelemben a szlávság) és a németség viszonya, másfelől pedig a cseh társadalom és politikai intézmény­rendszer.

          Palacký békeszerető földműveseknek, szabad és a törvény előtt egyenlő embereknek ábrázolja a régi szlávo­kat. Idillikus ez a kép, de nem felhőtlen. Az ősök demok­ratikus rendjében ugyanis a békevágy gátolta az önvédel­met, a szabadság anarchiához vezetett, az egyenlőséghez való ragaszkodás pedig megakadályozta, hogy kialakul­janak egy felsőbb hatalom összetartó kötelékei. Semmi sem állta tehát útját a külső fenyegetésnek, s ,,hogy vég­leg el ne tűnjön, az idők múlásával a szláv is kénytelen volt szokásain változtatni, nemzeti életébe római és német elemeket keverni”

          A nemet rend homlokegyenest ellenkezője a szláv­nak. Palacký hódító, harcias népnek tekintette az ősi né­metséget. A meghódított népeket szolgaságba döntötték, s így jött létre a kiváltság és a jogfosztottság arisztokratikus, feudális kettőssége. A németek szomszédságában élő szlávokat a beolvadás veszélye fenyegette. Tetézte ezt a magyar honfoglalás: ,,évszázadokon át nem érte meg egy ilyen csapás a szláv világot” — véli Palacký. A magyarok ugyanis elvágták a nyugati szlávokat Bizánctól, a görög­keleti egyháztól. A kereszténységet ezentúl egyedül a né­metek közvetítették, ám a hittérítés során saját, feudális berendezkedésüket is terjesztették. Az Elba menti szlávo­kat meghódították, s a csehek csak azért menekültek meg a beolvadástól, mert már korábban áttértek a keresztény vallásra.

          A német hódítás feltartóztatására a csehek megszer­vezik saját államhatalmukat is. Az állami és az egyházi hierarchia kibontakozásával azonban a cseh társadalmon belül gyökeret ereszt a feudális megosztottság, megkezdődik az arisztokratikus és a demokratikus erők harca. Ezt a harcot, vagyis a feudalizmus elterjedését Palacký mint­egy fél évezredes folyamatnak tartotta. Szerinte a 13. szá­zadig túlsúlyban maradt az ősi demokratizmus, utána vi­szont egyre inkább felülkerekedett az arisztokrácia, mely időről időre szövetséget kötött a bevándorló német tele­pesekkel. Palacký úgy gondolta, hogy a cseh köznép meg hosszú ideig megőrizte szabadságát, s csupán a 15. század végén vesztette el jogait, került jobbágyi sorba. Az arisz­tokrácia győzelmét a rendi állam teljes kiépülése zárja le a Jagelló-korban.

          Történetfilozófiai rendszerében Palacký két korabeli áramlatot igyekezett összehangolni és a cseh történelemre alkalmazni: a szlávok békés természetéről alkotott néze­tet és azt az elméletet, mely a feudalizmus születését a hó­dítással magyarázza. Az előbbi Herderre és a szlavisztika romantikus irányzatára vezethető vissza, az utóbbi a restauráció kori francia történetírásból ered. Palacký értelmezésében a hódítási elmélet csak a németeknél érvénye­sült maradéktalanul. A feudalizmus, a kiváltság és a jog­fosztottság kettőssége végül a cseheknél is kialakult, márpedig a hódítás nem egyeztethető össze a szlávság békeszeretetének elvével. Palacký ezért a csehek esetében a hódítást a német kihívással helyettesítette. Elgondolása szerint a cseh feudalizmus a külső veszély elhárítására és az ősi szláv rend legyőzésével jött létre.

          Gyakran visszatérő vád Palacký ellen, hogy a szlá­vok ősi történetét az ún. Kéziratokra alapozta. Az 1810-es évek végén „fedezték fel” ezeket a hamisítványokat mint az ősi cseh költészet töredékeit. A Dvůr Králové (Königinhof) és Zelená Hora (Grünberg) városáról elnevezett költemények a középkori krónikák mesés elemeinek felhasználásával rousseau-i és herderi ihletésre egyenlőségen alapuló aranykornak mutatják be a szláv őstörténetét.  Palacký ugyan meggyőződéssel hitt e ,,töredékek” eredetiségében, de csak mellékes forrásként használta a Kézira­tok-at. A szlávok jellemzéséhez kiterjedt összehasonító jogtörténeti tanulmányokat végzett. Az eredeti emlékekből kiolvasott kép persze hasonlít a hamisítványok hős­kormítoszára, ami a források önkényes értelmezésével és a szemléletmód rokonságával magyarázható. Palacký te­kintélye hosszú időre megerősítette a Kéziratok hitelét, s csupán halála után sikerült a T. G. Masaryk köré csopor­tosuló, realista tudósoknak bebizonyítaniuk a hamisítás tényét egy nemzeti meghasonlással felérő vitában.

          Palacký eljárásában ugyanaz a módszer figyelhető meg, mint a legtöbb, átfogó történetfilozófiában: saját politikai eszményeit az ősidőkben véli felfedezni. Csak­hogy a szabadság és a törvény előtti egyenlőség nem a történelmet megelőző kor természetes adománya, hanem a liberalizmus célkitűzése. Másrészt a liberalizmus ugyan­azzal a feudalizmussal áll szemben, amely az ősi szláv rendet legyőzte. Palacký nem különbözteti meg, sőt gyakran azonos értelemben használja a feudalizmus és a német rend kifejezést. Így akarva-akaratlanul azt sugal­mazza, hogy a feudalizmus a csehektől idegen társadalmi és politikai forma maradt, noha az ősök életét beárnyé­koló fogyatékosságokat felszámolta. Ez egyben azt jelen­tené, hogy a feudalizmussal szembeni ellenszenvét Palac­ký nemzetiszínűre igyekezett festeni? Vagy másként fo­galmazva: vajon a harciasságot a németség lényegi, örök tulajdonságának tartotta?

          A németekről alkotott véleménye szintén szorosan összefügg politikai nézeteivel, s az idők során azok szerint változott. 1848 előtti álláspontjára két mozzanat jellem­ző. Egyfelől intő példaként állítja az egykorú közvéle­mény elé a múltból leszűrt tanulságokat: a németségbe való beolvadás veszélyét, a csehek elleni német—magyar összefogás lehetőségét stb. Felrázni akarja honfitársait, mint a reformkori magyar irodalom a ,,nemzethalál” látomásának felidézésével. Másfelől viszont bízik a kora­beli német liberális mozgalomban: ,,A mai németeknél pedig azt tapasztaljuk, hogy egykori rendjükből kilépve, lényegében az ősi szláv rend bevezetésére és elterjesztésére törekszenek ... Paradoxonnak látszik, mégis igaz az a megállapítás, hogy miként a mai szláv törzsek többségé­nél egészében véve már néhány évszázada meggyökerese­dett a régi germán alkotmány és rend, úgy a másik olda­lon, néhány kivételtől eltekintve, éppen az ősi szláv ren­det áhítják napjainkban nemcsak a germán, hanem a la­tin nemzetek is” Abban bízott tehát, hogy a liberaliz­mus mindenütt legyőzi a feudalizmust. S ha a németek hasonlóképpen valóra váltják a szabadság és a törvény előtti egyen1őség célkitűzéseit akkor megszűnik a hódítás veszélye. Ilyenformán pedig a cseh-német viszonyban a fenyegetés és a fenyegetettség kölcsönhatását az egyenrangúság állapota válthatja fel.

          1848. április 11-én, a negyvennyolcas magyar törvények szentesítésével egyidejűleg a cseh fővárosban is kor­szakos jelentőségű okmány látott napvilágot. Ezen a na­pon írta Palacký a frankfurti előparlamenthez intézett le­velét, melyben lefektette a cseh nemzeti törekvések alap­vető irányait. Frankfurtban a német egység hívei gyüle­keztek, s minden németlakta területről képviselőket hív­tak az alkotmányozó gyűlésbe. Levelében Palacký ezt a meghívást utasította vissza.

          Az elutasítást nemzete létérdekeivel indokolja meg: a cseh nemzetnek a többi közép-európai nemzethez hasonlóan, biztos védelemre van szüksége az orosz Birodalom egyeduralmi törekvéseivel szemben. E nemzeteket Ausztria védelmezi, tehát ,,ha az osztrák állam eleddig még nem létezne, Európa sőt az emberiség érdekében mielőbb létre kellene hoznunk”. Minden olyan törekvés, amely Ausztria egysége ellen irányul, egyben a cseh nemzet létére tör. Súlyos veszélyt lát a német és a magyar nemzeti mozgalom potenciális szövetségében, attól tartva, hogy az örökös tartományok Németországhoz kerülnek, Magyarország pedig önálló lesz. Csehország így vagy beolvad a Német Birodalomba vagy magára marad. Ahhoz azonban, hogy Ausztria csakugyan védelmezni tudja Közép-Európa kis nemzeteit, belsőleg meg kell újulnia: érvényesítenie kell a nemzetek közötti egyenlőség elvét. Ezért az elvért küzdenek Palacký vezetésével a cseh polgári liberálisok.

          A küzdelemhez szövetségeseket keresnek az ausztriai szlávok korében. Ennek ideológiai megfogalmazása az ausztroszlavizmus, mely a múlt század negyvenes éveiben a cseh polgárság megerősödésével párhuzamosan alakult ki. Az új irányzat kezdetben a romantikus szlavofil esz­mék Ausztriára leszűkített változata volt, de az évtized közepén mindinkább telítődött liberális tartalommal, és határozottan szembefordult a hagyományos oroszbarát­sággal. A cseh ausztroszlavisták szervezték és irányították a Szláv Kongresszust, mely 1848 nyarán ült össze Prágá­ban Palacký elnökletével. A kongresszuson az ausztriai szláv népeket akartak szövetségbe tömöríteni, csakhogy szándékuk meghiúsult az egyes nemzetek eltérő követelésein. Az eltérő célok e nemzetek fejlettségi különbségeiből adódtak, főleg pedig az örökös tartományokban, illetve a történeti Magyarországon élő szlávok más-más helyzetéből, állami hovatartozásának különbözőségéből. A szövetség tehát csak akkor jöhetett volna létre, ha vala­mennyi szláv nemzet felszabadul a német és a magyar he­gemónia alól.

          Ez a felismerés vezette azután Palackýt, hogy auszt­roszlavista elgondolását, Ausztria belső átszervezésének követelését alkotmányterv formájába öntse. Indítványát a birodalmi gyűlésen terjesztette elő, mely az 1848. októ­ber 6-i bécsi forradalom után a morvaországi Kremsier­ben, az Olmütz közelében fekvő mai Kroměřížben ülése­zett. Az alkotmányterv nagy önállósággal rendelkező, egyenjogú etnikai csoportok föderációját javasolja, füg­getlenül az egyes területek történelmi kereteitől. Nyolc csoport alakulását tervezi: német—osztrák, cseh, lengyel, illyr, olasz, délszláv, magyar és román. Ám a tervezet részletes tárgyalása során kiderült, hogy Csehország esetében Palacký korántsem ragaszkodik az etnikai elvhez, a történelmi szempontok teljes mellőzéséhez. ,,Semmi esetre sem ellenzem Csehország német és cseh részeinek szétválasztását — mondta 1849. január 23-i felszólalásában. — Ha ez gyakorlatilag lehetséges volna, javasolnám is. Csehország azonban egy völgykatlan, s egy katlant — anélkül, hogy tönkre ne menne — felosztani nem le­het.” Hozzá kell tenni, hogy a történeti Magyarországon fekvő szlováklakta területekre etnikai alapon tartott igényt, mert a szlovákokat nem tekintette külön nemzet­nek. S ez már nem egyszerűen a magyar nemzetiségi poli­tika jogos bírálata, hanem a szlovák önállósodási törek­vések mellőzése, vagyis a cseh fennhatóság kiterjesztésének igénye. Az az igény, hogy az Osztrák Birodalom­ban a cseh csoport legyen a legnépesebb, a legerősebb.

          Nyilvánvaló tehát a liberális cseh polgárság politikai programja: a saját érdekeinek megfelelően átalakítani Ausztriát. A német és a magyar hegemóniával szemben egy szövetség létrehozásán fáradoztak. A nemzetek egyenlőségének elvét azonban úgy akarták alkalmazni a gyakorlatban, hogy a saját nemzetük első legyen az egyenlők között.

          Az olmützi alkotmány kibocsátása után Palacký hosszú időre visszavonult a politikai szerepléstől, és csak az 1860-as években hallatta újra hangját. Célja továbbra is Ausztria átszervezése a nemzetek egyenlőségének alap­ján, de a körülmények változásával álláspontja némileg módosult. Legfontosabb politikai műve, az 1865-ben írt Österreichs Staatsidee (Osztrák állameszme), a kibonta­kozás három lehetőségét vizsgálja. A centralizáció a né­met hegemónia fenntartását jelentené. Még nagyobb veszélyt rejt magában a dualizmus, amely mindössze a cent­ralizáció német-magyar megkettőzését jelentené. Ehe­lyett ő a föderatív átalakítást tartja kívánatosnak. Az 1848—49-ben kifejtett etnikai elv helyett az egyes országré­szek történelmi kereteinek megőrzését javasolja. A cseh, a lengyel és az olasz tartomány felállításában nem lát ne­hézséget. Az osztrák—német területeket és a történeti Magyarországot viszont lehetőleg kisebb egységekre bon­taná.

          Már Szekfű felfigyelt arra, hogy Palacký javaslata hasonlít Wesselényi Miklós elgondolására. Wesselényi terve, melyet az 1843-ban megjelent Szózat a magyar és a szláv nemzetiség ügyében című írása tartalmaz, ugyanezt az öt csoportot kívánja föderatív szövetségbe tömöríteni. ,,Míg azonban Palacký a magyar királyságot is szétbon­taná föderatív államokra nemzetiségek szerint, addig Wesselényi szerint a történeti Magyarország együtt tartandó, mint az egész monarchia legfontosabb alkatré­sze.” Ez a különbség egyúttal a célok mélyebben fekvő hasonlóságára világít rá. Wesselényi az örökös tartomá­nyokat osztaná fel, hogy a történeti Magyarország így ve­zető szerephez jusson, Palacký az utóbbit is részekre tagolná (a szűkebben vett Ausztriával együtt), hogy ezzel Csehországot segítse erősebb helyzetbe. Mindkét tervezet a saját nemzeti érdekeket kívánja előtérbe tolni s a poten­ciális ellenfeleket minél inkább meggyengíteni.

          Palacký tehát még 1865-ben sem adta fel a reményt, hogy sikerül meghaladni, új alapokra helyezni a németek­hez, illetve a magyarokhoz fűződő, történelmi viszonyt. A kiegyezés viszont éppen e viszony törvényre emelését jelentené, s ezért minden erejével küzd ellene. ,,A dualiz­mus kihirdetése ellenállhatatlan történelmi szükségszerű­séggel lesz a pánszlávizmus születésnapja ... Mi, szlávok őszinte fájdalommal, de félelem nélkül tekintünk a jövő elé. Voltunk Ausztria előtt, leszünk utána is! “

          Az utolsó mondat, az Osztrák állameszme befejező gondolata, persze inkább csak fenyegetés. Palacký - ugyanúgy, mint a következő nemzedék - Csehország fennmaradására nem látott reális lehetőséget Ausztria ke­retein kívül. Kétségtelen viszont, hogy Palacký politikája a korábbi oroszellenes ausztroszlavizmus helyett, amely már az 1850-es években felbomlott, most határozott oroszbarát irányba fordult. A cseh törekvéseket immár külső szövetségesre támaszkodva kívánta érvényre juttat­ni. 1867-ben el is utazott Moszkvába és Pétervárra, de hathatós segítséget nem sikerült szereznie. Támogatás híján pedig hiába próbálták a cseh politikusok a dualizmust egy ,,cseh kiegyezéssel” elfogadható keretek közé terelni, fáradozásuk mindannyiszor megbukott a német-magyar érdekazonosságon.

          1872-ben, négy évvel halála előtt, Palacký sajtó alá rendezte és Radhost címen megjelentette hosszabb-rövi­debb tanulmányait. A kiadványhoz terjedelmes utószót írt, melyben végigtekint életművén, és körvonalazza a jö­vőben követendő programot. Egyebek között keserűen így emlékezett vissza nyilvános szereplésének kudarcára: „Őszintén be kell vallanom, hogy 1848-ban, amikor először felléptem a politikai porondra, súlyos és sorsdöntő tévedésbe estem ... Azt az óriási hibát követtem el, meg­mondom köntörfalazás nélkül, hogy bíztam a német nemzet jóravalóságában és józanságában. Egykor hírhedt szavaimat, “ha Ausztria nem lenne, mielőbb létre kellene hoznunk”, azzal a feltételezéssel, sőt kétségtelen bizalom­mal jelentettem ki, hogy a felszabadult nemzetek e szö­vetségében azontúl az igazságosság fog uralkodni ... Saj­nos most már én magam is feladom a reményt, hogy az Osztrák Birodalom tartósan fennmarad: nem azért, mintha nem volna kívánatos, vagy önmagában véve lehe­tetlen lenne, hanem mert a németek és a magyarok a ha­talmat megragadva olyan egyoldalú faji despotizmust alakítottak ki, amely egy soknyelvű és alkotmányos ál­lamban politikai önellentmondás (contradictio in adjec­to), vagyis nem lehet tartós életű.”

          Dermesztően elfogult viszont a végrendeletszerűen felrajzolt program. A nemzetek közötti viszonyról alko­tott korábbi felfogásában még kiegészítette egymást a múltból leszűrt fenyegetettség érzés és az ellenfelekkel való egyenrangúság reménye. Most - a kiegyezés, vala­mint az egységes Németország megteremtése után - meg­sokszorozódik a veszélytudat, s illuzórikus messzeségbe kerül a remény. Csakhogy ezen a távoli horizonton már nem az ellenfelekkel való megegyezés reménye csillan fel, hanem a szlávság és a németség összecsapásnak a rémké­pe, és a szlávok jövőjébe vetett bizalom. ,,A németek most már szemérmetlenül hirdetik, hogy a szlávok feletti uralomra hivatottak; évről évre növekvő gőgjük, hatalmi igényük és kapzsiságuk egyre inkább felkelti, megedzi nemcsak a szláv összetartozás érzését, hanem az oroszok és a csehek kölcsönös ragaszkodását, rokonszenvét is. Én tehát megnyugvással nézek a jövőbe, mely minél távolab­bi, annál vigasztalóbb: tudván tudom, hogy a hosszú és kegyetlen harc után a szláv végső győztesként igazságo­sabban és nemesebben bánik majd ellenségeivel, mint a tatár, a magyar és a német.” Palacký korábbi liberális nacionalizmusa kétségkívül sovinizmussá merevedik, még ha ezt motiválja is a kiúttalanság, a fenyegetettség és az elnyomottság. Az ellenség egyeduralmi törekvéseit immár

nem egy adott történelmi időszak, a feudalizmus termékének tekinti, hanem koroktól független nemzeti princípiumnak.

          Vajon mennyire tükröződik mindez történetírásá­ban? A cseh nemzet történetének befejező kötete 1867-ben hagyta el a nyomdát. Palacký ekkor ismét a huszitiz­mus korával kezdett foglalkozni, mivel művének ezt a ré­szét bírálták a leghevesebben a csehországi német történé­szek. Válaszul Palacký közreadott egy polemikus írást, Die Geschichte des Hussitenthums und Prof. Constantin Höfler címen (A huszitizmus története és Konstantin Höfler professzor) és több forráskiadványt, majd össze­gezve újabb kutatásait, átdolgozta A huszitizmus történe­tét. Ez a második, kibővített — s a magyar fordítás alapjául szolgáló — kiadás 1870—72-ben jelent meg immár csak cseh nyelven. Minthogy az első és a második változat megírása között közel húsz év telt el, a két kiadás összeve­téséből tömören kiolvasható Palacký nézeteinek a válto­zása. Az összehasonlítás egyben lehetőséget ad néhány - terjedelmi okból - elhagyott részlet felvillantására is.

          A huszitizmus mindkét változat szerint társadalmi-­politikai és vallási küzdelmek története. A társadalmi vagy politikai harc ábrázolása nem tér el lényegesen a két kiadásban, s A cseh nemzet történetének átfogó elgon­dolásába illeszkedik. A huszita háborúkban kiéleződött az arisztokratikus és a demokratikus erők harca. Palacký úgy vélte, hogy az ősi szláv demokratizmus kelt új életre a táboriták és az árvák mozgalmában, amikor elvetettek minden előjogot és kiváltságot, és egymás között egyenlő­ségben éltek. A demokratikus erők ugyan Jan Želivský és Žižka halálával átmenetileg meggyengültek, de az 1420-as évek végén Prokop Holý vezetésével megint felülkereked­tek. Ez kiváltotta az arisztokratikus csoportok ellenállá­sát, amelyek az 1434-es lipanyi csatában döntő vereséget mértek a táboriták és az árvák seregére. ,,Csehország így politikai szempontból visszatért abba a kerékvágásba, melyben a háborúk előtt haladt: az arisztokrácia ismét el­foglalta első helyét az ország irányításában, s kezébe vette a kormányrudat a nemzet életében; a demokrácia sír­ján hovatovább ellenállhatatlanul sarjadt ki a feudaliz­mus. “

          Vallási szempontból hangsúlyeltolódás érzékelhető a két kiadás között. Az első változat a katolicizmus és a protestantizmus ellentéteit állítja előtérbe. Palacký a hu­szitizmust a reformáció előzményének tartotta, a kettő között csupán fokozati, s nem alapvető különbséget lá­tott. A husziták is a Bibliára támaszkodva fordultak szembe a katolikus egyházzal. A szakadást Husz máglya­halála pecsételte meg. A konstanzi zsinat ,,megbotrán­koztató tévelygésnek, lázadó eretnekségnek bélyegezte és elvetette a cseh reformátorok összes cselekedetét. Kétség­nek és tanácstalanságnak ezzel kapcsolatban többé nem volt helye a kereszténységben; válaszút elé került minden­ki: vagy aláveti magát a hozott döntésnek, vagy nyíltan ellenszegül az egyháznak és a teljes autoritásának. A konstanzi ítélet kihirdetése és végrehajtása valóban azt eredményezte, hogy a csehországi pártok, a husziták és a katolikusok, úgyszólván két ellenséges táborra oszlot­tak.” A második kiadás megőrzi a husziták és a katoli­kusok küzdelmének ábrázolását, de általánosabb keretbe helyezi. Ebben a felfogásban nem csupán a katolicizmus és a huszitizmus (protestantizmus) ütközik meg egymás­sal, hanem a vakhiten alapuló engedelmesség és a meg­győződés szabadságához ragaszkodó emberi értelem. A husziták ilyenformán nem egyszerűen a katolikus egy­házzal veszik fel a harcot, hanem a középkori tekintélyelvűséggel is. A második kiadás szerint a huszitizmus új korszakot nyitott az emberiség történetében, mivel a pa­rancsuralom ellen vívott szabadságküzdelem egyes egyé­nek törekvéséből ekkor vált először egy egész nép mozgalmává.

          A csehek harcuk során egész Európával szembekerülnek, s éppen ennek hangsúlyozásában van a legna­gyobb eltérés a két kiadás között. A korábbi változatban ugyanis a szembenállás nemzeti jellege csupán alárendelt motívum, a második kiadásban viszont önálló szerephez jut. Történetfilozófiájában Palacký - mint fentebb láttuk - eredetileg nem különböztette meg a feudalizmust és a német rendet, vagyis a társadalmi-politikai szempont ma­gában hordta a nemzeti elemet. Saját politikai szerepléséből azonban azt a következtetést vonta le, hogy a német hegemónizmus nemcsak a feudalizmusra jellemző, s ezért a két osztályozási elvet elkülönítette. Ez az elkülönítés pe­dig lehetővé tette, hogy a második kiadásban a társa­da1mi-po1itikai küzdelem megbolygatása nélkül, lényegesen felerősítse a nemzeti elemet. S ámbár öregkori politi­kai fe1fogásában nem tudta elkerülni a sovinizmus zsák­utcáját, mivel kizárólagos nézőpontja maradt a nemzetek közötti viszony, történetírásában egyetemes összefüggésbe illesztette a nemzeti mozzanatot, s így maradandót alkotott.

 

 

 

 

            Az 1850-es évek egyik érdekes jelensége, hogy az örökös tartományokból, egyebek között Cseh- és Morvaországból nagy számban vezényeltek tisztviselőket Magyarországra.

Az ő szerepükről, valódi súlyukról szól az alábbi szemelvény, mely az Aetas című folyóirat 1995/4 számában jelent meg.

 

Ciszlajtániai tisztviselők a neoabszolutizmuskori Magyarországon

  

   Az 1848-49 évi szabadságharc leverését követően az osztrák kormány egyik alapvető célja volt, hogy Magyarországot betagolja az egységes birodalomba. Ennek érdekében gyökeres közigazgatási reformot hajtottak végre, hogy felszámolják a magyar területek korábbi különállását. Igazgatási téren az ország addigi elkülönülése a nemesi vezetésű, hagyományos vármegye-rendszeren alapult, melyet az átszervezés során egy bürokratikus elvek szerint működő, centralizált államapparátussal kívántak felváltani. A neoabszolutikus igazgatás kiépítésére tömegesen jöttek tisztviselők Magyarországra a birodalom nyugati feléből, ahogy az egykorúak nevezték, a német-szláv koronatartományokból. Pontos létszámuk nem ismeretes, annyi azonban kétségtelen, hogy történetírásunkban a Bach belügyminiszter nevével fémjelzett közigazgatási reform és a ciszlajtániai, köztük főleg csehországi hivatalnokok alakja szorosan kötődik egymáshoz.¹ Vajon mennyire megalapozott ez a széles körben elfogadott nézet?

   A választ a szolgabírói és a járási hivatalok személyzetének vizsgálatával igyekszem megadni. A szolgabíróság és a járás azonos igazgatási egység: az előbbi elnevezést az öt magyarországi kerületben, az utóbbit a Vajdaságban használták. A járási szint kiválasztását  forrásadottságok magyarázták. A vizsgálat kiindulópontjául a bécsi Finanzarchivban talált irategyüttes szolgált, melyben a helytartósági osztályok és a megyehatóságok anyaga töredékes, a szolgabírósági jegyzékek viszont teljes egészében fennmaradtak.² Utóbb a listák eredeti példányait sikerült fellelni az Országos Levéltárban is, ami megkönnyítette az adatok számítógépes rögzítését.³ Az adatok közreadása az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszéke által szervezett társadalomtörténeti személyi adatbázis keretében folyik,⁴ a nyomtatott megjelentetést egy archontológiai-prozopográfiai kézikönyv formájában tervezem.

   Néhány szót a forrás keletkezési körülményeiről. Az 1860. évi Októberi Diploma kibocsátása után a neobszolutikus közigazgatást feloszlatták. A tisztviselők rendelkezési állományba kerültek, s előbb egy évig, majd a többször meghosszabbított, úgynevezett kedvezményi időszak lejártáig teljes fizetést húztak a kincstártól. Az illetményre jogosultak körének számbavétele céljából készültek az említett listák, rangosztályok szerint rögzítve a rendelkezési állományúak 1861. január 31-i személyi összetételét. Az összeírás másik oka, hogy a hivatalnokok újraelhelyezkedését központilag szervezték, s ehhez bekérték a fontosabb személyi adatokat. A minősítési lapok alapján a következő rovatokat vették fel: név, születési hely és tartomány, életkor, családi állapot, fizetés, az addigi alkalmazás állomásai és időtartama, iskolai tanulmányok, képesítő oklevelek, nyelvismeret, a szolgálat minősítése, erkölcsi és politikai magaviselet. Az adatbőségen túl a listák további értéke, hogy a szolgabíróságok teljes személyzetének több mint 85 %-ára terjednek ki: a Hof- und Staatshandbuch tanúsága szerint 1858/59 fordulóján 2641 állás létezett Magyarország és a Vajdaság 272 járásában, a két évvel későbbi jegyzékek pedig 2295 fő adatait tartalmazzák.

   Szólni kell a vizsgált közigazgatási egység szervezeti felépítéséről is.⁵ A szolgabíróságok személyzete 6 beosztási kategóriára oszlik. A hivatal vezetője a szolgabíró, ill. a Vajdaságban a járási elöljáró (Stuhlrichter,Bezirksvorsteher). Közigazgatási, s különösen az ítélkezési feladataik ellátásában a segédek (Adjuncten) és a tollnokok (Actuare) munkájára támaszkodnak. E három csoportot összefoglalóan fogalmazási tisztviselőknek nevezik (Conceptsbeamten). Az adminisztratív, iratkezelési teendőket az írnokok végzik (Kanzellisten), míg a segédszemélyzet két kategóriából áll: a hivatalszolgákból (Amtsdiener) és a pandúrként, foglárként alkalmazott szolgasegédekből (Gehilfen). Az egyes szinteket éles képzettségbeli különbségek választják el. A fogalmazási tisztviselők jogvégzettek, az írnokok több-kevesebb gimnáziumi osztályt tudnak igazolni, míg a segédszemélyzet körében jelentős az írástudatlanok száma. Erre közvetett és közvetlen adatok egyaránt utalnak. A segédszemélyzet nyelvismereténél rendszerint külön felveszik a  beszéd- és írástudást, márpedig az utóbbi bejegyzés csak a hivatalszolgák 42, a szolgasegédek 30 százalékánál fordul elő. Olykor megszorításokat olvashatunk: kann etwas schreiben; das Lesens wenig, das Schreibens gar nicht kündig stb., esetenként pedig a minősítési tábla eredeti példányán az aláírás helyett csillagok szerepelnek. Hasonlóan markáns eltérések figyelhetők meg a szolgabírósági alkalmazást megelőző pályafutásban: amíg a fogalmazási tisztviselők korábban is túlnyomórészt hivatalokban ténykedtek, addig az alsóbb állásokat, különösen a két legalacsonyabb posztot kiszolgált katonákkal töltötték be.

   Lássuk immár milyen választ ad forrásunk a bevezetőben feltett kérdésre! Mekkora a ciszlajtániai tisztviselők súlya a korszak politikai igazgatásának alsó szintjén?

   A születési hely szerint a vizsgált személyek 3 csoportot alkotnak. A szolgabírósági jegyzékekben szereplő 2295 személy közül 1649 fő, tehát 72 % a Magyar Korona országaiban született. Legnagyobb részük a szoros értelemben vett Magyarországról való, de akadnak köztük erdélyiek, s a Vajdaságban szolgáló tisztviselők közül sokan a Katonai Határőrvidékről származnak. Horvátország neve elvétve fordul elő a jegyzékekben, ráadásul az érintett személyek olyan településeken látták meg a napvilágot a csáktornyai és a perlaki járásban, melyeket csak az 50-es években csatoltak Horvátországhoz. A következő csoport 114 tiszviselőből áll, akiknél a születési hely nincs feltüntetve vagy az adott helység azonosíthatatlan, ám ez az 5% lényegesen nem változtat az arányokon. A teljesség kedvéért megemlítem, hogy egy fő a Birodalmon kívülről, Bajorországból érkezett, míg a fennmaradó 531 tisztviselő valamelyik ciszlajtán tartományban született. Fontos körülmény, hogy ez a 23 %-os csoport többé-kevésbé egyenletesen helyezkedik el a hierarchia egyes szintjein, mindössze a hivatalszolgák egyharmados értéke mutat némi kilengést (ld. az alábbi táblázatot). A születési helyekről így összességében megállapítható, hogy a jókora többség belföldi illetőségű, míg a német-szláv koronatartományokból beáramló tisztviselők meghatározó szerepét, a 40, sőt 60 %-os túlzó becsléseket⁶ a vizsgálat nem igazolta.

 

1. tábla  Szolgabírósági személyzet beosztási kategóriánként

 

Beosztás	rendelkezési állomány	ciszlajtániai tisztviselők      száma            %
szolgabíró	250	62	24,8
segéd	306	62	20,3
tollnok	396	82	20,7
írnok	613	144	23,5
hivatalszolga	298	100	33,5
szolgasegéd	432	81	18,7
Összesen	2295	531	23,1

 

    Mindazonáltal az örökös tartományok 23 %-os előfordulása korántsem elhanyagolható, érdemes tehát közelebbről megvizsgálni. Az 531 ciszlajtániai tisztviselő közül 336 fő (63%) a Cseh Korona Tartományaiból érkezett: 194 Cseh-, 115 Morvaországból, 27 személy pedig Sziléziából. Ezek az adatok egybeesnek a magyar történeti hagyománnyal, mely az örökös tartományiakat nagyrészt a cseh vagy csehországi hivatalnokokkal azonosítja. Kimaradtak viszont a hagyományból a második legnagyobb csoport tagjai, a galiciaiak (84 fő). A róluk való "megfeledkezés" magyarázata talán abban rejlik, hogy minden második közülük a szolgákhoz tartozik. 48 személy Alsó-Ausztriából érkezett, köztük néhány bécsi születésű  magyar tisztviselő is található. A többi osztrák tartományt 54 fő képviseli, a csoportban közel 2/3-os többséget alkotnak a fogalmazási tisztviselők.

   A nemzetiséget forrásunk alapján nem lehet eldönteni. A jegyzékek csupán a nyelvismeretet közlik, ám ez sem tanulság nélkül való. A ciszlajtániai tisztviselők túlnyomó többsége ismeri a születési tartományban használatos  valamennyi nyelvet, amely a német mellett lehet olasz, továbbá cseh, lengyel, rutén, szlovén vagy horvát, az utóbbiakat gyakran nevezik szlávnak vagy délszlávnak. A csehet 13 személy "mährisch" néven említi, 2 írnok kivételével a segédszemélyzet köréből. Közülük 1 fő csak "morvául" tud, egy további pedig a németben kevéssé jártas. A másik oldalon: nem ismeri a német mellett a tartomány másik nyelvét 35 fő, további 25 pedig csak kisebb mértékben. Mint látható, a kétnyelvűség, illetve a tartományban használatos nyelvek valamilyen fokú ismerete ha nem is általános, de igen széles körű.

   Az etnikai arányokról egy másik vizsgálatból rendelkezem némi adattal, ami persze inkább csak jelzés értékű, hiszen más mintára és más idősíkra vonatkozik. A prágai egyetem jogi karának mátrikulumaiban kutatva arra figyeltem fel, hogy az 1870-80-as évek hallgatói között szép számmal akadnak magyarországi születésűek.⁷ Összesen 91 főt találtam, de 32 esetben kizárható vagy semmi sem utalt arra, hogy az illető apja tisztviselőként működött volna Magyarországon 20-25 évvel korábban. Maradt tehát 59 személy, közülük 36 németnek, 29 pedig csehnek vallotta magát az egyetemi beiratkozásnál.

   Egy csehországi német tisztviselő írta azt a röpiratot, mely 1861-ben jelent meg Lipcsében "Acht Jahre Amtsleben in Ungarn" címmel⁸. A mű bemutatása nem szükséges, mások már részletesen ismertették, elemezték⁹. Jómagam egy eddig kevéssé vizsgált szempontból közelíteném meg: a szerző személye felől. A visszaemlékezés névtelenül jelent meg, jegyzékeink alapján azonban azonosítható a mű alkotója. A pályafutás rekonstruálását nehezíti ugyan, hogy a helynevek helyén mindenkor 3 pont szerepel, ám a közölt beosztások elegendő támpontot adnak. A borítón a szerző helyén csak ennyi áll: von einem k.k. Stuhlrichter in Disponibilität (egy rendelkezési állományú császári-királyi szolgabírótól), de a bevezető szavak mindjárt leszűkítik a szóba jöhető személyek körét: "Es war zu Ende des Jahres 1852, als ich bei einem Gerichtshofe in dem deutsch-slavischen Kronlande ... als Assessor  bedienstet und mit mehreren Anderen an der Tour war, befödert zu werden"¹⁰. Nos, ezek az adatok a ciszlajtán területekről érkezett 62 szolgabíró közül 5 főre illenek, olvassuk tehát tovább a visszaemlékezést. "Plötzlich und ohne Bewerbung, weil dieselbe ausgeschloßen war, erhielt ich im Juli 1853 ein Dekret des Justiz-Ministers, welches mich nach Ungarn - ich kann sagen - schleuderte. Dieses Dekret lautete dahin, daß [...] ich [...] mit einer, der Hälfte meines bisherigen Gehaltes gleich kommenden Zulage und vorbehaltlich meiner dermaligen dienstlichen Stellung zu dem ...Gerichte in ... delegiert werde."¹¹

   Ezek a feltételek már csak két személyre állnak: Johann Wyplel és Josef Wizdalek alakjára. Jegyzékeink szerint pályafutásuk sok közös vonást mutat. Mindketten jogot végeztek, majd főúri nagybirtokon szolgáltak 184o-49 között, az előbbi Albrecht főhercegnél Sziléziában, az utóbbi Liechtenstein hercegnél Cseh- és Morvaországban. Számos sorstársukkal együtt 1850-ben léptek bírósági szolgálatba. Morva földről jöttek Magyarországra, mint az idézetben is láttuk 1853-ban: Wyplelt Místek városából helyezték Privigyére Alsó-Nyitra megyébe, Wizdaleket pedig Boskowitzból Szakolcára Felső-Nyitrába. 1854-ben lettek mindketten szolgabírók, az előbbi a liptó-megyei hradeki járásban, az utóbbi az árva-túróci Námesztó járásban. Melyikük írta tehát a visszaemlékezést? A kérdést egy véletlenül elejtett megjegyzés alapján sikerült eldöntenem. Szerzőnk az első Magyarországon eltöltött év után számvetést készít: "Indem ich an dessen Ende mit Befriedigung überblickte, was mir unter schwierigen Verhältnißen gelungen war, blickte ich zufällig in den Spiegel. Ich - der ich damals in meinem 36. Lebensjahre stand - war in diesem Einen mühe- und sorgenvollen Jahre grau geworden, wie ein Sechziger."¹² Márpedig Wyplel ekkoriban már 42. évét taposta, az adatok így - néhány további részletkörülménnyel együtt - az 1818. december 27-én Prágában született Josef Wizdalekre illenek. (Teljes adatlapját ld. a Függelékben)

   A további kutatásnak kell majd eldöntenie, hogy Wizdalek tapasztalatai az Isten háta mögötti Námesztón mennyire általánosíthatóak. Ehhez kétségkívül támpontokat adhat, ha nemcsak egyetlen személy, hanem a ciszlajtán tisztviselők egész körének földrajzi elhelyezkedését megismerjük. Vegyük szemügyre a szolgálati helyek eloszlását a korabeli közigazgatási egységek között!¹³

 

2. tábla  Szolgabírósági személyzet kerületenként

 

Kerület	járások száma	rendelkezési állomány (fő)	ciszlajtániai tisztviselők    száma           %
PEST-BUDAI	42	319	37	11,6
POZSONYI	57	443	139	31,4
SOPRONI	56	429	98	22,8
KASSAI	52	466	161	34,5
NAGYVÁRADI	36	335	43	12,8
VAJDASÁG	29	274	52	18,9
Ismeretlen	-	29	1	3,4
Összesen	272	2295	531	23,1

 

   Mint látható, a pest-budai és a nagyváradi kerületben, melyek zömmel magyar-, kisebbrészt romántöbbségű területekből állnak, csak elvétve találni tisztviselőt az örökös tartományokból. Az eloszlás persze nem teljesen egyenletes, hiszen a 78 járás közül 32-ben eleve kizárólag hazaiakból áll a személyzet. De a fennmaradó helyeken sem túl magasak az adatok. Csupán a szélső értékeket említve: Szolnok és Csongrád megyében, valamint a jászkun körzetekben 1/20-os, Pest-Pilis, Pest-Solt és Arad megyében viszont 1/5-ös a ciszlajtániaiak súlya a szolgabírósági alkalmazottak között, míg néhány járásban (Dunavecse, Szinyérváralja, Nagyvárad, Pankota) arányuk eléri az 1/3-ot. Jelentőségüket nagyban csökkenti a hierarchikus tagozódás. Egyfelől a 80 főből 36 a két legalacsonyabb beosztási kategóriába tartozik, másfelől a szolgabírók közül mindössze 4 érkezett az országhatárokon túlról: a kalocsai Tirolból, a hódmezővásárhelyi Alsó-Ausztriából, a nagyváradi Galíciából, Battonyán pedig egy bécsi magyar, csíktapolcai Lázár Imre töltötte be a vezető posztot.

   Viszonylag kiegyenlített a beosztási kategóriák közötti eloszlás a Vajdaságban, bár a hierarchia csúcsa itt is kivételnek számít. A járási elöljárók között csupán 4 ciszlajtániai fordul elő, valamennyi Krajnából való, egyikük a temesi Lippán, három pedig Torontálban szolgált. Nagyobb a szóródás területileg. Az 1/5-ös tartományi átlaghoz képest Krassó megyében csak minden tizedik járási alkalmazott jött a birodalom német-szláv részeiből, Torontálban viszont közel 40 %-os ez az arány (57-ből 22 fő), sőt az utóbbi megye zsombolyai járásában az egyik krajnai elöljáró, s 5 csehországi és egy galíciai beosztottja közel kétharmados többséget alkot. A térség közismerten kevert nemzetiségű, arra azonban nem árt emlékeztetni, hogy Zsombolya (Hatzfeld) a bánáti svábok egyik központja.

   A soproni kerületben található 98 ciszlajtániai főleg két németlakta területre koncentrálódik: a nyugati határszélre és a Dél-Dunántúlra. Az előbbi vidékhez tartozik Moson mindhárom szolgabírósága (Rajka, Nezsider, Magyaróvár), Sopron megyében Kismarton, Nagymarton, Sopron és Pulya, Vasban Felsőőr, Németújvár és Szentgotthárd. E 10 járásban a 93 posztból 49-et töltenek be a ciszlajtániaiak, akik közül minden második az osztrák tartományokból érkezett. Némileg alacsonyabb az arányuk a tolnai Hőgyészen és Bonyhádon, valamint a baranyai Pécsváradon és Mohácson (összesen 35 alkalmazottból 17 fő). Rajka, Nezsider és Pécsvárad kivételével az említett járások vezetői is "idegenek", akárcsak a Vas megyei Muraszombat első embere. A Birodalom nyugati felében született még a zalai Alsólendva, valamint a tolnai Dunaföldvár és Szekszárd szolgabírája (Keresztessy József Bécsben, Förster Adalbert Sziléziában, Franz Schwoy Morvaorszában), ők azonban határesetnek számítanak, hiszen már 1848 előtt is Magyarországon szolgáltak.  Az elmondottakból következik, hogy a Dunántúl további 42 járásában, tehát a túlnyomórészt magyarlakta területeken, megint csak szórványos külföldi illetőségűek előfordulása. Megemlítendő még, hogy Veszprém megye az egyetlen az országban, melyben az összes járási tisztviselő hazai születésű.

   A ciszlajtániai tisztviselők csoportjának több mint fele, 300 fő a pozsonyi és a kassai kerületben ténykedett. Bár elkülönülésük a Felvidéken nem annyira éles, mint a Dunántúlon, a személyzet összetétele és a lakosság nemzetiségi arányai között azért világos összefüggés mutatkozik. A délebbi magyar megyékben (Komárom, Nógrád, Abaúj-Torna), valamint a vegyes nemzetiségű megyék (Pozsony, Alsó-Nyitra, Bars, Hont, Gömör, Zemplén, Bereg-Ugocsa, Ung) magyarlakta járásaiban alig találni nem hazai születésű tisztviselőt, de északra haladva, tehát a nemzetiségi területeken egyre növekszik az örökös tartományiak súlya. A legmagasabb értékek azokban a megyékben fordulnak elő, melyek lakossága majdnem teljeséggel nemzetiségiekből, főleg szlovákokból áll: Árva-Turóc 35 %, Zólyom 38 %,Liptó 41 %, Trencsén 42 %, Sáros 47 %, Máramaros 48 %, Felső-Nyitra 51 %, Szepes 55 %. (Szepesben jelentős német, Máramarosban pedig román kisebbség él, az utóbbi megyében a többséget ruténok alkotják.) Egyes járásokban a ciszlajtániai alkalmozottak több mint kétharmados arányt képviselnek, pl. Miavában, Poprádon és Máramarosszigeten, vagy a vegyes lakosságú megyék nemzetiségi járásai közül Körmöcbányán és Nagyrőcén. A pozsonyi kerületben a ciszlajtániaiak több mint négyötöde s köztük mind a 17 "idegen" szolgabíró a Cseh Korona Tartományaiból való, míg a kassai kerületben a vizsgált tisztviselők negyede, a 22 szolgabíróból pedig 6 fő Galíciából és Bukovinából érkezett.

   Összefoglalva a területi elhelyezkedés adatait, megállapítható, hogy a ciszlajtániai tisztviselők zömmel nemzetiségi, főleg német és szlovák területeken szolgáltak, ahol nyelvismeretüket kamatoztatni tudták a helyi lakossággal való érintkezésben.¹⁴

   A helybeliek nyelvének ismerete egyébként nemcsak a lakosság, hanem gyakran a közvetlen kollégák miatt is nélkülözhetetlen volt. A hazai születésű tisztviselők adatainak részletezését most mellőzve, csak a legfontosabbat emelném ki: a hivatalszolgák ötöde, a szolgasegédek fele nem tudott németül, sokan pedig kizárólag az anyanyelvüket beszélték. Velük tehát csak a helybeliek nyelvén lehetett szót érteni, vagyis a nemzetiségi vidékeken valamely szláv nyelven, a magyarlakta területeken pedig magyarul.

   A nyelvismeret kapcsán nem esett szó a tisztviselők magyartudásáról. A területi elhelyezkedés ismeretében nem meglepő, hogy a vizsgált személyeknek csak nem egészen egyharmada tanult meg valamilyen szinten magyarul, ráadásul a 155 fő közül 81 esetében kisebb-nagyobb megszorításokkal találkozunk (etwas, wenig, minder stb.). A fogalmazási tisztviselők körében gyengébb, a segédszemélyzetnél némileg erősebb volt a késztetés: az előbbiek közül minden negyedik- ötödik, az utóbbiaknak mintegy kétötöde sajátított el valamennyit a számukra idegen nyelvből. Területi bontásban ezúttal is árnyaltabbá válik a kép:

 

3. tábla  A magyar nyelv ismerete kerületenként

 

Kerület	ciszlajtániai tisztviselő	közülük beszél magyarul       fő              %
PEST-BUDAI	37	25	68
POZSONYI	139	15	11
SOPRONI	98	37	38
KASSAI	161	29	18
NAGYVÁRADI	43	35	81
VAJDASÁG	52	14	27
Ismeretlen	1	-	-
Összesen	531	155	29

 

   A táblázatot kiegészíteni csak a soproni kerület esetében szükséges: a  német többségű járások adata (66-ból 18 fő = 27%) a nemzetiségi kerületekével egyezik, míg a magyarlakta vidékek 59 százalékkal a budai és a nagyváradi kerülethez állnak közelebb.

   Mi lett a későbbi sorsa a ciszlajtániai tisztviselőknek? A kérdésre csak részleges válasz adható: az 531 ciszlajtániai hivatalnok közül 241 személy további pályájáról sikerült több-kevesebb adatot találni. Ezek az ismeretek azonban igen egyenetlenül oszlanak el a hierarchikus rangosztályok között: legnagyobb részük a fogalmazási tisztviselőkre vonatkoznak (179 esetben). Amíg tehát az alacsonyabb posztok esetében további kutatások szükségesek, addig a felső három beosztási kategóriában a vizsgált személyek több mint négyötödénél ismert az 1861 utáni életút iránya. Így viszont egy további probléma is megvizsgálható, mely a modern magyar értelmiség kialakulásához, történeti előzményeihez kapcsolódik.

   Történetírásunk közismerten kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a Magyarországra került, majd fokozatosan beilleszkedő, asszimilálódó idegen hivatalnokoknak. Ez a csoport ugyanis a fejlett, polgári szakértelmet képviseli a globális társadalomtörténeti elméletekben, s mint ilyen a magyar nemesi értelmiség mellett a később úri középosztály, a modern tisztviselői réteg egyik alapvető előzményének számít. Elegendő Erdei Ferenc nagy hatású munkájára emlékeztetni: "Ez a két fejlődésvonal egyesült 67 után, amikor az államigazgatás és a hozzá kapcsolódó köztevékenység modern szervezete kiépült. A magyar nemesi értelmiség és a birodalmi osztrák-német hivatalnokréteg töltötte be a kiépült államélet szerepeit, tehát együtt formálták ki a magyar köztisztviselő réteg társadalmi állását és tevékenységi stílusát. A nemesi értelmiség adta a pálya úri tekintélyét és úri külsőségeit, amit könnyen vett át a birodalmi igazgatásból átkerült hivatalnokréteg, és a fejlettebb bürokrata szakszerűséget szolgáltatta az utóbbi, amit nehezebben, de szintén átvett az előbbi."¹⁵ Vajon igazolják-e ezt az elgondolást a fogalmazási tisztviselők további pályafutásáról gyűjtött adatok?

   Mindenekelőtt arról a csoportról kell szólni, melynek tagjai többé-kevésbé azonos poszton folytatták pályájukat. A köztörténetből ismeretes, hogy az uralkodó 1861. november 5-i kézirata nyomán az autonóm megyei bizottmányokat feloszlatták, és ismét abszolutikus kormányzatot vezettek be (Schmerling-féle provizórium). A megyék élére új főispánokat, főispáni helytartókat vagy királyi biztosokat állítottak, akik a közigazgatás és az igazságszolgáltatás terén teljes felhatalmazást kaptak a tisztségviselők kinevezésében. Az addigi, választott tisztikar sok helyütt megtagadta az engedelmességet és visszalépett, így a megüresedett posztokat egyebek között a rendelkezési állományú tisztviselőkkel töltötték be. Újraalkalmazásukról, mely részben kinevezés, részben szolgálattételre való beosztás formájában történt, folyamatosan nyilvántartást vezettek, majd 1865/66 fordulóján összesítő jegyzékeket készítettek.¹⁶

   Az egyik névjegyzék segítségével, melyet a megyék és a szabad királyi városok állásaira kinevezett rendelkezési állományú közigazgatási tisztviselőkről állítottak össze, pontos képet alkothatunk a továbbszolgáló személyek csoportjáról. A jegyzék 850 fő adatait tartalmazza, közöttük a többséget az egykori császári-királyi szolgabíróságok alkalmazottai alkotják, de előfordulnak olyanok is, akik az 1860 előtti megyehatóságoktól kerültek rendelkezési állományba. Túlnyomó részük hazai születésű (828 fő), míg a dolgozatban vizsgált 531 ciszlajtániai tisztviselő közül mindössze 13 személyt látunk viszont, általában valamivel magasabb poszton. Így a korábban már említett Förster Béla szolgabíró főszolgabíróként folytatta pályafutását a pécsi járás élén, Graszinger Károly segéd Sopron megyében, br. Buttler Henrik, Prichistál Antal és Pichler József tollnokok pedig Nógrádban, Biharban, illetve Arad megyében emelkedtek szolgabírói rangra. Ruzicska János szintén tollnoki posztról került Sopron megyébe esküdtnek. A 6 egykori írnok közül Kintis Károly Ungban lett csendbiztos, Seiler János Ugocsában megyei irodaigazgató, Stern Ede Baranyában szállásolási biztos, Strinovich Leo Somogyban aljegyző, Verebély Sebestyén Biharban megyei iktató, Verhás Imre pedig Baranyában esküdt. Az egyetlen hivatalszolga, Burisz Mátyás Barsban működött tovább változatlan beosztásban. A 13 személy életrajzából csupán egyetlen mozzanatot emelnék ki, amely ha nem is kizárólagos, de mindenképpen egyik alapvető feltétele volt újraalkalmazásuknak: Burisz hivatalszolga kivételével valamennyien beszéltek magyarul.

   Ám mi történt a többi ciszlajtániai tisztviselővel? Elvileg természetesen többféle lehetőség képzelhető el: elhelyezkedtek a közigazgatás más ágaiban, nyugdíjba vonultak, más pályát választottak stb. Az efféle esetekre elvétve ugyan találni egy-egy példát, a nagy többség azonban más utat járt: távozott az országból.

   A Magyarországról távozó tisztviselők csoportjáról a prágai Helytartótanács elnökségi iratai alapján sikerült képet alkotni.¹⁷ Prágában szintén megtalálhatók a rendelkezési állományú szolgabírósági alkalmazottak összesítő listái, ám egy további változatban. Felépítésük, külső megjelenésük szinte teljesen megegyezik a fő forrásként hasznosított jegyzékekével, de csak azokra a tisztviselőkre terjednek ki, akik születésük vagy korábbi szolgálati kötelékük alapján a német-szláv koronatartományok illetékességébe tartoztak (vagyis lényegében ugyanarra a körre vonatkoznak, mint a dolgozat által vizsgált minta). A másolatokat 1861 márciusától készítették az Államminisztériumban, és sokszorosítva megküldték valamennyi örökös tartomány legmagasabb közigazgatási hatóságának. A prágai jegyzékek különös értékét a helyi bejegyzések adják: az itteni példányokra naprakészen felvezették az újraalkalmazások híreit. S minthogy az egyes helytartóságok nemcsak az Államminisztériummal, hanem egymással is állandó levelezésben álltak, a prágai anyag segítségével az összes ciszlajtán tartomány fejleményeit nyomon követhetjük.

   A 206 fogalmazási tisztviselő közül (62 szolgabíró, 62 segéd, 82 tollnok - vö 1. tábla) a prágai jegyzékekben 167 fő további pályájáról találunk adatokat. 127 személyt a születési helyével azonos tartományban alkalmaztak újra, 37-en pedig egy másik örökös tartományban jutottak új álláshoz. Hárman nem folytatták a pályát: Johann Janda egykori hradeki szolgabírót nyugdíjazták, Stanislaus Krauss és Eduard Wünsch szepességi tollnokokat fegyelmileg felfüggesztették. A ciszlajtán területekre visszatérő tisztviselőket zömmel járási hivatalokba osztották be, néhányan a tartományi helytartóságokhoz kerültek. Az alkalmazás sokszor ideiglenes jelleggel, helyettesi vagy kisegítő szolgálat formájában történt, s gyakra két-három áthelyezésre is sor került, amíg az illető tisztviselőt egy megüresedett posztra végleg kinevezték. Közéjük tartozott történetünk főhőse, Josef Wizdalek is, aki először egy segédet helyettesített a csehországi Selčanban, majd járási elöljáró lett Wotticban, s végül visszakerült a selčani járás élére.

   Befejezésül még egy forrásra utalnék. A Hof- und Staatshandbuch 1866-os kötete szerint a 62 egykori szolgabíróból 28 járási elöljáróként, további három pedig közjegyzőként ténykedett (az alacsonyabb posztokat ekkoriban sajnos nem közölték). Vinzenz von Edlenbach Kassáról az alsó-ausztriai Helytartótanácshoz került fogalmazónak, míg a legmagasabbra Franz Schmidt von Zabierow emelkedett, aki a kalocsai járás első emberéből az Államminisztérium titkára lett, s egyúttal az Első Általános Tiszviselő Egyesület igazgatósági tagja.¹⁸

 

 

Függelék

 

Name: Josef Wizdalek

Geburtsort: Prag in Böhmen; Alter: 27 Dezember 1818; Stand: verheiratet; Gehalt: 1155 fl.

 

Art und Dauer der bisherigen Dienstleistung:

1840-1849. Kriminalgerichtspraktikant in Prag, dann   Praktikant, Adjunkt, Justiz-Referent, Justiziär und             Grundbuchsführer auf den Fürst Liechtenstein’schen    Herrschaften in Böhmen und Mähren

1850. Assessor beim kk. Bezirks-Gerichte zu Boskowitz in     Mähren

1853. Assesor beim kk. Bezirks Collegial Gerichte in Skalitz

1854. kk. Stuhlrichter in Namesztó

 

Studium: Juridisch politische Studium; BefähigungsDokumente: Befähigt für das Civil und Strafrichter Amt; Sprachkenntniße: deutsch, böhmisch; Qualifikation der dienstlichen Verwendung dann sittlichen und pilitischen Haltung: Ausgezeichnet geschildert in jeder Beziehung.

 

 

Forrás: Verzeichniss den durch die Auflösung der kk. Stuhlrichterämter disponibel gewordenen und anderweitig nicht untergebrachten Stuhlrichter II Classe. FA 21313 - II/1861

 

 

Jegyzetek

 

1. Berzeviczy Albert: Az absolutizmus Magyarországon 1849-1865. I. kötet. Budapest, 1922. 265-268, 326-331; Szabad György: Az önkényuralom kora (1849-1867). In: Magyarország története. VI. kötet. Budapest, 1979. 458-462. (A továbbiakban: Szabad)

2. Finanzarchiv, Wien. 21313 - II/1861

3. OL - D 189 - 1861 - 7191, 10300, 10660; D 191 - 1861 - 10060/eln. Az adatrögzítésben Konrád Imre, Szabó Zoltán és Tóth Tamás volt segítségemre, munkájukat, ötleteiket ezúton is köszönöm. Tóth a minta egy részét önállóan is feldolgozta, "Társadalomtörténeti vizsgálódások a neoabszolutikus közigazgatásban" című szakdolgozata megjelent a Sic Itur ad Astra 1995/1-2 számában.

4. Benda Gyula: Magyar Társadalomtörténeti Adattár. Sic Itur ad Astra, 1994, 1-2. sz. 132-138.

5. Heindl, Waltraud: Bürokratie und Verwaltung im österreichischen Neoabsolutismus. Österreichische Osthefte, 1980. 231-265, különösen 254.

6. A kortársi becsléseket nemrégiben Stefan Malfčr gyűjtötte csokorba: Machtpolitik - Sozialpolitik. Zur Versorgung der Bachsen Beamten in den 1860er Jahren. Österreichische Osthefte, 1992. Hasonló túlzó általánosítások a magyar nyelvű feldolgozásokban is előfordulnak. A korábban már említetteken kívül ld. még Miskolczy Gyula: A Bach-rendszer cseh Beamtere. In: Emlékkönyv Károlyi Árpád születése nyolcvanadik fordulójának ünnepére. Budapest, 1933. 392. A köztudatban meggyökeresedett kép túlzásaira már Sashegyi Oszkár felhívta a figyelmet: Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. 63.

7. Archiv Univerzity Karlovy, Praha. Katalogy posluchačů právnické fakulty 1851-1882. Inv. č. 224-256.

8. Acht Jahre Amtsleben in Ungarn. Von einem k.k. Stuhlrichter in Disponibilität. Leipzig, 1861, Gustav Oehme, 47. (A továbbiakban: Acht Jahre)

9. Rogge, Walter: Oesterreich von Világos bis zur Gegenwart. Leipzig - Wien, 1872. 291-294.; Sashegyi, Oskar: Ungarns politische Verwaltung in der Ära Bach 1849-1860. Graz, 1979. 95-99, 131-133 (a továbbiakban: Sashegyi 1979); Szabad, 462.

10. Acht Jahre 1. - itt is, a továbbiakban is saját kiemelések. (1852 végén a ... német-szláv koronatartomány egyik bíróságánál ülnökként szolgáltam, és sokakkal együtt soron következtem, hogy előléptessenek.)

11. Acht Jahre 1-2. (Hirtelen és pályázat nélkül, mert ez ki volt zárva, 1853 júliusában megkaptam az igazságügyminiszter végzését, amely - azt lehet mondani - Magyarországra penderített engem. Ez a végzés úgy szólt, hogy engem az eddigi fizetésem felének megfelelő pótlékkal és a jelenlegi szolgálati helyem fenntartásával kiküldenek a ...-i ...bírósághoz.)

12. Acht Jahre 28. (Miközben [az első év] végén megelégedéssel áttekintettem, hogy a nehéz körülmények közepette mit sikerült elérnem, véletlenül a tükörbe pillantottam. Én - aki akkoriban a 36. életévemben jártam - ez alatt az egyetlen, gond és fáradságteli esztendő alatt megőszültem, mint egy hatvanas.)

13. Mivel a legtöbb személyt legalább egy vagy két alkalommal áthelyezték az idők folyamán, mindenkinél az utolsó posztot vettem figyelembe. Az áthelyezések kevéssé módosítanak az összképen, mert a tisztviselők többnyire azonos megyén, s szinte mindig egyazon kerületen belül maradtak. A lakosság nemzetiségi összetételének megállapításához a Hof- und Statshandbuch 1856-os köteteit vettem alapul.

14. Hasonló következtetésre jut Sashegyi 1979, 97.

15. Erdei Ferenc: A Magyar társadalom a két háború között. In: A magyar társadalomról. Szerkesztette és az utószót írta Kulcsár Kálmán. Budapest, 1980. 317.

16. OL D 188 - 11-12. csomó

17. Státní ústřední archiv, Praha, Prezidium místodržitelství 1860-1870, kart. 712-714.

18. Az 531 fős mintában 23 nemes fordul elő (7 szolgabíró, 4 segéd, 7 tollnok, 4 írnok, 1 hivatalszolga), ami azonban inkább a hazai születésűekkel összevetve érdemel figyelmet.

 

 

 

 

 

IX. ALKOTMÁNYOS MONARCHIA (1867-1918)

 

 

            1867

Kiegyezés, decemberi alkotmány

 

            1871

A fundamentális cikkelyek

 

            1873

Bécsi tőzsdekrach, elhúzódó gazdasági válság

 

            1874

Prágában megalakul az ifjúcseh Nemzeti Szabadelvű Párt

 

            1876

Palacký halála

 

            1878

A Csehszláv Szociáldemokrata Munkáspárt megalakulása Prágában

 

            1879

A Taaffe-kormány, a "vasgyűrű", a passzív ellenállás vége

 

            1880

Stremayr-féle nyelvrendelet egyenjogúvá teszi a csehet és a németet az állami hivatalok külső nyelvhasználatában (az ügyfelekkel való érintkezésben).

 

            1882

A prágai egyetem kettéválik önálló cseh és német egyetemre

 

            1883

Smetana Libuše című operájával megnyílik a prágai Nemzeti Színház

 

            1886

Kézirat-harc

 

            1888-1909

Az Ottův slovník naučný című lexikon kiadása

 

            1890

Punktációs tárgyalások

A Cseh Tudományos és Művészeti Akadémia alapítása

 

            1891

Parlamenti választások

 

            1892

Valutareform

 

            1893

Rendkívüli állapot Prágában; (1894) Omladina-per

 

            1894

Keresztényszocialista Párt alapítása; 1896: Nemzeti Keresztény Párt Morvaországban

 

            1895

Néprajzi kiállítás Prágában

Manifest moderny

Masaryk: Česká otázka, Naše nynější krize

 

            1896

Választójogi reform

 

            1897

Választások az 5. kúriába

Rendkívüli állapot Prágában

 

            1897-1898

Kísérletek a hivatalos nyelvhasználat szabályozására (Badeni, Gautsch, Thun)

 

            1898

Nemzeti Szocialista Párt alapító kongresszusa

 

            1899

Az Agrárpárt alapítása

A polnai per

 

            1900

A Cseh Néppárt alapító kongresszusa

A Cseh Nemzeti Tanács alapítása

 

            1905

A morva-paktum

Tüntetések az általános választójogért

 

            1906-1908

Haladó pártok

 

            1907

Általános választójogi reform, parlamenti választások

 

            1908

Szláv-kongresszus Prágában

 

            1909

Masaryk fellépése a zágrábi per és 1910/11-ben a Friedjung-per kapcsán

 

            1911

Parlamenti választások

 

            1912

Vita a cseh történelem értelméről

 

            1913

A cseh tartománygyűlés feloszlatása

 

            1914-1918

Első világháború

 

 

 

 

 

 

X. CSEHSZLOVÁK KÖZTÁRSASÁG (1918-1939)

 

 

            1918. október 28.

A Nemzeti Bizottság deklarációja Prágában Csehszlovákia megalakulásáról. Két nap múlva a Szlovák Nemzeti Tanács nyilatkozatot ad ki Turócszentmártonban a Magyarországgal való államjogi kapcsolat megszakításáról, a csehek és a szlovákok közös államáról.

 

 Ezzel egyidőben a bizottság képviselői Kramář vezetésével Genfben megkezdik a tárgyalásokat Benešsel az államformáról és a vezető posztok betöltéséről.

 

            1918. október 29.

A birodalmi tanács német képviselői egy Deutschböhmen nevű észak-csehországi tartomány felállítását kezdeményezik. A következő napokban 3 további tartomány kezd szerveződni: Morvaországban Sudetenland és Deutschsüdmähren, a Cseh-erdő vidékén Böhmerwaldgau elnevezéssel. Az önrendelkezés jegyében valamennyien Ausztriához kívánnak csatlakozni.

 

            1918. november 3.

Az Osztrák-Magyar Monarchia és az antant képviselői Padovában aláírják a fegyverszünetet. Tíz nap múlva Magyarországra nézve külön katonai konvenciót kötnek Belgrádban, de az északi demarkációs vonalat nem jelölik ki.

 

            1918. november 4.

A Nemzeti Bizottság kinevezi Szlovákia ideiglenes kormányát, mely november 14-ig működik Szakolcán. Vezetője Vavro Šrobár, tagjai Ivan Dérer, Anton Štefánek, Pavol Blaho.

 

            1918. november 13.

A Nemzeti Bizottság ideiglenes alkotmányt fogad el. Eszerint a bizottság egykamarás Nemzetgyűléssé bővül, a mandátumokat az 1911-es választási arányoknak megfelelően osztják ki, a 256 képviselői helyből 40 a szlovákoknak jut. (Az utóbbiak létszámát 1919 márciusában 53 főre emelik.) Rögzítik továbbá az államelnök és a kormány jogkörét.

 

            1918. november 14.

Összeül az ideiglenes Nemzetgyűlés. Kimondják a Habsburg-ház trónfosztását, deklarálják a Csehszlovák Köztársaságot. Elnökké Tomáš Garrigue Masarykot választják, az "össznemzeti" (ötpárti koalíciós) kormány Karel Kramář vezetésével alakul meg.

 

            1918. december 3.

Vyx alezredes, az antant budapesti katonai missziójának vezetője felszólítja a magyar kormányt, hogy csapatait vonja vissza Szlovákia területéről

 

            1918. december 6.

A csehszlovák kormány küldötteként Budapesten Milan Hodža megállapodik a magyar kormánnyal a demarkációs vonal­ról, amely mögé a magyar csapatoknak vissza kellene vonulniuk

 

            1918. december 7.

Vavro Šrobár vezetésével teljhatalmú minisztériumot hoznak létre Szlovákia igazgatására, mely 1919. február 4-től Pozsonyban működik.

 

            1918. december 24.

Vyx alezredes a Magyarország és Csehszlovákia közötti demarká­ciós vonalat rögzítő jegyzéket ad át a magyar kormánynak

 

            1919. január 1.

Újrakezdi tevékenységét a Matica slovenská

 

            1919. március 25.

a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltása miatt Szlovákiában kihir­detik a statáriumot

 

            1919. április 16.

Törvényt fogadnak el a földreformról

 

            1919. május 4.

Milan Rastislav Štefánik halála

 

            1919. május és július

Harcok Szlovákiáért a Magyar Tanácsköztársasággal

 

            1919. június 27.

Pozsonyban megalapítják a Komenský Egyetemet

 

            1919. július 8.

Az elnök új kormányt nevez ki Vlastimil Tusarral az élen

 

            1920. február 29.

Elfogadják a Csehszlovák Köztársaság Alkotmányát

 

            1920. április 16.

Az első nemzetgyűlési választások

 

            1920. május 25.

V1astimil Tusarral az élen az elnök kinevezi az első olyan kormányt, amely a parlamenti választások eredményeként alakult meg

 

            1920. május 27.

A nemzetgyűlés a Csehszlovák Köztársaság elnökévé választja Tomáš Garrigue Masarykot

 

            1920. július 4. 

A Magyarországgal kötött trianoni béke aláírása

 

            1920. szeptember 15.

Megkezdi tevékenységét a Jan Černý vezette hivatalnokkormány

 

            1921. szeptember 26.

 Hivatalba lép Edvard Beneš kormánya

 

            1922. január 25.

A Szlovák Néppárt a Nemzetgyűlés elé terjeszti Szlovákia autonómiájának első tervezetét

 

            1922. október 7.

Az elnök kinevezi az agrárpárti Antonín Švehla vezette új kormányt

 

            1923. március 6.

A parlament törvényt fogad el a köztársaság védelméről

 

            1925. október 12.

Parlamenti választások

 

            1925. november 15.

Az elnök kinevezi Antonín Švehla kormányát

 

            1927-1929

Hlinka Szlovák Néppártja részt vesz a kormány munkájában

 

            1927. május 27.

T.G. Masarykot ismét a Csehszlovák Köztársaság elnökévé vá­lasztják

 

            1927. július 14.

A közigazgatási reformról szóló törvény elfogadása

 

            1928. július 1. 

Szlovákiában létrejön a tartományi rendszer, melynek élén a tartományelnök áll

 

            1929. október 27.

Parlamenti választások

 

            1929. december 7.

František Udržal kormánya

 

            1929-1934

A nagy gazdasági világválság

 

            1932. június 25-26.

A fiatal szlovák értelmiségiek trencsénteplici kongresszusa Szlovák­ia autonómiája mellett foglal állást

 

            1932. október 29.

Az elnök kinevezi a Jan Malypetr vezette kormányt

 

            1933. május 24.

T. G. Masarykot ismét a Csehszlovák Köztársaság elnökévé választják

 

            1933. augusztus 12-15.

A nyitrai Pribina-ünnepségek, amelyeket a HSĽS az autonómizmus melletti politikai tüntetéssé változtat

 

            1935. május 16.

Szövetségi szerződés Csehszlovákia és a Szovjetunió között

 

            1935. május 19.

Parlamenti és tartományi választások

 

            1935. június 4.

Jan Malypetr kormánya

 

            1935-1938

Milan Hodža a csehszlovák kormány élén

 

            1935. december 18.

Edvard Benešt a Csehszlovák Köztársaság elnökévé választják

 

            1938. június 4-5.

A HSĽS kongresszusán elfogadják Szlovákia autonómiájának új tervezetét

 

            1938. augusztus 16.

Andrej Hlinka halála

 

            1938. szeptember 22.

Mi1an Hodža kormányának lemondása, Jan Syrový alakít kormányt

 

            1938. szeptember 23.

A csehszlovák hadsereg mozgósítása

 

            1938. szeptember 29.

A müncheni diktátum

 

            1938. október 5.

Edvard Beneš lemond elnöki tisztéről, majd Londonba emigrál

 

            1938. október 6.

Zsolnán kihirdetik Szlovákia autonómiáját

 

            1938. október 7.

Jozef Tisóval az élen kinevezik az autonóm kormányt

 

            1938. november 2.

Az első bécsi döntés: Szlovákiától és Kárpátaljától elszakítják és Magyarországhoz csatolják a déli területeket

 

            1938. november 8.

Megalakul Hlinka Szlovák Néppártja — A Szlovák Nemzeti Egység Pártja

 

            1938. november 22.

Aa nemzetgyűlés elfogadja a Szlovákia autonómiájáról szóló törvényt

 

            1938. november 30.

Emil Háchát a Csehszlovák Köztársaság elnökévé választják

 

            1938. december 1.

Az elnök kinevezi Rudolf Beran kormányát

 

            1938. december 18.

Választások az autonóm szlovák parlamentbe

 

            1939. február 2.

A szlovák parlament első ülése

 

            1939. március 9.

Az ún. Homola-puccs: leváltják és újjászervezik az autonóm szlo­vák kormányt

 

            1939. március 11.

Az elnök Karol Sidorral az élen kinevezi az új autonóm kormányt

 

            1939. március 14.

A szlovák parlament kikiáltja az önálló szlovák államot

 

 

 

 

 

XI. A 2. VILÁGHÁBORÚ ÉS KÖVETKEZMÉNYEI (1939-1948)

 

 

            1939. március 23.

A Németország és Szlovákia közötti védelmi szerződés aláírása; ma­gyar támadás Kelet-Szlovákiában (az ún. kis háború kezdete)

 

            1939. július 21.

A Szlovák Köztársaság alkotmányának elfogadása

 

            1939 szeptembere

Szlovákia részt vesz a Lengyelország elleni háborúban

 

            1939. október 26.

Jozef Tisót a Szlovák Köztársaság elnökévé választják

 

            1939. november 22.

Milan Hodža Párizsban megalakítja a Szlovák Nemzeti Tanácsot

 

            1940. május 21.

Tiso elnök elfogadja Alexander Mach lemondását a Hlinka-gárda főparancsnoki tisztéről

 

            1940. július 21.

A brit kormány elismeri a londoni csehszlovák kormányt

 

            1940. július 28.

Hitler és Tiso salzburgi tárgyalásai

 

            1940. november 24.

Szlovákia csatlakozik a háromhatalmi szerződéshez

 

            1941. június 23.

Szlovákia belép a Szovjetunió elleni háborúba

 

            1941. július 18.

A Szovjetunió elismeri a londoni csehszlovák kormányt

 

            1941. szeptember 9.

Napvilágot lát a Zsidó Kódexként ismert kormányrendelet

 

            1941. november 25.

Szlovákia csatlakozik az Antikomintern Paktumhoz

 

            1942. március 25.

Megkezdődik a zsidók deportálása a megsemmisítő táborokba

 

            1942. július 2.

A Szlovák Tudományos és Művészeti Akadémia megalapítása

 

            1942. október 22.

Jozef Tisót a szlovák parlament a ,,vezér” címmel ruházza fel

 

            1943. december 12.

Aláírják a Csehszlovákia és a Szovjetunió közötti szövetségi szer­ződést

 

            1943 decembere

Megalakul az illegális Szlovák Nemzeti Tanács, és aláírják a Karácsonyi Egyezményt

 

            1944. április 10.

A Szovjetunióban megalakul az 1. csehszlovák hadtest

 

            1944. augusztus 29.

Kirobban a szlovák nemzeti felkelés

 

            1944. szeptember 17.

Megjelenik a Demokrata Párt lapjának, a Časnak az első száma

 

            1944. október 6.

A Vörös Hadsereg és az 1. csehszlovák hadtest a Duklai-hágónál átlépi Szlovákia határát

 

            1944. október 27.

A német hadsereg elfoglalja Besztercebányát, a szlovák nemzeti fel­kelés központját

 

            1945. április 4.

A Vörös Hadsereg bevonul Pozsonyba

 

            1945. április 5.

Kassán kihirdetik a Kassai Kormányprogramot

 

            1945. május 9.

A Vörös Hadsereg bevonul Prágába

 

            1945. május 10.

Prágába érkezik Zdeněk Fierlinger kormánya

 

            1945. május 15.

A Szlovák Nemzeti Tanács rendeletet ad ki a népbíróságokról

 

            1945. augusztus 2.

Elnöki dekrétum a németek és a magyarok állampolgárságának megvonásáról

 

            1945. október 24.

A köztársasági elnök dekrétumai az államosításról

 

            1946. február 22.

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény

 

            1946. április 5.

Nyilvánosságra hozzák a Demokrata Párt és a szlovák katolikus politikusok közötti megállapodást — az ún. Áprilisi Egyezmény

 

            1946. május 26.

Választások az Alkotmányozó Nemzetgyűlésbe

 

            1946. június 19.

Edvard Benešt a Csehszlovák Köztársaság elnökévé választják

 

            1946. június 28.

A harmadik prágai egyezmény az országos és a szlovák politikai testületek közötti viszonyról

 

            1946. július 2.

A kommunista Klement Gottwalddal az élen alakul kormány

 

            1946. augusztus 13.

A kommunista Gustáv Husák lesz a Megbízottak Testületének elnöke

 

            1947. január 1.

A kétéves terv kezdete

 

 

 

 

 

XII. A PÁRTÁLLAMI CSEHSZLOVÁKIA (1948-1990)

 

 

            1948. február 25.

Kommunista fordulat

 

            1948. május 9.

Elfogadják a Csehszlovák Köztársaság új alkotmányát.

 

            1948. május 30.

Parlamenti választások

 

            1948. június 14.

A lemondott Edvard Beneš helyett Klement Gottwaldot választják a Köztársaság elnökévé. A következő napon Antonín Zápotocký vezetésével megalakul az új kormány.

 

            1949. január 25.

Moszkvában megalakul a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST).

 

            1949. május 25-29.

Megtartják a CSKP IX. kongresszusát, melyen elfogadják a szocializmus felépítésének fő irányvonaláról szóló programot.

 

            1952. november 20-27.

Rudolf Slánský és társai elleni per. Az 1949-53 közötti időszak koncepciós pereiben 233 ember ítéltek halálra, ebből 178 halálos ítéletet végre is hajtottak.

 

            1953. március 14.

Klement Gottwald halála. Egy héttel később    Antonín Zápotocký lesz a köztársaság elnöke, a kormány élére Viliam Široký kerül.

 

            1953. szeptember 5.

Antonín Novotnýt választják meg a CSKP KB eIső titkárává.

 

            1954 április

Az ún. szlovák burzsoá nacionalisták (Gustáv Husák, Ladislav Novomeský és mások) elleni per.

 

            1955 május 11-15.

Varsóban megalakul a Szovjetunió által vezetett katonai szövetség, a Varsói Szerződés. További tagjai: Albánia Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Románia s utóbb még az NDK.

 

            1957. november 13.

Antonín Zápotocký halála. November 19-én Antonín Novotný lesz a köztársasági elnök.

 

            1960. július 11.

Új alkotmány. Az ország elnevezése Csehszlovák Szocialista Köztársaságra (CSSZSZK) változik.

 

            1963. április

Megkezdődik a perek által sújtott kommunisták rehabilitálása.

 

            1967 június 27-29.

A Csehszlovák Írószövetség megtartja IV. kongresszusát, melyen bírálják Antonín Novotný politikáját.

 

            1968 január 3-5.

Alexander Dubčeket választják a CSKP KB első titkarává; a "prágai tavasz" kezdete

 

            1968. március 30.

Ludvík Svobodát választják a CSSZSZK elnökévé.

 

            1968 április

Elfogadják és nyilvánosságra hozzák a CSKP KB Akció Programját.

 

            1968. április 8.

Megalakul Oldřich Černík kormánya.

 

            1968. június 27.

Megjelenik a Kétezer szó című felhívás. A kommunista párt ellenőrzésétől független szervezetek kezdenek alakulni (KAN, K231).

 

            1968. augusztus 21.

A Varsói Szerződés csapatai bevonulnak Csehszlovákiába.

 

            1968. augusztus 23-26.

A csehszlovák küldöttség moszkvai tárgya­lásai a szovjet vezetőkkel.

 

            1968. október 27.

Elfogadják a csehszlovák föderációról szóló törvényt

 

            1969. január 16.

Jan Palach tiltakozó akciója: a prágai diák felgyújtotta magát a Vencel téren.

 

            1969. április 17.

Gustáv Husákot választják meg a CSKP KB első titkárává. Megkezdődik a politikai tisztogatás, a párttagság felülvizsgálata, melynek során százezrek vesztik el állásukat.

 

            1970. május 6.

Szovjet-csehszlovák barátsági szerződés az együttműködésről és a kölcsönös segítségnyújtásról.

 

            1970. december

A CSKP XIII. kongresszusa óta a pártban és a társadalomban kialakult válság tanulságai (Poučení) című dokumentum értékeli a megelőző időszakot és meghirdeti a centralizációhoz és a szigorú tervgazdasághoz való visszatérést, az ún. normalizációt.

 

            1973. december 11-12.

Prágában aláírják a Csehszlovákia és az NSZK közötti szerződést, mely rendezi a két ország viszonyát. Az NSZK kormánya elismeri, hogy a müncheni szerződés érvényét vesztette; a két állam között diplomáciai kapcsolatok létesülnek.

 

            1975. május 29.

Gustáv Husákot választják a CSSZSZK elnökévé.

 

            1977. január 1.

Létrejön a Charta 77 ellenzéki mozgalom.

 

            1977. szeptember 16.

Államközi szerződés Magyarországgal a Bős-Nagymarosi Vízmű meg­építéséről.

 

            1987. április

Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára csehszlovákiai hivatalos látogatása.

 

            1987. december 17.

Gustáv Husák helyett Miloš Jakešt választják a CSKP KB új főtitkárának

 

            1988. március 25.

A hívők ún. gyertyás tüntetése Pozsonyban.

 

            1989. november 17.

A rendőrség brutálisan szétveri a prágai diákok tüntetését. Megkezdődik az ún. bársonyos forradalom.

 

            1989. november 19.

Prágában megalakul a Polgári Fórum (Občanské forum, OF), Pozsonyban pedig a  Nyilvánosság az Erôszak Ellen (Verejnosť proti násilu, VPN).

 

            1989. november 24.

Mi1oš Jakeš lemond a CSKP KB főtitkári tisztéről, utódja Karel Urbánek.

 

            1989. november 27.

Általános sztrájk Csehszlovákiában.

 

            1989. december 5.

Belügyminiszteri döntés a csehszlovák-osztrák határ mentén húzódó szögesdrót eltávolításáról.

 

            1989. december 10.

Marián Čalfa vezetésével hivatalba lép ,,a nemzeti egyetértés” kormánya.

 

            1989. december 28.

Alexander Dubčeket a Szövetségi Gyülés elnökévé választják, a következő napon Václav Havelt megválasztják köztársasági elnökké.

 

            1990. április 20.

Az ország hivatalos elnevezése Cseh és Szlovák Szövetségi Köztár­saságra változik.

 

            1990. április 21-22.

II. János Pál pápa csehszlovákiai látogatása.

 

            1990 június 8-9.

A szabad választásokat Csehországban az OF nyeri meg 53 %-kal, míg Szlovákiában a VPN szerzi meg a szavazatok 29 %-át.

 

 

 

 

FELHASZNÁLT IRODALOM

 

 

Československá vlastivěda . Dějiny I-II. Praha 1963-1969

 

Československé dějiny v datech. Praha 1987

 

Dějiny Prahy v datech. Praha 1988

 

Dějiny zemí koruny české I-II. Praha 1992

 

Egyetemes történeti kronológia. (Csató-Gunst-Márkus)  Budapest 1983

 

Handbuch der Geschichte der böhmischen Länder (Hg. Karl Bosl). München 1967-1974

 

Kováč, Dušan: Szlovákia története. Pozsony 2001

 

Magyarország történeti kronológiája I-IV. (Főszerk. Benda Kálmán) Budapest 1981-82

 

Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest 2003

 

Zöllner Erich. Ausztria története. Budapest 2000