 |
  |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Ráduly ZsuzsannaA LENGYELEK TÖRTÉNETE
A lengyel állam keletkezése. Lengyelország a X-XII. századi Európában A litván unió. Fejlődés a XV. században A nemesi köztársaság. Lengyelország aranykora A terjeszkedés hanyatlása, a rendszer válsága Reformtörekvések. Az állam bukása A XIX. századi háborúk és lengyel felkelések A függetlenség visszaszerzésének korszaka A két világháború közötti helyzet Lengyelország a második világháború idején Lengyelországi változások 1945 és 1990 között
A lengyel állam keletkezése. Lengyelország a X-XII. századi Európában
Lengyelország lengyel neve – Polska – a lengyel polán törzs nevéből (pole ’mező’), azaz a mezőket megmunkáló emberek elnevezéséből származik. A polán törzs a Warta folyómellékét lakta, amely később Wielkopolska (Nagy-Lengyelország) néven vált ismertté. A hatalmi központ Gniezno volt, itt volt a székhelye a polán törzs vezetőinek, akiket később – legendás ősük után – Piastoknak neveztek. A X. század folyamán a Piast-hercegek által vezetett polán törzsek területi terjeszkedést folytattak, s uralmuk alá hajtották az Odera és a Bug, a Kárpátok és a balti tengerpart közötti területen élő más lechita törzseket. Hatalmukat kiterjesztették a kujawiánokra, akik központi vára Kruszwicában volt, a mazóviaiakra Płockkal, a lędziánokra (ebből származik a magyar lengyel szó) Sandomierz-zsel, a pomorzánokra Gdańskkal és Woliń-nyal, a X. század alkonyán a Krakkóban székelő wiślanokra, valamint a sziléziai törzsekre Wrocław-val, Opoléval és Legnicával. A korabeli krónikák szerint a Piast-ház első hercege I. Mieszko volt (kb. 960–992), akinek származásáról csak legendák maradtak fenn. Anonymus Gall jegyezte le azt a hiedelmet, hogy Gniezno várában élt egy Popiel nevű fejedelem, akit elkergettek. A hatalmat egy egyszerű földműves, Piast és felesége, Rzepka fia, Siemowit ragadta magához. Az ő utódaik voltak Leszek és Siemomysł, s ez utóbbi fia lett Mieszko. A lengyel állam megteremtőjének I. Mieszkót tartják. Ennek oka az, hogy az ő idejében befejeződtek a területi hódítások, s az egymáshoz nyelvben és kultúrában közelálló törzsek egyesítése. A herceg újjászervezte a megszerzett területeket, s egységesített államrendszerbe kapcsolta őket 966-ban. I. Mieszko felvette a kereszténységet, ennek révén a lengyel államot beillesztette Közép-Európa politikai rendszerébe, s egyben kijelölte a lengyel állam és társadalom európai és keresztény fejlődésének útját. Amikor 960 körül Mieszko átvette a hatalmat, felmerült az elkövetkező évszázadok Lengyelországának alapvető politikai dilemmája, milyen legyen a Piastok államának viszonya a német császársághoz és a pápai államhoz. A német állam terjeszkedése az Elba középső és alsó folyásának területén, az ott élő szláv törzsek meghódítása arra vallott, hogy Lengyelországnak erős, veszélyes, s ugyanakkor civilizációs szempontból vonzó szomszéddal kell számolnia. Németország univerzális törekvései kifejezésre jutottak 962-ben, amikor I. Ottót császárrá koronázták. A lengyel herceg választás elé került: vagy fenntartja a pogányságot és harcol a teljes politikai függetlenségért (ez hosszabb időskálán mérve kudarcra lett volna ítélve) vagy pedig felveszi a kereszténységet, Lengyelországot bevezeti a keresztény európai civilizáció körébe, s egyben a német császársággal való viszonyát laza függőség alapján rendezi. I. Mieszko ez utóbbi mellett döntött, amivel biztosította Lengyelország fejlődésének alapjait, valamint részvételét az európai államok és népek közösségében. 965-ben felségül vette Dobrava cseh hercegnőt. A hercegnő kíséretében számos pap érkezett Lengyelországba, akik megkezdték a missziós tevékenységet. Maga az uralkodó 966-ban vette fel a kereszténységet. Két évvel később Poznańban megalakult az első lengyel püspökség, élén Jordan püspökkel, aki valószínűleg olasz volt. A szövetség Csehországgal, a kereszténység, Jordan püspök alakja arra mutat, hogy Lengyelország törekedett ellensúlyozni a német császárságtól való függőséget. Még nyomatékosabban hangsúlyozza ezt a politikát az, hogy I. Mieszko Lengyelországot 990 körül a Dagome iudex néven ismert oklevélben pontos határmegjelöléssel Szent Péternek – tehát a római Szentszéknek – hagyományozta, hogy így a nemzetközi szövetség útján legalizálja államát és biztosítsa függetlenségét szomszédaival – a csehekkel és a németekkel – szemben. Mieszko jelentős katonai sikerei, valamint a kereszténység felvétele, az európai kereszténység figyelmét erre a régióra irányította, a századfordulón a különböző források és krónikák már „Polonia” néven említik. Mieszko fia és utódja, I. Vitéz Boleszláv – Bolesław Chrobry – (992–1025) kezdetben hasonló úton haladt Lengyelország függetlenségének növelése felé. 997-ben megszervezte a cseh püspök, Adalbert (Wojciech) missziós útját a porosz törzsek közé, s amikor a misszionárius mártírhalált halt, testét megvásárolta, elhelyezte a gnieznói székesegyházban és a vértanú szentté avatását felhasználta Lengyelország rangjának emelésére. A rövid ideig tartó kedvező nemzetközi politikai helyzet kedvezett ennek szándéknak. Az idealista beállítottságú III. Ottó német császár II. Szilveszter pápával együtt egy egyetemes keresztény közösség kiépítését tűzte ki célul, amelynek négy tartóoszlopa lett volna: Itália, Gallia, Germánia és Sclavinia, azaz a szlávok, s képviselőjükül Chrobryt választotta. 1000-ben Gnieznóban, Szt. Adalbert sírjánál találkozott egymással a két uralkodó. A császár Chrobryt a császárság patríciusának nevezte, átadta neki Szt. Mór lándzsájának másolatát, fejére császári diadémot helyezett, s ami a legfontosabb – hozzájárult ahhoz, hogy Gnieznóban lengyel főegyházmegyét hozzanak létre. Az egyházi szervezet, amelyet az első bencés kolostorok egészítettek ki, fontos szerepet töltött be az állam politikai struktúrájában. Az így elnyert politikai függetlenséget a III. Ottót követő uralkodók idején Lengyelországnak védelmeznie kellett. Vitéz Boleszláv győzelmet aratott a hosszú ideig, 1002–1018-ig tartó lengyel-német háborúban. Közép-kelet-európai túlsúlyát megerősítette 1018-ban a kijevi hadjáratban. A lengyel függetlenség megnyilvánulásaivá lettek a királyi koronázási ünnepségek, Vitéz Boleszlávé 1025-ben. Halála után – testvéreit félreállítva – II. Mieszko (1025–1034) került hatalomra, akit ugyancsak 1025-ben koronáztak meg. Nevéhez sikertelen külpolitikai akciók fűződtek, 1031-ben menekülni kényszerült, s trónját a magyar anyától származó Bezprym vette át (tőle kapta nevét Veszprém városa), de őt rövidesen meggyilkolták. II. Mieszko német segítséggel került vissza a hatalomba, melynek az lett az ára, hogy le kellett mondania a koronáról, hűbéressé vált, s el kellett ismernie a Piast-hercegek területi jogait. 1034-ben főúri lázadás áldozata lett. Fia, I. Kázmér – Kazimierz – (1034–1058), az urak lázadása következtében menekülni kényszerült, s csak német segítséggel tudott visszatérni hazájába. Uralkodása idején újjáépítette az országot, s ezzel kiérdemelte a Megújító (Odnowiciel) jelzőt, de nem kísérelte meg a német függőség felszámolását. Fia, a Merésznek, Kegyetlennek, de Bőkezűnek (Śmiały, Okrutny, Szczodry) is nevezett II. Boleszláv (1058–1079) számos eredményes háborút vezetett, újjászervezte a főegyházmegyét, s 1076-ban a teljes függetlenséget és a királyi koronát is sikerült átmenetileg visszaszereznie. Itt felhasználta a német császárság és a pápai állam konfliktusát, IV. Henrikkel szemben VII. Gergely mellett foglalt állást. Eközben azonban maga is konfliktusba került a lengyel főurakkal, akiket nyugtalanított a hatalom túlságos központosítása. Az ellenzékkel küzdő király megölte az ellenzékiek vezérét, Szaniszló (Stanisław) krakkói püspököt (a leendő szentet és Lengyelország védőszentjét), ami országos felháborodást váltott ki. 1079-ben visszaszerezte a gnieznói érsekség jogát, később azonban elkergették az országból (Magyarországon halt meg). Fivére és utóda, Ulászló Herman – Władysław Herman – (1079–1102) nem tudta folytatni elődje sikeres politikáját, megelégedett a hercegi címmel és elismerte a laza függőséget a német császárságtól. Fia, III. Ferdeszájú Boleszláv – Bolesław Krzywousty – (1102–1138) ugyancsak hercegi titulussal rendelkezett, számos eredményes háborút folytatott, visszaverte az 1109-es német támadást, egyesítette a főurakat és a lengyel közlovagságot az elveszített Tengermellék érdekében, visszaszerezte ezt a tartományt, s közreműködött a tengermellékieket megkeresztelő Bambergi Ottó missziójának megszervezésében. Lengyelországot ekkor kezdik Regnum Poloniae-ként emlegetni.
A feudális széttagoltság
A társadalmi viszonyok fokozatos feudalizációja alámosta a hercegi jogrendszert, az erős, központi dinasztikus hatalmat, a főurak függését a hercegtől. A XII. században már sok főúr rendelkezett a herceg által juttatott földdel. Az egyház ugyancsak behozta Lengyelországba a feudális szervezeti mintákat és földbirtokok szerzésére törekedett. A rendszer feudalizálódása korlátozta a főurak függését a hercegtől. Ez a többi között kifejezésre jutott abban, hogy a főúri csoportosulások ezt vagy amazt a trónkövetelőt támogatták. Az állam hercegségekre oszlott, amelyek élén ugyanannak a Piast-dinasztiának tagjai álltak. A feudális széttagoltság időszakának kezdetét Ferdeszájú Boleszláv 1138-ban kelt végrendelete jelentette, melyben kísérletet tett az utódlás szabályozására. Kialakított egy egységes és oszthatatlan területet, az ún. szeniorátust: Kis-Lengyelország Krakkóval, a sieradzi terület és Nagy-Lengyelország Gnieznóval, a gdański Tengermellék, valamint a Nyugat-Pomeránia feletti hűbéri jog. Ez a terület mindig a dinasztia legidősebb tagját illette. Ezen kívül az országot további négy területre osztotta: Mazóvia, Kujávia; Nyugat-Nagy-Lengyelország Poznań-nyal; Sandomierz és Wiślica vidéke; Szilézia és Lubusföld. A łęczycai területet pedig felesége és születendő gyermeke számára sajátította ki. A végrendelet értelmében a szenior elsőbbséget élvezett testvéreivel szemben. Az elsőszülöttségi jog azonban nem gyökeresedett meg a lengyel örökösödési jogban. III. Boleszláv halála után utódai között belháború tört ki: II. Ulászló – Władysław – (1138–1146) összeütközésbe került Göndörhajú Boleszlávval (Bolesław Kędzierzawy) és III. Öreg Mieszkóval (Mieszko Stary). Mindketten teljes önállóságra és a szeniorátus kisajátítására törekedtek. A főurak segítségével sikerült II. Ulászlót kikergetniük az országból. A hatalmat ekkor Boleszláv vette át (1146–1173), halála után pedig III. Mieszko (1173–1177), akit a kislengyel főutak elkergettek a trónról, utódja II. Igazságos Kázmér – Kazimierz Sprawiedliwy – (1177–1194) lett. Őt követte legkisebb fia, Fehér Leszek – Leszek Biały – (1194–1227). A szeniorátus intézménye elvesztette szerepét. A feudális széttagoltság csúcsidőszakában, a XIII. század közepén Lengyelország mintegy 20 hercegségből állt. A központi hatalom megszűnése és a különböző helyi uralkodók meggyengülése elősegítette a lengyel egyház, a főurak és a közlovagok önállóságának megerősödését. A XII. és a XIII. század a népesség számbeli fejlődésének és az aktív telepítéspolitikának az időszaka volt. A hercegek, püspökök, lovagok nemcsak a meglévő javak gyümölcsöztetésében voltak érdekeltek, hanem új falvak létesítésében, a fennálló városok átszervezésében és új városközpontok kialakításában is. Itt külföldi – németalföldi, s elsősorban német – szervezeti mintákat követtek. A kedvező feltételektől bátorítva Lengyelországba beköltözött a német telepesek első hulláma. Az uralkodók és az alacsonyabb rendű feudális urak privilégiumokban részesítették őket, amely lehetővé tette a meglévő városközpontok átszervezését, illetve teljesen új falvak és városok létesítését. A német magdeburgi jog meghatározta az előjogokban részesített települések szervezetét, leszögezve a városi és falusi önkormányzat, az alsóbb fokú bíráskodás és pénzügyi politika alapelveit, bevezette a szerződésben meghatározott, pénzben fizetendő bért. A hosszan tartó, a XII. század második felétől a XIV. századig (Lengyelország egyes régióiban a XV. századig) tartó, német jog alapján történő telepítési akció révén Lengyelországba átvándoroltak nemcsak a jogi minták, hanem a kereskedői tőkék, a kézműves és mezőgazdasági technikák is. A mezőgazdaságban általánossá vált a nehéz eke és a háromnyomásos gazdálkodás. A feldolgozásban elterjedtek a vízi- és a kallómalmok. Gyorsult a gazdasági fejlődés, gyarapodott a népesség, növekedett a falvak és a városok száma, fellendült a kereskedelem, általánossá vált a pénz használata. A német telepesek betelepedése Lengyelországban új etnikai helyzetet alakított ki. A XII. századig Lengyelországban szinte kizárólag az államalapítás előtti kor lechita szláv törzseinek szláv leszármazottai éltek. A jövevények: a német, francia és olasz klérus, a különböző eredetű lovagok, a német vagy zsidó kereskedők az elit réteghez tartoztak és számuk nem volt túl magas. A XIII. századtól kezdődően a hercegi – elsősorban a városi – alattvalók között növekedett a német származásúak aránya. A városokba települt a gazdag zsidó népesség is. A feudális széttagoltság pozitívumai közé tartozik a gazdasági, demográfiai, társadalmi és kulturális fejlődés. Természetesen nem hiányoztak a negatívumok sem. A széttagolt Lengyelországot számos támadás érte. Északon önállósultak a Nyugat-Tengermellék helyi hercegei, Brandenburg pedig kiterjesztette hatalmát a Lubusföldre. A keresztesekként közismertté vált Német Lovagrend, amelyet Chełmno környékén telepített le Mazóviai Konrád herceg, leigázta a porosz törzseket, majd (a XIV. század elejétől) területi terjeszkedésük Lengyelország ellen fordult. A keresztesek 1237-ben beolvasztották rendjükbe a Livónia területén lévő Kard testvéreket, hatalmukat pedig kiterjesztették az egész országra. A XIII. század harmincas éveiben az országot keletről fenyegette súlyos veszély, a tatárok 1241-ben Magyarország és Lengyelország ellen indultak. Hiába volt lengyel részről összefogás, a sziléziai fejedelem vezette sereget 1241. április 9-én Legnicánál szétverték, a csatában a fejedelem is életét vesztette. A tatárok később még két ízben – 1259-ben és 1287-ben – törtek be az országba. Lengyelország azonban elkerülte a tatárok által megszállt Oroszország sorsát és megőrizte függetlenségét. A külső fenyegetettség megerősítette a lengyel földek egyesítésére irányuló törekvéseket.
Corona Regni Poloniae
A XIII. század vége felé a feudális széttagoltság a társadalmi csoportok többségének kezdett terhére válni. Megnehezítette az egyház munkáját, minthogy az egyházmegyék és a részfejedelemségek határai nem egyeztek meg egymással. Aláásta a gyenge hercegek és a hatalomvágyó nemesek presztizsét, megnehezítette a kereskedelmet, korlátokat emelt a városok működése elé. Az idegen támadások veszélyeztették a falusi lakosság biztonságát. Éppen ezért fokozódtak a Lengyelország egyesítésére irányuló törekvések. Még a legnagyobb széttagoltság időszakában is fennmaradtak az egység bizonyos elemei: mindenütt – a Tengermelléket kivéve – ugyanannak a Piast-háznak a hercegei uralkodtak, s a lengyel földeken egyetlen fő egyházmegye tevékenykedett. A közös múltból eredő lengyel egységet jelképezte a továbbra is fennmaradt Regnum Poloniae elnevezés, valamint az 1076-ból származó koronázási jelvények, amelyeket a krakkói székesegyházban őriztek. Az egységesítési törekvések egyik legpregnánsabb megnyilvánulása volt Szt. Szaniszló országos kultusza. Az egyesítés nem volt egykönnyen elérhető cél, hiszen mindegyik részfejedelemség uralkodója saját magát szerette volna az egyesítő szerepében látni. Vitás volt az egyesítés társadalmi bázisa is. Éles küzdelem bontakozott ki Łokietek Ulászló (Władysław Łokietek), II. Przemysł, Głogówi Henrik (Henryk Głogowski) és II. Vencel cseh király között. A korona 1295-ben a nagy-lengyelországi herceg, II. Przemysł fejére került. Az uralkodót azonban a 1296-ban bérgyilkosok megölték. Utódja, Łokietek Ulászló folytatta politikáját, de a cseh királlyal szemben nem tudta tartani magát, menekülnie kellett, helyét II. Vencel cseh király foglalta el, akit 1300-ban egész Lengyelország királyává koronáztak. Hamarosan azonban meghalt II. Vencel és fia III. Vencel is, így megnyílt az út Łokietek Ulászló (1306–1333) előtt a lengyel trón felé. Elnyerte a pápa támogatását, Magyarország részéről a fegyveres segítséget és egyesítette a lengyel földek egy részét. Államán kívül maradt Szilézia, amelynek hercegei behódoltak Luxemburgi János cseh királynak, a függetlenségét megőrző Mazóvia, s ami a leglényegesebb: a gdański Tengermellék, amelyet 1308-1309-ben a Német Lovagrend kaparintott meg. Tengermellék elvesztése és Lengyelországnak a Balti-tengertől való elszakítása megnyitotta a másfél évszázados harcot a Lovagrenddel e földek visszaszerzéséért. 1318-ban a Sulejówban tartott általános gyűlés a koronára vonatkozó kérést intézett a pápához. A pápa habozott, minthogy Luxemburgi János igényt tartott a lengyel trónra, ennek ellenére támogatta a sulejówi kérést. Łokietek és felesége, Hedvig megkoronázására Krakkóban, 1320-ban került sor. A XIV. század a közép- és kelet-európai államok számára gazdasági, politikai és kulturális felemelkedést hozott. Ekkor virágzott a cseh királyság, a magyar királyság, a keresztes lovagrendi államok, gyors ütemű gazdasági és politikai terjeszkedés színtere lett Lengyelország és Litvánia. Európának ebben a részében vezető eszmévé emelkedett a szuverén királyság. A XIV. század első évtizedeiben Lengyelország volt a leggyengébb e független királyságok közül, folytonos fenyegetettségben Csehország és a német lovagrend szövetsége részéről. Łokietek Ulászló fiára egy részben egyesített országot hagyott, de az egységet továbbra is veszélyeztette a Lovagrend, a brandenburgiak és Luxemburgi János cseh király. Fia és utódja, III. (Nagy) Kázmér –Kazimierz Wielki – (1333–1370, az egyik legkiemelkedőbb lengyel uralkodó volt. A cseh-lengyel ellentét feloldása érdekében Károly Róbert magyar király közvetítésével 1335. augusztus 4-én Trencsén várában sor került a cseh és a lengyel király találkozására, amelynek az lett az eredménye, hogy Luxemburgi lemondott a lengyel trónról, Kázmér pedig a cseh király birtokában lévő sziléziai és mazóviai területekről. Ezt némileg módosított változatban Visegrádon ratifikálták november 19-én. Luxemburgi János a koronáról való lemondásért pénzbeli kártérítést kért, Kázmér pedig nem akart végleg lemondani a sziléziai és a mazóviai területekről. Erre Károly Róbert kezdeményezésére 1339-ben ismét Visegrádon került sor. Kázmér a cseh uralkodót akarta a maga oldalára állítani a Lovagrend elleni küzdelemben. A visegrádi döntés azonban a keresztesek számára bizonyult kedvezőnek. 1343-ban békét kötött a Német Lovagrenddel, amelynek „örök alamizsnaként” átadta a Tengermelléket. Ez lehetővé tette a lovagrend által elfoglalt más területek visszanyerését. Kázmér uralkodásának számos pozitívuma volt, támogatta a települési akciót, új falvak és városok létesítését, valamint a kereskedelmet. Statútumokat adott ki, amelyek meghatározták a lengyelországi só-, ólom-, ezüst- és vaskitermelés elveit. Monetáris reformot hajtott végre és megerősítette az államkincstárat. Az addig uralkodó szokásjogokat egységesítették és törzskönyvbe foglalták, a bíráskodást átalakították és megszilárdították. A király által alakított központi szerv, a királyi tanács tagjai olyan hivatalnokok lettek, mint a kancellár, a kincstárnok, a marsall és mások. 1364-ben a király megalapította az első lengyel egyetemet, a Krakkói Akadémiát. Jelentős eszközöket fordított a király a Lengyelország határait őrző védvárak hálózatának kiépítésére és a hadsereg megreformálására. A királyi hatalmat, amely erős volt ugyan, korlátozta a jog, amelynek záloga és végrehajtója az uralkodó volt. Ezek rendi jogok voltak, külön-külön mindegyik csoportnak: a lovagoknak, a papságnak, a polgároknak és a parasztoknak. A rendek egyenjogúsága és a döntőbíráskodó uralkodó szerepe elősegítette az uralkodói hatalom megerősítését, hasonlóan a középkori Európa más rendi királyságaihoz. Az európai politikai kultúrából – az Anjou-kori Magyarország hatása alatt – vette át Lengyelország az új megnevezést: Corona Regni Poloniae – a Lengyel Királyság Koronája. E jogi meghatározás lényege az uralkodó személyének és az államnak (a koronának) szétválasztása. Az állam már nem volt az uralkodó patrimoniuma, rendszeri és jogi szempontból különvált tőle, s jellegzetessége az oszthatatlanság volt. Az új fogalom nemcsak a rendi monarchia belpolitikai helyzetének felelt meg, hanem a lengyel külpolitikának is. A XIII. század fordulójától a Regnum Poloniae politikai programját a lengyel földek egyesítése jelentette. Ez csak részben járt sikerrel. Ellenben az oroszországi Halicsban, a helyi Rurikovics-ág kihalása után a fejedelemséget Nagy Kázmér meghódította (1344, 1366). Ez a terület nem tartozott a történelmi Lengyel Királyság egészéhez, hanem az állam új formájához, a Lengyel Királyság Koronájához. Nagy Kázmér uralkodásának a végén az állam területe kb. 240 000 km2 volt, a népesség lélekszáma 2 millió körül járt. Így tehát az egy négyzetkilométerre jutó népsűrűség a X–XI. századi 4 főről 8–8,5 főre emelkedett. A XIV. században lengyel nyelvű és kultúrájú, mintegy millió főt számláló népesség élt a Lengyel Királyság Koronáján kívül, Sziléziában, a Tengermelléken és Mazóviában. Ugyanakkor a lengyel államban a lengyeleken kívül németek, oroszok és zsidók is éltek. Nagy Kázmér eredményes uralkodására árnyékként vetült a személyes és dinasztikus kudarc: a királynak, noha több ízben házasodott, nem volt legális fia. A hatalom átadása valamelyik sziléziai vagy mazóviai Piast-hercegnek – tekintélyük híján – nem jöhetett számításba. Ezért Kázmér szövetségre lépett Anjou-házból való I. (Nagy) Lajos magyar királlyal, akinek anyai nagyapja Łokietek Ulászló volt. Így Lajos került a lengyel trónra Magyar Lajos néven – Ludwik Węgierski – (1370–1382), megalakult az első lengyel-magyar perszonálunió. Lajosnak szintén nem volt fia, s az volt a célja, hogy a lengyel nemesség ismerje el utódjául egyik lányát. Ennek érdekében a nemességnek 1374-ben biztosította a kassai privilégiumot, amely egész sor adókedvezményt jelentett, s a jobbágytelek adóját 2 garasra szállította le. Ezt a XIV. és a XV. században további nemesi privilégiumok követték.
A litván unió. Fejlődés a XV. században
1384-ben Lajos mindössze tizenegy éves lányát, Hedviget (Jadwiga) a lengyel nemesség és a városi patríciusok felkérésére lengyel uralkodóvá koronázták. A Lengyelországban ekkor legbefolyásosabb krakkói urak úgy döntöttek, hogy férjéül a pogány litván nagyfejedelmet, Jagellót választják. Feltételül Litvánia megkeresztelését és a litván nagyfejedelemségnek a Lengyel Királyság Koronájához való csatlakozását jelölték meg. Az uniót Krewóban 1385. augusztus 14-én kötötték meg. Egy évvel később Jagelló felvette Krakkóban a kereszténységet és az Ulászló nevet, a lengyel nemesség pedig lengyel királlyá választotta. 1399-ben, Jadwiga halála után Jagelló Ulászló (Władysław Jagiełło) trónjogát a királyi tanács erősítette meg. Így kezdődött az uralkodóválasztás a Lengyel Királyság Koronájában. A lengyel-litván unió fő oka a mindkét államot fenyegető Német Lovagrend terjeszkedése volt. A litván nagyfejedelemség igen kiterjedt, belsőleg megosztott állam volt. A viszonylag kis számú litvánok az északnyugati területeken éltek. Keleten és délen húzódtak az orosz fejedelemségek, amelyeket a tatárok kiűzése után Litvánia meghódított. A pravoszláv keresztény hitet valló szláv, orosz népesség volt túlsúlyban, nyelvük, kultúrájuk és írásuk még a litván nagyhercegek udvarában is dominált. A nagyfejedelem és a litván főnemesek megkeresztelése nyugati szertartás szerint fenntartotta a litván etnikai elem különbözőségét. A lengyel egyház előtt pedig hatalmas missziós munka lehetőségei nyíltak meg, amely növelte presztizsét és jelentőségét az egyetemes egyházon belül. Az uniót gazdasági és társadalmi okok is indokolták: a kereskedelem új piacokat keresett, a lengyel oligarchákat az orosz földek betelepítési akciója, a litván hercegeket és bojárokat pedig a lengyel rendszer mintáinak átvétele érdekelte. Rövidesen azonban a krewói unió és a litván megkeresztelkedés után kiderült, hogy egy ennyire eltérő állami organizmus bekapcsolása a Lengyel Királyság Koronájába nem lehetséges. Litvániának megvoltak a maga törvényei, társadalmi struktúrái, államrendje. Ezeket az eltéréseket leghatározottabban Jagelló Ulászló unokafivére, Witold képviselte. A király átruházta rá a litvániai kormányzást 1392-ben. 1401-ben Wilnóban, majd 1413-ban Horodlóban a lengyel-litván uniót úgy alakították át, hogy Litvánia különbözősége jogi formát kapjon. Az unióban összekapcsolt Lengyelország és Litvánia a XIV. és a XV. század fordulóján hatalmas, 1,1 millió km2-t meghaladó területet foglalt el, módfelett különböző etnikai és vallási csoportokkal; laktak itt lengyelek, litvánok, németek, oroszok, zsidók, örmények, tatárok, akik a katolikus, pravoszláv, örmény, judaista és muzulmán vallások hívei voltak. Ez a sokrétűség – a katolicizmus dominálása ellenére – arra késztette az uralkodókat, hogy teljes mértékben toleránsak legyenek alattvalóikkal szemben, hogy garantálják a jogokat minden lakosnak tekintet nélkül származására és vallási hovatartozására. Az unió tartós jelentősége abban állt, hogy Litvániát bekapcsolta az európai és keresztény kultúra körébe. Mindkét állam számára hatalmas horderejű döntés volt, s miután elveit a XV. és XVI. század során módosították, fennállt egészen a XVIII. század végéig. A kereszténység felvétele Litvániában a Lengyelországgal kötött unió révén megkérdőjelezte a Német Lovagrend expanziójának értelmét, sőt: létjogosultságát is. A lovagrendi állam azonban hatalmas volt, kitűnően szervezett, gazdag, remek hadsereg és várhálózat állt rendelkezésére, emellett tekintélynek örvendett a keresztény Európában. A Lovagrend és Lengyelország konfliktusainak szüntelen tárgya a gdański Tengermellék elfoglalása volt. Ez különösen éreztette kedvezőtlen hatását a XIV–XV. század végén, amikor a bárkaúsztatást felhasználó lengyel gabonakereskedelem a Visztulán Varsótól Gdańskig politikai korlátokba ütközött. A Lovagrend elhatározta, hogy megelőzi a növekedőben lévő lengyel-litván erőt, s 1409-ben háborút kezdett mindkét állammal. A döntő csatára 1410. július 15-én, Grünwald mellett került sor. A mintegy 30 000 főből álló, az ellenfél fővárosa, Malbork felé haladó lengyel-litván sereg itt csapott össze a keresztesek kb. 20 ezer főt számláló csapataival. A fegyverzeti fölény a keresztesek oldalán volt, akik – Európának e részében először – tüzérséget is használtak. Az egész napos, elkeseredett küzdelem a keresztesek teljes vereségével és a Lovagrend nagymesterének halálával végződött, Malborknak azonban sikerült megvédenie magát. A Lovagrendnek segítséget nyújtott Luxemburgi Zsigmond német, cseh és magyar uralkodó is. Ebben a helyzetben az 1411-ben kötött toruńi béke nem tükrözte vissza a lengyel-litván hadi sikert, így a konfliktust nem oldotta meg. A Német Lovagrend ereje azonban megtört. A Lovagrend, valamint Lengyelország és Litvánia diplomáciai harca folytatódott a konstanci zsinaton (1414–1418). Paweł Włodkowic, a krakkói egyetem professzora itt traktátust olvasott fel, amely a pogányok megtérítésében elítéli a háborút és az erőszakot. Ezek a középkor alkonyát lényegesen megelőző gondolatok voltak. A Német Lovagrend és Lengyelország konfliktusában új tényezőt jelentett az 1409–1411-es háború után a lovagrendi alattvalók, elsősorban a gdański Tengermellék nemeseinek és polgárainak magatartása. Megalakították e csoportok rendi képviseletét, az ún. Porosz Szövetséget, amely azt követelte, hogy a Lovagrend tarts tiszteletbe a rendi jogokat és vezessen be rendszerváltozásokat. A Lovagrend azonban ilyen reformra alkalmatlan volt. 1454-ben a Porosz Szövetség halálbüntetéssel fenyegetett vezetői segítségért fordultak Lengyelországhoz. Jagelló Kázmér (Kazimierz Jagiellończyk) király (1447–1492) kihirdette Tengermellék és a porosz területek bekebelezését. Megkezdődött a 13 éves háború, amelyet az 1466-ban kötött toruńi béke zárt le. Lengyelország visszanyerte ekkor a gdański Tengermelléket, Malborkot, Elblągot, a chełmnói vidéket, valamint Warmia területét. A Lovagrend állama két részre szakadt. A nyugati rész Királyi Poroszország néven Lengyelország része lett, a Keleti pedig Fejedelmi Poroszország néven Königsberggel az élen a lengyel állam hűbérese lett. A XV. századi Lengyelország társadalmi-politikai rendszere előnyöket biztosított valamennyi rendi csoportnak. Idővel azonban a nemesség mind több előjogot kapott, s a rendi egyensúly átalakult egyetlen rend túlsúlyává. A privilégiumok megszerzése érdekében a nemesség felhasználta a királyválasztásokban és a háborúkban való részvételét. A legfontosabb privilégiumok tárgya volt a nemesi javak sérthetetlensége (1422) és a személyi mentelmi jog (1430–1433). Az elkobzás vagy börtönbe vetés csupán bírói ítélet alapján volt eszközölhető; lehetővé vált a falubíróságok megvásárlása (1423). Az 1454-es nieszawai privilégium kimondta, hogy a király nem vet ki újabb adókat és nem hirdet nemesi népfelkelést a helyi nemesi gyűlések hozzájárulása nélkül; a falvak elhagyását a parasztok részéről korlátozták; az 1496-os privilégium lehetővé tette a vajdának, hogy megállapítsák a városi áruk árait, s felmentették a nemességet saját áruik vámjának megfizetése alól. A polgári és paraszti rendek jogainak korlátozása a nemesség és a vele vérségi kapcsolatokban álló klérus javára fokozatosan megváltoztatta Lengyelország rendszerét. Az alacsonyabb rendek részéről ez nem váltott ki ellenállást és rendek közötti harcokat sem. Feltételezhető, hogy a jólét általános növekedése, a gazdasági feszültségek hiánya, valamint a legkiemelkedőbb patríciusok és parasztok társadalmi felemelkedésének lehetősége hozzájárult a konfliktusok elsimításához. Ezen kívül a privilégiumokért harcoló köznemesség (szlachta) az egész országban szolidárisan tevékenykedett, a városok és falvak törekvései azonban szerteszóródtak. A Lengyelország számára kedvező XV. század, a harci eredmények, a gazdaság és a kultúra fejlődése vetette meg a Jagellók dinasztikus eredményeinek alapját. A Luxemburgok, Habsburgok és Jagellók versengésében a XV. század második felében a Jagellók voltak túlsúlyban. A Jagelló-dinasztia kísérletet tett a magyar-lengyel perszonálunió visszaállítására. Ennek érdekében III. Jagelló Ulászló (Władysław Jagiełło) lengyel királyt I. Ulászló néven 1440-ben Székesfehérvárott magyar királlyá koronázták, aki 1444-ben a várnai csatában életét vesztette. Halála után Jagelló Kázmér (1447–1492) került a lengyel trónra. 1471-ben fia, Ulászló lépett a cseh, majd 1490-ben a magyar trónra is (a magyar történetírásban II. Ulászló 1490–1516). A XV. és XVI. század fordulóján tehát két Jagelló-ág uralma alá tartozott Lengyelország és Litvánia, valamint Csehország és Magyarország. Hűbéri alárendeltség fűzte Lengyelországhoz az önállóságát megtartó Mazóvia egy részét és a Német Lovagrend alá tartozott porosz területeket. A lengyel befolyás egészen Moldáviáig terjedt.
A nemesi köztársaság. Lengyelország aranykora
A kedvező XV. század előkészítette a XVI. századot, amelyet a lengyel történetírás aranykorként emleget. Lengyelország és Litvánia területe ekkor kb. 815 000 km2 volt, a népességszám 8 millió körül járt. A parasztok tették ki a népesség 67 %-át, a polgárok mintegy 23 %-t, a köznemesség és a papság kb. 10 %-t. A gabonaexport és a kedvező kereskedelmi mérleg biztosította Lengyelország jólétét és a jelentős népességgyarapodást. Politikai téren erős volt a lengyel hatalom, háborúk nem fenyegették, eltekintve néhány villongástól Lengyelország és Litvánia peremterületein. A reneszánsz korában virágzani kezdett a lengyel nyelvű irodalom. A magas fokú műveltség lehetővé tette a nemesség számára a hatalom megszerzését és a sajátosan lengyel államrend: a nemesi köztársaság kialakítását. Azokat a privilégiumokat, amelyeket a köznemesség megszerzett a XIV. és a XV. században, kiterjesztették a pravoszláv bojárokra is a litván nagyfejedelemség orosz területein. Ennek a ténynek rendkívül nagy jelentősége volt: kialakult egy ugyanazon jogokkal rendelkező és hasonló törekvéseket megnyilvánító társadalmi csoport, amelynek tagjai különböző nyelveken beszéltek és más vallásúak voltak. A köznemesség politikai egysége és egységes hatalmi törekvése túlsúlyba jutott a regionális, etnikai és vallási megosztottság felett. A nemesi privilégiumok között az új államrend fejlődése szempontjából döntő jelentőségű volt a nieszawai privilégium (1454), amely kimondta, hogy a királynak ki kell kérnie a nemesség véleményét az adókivetésben és a hadviselésben. Ez szükségessé tette, hogy a regionális nemesi gyűléseken királyi hivatalnokok jelenjenek meg. Az ilyen konzultációs gyakorlat azonban nehézkes és hosszadalmas volt. A XV. század végén alakult ki az a szokás, hogy a regionális nemesi gyűlések küldenek képviselőket az országgyűlésbe. Az országgyűlésen – a képviselőkön kívül – részt vett a királyi tanács és maga az uralkodó. Ily módon alakult ki a Lengyelország és Litvánia számára közös, kétkamarás országgyűlés (nemzetgyűlés, 1493). A köznemesség képviselői alkották az alsóházat, az egykori királyi tanácsból pedig szenátus lett, amelyben a főnemesség foglalt helyt. A szenátus tanácskozásain a király elnökölt. A XV. század végétől a XVI. század hatvanas éveiig folyt a harc a hatalomért a mágnások és a köznemesek között. E két csoport között ingatag volt a határ, minthogy Lengyelországban nem alakult ki külön főnemesi rend, nem voltak külön hercegi, grófi jogok és címek. Az egykori lovagi rend jogok szempontjából homogén volt. Mágnásoknak azokat a személyeket tekintették, akiknek kezében nagy földbirtokok voltak, s akik magas állami vagy egyházi hivatalokat töltöttek be. A lovagi rend többi tagját köznemesnek tekintették. A köznemesség száma magas volt (az egész társadalom mintegy 10 %-a), ami Lengyelországot hasonlóvá tette az ibériai országokhoz, s megkülönböztette más európai államoktól, ahol a köznemesség a társadalom kb. 1,5–2 %-át tette ki. A köznemesség ütőkártyája a mágnásokkal való versengésben az anyagi függetlenség volt. A földbirtokos köznemes általában néhány faluval rendelkezett. Léteztek olyan köznemesek is, akiknek nem voltak sem falvaik, sem jobbágyaik, de teljes mértékben élvezték az őket megillető jogokat. Általában a hadseregben szolgáltak vagy különböző funkciókat töltöttek be a király mellett, vagy a főnemesi udvarokban. A földbirtokos nemesek száma viszonylag magas volt, a társadalom kb. 3–4 %-át alkották. A falugazdálkodási jövedelmek évszázadokon át emelkedtek, s a XVII. század elején érték el a csúcsot. Nyugat-Európának – kivált Németországnak – szüksége volt a lengyel gabonára. Gdańsk közvetítésével tengeri úton vittek külföldre fát, kátrányt, fahamut. Szárazföldi utakon, Sziléziából Németországba minden esztendőben hajtottak hatalmas marhacsordákat. Kifizetődő volt ez az export, az árak emelkedtek az egész XVI. század során, ami növelte a lengyel nemesség bevételeit, valamint a kivitel megszervezésében részt vevő városok bevételeit. A jelentékeny és tehetős városok soraiban kivételes helyet foglalt el Gdańsk. A gabona árutermesztése jelentős változásokat idézett elő a lengyel falvak szerkezetében, a nemesi és papi rendek, valamint a jobbágyság viszonyában. Minden földbirtokos a majorsági terület növelésére törekedett. Az úrbért korlátozták, a földtulajdonosok robotra kényszerítették jobbágyaikat. Így a majorsági munka olcsó volt, a jövedelem pedig magas. Ezek az átalakulások – annak ellenére, hogy korlátozták a falusi lakosság gazdasági és személyes szabadságát – nem váltottak ki ellenzést. A magas népességszaporulat alapján arra következtethetünk, hogy a XVI. században a jobbágyság tehetős volt, s ez magyarázhatja az ellenállás hiányát. A vagyonos, művelt s jó vezérekkel rendelkező köznemesség a hatalomért folyó harcot elsősorban a nemzetgyűlés fórumán folytatta. A piotrkówi 1504-es szejmben elfogadott törvények (az ún. konstitúciók) korlátozták a királyi birtokok szétosztogatását, megtiltották, hogy egy személy több posztot tölthessen be. Ez gyengítette a mágnások hatalmi pozícióját. A radomi szejm (1505) konstitúciója, a híres „nihil novi” kimondta, hogy a szejm hozzájárulása nélkül nem lehet semmiféle új törvényt bevezetni. Ettől kezdve a nemesi tábor programja ezeknek a jogoknak a megvalósítása, az ún. javak és jogok végrehajtása volt. Ez nem jelentett könnyű feladatot, mert I. Öreg Zsigmond király – Zygmunt Stary – (1506–1548) uralma a főnemességre támaszkodott, felesége Bona Sforza ugyancsak mágnáscsoportot alakított ki maga körül. Ezt a politikát folytatta fiuk, II. Zsigmond Ágost – Zygmunt August – (1548–1572), ám a háború Moszkvával, az adóbehajtás szükségessége, valamint a trónöröklés kérdése (utódai nem lévén) arra kényszerítette az uralkodót, hogy együttműködjön a köznemességgel. A hatvanas években tartott szejmek határozatot hoztak az 1504 után szétosztott javak visszaadásáról (egzekúciójáról), a királyi vagyonnak és a belőle származó jövedelmeknek felméréséről, az e jövedelmekből képzett külön kincstárról, s állandó hadsereg fenntartására szükséges eszköztökről. Megreformálták a rendkívüli adókat, egységesítették a mértékegységeket és a súlyokat. A köznemesség törekvéseinek megfelelően alakult a trónöröklés és a további litván unió ügye. Az 1569-es lublini szejm során Zsigmond Ágost megtörte a litván mágnások ellenállását, s a litván nagyfejedelemség dél-keleti, oroszok által lakott részeit a Koronához csatolta. Ekkor mondták ki a lublini uniót. A király lemondott litvániai trónörökösödési jogáról, ami mindkét állam előtt megnyitotta az utat a közös királyválasztáshoz. Mindkét állam megtartotta saját hivatalait, törvényeit, hadseregét és kincstárát. Összefűzte őket a közös szejm, uralkodó és külpolitika. Az unió tehát reális volt, nem csupán perszonálunió. A társadalmi-kulturális szférában tovább tökéletesedett a köznemesi politikai kultúra, s a különböző etnikai és vallási csoportokból kialakult a nemesi társadalom. 1572-ben, a Jagelló-dinasztia kihalása után a köznemesség regionális konföderációkat szervezett az államrend megvédése érdekében. Vita folyt arról, hogy a királyt egyedül a szenátus, vagy az egész szejm válassza. Jan Zamoyski, a nemesi tábor vezére fogalmazta meg a szabad királyválasztás jelszavát: viritim, a személyesen minden jelen lévő nemes által. Az 1573-as konvokációs szejm elfogadta ezt a megoldást, az ún. varsói konföderáció aktusával együtt, amely bevezeti a vallási toleranciát és a vallásháborúk tilalmát. A béke és vallási türelem rendkívüli jelenség volt a vallásháborúktól szántott Európában. Az első szabad királyválasztást 1573-ban tartották, a köznemesség a francia Valois-házból származó Henriket (Henryk Walezy) választotta királlyá. Esküt kellett tennie az ún. henrykówi cikkelyekre, amelyek meghatározzák Lengyelország és Litvánia rendszerének alapelveit. A leendő királynak le kellett mondania a trónöröklésről, el kellett ismernie a szabad királyválasztás elvét, a szejm jogait, a szenátus jogát a külpolitikán való őrködés felett, felesküdni a vallási türelemre. E jogok megsértése esetén a köznemességnek jogában állt megtagadni a királynak az engedelmességet. Valois Henrik csak rövid ideig uralkodott (mindössze 118 napot), minthogy 1574-ben a francia trón felszabadulásának hírére megszökött Lengyelországból. Utódjává Báthori István erdélyi fejedelmet választották (1576–1586). Báthori a nemesség javára lemondott a királyi törvénykezési jogok zöméről. A királyi törvényszék helyébe fellebbezési törvényszékeket hozott létre, amelynek bíráit a nemesség választotta. A különösen fontos ügyek számára azonban fenntartották a királyi törvényszéket, amely a szejm jelenlétében tevékenykedett. Báthori István törvénykezési reformjai lezárták a lengyel-litván monarchia s egyúttal a nemesi köztársaság államrendjének kialakulását. E nemesi demokrácia alapját a köznemesség jogainak egyenlősége, a szejm jogköre, a királyi hatalom ellenőrzése és a vallási türelem képezte. Ez a hatalom érdekes volt és eredeti, biztosította a köznemeseknek az állampolgári jogokat, s ebben teljes mértékben különbözött az európai abszolút politikai rendszerektől. A gazdasági konjunktúrát élvező és a hatalomért folyó harccal elfoglalt köznemesség ellene volt a háborúskodásnak. A XV. század végétől azonban Litvánia harcolt a moszkvai fejedelemség expanzójával, s e harcokban jelentős területeket vesztett. Az állandó moszkvai nyomás megszilárdította a lengyel-litván uniót. Az 1520–1525-ös években Lengyelország háborút folytatott a Német Lovagrenddel, amelynek nagymestere Albrecht Hohenzollern megtagadta az őt kötelező hűbéri hódolatot. A háborút az ún. porosz hódolat zárta le 1525-ben, Krakkóban. Ellenben Albrecht is sikert ért el: a király hozzájárult a lovagrend szekularizációjához, a lutheránus hitre való áttéréshez, s ahhoz, hogy Poroszország egy részében Lengyelországtól továbbra is hűbéri függésben lévő világi hercegséget alakítsanak ki. 1561-ben szekularizálták a Livóniát uralma alatt tartó kardos lovagrendet, amely az orosz terjeszkedés elől menekülve a lengyel hűbéri függést választotta. Ez háborúhoz vezetett Lengyelország–Litvánia és Oroszország között az 1562–1570-es és az 1577–1582-es években, amelyeket Báthori István győztes pszkovi hadjárata és Livónia elleni orosz támadás visszaverése zárt le. Kevésbé kedvezőek voltak a Jagellók dinasztikus politikájának eredményei, kapcsolataik a Habsburgokkal és Törökországgal. A török hatalom növekedése arra sarkallta Öreg Zsigmondot, hogy szövetséget kössön Miksa császárral (1515, Bécs), amely a Jagellók cseh és magyar ágának kihalása esetén e trónok jogát a Habsburgoknak biztosította. Amikor 1526-ban Mohácsnál a törökökkel vívott csatában elesett a fiatal és utódot nem hagyó II. Lajos, a Habsburgok megkapták a cseh koronát és a hatalmat Magyarország ama része felett, amelyre nem terjedt ki a török hódoltság. A Moldvára való befolyásért vívott harcban Lengyelországgal szemben túlsúlyban volt a hatalmának tetőpontján álló Törökország.
A terjeszkedés hanyatlása, a rendszer válsága
Már a XVI. század alkonyán megjelentek a nemesi köztársaságot fenyegető veszélyek, amelyek a XVII. század folyamán erőre kaptak. A nemzetközi erőviszonyok Lengyelország és Litvánia szempontjából nem voltak kedvezőek. Oroszország arra törekedett, hogy uralma alá hajtson minden pravoszláv földet és népet, ami konfliktusokhoz vezetett Litvániával és a Koronával. A mindinkább erősödő Svédország harcolt a Balti-tengernek és partvidékének birtoklásáért – ez összeütközésbe sodorta Lengyelországgal. Törökország – Magyarország leigázása után – expanzióját a többi között Lengyelország déli területei felé irányította, amelyeket tatárok is fosztogattak. A Habsburgok, akik Lengyelországgal a közép-európai befolyásért versengtek, ám akiket meggyengített a harmincéves háború, nem voltak biztos szövetségesek. A XVI. és a XVII. század fordulóján a tehetős Lengyelországnak volt még annyi ereje, hogy szembeforduljon e veszélyekkel, sőt, hogy területgyarapításra is gondoljon. A svéd Vasa-dinasztiából származó III. Vasa Zsigmond – Zygmunt Waza – (1587–1632) hosszantartó uralkodása alatt fokozatosan lelohadtak a gazdasági fejlődés tendenciái és a köznemesség reformtörekvései. Növekedett viszont a köznemesség félelme a királyi hatalom abszolutizálásától. Az uralkodó ez irányba haladó politikáját feltartóztatta a köznemesség fegyveres lázadása, az ún. Zebrzydowski-féle összeesküvés. A lengyel mágnások egy csoportja, amely érdekelve volt a keleti terjeszkedésben, megpróbálta felhasználni a moszkvai nagyfejedelemségben beállt zűrzavart az ottani Rurikovics-dinasztia kihalása után. Ez háborúba sodorta Lengyelországot Oroszországgal. 1610-ben Stanisław Żółkiewski hetman döntő győzelmet aratott Klusin alatt, s a lengyel hadsereg bevonult Moszkvába. Ez a siker azonban nem bizonyult tartósnak, Oroszországban növekedett az ellenállás az idegen uralom ellen. A cárrá választott Mihail Romanov első tagja volt az új orosz uralkodócsaládnak. Az 1619-ben kötött fegyverszünet Szmolenszket Lengyelországnak hagyta, amit megerősített az 1634-es polanówi béke is. A törökökkel vívott háborúban (1620–1621) lengyel részről a kozák egységek jeleskedtek. Kozákoknak nevezték azokat, akik a Dnyeper alsó folyásánál Zaporozsje környékén sajátos katonaállamot alakítottak ki. A távoli ukrán vidékek, az ún. Vad Mezők (Dzikie Pole) vonzották a szökött jobbágyokat, az elszegényedett nemeseket. Független, gyakran kalandkereső vitézek voltak a kozákok, s emellett kiváló katonák. Jövedelmük nagy részét a hadizsákmányok alkották. Az állam képtelen volt ellenőrizni a kozákok tevékenységét. III. Zsigmondot IV. Ulászló – Władysław – (1632–1648) követte e trónon, aki függetleníteni akarta magát mind a nemesség, mind a főurak befolyásától, saját mágnáspártot akart kialakítani, de ezt a nemesség elutasította. Amikor 1632-ben az oroszok megtámadták Szmolenszket, a király csapatai visszaverték a támadást, Ulászló pedig lemondott az orosz trónról. A svédkorona megszerzéséről azonban nem akart lemondani. Kezdetben sikereket könyvelhetett el magának, felszabadították a Visztula torkolatát és a lengyel kikötőket, de Livónia svéd kézen maradt. 1648-ban kirobbant a kozákok nagyméretű felkelése, amelynek vezére Bohdan Hmelnyickij volt. Csatlakozott hozzájuk az ukrán parasztság, a lázadás a lengyel uralom ellen irányuló társadalmi és nemzeti felkeléssé szélesedett. Ez megrendítette Lengyelország alapjait. A lengyel vezető körök ugyanis képtelenek voltak megoldani a kozák kérdést, valamint az ukrán problémát a lengyel-litván megoldások mintájára, nem voltak hajlandók Ukrajnát elismerni a nemesi köztársaság (Rzeczpospolita) harmadik tagjául. Itt akadályt jelentettek az oligarchia érdekei, – a főnemesi latifundiumok Ukrajnában voltak – valamint a vallási és etnikai konfliktusok. II. János Kázmér király – Jan Kazimierz – (1648–1668) megpróbált egyezkedni Hmelnyickijjel, akinek seregei megközelítették Lwówot, kirabolták a megszállt földeket, meggyilkolták a köznemeseket, s a városokban a zsidó lakosságot öldökölték. A kozákok politikájuk irányválasztásában ingadoztak, szövetségeket kötöttek Törökországgal, Lengyelországgal, Oroszországgal aszerint, hogy merről fúj a szél. 1654-ben, az ún. Perejaszlavi Tanácskozáson Moszkva gondjai alá helyezték magukat. Két orosz hadsereg mélyen behatolt a meggyöngült Rzeczpospolita területére. Ebben a rendkívül veszélyes helyzetben, 1655-ben bekövetkezett a svéd támadás. Néhány hónap alatt a svéd seregek elfoglalták a lengyel földek zömét (azokon kívül, amelyeket az orosz csapatok uraltak). Elesett Varsó és a Stefan Czarniecki részéről védelmezett Krakkó. Csupán Gdańsk állt ellen a svéd támadásnak, János Kázmér Lengyelországból Sziléziába szökött. A Rzeczpospolita hirtelen veresége olyannyira megrendítette a közép-kelet-európai és észak-európai erőviszonyokat, hogy Lengyelország segítséget kapott a német császárságtól, Oroszország pedig beszüntette a háborút. Lengyelországban, amelyet a svédek harci zsákmánynak tekintettek és kegyetlenül kifosztottak, növekedett a fegyveres ellenállás. A köznemesek, polgárok, s a lengyel történelem folyamán első ízben a parasztok is partizánegységeket szerveztek. Novemberben és decemberben a svédek ostromolni kezdték Jasna Górát, a pálosok częstochowai kolostorát és a Mária-kultusz országos központját. Częstochowa eredményes védelme indítékot adott a még erőteljesebb ellenálláshoz. János Kázmér király visszatért Lengyelországba. Ennek az időszaknak a leghíresebb hadvezére Stefan Czarniecki volt. A svédeket kiűzték Lengyelországból. 1660 májusában írták alá az oliwai békét a háború előtti status quo-nak megfelelően. Legyőzték a kozákokat is. Az andruszówi (1667) fegyverszünet értelmében Oroszország megkapta Szmolenszket, a balparti Ukrajnát és két esztendőre Kijevet. Ezeket a feltételeket – azzal, hogy Kijev Oroszországnál marad – megerősítette az 1686-os béke. Lengyelország, amelynek a török betörésekkel is harcolnia kellett, szövetséget kötött a Habsburgokkal. Amikor 1683-ban a hatalmas török seregek Bécset fenyegették, a császári fővárost lengyel közbeavatkozás mentette meg. A szövetségesek egyesített seregének élén III. Sobieski János – Jan Sobieski – (1674–1696) lengyel király állt. A XVII. század második felének hosszadalmas háborúi zömmel Lengyelország és Litvánia területén folytak. A Rzeczpospolita a legnagyobb nehézségek árán verte vissza a támadásokat, minden háborúból szörnyűséges pusztításokkal és népességvesztéssel került ki. Ennek következtében a népesség, amely 1645 előtt kb. 10 millió főt tett ki, a század végén 6 millióra csökkent. Elpusztultak a városok, bányák, vashámorok, falusi épületek, a termés és a marhacsordák. A föld parlagon hevert, nem volt, aki megművelje, s hiányoztak a megműveléshez szükséges eszközök is. A terméshozam mintegy a felére csökkent. Zuhant az export, a pénz elveszítette értékét, s a gazdaság újjáteremtése rendkívül lassan haladt előre. A válság kiterjedt az állam politikai szervezetére is. Az elszegényedett és függőségbe taszított köznemesség pozíciója meggyengült, amelyet rögvest kihasznált az oligarchia. Mindkét nemesi csoport következetesen szembeszegült – „arany szabadságát” féltve – a királyi hatalom erősítésének szándékaival. A szejm megfeneklett a „liberum veto” bevezetése nyomán. A szejmi konstitúciókat általában valamennyi képviselő hozzájárulásával hozták, de a XVII. század derekáig a kisebbség alávetette magát a többségnek. 1652-ben első ízben arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a többség akaratának rákényszerítése akárcsak egyetlen képviselőre is a szabadság megsértését jelentené. A szejmet tehát egyetlenegy képviselő vétója is megszakíthatta. A „liberum veto” hamarosan eszközzé vált az egymással versengő mágnáscsoportok, később pedig az idegen befolyás kezében is. A szejm megbénítása miatt ezt a szerepet a helyi gyűlések (szejmikek) vették át. Ez az állam decentralizálásához vezetett. Korlátozták a vallási türelmet, ami a nemesi demokrácia egyik alappillére volt. Az ellenreformációt már III. Vasa Zsigmond király is támogatta. Hithű katolikusként arra törekedett, hogy a Rzeczpospolitában élő pravoszlávokat Rómának rendelje alá. 1596-ban kötötték meg a breszti uniót, melynek nyomán létrejött az ortodox, ám a pápa fennhatóságát elismerő görög katolikus (unitus) egyház. Ez az ukrán hívőket két táborra osztotta. A XVII. századi háborúk nyomán elmélyült a hit a lengyel társadalom katolikus többségének körében. Háborúk folytak a más vallású és más szertartásokat alkalmazó szomszédokkal, a pravoszláv Oroszországgal, a protestáns Svédországgal és a muzulmán Törökországgal. Elterjedt az a vélemény, hogy Lengyelország a kereszténység védőbástyája (antemurale). A tolerancia jogi téren továbbra is kötelező volt, de a mindennapos életre és szokásokra szorítkozott.
Reformtörekvések. Az állam bukása
A XVII. század eleje mélypontot jelentett a Rzeczpospolita eddigi történetében. II. Erős Ágost – August – (1697–1733), szász választófejedelem uralkodásának időszakában, az ún. északi háború éveiben Lengyelország felvonulási terepül szolgált idegen hatalmak hadseregeinek, még a királyi trón is nemzetközi alkudozások tárgya lett. A szomszédos központosított abszolút monarchiák fejlesztették hadseregüket, Oroszországnak 330 000, Poroszországnak és Ausztriának 150–150 000 katona állt rendelkezésére. A fenyegető helyzetet tudomásul nem vevő köznemesség meg volt győződve arról, hogy ha Lengyelország 24 000 főből álló hadserege senkit sem fenyeget, akkor nem eshet támadás áldozatául. A belpolitikában a köznemesek továbbra is őrködtek „arany szabadságukon”, s nem értették meg, hogy a szétzilált politikai rendszer szabadságot már nem biztosít. A reformtörekvések két nehezen legyőzhető akadályba ütköztek. Az első a szomszédos monarchiák politikája volt, amelyek a gyenge Lengyelország fenntartásában voltak érdekeltek. A második akadályt a nemesség nagy részének felvilágosulatlansága, tudatlansága, az anyagi és politikai áldozatkészség hiánya jelentette. Az említett okok folytán a reformok előkészítéséhez áldozatkész és felvilágosult, előítéletektől és illúzióktól mentes nemzedék nevelésére volt szükség. 1740-ben Stanisław Konarski Collegium Nobilium néven korszerű iskolát nyitott a nemesi fiataloknak, amelynek példáját később számos piarista iskola követte. Józef Załuski püspök megnyitotta a varsói olvasók számára az első nyilvános közkönyvtárat 300 000 kötettel. III. Ágost (August) király (1733–1763) uralkodását a történetírók többsége Lengyelország hanyatlásának legmélyebb pontjaként tartja számon, persze az igazság az, hogy erről nem egyedül ő tehetett. Halála után a Lengyelországot kormányzó, s a Czartoryskiak köré tömörülő nemesség megállapodott Poniatowski Szaniszló Ágost – Stanisław August Poniatowski – (1764–1795) királyi trónra való jelölésében. A király uralkodásának első idejét katonai és pénzügyi reformok töltötték ki. 1765-ben a király megnyitotta a Lovagi Iskolát, amely számos kiváló lengyel hadvezért és politikust nevelt (T. Kościuszko, J Jasiński, J. U. Niemcewicz). Létrejött a korszerű „Monitor” c. lap, manufaktúrákat létesítettek, rendezték a városgazdaságot. Ezek a reformok azonban II. Katalin cárnő ellenzésével találkoztak. Az 1768-as szejm az orosz csapatok nyomása alatt jóváhagyta az ún. kardinális jogokat: a szabad királyválasztást, a liberum vetót, a király elleni lázadás jogát, valamint a köznemesség politikai tevékenységének monopóliumát. Ezeket a jogokat II. Katalin cárnő szavatolta, ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy semmilyen leendő reformot nem lehetett keresztülvinni Oroszország hozzájárulása nélkül. Az orosz intervenció brutalitása kiváltotta a nemesség fegyveres ellenállását: létrejött a konföderáció Barban 1768-ban. A partizánjellegű harcok négy éven át tartottak. Az első lengyel felkeléssel egyértelmű bari konföderáció vereséget szenvedett, első ízben sok ezer lengyelt száműztek Szibériába. A Rzeczpospolita iránti orosz politika dilemma elé került: vagy fenntartja az orosz fennhatóságot az egész nemesi köztársaság felett, vagy pedig hajlik a folytonosan megújított porosz javaslatokra és Lengyelország felosztásához vezet. Oroszország volt Lengyelország leghatalmasabb szomszédja és a határozat II. Katalin kezében volt. Ha lemondott az osztatlan uralomról a függésbe került Lengyelország és Litvánia felett, ezt azért tette, mert tartott a Rzeczpospolita újjászületésétől. S ez a félelem indokolt volt. 1772 előtt a Rzeczpospolita területe 733 ezer km2-t tett ki, amelyen 14 millió főből álló népesség élt, az egy négyzetkilométerre jutó népsűrűség 19,1 volt. Az orosz népesség lélekszáma 29 millió körül járt, ami hatalmas területeit figyelembe véve egy km2-re 5,5 lakos jutott. Ausztria lakossága, beleszámítva Csehországot és Magyarországot kb. 18 milliót tett ki, Poroszországé 2,5 milliót. A Rzeczpospolita tehát jelentékeny potenciálú és nagy lehetőségekkel rendelkező állam volt, amely a bölcs reformtevékenységgel egybekötve önálló szerepet tölthetett be Közép-Kelet-Európában. Az erőtlen Lengyelországot a három szomszédos nagyhatalom első ízben 1772-ben osztotta fel. Ennek értelmében Oroszországhoz került a Dvinától és a Dnyepertől keletre eső terület – 92 ezer km2, 1,3 millió lakos; Ausztriához került a krakkói és sandomierzi vajdaságok déli része és az ukrán vajdaságok – 83 ezer km2, 2,65 millió lakos; Poroszország pedig Warmiát, és a Tengermellék jelentős részét – 36 ezer km2, 580 ezer lakos – kapta. A Rzeczpospolita együttesen 211 000 km2-t és 4,5 millió lakost veszített. Lengyelország első felosztása, valamint a gazdasági és a társadalmi fejlődési folyamatok felrázták letargiájából a lengyel társadalmat. Most érlelte be gyümölcsét az oktatás, a publicisztika, a politikai irodalom; porondra lépett a műveltebb és áldozatkész lengyel nemzedék. A városok aktivizálódása nyomán a mind magasabb műveltségű polgárság bekapcsolódott az ország politikai életébe. Az 1773-ban alapított Nemzeti Oktatási Bizottság az iskolákba körszerű tankönyveket vezetett be, s az iskolákat a megreformált egyetemek fennhatósága alá helyezte. A felvilágosodás eszméi a hazafias és reformátori célokkal egyetemben elterjedtek a sajtó, az irodalom, a színház, a festőművészet, a zene és a történettudományok közvetítésével. A felvilágosodás korának kultúrközpontjává emelkedett a százezres lakosságú Varsó, a Wojciech Bogusławski által vezetett Nemzeti Színház, a folyóiratok szerkesztőségei, a királyi udvar. A reformóhaj általános társadalmi igény volt. A reformok végrehatása azonban a Rzeczpospolita államrendjét garantáló Oroszország hozzájárulásától függött. Amikor kirobbant az orosz-török háború, Szaniszló Ágost király II. Katalin cárnőtől elnyerte a beleegyezést, hogy szejmet hívjon össze konföderációs feltételek között (azaz liberum veto nélkül), s hogy gyarapítsa a hadsereget. A nagyméretű politikai fellendülés közepette a négy évig tartó ún. Nagy Szejm (1788–1792) jóváhagyta a hadsereg létszámának 100 000-re emelését, törvényt hozott a királyi városokról, növelve a polgárság politikai jogait, felmondta az orosz garanciákat, szövetségre lépett Poroszországgal, s a hosszú éveken át tartó munka összegzéseként 1791. május 3-án elfogadta az alkotmányt, amely világviszonylatban – az Egyesült Államok után – a második, Európában pedig az első alkotmány volt. A május 3-i alkotmány trónöröklés révén kívánta erősíteni a királyi hatalmat, kimondta a kormány újjászervezését, a szejm munkájának tökéletesítését, megőrizve a köznemesség jogait, amelyeket kiterjesztett a polgárság egy részére is. Megszüntette az ország felosztását a Koronára és Litvániára, így egységesítette a politikai rendszert. Az alkotmányra támaszkodó kormányzatnak minden lehetősége megvolt arra, hogy kivezesse az országot a politikai válságból. Az alkotmány kiváltotta Oroszország eltökélt ellenzését. Ennek hatása alatt néhány áruló főnemes a letűnt rendszer védelmében Targowicában konföderációt hozott létre. Lengyelországba behatoltak az orosz seregek. Az 1792-es háború a hősies lengyel védekezés ellenére (a hadvezérek között volt Józef Poniatowski herceg és Tadeusz Kościuszko) vereséggel, a május 3-i alkotmány megdöntésével és Lengyelország második felosztásával (1793) ért véget, amelyben Oroszország (250 ezer km2, 3 millió lakos) és Poroszország (57 ezer km2, 1 millió lakos) vett részt. Ausztria ez alkalommal nem vett részt az osztozkodásban, ebben az időszakban inkább a Rajna mentén terjeszkedett. 1794-ben kitört a Lengyelország felosztásai ellen irányuló felkelés, amelynek élén Tadeusz Kościuszko állt. Felszabadították Krakkót, Varsót, Wilnót. A harcokban ekkor Oroszország mellett Poroszország is belépett, s ostromgyűrűbe fogta Varsót. A rendkívül nagy harci és anyagi erőfeszítés, a katonák, a polgári lakosság, s a nemzeti ügybe bevont parasztság hősi magatartása ellenére a felkelés elbukott. Sorsát megpecsételte a Maciejowice alatti csata elvesztése, majd az, hogy Szuvorov hatalmába kerítette Pragát, Varsó elővárosát és legyilkolta lakosait. A pragai mészárlástól megrettent Varsó letette a fegyvert. Lengyelország harmadik felosztásakor (1795) a poroszok megszerezték Mazóviát Varsóval és a Nyemenig terjedő földeket – 48 ezer km2, 1 millió lakos; Ausztria a Pilica, a Visztula és a Bug közé eső területeket – 47 ezer km2, 1,5 millió lakos; Oroszország pedig a Nyemen középső folyását és a Bugtól keletre eső területeket – 120 ezer km2, 1,2 milió lakos. A felosztást hivatalosan rögzítő dokumentum aláírására 1797. január 26-án került sor, s az alábbi mondat szerepelt benne: „A Lengyel Királyság nevét örök időre letörölték Európa térképéről”. A lengyel állam éppen akkor semmisült meg, amikor a belső reformok, a művelődés és a gazdaság helyzete szilárd alapokat teremtett létezéséhez és fejlődéséhez.
A XIX. századi háborúk és lengyel felkelések
Lengyelország háromszori felosztását követően, a rabiga 123 éve folyamán, egészen az első világháborúig több lengyel nemzedék kísérelte meg a függetlenség visszaszerzését. Nehéz volt azonban számítani Lengyelország újjáteremtésére nemzetközi viszonyok nélkül. Oroszország, Ausztria és Poroszország közös politikát folytatott a zsákmány megtartása érdekében, egymás között kerülte a konfliktusokat. A lengyelek részéről viszont a három nagyhatalom egyidejű legyőzése nem volt lehetséges. A felosztó hatalmak abszolút monarchiák voltak, rendszerük teljes ellentétben állt a lengyel nemesség demokratikus és önkormányzati hagyományaival és állampolgári szabadságával. Ezeket a hagyományokat nemcsak a lengyel földbirtokosok, a papság és a felvilágosult polgárok őrizték, hanem a nemességből származó és eszméit ápoló, sajátosan lengyel társadalmi csoport, az értelmiség is. A lengyelek szabadságharca az erőszak és az abszolutizmus ellen irányult, ezért a lengyel ügy összefűződött az európai demokratikus és szabadságmozgalmakkal. Ez kifejezésre jutott egyrészt a lengyelek részvételében a XIX. század európai felkeléseiben és forradalmaiban, másrészt külföldiek részvételében a lengyel felkelésekben. A „Szabadságotokért és szabadságunkért” jelszó a lengyel hozzájárulás jelképévé vált az európai politikai rendszerek demokratizálásában. A XVIII. és a XIX. század fordulóján a napóleoni Franciaország lett Lengyelország szövetségese. 1797-ben Olaszországban megalakultak a lengyel légiók, amelyek támogatták Bonaparte Napóleont Ausztriával vívott háborújában. 1806–1807-ben Napóleon térdre kényszerítette Ausztriát, Poroszországot és Oroszországot. Az 1807-es tilsiti béke értelmében a Poroszországhoz csatolt lengyel területeken létrehozták a Varsói Hercegséget. Az új államalakulatnak Napóleon adott alkotmányt, létrejött a Hercegség lengyel kormánya, bevezették a napóleoni kódexeket, a parasztoknak biztosították személyes jogaikat. Lengyelország jövőjét eldöntötte Napóleon veresége az 1812-es orosz hadjáratban és 1813-ban Lipcse alatt az ún. népek csatája, amely Franciaország vereségével végződött. Itt halt hősi halált Józef Poniatowski herceg, a Varsói Hercegség hadseregének vezére. Az 1815-ös bécsi kongresszus a Hercegség egy részét Poznań-nyal együtt átadta Poroszországnak, a többi területen létrejött az Oroszországhoz tartozó Lengyel Királyság (Kongresszusi Lengyelországnak is szokták nevezni), amelynek királya I. Sándor cár lett. A Lengyel Királyságnak külön alkotmánya, saját kormánya, szejmje és hadserege volt. A Királyság alkotmányos rendjének beilleszkedése a despotikus oroszországi rendszerbe azonban nem bizonyult megoldhatónak. A folytonos alkotmánysértések és a legális ellenzék sikertelen tevékenysége a lengyel fiatalokat a felkelést előkészítő, összeesküvő szervezetekbe sodorta. Ez egybeesett a lengyelség üldözésének fokozódásával az egykori Rzeczpospolita keleti területein, a virágzó wilnói egyetem pusztulásával és az oroszországi dekabrista felkeléssel (1825). A felkelés riadóját a franciaországi júliusi forradalom fújta meg, majd a belgiumi felkelés, végül az orosz fegyveres beavatkozás terve, amely Királyság hadseregének bevetésével e szabadságmozgalmak leverését célozta. A felkelés 1830. november 29-én Varsóban tört ki. Független kormány alakult, a szejm detronizálta a cárt. Megkezdődött a lengyel-orosz háború. A Királyság kiválóan képzett és felfegyverzett hadserege 1831 szeptemberéig küzdött, de a nagyobb emberanyaggal és gazdasági potenciállal rendelkező Oroszországgal szemben ezt a háborút nem tudta megnyerni. A felkelés eltiprása nyomán eltörölték az alkotmányt, felszámolták a Királyság hadseregét, bezárták az egyetemet, citadellát építettek Varsóban. Erőteljesen üldözni kezdték a lengyeleket Litvániában, Fehéroroszországban és Ukrajnában, sokakat száműztek, vagyonukat elkobozták. Megszüntették a wilnói egyetemet. Lengyelellenes megnyilvánulások voltak Poznań környékén a porosz, valamint Galíciában az osztrák hatóságok részéről. A felkelés bukása után a harcok vezetői és résztvevői (kb. tízezren) emigráltak, mindenekelőtt Franciaországba. Párizsban alkotott Adam Mickiewicz, Juliusz Słowacki, Fryderyk Chopin, a történettudós Joachim Lelewel és mások. A Lengyel Demokrata Társaság vitákat folytatott a felkelés vereségének okairól és az újabb fegyveres harc előkészületeiről, a lengyel ügyet diplomáciai síkon pedig Adam Czartoryski herceg vette pártfogásába. Az elbukott felkelés okai között szerepelt a lengyel parasztság helyzete is, ami egészen 1863-ig a fő társadalmi problémát jelentette. A parasztok tulajdonában nem volt föld, ennek megműveléséért a nemességnek úrbért fizettek. A parasztok földhöz juttatása nélkülözhetetlennek bizonyult a gazdasági struktúra korszerűsítése szempontjából, másrészt ezúton be lehetett volna vonni a paraszti tömegeket a lengyel függetlenségi mozgalomba. A földhöz juttatást legelőször a porosz hatóságok hajtották végre, ami a Poroszországhoz tartozó lengyel területeken a kedvező gazdasági fejlődés alapját vetette meg. Az osztrákok az 1848-as szabadságharcok nyomán határozták el magukat erre a lépésre, amelyek porosz és osztrák területekre egyaránt kiterjedtek. A parasztkérdés a Lengyel Királyságban megoldatlan maradt. A Királyságban a repressziók enyhítésével kapcsolatban reményeket fűztek II. Sándor cár személyéhez, az engedmények azonban nem voltak jelentősek. A Lengyel Királyságon végigsöpört a vallási és nemzeti tüntetések hulláma. Az összeesküvők felkelést készítettek elő, amely 1863 januárjában tört ki. Harcok folytak a Királyságban, Litvániában, Fehéroroszországban, Volhíniában. A főként partizánjellegű csatározások másfél évig tartottak. A földalatti, titkos Nemzeti Kormány pecséttel ellátott rendelkezéseihez önszántából alkalmazkodott a nép. A XIX. században egy földalatti európai állam létrehozása példátlan jelenség volt. A kormány adókat hajtott be, szervezte a fegyverellátást, sajtót jelentetett meg. Egyik első rendelkezése volt a parasztok földhöz való juttatása, a parasztoknak a harcokban való tömeges részvételére azonban hasztalan számítottak. Harcolt a köznemesség, a papság, a falusi hivatalnokok, a polgárság és az értelmiség. Az értékelések szerint másfél év folyamán a partizánosztagokban mintegy 200 000 ember küzdött, egyszeri alkalommal a harcolók száma 30 000 körül járt. Az orosz hadseregnek a harcok tetőzésének időszakában 340 000 katonája küzdött a lengyel felkelés eltiprásáért. Romuald Trauguttot, a felkelés utolsó diktátorát letartóztatták és négy munkatársával együtt 1864. augusztus 5-én bitófán végezték ki. Hasonló módon végeztek ki más vezetőket és partizánokat is. A felkelés elbukott, a nép kegyetlen retorziókat szenvedett, a háborús állapot az első világháborúig tartott. A cári hatóságok a Lengyel Királyságot megfosztották közigazgatási autonómiájának utolsó maradványaitól is. A közigazgatást, a bíráskodást és az iskolákat eloroszosították. Korlátozták a római katolikus egyház jogait. A nép szenvedését és erkölcsi válságát mélyítette a függetlenség kivívásában vetett reménység elvesztése. 1864. március 2-án a cár – a Nemzeti Kormány példája nyomán – dekrétumot adott ki a parasztok földhöz juttatásáról, amivel a parasztságnak a cárizmushoz való közelítését célozta. Csakhogy a hosszú távú következmények eltértek a szándékoltaktól. A feudális terhektől megszabadult parasztok fokozatosan a nemzetközösség öntudatos tagjaivá váltak. Gyorsan fejlődött az ipar, aminek magyarázata a hatalmas orosz piacban, a magas munkaerő kínálatban és a piac fejlesztésében érdekelt külföldi tőke beáramlásában keresendő. A XX. század elején Varsó lakosainak száma megközelítette az egymilliót, Łódźban, a szövőipar központjában félmilliónál több lakos élt. Előnyösen fejlődtek a Poroszországhoz tartozó területek, az Ausztriához csatolt területeken azonban elmaradott volt a gazdálkodás. A háromfelé osztott lengyel területeken mindenütt magas volt a népességszaporulat. 1910-ben a Lengyel Királyságban, Galíciában és a Poznańi Nagyhercegségben mintegy 22,5 milliót tett ki a lakosság lélekszáma. A népesség 75 %-át lengyelek alkották. Az állami lét megszűnése és az egymást követő felkelések veresége után a lengyel nemzeti öntudat fenntartásában hatalmas szerepet töltött be a kultúra. A XIX. század kultúrája két, mindmáig élő és ható alapállást alakított ki, amelyeket legtömörebben két szó: a romantika és a pozitivizmus fejez ki. A felkeléseket követő időszakban az Oroszországhoz csatolt földeken erősödött az oroszosító nyomás, a porosz területeken a germanizálás és a harc a katolikus egyházzal. Ennek következtében növekedett a nemzeti öntudat és mélyült a vallásos érzés. A felkelési előkészülteket azonban a lengyelek kerülték. Lengyel kultúrközpont alakult ki Ausztriában, kivált akkor, amikor Galícia autonómiát kapott. Itt működött két egyetem (Krakkóban és Lwówban), a Lengyel Tudományos Akadémia elődintézménye, a Polska Akademia Umiejętności, valamint számos egyesület. A porosz területeken a lengyelek felhasználhatták védelmükre a jogállam intézményeit, pereskedhettek jogaikért a bíróság előtt, tudományos társaságokat és gazdasági-pénzügyi szervezeteket alakíthattak. A XIX. és a XX. század fordulóján a kor szellemének megfelelő paraszt-, munkás- és nemzeti pártok jöttek létre. Az ipar és a városok fejlődése napirendre tűzte a munkáskérdést. Ennek megnyilvánulása volt az 1905-ös forradalom, amely kiterjedt Oroszországra és a Lengyel Királyságra egyaránt.
A függetlenség visszaszerzésének korszaka
Jóllehet A XIX. század lengyel felkeléseit leverték, mégsem voltak hiábavalóak. Nemzedékről nemzedékre örökítették a lengyelek függetlenségvágyukat és áldozatkészségüket. A XIX. század első felében ez a cél még csak egy szűk társadalmi elit előtt lebegett, a századfordulóra már magáévá tette a kiformálódott lengyel nemzet. A közelgő háború a lengyel politikusokat válaszút elé állította. Lengyelország számára esélyt teremtett az a tény, hogy a felosztó hatalmak egymással szembenálló táborokba kerültek. Csakis egy fél kerülhetett ki a háborúból győztesen: vagy a Franciaországgal és Angliával szövetkező Oroszország, vagy Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia. A nemzeti demokraták, akiknek vezetője Roman Dmowski volt, az Oroszországgal való szövetség mellett szálltak síkra. A Lengyel Szocialista Párt, kiváltképp a Józef Piłsudski vezette frakció a háborúra az Osztrák-Magyar Monarchia oldalon készült. Galíciában megalakultak a légiók, amelyek Ausztria oldalán Oroszország ellen harcoltak. A német katonai sikerek 1915-ben az oroszok kiszorításához vezettek, s így Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia megszállta a Lengyel Királyság egész területét. A megszálló hatalmak hozzájárultak helyi önkormányzatok, városi tanácsok létesítéséhez, az iskolák polonizálásához, egyetem és műszaki egyetem létrehozásához. A lengyel társadalom, amelynek törekvéseit és lehetőségeit évtizedek óta elnyomták, rendelkezett olyan káderekkel, hogy ezeket az esélyeket azonmód kiaknázhassa. Gazdasági szempontból azonban a Királyság helyzete nehéz volt. A visszavonuló oroszok a gépek és berendezések, valamint a mérnökök nagy részét magukkal vitték. A fennmaradt ipar és a mezőgazdaság a megszállók rablógazdálkodásának tárgya lett. A városok éheztek, a lakosság körében járványok pusztítottak. 1917-ben a központi hatalmak helyzete gyengült. Az ezzel tisztában lévő Józef Piłsudski egyrészt kihasználta a még 1914-ben alakított titkos, fegyveres függetlenségi szervezetet (Lengyel Katonai Szervezet, POW), másrészt a németektől és az osztrákoktól megtagadta a hűségesküt, s emiatt börtönbe vetették. A Királyság területén működő Kormányzói Tanácsnak nem volt tekintélye. Párizsban Roman Dmowski vezetésével tevékenykedett a Lengyel Nemzeti Bizottság, amelyet külföldön a lengyel érdekek képviseletének ismertek el. 1917-ben az oroszországi októberi forradalom kitörése és a breszti különbéke (1918. március 13.), amelyet a központi hatalmak kötöttek Szovjet-Oroszországgal, lehetővé tette a nyugati hatalmak számára a lengyel ügy felkarolását. Már ezt megelőzően, Woodrow Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án elhangzott szózatában a békekötés 13 feltétele között a független lengyel állam újjáteremtését jelölte meg. Franciaország Németország gyengítésére és a lehetőleg erős Lengyelország megalakítására törekedett. Az első világháborúban váratlanul vereséget szenvedett mindhárom felosztó hatalom. Az Osztrák-Magyar Monarchia november 3-án, Németország november 11-én kapitulált. Oroszországot a forradalom kikapcsolta a győzők sorából. Ez megnyitotta az utat a lengyel függetlenség felé. Az osztrákokat, valamint a keletről visszavonuló német csapatokat a POW lefegyverezte. 1918. november 6–7-én Lublinban megalakult a szocialista és a parasztpárt (PPS és PSL) által létrehozott kormány, élén Ignacy Daszyńskival. November 10-én megérkezett Varsóba a kiszabadult Józef Piłsudski. A Kormányzótanács, valamint a Daszyński-kormány átadta neki a hatalmat, Piłsudski átvette az államvezető funkcióját. Megkezdődtek az előkészületek a választásokra a demokratikus, ötjelzős választási szabályzat alapján. Teljes jogokkal ruházták fel a nőket, bevezették a nyolcórás munkanapot és a munkásbiztosítást. 1919 januárjában a felszabadult lengyel területeken megtartották a választásokat a Törvényhozó Szejmbe. Itt a nemzeti demokraták arattak győzelmet. A létrejövő lengyel állam egyik legnehezebb problémája volt a határok kijelölése. A felosztások előtti határokhoz való visszatérés nem volt lehetséges, minthogy a XIX. század folyamán kialakult az ukrán, a litván, s bizonyos mértékig a fehérorosz nemzeti öntudat. Az etnikai elvek érvényesítése a határok megvonásában nehéz volt azért is, mert a határterületek lakosságának zöme vegyes etnikumú volt. De a még vitathatatlanul lengyel lakossággal rendelkező területek is 1918-ban a kormány hatáskörén kívül maradtak. Közéjük tartozott Nagy-Lengyelország, azaz a Poznań-vidék (Wielkopolska), ahol 1918 decemberében felkelés tört ki. A németekkel vívott súlyos harcok után 1919-ben Wielkopolskát a lengyel államhoz csatolták. A versailles-i békeszerződés úgy döntött, hogy Lengyelország megkapja Tengermelléket, de Gdańsk szabad város lesz, ellenben Kelet-Poroszország és Felső-Szilézia hovatartozásáról népszavazás dönt majd. A népszavazások eredménye Lengyelország számára kedvezőtlen volt, de a felső-sziléziai lengyel lakosság három felkelése után Szilézia egy részét Lengyelországnak ítélték. A Cieszyn-vidéket megosztó lengyel-cseh szerződést Csehszlovákia megsértette, fegyveresen elfoglalta a vitás terület egészét. A legnagyobb problémát a keleti határ kijelölése jelentette. Szovjet-Oroszország már 1918 végén felmondta a breszti békét és offenzívába ment át Ukrajnában és Fehéroroszországban. Veszélybe kerültek az ottani nemzeti mozgalmak és az állami struktúra csírái éppúgy, mint a lengyel lakosság, amelyet a behatoló bolsevikok öldököltek. 1919 elején a lengyel hadsereg ellentámadásba lendült. Ezzel párhuzamosan Ukrajnában próbálkoztak a független ukrán állam létrehozásával. Anglia Lengyelország keleti határául a Bug folyó mentén haladó Curzon-vonalat ajánlotta, ami lengyelek millióit hagyta volna államukon kívül, orosz uralom alatt. 1920 májusában a lengyel csapatok – Petljura ukrán atamán seregeivel szövetségben – bevonultak Kijevbe. Ez konkrét lépés volt a Lengyelország, Ukrajna Fehéroroszország és Litvánia szövetségét célzó föderációnak, Józef Piłsudski terveinek megvalósítása felé. Lengyelország azonban túl gyönge volt ahhoz, hogy szavatolja a föderáció létezését. A Vörös Hadsereg offenzívája áttörte az arcvonalat, a szovjet hadsereg – amelynek parancsnoka Mihail Tuhacsevszkij volt – elért Varsó alá. Lengyelország, sőt Németország és Európa szabadsága is halálos veszélybe került. Józef Piłsudski fővezér vezetésével kidolgozták a főváros védelmi tervét. Augusztus 12–15-ig tartott az elkeseredett, győzelmes harc Varsó elővárosaiban, 16-án pedig megindult a lengyel ellentámadás a Wieprz folyó mellől. A bolsevik csapatokat szétverték, s újabb csapást mértek rájuk a Nyemen folyónál. Az 1921. március 18-án kötött rigai béke Lengyelország keleti határát a Zbrucz folyó mentén jelölte ki, s kimondta, hogy Oroszországnak kártérítést kell fizetnie és visszajuttatnia Lengyelországnak a felosztás időszakában elrabolt kultúrjavakat. A hadműveletek során a lengyel csapatok elfoglalták Wilnót, s ezzel befejeződött a lengyel állam határainak kialakítása. A Rigában elfogadott rendszer biztosította a politikai stabilizációt Közép- és Kelet-Európában, valamint a balti államok függetlenségét.
A két világháború közötti helyzet
Az újjáteremtett lengyel állam 389 000 km2-t foglalt el. Népessége az 1921-es népszámlálás adatai szerint 27 millió főből állt, amelynek 69 %-át (18,7 millió fő) lengyelek, 14 %-át ukránok, 8 %-át zsidók, 3,9 %-át fehéroroszok alkották, s rajtuk kívül éltek az országban litvánok, oroszok és csehek is. A lakosság 65 %-a volt katolikus, 10 %-a görög katolikus, 12 %-a pravoszláv, 10 %-a izraelita és 2,5 %-a evangélikus. A népesség döntő többség (75 %) vidéken élt. A lakosság 55 %-át tették ki a parasztok, 27 %-át a munkások, 11 %-át a kispolgárok, 5 %-át az értelmiség, 1 %-át a burzsoázia, s 0,3 %-át a földbirtokosok. A hadműveletek, a megszállók rablógazdálkodása és a népességveszteségek lezüllesztették a lengyel gazdaságot. A legnagyobb károkat a Királyság ipara szenvedte, amely ráadásul a háború után elveszítette orosz felvevőpiacait. A három részre szakított Lengyelország egyesítése óriási problémát jelentett. A földtulajdon összpontosítása, másrészt a paraszti tulajdon elaprózódása és a földéhség feszültségekhez és konfliktusokhoz vezetett. Az elpusztított városok nem voltak képesek felvenni a falusi munkaerő felesleget. Az állam létének első éveit lefoglalta a gazdaság újjáépítése, az államszervezet és törvénykezés létrehozását célzó hatalmas munka, amelyet összegzett az 1921. március 17-i, a III. Francia Köztársaság demokratikus alkotmányának mintáját követő alkotmány. Az 1922-es választásokon 19 pártlistát terjesztettek elő. A pártok blokkokba tömörültek, amelyek közül a jobboldali blokk a szavazatok 29 %-át kapta, a centrum 24 %-át, a baloldal 25 %-át, a nemzeti kisebbségek pedig 22 %-át. A kétkamarás (szejmből és szenátusból álló) Nemzetgyűlés megválasztotta az állam elnökét Gabriel Narutowicz, a centrum és a baloldal jelöltje személyében, akik támogatták a nemzetiségeket is. A csalódott jobboldal heves elnökellenes kampányba kezdett. 1922. december 16-án az elnököt megölte egy fanatikus merénylő. A gyilkosság és a tragédia tudata lehűtötte a jobboldal vakbuzgó híveinek tömegeit. Elnökké választották Stanisław Wojciechowskit. Az elnökválasztás körüli konfliktus azonban kidomborította a politikai szerkezet gyöngeségét, a sok pártra való aprózódást, a feszültséget a jobboldal és a baloldal, a lengyel többség és a nemzeti-vallási kisebbségek között. A társadalmi feszültséget mélyítette a súlyos gazdasági helyzet. Az 1923. évi magas inflációt a hiperinfláció követte. 1924-ben az ipari termelés az 1913. évi szint 56 %-át tette ki. 1923-ban Władysław Grabski szakértőkből álló kormánya eredményes valutareformot hajtott végre. Az erős pénz nyomán visszaállt a gazdasági egyensúly, s az 1925–1929 közötti időszakot kedvezőbb konjunktúra jellemezte. A Lengyel Köztársaság állami létét és határait a versailles-i és a rigai békeszerződések garantálták. Németország és Oroszország nem tudott belenyugodni területei elvesztésébe és a lengyel állam létrejöttébe, megfeledkezve arról, hogy ezeket a földeket hajdan Lengyelország felosztásai révén kaparintották meg. Ezért a lengyel állam gyengítésére, lehetőleg elpusztítására törekedtek. Itt egyensúlyt jelentett a lengyel-francia szövetség, valamint Lengyelország szövetsége az Oroszország részéről veszélyeztetett Romániával. Anglia azonban támogatta a német törekvéseket abból kiindulva, hogy a béke csakis a nagy, nem pedig a közepes és kis államok igényeinek kielégítése révén tartható fenn. Ez a feltételezés hosszabb távon – Németország és Szovjet-Oroszország vonatkozásában – tévesnek bizonyult. A Grabski-kormány bukása 1925 végén, az új kormány kialakításának nehézségei, a pártközi villongások, valamint az 1925-ös német vámháborút kísérő feszültségek megrendítették a lengyel politikai rendszert. 1926 májusában a hatalomtól eddig távol tartott Józef Piłsudski fegyveres államcsínyt hajtott végre. Az 1926-ban létrehozott politikai rendszert szanációnak nevezték, azzal a jelszóval, hogy megtisztítják a kormányt az elődeinek felrótt pártoskodástól és korrupciótól. A politikai rend jogi tekintetben nem vezetett be sok módosítást, továbbra is tevékenykedett minden politikai párt, szakszervezet, szabad volt a sajtó. Valójában azonban diktátori, tekintélyelvű rendszer alakult ki, amely korlátozta a szejm hatalmát, zaklatta az ellenzéki pártokat, majd börtönbe vetette az ellenzék vezetőit és pert indított ellenük (1931). A szanációs kormány kezdetben gazdasági szempontból kedvező időszakban ragadta magához a hatalmat. Az 1929–1933-as évek gazdasági világválsága azonban különösen érzékenyen érintette a gyenge lengyel gazdaságot. Zuhant az ipari termelés, a legkedvezőtlenebb 1932-es évben az 1913-as évi termelés 53 %-át állította elő, az árstruktúra nyomorba taszította a falvak lakosságát. A városokban mindinkább nőtt a munkanélküliség. A felélénkülés csak 1935 után következett be. Külpolitikai vonatkozásban Lengyelországot Németország és a Szovjetunió katonai potenciáljának kiépítése fenyegette. E hatalmaknak a háborúra történő felkészülés időt vett igénybe, ezért Lengyelországgal megnemtámadási egyezményeket kötöttek, a Szovjetunió 1932-ben, Németország pedig 1934-ben. Józef Piłsudski értékelése szerint ez Lengyelországnak néhány évet biztosított a belső reformok végrehajtására és a hadsereg fejlesztésére. A lengyel rendszerváltozásokat összefoglalta az 1935. április 23-án elfogadott alkotmány, amely az elnök hatalmát erősítette. Az 1936–1939-es időszakban igen jó gazdasági konjunktúra alakult ki. Fejlődött az ipar, a Visztula és a San folyó közötti területen megkezdték a Központi Ipari Körzet (lengyel betűnéven COP) kialakítását. Az állami intervencionalizmus, a beruházások találó megválasztása Eugeniusz Kwiatkowski miniszterelnök-helyettes érdeme volt. A népesség életszínvonala emelkedett, a munkanélküliség csökkent, s az új létesítmények felszívták a falusi munkaerő-felesleg egy részét. Ez fontos tényező volt, tekintettel a magas népszaporulatra. 1939-ben Lengyelországban kb. 35 millió ember élt. Józef Beck külügyminiszter folytatta az egyensúlypolitikát a Moszkvához és Berlinhez fűződő kapcsolatokban. Csakhogy a nyugati hatalmak meghátrálása a német követelések előtt megbontotta az összeurópai egyensúlyt. E politika Münchenben csúcsosodott ki, ahol a csehszlovák érdekeket feláldozták a béke hamis illúziójának oltárán (1938). 1939 elején a német diplomácia a következő követelésekkel lépett fel Lengyelországgal szemben: Gdańsk bekebelezése a Harmadik Birodalomba, exterritoriális autópálya építése a lengyel Tengermelléken keresztül, ezen kívül felajánlotta, hogy Lengyelország csatlakozzék a szovjetellenes paktumhoz. Lengyel részről mindezt úgy értékelték, hogy a követeléseknek való behódolás kikerülhetetlenül a függetlenség elvesztéséhez vezetne. A hitleri Németország expanziója során először ütközött ellenállásba. Megváltozott Nagy-Britannia politikája is. Áprilisban Nagy-Britannia függetlenségi garanciát nyújtott Lengyelországnak, majd ugyanezt Franciaország is megerősítette. A németeknek ekkor a Szovjetunió sietett segítségére, kivezetve őket az elszigeteltségből. A Szovjetunió párhuzamos tárgyalásokat folytatott a németekkel, valamint Angliával és Franciaországgal. Megígérte, hogy német támadás esetén segítséget nyújt Lengyelországnak, amennyiben Lengyelország hozzájárul ahhoz, hogy területére bevonuljon a Vörös Hadsereg. Lengyelország ezt a feltételt visszautasította. Azt, hogy mivel fenyegetett volna e hadsereg bevonulása, – jól érzékelteti Litvánia, Lettország és Észtország sorsa 1940-ben. Ebben a helyzetben Sztálinnak biztosabb előnyöket nyújtott a Németországgal való szövetség. 1939. augusztus 23-án megkötötték a Ribbentropp–Molotov paktumot, amelynek titkos záradéka kijelölte a két állam kölcsönös befolyásának (expanziójának), s ezen belül Lengyelország új felosztásának határait. 1939. szeptember 1-jén Németország hadüzenet nélkül megtámadta Lengyelországot. Lengyelország független léte mindössze húsz esztendeig tartott. A több nemzedék által kiharcolt állam a lengyelek számára hatalmas értéket jelentett. A független állami léthez egyaránt tapadtak sikerek és eredménytelenségek. A legjelentősebb vívmány a három részre szakított Lengyelország újraegyesítése, gazdálkodásuk és korszerű törvénykezésük kialakítása volt. A sikerek közé tartozik Gdynia és a Központi Ipari Körzet építését. A gazdasági valóságot azonban nem lehetett megkerülni. A sikerek ellenére Lengyelország közepesen fejlett, lényeges mértékben elpusztított ország volt, ahol komoly problémákat okozott az állampolgárok egy részének nyomora és számos társadalmi konfliktus. A sikertelenségek közé sorolható a földreform lassú végrehajtása és a falvak szegénysége. Nem sikerült elkerülni a társadalmi, nemzeti és vallási konfliktusokat.
Lengyelország a második világháború idején
1939. szeptember 1-jén a Lengyelország elleni német támadással kezdetét vette a második világháború. Szeptember 3-án Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, szeptember 17-én a harcoló Lengyelországot hátba támadta a Szovjetunió. Lengyelország katonai bukása elkerülhetetlen volt, tekintettel az ellenség túlsúlyára és a háborúra fel nem készült Franciaország és Anglia tartózkodó magatartására. A harcok október elején értek véget. A szeptember 28-án kötött német-szovjet szerződés értelmében, amely Lengyelországot két megszállt részre osztotta, a határ a Pisa, Narew és Bug folyók mentén haladt. Lengyelországot két kegyetlen, totalitárius állam szállta meg. A Szovjetunió elfoglalta a lengyel terület 50 %-át, amelyen 14,3 millió lakos élt, közöttük 6,5 millió lengyel. Másfél esztendő folyamán legyilkolták a vezető réteget, letartóztatták és lágerekbe küldték a lengyelek százezreit, ami a száműzött családtagokkal együtt több mint másfél millió főt tett ki. Igen nagy részük meghalt a folytonos éhezéstől és kimerültségtől. 1940 tavaszán Katinyban és más helyeken megölték a fogságba ejtett 15000 lengyel tisztet, közöttük hivatásos tiszteket, orvosokat, tudósokat, jogászokat, mérnököket, papokat, valamint a háború idején katonai szolgálatot teljesítő pedagógusokat. Szörnyű sors várt a német megszállás alatt élő lengyel állampolgárokra is. Németország célja az volt, hogy a lengyeleket a leigázott, szakképzetlen dolgozók sorába taszítsa, ezért különös kegyetlenséggel üldözte a társadalmi elit tagjait. Bezárták az egyetemeket, főiskolákat és középiskolákat. A tömeges letartóztatások és kivégzések végighúzódtak a megszállás egész időszakán. A városokban embervadászatokat rendeztek, a védtelen polgári lakosság köréből túszokat szedtek. Egész sor koncentrációs tábort létesítettek (Auschwitz, Majdanek, Treblinka), ezek gázkamráiban mintegy 3 millió lengyel zsidót öltek meg. Itt lelte halálát nagy számú lengyel is, valamint a német megszállás alatt lévő országok állampolgárai. A szeptemberi védelmi harc veresége nem szakította félbe a lengyel ellenállást. Emigrációban tevékenykedett a Hitler elleni koalíció államai részéről elismert lengyel kormány, amelynek miniszterelnöke Władysław Sikorski tábornok volt. Lengyelországban létrejött a földalatti Honi Hadsereg (AK), amely merényleteket és propagandaakciókat szervezett, hírszerző tevékenységeket folytatott és készült a megszállók elleni felkelésre. A Honi Hadsereg főparancsnoka – 1943. június 30-án történt letartóztatásáig – Stefan Rowecki-Grot tábornok volt, utóda Tadeusz Komorowski-Bór tábornok lett. 1940 decemberében létrejött a kormány konspiratív Hazai Képviselete, amelynek élén az emigrációs kormány miniszterelnök-helyettese, hazai képviselő állt. A terror és a letartóztatások ellenére a lengyel földalatti állam a megszállás egész időszaka alatt munkálkodott, s felkészült a felszabadulás után a hatalom átvételére. Minthogy a felső- és a középiskolákat bezárták, elterjedtek a konspirációs oktatás formái, több száz földalatti lapot és számos könyvet jelentettek meg. Az emigrációs lengyel kormány már 1940-ben létrehozta nyugaton a lengyel fegyveres erőket. Jelentékeny volt a lengyel pilóták részvétele az Angliáért folyó győzelmes légi harcokban. Miután Németország megtámadta a Szovjetuniót (1941 június), egy lengyel-szovjet megállapodás értelmében a Szovjetunióban megalakították a lengyel hadsereget, élén Władysław Anders tábornokkal. 1942 tavaszán és nyarán Sztálin hozzájárulásával a hadsereget Iránba evakuálták. Anders hadserege Olaszország felszabadításakor kitűnt a Monte Cassino kolostorának bevételével (1944 június). Miután a Vörös Hadsereg ellentámadásba lendült, a Szovjetunió megváltoztatta Lengyelország iránti politikai állásfoglalását. Amikor 1943 áprilisában a németek rátaláltak Katinyban a lengyel tisztek tömegsírjaira, s a lengyel emigrációs kormány a Nemzetközi Vöröskereszthez fordult azzal a kéréssel, hogy vizsgálja ki az ügyet, a Szovjetunió megszakította diplomáciai kapcsolatait a lengyel kormánnyal. A Szovjetunióban tartózkodó lengyel kommunisták megalakították a Lengyel Hazafiak Szövetségét. Megkezdődött a lengyel hadosztály létrehozása, amelynek főparancsnoka Zygmunt Berling tábornok volt. Az 1943-as év a lengyel ügy számára különösen tragikus volt. Repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett a miniszterelnök, Władysław Sikorski tábornok, Lengyelországban letartóztatták a Honi Hadsereg parancsnokát, Rowecki-Grot tábornokot. A varsói gettóban felkelés tört ki, amelyet a megszállók vérbe fojtottak. 1944 januárjában a szovjet csapatok átlépték Lengyelország háború előtti határát. Az elfoglalt földeket a Szovjetunió saját területeként kezelte. A Honi Hadsereggel való együttműködés a németek legyőzésének pillanatáig tartott. A győzelem után a lengyel egységeket foglyul ejtették, gyakran fortélyos módon lágerekbe és Szibériába küldték őket. A Bug folyó átlépését követően a Szovjetunió megalakította a tőle függő Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot. A lengyel társadalom kitartóan támogatta földalatti állama intézményeit. A teljes lengyel függetlenség kivívására irányuló utolsó próba a varsói felkelés volt, amely 1944. augusztus 1-jén tört ki és 1944 október 2-áig tartott. Kb. 17 000 felkelő elesett, 6 000 megsebesült, a polgári lakosság közül mintegy 180 ezren vesztették életüket. A felkelés után az egész életben maradt, közel egymilliós lakosságot kiűzték a városból. A németek hozzáfogtak, hogy a kiürült Varsót a földdel tegyék egyenlővé. Sem a felkelés, sem Varsó pusztítása idején a Vörös Hadsereg semmiféle lépést nem tett. Az emigrációs kormány élén álló Stanisław Mikołajczyk hasztalan kísérletezett azzal, hogy megegyezzen a szovjet kormánnyal. A megegyezést akadályozta, hogy Moszkva a Curzon-vonalon haladó határ elismerését követelte, s hogy a lengyel kormány függésbe taszítására törekedett. 1944 decemberében a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság átalakult a Lengyel Köztársaság Ideiglenes Kormányává, amelyet a Szovjetunió elismert. 1945 januárjában a szovjet hadsereg átlépte a Visztulát és elfoglalta Varsót. 1945 márciusában a szovjet hatóságok tárgyalásokat javasoltak a lengyel földalatti hatóságok tagjainak. Amikor erre sor került, Leopold Okulicki tábornokkal és Jan Jankowski hazai delegátussal együtt 16 lengyel vezetőt tartóztattak le. Lengyelország sorsáról három nagyhatalom döntött, a lengyelek részvétele nélkül, 1945. február 4–11 között Jaltában. Itt az a döntés született, hogy a szovjetpárti kormány, valamint az emigrációs kormány tagjaiból megalakul Lengyelországban a nemzeti egység Ideiglenes Kormánya. Stanisław Mikołajczyk kompromisszumra határozta el magát és az Ideiglenes Kormány miniszterelnök-helyettese lett. Az emigrációs kormány Tomasz Arciszewski miniszterelnökkel együtt tiltakozott a diktátum ellen. Anglia és az Egyesült Államok megvonta elismerését az emigrációs kormánytól, amely azonban a függetlenségi harc jelképeként tovább folytatta tevékenységét. Amikor 1945. május 9-én Németország kapitulált és befejeződött a II. világháború, Lengyelország elméletileg a győzedelmes szövetségesek között szerepelt. A harcok során, de mindenekelőtt a megszállók terrorja következtében Lengyelország szenvedte a legnagyobb emberveszteségeket. A háború időszakában összesen 6,5 millió lengyel állampolgár vesztette életét, ezen belül szinte valamennyi lengyel zsidó. Romhalmaz volt a főváros, az anyagi pusztulás, a kultúrjavak vesztesége minden addigi mértéket meghaladtak. Ugyanakkor Lengyelország a háborúból egy kívülről ráerőszakolt kormánnyal került ki, amelynek tagjai nem élvezték a nép bizalmát, s akik erőszakkal olyan változásokat terveztek, amelyekre a lengyel társadalom egyáltalán nem vágyott.
Lengyelországi változások 1945 és 1990 között
A német-szovjet háború kirobbanása után a Szovjetunióból kezdeményező csoport érkezett Lengyelországba, s megalakította a Lengyel Munkáspártot (PPR). Ez a párt keveseket tömörített, nem ismerte el a lengyel állam legális vezetését, nem nyerte el Lengyelországban a társadalmi támogatást, mégis – szovjet nyomásra – a háború után kezébe ragadta a hatalmat. A Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság már 1944-ben megállapodott a Szovjetunióval Lengyelország keleti határában, mely a Curzon-vonal szerint haladt, s ezt rögzítette az 1945. augusztus 16-án aláírt szerződés is. A potsdami konferencia (1945. július 7–augusztus 2.) Lengyelország nyugati határát az Odera és a Neisse folyók mentén jelölte ki. Lengyelország területe 312 000 km2-t tett ki, népessége az 1946-os népszámlálás adatai szerint 24 millió fő volt. Az állam területének nyugatra tolásával együtt járt – a potsdami döntések értelmében – a német lakosság kitelepítése, valamint az elvesztett keleti területekről a lengyelek millióinak áttelepítése Lengyelországba. A határok megváltozása, a tömeges népességvándorlások a háborútól pusztított országban, a szovjet politikai rendszer Lengyelországra való rákényszerítése, a háború után jelentős szovjet haderők Lengyelországban maradása, az állami függetlenség elvesztése drámaivá tette a lengyel nép helyzetét. Különösen tragikus volt a Honi Hadsereg vezetőinek és katonáinak sorsa, akiket letartóztattak, megöltek vagy Szibériába száműztek, s akiket ezen felül a hivatalos propaganda bemocskolt. A nemzeti egység Ideiglenes Kormánya a PPR, a szocialista PPS és a Lengyel Parasztpárt (PSL) képviselőiből állt, ez utóbbinak vezetője Stanisław Mikołajczyk volt. A valódi hatalom a szovjet támogatásban részesített PPR kezében volt, amelynek rendelkezésére állt a hadsereg, s a belbiztonsági apparátus. Miután terror útján felszámolták a földalatti szervezetek maradványait, a politikai támadás céltáblája a PSL lett. Mikołajczyk a társadalom támogatására számított, a PSL azonban erőtlennek bizonyult, minthogy a kommunisták meghamisították az 1946-os népszavazás eredményeit és az 1947-es választási eredményeket. A PSL feloszlott, Mikołajczyk külföldre menekült. A következő lépés a PPS felszámolása volt. Ezt a PPS és a PPR fúziójának révén érték el 1948 decemberében, amikor létrejött a PZPR (Lengyel Egyesült Munkáspárt, LEMP). Ezzel a hatalmi monopólium a kommunista párt kezébe került. Már korábban, a társadalmi támogatás biztosítására törekvő Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság kiadta a földreformra vonatkozó dekrétumot. A földreform Lengyelországban nélkülözhetetlen volt, de a politikai szempontok mindenek fölé helyezése azt eredményezte, hogy sok ezernyi apró, önállótlan, 5 hektárt meg nem haladó gazdaság jött létre. Harcot indítottak az írástudatlanság ellen, bevezették az általános, ingyenes iskolát és társadalombiztosítást, mindenki számára hozzáférhető, olcsó könyveket jelentettek meg. Ezekkel a reformokkal párhuzamosan azonban elfojtották a lengyel nemzeti törekvéseket. Sem a háborús veszteségek, sem a politikai helyzet nem törte meg a lengyelek élni akarását. A háború utáni esztendőket a népességszaporulat kedvező alakulása, s az ország újjáépítésének roppant erőfeszítése jellemezte. A Szovjetunióból kitelepített lengyelek a nyugati lengyel területekre költöztek, bekapcsolták a gazdasági élet áramába az ottani városokat és falvakat. Varsó romtengerébe visszatértek a lakosok, hogy néhány év alatt újjáépítsék fővárosukat. A hároméves újjáépítési tervet (1947–1949) igen jó ütemben teljesítették, amit elősegített az is, hogy az ipar 1946-os államosítása után a hatóságok még megtűrték a szövetkezeti és magánvállalatok létezését. 1948-ban megváltozott a kommunisták politikája. A gazdaságban – a magántermelés és magánkereskedelem felszámolása után – likvidálták a piacgazdasági elveket, s helyükbe bevezették a központi irányítású gazdálkodást. Megkezdődtek az erőltetett beruházások: óriási méretű kohóművek, fémművek és fegyvergyárak. Lengyelország gazdasági szerkezetét a Szovjetunió szükségleteihez igazították. A párt megkezdte a falvak erőszakos kollektivizálását. Politikai téren ezek voltak a sztálini terror legnehezebb évei. A társadalom elleni harc kicsúcsosodott a katolikus egyház elleni harcban és Stefan Wyszyński lengyel prímás bebörtönzésében. A katasztrofális gazdasági helyzet, az 1950–1955-ös hatéves terv kudarca, a lakosság elégedetlensége, valamint a Szovjetunióban bekövetkezett „olvadás” oda hatott, hogy a LEMP megváltoztatta politikáját. Az apró engedmények azonban nagy reményeket ébresztettek, s a társadalmi nyomás növekedett. 1956-ban vérbe fojtották a poznańi munkások júniusi felkelését. 1956 októberében alapvető politikai fordulatra következett be. A párt első titkára Władysław Gomułka lett, akinek ígérete: „lengyel úton a szocializmushoz” elnyerte a társadalom támogatását. Kiszabadult Stefan Wyszyński bíboros, a vezetés felhagyott az egyház üldözésével, a falvak kollektivizálásával, s elnyerték a szabadságot a Honi Hadsereg ártatlanul bebörtönzött katonái is. Władysław Gomułka eltékozolta az 1956-os társadalmi támogatást. Konfliktust idézett elő a katolikus egyházzal. A párt heves ellenkezésével találkozott 1965-ben és 1966-ban a lengyel katolikus püspöki karnak a német püspökökhöz intézett fontos levele („megbocsátunk és kérjük a megbocsátást”), amely megnyitotta a nehéz lengyel-német dialógus éveit. Nagy károkat okoztak Lengyelországnak a párton belüli konfliktusok és az apparátus egy része által bevetett antiszemita jelszavak. A hatalomért küzdő frakció megkísérelt közös nevezőt keresni a társadalommal. Ez a próba zátonyra futott és a párt antiszemita frakciója nem jutott hatalomra, ám 1968-ban a megmaradt lengyel zsidók emigráltak, ami nemzetközi porondon megtépázta Lengyelország jó hírét. A tekintélyét vesztett Władysław Gomułka elkönyvelhette utolsó sikerét: 1970 december 7-én szerződést írtak alá, amelyben az NSZK elismerte az Odera-Neisse határt. Gdańskban, Gdyniában és Szczecinben sztrájkok törtek ki. A párt erőszakos bevetéssel reagált, a katonák a védtelen munkástömegekbe lőttek. Władysław Gomułka elveszítette a hatalmat, a LEMP első titkárává Edward Giereket választották meg. Az új vezetés 1956 után másodszor kísérelte meg a rendszer megreformálását, amellyel azonban rövidesen felhagyott. A tervgazdálkodás keretén belül kialakult bürokratikus struktúrák ugyanis eltökélten védelmezték hatalmukat, az ipari struktúrák pedig a piactól elszakadt beruházásokat. A hatalmas lengyel beruházások a szovjet olajcső vezeték építésébe biztosították a nyersanyagszállítást, de az országot egyetlen szállítótól tették függővé. Az egyéni gazdaságok ellen forduló mezőgazdaság-politika nehézségeket idézett elő az élelmiszerellátásban. A fejlett nyugati országoktól felvett nagy kölcsönök elodázták ugyan a katasztrófát, megelőzni azonban nem tudták. A rendszer lezülléséhez hozzájárult a vezető csoport alacsony szakmai és erkölcsi színvonala. Amikor 1976-ban sztrájkok törtek ki, erőszakkal, de fegyverek bevetése nélkül fojtották el őket. Az üldözött munkások védelmében a lengyel értelmiség egy csoportja megalakította a Munkásvédelmi Bizottságot (KOR). A vezetés küzdött a KOR ellen, de nem határozta el magát terror bevetésére. A KOR – más ellenzéki csoportosulásokhoz hasonlóan – nem volt nagy létszámú. A lengyel társadalom zöme tartott attól, hogy nyíltan fellépjen a vezetés ellen. Csakhogy a vezető csoport hozzá nem értése, korrupciója, tekintélyének hiánya és a Szovjetuniótól való függése megfosztotta bárminemű legitimizációtól. A lengyel társadalmi attitűd alakításában fontos szerepet töltött be a kultúra. A cenzúra és az adminisztratív nyomás ellenére az állam támogatása és 1956 után a teljes alkotói szabadság biztosítása lehetővé tette a lengyel filmiskola, színház, képzőművészet, zene és irodalom virágzását. A cenzúra kötelékeinek lazításában nagy jelentőségű volt az emigrációs irodalom és tudomány, a társadalom tájékoztatásában pedig a Szabad Európa Rádióállomás, a párizsi „Kultúra” c. lap és több hasonló intézmény, melyeknek köszönhetően a lengyelek nem szigetelődtek el a hozzájuk közel álló európai kultúrától. A lengyelek magatartásának alakításában a döntő szerepet megőrizte a katolikus egyház, amely nemcsak hitét, hanem tartós erkölcsi elveit és nemzeti hagyományait is megőrizte. Karol Wojtyła pápává választása 1978 októberében és II. János Pál pápa első utazása Lengyelországba 1979 júniusában döntő esemény volt. 1980 nyarán Lengyelországon sztrájkhullám söpört végig. A gdański hajógyárban a sztrájkbizottság élére Lech Wałęsa állt. A munkások tanácsadói a legkiválóbb lengyel értelmiségiekből kerültek ki. A hatalom arra kényszerült, hogy a munkásokkal tárgyalásokat folytasson a 21 posztulátumról, amelyek között a béremeléseken kívül szerepelt a cenzúra megszüntetése és a szabad szakszervezetek létrehozása. A programmal nem rendelkező kormány engedményekre kényszerült. Két hónap leforgása alatt létrejött egy hatalmas, tízmilliós szervezet a Szolidaritás (Solidarność), amely kizárólag békés eszközöket alkalmazó, függetlenségi és reformcélokat kitűző szakszervezet volt, egyúttal nagyszabású társadalmi mozgalom. Az uralkodó párt eredményei azonban csak átmenetiek voltak. Az egymást követő első titkárokra, Stanisław Kaniára és Wojciech Jaruzelskire kettős nyomás nehezedett: a konzervatív pártapparátusé és a Szovjetunióé, ahol már bekövetkezett a Brezsnyev-korszak alkonya. A Szolidaritás és a LEMP másfél éven át tartó együttlétezése során egymásra torlódtak a konfliktusok, a párt fékezte a reformokat, provokációkra került sor, romlott a gazdasági helyzet, sorra lobbantak fel a sztrájkok. Az 1981. december 12-ről 13-ra virradó éjszakán bevezették a szükségállapotot. A Szolidaritás vezetőit internálták, erőszakkal fojtották el a sztrájkokat, az üzemekbe és a hivatalokba katonai biztosokat vezettek be. A társadalom a szükségállapotra tömeges politikai ellenállással válaszolt. Már egy hónap elteltével megjelentek a földalatti lapok tucatjai, majd számos földalatti kiadvány. Mindez a cenzúra és a párt propagandakísérletei alól kihúzta a talajt. A tragikus szakadék, amely az elidegenült hatalom és a társadalom között 1945 óta létezett, ismét jelt adott magáról. A társadalom menedéket keresett a katolikus egyházban, amely hazafias találkozóknak és demonstrációknak adott helyet. Amikor 1984-ben az állambiztonsági funkcionáriusok meggyilkolták Jerzy Popiełuszkót, a népszerű papot, a forrongás egész Lengyelországra kiterjedt. A gyilkosok ellen pert indítottak, amely rávilágított az állam széthullására. A szükségállapot nem oldott meg semmilyen problémát, a hatalom kezdett kicsúszni a vezető csoport kezéből, a gazdaság romokban hevert. Ezzel szemben növekedett a társadalmi ellenállás és az ellenzék tekintélye. 1983-ban Lech Wałęsát Nobel-békedíjjal tüntették ki. 1988-ban Lengyelországban újabb sztrájkhullám tört ki. 1989-ben a katolikus egyház közvetítésével megtartották a kerekasztal-tanácskozást, amelyben a vezetés és az ellenzék képviselői vettek részt. Ekkor kedvezőek voltak a nemzetközi viszonyok, a Szovjetunió peresztrojkája, a Nyugat részéről a lengyel reformok támogatása. Júniusban megtartották a kerekasztal-megegyezésben kijelölt parlamenti választásokat. A LEMP-re saját tagjai sem szavaztak. A párt csak nagy nehezen tartotta meg azokat a helyeket, amelyeket az ellenzékkel kötött megállapodás előre kijelölt. Az eddig a LEMP befolyása alatt álló vazallus pártok (Egyesült Parasztpárt – ZSL, Demokrata Párt – SD) átmentek az ellenzék táborába. Lech Wałęsa tevékenységének eredményeként létrejött a szovjet táborban első nem kommunista kormány, élén Tadeusz Mazowiecki miniszterelnökkel. Hamarosan kiderült, hogy Lengyelország példája felgyorsította az átalakulásokat egész Közép-Kelet-Európában.
Kronológia
960(?)–992 I. Mieszko uralkodása 966 I. Mieszko megkeresztelése révén a kereszténység felvétele 968 Az első püspökség Poznańban 992–1025 I. (Vitéz) Boleszláv uralkodása 1000 A gnieznói találkozó; az érsekség felállítása Gnieznóban 1004–1005 Az első lengyel-német háború 1007–1013 A második lengyel-német háború 1015–1018 A harmadik lengyel-német háború 1025 I. (Vitéz) Boleszláv megkoronázása 1025–1034 II. Mieszko uralkodása 1031 Mieszko elmenekülése; Bezprym uralkodása 1032 Mieszko visszatérése 1034–1058 I. (Megújító) Kázmér uralkodása 1058–1079 II. (Merész) Boleszláv uralkodása 1079 Szaniszló krakkói püspök meggyilkolása; Boleszláv kiűzése az országból 1079–1102 I. Ulászló (Herman) uralkodása 1109 A lengyel-német háború; győzelem V. Henrik német császár fölött 1138 (Ferdeszájú) Boleszláv végrendelete 1138–1146 II. Ulászló uralkodása 1146 Ulászló kiűzése az országból 1146–1173 IV. (Göndörhajú) Boleszláv uralkodása 1173–1177 III. (Öreg) Mieszko uralkodása 1177–1194 II. (Igazságos) Kázmér uralkodása 1226 Mazóviai Konrád Lengyelországba hívja a Német Lovagrendet 1237 A Német Lovagrend és a Kard testvérek rendjének összeolvadása 1241 ápr. 9. A legnicai csata 1249 Lubusföld elvesztése 1259 A tatárok második betörése Lengyelországba 1279–1288 Fekete Leszek uralkodása 1287 A tatárok harmadik betörése az országba 1295–1296 II. Przemysł uralkodása 1295 II. Przemysł megkoronázása Gnieznóban 1300–1305 II. Vencel uralkodása 1300 II. Vencel megkoronázása Gnieznóban 1305–1306 III. Vencel uralkodása 1306–1333 Łokietek Ulászló uralkodása 1320 Łokietek Ulászló megkoronázása Krakkóban 1333–1370 Nagy Kázmér uralkodása 1335. aug. 4. A terencséni megállapodás a cseh és a lengyel király között 1335 nov. Az első visegrádi királytalálkozó 1339 A második visegrádi királytalálkozó 1364 A krakkói egyetem megalapítása 1370–1382 Nagy (Magyar) Lajos uralkodása Lengyelországban 1374 A kassai privilégium 1384–1399 Hedvig uralkodása 1385. aug. 14. A krewói unió 1386–1387 Jagelló Ulászló, valamint Litvánia megkeresztelkedése 1386–1434 Jagelló Ulászló uralkodása 1410. júl. 15. A grünwaldi csata 1411 A toruńi béke aláírása 1413 A horodłói unió 1434–1444 III. Ulászló uralkodása 1440 A Porosz Szövetség létrehozása 1447–1492 Jagelló Kázmér uralkodása 1454 A nieszawai privilégiumok 1466 A toruńi béke 1505 A radomi „nihil novi” alkotmány 1506–1548 I. (Öreg) Zsigmond uralkodása 1525 A Lovagrend szekularizációja; a porosz hűbéreskü 1548–1572 II. Zsigmond Ágost uralkodása 1569 A lublini unió 1573 A varsói konföderáció 1574 Valois Henrik 118 napos uralkodása 1576–1586 Báthori István uralkodása 1587–1632 III. (Vasa) Zsigmond uralkodása 1596 A breszti unió 1600 A svéd háborúk kezdete 1606–1608 A Zebrzydowski-felkelés 1632–1648 IV. (Vasa) Ulászló uralkodása 1648 A Hmielnyickij vezette kozák felkelés kitörése 1648–1668 II. János Kázmér uralkodása 1654 A perejaszlavi orosz-kozák egyezmény 1654–1656 A lengyel-orosz háború 1655–1660 A lengyel-svéd háború 1660 Az oliwai béke aláírása a svédekkel 1667 Az andruszówi lengyel-orosz fegyverszüneti szerződés 1672 Török támadások az ország ellen 1674–1696 III. (Sobieski) János uralkodása 1697–1733 II. (Szász) Ágost uralkodása 1700–1721 Az északi háború 1733–1763 III. (Szász) Ágost uralkodása 1764–1795 Poniatowski Szaniszló Ágost uralkodása 1767 A radomi konföderáció 1768–1772 A bari konföderáció 1772 Lengyelország első felosztása 1788–1792 A Nagy Szejm 1792 A targowicai konföderáció 1793 Lengyelország második felosztása 1794. márc. 24. A Kościuszko-felkelés kezdete 1795 Lengyelország harmadik felosztása 1797 A lengyel légiók megalakulása 1807–1813/1815 A Varsói Hercegség 1815–1831 A Lengyel, ún. Kongresszusi Királyság 1830–1831 A novemberi felkelés 1863–1864 A januári felkelés 1864 A jobbágyság felszabadítás a Lengyel Királyságban 1915 A központi hatalmak elfoglalják Varsót 1917 Piłsudski bebörtönzése 1918. márc. 13. A breszti különbéke 1918. nov. 6–7. Az Ideiglenes Népi Kormány megalakulása 1918. nov. 10. Piłsudski visszatérése 1918.dec. Felkelés kirobbanása Poznań-ban 1919. jan. 26. A Törvényhozó Szejm megválasztása 1921. márc. 17. A márciusi alkotmány elfogadása 1921. márc. 18. A rigai béke 1922. dec. Narutowicz megválasztása, majd meggyilkolása 1922. dec. 20. Stanisław Wojciechowski köztársasági elnökké választása 1923. jan. Władysław Sikorski kormányának beiktatása 1923. dec. Władysław Grabski parlamenten kívüli kormánya 1925.dec. Grabski lemondása 1926. máj. Piłsudski államcsínyt hajt végre 1932 A lengyel-szovjet megnemtámadási szerződés aláírása 1934 A lengyel-német megnemtámadási szerződés aláírása 1935. ápr. 23. Az új alkotmány elfogadása 1939. aug. 23. A Ribbentrop-Molotov paktum aláírása 1939. szept. 1. Németország megtámadja Lengyelországot 1939. szept. 17. A Szovjetunió megtámadja Lengyelországot 1943. ápr. A németek megtalálják a Katyń-környéki sírokat 1943. ápr. A varsói gettólázadás kitörése 1943. jún. Rowiecki-Grot tábornok letartóztatása 1944. jan. A Vörös Hadsereg átlépi a háború előtti lengyel határt 1944.aug. 1. A varsói felkelés kirobbanása 1945. febr. 4–11. A jaltai konferencia 1945. aug. 16. A Szovjetunió és Lengyelország közötti határmegállapodás aláírása 1947 Országgyűlési választások 1948. dec. A PPR és a PPS egyesülése Lengyel Egyesült Munkáspárt néven 1953. szept. Wyszyński prímás letartóztatása 1956. jún. A poznańi sztrájkok 1956. jún. Gomułka lesz a párt új első titkára 1956. okt. Wyszyński prímás szabadon bocsátása 1970. dec. A lengyel-német szerződés megkötése 1970. dec. Gierek lesz a párt első titkára 1976 Sztrájkhullám több lengyel városban 1978. okt. Rómában Karol Wojtyła krakkói bíborost választják meg pápának 1980 Sztrájkhullám Lengyelországban 1981. dec. 13. A hadiállapot bevezetése 1984. okt. Popiełuszko meggyilkolása 1988 Újabb sztrájkhullámok Lengyelországban 1989. febr. A kerekasztal-tárgyalások kezdete 1989. jún. A Szolidaritás győzelme a választásokon
Ajánlott szakirodalom
SZOKOLAY Katalin: Lengyelország története. Budapest, Balassi Kiadó, 1997. KOVÁCS Endre: Magyarok és lengyelek a történelem sodrában. Budapest, Gondolat, 1973.
|
 |
