Dukkon Ágnes

A szláv mitológiáról csak kevés írott dokumentumot ismerünk, de a szóbeli hagyomány és a régészet segítségével mégis nagy vonalakban következtetni lehet a történetírást megelőző kor emberének világképére, hiedelmeire. Az írásos emlékek pedig – a krónikák, évkönyvek, liturgikus szövegek – éppen azért őriztek meg sok pogány, mitológikus elemet az ősi korból, mert a tilalom céljából regisztrálták e hagyományokat. A kultúraváltás azonban soha nem éles határokkal megy végbe: a keleti szlávok Vlagyimir fejedelem uralkodása alatt keresztelkedtek meg 988-ban, de még évszázadokig élt együtt a pogány és keresztény világkép, s e szinkretikus világfelfogás elsősorban a folklór műfajaiban rögzült s vált tanulmányozhatóvá a későbbi korok emberei számára.

A szláv mitológia isteneiről a korai középkori nyelvemlékek, mint Nesztor Őskrónikája (Повесть временных лет, 1113 körül), az Ipatyij-évkönyv, az Igor-ének, a 12. század végén Kirill Turovszkij írásai adnak hírt. Vlagyimir fejedelem uralkodása kezdetén Kijevben, a palotájához közeli dombon létrehozta pantheonját, melyben hét istenség szobra kapott helyet: Perun (az Ég atya fia, a vihar és a tűz megtestesítője), Horsz (lunáris jellegű fényistenség), Dazsbog (szoláris fényistenség, a Nap), Sztribog (a szelek ura), Szimargl (a termés, a vegetáció ura), Mokos istennő (a Földanya megszemélyesítője – maty szira zemlja formában rejtetten tovább él az orosz népi kultúrában).

Miután Vlagyimir fejedelem fölvette a kereszténységet, népét is áttérítette az új hitre, ezért a pogány istenek szobrait is le kellett döntenie. A Nesztor-krónika elbeszéli, hogyan zajlott le a bálványok összetörése, hogyan siratták meg Perunt a régi hiedelmeket őrző szlávok.

Sok egyéb mitológiai alak és jelenség megőrződött a különféle rítusokban, a kalendáriumi hagyományban, a népi játékokban, a babonák és hiedelmek világában. Ezek közül megemlítjük Jarilo alakját, mely az orosz, fehérorosz és ukrán folklórban mint vegetációs istenség – a tavasz, a földműves tevékenység uraként – őrződött meg. Kosztrubonko, Kosztroma, Lada, Kupalo pedig a tavaszi és nyárközépi rítusok, a tűzzel és vízzel kapcsolatos mágia „szereplői”, de már keverednek a keresztény elemekkel: Kupalo Keresztelő Szent Jánost hasonítja magához, de Illés próféta (Ilja prorok) és a Tüzes Mária (Ognyennaja Marija) mítosza is a bibliai elemek és a pogány hagyomány egybeolvadását mutatja. Illés prófétát az Úr tüzes szekéren ragadja el (2Kir 2: 1-15), s ez rokon vonásokat mutat az ősi napmítoszokkal, pl. a görög mitológia Hélioszával, a szláv népek pedig Perun tűzisten tulajdonságait vitték át Illés próféta alakjára. A Tüzes Mária a megszemélyesített villám, melynek a balti és szláv nyelvekben különféle nevei őrződtek meg (litván: Percunatele, Percunija, cseh Hromnice, horvát: svecna Marije, szolvén svetlo Marine). Az orosz folklórban krisztianizálódik a pogány mítosz, és Bogorogyica-nyeopalimaja Kupina lesz belőle: az égő csipkebokor (nyeopalimaja kupina), melyet Mózes a Hóreb hegyén látott (2Mózes 3), a pravoszláv egyházban a Tökéletes Szűz előképévé és szimbólumává vált. Így már három réteg ötvöződött egybe: a Villám/Tűz pogány megszemélyesítése, az Istenjelenés (theophania) az ószövetségi csipkebokor képében és az Istenanya keresztény elképzelése.

SZLÁV FOLKLÓR

A szláv népek, így az orosz nép kultúrája is három nagy terület forrásai alapján tanulmányozható: az anyagi, tárgyi kultúra (régészet, néprajz) alkotásaiban, az írásbeliség dokumentumaiban (történeti és jogi, egyházi és világi irodalom) és a szóbeli (orális) hagyomány műfajaiban. Ez utóbbihoz tartoznak a legendák, mesék, ráolvasások, közmondások, bilinák, balladák, a kalendáriumi költészet, a népdalok, a történeti énekek és az egyházi népénekek (duhovnije sztyihi). Az európai népek történelmében a nagy vízválasztó a kereszténység felvétele: az azt megelőző idők világképe, mitológiája, költészete ezután már kerülendőnek, pogánynak minősül, kiszorul a nép „hivatalos” kultúrájából, de nem felejtődik el végképp, csak lesüllyed, illegalitásba vonul, s a szájhagyományban él tovább – ameddig az adott közösség viszonylagos egysége fönnáll. Ennek analógiájára alakul az újabb idők, a modern kor folklórja: a csasztuskák jellegzetesen a városiasodáshoz, majd 1917 után a proletárdiktatúrákhoz tartoznak (tartalmuk lehet a hivatalos ideológiák sulykolása, vagy épp ellenkezőleg, kigúnyolása, de sok más, a mindennapi élethez tartozó mozzanat is).

A fent említett műfajok a történeti folklór részei, eredetük a középkorra, vagy a még régebbi időkre megy vissza, gyűjtésük, lejegyzésük viszont a 18. század végén, a 19. század folyamán történik, az európai romantika hatására, mely a népek eredetének, ún. gyermekkorának különösen nagy figyelmet szentelt. E műfajok közül talán a bilinák a legjellegzetesebben orosz (keleti szláv) alkotások. A név a byl ’történet’ szóból ered, a byt’ létige múlt idejű alakjából. Az utóbbi két évszázadban sok száz bilina szövegét jegyezték le a kutatók, áttekintésüket a tematikai csoportosítás segíti:

1 Az archaikus réteg (Szvjatogor, Volh Vszjeszlavjevics, Mihajlo Potik és felesége, Fehér Hattyú Mária, Volga és Mikula Szeljanyinovics alakjához kapcsolódó bilinák)

2 Az „orosz eposz” főhőseiről szóló bilinák (Ilja Muromec, Dobrinya Nyikityics, Aljosa Popovics)

3 A hősi ciklus bilinái (pl. Danyilo Ignatyjevics, Jermak és Kalin cár, Kalika vitéz, Rjazanyi Avdotya, stb.)

4 A kijevi ciklus (Dunaj, Szolovej Bugyimirovics, Negyven kalika és még egy, stb.)

5 A novgorodi bilinák (Szadko, Vaszilij Buszlajev alakjához kötődő énekek)

6 Igricbilinák (Selkan Dugyentyevics, Kosztrjuk, Vavilo meg a muzsikás vándorok, stb.); egyes kutatók ezeket a történelmi énekek és balladák közé sorolják.

7 Bilinamesék, apokrifek, balladák, legendák (Anyika vitéz, Jegorij Hrabrij, azaz, Szent György lovag).

Az egyik legnépszerűbb és legelterjedtebb folklórműfaj, mely minden nép kultúrájában megtalálható, a mese (állatmesék, tündérmesék, vagy másképp varázsmesék, szatirikus, tréfás és a mindennapi élethez kötődő mesék. A medve, a szürke farkas, a nyúl, a róka, a daru, a holló, a csuka, a sügér, stb. a szereplője nagyon sok orosz mesének: Сказка о Ёрше Ёршевиче – Kötekedő Sügérfia Sügér, Лисичка-сестричка и волк – Róka nővérke és a farkas, stb.). A legismertebb varázsmesék közé tartozik pl. По щучьему велению – A csuka parancsára, Василиса прекрасная – A szépséges Vaszilisza, Сивко-Бурко – Szivko-Burko, Сестрица Аленушка, братец Иванушка – Aljonuska húgocska, Ivanuska bátyuska, Кощей бессмертный – A halhatatlan Koscsej. Többségükben érdekes keveredését figyelhetjük meg a részletrealizmusnak és a fantasztikumnak, az erkölcsi tanításnak és igazságosztásnak, a humor is föl-fölvillan bennük

Az egyházi népénekek (duhovnije sztyihi) az orosz folklór egyik legizgalmasabb rétegét képviselik: az orosz kereszténység korai korszakára vezethető vissza eredetük, amikor még élt a pogány hagyomány, s e két ellentétes világkép találkozását, egybeolvadását mutatja sok ének. Terjesztésük, fenntartásuk a fejedelmi udvarokban és a kolostorokban megforduló, néha ott időző vándortanítók, énekmondók, zarándokok (kaliki perehozsije) rétegéhez kötődik. Az egyik legnépszerűbb ének az Isten embere, Alekszej (Алексей, божий человек), mely az 5. században élt Elek hitvalló (Aleksziosz konfesszor) legendájának orosz változata. Ugyancsak közkedvelt témája volt az istenes énekeknek a gazdag emberről és a szegény Lázárról szóló evangéliumi példabeszéd (Lk 16: 19-31, О двух Лазарях). Sok változata van a „sárkányölő Szent György”-témának, s nemcsak a vallási folklórban, hanem az orosz ikonfestészetben is (Ének Szent György vitézről – Про Егоря-света храбра). Hasonlóan gazdag anyagot jelentenek a Mária-énekek, köztük a Mária álma-téma, mely a keleti és a nyugati egyházban egyforma népszerűségnek örvend a középkortól kezdve a legutóbbi évszázadig (Сон Богородицы).

A folklórműfajok között meg kell említenünk még a balladákat, a történelmi énekeket és a lírai énekeket, melyek mennyiségileg és tematikai sokféleségüket tekintve is rendkívüli gazdagságot mutatnak. Csak néhány ismertebb címet említünk: A tatár elől rejtőző leány (Девушка бежит из татарского плена), Orosz asszonyok a tatár rabságban (Мать встречает дочь в татарском плену), A krími kán portyája (Набег крымского хана), Jermak és Rettenetes Iván (Ермак и Иван Грозный), Kazany város (Взятие казанского царства), stb., a 17-18. századból Sztenyka Razin, Nagy Péter cár dolgai és a Pugacsov-felkelés adja a történelmi énekek témáját. (Sztyenyka Razin meg a kozákok - Разин и казачий круг, Sztenyka Razin sólyomfiai - Песня разинцев, Péter cár siratása - Плач по Петре 1, Pugacsov Panyin gróf előtt - Пугачев и Панин, stb.)

A lírai énekek csoportjába tartoznak a szerelmi dalok, a játékdalok, a hajóvontatók és kocsisok énekei, rabénekek, rabló- betyár- és katonaénekek. A népdalok általános jellegzetességeit figyelhetjük meg bennük: párhuzamokra és ellentétekre épülő szerkezet, a természet és az érzelmek változásainak megfeleltetése, madár- és virágszimbolika.

AZ OROSZ IRODALOM ÉS A KULTÚRA TÖRTÉNELMI KORSZAKOK SZERINTI ÁTTEKINTÉSBEN

AZ ÓOROSZ IRODALOM

Az óorosz irodalom kialakulása szorosan kapcsolódik a kereszténység felvételéhez, kibontakozásának korszakai pedig a történelmi eseményekhez: a Kijevi Rusz létrejöttének, virágkorának (11-13. század) történéseihez, a tatárdúlás századához (13-14. század közepe), majd később a moszkvai fejedelemségnek a megszerveződéséhez (14-15. század derekáig) és a központosított moszkvai állam megerősödésének folyamatához.

Az első szellemi központ, az óorosz írásbeliség és kultúra bölcsője a bölcs Jaroszlav által 1037-ben alapított kijevi Szent Szófia székesegyház, majd mellette hamarosan a Kijevi Barlangkolostor volt. A keresztény világkép kialakításához szükséges irodalom – teológiai, történeti, jogi – szövegeit ezekben a műhelyekben hozták létre egyházi szláv nyelven, jórészt görögből fordított művek alapján tudós szerzetesek, kódexmásolók. A 11. század közepéről már eredeti óorosz nyelvű mű is fennmaradt, Ilarion (Hilarion) kijevi metropolita írása, az Elmélkedés a „törvényről” és a „kegyelemről” (Слово о Законе и Благодати). A bizánci retorika szabályai szerint megírt politikai beszéd a fénykorát élő Kijevi Ruszt és Bölcs Jaroszlav uralkodását dicsőíti. A 12. században Kirill Turovszkij (1130-82) munkássága jelent fontos állomást az óorosz irodalomban, egyházi íróként és szónokként.

Igen jelentős alkotása az óorosz irodalomnak a Barlangkolostor tudós szerzetesének, Nyesztornak a szerkesztésében ismert Őskrónika (Повесть временных лет, 1113). A krónika anyaga feltehetően a 11. század óta készült feljegyzésekből állt össze, melyeket Nyesztor dolgozott egybe. Az első szerkesztés nem maradt fönn, csak későbbi másolatai, az 1377-ből származó Lavrentyij-évkönyv (Лаврентьевская летопись) és az 1420-as években keletkezett Ipatyij-évkönyv (Ипатьевская летопись). Az Őskrónika anyaga változatos forrásokon alapul, görög, bolgár, nyugati szláv nyelvű feljegyzések, elbeszélések, legendák váltakoznak benne. Magyar vonatkozású tudósításokat is olvashatunk lapjain Magyar Mózesről (Mojszej Ugrin), s testvéréről, Györgyről, a vértanú Borisz apródjáról. Borisz és Gleb meggyilkolásának történetét is ez a krónika tartalmazza, innen nőtt ki a 12. században önállóvá váló elbeszélésciklus a két vértanúról (Elbeszélés Borisz és Gleb kínjairól, Сказание о Борисе и Глебе).

A Kijevi Rusz egységének megteremtője, Vlagyimir Monomah (1053-1125) Intelmek (Поучение Владимира Мономаха) című munkájában (1117 k.), mely tanítás és önéletrajz ötvözete, az ideális uralkodót mutatja be, a középkori királytükrök szellemében, mint pl. a magyar irodalomban Szent István Intelmei (1013-1015 körül).

Ennek a korszaknak tragikus eseményeiről ad képet az Ének Igor hadáról (Слово о полку Игореве) című, 12. századi óorosz hősköltemény. Szerzője ismeretlen. Keletkezési idejét a kutatók 1185-87-re teszik, Igor Szvjatoszlavics novgorod-szeverszki fejedelem polovecek elleni vesztes hadjárata után. A költemény eredetije nem maradt fönn, egy kései (16. sz.?) másolatát találta meg Muszin-Puskin gróf egy 18. századi kéziratgyűjteményben, amely viszont elégett az 1812-es moszkvai tűzvészben. Ez is hozzájárult a költemény hamisítvány voltáról szóló nézetek indoklásához, de a legújabb elemzések az eposz középkori eredete mellett foglalnak állást. 1797-ben a költő és történetíró, Nyikolaj Karamzin adott róla hírt a Spectateur du Nord hamburgi folyóiratban, majd 1800-ban nyomtatásban is megjelent. Vaszilij Zsukovszkij, a kiváló romantikus költő, Puskin mestere készítette el első modern orosz átírását.

Igor Szvjatoszlavics, a kijevi nagyfejedelem tudta nélkül, 1185 tavaszán szövetségeseivel sikertelen hadjáratot indított a kunok (polovecek) ellen. A költeményben megénekelt események a kijevi kultúra virágzó szakaszának végén, a külső és belső fenyegetettség időszakában zajlanak: a kunok és besenyők támadásai és az egyes fejedelmek közti testvérháborúk korában. Az Igor ének ismeretlen szerzője a hadjáratról nem krónikát, nem is összefüggő históriás éneket költ, hanem többféle költői műfajból – siratóének, ünnepi szónoklat, álomleírás – összeállított képeket, epizódokat villant föl. Figyelemreméltó, hogy a szláv mitológia sok elemét megőrizte a hősköltemény, így pl. az egyes istenek, Horsz, Velesz, Trojan Sztribog nevét. A hősköltemény előzményei közt szerepelnek a bizánci eredetű irodalmi emlékek (az eposz műfajának ismerete, szerkesztés, történeti alakok, földrajzi helyek, a múlt és jelen eseményei), és érezhető az orosz népköltészet hatása (az állandó jelzők, refrénszerű ismétlések, ritmikus prózanyelv, metaforák, szimbólumok gazdagsága).

A Barlangkolostori Paterikon (Киево-Печерский Патерик, 1220-as évek) szerzetesi legendákat tartalmaz, köztük az egyik legszebb a Magyar Mózesről – akinek testvérét, Györgyöt Borisszal együtt meggyilkolták – szóló legenda. A gyűjtemény hagiográfiai, krónikás és tanító elbeszéléseket tartalmaz.

Az óorosz állam felbomlása, a testvérharcok, majd a tatárdúlás másfél évszázados folyamata a 14. század közepéig tartott. Ennek a korszaknak a legjelentősebb irodalmi alkotásai közé tartoznak a pusztulást megéneklő művek: Ének oroszföld pusztulásáról (Слово о погибели Русской земли, 1238-1246 között) és az Elbeszélés arról, hogyan pusztította el Batu Rjazanyt (Повесть о разорении Рязани Батыем, 13. sz. vége). Mindkét mű 15. illetve 16. századi másolatokból maradt fönn. Alekszandr Nyevszkij legendája (Житие Александра Невского, 13. sz.) viszont az erőskezű uralkodónak állít emléket: a novgorodi, majd 1252-től vlagyimiri nagyfejedelem, Alekszandr Jaroszlavics a svédekkel és a németekkel szemben védelmezte sikeresen az orosz földet, alakjában a vallásos és fejedelmi erényeket, a hősiességet hangsúlyozza az ismeretlen szerző, a régebbi hagiográfiai irodalom szellemében. Ugyancsak az erőskezű fejedelem eszménye áll a Száműzött Danyiil könyörgése (Моление Даниила Заточника) című mű középpontjában: itt nem a hősiesség, hanem az okosság, az értelem jelenik meg fejedelmi erényként, mert csak ezek segítségével lehet a bojárok, hatalmaskodó gazdagok túlkapásait megfékezni, a szegényeket gyámolítani.

Az orosz kultúra újabb fejezetét a moszkvai fejedelemség megerősödésének kora jelenti (a 14. sz. második felétől a 15. sz. elejéig). A kulikovói csatában Dmitrij Ivanovics fejedelem 1380-ban győzelmet aratott a Hordán, melynek legfontosabb irodalmi megörökítése a Zadonscsina (Задонщина, 15. sz. eleje) c. költemény: szerkezete hasonlít az Igor-ének felépítésére, bár annál aránytalanabb: siratók, dicsőítő énekek és csataleírások váltakoznak benne, helyenként nehezen érthető részekkel.

Ebben az időszakban megújulnak a kapcsolatok az ortodoxia más központjaival, az Athosz-hegyi, a konstantinápolyi, a bulgáriai és szerbiai kolostorokkal. Gregoriosz Palamasz (1296-1359) teológiája, a hészükhazmus (aszketikus életmód, az emberben rejlő istenkép megtisztítása) orosz földön is követőkre talál. A 15. század jelentős alkotói a rosztovi Jepifanyij Premudrij (+1420) és Pahomij Logotheta. Mindketten a legendairodalmat gazdagították írásaikkal, permi Szent István, Radonyezsi Szent Szergij életéről. A krónikairodalom is erőteljesebben fejlődésnek indul, népszerűvé válik a kronografnak nevezett műfaj, a világtörténelem eseményeiből összeállított kompiláció.

A központosított moszkvai állam irodalma mind műfaji, mind tematikai szempontból az előző korokhoz képest nagyobb változatosságot mutat: nagyobb szerepe lesz a világi műfajoknak, mint pl. az útleírás, a levelezés, az európai irodalomból érkező vándor-témák feldolgozásai (a Sándor-regény). De a vallásos irodalomnak is olyan jelentős alkotásai keletkeztek ekkor, mint a Nagy havi olvasmányok (Великие Четьи Минеи) 12 kötete, a különféle évkönyvek (Voszkreszenszki, Pátriárkai, Képes évkönyv). A Fokozatok könyve (Книга степенная, 1563) IV. Iván és elődei dicsőítő életrajzát tartalmazza. A korszak fontos alkotói: az útleírásáról híressé vált tveri kereskedő, Afanaszij Nyikityin (Хождение за три моря Афанасия Никитина 1466-1472), a tudós filológus Makszim Grek (1480-1556), az egyházi írók közt pedig Nyil Szorszkij (1433-1508) és Joszif Volockij (1439-1515). Ők ketten az eretnekség elleni harcban jelentős szerepet vittek, bár különböző szellemi magatartással: Joszif Volockij indulatos hitvitázó, főként polemikus jellegű műveket írt s az eretnekek ellen kemény megtorló intézkedéseket hozott, míg Nyil Szorszkij a szerzetesség belső reformjára törekedett.

A 16. század irodalmi sokféleségében meg kell említeni még Jermolaj pszkovi szerzetes művét, az Elbeszélés a muromi Péterrről és Fevronyijáról (Повесть о Петре и Февронии Муромских, 1549) c., fordulatokban gazdag, folklórelemekkel is tarkított legendáját, melyet éppen irodalmi erényei miatt utasított el a metropolita. A Kazanyi história (Казанская история, 1560-as évek) a kazanyi kánság regényes leírása, Kazany 1552-es megvétele adta az indítékot a sok színes epizódot tartalmazó mű megalkotásához.

A 17. századot átmeneti korszaknak tartja a szakirodalom: még jelen vannak a korábbi évszázadok műfajai, de már sok új vonás, a világi irodalom térhódítása jelzi, hogy Oroszország történelmi és kulturális elzárkózásának időszaka a végéhez közeledik. A század derekán, második felében játszódik le az egyházszakadás: a felülről kezdeményezett egyházi reformokat elfogadni nem akaró alsó papság Avvakum protopópával (1621–82) az élen szembeszáll a hivatalos egyházzal és a cári akarattal, elutasítják Nyikon pátriárka liturgiai újításait, a görög egyházhoz közeledését, s vállalva az üldöztetést, magukat tartják az egyedül hiteles orosz pravoszláv vallás képviselőinek. Ez a mozgalom a kultúrára és benne az irodalomra is nagy hatással van: a 17. században épp Avvakum Önéletírása (1672–76. Житие протопопа Аввакума им самим написанное) lesz az egyik legjelentősebb, műfaji szempontból is érdekes mű. Az óhitűek – raszkolnyikok – élete majd a 19. század irodalmában válik újra izgalmas témává, sok író művében jelenik meg a probléma. Dosztojevszkij regényhősének, Raszkolnyikovnak (Bűn és bűnhődés) a neve sem véletlenül utal a szakadár óhitűekre.

A 17. század második felének irodalmában kiemelkedik a História a keserű Balsorsról (Повесть о Горе-Злочастии) c. verses elbeszélés, melynek hőse kicsit hasonlóan a tékozló fiúhoz, elhagyja a szülői házat, tévelygések, kudarcok során megismeri a világ állhatatlanságát, s végül a kolostorban talál menedéket. A Szavva Grudcinról szóló történet (1670 körül, Повесть о Савве Грудцыне) azért érdekes, mert bár a világ csábításainak engedő, majd később megtérő ifjú útja is a kolostorba vezet, de mégis a szerelem, a szenvedélyek ábrázolása központi szerepet kap benne. A bűnös szerelem, majd az ördöggel kötött szövetség már-már kárhozatba taszítaná Szavvát, de az Istenanyához intézett könyörgése meghallgatásra talál, megszabadul az ördög hatalma alól, meggyógyul és a moszkvai Csudov-kolostorban éli le életét. Az Elbeszélés Frol Szkobejevről (17. sz. vége, Повесть о Фроле Скобееве) már teljesen világi szemléletet tükröz, műfaja kópénovella. Hőse gátlástalan, ravasz zugprókátor, hamis úton nagy vagyont és magas társadalmi rangot szerez. A korábbi elbeszélésekhez képest a világ csalárdságát, az emberi hitványságot nem morális szempontból mutatja be a szerző, nem foglal állást, hanem az olvasóra bízza az ügyes kalandor megítélését. A 17-18. század fordulójának orosz valósága mindenesetre hűen tükröződik ebben a történetben.

Szimeon Polockij (1629–1680) a verselésben hoz újat, bár esztétikai szempontból ez éppen nem válik az orosz költészet javára: a szillabikus, vagyis a lengyel mintára alakított szótagszámláló verselés kissé monoton, unalmas. Mindenesetre az udvari irodalom barokk szellemének jó kifejezője. A zsoltárköltészeten kívül Szimeon Polockij két drámát (Комедия о блудном сыне – Komédia a tékozló fiúról, Трагедия о Навходоносоре – Tragédia Nabukodonozorról) és számos prédikációt írt (kötetei: 1681. Обед душевный – Lelki ebéd, 1683. Вечеря душевная – Lelki vacsora).

A 18. SZÁZADI OROSZ IRODALOM

Történelmi háttér: I. Péter a középkori Oroszországból európai hatalmat alkot, az orosz élet szinte minden területét átformálja. Közigazgatási, egyházi, katonai, gazdasági újítások, a szellemi élet felpezsdítése, nyitás Európára – ezek politikájának legalapvetőbb jellemzői. Az uralkodó a tudomány és a technika fejlesztését tartja az ország szempontjából fontosnak, az irodalom és a művészet csak annyira érdekli, amennyire a reformok szolgálatában hasznos szerepet játszik. Tevékenységének, történelmi szerepének megítélése kezdettől fogva ambivalens: hívei Oroszország felemelőjét, nagyhatalmi helyzetének megalapozóját látták benne, ellenségei – köztük az óhitű szakadárok – „antikrisztusnak” tartották, aki a hagyományokat, az ősi orosz szokásokat megtagadta. A 19. században is folytatódik a vita Péter szerepéről, egyebek közt Puskin írásai – versek, elbeszélő költemények, novellák (pl. A bronzlovas, Nagy Péter szerecsene) – tanúskodnak arról, hogy az uralkodó alakját, sorsfordító tetteit mennyire nehéz volt egyértelműen megítélni. Később, a 19. század végén – sok más történész, író mellett – a filozófus Vlagyimir Szolovjov foglalkozik Péter cár egyházpolitikájával, s az orosz történelemre nézve tragikusnak látja az egyház alárendelését az államnak, mert így a kereszténység szükségszerűen a politika, a világi hatalom eszközévé válik. Ezek a viták a mindenkori szlavofil – nyugatos oppozíció alapját képezték, a mai napig nincs egyértelmű álláspont erről a témáról.

I. Péter halála után néhány évtizedes anarchia, palotaforradalmak sora következik, majd II. Katalin – aki szintén a „nagy” jelzőt kapta az utókortól – kora jelent az orosz kultúra számára alkalmas fejlődési szakaszt. Az orosz klasszicizmus kibontakozása, európai kapcsolatainak kiszélesedése az ő uralkodása alatt megy végbe.

A 18. századi orosz irodalomra egészen a század végéig az európai műfajok, témák, szellemi irányzatok meghonosítása, s nem annyira az eredetiség a jellemző. I. Péter korában egyedül a tudós szerzetes, Feofan Prokopovics (1681 – 1736) képviseli a humán műveltséget: retorikát, poétikát, filozófiát tanított, verseket és iskoladrámát (1705. Vlagyimir) írt. A cár 1715-ben hívta Pétervárra, az orosz egyház megreformálása céljából, melyet Feofan a protestáns egyházak felépítésének mintájára igyekezett elvégezni. A patriarchátus intézménye helyett választott testület, a szinódus lesz az egyház vezetője, mely a világi hatalomnak alárendelődik. A felvilágosult abszolutizmus elveit fogalmazza meg – Oroszországban elsőként – Az uralkodói akarat joga (1722. Правда воли монаршей) című értekezésében.

Az orosz klasszicizmus kibontakozása négy alkotó nevéhez kapcsolódik: Kantyemir, Tregyiakovszkij, Lomonoszov és Szumarokov tevékenysége az 1760-as évek végéig megteremti azt az alapot, amelyre az utána következő korszak írói egyre nagyobb önállósággal és a kortárs európai tendenciákhoz egyre közelebb jutva fokozatosan megépítik az újabb orosz irodalom rendszerét. A hivatásos színház és a publicisztika kialakulása, a nyelvművelés, az újabb poétikák, az intenzív fordításirodalom mind az ő kezdeményezéseikből indul útjára.

A moldvai származású Antyioh Dmitrijevics Kantyemir (1708—44) neve, irodalmi jelentősége elsősorban a szatírával kapcsolódik össze, bár sokoldalú műveltségével, nyelvismeretével, eredményes diplomáciai működésével a kor legjelesebb személyiségeihez tartozik. Péter reformjainak lelkes propagálója, londoni (1732-38) és párizsi (1738-44) követsége alatt az orosz és az európai kulturális kapcsolatokért, a felvilágosodás eszméinek oroszországi meghonosításáért sokat tett. Szatírái, kezdve az elsővel – A tanulás szidalmazói ellen – Feofan Prokopovics tetszését is elnyerte (1729. На хулящих учение). A műveletlenséget, a durvaságot állítja pellengérre bennük, a tudást dicséri, a születési nemesség parlagiságával szemben az erényeket, a műveltséget hangsúlyozza (1730. На зависть и гордость дворян злонравных – ’A durva nemesek irigységére és gőgjére’; 1738. О воспитании – ’A nevelésről’). Kantyemir elsőként veti föl ezeket a témákat az orosz irodalomban, az utána következő költők, drámaírók a 18. század végéig folytatják a tudatlanság ostorozását, a felvilágosodásért küzdő „keserű filozófus” és a parlagi nemes szembeállítása hálás témája marad a színműveknek, publicisztikai írásoknak, sőt, Krilov meséinek is.

Vaszilij Kirillovics Tregyiakovszkij (1703—69) szintén a Nyugatot járt orosz értelmiségiek sorába tartozik. Asztrahanyi papi család sarja, tanulmányait a moszkvai Szláv-latin-görög Akadémián kezdi, majd Hollandiába, utána pedig Párizsba megy, s a Sorbonne egyetemen folytat stúdiumokat. Hazatérése után fordításokkal gazdagítja az orosz irodalmat, előbb egy kalandos szerelmi történetet (1730), majd 1766-ban Fénelon Télémaque-jának átdolgozását készíti el (Тилемахида). Húsz év alatt lefordította franciából egykori sorbonne-i tanárának műveit, a 10 kötetnyi Ókori történelmet és a 16 kötetből álló Róma történetét. Irodalmi munkássága a pétervári Akadémiához kötődik, érdeklődése legfőképp poétikai és filológiai problémákra irányul (pl. 1735. Новый и краткий способ к сложению российских стихов – Az orosz versek írásának rövid és új útmutatója). Az orosz verselésről, a klasszicizmus költői műfajairól számos traktátust írt, melyek életművének legértékesebb részét képezik (pl. Рассуждение об оде вообще – ’Értekezés az ódáról’, Рассуждение о комедии вообще – ’Értekezés a komédiáról’). Horatius Ars poeticáját és Boileau A költészetről (1674) c. művét oroszra fordította. Rossz versei és nehéz természete miatt kortársai körében népszerűtlen volt, verstani munkáinak valódi értékét csak a 19. század elején kezdték fölismerni.

Mihail Vasziljevics Lomonoszov (1711—1765) nemcsak irodalmi, hanem tudományos érdemei alapján került az első, külföldön is elismert orosz értelmiségiek közé. Mind földrajzi, mind szociális értelemben messziről, mélyről érkezett: apja a Fehér-tenger melletti Arhangelszkben volt halász, a koronabirtok jobbágya. Az ifjú Lomonoszov innen szökött Moszkvába, ahol a Szláv-görög-latin Akadémián kezdte meg felsőfokú tanulmányait, innen tanárai Kijevbe küldték, majd útja a szentpétervári Akadémiára vezetett, természettudományi ismeretek megalapozására. 1736-tól 1741-ig német egyetemen, Freiburgban tanult, egyebek közt kohászati, bányászati, fizikai és kémiai stúdiumokat folytatott. Hazatérése után élénk irodalmi és tudományos tevékenységével nagymértékben elősegítette az orosz irodalom és a tudomány fejlődését, jelentős szerepe volt a Moszkvai Egyetem létrehozásában (1755).

Fölismerte a nyelv fontosságát az új, európai szintű irodalom, s végső soron, a szellemi élet magasabb fokú művelése feltételeként. Ezzel ő is azt az utat járta, amelyet más, közép- és kelet-európai irodalmak jeles képviselői a 18. század második felében, mint pl. a magyar testőrírók, Bessenyei György, majd Kazinczy Ferenc és Batsányi János. Nyelvészeti és poétikai értekezéseiben az egyházi szláv és az orosz irodalmi nyelv normáit írja le, megfogalmazza az irodalmi nyelv sajátosságait. A „Levél az orosz verselés szabályairól” c. értekezésében Tregyiakovszkij nézeteivel vitázva kidolgozott egy lényegében máig érvényes verstani szabályrendszert (1739. Письмо о правилах российского стихотвоства). Nyelvtani, retorikai és stilisztikai írásai szintén korszakos jelentőségűek (1755, 1757. Российская грамматика, 1748. Краткое руководство к красноречию, 1757. О пользе книг церковных).

Költői teljesítményének értékét kortársai közül többen vitatták, dicsőítő ódáit dagályosnak, bonyolultnak tartották, de az orosz költői nyelv fejlődésében játszott szerepét végül vetélytársai (mint pl. Szumarokov) is elismerik. A Lomonoszov-ódák szónokiassága alkalmi jellegükből következett: többnyire ünnepi alkalomra, előadásra szánta őket, ez meghatározta patetikus hangvételüket. Filozófiai ódái a deizmus szellemében fogantak (1743. Вечерние размышления о божием величестве, при случае великого северного сияния – Esti gondolatok a felséges északi fénynél az isteni nagyságról). Műfordítóként is tudott maradandót alkotni: költői hitvallását négy Anakreón-óda fordításával s a rájuk adott saját válaszaival fogalmazta meg.

Alekszandr Petrovics Szumarokov (1717—77) az orosz klasszicizmus képviselői közt a tisztán irodalmi indíttatású alkotók közé tartozik. Főnemesi család sarjaként gyermekkorától kezdve elit oktatásban részesült, majd a pétervári kadétiskolában – mely I. Péter idejéhez képest nagyobb súlyt helyezett a humán ismeretekre – szerezte meg műveltségét. Az orosz klasszicista tragédia megteremtője, az ő kezdeményezésére jött létre az első önálló színház (1756). A sikeresebb darabjai közé tartozik A trónbitorló (1771. Дмитрий самозванец). Tragédiáin érezhetó Corneille és Racine hatása. Írt komédiákat is, ebben Molière mintáját követi. A lírai műnemben alkotott dalokat, elégiákat, szonetteket, zsoltárparafrázisokat, vallásos ódákat, szatírákat és verses episztolákat, melyek a költészet problémáival foglalkoznak. Boileau költészettanának átdolgozásával saját ars poeticáját fogalmazta meg (1747. О стихотворстве). Szatíráiban a minden korban jellemző bűnöket, társadalmi visszaéléseket (korrupció, kapzsiság, tudatlanság, stb.) állítja pellengérre, de költőtársairól, Tregyiakovszkijról és Lomonoszovról is torzképet rajzol. Állatmeséinek érdeme a gördülékeny, élő orosz nyelvezet. A költői stílus, a különböző műfajok, az irodalmi nyelv és a verstechnika kimunkálásában jelentős eredményeket ért el, melyeket követői fejlesztettek tovább.

Az 1760-as évek, II. Katalin trónra lépése az irodalom és a publicisztika szempontjából új korszak kezdetét jelzi az orosz irodalomban: a két főváros, Pétervár és Moszkva „versengése” kedvezett a publicisztika, a színház és általában, az irodalom fellendülésének. Ebből az időszakból kiemelkedő szerző Mihail Matvejevics Heraszkov (1733 – 1807), aki az orosz szabadkőműves mozgalom vezető személyisége is egyúttal. Művei a klasszicizmus szellemében fogantak, főként filozófiai regényei (1768. Нума Помпилий или процветающий Рим – Numa Pompilius avagy a virágzó Róma, 1786. Кадмост и Гармония – Kadmosz és Harmónia) és Rosszijada (1779. Россияда) című eposza keltett nagy figyelmet kortársai körében. A korszak másik jeles szerzője a komédiaíró Denisz Ivanovics Fonvizin (1745? – 92), aki színdarabok fordításával és átdolgozásával lépett az irodalmi pályára, majd hamarosan önálló művekkel jelentkezett. A brigadéros (1766-69. Бригадир) és A kamasz (1781. Недоросль) című szatírikus hangú darabjai komoly sikert arattak, mert alakjai, témái és nyelvezetük egyaránt az ismert orosz valóságot tükrözték: a korábbi szatirikus költeményekben (pl. Kantyemir és Szumarokov műveiben) kárhoztatott vétkek és jellemhibák, a műveletlenséggel párosult gőg, a parlagiság ostorozása és a felvilágosító szellem küzdelmei, erőfeszítései a kor nemesen gondolkodó emberei számára egyaránt ismert és mélyen átélt problémák voltak.

Az orosz publicisztika és könyvkiadás területén kiemelkedő jelentőségű Nyikolaj Ivanovics Novikov (1744–1818) munkássága. Olyan alapvető kiadványok, kezdeményezések fűződnek nevéhez, mint az orosz írásbeliség dokumentumai, a Régi orosz könyvtár (1773–75), valamint az első orosz irodalmi lexikon megjelentetése (1772. Опыт исторического словаря о российских писателях). Szatirikus folyóirata, az „Ingyenélő” (1769 – 70. Трутень) a korabeli oroszországi viszonyokat, a társadalmi igazságtalanságokat, a földesurak visszaéléseit bírálja, immár eltávolodva a klasszicista szatíra általánosságaitól, miként Fonvizin komédiáiban láttuk. II. Katalin lapja, a Mindenféle (1769. Всякая всячина) több szatirikus lap megindulását inspirálta, bár az uralkodónő szerette volna kordában tartani a kritikai lendületet, inkább ártalmatlan, szórakoztató-nevelő cikkeket látott volna szívesen, ám az orosz valóság gondoskodott „kemény témákról”. Novikov is szabadkőműves eszméket vallott, kezdetben ilyen szellemű műveket is kiadott, később inkább olyan filozófiai és pedagógiai alkotásokat jelentetett meg, melyekkel a fiatalabb nemzedékek nevelődését igyekezett szolgálni.

Az orosz klasszicizmus utolsó szakaszának alkotói közt említést érdemel a színműíró Jakov Boriszovics Knyazsnyin (1742-1791) és a költő Vaszilij Vasziljevics Kapnyiszt (1758-1828). Irodalmi munkásságukat már az új stílusáramlatok és témák alakítják: a nemzeti múlt és a folklór iránti érdeklődés. A századvég azonban két igen jelentős alkotó – Gyerzsavin és Ragyiscsev – kibontakozásának ideje, művészetük már az átmeneti kor jegyeit hordozza: a letűnőben lévő klasszicizmus, valamint a preromantika és a szentimentalizmus ötvöződik munkásságukban.

Gavriil Romanovics Gyerzsavin (1743-1816), a 18. századi orosz irodalom egyik legnagyobb költője, a klasszicizmus betetőzője és a romantika előkészítője. Tehetsége mostoha körülmények között tört magának utat. Elszegényedett bojárcsalád sarjaként sok hányattatás, katonai szolgálat, egyebek közt a Pugacsov-felkelés leverésében tanúsított vitézsége folytán jutott előbbre, s különféle tisztségek betöltése után II. Katalin udvarában kapott fontos megbízatásokat, de a hatalommal szemben minden körülmények között megőrizte kritikus, szuverén magatartását. Költői pályája az 1770-es évek elején indult. A sikert II. Katalinhoz szóló ódája hozta meg neki (1782. Óda Felicához…– Ода к премудрой киргиз-кайсацкой царевне Фелице...). A lomonoszovi heroikus ódát fejleszti tovább, a klasszicizmus fennkölt, objektív hangvétele mellett egyre inkább a személyes, lélektani ábrázolás jellemzi ódáit. Nagy filozófiai verseiben (1779. Mescserszkij herceg halálára – На смерть князя Мещерского; 1784. Isten – Бог) az elmúlás témája szólal meg sok változatban, a Biblia, főképp a Zsoltárok könyve hangjára emlékeztető stílusban, de a középkori haláltánc-irodalom toposzai is föltűnnek bennük. A zsoltáros hang egyik fő jellemzője Gyerzsavin költészetének. A 82. zsoltár (a héber kánon szerint) parafrázisát, A hatalmasoknak és a bíráknak (1780. Властителям и судиям) c. versét a cenzúra betiltotta, s évtizedekig nem jelenhetett meg, mert benne az „igazságtalan felsőségeket” ostorozza – a zsoltáros nyomán –, de az is közrejátszott ebben az elhallgattatásban, hogy a francia forradalom idején, Párizs utcáin is e zsoltárt énekelték a tömegek. Az 1790-es évek jelentős versei közé tartozik A vízesés (1791. Водопад), a korábbi filozófiai ódákban már érzékelhető szubjektivitás itt még inkább szembetűnővé válik: valóságos élményből, egy karéliai hatalmas vízesés látványából kiindulva elmélkedik az élet örvényléséről, a földi nagyság, a sors változékonyságáról, szép részletleírásokkal (táj, erdő, a víz zúgásának érzékeltetése). A Fecske (1792-95. Ласточка) c. versében a lélek-szimbólum madár egyúttal szeretett első felesége, Katyerina elvesztésének fájdalmát is megjeleníti.

A költő az 1790-es évek végétől kísérletezik az Európában is ekkortájt divatozó anakreóni költészettel. A nagy lírai formáktól, a filozófiai ódáktól eljut a rokokó által kedvelt miniatűr dalformához. Az 1800-as évek első évtizedében pedig az elégia válik uralkodóvá költészetében (1807. Jevgenyijnek. Zvankai élet – Евгению. Жизнь званская), témái közt pedig a horatiusi magatartás, az elmúlás tudatában az élet derűsebb köreinek keresése. Szintén a latin költő nyomán fogalmazza meg saját ars poeticáját (Emlékművem – Памятник), melynek alapja az igaz, a jó és a szép képviselete a mindenkori hatalom ellenében. Ezzel nemcsak formai tekintetben lesz az előfutára Zsukovszkij és Puskin nemzedékének, hanem etikai tartását, bátorságát és költői öntudatát is példaként hagyományozza tovább.

Alekszandr Nyikolajevics Ragyiscsev (1749 – 1802) az orosz felvilágosodás irodalmának tragikus sorsú, tehetséges képviselője. Az előkelő családból származó ifjú a lipcsei egyetemen jogot tanul, itt ismerkedik meg a francia felvilágosodás társadalomtudományi, filozófiai és szépirodalmi eszméivel, műveivel, mely hatás később írói pályáját jelentősen meghatározza. Hazájába visszatérve csalódottan tapasztalta, hogy a II. Katalin nevéhez fűződő felvilágosult abszolutizmusnak milyen árnyoldalai vannak, melyek külföldről, kívülről nem látszanak olyan élesen. Hivatali munkája során szembesül a jobbágyrendszer kegyetlenségeivel, az erőszakos katonasorozás embertelenségével. Figyelemmel kíséri az amerikai függetlenségi háborút, nézetei a köztársasági államforma megszületése hatására radikalizálódnak. Ez jut kifejezésre Szabadság (17783-85. Вольность) c. ódájában: az önkényuralmat ostorozza, a társadalmi egyenlőség eszméjét dicsőíti – évekkel a francia forradalom előtt! Fő művét, az Utazás Pétervárról Moszkvába (1785-89. Путешествие из Петербурга в Москву) c. könyvet, mely a jobbágyrendszer éles szavú bírálata, saját házi nyomdájában adta ki. Műfajához mintául választotta Lawrence Sterne Szentimentális utazását, a Pétervár és Moszkva közt postakocsin utazó nemes úr szemlélődő, megfigyelő, tájékozódó, részvétteli beszélgető pozíciójából fejti ki, leplezi le az orosz élet torzulásait. Filozófiai, publicisztikai, társadalomelméleti kérdések váltakoznak a dialógusokkal és a konkrét falusi képek leírásával. Könyvét a megjelenés után betiltották, kéziratos másolatait is üldözték, olvasásáért börtönbüntetés járt. Második kiadása csak 1905-ben jelenhetett meg Oroszországban! Az írót II. Katalin előbb halálra ítéltette, ezt azután szibériai száműzetésre változtatta, innen amnesztiával szabadult. I. Sándor cár alatt részt vett a törvényelőkészítő bizottságban, de a jobbágyfelszabadításra vonatkozó javaslatait elutasították. 1802-ben öngyilkos lett.

Az orosz szentimentalizmus két alkotó nevéhez köthető: egyikük, Mihail Nyikityics Muravjov (1757-1807) felvilágosult szellemű, művelt pedagógus, Sándor és Konstantin cárevicsek nevelője. Versei és prózai művei az európai szentimentalizmus hatását mutatják. Ódák c. kötetében a személyes mozzanatok – érzések, lírai hangulatok, barátainak szóló ajánlások – uralkodnak, prózáját (1778. Írótáblák – Дщицы для записывания) is sajátos zeneiség, líraiság jellemzi. Stílusa, rokonszenves egyénisége, etikai tartása mintát jelentett több kortársának és fiatalabb írótársának.

A másik, Nyikolaj Mihajlovics Karamzin (1766-1826) az orosz szentimentalizmus legfőbb képviselője. Tatár nemzetségből származó ősök sarja, előkelő magániskolákban sajátította el a felvilágosodás művelődési eszményeit, erkölcsi alapelveit. Pályakezdőként Novikov köréhez tartozott, kezdetben fordításokkal jelentkezett (Shakespeare, Lessing drámáiból), később önálló művekkel. Nagy európai körútra indult 1789-ben (Németország, Franciaország, Svájc, Anglia), személyes élményei fűződnek a francia forradalom kezdeti időszakához, minderről az Egy orosz utazó levelei (1791-92. Письма русского путешественника) c. esszégyűjteményében számol be. Hajlékony, árnyalt stílus, érdekes előadásmód jellemzi, az egyidejűség élményét sikerül megteremtenie, pedig a hazatérése után pár évvel később fogalmazta meg tapasztalatait, gondolatait a fiktív levél, a szentimentalizmus egyik kedvelt műfajában. Igazi irodalmi sikerét a Szegény Liza (1792. Бедная Лиза) c. elbeszélése hozta meg, mely az orosz szentimentalizmusnak olyan alapműve, mint a németnek Goethe Wertherje, vagy a magyarnak Kármán József Fanni hagyományai c. levélregénye. Közös vonásaik: a természet és az érzelmek kultusza, a szív jogainak hangoztatása, a hősök életidegen, túlzott érzékenysége. Témája a szentimentalizmus sablonját követi: az egyszerű, de tiszta, mély érzésű parasztlány és a városi nemesifjú egyenlőtlen, boldogtalan szerelme, amely mindkét fiatal – a hűséges Liza és a hűtlen Eraszt – halálával végződik.

Karamzin hozta létre és néhány évig szerkesztette a Vesztnyik Jevropi (1802-30) c. irodalmi és társadalmi folyóiratot, melyben a kor legjelentősebb írói, költői publikáltak. 1804-től élete végéig történészként tevékenykedett: Oroszország történelmét kutatta s írta folyamatosan, végül tizenegy kötet készült el, Borisz Godunov, azaz, a „zavaros időszak” (szmuta) eseményeivel bezáróan. Puskin is erre a tényanyagra építette Borisz Godunov c. tragédiáját.

A 19. SZÁZADI OROSZ IRODALOM

Az orosz irodalom történetében a 19. századnak olyan óriási jelentősége van, mint az európai történelemben és kultúrában a reneszánsznak. Oroszország ekkor válik igazi nagyhatalommá, a belső szellemi erők is koncentráltan vannak jelen, így minden feltétel együtt van a nagy témák, nagy gondolatok világirodalmi rangú kifejezésére. Az alábbiakban vázlatosan áttekintjük ezt a gazdag századot, s ehhez a rövid bemutatáshoz szükséges néhány korszak-sémát is bevezetnünk, a tájékozódás megkönnyítéséhez. Fontos időbeli tagolódást jelent a század derekán az európai történelemben oly meghatározó 1848-49-es forradalmi fellendülés-sorozat és ezek leverése. Bár az oroszoknál éppen nem ment végbe a „népek tavaszának” nevezett forradalom, sőt, ők voltak, akik a magyart leverni segítettek az osztrákoknak, de az értelmiség, a szellemi elit számára mégis jelentős vízválasztó lesz ez a dátum. Részben azért is, mert nagyjából ebben az időszakban válik érzékelhetővé a nagy stíluskorszakok váltása: a romantika már letűnőben van, s egyre markánsabban kirajzolódik a realisztikus ábrázolás, az új témák megjelenése és a regény műfajának uralkodóvá válása. A század első felét az alábbiak szerint tagolhatjuk:

A romantika kezdeti szakasza: 1801-15
Az érett romantika, 1815-25
A párhuzamos irányzatok, romantika és a bontakozó realizmus együttélése, az 1820-as évek végétől az 1840-es évek végéig.

A század második fele kevésbé tagolható a stílusirányzatok szerint, itt inkább a történelmi dátumok jelentenek valamelyest igazodási pontokat:

1855-től 1881-ig II. Sándor reformjai hatására fellendülés a társadalmi és kulturális életben (pl. jobbágyfelszabadítás 1861-ben, különféle intézményi reformok).
1881-től a század végéig, III. Sándor uralma alatt újabb visszahajlás I. Miklós diktatúrájának szelleméhez, s ezzel párhuzamosan a társadalmi mozgalmak radikalizálódása, a feszültségek növekedése.

Mindez erőteljesen tükröződik az irodalomban is, de nem mechanikusan, hanem a kor nagy történelmi mozgásai által előidézett szellemi, filozófiai, pszichológiai, vallási kríziseire adandó válaszok, vagy csupán a kérdések fölvetése, megfogalmazása által.

A 19. század első felének gazdag irodalmából három nagy életművet tárgyalunk részletesebben –Puskin, Gogol Lermontov művészetét –, a többi, ugyancsak fontos alkotó – Zsukovszkij, Krilov, Gribojedov, Csaadajev, Baratinszkij, Tyutcsev, Odojevszkij – életművére, jelentőségére röviden utalunk. Kronológiai sorrend szerint, tehát a szerzők pályafutásának, irodalmi fellépésének rendje alapján tekintjük át ezt a korszakot, hogy a stílusirányzatok, eszmék, iskolák, személyi kapcsolatok természetes alakulását ilyen módon nyomon követhessük. Az egyes alkotói pályaképek azonban nem sorolhatók be mechanikusan a fönti korszakhatárok közé, hiszen egy-egy szerző élete két vagy több stíluskorszakot is magába fogadhat, a változás, alakulás iránya is minden esetben egyéni módon megy végbe.

KLASSZIKA ÉS ROMANTIKA HATÁRÁN

A század első évtizedeinek egyik legjelentősebb költője Vaszilij Andrejevics Zsukovszkij (1783-1852). Költészete összekötő kapocs a 18. század öröksége és az új irodalmi, esztétikai irányzatok (romantika) között. Megújító szerepe a dal, az elégia, a románc, a verses levél és a ballada műfajában s a modern orosz költői nyelv kimunkálásában érvényesül. A misztikus hangulatok iránti fogékonyság, a zeneiség, a szépség iránti vágy jellemzi líráját. A kifejezhetetlen (1819. Невыразимое) a Lalla Rookh (1821. Лалла Рук) és A tenger (1824. Море) legszebb példái Zsukovszkij romantikus ihletének, az orosz romantika kiemelkedő darabjai. Összekapcsolja őket a költő alapvető eszménye, a harmónia, a szép, a jó és az igaz egységének hite, a lélek titokzatos életének sejtelme.

Az orosz balladaköltészetet is Zsukovszkij emeli magas szintre: a német Bürger és Uhland balladáiból készít orosz parafrázisokat, majd mintáitól eltávolodva rátalál jellegzetesen orosz témákra és formanyelvre. Sok esetben fölhasználja az orosz folklór elemeit, mint pl. két híres balladájában, a Bürger-témára készített variációkban, a Ljudmilában és a Szvetlanában; mindkettő kísértetballada, az álomfejtés, a tükörjóslás hiedelmei a fantasztikum megteremtését, a nappali és éjszakai világ kettősségét – átvitt értelemben is – szolgálják. Az elbeszélő költemény műfajának meghonosítása is az ő nevéhez fűződik: Byron Chilloni fogoly c. poémájának átköltésével (1821-22) nyitja meg azt a sort, melyet hamarosan Puskin és Lermontov is követ. Vele éri el tetőpontját a preromantikus költészet, s vele kezdődik a romantika.

Ivan Andrejevics Krilov (1769–1844) pályakezdése a klasszicista nemzedék (Fonvizin, Gyerzsavin, Karamzin) fellépésével esik egybe, de túléli a következő korszak legtöbb alkotóját, tkp. különböző, egymást követő irodalmi áramlatok, stílusirányzatok találkoznak életművében: a klasszicizmus, a szentimentalizmus, a preromantika, a romantika és a bontakozó realizmus alapvonásai. Életművének máig eleven részét állatmeséi alkotják. A 18. századi orosz irodalmi hagyományok (Lomonoszov, Tregyiakovszkij, Heraszkov, Szumarokov) mellett az ezópuszi fabula La Fontaine által megújított mintáját követi, felhasználva az orosz folklór elemeit is. Meséi nagyon széles témakörből merítenek. A Napóleon elleni honvédő háború adja a témáját pl. A Varjú és a Tyúk (Ворона и Курица,) A Farkas és a Kutyák (Волк на псарне), a Civakodók (Раздел) c. fabuláinak, melyekben a külső veszéllyel sem törődő emberi önzés és széthúzás szomorú következményeire mutat rá. Gyakran visszatérő problémái: a világban működő Gonosz, az igazságtalanság, a gyöngéket eltaposó erőszak, az ostoba fölfuvalkodottság – melyek Ezópusztól kezdve minden kor számára időszerűek (1807. Királyt akarnak a Békák – Лягушки, просящие царя, 1808. A Farkas és a Bárány – Волк и Ягненок, 1824. A Halak tánca – Рыбьи пляски, stb.).

Az 1800-as évek első harmadában lép színre a fiatalon elhunyt tehetséges költő, drámaíró és diplomata, Alekszandr Szergejevics Gribojedov (1795–1829). A tragikus körülmények között, teheráni diplomáciai szolgálata idején megölt szerző egyetlen komédiája, Az ész bajjal jár (1824/25. Горе от ума) előkelő helyet biztosít számára az orosz irodalomtörténetben. A mű még több szálon kapcsolódik a klasszicista hagyományokhoz, de már érzékelhető az elmozdulás a realizmus irányába. A kor legtöbbet vitatott problémáit sűríti magába az öntelt tudatlanság, divatmajmolás, üresfejű karriervadászok és az erkölcsi, szellemi értékeket érvényesíteni kívánó hős ellentétében. Csackij, a főhős vereséget szenved törekvéseiben, hogy szerelmét, Szofját kivonja a hamis illúziók világából és leleplezze környezete ostobaságát, szolgalelkűségét. Az ellentábor figuráit nagyon találóan, a klasszicista hagyományok szellemében beszélő nevekkel jellemzi a szerző, s a komédia keserű végkifejlete abból a szkeptikus meggyőződéséből fakad, hogy a világ többnyire javíthatatlan, főként, ha, mint Csackij, túlságosan egyoldalúan, csak az ész segítségével kívánja valaki megváltoztatni. A felvilágosodás racionalizmusából való kiábrándulás szólal meg a színműben, kortársai közül sokan vitatják ezt a kiélezett ellentétet, de a későbbi nemzedékek, Gogol, Dosztojevszkij, Goncsarov, Herzen, Blok, elismerően írnak Gribojedov „keserű komédiájáról”.

A 19. század első felében nagy hatást gyakorolt a romantikus nemzedékre a filozófus Pjotr Jakovlevics Csaadajev (1794–1856): Filozófiai levelei (1828-30. Les lettres philosophiques, adressées a une Dame) melyekből csak egyet publikált – s ez is súlyos következményekkel járt számára – okán soroljuk az orosz irodalom és filozófiatörténet jeles alkotói közé. 1821-24 között, nyugat-európai tanulmányútján megismeri a kor jelentős európai filozófusait, s ennek hatására ő is az ún. keresztény modernizmus eszméit követi, a vallás, a filozófia, a történelem, a természettudományok, a művészet, és az irodalom egységén alapuló gondolatrendszert. Témái a következők: hazája történelme, kultúrája, a jobbágyrendszer és a pravoszlávia bírálata, a katolikus francia filozófia (Bonald, Lamennais, de Maistre) alapelveinek értékelése, a Gondviselés és a történelem összefüggéseinek keresése, az Istenember megjelenése a világban, az apokaliptikus várakozások (melyek a századvégen Vlagyimir Szolovjov filozófiájában kapnak igazán mély kifejtést). Az Első levél 1836-ban megjelent a Tyeleszkop c. irodalmi, esztétikai folyóiratban, s az Oroszországot érintő kritikája s a katolicizmussal rokonszenvező nézetei óriási botrányt váltottak ki. A szerzőt I. Miklós cár őrültnek nyilvánította, a folyóiratot betiltotta, a szerkesztőt Szibériába száműzette. Csaadajev életében több műve nem jelent meg, a nyolc filozófiai levél és az Egy őrült magamentsége (1837. Apologie d’un Fou) először 1935-ben látott napvilágot D. I. Sahovszkoj gondozásában, orosz fordításban.

PUSKIN

Az orosz irodalom Alekszandr Szergejevics Puskin (1799–1837) művészetével emelkedik világirodalmi rangra. Mindhárom műnemben – líra, epika, dráma – alapvető fontosságú műveket alkotott, az utána következő nemzedékek számára az ő életműve jelentette a meghatározó kánont, a követendő mintát.

A költő részben tősgyökeres orosz arisztokraták, részben I. Péter etióp származású apródjának, Hannibálnak leszármazottja, családfáján kiemelkedő történelmi személyiségeket találhatunk. Gyermekkora Moszkvában telik, francia nevelők, az apa irodalmi könyvtára és kapcsolatai, valamint dajkája, Arina Rogyionovna hatása alatt. Műveltségének igazi megalapozását a Szentpétervár közelében létesített elit iskolában, a Carszkoje Szelo-i líceumban kapja 1811–16 között, s később is sok versében megemlékezik a szeretett iskoláról, a társakról és tanárairól. 1817-ben a Külügyi Kollégiumban lesz titkár, de érdeklődése az irodalom és a színház világához kötődik, csípős epigrammákat és szatírákat ír a fennálló viszonyok ellen, ódákban lelkesedik a szabadságért (1818. К Чаадаеву – Csaadajevhez, 1818. Вольность – Óda a szabadsághoz). Korai lírájára jellemző az anakreoni költészet divatjának követése, a bor és a szerelem megéneklése, de már megjelennek olyan motívumok is, melyek egész költészetéhez kulcsot adnak, pl. a szabadság fogalmának és jelentésrétegeinek gazdag változatai. Első elbeszélő költeménye, a Ruszlán és Ludmila (1820) nagy vitákat kavart a konzervatív irodalmi táborban, mert az egysíkúan értelmezett romantikus felfogást, a „hősi múltat” és a legendás-mesés balladai misztikát kissé ironikus megvilágításban vonultatja föl. 1820–1824 között éles hangú epigrammái miatt a déli területeken, Besszarábiában és a Kaukázusban tölti a száműzetés éveit. Byron poémái hatására sorra írja elbeszélő költeményeit (Кавказский пленник – A kaukázusi fogoly, Бахчисарайский фонтан – A bahcsiszeráji szökőkút, Цыганы – Cigányok), melyekben sikerül megteremtenie a műfaj Byrontól függetlenebb, mélyebb gondolati tartalommal és drámai feszültséggel telített változatát. Lírai költészetére ebben az időben a romantikus témák és hangulatok mellett az antik minták, elsősorban Ovidius iránti lelkesedése nyomja rá bélyegét (Кинжал – A tőr, Свободы сеятель пустынный. – A magvető, Мое беспечное незнанье – Egy gaz démon fellázította, К Овидию – Ovidiushoz stb.).

Кisinyovi tartózkodása idején kezdi el az Anyegin (1823–1831. Евгений Онегин) c. verses regényének írását, tervei szerint Byron Don Juanjának orosz változatát szerette volna megteremteni. Puskin hőse azonban a nyolc évig tartó alkotási folyamatban nagy mértékben függetlenedik az angol mintától, a mű mind szerkezetében, mind hőseinek ábrázolásában harmonikusabb, átgondoltabb, méltán tarthatjuk az orosz regény kialakulásában is alapvető fontosságú alkotásnak. A nyolc fejezetből álló verses regény a látszólagos egyszerűség és közvetlenség ellenére igen feszes, szimmetrikus szerkezetre s bonyolult, „több rétegű” szövegre épül: az intonáció- és szempontváltások, az asszociációk rendszere, a szerzői irónia, az irodalmi előzmények integrálása együtt alkotják a mű intenzitását. Szüzséje Anyegin és Tatjana szerelme, a boldogság esélyének eljátszása, de a költő mindezt beleágyazza egy rendkívül szellemes, kortörténeti szempontból hiteles és eleven környezetbe; az első fejezetben a pétervári aranyifjak és Anyegin életmódja, a másodikban Tatjana környezete, az orosz vidéki udvarházak élete tárul föl, ezután a gyors kibontakozás, Tatjana szerelme és levélbeli vallomása, majd Anyegin fölényes, ám érzelmeket sejtető elutasítása következik. Az ötödik fejezet sajátságos középpontot jelent: a télre fordult időszakban, a falusi szokások, babonák, szerelmi jóslások közegében Tatjana, közelgő névnapjának előestéjén álmot lát, mely sok archetipikus mozzanatával a későbbi tragikus fejlemények előre jelzése – de az olvasó ezt csak a mű végén érti meg. A hatodik fejezetben éri el a cselekmény a tragikus mélypontot: egy értelmetlen párbajban Anyegin megöli barátját, Lenszkijt (aki Tatjana húgának, Olgának a vőlegénye), s ezzel lezáródik a hősök életének első szakasza, Anyegin elutazik, Tatjana magába zárkózva töpreng szerelme tárgyáról: vajon démon, angyal vagy épp Childe Harold moszkvai utánzója volt-e? Szülői határozatra Moszkvába kerül s férjhez kell mennie, szándéka, érzelmei ellenére. A nyolcadik fejezet az egykori szerelmesek váratlan újabb találkozásának és a másodszor ismétlődő elutasításnak – ezúttal Tatjana részéről – drámája. A hosszú utazásról visszatért Anyegin az elegáns tábornoknéban fölismeri a hajdani romantikus, mélyen érző fiatal lányt, immár ünnepelt és tisztelt társadalmi pozícióban, s egyszerre szenvedélyesen beleszeret. A szimmetria itt is létrejön: most ő ír vallomásos levelet az asszonynak, s ő kapja meg a visszautasítást – bár Tatjana még mindig szereti, de nem hagyja el miatta férjét, akinek hűséget esküdött, nem hiszi, nem vállalja, hogy más boldogtalansága árán ő maga Anyeginnel boldog lehessen. Választásában mindenekelőtt az erkölcs és a felelősségteljes élet tudatos követése jelenik meg: az egyszer eljátszott esélyt nem lehet már visszahozni, az időt és az átszenvedett éveket visszaforgatni, semmissé tenni, s döntésében bölcsebbnek mutatkozik, mint Anyegin, aki mindkét esetben a pillanatnyi hangulatait, önzését engedte felülkerekedni, azért vesztette el mindkettejük számára az igazi szerelem lehetőségét.

Puskin déli száműzetése 1824-től 1826-ig házi őrizetre változik családi birtokukon, Mihajlovszkojéban. Ennek az időszaknak a termékei a nagy lírai költemények (pl. К морю – A tengerhez, 19 Октября – Október 19, Зимний вечер – Téli este), a Borisz Godunov c. dráma és a Nulin gróf (Граф Нулин) c. elbeszélő költemény, valamint Shakespeare drámáinak tanulmányozása. A következő életszakasza 1826-tól 1829-ig rendkívül mozgalmas: a dekabrista fölkelés (melyet egyébként Puskin nem helyeselt, nem is vett részt benne, de több barátja, ismerőse közéjük tartozott, s az Üzenet Szibériába – 1827. Во глубине сибирских руд – c. versében vállalja a szolidaritást velük) leverése után I. Miklós cár föloldja a költő házi őrizetét, bevonja az udvari környezetbe, de ez nem más, mint burkolt megfigyelés, a költő szabadságának fenyegetése – egyelőre még finom eszközökkel. Ekkor írja parodisztikus elbeszélő költeményét, a Gábriászt (Гавриилиада), mely életében nem jelenhetett meg nyomtatásban „szentségtörő” tartalma – az angyali üdvözlet paródiája – miatt; a Poltava (1828. Полтава) a legjobb elbeszélő költeményei közé tartozik, már a Byron-hatás meghaladása, történetfilozófiai gondolatai körvonalazódnak benne. Élete Moszkva, Szentpétervár és egy kaukázusi utazás színterein zajlik. 1830-ban feleségül veszi Natalja Goncsarovát, egy gazdag arisztokrata család lányát, s 1831-től Pétervárott, az udvar környezetében élnek. Az 1830-as év őszét birtokrendezés ügyében Bolgyinóban tölti, ahonnan három hónapig a kolerajárvány miatt nem mozdulhatott ki. Művészi szempontból rendkívül termékeny ez az időszak: novellaciklus ír a Néhai Ivan Petrovics Belkin elbeszélései (Повести покойного Ивана Петровича Белкина) címmel, továbbá az ún. kistragédiákat (Скупой рыцар – A fukar lovag, Каменный гость – Don Juan kővendége, Моцарт и Сальери – Mozart és Salieri, Пип во время чумы – Dínomdánom pestis idején), A kolomnai házikó (Домик в Коломне) c. poémát és harminc lírai költeményt.

A szentpétervári élethez ambivalensen viszonyult: minduntalan veszélyeztetve látta szabadságát, becsületét, családi életének nyugalmát az udvari intrikák miatt. Ugyanakkor a szellemi környezet, írók, költők barátsága rendkívül inspiráló hatással volt munkájára. Az orosz történelem kérdéseivel foglalkozik, adatokat gyűjt a Pugacsov-lázadásról, majd ebből regényt ír (Капитанская дочка – A kapitány lánya, 1836). Ebben a korszakban keletkezik A pikk dáma (Пиковая дама) c. elbeszélés, a Dubrovszkij c. kisregény, A bronzlovas (Медный всадник) c. elbeszélő költemény, továbbá öt verses meséje, s nagyszerű lírai költemények sora (pl. Осень – Ősz, Не дай мне Бог сойти с ума – Uram, ne vedd el ép eszem, Пора, мой друг, пора – Barátom, már elég!, Вновь я посетил – Hazatérés, Я памятник себе воздвиг – Az emlékmű, Была пора – Volt idő). A költő személyes élete azonban egyre több feszültséggel terhelődött: elmélyült a konfliktus közte és az előkelő társaság egyes tagjai közt, családi életének intimitásába gázolnak, rosszindulatú pletykákat terjesztenek feleségéről. Puskin végül párbajjal akarja megoldani a helyzetet, de ellenfele golyója őt pusztítja el, élete, alkotóereje teljében.

Életművének sokrétűsége, a betetőzés és az új kezdetek harmóniája, tematikai és műfaji gazdagsága valóban az orosz irodalom aranykorának nyitánya volt.

A PUSKINI KORSZAK ALKOTÓI

Az orosz irodalom ún. puskini korszakához sorolható még három olyan költő, író, akiknek az életművét fontos számon tartanunk, hogy lássuk, a „nagyok” milyen közegben alkotnak, milyen hatásokat jelentenek az adott korszak szellemi életére.

Jevgenyij Abramovics Baratinszkij (1800–1844) a klasszicista irodalom felől érkezik el a romantika szelleméhez és kifejezésmódjához. Magányos és független alkotó, nem sorolható be semmilyen csoportba vagy irodalmi iskolához. Korai költészetében egyszerre van jelen az epikureista tematika és a tűnődésre való hajlam, mely lírai-filozófiai meditációkban jut kifejezésre (1823. Безнадежность – Reménytelenség, 1825. Стансы – Stancák). Madrigálokat, sírfeliratokat és epigrammákat ír, de igazi műfaja az elégia. Kísérletezik az 1820-as években divatozó elbeszélő költemény műfajával is (pl. 1824-25. Эда – Eda, 1829-31. Цыганка – Cigánylány). 1827-ben adja ki első versgyűjteményét, melyet a kortárs kritikákkal szemben Puskin értő figyelme, elismerése fogad. Utolsó kötetében (1842. Сумерки – Alkonyat) a gondolati verseké a meghatározó szerep, melyeket a költő egy-egy eszme köré csoportosít. Legszebb darabja az Ősz (Осень) c. óda.

Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803–1873) születési dátumát és költői indulását tekintve szintén a puskini nemzedékhez tartozik, Puskinnál négy, Baratinszkijnél három évvel fiatalabb. Költészete azonban már egészen más kód alapján, a gondolkodó szerepében szerveződik. Kizárólag lírikus, alig háromszáz lakonikus vers alkotja költői életművét, azonban a gondolati mélység, telítettség és a kifejezésmód tekintetében világirodalmi rangú költő. 1822-39-ig külföldön lát el diplomáciai szolgálatot az orosz követségeken, Münchenben tizenöt évig, Torinóban két évig. Bajorországi szolgálata elején ismerkedik meg Heinével. Első irodalmi kísérletei fordítások voltak, Goethe, Schiller és Heine versei. 1836-ban Puskin folyóirata, a Szovremennyik huszonnégy verset és műfordítást közöl Tyutcsevtől. A következő években első felesége halála (1838) és a végleges hazatelepülés (1844) gondjai elvonják figyelmét a költészettől, alig ír néhány verset a negyvenes években. Magánélete drámaian alakul: másodszor is megházasodik, majd később beleszeret egy jóval fiatalabb lányba, Jelizaveta Gyenyiszjevába; ez a szerelem tizenöt szenvedélyes évet (1850-1864) és egy szerelmes versciklust terem (pl. 1851. Ó, milyen gyilkos a szerelmünk - О, как убийственно мы любим, 1852. Ismertem szemeket - Я очи знал, 1854. Végső szerelem – Последняя любовь). Gyenyiszjeva halála végig fájdalmas seb marad lelkében. 1854-ben jelenik meg első önálló verseskötete, melynek nagyon pozitív kritikai visszhangja volt.

Három nagy tematikai egység segítségével tekinthetjük át költészetét: 1. a világegyetem képei, 2. az önismeret lírája, 3. romantikus történetszemlélet.

Az első témakör versei a már ismert antinómiákat vetítik ki: a káosz és a kozmosz, a nappali és éjszakai világ képei váltakoznak egymással. A Látomás (1829. Видение) az éjszakába forduló világ misztikus hangulatát idézi. A káosz és az apokalipszis jelenik meg a Végítélet (1830. Последний катаклизм), a Mért sírsz úgy, éjszakai szél? (1836, О чем ты воешь, ветр ночной?) c. versekben, a День и ночь (1839. Nappal és éjszaka) és Az éj (1850. Святая ночь) az ember misztikus borzongását idézi föl a titokzatos és sötét mélység – „az ős örökség” – föltárulásakor. A 2. témakör, az önismeret lírájához tartozó versekben a lírai én és a világ egymáshoz való viszonyának ellentmondásossága szólal meg. Itt is az ellentétek vonzásában jelennek meg a kérdések: a kiválás vagy beleolvadás képei mellett egy harmadik lehetőség, a két távlatot magában egyesítő szintézis, melyet a hattyú szimbóluma fejez ki (A hattyú, Лебедь, az 1830-as évek vége). A világ megismerése a lélek magába fordulásában történik, amint ezt a Silentium!, vagy az Elízium (1836. Душа моя - Элизиум теней) hirdeti.

A 3. nagy témakör a történelemhez kapcsolódik, és főleg a második korszakban, az ötvenes évektől kezdve jelennek meg lírájában a korabeli történelmi eseményekkel kapcsolatos versek. Meggyőződéses szlavofil volt, de nem fanatikus, az európai pánszláv mozgalmat együttérzéssel figyeli (1841. К Ганке, Hankához), hisz Oroszország világtörténelmi küldetésében (1842. Знамя и Слово, Lobogó és Ige), illetve különleges sorsában.

Ahogy Bérczy Károly jóvoltából van „magyar Anyeginünk” (bár utána több szép műfordítás is készült belőle, pl. Mészöly Gedeon, Áprily Lajos, Galgóczy Árpád), úgy Szabó Lőrinc a „magyar Tyutcsevet” teremtette meg.

A korszak ugyancsak sajátos alkotója a prózaíró, esztéta és zenekritikus Vlagyimir Fjodorovics Odojevszkij (1803–1869). Szépírói tehetsége az 1830/40-es években éri el kiteljesedését. 1833-ban jelenik meg a Пёстрые рассказы (Tarka mesék) c. ciklusa. A fiktív mesélő szerepeltetésével követi a kor elbeszélő irodalmának divatját (Puskin, Gogol), a fantasztikum és a realitás ütköztetésével szintén kapcsolódik az európai (Hoffmann, Tieck) és az orosz romantika hagyományaihoz: a nyilvánvaló fantasztikumtól a rejtett, inkább lélektani aspektusok felé közeledik, a valóság és irrealitás viszonylagosságának ábrázolására törekszik. Ezekben a novellákban megjelenik a groteszk és a szatíra is. A Szilfid (1837. Силфида), Az improvizátor (1834. Импровизатор), a Kozmoráma (1839. Козморама) és a Szalamandra (1841. Саламандра) c. műveinek misztikus hangulata a korabeli francia irodalommal tart rokonságot, akárcsak a társasági erkölcsöket bíráló írásai. Az 1844-ben publikált Русские ночи (Orosz éjszakák) c. elbeszélésciklus egyedi jelenség az orosz irodalomban, nehéz egyértelműen meghatározni műfaját: regény, novellafüzér, dráma és filozófiai traktátus egyszerre. A naturális iskola virágzása idején Odojevszkij romantikus és romantikán túli modern világa nem talált nagy visszhangra, inkább csak a korabeli erkölcsi és társadalmi problémákat tárgyul választó műveit méltatták (Belinszkij), sajátos, „filozófikus fantasztikuma” a realizmusnak hódoló évtizedekben idegen maradt. Az „orosz Faust” azonban túlélte korát, a 20. századból nézve modernebb, mint sok kortársa.

LERMONTOV

Mihail Jurjevics Lermontov (1814–1841) az orosz költészet Puskin utáni korszakának egyik legnagyobb képviselője, a próza fejlődésében új távlatok kialakítója, az 1830-as évek irodalmának legmarkánsabb jelensége.

A nagy múltú, arisztokrata családból származó Lermontov korán elvesztette szüleit, s kisgyermek korától nagyanyja nevelte. Kitűnő iskoláztatásban részesült, francia, német és angol házitanítók irányításával végezte tanulmányait, de minden gondoskodás és szeretet ellenére egész gyermekkorát beárnyékolta a szülők hiánya, az árvaság. 1825-ben nagyanyjával a Kaukázusba utazik, s az itt töltött idő, a természet és a hegyi lakók világa oly mély benyomást gyakorol rá, hogy évek múltán, költői pályája elején sok versében visszatér ez az élmény (1830. Кавказу – A Kaukázushoz, 1830. Kaukázusi reggel - Утро на Кавказе), de sorsszerűen visszatér életébe ez a táj. 1827-ben Moszkvába költöznek, Lermontov a Moszkvai Egyetemhez tartozó nemesi panzióban folytatja tanulmányait. Irodalmi érdeklődése korán fölébredt, végigolvasta a 18. századi orosz költőket, írókat, ismerkedett a világirodalommal, de leginkább Puskin, Byron és a byroni mintára kialakított elbeszélő költemény műfaja vonja magára figyelmét. Az angol költő nagy hatással van ízlésére, gondolkodásmódjára. Ebben a szellemi légkörben születik meg A démon (Демон) c. elbeszélő költemény alapgondolata 1829-ben, mely tíz éven keresztül formálódott, míg végül a nyolcadik, végleges redakcióhoz eljutott. 1830-tól 1832-ig a Moszkvai Egyetem hallgatója. Versben üdvözli az 1830-as júliusi forradalmat Franciaországban (1830. július 15 - 1830 год июля 15-го). 1832-ben Pétervárra költözik, hogy ott folytassa egyetemi tanulmányait, de pályát változtat és beiratkozik a hadapródiskolába. Az iskola elvégzése után, 1835-ben lovas zászlósként kerül a testőrségi huszárezredbe, de ekkoriban már rendszeresen publikál, bár a cenzúra komoly akadályokat állít útjába. Az álarcosbál (1836. Маскарад) című drámáját háromszor is át kellett dolgoznia, mégsem kerülhetett színre, mert „túlságosan féktelen szenvedélyeket” ábrázol, és „a mű végén nem diadalmaskodik az erény”. A huszár és dandy álarcába bújt fiatal költő a pétervári irodalmi körökkel tart jó kapcsolatot, de Puskinnal és közelebbi barátaival nem kerül személyes ismeretségbe. Ezért is hat olyan fölrázó erővel az 1837-ben írt A költő halála (Смерть поэта) című verse, melyben nemzedéke képviseletében mondja el szenvedélyes vádbeszédét a Puskint halálba üldöző világ fölött. 1837 márciusában a Kaukázusba száműzik mint politikai bűnöst, mivel a vers utolsó sorait nyílt forradalmi fölhívásnak értelmezték a cári udvarban. Veszélyes, de érdekes szolgálat várt rá, melynek során beutazta a Kaukázus városait, járt a hegyekben, megismerkedett az itt élő, száműzött dekabristákkal. A kaukázusi száműzetés a nagyanya közbenjárására 1838 januárjában véget ér, a költő visszatérhet Pétervárra, s az elkövetkező három és fél év irodalmi sikereinek, a nagy művek létrejöttének ideje lett. Úgy tekintenek rá, mint Puskin szellemi örökösére, s most már valóban közel kerül a puskini kör legfontosabb személyeihez: Zsukovszkijhoz, Vjazemszkijhoz, a Karamzin családhoz. 1838-tól 1840-ig elkészül a Korunk hőse (Герой нашего времени) című regénye, s hamarosan a megjelenés után Belinszkij ír róla alapos, értő kritikát az Otyecsesztvennije zapiszki (1839-1884) folyóiratban, összehasonlítja Puskin Anyeginjével, Pecsorint saját nemzedéke, saját kora igazi képviselőjének látja. 1840 márciusában újabb kaukázusi száműzetés következik, ezúttal a francia követ fiával, E. de Barantes-tal vívott párbaj miatt, amelyet személyes okok váltottak ki, de hazafias felhangot is kapott. 1841 januárjától szabadságát Pétervárott tölti, a kaukázusi harcokban tanúsított bátorságáért fölterjesztik kitüntetésre, de I. Miklós megtagadja ezt az elismerést a lázadó költőtől. Végül is három hónapig marad a fővárosban, tele van érdekes tervekkel, szeretne kilépni a katonai szolgálatból és csak az irodalomnak élni, de nem kap további szabadságot, vissza kell utaznia a Kaukázusba. Májusban Pjatyigorszkba érkezik, engedélyezik, hogy a gyógyvizeknél kezeltesse magát, közben sorra írja nagy verseit, mint A szikla (Утёс), Álom (Сон), Tölgylevél (Листок), Kimegyek az éji ködös útra (Выхожу один на дорогу), stb. Egy alkalommal az előkelő társaságban Lermontov megsértette régi iskolatársát, a hiú Martinovot, következménye párbajkihívás lett. A költő nem vette igazán komolyan az összetűzést, s a levegőbe lőtt. A másik fél azonban nem így gondolkozott, s pisztolygolyója 1941. július 15-én a Masuk hegy lábánál kioltotta a költő életét.

Lermontov életművét négyszáz vers, harminc elbeszélő költemény, hat dráma és három regény alkotja; ezek a számok önmagukban nem sokat mondanak, de jellemző, hogy mindegyik műfajban örök értékű remekműveket tudott alkotni.

Ifjúkori líráját romantikus individualizmus, titáni szenvedélyek és szélsőségek, expresszivitás jellemzi, de érezhető a filozófiai elmélyülésre való hajlam. Kedvenc műfajai a románc, a ballada és az elbeszélő költemény. Puskin poémái az 1830-as évek elején kezdenek erőteljesebben hatni az orosz irodalomban, így a fiatal Lermontovnak is ezek jelentették a követendő mintát. A kaukázusi téma az Izmail-Bég (1832. Измаил-Бей) és a Hadzsi Abrek (1833. Хаджи Абрек) c. elbeszélő költeményekben jelenik meg, gazdag etnográfiai leírásokkal, szereplői pedig a "természet szabad gyermekei", bár az Izmail-Bég kettős kötődésű hőse, az Oroszországban nevelkedett hegylakó a természet és a civilizáció elemeit egyesíti magában.

Az orosz történelemből meríti anyagát a Боярин Орша (1835. Orsa bojár) és az Ének Vasziljevics Ivan cárról...( 1837. Песня про царя Ивана Василевича, молодого опричника и удолого купца Калашникова,). Ez utóbbiban a történelmi témát a folklórral ötvözi, a régi orosz történelmi énekek hangulatát sikerül újjáteremtenie. Az elbeszélő költemény műfajában A Démon és A cserkesz fiú (Мцыри) a csúcspont. A Démon alapkérdése az, hogy lehetséges-e a Démonnak – a Rossz képviselőjének – a szerelem által megváltást nyernie, „Jóvá” változnia, avagy mindörökre marad a tagadás magányos szelleme. A „kísérlet” a Démon részéről nem sikerülhet, hiszen úgy akarta elnyerni Tamara szerelmét, hogy egyúttal pusztulását hozta halálos csókjával, s eleve hamis úton közeledett hozzá (vőlegénye megölésével, Tamara érzelmeinek fölzaklatásával, megtévesztéssel). Lermontov értékszemléletében itt már nem a világfájdalmas Démon, hanem a megtisztító szerelem és szenvedés képviselője, Tamara kerül magasabb helyre, bár a filozófiai problémák egyértelműen a Démon alakjában összegződnek: a Jó és a Rossz határai elmosódnak, nem véletlenül jellemzi a költő az alkony metaforájával.

A Korunk hőse az első valódi pszichológiai regény az orosz irodalomban. Lermontov nem a főhős, Pecsorin történetét, sem nem fejlődésrajzát mutatja be, hanem egy többsíkú regényszerkezet segítségével külső és belső képet rajzol róla, de úgy, hogy a környezet is, ahol megfordul, éles megvilágítást kap. Kettős kronológiát alkalmaz: az egyik az elbeszélés (or.: povesztvovanyije), a másik a történések, események ideje. Öt különböző történetet fűz egybe, melyek közös összetartó eleme Pecsorin személyisége. Mindegyik fejezet más műfaj hagyományait utánozza. A narráció sorrendjében első a Bela; ez útirajz. Az elbeszélő/író kaukázusi útján ismerkedik meg egy ott szolgáló tiszttel, Makszim Makszimiccsel, aki egy hosszabb kényszerű várakozás alatt meséli el Bela és Pecsorin romantikus, kalandos történetét. A következő fejezet (Makszim Makszimics) pszichológiai karcolat formájában állítja az olvasó elé Pecsorin és egykori fölöttese találkozását és búcsúzását, melyben a magányos, öntörvényű (és egocentrikus) hős és a patriarchális értékek naiv, becsületes képviselője szembesítésének lehetünk tanúi – a narrátor nézőpontjából. A harmadik történet, a Tamany a pikareszk regények hangulatát idézi föl: Pecsorint egy Fekete-tengeri városkában váratlan kalandba sodorja nyughatatlan szelleme. Szegény csempészek életébe avatkozik bele, s kis híján a tengerbe fullad kíváncsisága miatt. Ez a történet már Pecsorin naplójának része, mint a következő, a Mary hercegnő is. Napló, melyben vallomás, önelemzés és ironikus hangú társadalomelemzés ötvöződik egybe. Pecsorin egy csábítás történetét, pontosabban lélektanát írja le. Mary hercegnő érzelmeinek fölkorbácsolásával, részvétének megnyerésével operál (metafizikai változatát már láttuk A Démonban!), majd a büszke lány szerelmének fölébresztése után bevallja neki, hogy csak kísérletezett vele, nem gondolt házasságra. Az utolsó történet, A fatalista – filozófiai parabola az eleve elrendelés kérdéséről, melyben ismét a kísérletezés jelenik meg, csak nem a szerelemmel, hanem a halállal. A különböző síkokból és látószögekből megvilágított hős lehetőséget ad az írónak, hogy a látható, érzékelhető dolgok (tettek, gesztusok, szavak) mögött a motivációkat és a rejtett mozgatórugókat is bemutassa. Ezért nem ítélkezik Pecsorin fölött: az első előszóban a kellemetlen igazságok kimondásának jogát és kötelességét védi, tehát elég, ha a diagnózist helyesen állítja föl és a gyógyítást Istenre bízza, a másodikban, a Pecsorin naplója előttiben nyitva hagyja a kérdést hőse jelleméről; a kor hőse, mondja, még akkor is, ha mások véleménye szerint ez gonosz irónia.

Lermontov érett lírája magas szintű párja epikai műveinek. Uralkodó témái: a nyugtalanság, lázadás, elégedetlenség, szomorúság, magány, de ritkán fölmerül a harmónia és a boldogság képe is, mint a Mikor hullámzanak (Когда волнуется..., 1837, .) kezdetű versben.

Nagy versei közül megemlíthetjük a Tűnődést (1838. Дума); keserű hangú elemzés koravén nemzedékéről. A teljes kiábrándulás szól a Bú nyom s unalom (И скучно и грустно) kezdetű versben is: minek a vágy, a szerelem, ha minden múlandó, s az élet „csak ostoba tréfa”. Néha azonban a kiengesztelődés is fölhangzik lantján. A Kimegyek az éji ködös útra (Выхожу один на дорогу) az élet utáni nyugalom vágyának látomása: a csillagos ég ünnepélyessége ébreszti föl a szívében alvó szorongást, hogy mi vár az emberre a másvilágon. Az Álom című vers pedig saját halálának különös víziója: az egymásban tükröződő álmok bravúros kompozíciója gyűrűt alkot, a kezdő és a záró kép ugyanaz; mintha Lermontov érezte volna a bűvös kört, melyből nem tudott kitörni.

Külföldi elismertségét Varnhagen von Ense fordításai és cikkei alapozták meg: kiadta németül a Belát s több versét (1840). Bodenstedt pedig 1852-ben Berlinben jelentetett meg egy kétkötetes gyűjteményt Lermontovtól. Nálunk Arany János és fia, Arany László értékelte nagyra művészetét; tájleírásai, a Kaukázus ábrázolása különösen az ifjabb Aranyból váltott ki lelkesedést.

GOGOL

Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809–1852) életműve ugyanúgy kulcsfontosságú az orosz irodalom történetében, mint Puskiné, e két nagy művész alkotási módszere, felfogása jelölte ki a következő nemzedékek számára az utakat. A század második felében néha túlságosan is sarkítottan fogalmazódott meg a puskini hagyomány, a művészet szabadságának, öntörvényűségének hitvallása, valamint a gogoli út, a küldetéses, morális állásfoglalás, művészet és élet közvetlenebb egymásra vonatkoztatása. Gogol ukrán kisnemesi családból származott. Gyermekéveit szülei birtokán, Vasziljevkában töltötte. Apja, Gogol-Janovszkij, művelt, irodalommal foglalkozó földbirtokos, a commedia dell' arte és az ukrán bábszínház hagyományait fölhasználva színműveket írt. Gimnáziumi tanulmányait Nyezsinben végezte, majd 1828-ban Szentpétervárra költözött. Az 1830-as évek elején már teljesen az irodalom köti le érdeklődését, melyet elmélyít a kor nagy költőivel való ismeretsége. 1831–32-ben jelent meg az Esték egy gyikanykai tanyán (Вечера на хуторе близ Диканьки), mely nem csupán az orosz, hanem az európai irodalom élvonalába emeli a szerzőt. E. T. A. Hoffmann és Ludwig Tieck hatása és az ukrán folklór eredeti módon kapcsolódik össze ezekben a novellákban, melyeket keretes szerkezetben, fiktív elbeszélők bevonásával „meséltet el”. A szorocsinci vásár (Сорочинская ярмарка) nem csupán vidám „ördögösdi”, mert a mesélő lírai reflexiói a végén a mulandóság fölött érzett csöndes bánatba sűrűsödnek, a középkori karneválok hangulatát utánzó lakodalmi tánc ábrázolása pedig még inkább fölerősíti ezt az ambivalencia-élményt. A Szent Iván éj (Вечер накануне Ивана Купала) boszorkányos története mélyén a bűn, a bűntudat és a bűnhődés rejtett összefüggésére bukkanunk. A Május éj (Майская ночь) és a Karácsony éj (Ночь перед рождеством) szerelmespárjai a boldogság törékenységét és nehezen elérhető voltát tapasztalják meg, mindenféle mesés, babonás, tündéres kellék és díszlet segédletével. A szörnyű bosszú (Страшная месть) talán a legsötétebb és legfantasztikusabb darabja a ciklusnak: romboló erők, ördögi varázslatok tobzódását látjuk, mely elsöpör minden emberi törekvést az élet és a boldogság megteremtésére.

1835-ben újabb két kötete jelenik meg, a Mirgorod (Миргород) és az Arabeszkek (Арабески), melyekben elbeszéléseket, valamint művészeti és irodalmi tárgyú esszéket közöl, olyan remekműveket, mint a Régimódi földesurak (Старосветские помещики), Vij (Вий), Tarasz Bulba (Тарас Бульба), Az arckép (Портрет), Nyevszkij proszpekt, Az őrült naplója (Записки сумасшедшего). A Tarasz Bulba témája és hangvétele alapján a 19. század első évtizedeiben Közép- és Kelet-Európában fölvirágzó nemzeti eposzok sorába tartozik, bár prózában írt alkotás. A zaporozsi kozákok hősiességének állít emléket benne, akik hol a tatárokkal, hol a lengyelekkel csatáztak.

A Mirgorod novelláiban közös a sajátos gogoli fantasztikum: az illúzió és a valóság keveredése, ennek komikus és lírai változata, a nyelvi sokszínűség (pl. a régi énekmondók stílusának imitálása), a történelem, a legenda és a mese elemeinek ötvözése, a középkori karneváli hagyományok fölelevenítése. A Vij még az előző novellák, a Gyikanyka-ciklus világához kötődik: a hétköznapiság és a rémtörténet kapcsolódik benne. A régimódi földesurak az ovidiusi Átváltozásokból ismerős Philemon- és Baucis-mítosz sajátos gogoli transzformációja. Az arckép, a Nyevszkij proszpekt és Az őrült naplója azonban már jelzi Gogol tájékozódásának új irányát: a folklórtól és a történelmi tematikától a nagyváros és a kisember világa felé fordul, még a romantika művész-novelláinak mintájára, de már távolságtartással, a "költőiesített élet" alászállításával, fonákságának bemutatásával.

A revizor (Ревизор) c. komédiáját 1836-ban fejezi be, s még az év tavaszán színre került, előbb Szentpéterváron, azután Moszkvában, nagy sikerrel. Az író vallomása szerint A revizorban mindazt a rosszat egy csokorban akarta bemutatni és kinevetni, mely Oroszországot átitatja. A bonyodalom is olyan főszereplő köré épül, aki eredendően, önmagában is hamis: Hlesztakov nem igazi revizor, véletlenül gondolják annak a korrupt csinovnyikok, – itt a látszat és a valóság összetévesztésének lehetünk tanúi! – s ebből adódik a groteszk komédia, melyben nem a „jó” és a „rossz” között folyik a harc, mint pl. a klasszicista komédiában, hanem a világban működő gonosz erő mozgatja bábfiguraként az embereket. Így a darab végén a csattanó, Hlesztakov lelepleződése sem igazi lezárás, vagy megoldás: a hamis revizor kereket old, a meghökkent csinovnyikok, s legfőbb képviselőjük, a Polgármester a színen maradnak, s az igazi revizor megérkezésekor (amely csupán jelzés a komédia végén) az előző „játék” kezdődhet elölről, az ördögi kör törvényei szerint. Dramaturgiai szempontból is nyitott marad a mű, így többféle értelmezést is lehetővé tesz. Gogol többi komédiája (pl. a Háztűznéző – Женитьба, a Kártyások – Игроки, mindkettőt 1842-ben fejezi be) A revizorban megvalósított groteszk színjáték egyes mozzanatait – mint a farce, a némajelenetek és a "durva komikum" – élezi ki, vagy mélyíti el egy-egy meghatározott irányba. Dramaturgiáját a romantikus színjáték, a népi színjátszás, az olasz commedia dell' arte és az ókori attikai komédia hagyományai formálták.

Az 1836-os év Gogol életében és művészetében korszakhatárt jelent: kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1848-ig Európában utazgat. 1837 tavaszán Rómába költözik, s ez a város lesz hosszú ideig legkedvesebb tartózkodási helye. Ekkor már a Holt lelkek (Мертвые души) c. művén dolgozik, melyhez még 1835 őszén kezdett hozzá. Alapötlete, akárcsak A revizoré, Puskintól származik. A holt lelkekkel kereskedő csinovnyik történetének alapját a kincstári ellenőrzéseket kijátszó visszaélések adták: az elhunyt jobbágyok az adóíveken élőként jelentek meg s így nagy kölcsönöket lehetett fölvenni rájuk.

A Holt lelkek írása során eredetileg is a dantei hármasságban gondolkozott, az inferno – Csicsikov kalandjai – után szerette volna a tökéletesség felé vezető stádiumokat, a purgatóriumot és a paradicsomot is megírni ugyanebből az anyagból. Műfaja is sajátos, mert az író „poémának” nevezi, de mégis a 18. századi pikareszk regény, Fielding és Le Sage mintájára alakítja szerkezetét, bár az eposz formai jegyeit is fölhasználja. Az epikai (racionális) és lírai (groteszk) elemek keveredése, a „műfajközöttiség”, a romantikától a realizmus felé tartó átmenet egyik jele: a szöveg előléptetése a tulajdonképpeni cselekmény rangjára, a hagyományos értelemben vett regényhős helyett egy „antihős”, a szélhámos Csicsikov szerepeltetése mind olyan jelenség, mely gyökeresen új látásmódra vall. A tizenegy fejezetből álló könyvben egy körkörös mozgásra komponálja az író az egyes kalandokat, s az út metaforáját ismerhetjük föl bennük: először konkrét értelemben, amikor Csicsikov éppen úton van egyik földesúrtól a másikig, másodszor életútjának átvitt értelmében, harmadszor pedig a történelem útján száguldó trojka, azaz Oroszország szimbólumában a mű végén. A cselekmény kiinduló pontja a közelebbről meg nem nevezett N város, kormányzósági székhely, ahol Csicsikov megismerkedik a vezető hivatalnokokkal, majd elindul holt lelkeket vásárolni. Állomásai során – Manyilov, Korobocska, Nozdrjov, Szobakevics, Pljuskin birtokán – öt abszurd vásárlást hajt végre; groteszk figurái, beszélő nevükkel, a nyelvi komikum és a humor változatos formáit jelenítik meg.

Miután összegyűjtötte a szükséges mennyiségű „holt lelket”, visszatér a városba, hogy meggazdagodása következő stádiumán munkálkodjék. Remek jelenet az eposzokat idéző „seregszemle”, ahogy végigszámlálja a lelkeket. Az író itt is a rá oly jellemző „színe-fonákja-játékot” játssza: a tárgyi világ úgy viselkedik, mintha eleven volna, az élők viszont bábokként mozognak, s az egyik végletből a másikba teljesen váratlan átmenetek követik egymást. A regény~poéma utolsó fejezetei a szimmetria követelményei szerint alakulnak: megjelennek ugyanazok a figurák, akikkel az elején találkoztunk, ennek színhelye a kormányzó bálja, ahol azonban bekövetkezik Csicsikov lelepleződése. A mű végén a városból éppen szökésben levő főhős trojkájának és a történelem útján száguldó Oroszországnak vízióját idézi az olvasó elé Gogol. A könyv 1842-ben jelent meg, s nagy sikert aratott a kritikusok és az olvasók körében.

A köpönyeg (1842. Шинель) egyszerre fantasztikus és realista novella. Akakij Akakijevics Basmacskin abszurditásig redukált életében az új köpeny (az oroszban a sinyel szó nőnemű!) úgy jelenik meg, mint egy menyasszony, s elvesztése a „hős” halálát idézi elő, mint a romantikus poémákban. A jelentéktelen csinovnyikból halála után óriási kísértet lesz, aki Pétervárott köpenyeket rabol egészen addig, míg a „jelentős személy” (aki nem segített neki megtalálni a rablókat) köpönyegét el nem veszi. A szánalom és irónia mozzanatai ott vibrálnak az abszurditásban, ami ezt az életet jellemzi. Gogol nem szatírát rajzol Akakij Akakijevicsről, nem idegenedik el ettől a figurától, de nem is a szentimentalizmus kisember iránti egysíkú részvéte szólal meg benne. Basmacskin alakja, minden torzítás, „elrajzoltság” ellenére nagyon mély és fájdalmas tudást sejtet az ember esendőségéről. Nem véletlen, hogy Arany János annyira kedvelte ezt a novellát: 1861-ben német közvetítéssel lefordította, sőt, időnként az „Akaki Akakievics” álnévvel írta alá cikkeit a Szépirodalmi Figyelőben.

Gogol 1847-ben kiadta a nagy vihart kavaró Válogatás barátaimmal folytatott levelezésemből (Выбранные места из переписки с друзьями) c. kötetet, melyet kortársai közül sokan elítéltek konzervatív beállítottsága miatt, köztük legélesebben Belinszkij, Gogol korai műveinek lelkes méltatója (Levél Gogolhoz – Письмо к Гоголю). Ezekben a levelekben Gogol a társadalmon belüli keresztény missziót sürgette, belső átfordulásról, lelki újjászületésről beszélt. 1848-ban elzarándokolt Jeruzsálembe a Szent Sírhoz, 1850 júniusában és 1851 júliusában pedig Optyina pusztiny kolostorába. Eközben ismét fölerősödött kedélybetegsége, de így is folytatta a küzdelmet a Holt lelkek második részével. Egy változatot már 1845-ben elégetett, az újabb 1852-re készül el, de az író elégedetlen vele, a bíztató kritikák ellenére. Akszakovék szalonjában olvasott föl belőle részleteket, majd a halála előtti estén ezt a változatot is a kandallóba dobta, a megmaradt töredék alapján következtethetünk a folytatás művészi és eszmei célkitűzéseire.

Gogol realizmusa különleges: az anyag és az eszközök gyakran fantasztikusak, de az ábrázolás, a látás az élet lényegéből, igazságából fakad. Kortársai is elismerték zsenialitását, de különösen a 19-20. század fordulóján s az azt követő évtizedekben fordult erősen az érdeklődés Gogol nyelvi-stilisztikai újításai felé.

A SZÁZADKÖZÉP ESZMEI ÉS KRITIKAI ISKOLÁI

Az 1840-50-es évek mozgalmas szellemi életében kiemelkedő szerepet játszik a „naturális iskola” gyűjtőnévvel jelölt irányzat. Az elnevezést először F. V. Bulgarin konzervatív kritikus alkalmazta – negatív árnyalattal – a francia irodalom hatására bontakozó új szemléletet és ábrázolásmódot. Később semleges jelentéssel rögzült és megkülönböztető szerepet töltött be a kritikában, majd azóta az irodalomtörténetben is. Egyebek közt D. V. Grigorovics (1822–1899) és A. A. Grigorjev (1822–1864) kritikusi és esszéíró tevékenysége kötődik ehhez az irányzathoz. Esztétikai alapelveik: a valóság pontos bemutatása, a természetesség, távolodás a romantikától. Ún. fiziológiák jelennek meg: a társadalmi rétegek, jelenségek, a „dolgok” leírásai, típusok, de nem általában, hanem pl. foglalkozások (Петербургские шарманщики – A pétervári verklisek, Grigorovicstól), csoportok képviselői. Belinszkij és Herzen életműve, esztétikai, kritikai tevékenységük ennek az irányzatnak a jegyében alakult a negyvenes évek közepén, végén.

Visszarion Grigorjevics Belinszkij (1811 – 1848) neve gyakran előfordul a 19. századi orosz írók ismertetésekor: ő a modern értelemben vett irodalomkritika megteremtője, Puskin, Lermontov és Gogol műveinek lelkes értelmezője. Még időnkénti tévedéseivel együtt is alapvetőek kritikái, s a következő nemzedék, Turgenyev, Dosztojevszkij pályakezdésében is fontos szerepet játszott. Kritikusi tevékenysége a kor legfontosabb filozófiai és esztétikai nézeteihez kötődik, kezdetben a romantikus hatások uralkodnak nézetein (Schelling, Hegel eszméi), majd az 1840-es évek elejétől, egy válságokkal teli fordulat után a francia utópista szocialisták, és a szintén francia eredetű naturális iskola hatása érezhető világnézetén. Kezdő irodalmárként Moszkvában tevékenykedik, az 1830-as évek derekától pár évig intenzív barátság fűzi az egyetem vonzáskörében alakult filozófiai kör tagjaihoz (egyebek közt Sztankevics, Bakunyin, majd végül az ifjú Turgenyev is közéjük tartozott). 1839-től Pétervárra költözött, és az Otyecsesztvennije zapiszki c. újság munkatársaként dolgozott. Hamarosan a pétervári irodalmi élet központjává válik, 1846-tól haláláig a Nyekraszov szerkesztette folyóirat, a Szovremennyik (Puskin rövid életű folyóiratának újraélesztett folytatása) vezető kritikusa. Rendkívül termékeny alkotó, összes műveinek modern kiadása 13 kötetre terjed, benne a kritikáinál sok tekintetben érdekesebb levelezésével: az előbbiek jó részének ma már inkább csak történeti jelentősége van, miközben a viszonylag kevéssé elemzett levelekből egy tragikus, küszködő, lélektani szempontból izgalmas problémákat felvető személyiség bontakozik ki. Fontosabb kritikái közül néhány címet említünk: Az orosz elbeszélő irodalomról és Gogol elbeszéléseiről (1835. О русской повести и повестях г. Гоголя), M. Lermontov költeményei (1841. Стихотворения М. Лермонтова), Csicsikov kalandjai, avagy a Holt lelkek (1842. Похождения Чичикова или Мертвые души), Alekszandr Puskin művei (1843–1845. Сочинения Александра Пушкина), Áttekintés az 1846-os évi orosz irodalomról (1847. Взгляд на русскую литературу 1846 года).

Alekszandr Ivanovics Herzen (1812–1870) írói pályája is az 1840-es években, Belinszkij eszmei, kritikusi vonzáskörében indul, majd 1847-től a nyugati emigrációban a szépirodalom helyébe a publicisztika és a naplóírás lép. A radikális orosz gondolkodás, a nyugatos (zapadnyik) eszmekör egyik legnagyobb képviselője. Ifjúkorában a francia utópisták eszméi iránt érdeklődik, a jobbágyrendszer és az önkényuralom ellen foglal állást, s provokáció következtében barátjával, Ogarjovval együtt letartóztatják s Vjatkába száműzik. 1837-ben a Moszkvához közeli Vlagyimirba helyezik, s ekkor játszódik le romantikus, lányszöktetéssel bonyolított házassági kalandja. Visszakapja szabadságát, 1839-től 1847-ig Moszkvában, majd Szentpéterváron él családjával. Itt szövődnek barátságai a kor jelentős alkotóival, írókkal, költőkkel, filozófusokkal (köztük Csaadajevvel, Turgenyevvel, Belinszkijjel). A negyvenes években három szépirodalmi alkotása születik; a legjelentősebb közülük a Ki a bűnös? (1845–47. Кто виноват?) c. regény, melyben a kor vezető eszmeáramlata, a naturális iskola elvei tükröződnek (a környezet meghatározó ereje, az ember és a társadalom determinisztikus kapcsolata), a másik két elbeszélés (1847. Доктор Крупов – Krupov doktor, 1848. Сорока воровка – A tolvaj szarka) a korabeli orosz társadalom kérdéseivel foglalkozik.

Herzen 1848 utáni korszakának fontos alkotása az Emlékek és elmélkedések (Былое и думы) c. önéletrajzi írása, mely korrajz, vallomás, a kor híres szereplőiről készített portrék gyűjteménye. Megörökíti egyebek közt Csaadajev, Belinszkij, Mickiewicz, Garibaldi, Kossuth Lajos és Owen arcképét. Érdekes és gondolatgazdag fejezetei a Goethe- Schiller és Byron-művek értelmezései. Az emigráció időszakában Ogarjovval együtt kiadják a Polarnaja zvezda (’Sarkcsillag’) c. almanachot (London, 1855-68), majd 1857-től 1867-ig a Kolokol (’Harang’) c. hetilapot. Publicisztikai tevékenysége állandó ütközéseket keltett: a liberális kortársai túlságosan radikálisnak tartják cikkei leleplező, bíráló hangvételét; a feltörekvő radikális szemléletű fiatalabb értelmiségiek, a „forradalmi demokraták” (pl. Csernisevszkij) pedig liberalizmusát nem fogadják el, a konzervatív tábor egyhangúan ellenséges magatartást tanúsít iránta. Magánéletében is sok nehézséget, fájdalmat kellett megélnie, élete vége felé a magány és a gyökértelenség életérzése hatalmasodik el rajta. 1870-ben Párizsban halt meg tüdőgyulladásban, hamvait később Nizzába szállították és első felesége mellé temették.

A 19. század két nagy regényírója, Turgenyev és Goncsarov valójában nem sorolható be mechanikusan a század első felének, vagy a század második felének irodalmába: mindketten az 1840-es évek közepén-végén kezdik írói pályájukat, egy ideig ugyanannak a körnek a tagjai, mint pl. Dosztojevszkij, fő műveik akkor jelennek meg, amikor Tolsztoj is színre lép regényeivel, novelláival – az 1850-es évek második felében, az 1860-as évek elején. Életük, utolsó korszakuk pedig már átnyúlik a századvég, a születő szimbolizmus időszakába, s Turgenyev művészetében megfigyelhetjük ennek nyomait. Életművüket tekinthetjük a harmonikus átmenet reprezentációjának: még a „puskini korszak”, az orosz irodalom aranykora veti fényét ifjúságukra, s már beleérnek az „ezüstkor”, az orosz századvég-századelő világába.

TURGENYEV

Ivan Szergejevics Turgenyev (1818–1883) régi nemesi család sarja, Orjolban született, gyermekkora a család Szpasszkoje Ljutovinovo nevű birtokán telt. Gondos neveltetésben részesült két fivérével együtt. 1827-ben kerül Moszkvába, magánintézetekben végzi tanulmányait. 1833-ban beiratkozik a moszkvai egyetemre, a következő évtől a pétervári egyetem bölcsészeti fakultásának hallgatója egészen 1837-ig. 1838-ban Berlinbe utazik, hogy ott filozófiai stúdiumokat hallgasson: Hegel filozófiája gyakorolt óriási hatást a korabeli orosz ifjakra, Turgenyev is az 1830-as évek derekán ismerkedett meg a német filozófus eszméivel Sztankevics és Bakunyin társaságában. Berlinben „eredetiben” találkozhatott a hegeli bölcselettel. Már az 1840-es évek legelején kapcsolatba kerül a kor neves íróival, szellemi vezetőivel, a nyugatos eszméket valló történésszel, Tyimofej Granovszkijjal, vagy Gogollal, a szlavofil Akszakov-családdal, a liberális Herzennel. Őszinte barátság alakul ki Turgenyev és Belinszkij között, s a pályája csúcspontja felé közeledő kritikus nagy hatást gyakorol a kezdő íróra. Az Otyecsesztvennije zapiszkiban 1844-ben megjelent Andrej Koloszov (Андрей Колосов) c. novellája jelzi a távolodást a korábbi irodalmi divattól: az egocentrikus, titokzatos, végzetes Byron-hősök orosz utánzatait megfosztja romantikus dicsfényüktől, felvillantja tetteik nagyon is „költőietlen”, egyszerűen csak önző motívumait. Ezt a témát fokozatosan elmélyíti, s az 1850-es években eljut az ún. fölösleges ember lélekrajzának megteremtéséhez.

Az 1840-es évek eleje Turgenyev magánéletében is nagy változásokat hozott: 1843-ban egy színházi előadáson megismeri a híres énekesnőt, Paulina Viardot-t, s az ismeretségből egy egész életre szóló nagy szerelem lesz, melyben az író mindvégig csak mellékszereplő, mert Viardot-Garcia asszony nem adja fel családi életét Turgenyev szerelméért. Ettől kezdve élete bolyongássá válik, többet tartózkodik Európa különböző városaiban, mint Oroszországban, ugyanakkor íróként s az irodalmi élet résztvevőjeként szenvedélyesen kapcsolódik az orosz élet időszerű problémáihoz. 1847-től három évig távol van hazájától, Németországban és Franciaországban él. Az 1848-as párizsi forradalomnak Herzennel együtt szemlélője lehetett, s bár együtt érzett a harcokban résztvevő egyszerű emberekkel, a forradalom céljai idegenek maradtak számára. Egyre gyakrabban a hazai tájak és emberek, a Szpasszkoje környékén folytatott vadászatok emléke tölti be képzeletét. Így születik meg az Egy vadász feljegyzései (Записки охотника) c. ciklus, melynek első darabjai még a negyvenes évek közepén keletkeztek, majd 1852-ben önálló kötetté rendezi őket az író. Ekkor már újra Oroszországban tartózkodik. Gogol halálára (1852) nekrológot jelentet meg a cenzúra megkerülésével, amiért egy hónapra letartóztatják, majd I. Miklós parancsára házi őrizetben tartják. Csak 1856-ban kap engedélyt külföldi utazásra. A rendőri felügyelet igazi oka nem annyira a Gogol-megemlékezés publikálásában, hanem inkább Turgenyev külföldi kapcsolataiban keresendő: Bakunyin, Herzen s más radikális személyiségekkel való találkozásai, valamint a vadász-ciklusban kifejeződő szemléletmódja keltették föl iránta a cári rendőrség „érdeklődését".”

Az 1850-es évtized művészetének nagy fellendülését hozza. A Szovremennyik c. folyóirat munkatársa lesz, sorra jelennek meg novellái (pl. 1850. Egy felesleges ember naplója - Дневник лишнего человека, 1852. Mumu – Муму, A fogadó - Постоялый двор, 1856. Faust – Фауст), kisregénye (1858. Ася– Aszja), drámái (pl. 1855. Egy hónap falun - Месяц в деревне), és regényei (1855. Rugyin, 1859. A nemesi fészek – Дворянское гнездо). Az évtized végén a Szovremennyik táborában kirobbant vita a művészet és valóság kapcsolatáról megosztja a munkatársakat: a radikális nézetek képviselői (Csernisevszkij, Dobroljubov, Nyekraszov) viszik tovább a folyóiratot, a többiek – liberálisok, nyugatosok, "esztéták", mint Druzsinyin, Goncsarov, Tolsztoj, Fet, Turgenyev – kiválnak a szerkesztőségből. Turgenyevet kortársaival együtt rendkívül foglalkoztatja a jobbágyreform. Már korábban is minden lehetséges módon enyhíteni próbálta saját jobbágyai helyzetét. Az Apák és fiúk (1862. Отцы и дети) c. regény közvetve kapcsolódik ehhez a problémához: az író ekkor még hitt abban, hogy az orosz társadalom megosztottságán segíteni tud a művészet eszközeivel. Reményei szerint az egyes rétegek hibái, szerencsétlenségei az őszinte feltárás során nyilvánvalóvá, és így gyógyíthatóvá válnak. A regényt ért kemény bírálatok, heves elutasítások, a meg nem értés elkeseríti Turgenyevet. Újra külföldre utazik s évekig nem ír. Az 1860-as években mindössze két kisebb elbeszélést (1864. Призраки, Kísértetek, 1865. Довольно, Elég) és egy regényt (Füst - Дым) közöl. Élete utolsó két évtizedét többnyire Baden-Badenben és Párizsban töltötte, a Viardot-család közelében. Kapcsolatot tartott az orosz emigránsokkal (Herzen, Bakunyin) s igen aktívan együttműködött európai írótársaival (a Goncourt-fivérekkel, Flaubert-rel, Theodor Stormmal, Maupassant-nal). 1877-ben közreműködik a Párizsi orosz Művészek Társulata létrehozásában. 1878-ban Oxfordban díszdoktorrá avatják. 1880-ban hazalátogat, bekapcsolódik a Puskin-ünnepség szervezésébe, beszédet ír erre az alkalomra; a következő évben – utoljára – szülőföldjére, Szpasszkojébe látogat. Kialakuló betegsége még lehetővé tette, hogy megírja A diadalmas szerelem éneke (1881. Песнь торжествующей любви), a Стихотворения в прозе (1882. Költemények prózában,) és A halál után. Klára Milics (1883. После смерти. Клара Милич) c. műveit. 1883. augusztus 22-én hunyt el a Párizs melletti Bougivalban, szept. 27-én temették el Pétervárott, a Volkov temetőben.

Turgenyev regényei, novellái olyan árnyaltan, annyi változattal mutatják be kora legfontosabb társadalmi és emberi problémáit, az orosz nemesi és paraszti világ sok eredeti figuráját és jellemző típusát, hogy gazdag életművéből nehéz kiemelni az ún. „fő műveket”. Ezúttal két alkotásáról szólunk röviden, melyek problematikája és hősei bizonyos mértékben emblematikus jelentőségűek az orosz irodalomban. A Rugyinban (1855. Рудин) ábrázolja először azt az összeütközést, mely későbbi műveiben is többször visszatér: a képzeletben és verbálisan megélt érzelem találkozását a valódi szenvedéllyel és önfeláldozó szerelemmel. Rugyin és Natalja története távolról Anyegin és Tatyjana találkozására emlékeztet, a „séma” tehát adott, de Turgenyev hőse halványabb, erőtlenebb figura, mint Puskiné: nem tud olyan fölényesen-elegánsan kihátrálni a maga ébresztette szerelemből, mint elődje. Turgenyev célja nem is az volt, hogy pontról pontra megfeleltesse egymásnak a lehetséges irodalmi párhuzamokat, hanem a saját tapasztalatait vetítette rá az előző korszakban megfogalmazódott problémára, a „kor hőse” -témára.

Az Apák és fiúk (1862) című regénye és viharos fogadtatása pedig lezárja azt a lendületes alkotói folyamatot, mely közel egy évtizedig tartott. A regényben éppen ezért az eddigi művészi teljesítmény szintézisét is megfigyelhetjük: föllelhető benne a nemesi udvarházak világa (Kirszanovék és Ogyincova birtoka), de már nem csupán mint a lét egyedüli közege, elégikus líraisággal ábrázolt mikrokozmosz; megjelennek a gyenge és erős férfiak és nők, csak sokkal árnyaltabb, rejtettebb utalásokkal, a felszín és a mélyrétegek érezhető disszonanciájával. Relatívvá válik a mű világában a gyengeség és az erő kategóriája, váltakoznak egymással, aszerint, hogy a hősök milyen viszonyba kerülnek önmagukkal és a külvilággal. Turgenyev az előző regényekhez, A nemesi fészek és a Küszöbön c. művekhez képest nem eszményt keres, hanem elemez és diagnózisra törekszik: az orosz társadalomban a nemesek mellett felnövő honorácior értelmiség problémáját érinti Bazarov alakjában, de nem áll meg a jelenség társadalmi vonatkozásainál. A regénynek ez az aktuális felszíni és az egyetemesebb mélystruktúrája közti vibrálása idézte elő a kritika mindkét irányból fölhangzó elutasítását, értetlenkedését. A radikálisok igazságtalan karikatúrának tartották Bazarovot, a konzervatívok épp fordítva, a forradalmár alakjának megdicsőülését olvasták ki a műből és megbotránkoztak rajta.

A regény valójában sokkal több izgalmas témát kínál, mint az ideológiai szempontok ütköztetése, amelyeken a kortársak még nem láttak túl. A legutóbbi kutatások és értelmezések már fölhívják a figyelmet olyan poétikai sajátosságokra, melyek mindenképpen nagyobb távlatokat nyitnak meg az elemzés számára, mint a csak eszmetörténeti kérdések boncolgatása.

A magyar irodalom - beleértve a tudományos értékeléseket is - kezdettől rendkívül fogékony volt, s talán ma is az Turgenyev művészete iránt, s nemcsak a kritikai fogadtatásban (pl.Gyulai Pál, Szana Tamás, Vajda János, Reviczky Gyula, Kosztolányi, Halász Gábor írásai), hanem a nemesi udvarházak világának s a 19. század utolsó évtizedeiben jelentkező ideológiai problémáknak ábrázolásában is. Gyulai Pál, Gozsdu Elek, Justh Zsigmond, Iványi Ödön, Krúdy Gyula elbeszélései és regényei tanúskodnak erről a vonzalomról.

GONCSAROV

Ivan Alekszandrovics Goncsarov (1812–1891) kereskedő családból származik, a Volga menti Szimbirszkben született. Iskoláit 1822-30 között a moszkvai Kereskedelmi Iskolában végzi. 1831-től 1834-ig a Moszkvai Egyetem filológiai fakultásának hallgatója, tanulmányai befejeztével 1835-ben Pétervárra költözik s 1852-ig a Pénzügyminisztérium külkereskedelmi osztályán szolgál. 1852-55-ig világkörüli utazáson vesz részt a Pallasz Fregatton, Putyatyin admirális expedíciójában: körülhajózzák Nyugat-Európa, Afrika, Délkelet-Ázsia partjait, Kínában, Japánban is megállnak kereskedelmi és diplomáciai feladatok elvégzésére, majd Goncsarov Szibérián keresztül visszatér Pétervárra. Élményeit a Pallas Fregatt (1858. Фрегат Паллада) c. útirajzában örökíti meg, melyet nagy elismeréssel fogadott a korabeli kritika. Az újabb szakirodalomban érdekes tanulmányok foglalkoznak az útinapló és a világirodalmi archetípusok összefüggésével, így pl. Odüsszeusz hosszú tengeri útja, az aranygyapjúért útra kelő görögök bolyongása kínálkozik összehasonlításul. Maga az író adja a kulcsot az elemzők kezébe: a bevezetőben az utazás átvitt értelméről elmélkedve megjegyzi, hogy az nem más, mint az élet metaforája. A mű végén újra visszatér ez a gondolat, mintegy keretbe foglalva a színes élményleírásokat, s ekkor hasonlítja magát Goncsarov az argonautához, aki az örök, elérhetetlen Kolkhiszba igyekszik az aranygyapjúért.

Élete ettől kezdve külső eseményekben nem bővelkedik, 1856-tól 1867-ig, nyugdíjba vonulásáig irodalmi cenzor és lapszerkesztő. Ez az ún. hivatalnoki tevékenysége, valamint a fokozatos visszavonulás az irodalmi élet csatározásaitól segítettek annak a mítosznak a kialakulásában, mely szerint Goncsarov saját magáról mintázta halhatatlan hőse, Oblomov alakját: a tehetetlenségi erő működését emlegetik az íróban és hősében, pedig ha mélyebben megvizsgáljuk, mindkét esetben sokkal bonyolultabb a valóság. Goncsarov szemlélődő alkat volt, hosszú élete folyamán nem írt sokat, kilenc kötetben elfér összes írása – három regény, néhány karcolat, útirajz, esszék, visszaemlékezések –, de művészete legnagyobb kortársaiéhoz hasonlítható, s az Oblomovval a világirodalom nagy regényírói közé vonult be. Jellemző, hogy nem hagyott töredékeket, kidolgozatlan vázlatokat, piszkozatokat, sőt leveleket sem maga után: minden, ami megjelent tőle, míves gonddal csiszolt, hosszú ideig érlelt munka.

1846-ban a Belinszkij-körhöz csatlakozik, itt találkozik Dosztojevszkijjel. Belinszkij halála után az általa elindított Szovremennyik folyóirat munkatársa lesz, Lev Tolsztoj, Apollon Grigorjev, Ivan Turgenyev, Alekszandr Druzsinyin és Nyekraszov társaságában.

Az 1847-ben megjelent Hétköznapi történet (Обыкновенная история) c. regényében az európai karrierregény orosz változatára ismerhetünk; hősét, Alekszandr Adujevet végigkíséri a romantikus illúziók világától a szürke kispolgári valóságig. Az író enyhe iróniával ábrázolja a két szélsőség, a fellegjárás és a lapos hétköznapiság végleteit Adujev és környezete életmódjában, melyet az orosz emberre különösen jellemző – és veszélyes – tulajdonságnak tart.

Következő regénye, az Oblomov különös alkotói folyamat eredményeként jön létre: előbb 1849-ben megjelenik az Oblomov álma, majd tíz év múlva, 1859-ben a teljes regény. A mű megértéséhez ez a tény lényeges információt hordoz: az író képzeletében az oblomovkai világ tűnik föl először, a valóságos orosz vidék mitikussá és egyben abszurddá transzformált változatában. Goncsarov nem pusztán ennek az álmos, lassú sodrású életnek a kritikáját akarta megalkotni, nem „leleplez” valamit, hanem megidéz egy idejét múlt aranykort, a hajdani nemesi udvarházak csendesen szétmálló világát. Gogol a Régimódi földesurak c. elbeszélésében, Turgenyev pedig számos művében (novella, kisregény, regény) megjeleníti az udvarházak sajátos hangulatát, de mindegyiküknél kissé bearanyozódik, költői formában mutatkozik meg ez a közeg. Goncsarov víziója illúziótlan, de nem kegyetlen: nem csupán a liberális és racionális gondolkodó, hanem a humor, valamint a mesék és régi orosz bilinák észjárását is működésbe tudja hozni.

A regény az oblomovkai elsüllyedt világ köré épül. Az első rész a főhős, Oblomov szobájában játszódik: különböző típusok vonulnak föl és igyekeznek a perzsa hálóköntösben heverő Ilja Iljicset kimozdítani csigaházából. Volkov, a felszínes aranyifjú, Szugybinszkij, a karrierista hivatalnok, Penkin, a tajtékzó publicista, aki mániákusan folyton „leleplez” valakit vagy valamit, Alekszejev, a szürke, arcnélküli tucatember és végül a szélhámos Tarantyev, Oblomov földije jön – mindegyik saját programjának egyedül üdvözítő voltáról prédikál hősünknek. Ezekben a figurákban Goncsarov ismét fölvillantja a szatíra lehetőségét: a nomen est omen segítségével jellemzi őket. Oblomov elutasítja ezeket a létformákat, mert látja ürességüket, s mert él benne a vágy a teljesség iránt: nem adhatja el magát holmi silány életpótlékoknak, mikor az Egészet akarja megkapni. Amint magára marad, megszólal a lelkiismerete: „miért vagyok ilyen?” Bár jogosan fordul el a fölkínált torz lehetőségektől, de érzi, hogy a semmittevéssel nem jut közelebb ideáljához. Ekkor kapcsolja be az író a regény szerkezetébe a már korábban megírt Oblomov álmát, s így ad a hős megértéséhez konkrét hátteret: a gyermekkor a természetbe és ódon hagyományokba ágyazottan telik el, a nevelés már kicsi korában megbénítja akaratát. De itt is adott az ellenpont: a félig német, félig orosz Andrej Stolc alakjában, aki későbbi életútján is a fölrázó, mozgásba lendítő aktív erő szerepét játssza. Az ébredéssel egymásba kapcsolódik két világ: megjelenik Stolc, mintha egyenesen az álomból lépett volna ki, hogy a tétovázó, utat vesztett barátot kiemelje az apátiából, segítsen neki rátalálni az igazi „aranykor”-hoz vezető útra. A négy részből álló regény szerkezete szigorú belső rendet követ: a fent ismertetett Első rész a jelen és a múlt egymáshoz mérése a hiú nyüzsgés és a mitikus idő (kollektiv tudatalatti) mélyébe nyúló álom ellentétével. A Második rész Stolc megjelenésével kezdődik, s az ő „jegyében” bontakozik ki: előbb megismerjük múltját (mely érintkezik Oblomov múltjával, gyermekkoruktól adott a párhuzam), majd az író vele indíttatja el a regényidő történésit azzal, hogy Stolc hozza létre a kapcsolatot Oblomov és Olga, a lehetséges nőideál közt. A szerelem egy pillanatra valóságos perspektívának látszik, de a titokzatos nehézkedési erő, mely Oblomovra hat, mégis felülkerekedik. A Harmadik rész a szerelem és az Oblomov számára Stolc által előírt „új élet” lassú és fokozatos szétbomlását ábrázolja. Oblomov elfáradt az érzelmek hullámzásától, mert a szerelem erő, energia, ami az egész embert át- meg átjárja, mozgatja. Visszatérnek a régi szokások, a szunyókálás, a nagy evések, az elhanyagolt külső (a kopott hálóköntös). A Negyedik rész Oblomov „hazatalálása” Psenyicina házában, valamint Olga és Stolc, a két aktív „hasonmás” házasságának története. Az Első rész zárt világából (szoba, az alvás/álom) a Negyedik részben egy másik zárt világba érkezik el Oblomov, mely sajátos módon kapcsolódik az elsőhöz: ott a gyermekkor, az anyaöl biztonsága mint a tudattalanból fölmerülő emlék védi Oblomovot a nyüzsgő, zajló világtól, itt Agafja Matvejevna Psenyicina (neve a psenyica=búza szóból ered) tölti be ezt a szerepet, de ambivalens módon. Óvó, ápoló szeretete ugyanis Oblomov lassú elhalását készíti elő és szolgálja, de ugyanakkor az új élet hordozója is, megszüli Oblomov fiát, Andrejt, aki szimbolikus értelemben összekapcsolja a négy szereplőt (Oblomov – Agafja Matvejevna; Stolc – Olga), az anyagi és szellemi világ részekből fölépülő egységét jelképezi. Jellemző, hogy mindkét pár külön-külön töredék, nemcsak Oblomov, aki nevében hordozza ezt a sorsot (oblomok= darabja valaminek). A lét teljességének átélése mindegyik esetben az eljövendő, a nem evilág szintjén tűnik föl, mint lehetőség: Oblomov és Psenyicina kapcsolatában a testiség nem tud szellemivé, lelkivé átlényegülni, felébredni, Stolc és Olga házassága pedig minden külső siker és boldogulás ellenére mintha nem a létben gyökerezne, hanem csupán a tudatuk felszínén (ahogy a regény végén Olga jelzi is ezt a problémát - Stolc pedig racionálisan elhárítja).

Harmadik regénye, a Szakadék (Обрыв) 1869-ben, kb. húsz évi csiszolás, érlelés után készült el. Az író a három regényt egy hosszú alkotási folyamat egymást követő állomásainak tartja: a fontosabb szereplők kis módosulásokkal újra előbukkannak, az eszmény és valóság témájának variációi szintén. Az Oblomovot az író az Álom, a Szakadékot pedig az Ébredés könyvének nevezi, s ez utóbbi főhősét, Rajszkijt Oblomov fiának tekinti, tehát a fölébredt Oblomovnak, akinek alakjában az 1840-es évek orosz szellemi életének ébredése tükröződik, erényeivel és hibáival együtt. A szerző újra az irónia, a távolságtartás eszközével ábrázolja a különféle tanok és „hitvallások” (romantika, esztéticizmus) bűvöletében élő Rajszkijt és ellenpólusát, Mark Volohovot (nihilizmus). Velük szemben a kissé nosztalgiával bemutatott Volga-parti kisváros, a nemesi udvarház életmódja és értékrendszere képviseli a pozitív erőt, bár nem konzervativizmusával, hanem belső életerejével, erkölcsi erejével. Érdekes, hogy Goncsarov sem tudott egészen mentes maradni a „nemesi fészek” múltba merülő világának esztétikummá emelésétől; ő is vágyott vissza az aranykorba, de nem az oblomovkai enyésző változatába, hanem az ideálisba, az örök Kolkhiszba.

PUBLICISZTIKA ÉS KRITIKA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

Az 1850-60-as években megindul a narodnyikmozgalom, a jobbágyfelszabadítást (1861) közvetlenül megelőző és követő években az irodalom is érzékenyen reagál a társadalmi mozgásokra. A Szovremennyik c. folyóirat a központja az esztétikai és társadalompolitikai vitáknak. Az 1850-es évek második felében csatlakozik Nyikolaj Gavrilovics Csernisevszkij (1828–1889) és Nyikolaj Alekszandrovics Dobroljubov (1836–1861) a folyóirathoz, az évtized végére megerősödik a forradalmi demokraták dominanciája, a korábbi munkatársak közül Turgenyev, Tolsztoj, Grigorovics, Apollon Majkov (1821–1897) elvi és esztétikai nézeteltérések miatt megválik a laptól, mely lassan egészen a forradalmi demokraták szócsövévé lesz. Dobroljubov halála (1861) és Csernisevszkij bebörtönzése után Szaltikov-Scsedrin bekapcsolódik a folyóirat szerkesztésébe, hogy segítsen Nyekraszovnak a mélyponton átvergődni, de újabb szakadás következik be a munkatársak közt, s az író 1864-ben megválik a laptól. Az 1860-as évek elején élénk viták folynak a Szovremennyik, a Herzen szerkesztette londoni Kolokol és a Dosztojevszkij-fivérek kiadványai, a Vremja (1861–1863) és az Epoha (1864 –1865) hasábjain részben politikai, ideológiai kérdésekről, részben esztétikai problémákról. Sajátos színfoltot képvisel a „nihilizmus” feltűnése az orosz szellemi élet palettáján: a német gondolkodó, Max Stirner filozófiai programjának (amennyire a „nihil” program lehet) már az 1850-es években követői akadtak Oroszországban, de a konzervatív oldal számára minden nihilizmusnak tetszett, ami a dolgok régi rendjén akart változtatni. Ezek a problémák tükröződnek a szépirodalmi művekben is, pl. Turgenyev Apák és fiúk c. regényében.

A század utolsó harmadának jelentős irodalmi, politikai és tudományos folyóirata a polgári-liberális szellemű Vesztnyik Jevropi (1866-1918), szerzői között neves történészek, jogászok és közgazdászok szerepelnek, mint Sz. M. Szolovjov, K. D. Kavelin, V. D. Szpaszovics, A. F. Konyi. Irodalmi rovatában jelentek meg Turgenyev Tavaszi vizek (Вешние воды) és Töretlen föld (Новь) c. regényei, Goncsarov Szakadék c. regénye, A. Ny. Osztrovszkij Vaszilisza Melentyeva (Василиса Мелентьева) és Hópelyhecske (Снегурочка) c. színművei, J. Polonszkij, A. K. Tolsztoj és Vlagyimir Szolovjov versei. 1875-ben az irodalomtörténész A. Pypin itt közölte Belinszkij leveleit és életrajzát, majd tanulmányokat a szláv irodalmakról és az orosz szabadkőművességről.

Az orosz kritika a 19. század második felében a fent jellemzett társadalmi és eszmei mozgásokat tükrözi vissza: itt is kialakul az „esztéta” és a társadalmilag elkötelezettek szembenállása. Az előbbi irányzat legjelentősebb képviselői Pavel Vasziljevics Annyenkov (1813-1887) és Alekszandr Vasziljevics Druzsinyin (1824-1864).

Az eddig áttekintett írói, költői pályák, irodalmi folyamatok jellegüket, problémáikat tekintve még a 19. század első felének értékrendszeréből indulnak ki, de – amint láttuk – átnyúlnak a század második felébe, magukon viselik a változás, az új problémák, új esztétikai normák, irodalmi divatok hatását. Turgenyev esetében pl. jól látható ez a „sejtelmes elbeszélések”-ben (Сон – Az álom, Призраки – Látomások, stb.): a fantasztikum, az emberi tudat és lélek megváltozott állapotai, a titok iránti érdeklődése már nem a romantika, hanem az új pszichológiai iskolák, természettudományos nézetek ismeretében, s nem utolsó sorban a misztikum iránti általános európai érdeklődés hatásával magyarázható. Az orosz irodalom éppen ekkor, az 1860-70-es évek fordulójától veszi át a vezető szerepet a világirodalomban, bár ennek tudatosítása, kritikai visszhangja majd csak a századvégen és a 20. század elején lesz nyilvánvaló. Két író, Dosztojevszkij és Tolsztoj művészete jelzi ezt az új korszakot, mely nem a történelmi dátumokhoz, hanem az ő életművükhöz, írói és gondolkodói nagyságukhoz kötődik.

DOSZTOJEVSZKIJ

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881) nem törzsökös nemesek, hanem papok, katonatisztek, kereskedők leszármazottja. Apja töri meg elsőként a családi hagyományt, és a papi szemináriumot az orvosi pályára cseréli, tevékenységéért nemességet kap és 1831-ben Moszkva közelében kis földbirtokot vásárol. A család Moszkvában él, majd a nyolc gyermek közül a két idősebb fiú, Mihail és Fjodor, 1838-ban a szentpétervári Hadmérnöki Intézetben folytatja tanulmányait. Ez az év a tragédiák sorát indítja el: meghal az édesanya, 1839-ben pedig az apát meggyilkolják jobbágyai. A Dosztojevszkij-testvérek a rokonok gyámsága alatt nevelkednek. Fjodor Mihajlovics epilepsziája ekkor alakul ki, s élete végéig kíséri. 1843-ban befejezi tanulmányait, mérnök-hadnagyi rangban végez, de nem ezen a pályán indul tovább, hanem az irodalomnak szenteli életét.

Pályája három nagyobb korszakra tagolódik: az 1840-es évek a fordítások, a kisregények és elbeszélések kora (pl. 1845. Szegény emberek – Бедные люди, 1846. A hasonmás – Двойник, 1847. A háziasszony – Хозяйка, 1848. Fehér éjszakák – Белые ночи), a pezsgő irodalmi és szellemi élet, Belinszkij köre és a francia utópista szocialista eszméket követő Petrasevszkij-féle csoportban való részvétel jegyében telik. Az évtized tragikus végkifejlettel zárul: a Petrasevszkij-kört tagjait, köztük Mihail és Fjodor Dosztojevszkijt – forradalmi szervezkedés hamis vádjával – 1849 tavaszán letartóztatják (testvérét bizonyítékok hiányában hamarosan elengedték), majd több hónapi vizsgálati fogság és a halálos ítélet meghozatala után, egy kivégzési ceremónián fölolvassák a cári kegyelemről és a tíz év szibériai kényszermunkáról szóló újabb ítéletet. Az író következő életszakasza, 1850-től Omszkban négy évig tartó börtönbüntetésben, majd 1859-ig Szemipalatyinszkban közkatonai szolgálatban telik. Kezdetben a Biblián kívül nem kaphatott semmiféle könyvet, az 1850-es évek közepétől azonban feloldják ezt a tilalmat, s az író nagy lelki-szellemi átalakulása, újjászületése ebben az időszakban megy végbe. A szabadulás éve 1859, visszatérhet Szentpétervárra, ahol ugyanolyan élénk alkotói tevékenységet folytat, mint a fogság előtt, kisregények, esszék, regények sorát írja, bátyjával folyóiratokat ad ki. Néhány fontosabb mű: Sztyepancsikovo és lakosai (1859. Село Степанчиково и его обитатели), Megalázottak és megszomorítottak (1861. Униженные и оскорбленные), Feljegyzések a holtak házából (1860. Записки из мертвого дома), а Vremja (1861–63) és Epoha (1864–65) c. folyóiratok szerkesztése. Magánélete sok nehézség közepette zajlik: házassága eleve nem szerencsésen alakult, felesége tüdőbajos, mostohafiával komoly gondok vannak, anyagi helyzete ingatag. 1864 tavaszán meghal felesége, utána pár hónappal később bátyja is; immár két család gondjai hárulnak az íróra. E válságos évek szellemi dokumentuma a Feljegyzések az egérlyukból (1864. Записки из подполья) c. filozófiai kisregénye. A harmadik jelentős pályaszakaszt az 1860-as évtized közepétől, a nagyregények születésének kezdetétől haláláig, 1881-ig számítjuk: a korábbi élmények, filozófiai, vallási keresései, poétikai újításai ebben az utolsó, sűrű másfél évtizedben jutnak erőteljesebben kifejezésre műveiben. Magánélete sem kevésbé bonyolult, bár második felesége, Anna Grigorjevna gondoskodása, szeretete sokban hozzájárult a nyugodtabb alkotási körülmények megteremtéséhez. Éveket töltenek külföldön (1867 –70, Németország, Svájc, Itália); az író megjárja a játékszenvedély poklait, epilepsziája is gyakran kiújul. A hazatérés után élénk publicisztikai tevékenység és újabb nagy regények következnek. Az 1860-as évek közepén, párhuzamosan készülnek a Bűn és bűnhődés (1866. Преступление и наказание), valamint A játékos (1866. Игрок) című regényei, 1868-ban külföldön írja meg A félkegyelműt (Идиот), a hazatérés után az Ördögöket (1872. Бесы), A kamaszt (1875. Подросток) és összegző, nagy regényét, A Karamazov testvéreket (1880. Братья Карамазовы). Közben kisprózát is ír, kiadja Az író naplója (Дневник писателя) címmel vitairatokat, irodalmi és művészeti tanulmányokat, elbeszéléseket tartalmazó periodikumát (1873-tól 1878-ig váltakozó időközökbn). Köztük olyan jelentős elbeszéléseket találunk, mint A szelíd teremtés (Кроткая), Egy nevetséges ember álma (Сон смешного человека).

Dosztojevszkij korai alkotásaiban megfigyelhető egyfajta kapcsolódás, de ugyanakkor polémia a gogoli hagyományokkal: a város, a kisember, kishivatalnok, valamint a romantikus álmodozó figurája jelenik meg műveiben, de nem kívülről, hanem belülről, a hős tudatában végbemenő folyamatokból bontakozik ki az igazi probléma. A dosztojevszkiji polifónia, a többféle szólamból megalkotott regény első kísérlete már a levélregény formában írt Szegény emberekben fölfedezhető: az író szinte magára ölti Makar Gyevuskin figuráját, a szereplők eltérő nyelvi szintjét sem dolgozza össze egységes narrációvá, hogy ezzel is önállóságukat érzékeltesse. A romantika kedvelt témájának, a hasonmás-jelenségnek irodalmi ábrázolása és metafizikai tartalma is ebben az időszakban bukkan föl (részben a Hoffmann-olvasmányok ihletésében, de már saját mondanivalóval) A hasonmás c. kisregényben; a befelé élő, környezetétől idegen álmodozó szintén romantikában gyökerező alakja pedig A háziasszonyban és a Fehér éjszakákban. S bár több mint egy évtized választja el a következő alkotói időszaktól, a hatvanas évektől, mégis szerves kapcsolat érzékelhető a negyvenes évek bizonyos figurái és problémái, valamint a későbbi regényalakok és eszmék között. Összekötő láncszem ebben a vonatkozásban a Feljegyzések az egérlyukból: hőse, az elszigeteltségből kitörni vágyó pétervári kishivatalnok, aki önzése, szeretetre való képtelensége, langyossága miatt mégis az „egérlyuk” foglya marad. Dosztojevszkij általában elhatárolta magát a „pszichológus” megnevezéstől, melyet kortársai elismerésképp többször is alkalmaztak rá, de művei mégis igen mély lélektani tudásról, érzékről tanúskodnak. Képes volt a legszürkébb, leghétköznapibb típusban is fölfedezni a belső embert, az útjait, céljait rosszul megválasztó, érzelmeiben, vágyaiban, hiúságában, kisebbrendűségi komplexusaiban összezavarodó, de a szépre és jóra vágyakozó modern városlakót.

A fogságban emberismerete és az Istenhez, transzcendenciához való viszonya elmélyült. E nélkül a rejtett, belső élet nélkül bizonyára nem jöttek volna létre a későbbi monumentális művek, melyek nemcsak saját kortársai, hanem a mindenkori olvasók számára alapvető üzenetet hordoznak. Ahogy a klasszikus görög tragédia megrendítette és megtisztította – s máig ezt teszi! – az ember lelkét, úgy Dosztojevszkij nagyregényei is a katarzis lehetőségét kínálják számunkra. Ennek a nyitánya a Feljegyzések a holtak házából: a kényszermunka időszakának krónikája fiktív szereplő naplójaként bemutatva, dokumentum és szellemi önéletrajz egyben, sok későbbi regényalakjához ebből az emlékanyagból veszi a prototípusokat. A kortársak közül Tolsztoj, Herzen és Nietzsche rendkívül nagyra értékelték ezt a művét.

A Bűn és bűnhődés eredeti orosz címe (Presztuplenyije i nakazanyije = ’áthágás’ és ’büntetés’) pontosabban kifejezi a regény filozófiai kérdésfeltevését: hol vannak az emberi cselekedet korlátai? Mindent megtehet-e az ember, ha céljai – mégpedig nemes, másokat segítő szándéka – a korlátok áthágását követeli? Van-e transzcendencia, az embernél magasabb rendű törvényadó, Isten? Ha nincs, akkor az Ember a legmagasabb fórum, ő a törvényadó, akkor az embernek mindent szabad, mert nem érvényesek a mózesi törvénytáblák, így a „ne ölj!” tilalma sem. Csakhogy a főhős logikája hibás, téves kiindulópontja a regény cselekménye során fokozatosan lelepleződik s a büszke Emberisten eszménye semmivé válik. Dosztojevszkij rokonszenves hőse, Raszkolnyikov önmagán akarja kipróbálni a fent bemutatott eszme igazságát, a gyilkosság tilalmának áthágásával. Kiválaszt egy kártékony, öreg uzsorásasszonyt (a mesék boszorkányának modern változatát), és aprólékos előkészületek, vívódások, megtorpanások és újabb nekilendülések után megöli. Tettének elkövetésébe belebetegszik: tudata ugyan nem fogadja el, hogy lépése egyszerre értelmetlen és bűnös, de lelkiismerete megszólal, gyötrelmes álmok jelzik a mélytudat működését. A további fejezetek cselekménye a bűnügyi regények módszerével mutatja be a nyomozás és a rejtőzködés fázisait, különféle emberekkel, jó és rossz „hasonmásokkal” ütközteti hősét, de a lényeg Dosztojevszkij világában a mélyebb igazságok feltárásában rejlik. Raszkolnyikovnak el kell jutnia a mélypontra, ahol a teljes magány várja, a szereteten alapuló kapcsolatok a titkolt bűn miatt lehetetlenek. Környezetében egyetlen lénynek, a prostituált Szonya Marmeladovának vallja meg tettét, mert közösnek érzi bűnüket: mindketten az „áthágással” vétettek az isteni törvény ellen, bár Szonya kényszerűségből, Raszkolnyikov gőgből, de ugyanazon az oldalon állnak. A kezdettől alázatos, bűnbánó Szonya szembesíti Raszkolnyikovot az Evangélium örömhírével, Lázár föltámasztásának csodájával, de az író csak az Epilógusban juttatja el hősét a megtéréshez, a szív újjászületéséhez, a szeretet megtapasztalásához. A lázadó ember gőgje összetörik, hogy föltámadjon a korlátokhoz pozitív módon alkalmazkodó új ember.

Dosztojevszkij következő regényeiben ez a formai és eszmei tekintetben is mesteri egység megbomlik, a tragédia irányába mozdul el. A félkegyelmű jézusi lelkületű, de Don Quijote-i módon esendő hőse, Miskin herceg Raszkolnyikov útjának fordítottját járja be: a jóság, az irgalom képviseletével akarja embertársai bűneit, szerencsétlenségeit gyógyítani, de a krisztusi erő nélkül, így minden igyekezete az ellenkezőjébe hullik. Különféle konfliktusok, személye iránt támasztott vágyak, elvárások ütközőpontjába kerülvén, nem tud választani, olyannyira megérti mindenki motivációit, „igazát”, hogy végül a teljes káosz alakul ki körülötte s benne. Amit nem akar, az történik: Rogozsin, a szenvedélyes vetélytárs féltékenységből megöli Nasztaszja Filippovnát, aki körül a regény cselekménye forog. Miskin két nő, kétféle szeretet között őrlődik: Nasztaszját szánalommal szereti, Aglaját pedig szerelemmel, de nem tud választani. Ugyanakkor ez az érzelmi megosztottság valamilyen formában a többi kulcsszereplőre is jellemző, ezért gyorsul föl a tragédia felé vezető út. A regény szerkezetét egy ívhez hasonlíthatnánk: a kezdő kép Miskint és Rogozsint, a két vetélytársat ábrázolja, amint együtt utaznak Szentpétervár felé a vonaton. Itt mutatja meg Rogozsin Nasztaszja fényképét a hercegnek; a megérkezés a cselekmény kibontakozásának kezdete, a „félkegyelmű” Miskin körül forgó nagyvilági és félvilági figurák mozgásba lendülése, kapcsolatok, érdekek és érzelmek viharai, a záró kép ismét kettejüket állítja az olvasó elé, Nasztaszja holtteste mellett. A végkifejlet nem a megváltás, hanem a visszahullás: Miskin gyógyíthatatlanul kerül újra a svájci intézetbe, Rogozsin kényszermunkára, a többi szereplő különféle kényszerpályára. A regény végén mégis fölvillan valami kis fénysugár: a gyerekek, az egészen ártatlan lények (egyébként epizódszereplők) mégis megértették Miskin jóságának, kicsit tétova, de tiszta szeretetének üzenetét, megjelenése Pétervár profán világában mégsem volt hiábavaló.

Az író utólag úgy érezte, A félkegyelműben nem sikerült megalkotnia az eredetileg tervezett, „pozitívan szép ember” alakját, s valószínűleg ez munkált benne utolsó nagy művének, A Karamazov testvéreknek írásakor, Aljosa ábrázolása során. Ezt a regényt pályája összefoglalásának tekinthetjük. Eredetileg trilógiát készült írni, mely Aljosa Karamazov útját mutatta volna be a bűntől a megszentelődésig, egyfajta modern hagiográfia gondolata foglalkoztatta. A három könyvnek csak az első része valósult meg, a Karamazov család krónikája, botrányokkal, gyilkossággal, házasságtöréssel, szent és bűnös emberek egymásba kapcsolódó életútjainak bemutatásával. Dosztojevszkij ebben a regényében érinti az ún. orosz vallási megújulás, a hitvallás és életgyakorlat szerves egységét hirdető eszményt. Az Isten nélküli modern társadalom lelki, szellemi pusztításait, a korlátok áthágását, a transzcendencia nélküli világ reménytelenségét a Karamazov család tagjainak életútjával szemlélteti: az apa bűnei fiaiban manifesztálódnak, különböző fokozatokon. A testiség kísértései a legidősebbnek, Dmitrijnek jutnak, az ész gőgje a középsőnek, Ivannak, a legkisebb testvér, Aljosa viszont az anyai örökség – a mély vallásosságra való hajlam – következében legyőzi a kísértéseket, de az apai közös nevező, a „karamazovság” okán megérti testvérei vívódásait, bűneit. A legsötétebb portrét az öreg Karamazov törvénytelen fiáról, a félkegyelmű nőtől született Szmergyakovról rajzolja az író: ő követi el a valóságban azt a gyilkosságot, amelyet Dmitrij meggondolatlan indulatában szándékozott, Ivan pedig túlságosan is meggondolt lehetőségként sugalmazott. A „ki a bűnös?” kérdésére nem könnyű a válasz: ezért lehetséges, hogy Dmitrij bár tényszerűen ártatlanul, de lélekben magát is bűnösnek érezve vállalja a büntetést, ezzel lelkileg újjászületik; a racionalizmusába belegabalyodott Ivan pedig a téboly árnyékába jut megoldatlan pszichológiai és metafizikai problémáival. Aljosa útja is válságokon vezet keresztül, de szellemi atyja, Zoszima sztarec segíti az útkeresésben, s a mester-tanítvány mintájára a regény végére Aljosa körül alakul ki olyan erőtér, amely a megtérés, az új élet lehetőségeit ígéri.

Dosztojevszkij a 20. századi Európának olyan értékeket mutatott föl, melyek azóta sem vesztettek erejükből, aktualitásukból: protestáns és katolikus teológusok, pszichológusok, mint pl. Freud, Szondi Lipót, írók, költők (Hermann Hesse, Thomas Mann, Camus, Pilinszky János), filozófusok (Nietzsche, Jaspers, Bergyajev, Sesztov) merítettek eszméiből, ismerték föl igazságait.

TOLSZTOJ

A 19. századi orosz és világirodalom másik óriása Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828–1910), akinek nemcsak művei, hanem élete, filozófiája is irodalomtörténeti ténnyé vált: a 19. század vége felé érzékelhető elidegenedés ellenében megkísérelte a hiteles élet programját, az evangéliumi tanításokat, Rousseau elveit és az orosz paraszti bölcsességet egyeztetve megvalósítani. A „művész” és a „próféta” ellentéte meghasonlottságot idézett elő nemcsak saját szellemi világában, hanem környezetét is polarizálta, de életművére mégis termékeny hatással volt ez a feszültség: kiemelkedő alkotások születtek mindkét múzsa (a szent és a profán) jegyében.

Tősgyökeres arisztokrata családból származik, szüleit kisgyermek korában elveszti, s rokonoknál nevelkedik. Nehezen találja meg a számára vonzó pályát: előbb a kazanyi egyetemen keleti nyelveket tanul, majd a diplomácia és a jog iránt érdeklődik, de folyton megszakítja tanulmányait, visszaköltözik Jasznaja Poljanába, majd Moszkvában és Pétervárott hallgat néhány szemesztert. Döntő jelentőségű számára a katonai szolgálat a krími háború idején: 1852-től 1855-ig harcol a kaukázusi fronton, bátorságáért érdemrendekkel tüntetik ki. Első irodalmi műveit ebben az időszakban írja: életrajzi trilógiájának első része, a Gyermekkor (1852. Детство), elbeszélések és kisregények (1853. Набег – A rajtaütés, 1855. Севастополь в декабре месяце, stb.) sora mutatja a tehetséges írót. Hamarosan megírja a két következő regényt (1854. Отрочество –Serdülőkor, 1856. Юность – Ifjúság), leszerelése után Pétervárra utazik, ahol bekapcsolódik a Szovremennyik folyóirat körébe, ismeretséget köt Turgenyevvel, Goncsarovval, Tyutcsevvel. 1856-ban hosszabb tanulmányútra indul Nyugat-Európába, pedagógiai és mezőgazdasági tanulmányokkal foglalkozik. Hazatérése után, 1859-ben Jasznaja Poljanán iskolát szervez a parasztgyerekek számára, majd újabb nyugati út következik, ekkor találkozik Herzennel és az utópista szocialista Proudhonnal. Az 1861-ben végrehajtott jobbágyfelszabadítás vitás ügyeiben tanácsaival segíti a parasztokat; ez is hozzájárult ahhoz, hogy a hatalom részéről zaklatás éri: házkutatást tartanak nála, bezáratják iskoláját, nyugati kapcsolatai miatt azzal gyanúsítják, hogy birtokán titkos nyomdát hozott létre. Életének szerencsés fordulata kezdődik 1862-ben, megnősül, berendezkedik birtokán és irodalmi tevékenysége is a kibontakozás felé halad. 1863-ban befejezi a tíz évvel korábban elkezdett kisregényt, a Kozákokat (Казаки), megírja hatalmas regény-eposzát, a Háború és békét (1863–69. Война и мир). Időközben családja is megnövekedik, a következő évtizedekben sorra születnek gyermekei (összesen tizenhárom, közülük nyolc ért meg felnőttkort). Még a következő évtized is ebben az alkotói lendületben telik, elkészül következő nagy regénye, az Anna Karenina (1873–78. Анна Каренина) s kisebb elbeszélések, mesék sora. Az 1880-as évek elején kezdődik válsága, mely nemcsak írói, gondolkodói magatartását, nézeteit, hanem a családi kapcsolatait is érinti: az élet értelmét és Istent kereső író szembesül a gazdagság és a felebaráti szeretet ellentmondásaival, a civilizált ember önzésével és a természettel összhangban élő földműves bölcsességével. Gyónás (1879–1882. Исповедь) c. írásában ad hangot válságának, s a következő években etikai, vallási jellegű értekezéseket ír. Megfogalmazza saját „külön hitvallását”, a négy evangélium alapján készített változatot, melyből kihagyja Jézus csodáit, csak a tanításokat tartja meg, különösen a következő öt parancsot helyezi középpontba: az eskü és az ítélet tilalmát, a monogámia és a béke parancsát, valamint a „ne állj ellent a gonosznak” követelményét (1881. Краткое изложение Евангелия – Az Evangélium rövid foglalata). Nem rejtőzik el a társadalom nyomasztó problémái elől, 1882-ben a moszkvai népszámlálásban is részt vesz, a város legszegényebb negyedében végzi munkáját. E korszak legfontosabb alkotásai: Ivan Iljics halála (1882–86. Смерть Ивана Ильича), A sötétség hatalma (1886. Власть тьмы), Holsztomer (1863–85. Холстомер), Kreutzer szonáta(1887–89. Крейцерова соната), Az ördög (1889–90. Дьявол).

Az 1890-es években folytatódik az élet és az erkölcs kérdéseinek boncolgatása, egyre több követője van a tolsztojanizmus programjának, s az író számára az is világossá válik, hogy nem ilyen „mozgalmat” akart elindítani, hanem belső, lelki megújulást, élet és keresztény tanítás egységét. Az ekkor keletkezett műveiben a pszichológiai elemzést fölváltja a példázatszerűség (1890–98. Отец Сергий – Szergij atya, 1889–98. Воскресение – Feltámadás). Élete utolsó évtizede rendkívüli aktivitásban telik el, közéleti és erkölcsi problémákkal foglalkozik, külföldön is egyre több tisztelője, sőt, követője van. 1901-ben a pravoszláv egyház kiközösíti „eretnek” kereszténységéért. Novellákat, vitairatokat és a nagyszerű Hadzsi Murat (Хаджи Мурат) c. kisregényét írja ebben az időszakban.

Három nagyregénye – Háború és béke, Anna Karenina, Feltámadás – magánélet és történelem, a házasság, a család és a szerelem válságai, az erkölcs és a vallás problémái köré épül, természetesen rendkívül árnyalt, aprólékos lélektani ábrázolás, társadalomrajz, történelem- és erkölcsfilozófiai összefüggések bemutatásával.

A Háború és béke cselekménye négy család – a Rosztovok, Bolkonszkijok, Bezuhovok, és Kuraginok – párhuzamos történetéből bontakozik ki, két nagy történelmi dátum, az austerlitzi csata (1805) és a borogyinoi ütközet (1812) közötti időben. A címben jelzett két szélső pólus, a háború és a béke váltakozó időszakai adják a hátteret az emberek kis világainak (családok, szalonok, társaságok) és a népek közötti nagy összeütközések, politikai, hadi események szövevényeinek ábrázolásához. A regény gondolati magva Andrej Bolkonszkij és Pierre Bezuhov beszélgetéseiből bontakozik ki: mindkettő az élet értelmét keresi, de más-más úton. Andrej erkölcsi maximalizmusa élet és filozófia szakadásához vezet, az örök értékek és az emberi esendőség ellentmondásai csak a borogyinói csata idején látott és átélt szenvedések hatására, haldoklásakor megvilágosodott tudatában egyenlítődnek ki, ekkor érti meg, hogy minden élet, minden boldogság és örök érték kulcsa a szeretet. Pierre útja a botrányos és könnyelmű ifjúság, a rosszul sikerült házasság zökkenőin vezet önmaga megtalálásához. Moszkva égését átvészelve francia fogságba kerül, ő is megtapasztalja a pusztulás, a halál közelségét, a szenvedés mélypontjait, de ebből a pokolból újjászületve kerül ki. A lelki béke és a belső szabadság megtalálása lesz a záloga jövendő életének, melyet az író az Epilógusban mutat be. A nagy történelmi kataklizmák utáni békeidőben a családok következő nemzedékének kialakulása, házasságok, gyermekek születése, tehát az új élet lehetősége tárul föl, de Tolsztojra jellemzően most is a történelem és az emberi sors egymásba fonódó szövevényeivel.

Az Anna Karenina középpontjában a család válságát állítja az író, bár a mű nem családregény, a szó hagyományos értelmében. Megírásának ötletét egy valóságos szerelmi öngyilkosság adta, mely a tulai járásban történt, s Tolsztojt mélyen foglalkoztatta az eset. A házasságtörés és a hűség problémáinak elemzéséhez, tovább gondolásához hozzájárult Puskin Anyeginje is, mégpedig egy olyan női sors bemutatásának tervét inspirálta, amelyben a család és a házastársi hűség feláldozásával választja a hősnő, Anna Karenina a szerelemet. A regény ezúttal is a korábbi párhuzamos szerkesztésmódot követi, az Anna–Vronszkij és a Kitty–Levin szálon vezeti végig a fenti kérdések, családi és egyéni drámák sorát. Anna sorsa tragikussá válik, mert szenvedélyének rendelt alá minden más értéket, szerelmével szinte légüres térbe került, az élet élhetősége, hétköznapi aspektusa fokozatosan lehetetlenné vált számára, mert nem azonosult а házasságtörés képmutató, nagyvilági módszereivel, más életforma pedig nem adódott számára. A hősök élete, sorsuk alakulás szorosan kapcsolódik ahhoz a közeghez, amelyben élnek, mozognak, így kap komoly hangsúlyt a regényben a város és a vidék ellentéte. Az író alteregójának is tekinthető Levin képviseli a Tolsztoj által elismert értékeket, az értelmes, etikus és tartalmas élet eszményét, de küzdelmek és válságok árán jut el fölismeréseihez. Az istenkeresés, a valóban hiteles élet problémája foglalkoztatja e regényhősét, s a téma már előlegezi a Feltámadás alapgondolatát – mely magán viseli a késői korszak meghasonlottságát „művész” és „próféta” között. A tíz évig tartó alkotási folyamatban a morális és társadalmi kérdések fokozatosan háttérbe szorítják az esztétikai szempontokat, szakadás jön létre a Jó és a Szép között, s az esztétikumtól, az irodalomtól való távolodás új formák keresését jelzi. Bahtyin, a 20. század jeles orosz irodalomtudósa a Feltámadást „ideologikus társadalmi regénynek nevezi”, Herzen Ki a bűnös? c. regényéhez tartja hasonlónak, de rámutat azokra az értékeire, amelyek korszerűségét, a tolsztoji életművön belüli kitüntetett jelentőségét biztosítják.

A DRÁMA A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

A század első évtizedeinek remekművei, Puskin Borisz Godunovja, Gribojedov Az ész bajjal jár c. komédiája, Lermontov Álarcos bálja a maguk korában nem kerülhettek színpadra, Gogol Revizora pedig önmagában nem tudta az orosz színjátszást kilendíteni középszerűségéből. Az 1840-es években Turgenyev jelentkezett újszerű, eredeti problematikát fölvető színművekkel, de mégsem ezek lesznek a század második felének színházi sikerdarabjai, minden dramaturgiai és irodalmi erényükkel együtt, hanem Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij (1823–1886) drámái és komédiái. Rendkívül termékeny szerző volt, negyvenhét színműve – komédiák, történelmi drámák, tragédiák – közül sok még ma is időszerű és érdekes, mert nem csupán korhoz kötött, hanem általános emberi és társadalmi problémákat vet föl. Első darabjai még a naturális iskola szellemében fogantak, főleg a leleplezés (korrupt hivatalnokok üzelmei) volt a céljuk (pl. 1850. Свои люди – сочтемся! – Kéz kezet mos.). Ugyancsak a csinovnyik-téma áll a középpontjában a Jövedelmező állásnak (1856. Доходное место): a szolgalelkűség, a műveletlenség és önkényeskedés. Egyik legjobb drámája, a Vihar (1860. Гроза) egy Volga-parti kisváros közösségén belül a hagyományos orosz életforma és az új, emberibb törekvések összeütközését mutatja be, a hősnő, Katyerina szerelme és tragikus halála ábrázolásával. Dobroljubov írt elismerő kritikát róla Fénysugár a sötétség birodalmában (1860. Луч света в темном царстве). Az 1860-as és 70-es években Osztrovszkij színművei a kiszolgáltatottak és a hatalmaskodók minden korban létező konfliktusára épülnek, sokféle változatban (pl. 1871. Волки и овцы – Farkasok és bárányok). Színműveinek dramaturgiája a sok évszázados hagyományt követi, de szervesen kapcsolódik a folklórhoz, nemcsak a népi színjátszás értékeihez, hanem az orosz élet, a népi kultúra világához.

CSEHOV

A 19. századi orosz próza és dráma fejlődése szempontjából Anton Pavlovics Csehov (1860–1904) életműve is a korszakos jelentőségűek közé tartozik: novellistaként világirodalmi mércével mérve is a legjobbak közé tartozik, színművei pedig az eltelt száz év alatt szinte soha nem kerültek le a világ színpadainak repertoárjáról.

Csehov az orosz irodalomba „kívülről” érkezett: sem származása (nagyapja még jobbágy, apja kiskereskedő), sem foglalkozása (orvos) nem jellemző a 19. századi orosz irodalomban. Ez a háttér viszont olyan értékeket, szempontokat adott neki alkotásaihoz, amelyek hozzásegítették a századvég felé Európában bontakozó újfajta művészi, filozófiai eszmék és irányzatok megértéséhez, továbbgondolásához. Szülővárosában, a dél-oroszországi Taganrogban végzi középiskoláit, 1879-ben a Moszkvai Egyetem orvosi karára iratkozik be, 1884-ben szerez diplomát. Már ebben az időszakban megjelennek novellái különböző humoros folyóiratokban, 1887-ben pedig egyik kötetéért elnyeri az Orosz Tudományos Akadémia Puskin-díját. 1890-ben, irodalmi sikereinek tetőpontján fél évre elutazik a távol-keleti Szahalin szigetére, hogy az ottani börtönviszonyokat tanulmányozza. A kimerítő utazás és munka következtében fölerősödik tüdőbaja; a következő évben Nyugat-Európába látogat, majd újbóli hazatérése után gyógyítással foglalkozik, részt vesz különféle oktatási és egészségügyi intézmények szervezésében, s folyamatosan írja elbeszéléseit. Az 1897-98-as év őszén, telén Dél-Franciaországban kezelteti tüdőbaját. 1898-tól együttműködik a moszkvai Művész Színház társulatával, s a kilencvenes évek elejétől már megkezdett színmű-tervei után kitűnő darabokkal jelentkezik. A Sirály (1896.Чайка) és a Ványa bácsi (1897. Дядя Ваня) színpadi sikere újabb drámák írására ösztönzi. Betegsége miatt egyre hosszabb időt tölt Jaltában, két utolsó színművét is itt írja (1901. Три сестры –Három nővér, 1903. Вишневый сад – Cseresznyéskert). A krími tartózkodás idején ismerkedik meg Lev Tolsztojjal és Gorkijjal. 1900-ban az Orosz Tudományos Akadémia tagjává választották, de Csehov két év múlva lemondott tagságáról, tiltakozásként, mert a cár elutasította Gorkij megválasztását. 1901-ben feleségül vette Olga Knippert, a Művész Színház színésznőjét. Betegsége utolsó stádiumában Németországba, Badenweilerbe utazott gyógykezelésre, itt érte a halál 1904. júl. 15-én.

Csehov korai elbeszélései részben humoros, parodisztikus jellegűek, de megjelenik a pszichológiai ábrázolás igénye is. Külön csoportot alkotnak az ún. művésznovellák (1884. Сказки Мельпомены – Melpomené meséi), valamint a csinovnyik-téma (pl. Смерть чиеовника – A csinovnyik halála, Хамелеон – A kaméleon). Ezek a novellák már jelzik Csehov poétikájának sajátosságait: tömörség, a szerzői narráció háttérbe kerülése, jelenet-szerűség, a párbeszédekre épített cselekményvezetés. Az 1880-as évek második felében a humoros témák helyett a kisemberek életének tragikus mozzanatait ábrázolja (1886. Тоска – Fájdalam, Ванька – Vanyka). Novellásköteteit (pl. 1886. Пестрые рассказы – Tarka elbeszélések), elismerő kritikák fogadják, bár az említett szűkszavúság, tömörség igazi mélységeit nem értik meg, Csehovot „eszmenélküliséggel”, közömbösséggel vádolják. A kortársak közül Leszkov ismeri föl ennek az elbeszélésmódnak az értékeit. Többen az impresszionizmus, a pointilizmus festői módszerének irodalmi megvalósulását látják – joggal – Csehov novelláiban: az író maga is vonzódott ehhez a stílushoz, baráti szálak fűzték pl. az orosz impresszionizmus kiváló festőjéhez, I. I. Levitanhoz.

1887-ben új korszak következik Csehov művészi fejlődésében: az apró novellák, etűdök, jelenetek után a nagy, elemző, filozófiai kérdéseket fölvető elbeszélések kora következik. Az Unalmas történet (1889. Скучная история ) magán viseli a személyes tragédia árnyékát, bátyja, a festőművész halála után írta. Témája a halállal szembesülés megrendítő élménye: a mű hőse, az idős orvosprofesszor életére visszatekintve nem talál kapaszkodót, ami megvédené a semmi, az elmúlás könyörtelen törvényével szemben: a tudomány itt már nem segít, a hit nem játszott szerepet életében, s most az eddigi „problémátlan” élet felszínén megnyílt szakadék döbbenti rá a valódi és hamis értékek, a hiteles és rutinszerű életvitel kettősségére. Szorosan kapcsolódik ehhez a kérdéshez az 1892-ben keletkezett A 6-os számú kórterem (Палата № 6): egy kisvárosi kórház sivár környezetében játszódik le két, eltérő filozófiát képviselő, jobb sorsra érdemes ember tragédiája. Az egyikük a kórház orvosa, Ragin, a sztoikus filozófia alapján tanúsít passzivitást a környezetében működő rossz mechanizmusokkal szemben (korrupció, durvaság), míg Gromov, az idegbeteg, túlérzékeny fiatalember a világban tapasztalható torzulásokra túlságosan hevesen reagál, belerokkan az élet nehézségeibe és a tőlük való félelembe. Kettejük beszélgetése nemcsak „filozófiájuk” ellentéteit tárja föl, hanem sorsuk tragédiába fordulását: bár különbek környezetüknél, mégis áldozatul esnek a hitványságnak, aljasságnak, mégpedig saját téves előfeltételeik vagy sebzettségük miatt (az egyik, mert akkor sem száll szembe a Rosszal, amikor még megtehetné, a másik, mert idegrendszere nem tud megküzdeni a félelemmel).

Az 1890-es években olyan remekművek látnak napvilágot Csehov tollából, mint a Rotschild hegedűje – Скрипка Ротшильда, Учитель словесности – Az irodalomtanár (1994), továbbá a melihovói birtokukon töltött évek tapasztalataiból táplálkozó Parasztok (1897. Мужики), A mezzaninos ház (1896. Дом с мезонином), Életem (1896. Моя жизнь). A parasztok különösen nagy vitákat váltott ki mind a narodnyik, mind a liberális értelmiség körében, mert a paraszti világot nem idealizáltan, hanem valóságos szellemi és anyagi nyomorúságaival, torzulásaival együtt mutatja be – bár nem a naturalista író részvétlenségével!

Sajátos csoportot képeznek az ún. „kis trilógia” (1898) novellái: A tokbabújt ember –Человек в футляре, A pöszmétebokor – Крыжовник és A szerelemről– О любви. Közös motívumuk az élet elől szűk keretek közé menekülő ember redukált léte, ennek a redukciónak pszichét torzító, mások életére is ártalmas hatása. Külön tanulmányt érdemelnének Csehov novelláinak nőalakjai, illetve a nőkről szóló elbeszélések: az író finom lélektani megfigyelései, emberismerete, a részvét, valamint az ítélkezés hiánya örök aktualitást biztosít ezeknek a műveknek (1885. Anna a férje nyakán – Анна на шее, 1891. Asszonyok –Женщины, 1892, A léha asszony– Попрыгунья, 1895. Három év– Три года, 1899. A kutyás hölgy – Дама с собачкой, 1903. A menyasszony – Невеста, stb.).

Csehov drámáira gyakran alkalmazták a „drámaiatlan” jelzőt, mert a hagyományos dramaturgiai megoldásokhoz képest líraibb hangulat jellemzi őket, a „víz alatti áramlásnak” nevezett, felszín alatt húzódó konfliktusra épül szerkezetük. Már az 1880-as évek végétől kísérletezik színműírással (1887–90. Иванов – Ivanov, 1888–89. Леший – A Manó), de igazi nagy művei a kilencvenes évek második felében és a századfordulón születnek. A sirály talán a leginkább lírai drámája: a szerző az emberi szív belső harcait, útkereséseit állítja elénk különféle változatokban. A boldogtalanság „körtánca” alakul ki az öregedés elől menekülő színésznő (Arkagyina), a középszerűségét életpótlékkal leplező író (Trigorin), a szerelemre és alkotásra vágyó, de értük igazán harcolni nem tudó fiú, Trepljov (a színésznő fia) és a rajongó Nyina sorsában, de a mellékszereplők is ugyanezt a táncot járják. A drámában egyedül Nyina lesz képes álmaiért szenvedni és vállalni a csalódásokat, küzdelmeket, szembenézni önmaga lehetőségeivel és vágyaival. Csehov azonban nem juttatja révbe hősnőjét, csak éppen addig a pontig vezeti szereplőit, amíg megmutatkozik jellemük, az élettel szemben tanúsított erejük vagy gyengeségük, mert tudja, hogy az emberi élet mindenképpen átmenet, nem végállomás, tragédiák és komédiák váltakozása.

A Ványa bácsi c. színmű is az illúziók, életpótlékok, öncsalások és elvetélt lázadások, reménytelen szerelmek világába vezet; a konfliktus színhelye ezúttal is a vidéki udvarház, szereplői pedig egymással szoros rokoni és baráti kapcsolatban álló emberek, mint Csehov színműveiben általában. Ezért is olyan élesek és fájdalmasak az összeütközések: mindenki a saját boldogságát keresi, de gyakran úgy, hogy a másikat eszköznek használja célja elérésében, mint a címszereplő sógora, az önző és önimádó Szerebrjakov professzor. Ványa bácsi pedig akkor lázad föl a régóta folytatott „családi játszma” – a professzorék anyagi helyzetének, kényelmének megteremtése mint legfőbb cél – ellen, mikor világossá válik sógornője, a professzor felesége iránt táplált vonzalmának reménytelensége. A többi szereplő, mint A sirályban, itt sem képes kitörni a szerelem ördögi köréből, mert mindenki mást szeret, senki nem tudja viszonozni a feléje irányuló érzelmeket. Jellegzetes csehovi figura a család barátja, Asztrov doktor: okos, derék ember, másokon segíteni igyekszik, de hajdani vágyait, reményeit alkoholba s enyhe cinizmusba fojtja, így védekezik érzelmek, szenvedélyek, eszmék s az élet értelmének keresése ellen.

A Három nővér központi szimbóluma Moszkva: a rossznak, átmenetinek érzékelt jelenből a három nővér – hajdani jómódú katonatiszt lányai, Olga, Mása, Irina – a gyermekkor színhelyére akarnak visszamenekülni, a múltat szeretnék jövendővé varázsolni, mert ebben látják a boldogság zálogát. S miközben lelki, szellemi energiáikat ennek az illúziónak áldozzák, ők maguk a legsilányabb hétköznapiság áldozataivá válnak. Sógornőjük, Natasa közönségessége eluralkodik rajtuk, környezetükön, s egyre reménytelenebb helyzetben őrzik a szépség, az értelmesebb élet emlékét, vágyát, a kitörés lehetősége nélkül. A Cseresznyéskertben (1904.) is szimbolikus jelentése van a kertnek, csak ez nem a jövő jelképe, hanem a múlté. Egykori birtokosaik, Ranyevszkaja színésznő, és fivére, Gajev, nem tudják megtartani a szépséget, gyermekkorukat jelentő kertet, anyagi helyzetük – mely gyakorlatiatlan, tékozló életmódjuk következménye – rákényszeríti őket az eladásra. Az „újgazdag” vevő, a jószándékú, de lapos pragmatizmusában csak a hasznot értékelő Lopahin kivágatja a szép meggyes kertet (az oroszban ugyanis meggyfákról van szó), hogy terveit megvalósítsa. Két véglet – a tehetetlen nosztalgiázás, időből kiesett „felnőtt gyermekek” sóhajtozásai és a rövid távú haszonszerzésre berendezkedő vállalkozó szempontjainak ütköztetése idézi elő a színmű „képtelen komikumát”: egymás görbe tükrei lesznek, s ismét az a titokzatos mélyáram érinti meg a néző/olvasó lelkét az élet fanyar, groteszk jelenségeinek tudatosításában.

A század második felének orosz prózairodalmában még olyan kitűnő írókat kell megemlítenünk, mint Leszkov, Szaltikov-Scsedrin, Korolenko és Garsin.

Nyikolaj Szemjonovics Leszkov (1831 –1895) a különös jellemek és történetek, legendák és apokrif irodalmi hagyományok fölélesztésével képvisel egy rendkívül eredeti, írói magatartást: a realizmus kiteljesedése, a város és a hétköznapiság középpontba kerülése idején ő az orosz vidék, a különféle zárt csoportok, szubkultúrák – pl. az óhitű szakadárok – világát kutatja, ábrázolja. A folklorizmus és az ikonfestészet iránti érdeklődés is markánsan kifejeződik írásművészetében. A lepecsételt angyal (1873. Запечатленный ангел) egyik legszebb regénye, melynek témáját egy óhitű közösség megtérését, azaz, a hivatalos pravoszláviához csatlakozását, de beleszövi ikonfestészettel kapcsolatos ismereteit is. Leszkov sokféle műfajjal kísérletezett: írt elbeszélést, kisregényt, színművet, krónikát. Legjelentősebb írásai közé tartozik a Kisvárosi lady Machbet (1865. Леди Макбет Мценского уезда), melyből Sosztakovics operát írt. A reformok utáni Oroszország morális romlását, az egyéni sorsok pusztulását mutatja be, a bűn és bűnhődés problémája foglalkoztatja a szerzőt. Sajátos helyet foglalnak el Leszkov művészetében az ún. karácsonyi történetek (szvjatocsnije rasszkazi), melyek a csoda, az álom, a legenda, az irracionalitás világából merítik témájukat. Leszkov sokoldalú művészete a kisprózában érte el a legmagasabb csúcsot: az orosz kultúra és a valóság világának eleven és hiteles ábrázolásával.

Mihail Jevgrafovics Szaltikov, írói név: Ny. Scsedrin (1826 –1889) – prózaíró, publicista, kritikus. Az orosz élet szatirikus enciklopédiáját alkotta meg, regényei, elbeszélései, karcolatai, meséi az emberi társadalom – a korabeli orosz valóság – torzulásairól mutatnak görbe tükröt. Legismertebb művei közé tartoznak a következők: Помпадуры и помпадурши – Kiskirályok és kiskirálynék; 1863-1874, История одного города – Egy város története, 1864; Господа ташкентцы – A taskenti urak 1869 -72; 1875–80. Господа Головлевы – Galavljov család.

Az Egy város története a legjobb szatirikus művei közé tartozik: Glupov („Buta”) város krónikájában az író egyesíti az irodalmi fikciót és a történelmi paródiát, fantasztikus szatírának is nevezhetjük művét. Keretes szerkezetbe foglalja a város történetének elbeszélését: a Glupov város levéltárában talált krónika közreadójaként szól az olvasóhoz, majd a könyv végén saját nevében utasítja vissza a kortárs kritikusok vádjait, félremagyarázásait. A fikció szerint a „Glupovi Krónika” négy írnok följegyzéseit tartalmazza az 1721-1825 közötti időszakról. Régiesre stilizált elbeszélői hang jellemzi, a szövegben hol rejtetten, hol nyíltan megjelennek utalások, irodalmi reminiszcenciák. Az Igor ének egyes részleteinek, valamint az Őskrónika (12. sz.) népneveinek, a különféle szláv törzsek harcainak gazdag nyelvi humorral megalkotott travesztiáját fedezhetjük föl a „vaskobakok”, „békafogók”, „galagonyások”, „kajlahasúak”, „fülelógók” stb. egymás elleni hadjárataiban. A csali mese elemeinek („a rákot harangszóval fogadták, a csukát lekergették a tojásairól, a papot becserélték egy komondorra, stb.), valamint az eredetmondának és az államalapítási, honfoglalási mondatípusoknak a keverékéből rendkívül mulatságos elbeszélés kerekedik ki. A könyv végén a Szaltikov-Scsedrin levele a szerkesztőhöz a mű célját, természetét magyarázza meg, miután több irányból is támadták miatta. Hangsúlyozza: nem történelmi szatírát írt, hanem az orosz történelem egyes korszakaiból merített ötletet ahhoz, hogy megmutassa az orosz élet jellegzetes vonásait, a mentalitásában rejlő szerencsétlen elemeket. Arra kereste a választ – a szatirikus ábrázolás segítségével – honnan erednek az élet torzulásai. Műve, akárcsak Swift Gulliverje, máig élvezetes és tanulságos olvasmány.

Mihail Galaktyionovics Korolenko (1853–1921) ukrajnai kozák családból származó író. A narodnyik eszmék követője, ezért összeütközésbe kerül a hatalommal, az 1880-as évek első felében megjárta Szibériát is, de a száműzetés még inkább megerősíti elveiben, sőt, bőséges irodalmi élmények forrása lesz: sokféle tájat, embert ismerhetett meg közelről. Termékeny író, útijegyzetek, elbeszélések, regények sorát publikálja (1887. В облачный день – Felhős nap, 1891. Река игрпет – Árad a folyó). A nyolcvanas években a romantikusra színezett tékozló fiúk jelennek meg elbeszéléseiben (1885. Соколинец – Szokolinyec), mintegy megelőlegezve Gorkij ilyen típusú hőseit. Szibériai tárgyú írásai közül kiemelkedik a Makar álma (1885. Сон Макара). Kisregénye, A vak muzsikus (1886. Слепой музыкант) nagy sikert aratott, az író életében 15 kiadást ért meg. Korolenkót egész életében foglalkoztatta a vakok lélektana, a regény cselekményébe, szereplői rajzába valóságos élményeit, pszichológiai tapasztalatait, vak ismerősei életének egyes mozzanatait szövi bele. Az 1890-es években és a századforduló után írt művei történelmi témákat és szociális problémákat dolgoznak föl (pl. Без языка – Nyelv nélkül), élete utolsó másfél évtizedében önéletírásán dolgozik. A lélektani realizmus, a romantikus hagyományok és a dokumentalizmus a legfontosabb jellemzői írásművészetének.

Vszevolod Mihajlovics Garsin (1855–1888) tragikusan korán távozott az életből, két kötetnyi elbeszélésével azonban fontos kapcsot jelent Dosztojevszkij szenvedéssel, lelki gyötrődéssel teli világa és a csehovi elbeszélői stílus között. Novellái meséje, szerkezete többnyire egyszerű, gyakran él a naplóformával. A becsületes, de magányos ember erőtlenségét ábrázolja a világban tapasztalható Rosszal szemben (pl. 1879. Художники – Művészek). Az Attalea princeps (1880) történetében az író romantikus énje tárul föl: egy szabadságra vágyó pálma áttöri az üvegház tetejét, de el kell pusztulnia a hideg, szürke, idegen égbolt alatt. Érdekes párhuzamot figyelhetünk meg magyar kortársa, Reviczky Gyula Pálma a Hortobágyon c. versével: ugyanaz a sors várja a pálmát, szimbolikus jelentése is azonos mindkét műben. A piros virág (Красный цветок)c. elbeszélésének lelkibeteg hőse a tragikus nagyság romantikus jegyeit viseli magán, bonyolult asszociációival már a századvég szimbolista művészetének világát idézi föl.

A KÖLTÉSZET A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉBEN

Az orosz líra történetében a 19. század második fele a romantikából eredő forrásoknak és a századvég új irányzatának, a szimbolizmusnak az egymásba érését készíti elő és táplálja. Nyekraszov, Fet, A. K. Tolsztoj, Polonszkij és A. Majkov neve fémjelzi ezt a korszakot, melyben kiváló lírikusok alkotnak, de mégsem a költészeté, hanem a regényé az „új szó”, a világirodalmi jelentőségű mondanivaló megfogalmazásának kiváltsága. Az 1840–50-es évektől kezdve két irányzat alakul ki az orosz költészetben: a puskini és gogoli örökség egymással szembenálló esztétikai programja. Az előbbi Puskinnak a művészet függetlenségét valló magatartását követi, mely szerint a költő feladata nem földi érdekek szolgálata (hatalom, nép), hanem a magasabb rendű szellemi értékek, igazságok mindenkori fölmutatása, ahogy A költő és a tömeg c. versben írja Puskin: „Nem a tömeg öröme-gondja, / Nem kapzsiság, földi csata – / Magasztalás a költő dolga, / A lelekesedés s az ima!” ( Szabó Lőrinc ford.). A század második felében a puskini függetlenség-eszményből megszületik a ľart pour ľart költészet elve, legjelentősebb képviselői Afanaszij Fet, Apollon Majkov, A. K. Tolsztoj és Jakov Polonszkij.

Afanaszij Afanaszjevics Fet (Sensin, 1820–1895) költészetének jellemzői a szépség, a szavakon túli zeneiség, az impresszionisztikus kifejezés, a lélek és a természet összhangjának lírai megragadása (1859. Грезы – Látomások). Versei románcok inkább, semmint filozófiai költemények a szó hagyományos értelmében, de a szimultán megjelenő zenei és festői mozzanatok olyan erőteret alakítanak ki, mely nagyon mély gondolatiságot hordoz. Jellemző rá a nominális stílus (pl. 1850. Шепот, робкое дыхание – Suttogás, halk sóhaj…), a tűz, a repülés, a légies képek dominanciája. Késői lírája, a négy kötetben közreadott Esti tüzek (1883–91. Вечерние огни) az orosz költészet remekei közé tartozik. Dualizmusa, az „égi” és „földi” pólusok közt vergődő lírai énje erősen hatott a szimbolistákra, Vlagyimir Szolovjov, Valerij Brjuszov és Alekszandr Blok költészetére.

A gogoli örökség hívei viszont az előbbinek épp az ellenkezőjét, az elkötelezett irodalom eszményét hirdetik. Ennek az irányzatnak legnagyobb képviselője Nyikolaj Alekszejevics Nyekraszov (1821–1878). 1856-ban jelenik meg gyűjteményes kötete, s ennek programadó verse, a Költő és polgár (Поэт и гражданин) fejezi ki költői hitvallását. Költészetének újdonsága a hagyományos műfaji rendszer átalakításában nyilvánul meg: elégiát ír közösségi témára, föltámasztja a szatirikus költészetet és a verses levelet, az elbeszélő költeményt szociális tematikára „hangszereli át”, ír ún. paraszteposzt. Stílusában a beszélt nyelv falusi és városi dialektusait, nem kodifikált nyelvi elemeket is fölhasznál. A hagyományos szerelmi lírát kibővíti „költőietlen” mozzanatokkal, mint pl. a hétköznapiság, a szerelem árnyoldalai, veszekedés, hisztéria, stb. A jobbágyreformot megelőző s követő viták tükröződnek Nyekraszov lírájában (1858. Песня Еремушке – Jerjomuska dala, 1859. Размышления у парадного подъезда – Gondolatok egy palota főbejáratánál) és epikájában (1863–64. Мороз, Красный нос – Vörösorrú fagy). Legnagyobb epikai alkotása s költői munkásságának összegzése a Ki él boldogan Oroszországban? (1863–77. Кому на Руси жить хорошо?) c. műve, melyet paraszteposznak nevezett; a terjedelmes költemény panorámaszerű képet tár az olvasó elé Oroszországról, fontos szerepet kap benne a folklór (népdalok, mesék, a bilinák hangulata).

AZ OROSZ IRODALOM TÖRTÉNETE A 19. SZÁZAD VÉGÉTŐL NAPJAINKIG

AZ OROSZ IRODALOM A 19-20. SZÁZAD FORDULÓJÁN

(1890-1917)

Az orosz szimbolizmus

Az orosz szimbolizmus a 19-20. századforduló szintetikus irányzata volt. Hatása kiterjedt a képzőművészetre, a zenére és a színházművészetre, s ezen kívül soha nem látott mértékben termékenyítette meg az orosz esztétikai gondolkodást. A szimbolizmus első önmeghatározásának Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij (1866-1941) A kortárs orosz irodalom hanyatlásának okairól és új irányzatairól (1892, О причинах упадка и о новых течениях современной литературы) című előadás-sorozata tekinthető, noha itt az új irányzatról csak általánosságokban esik szó, Merezskovszkij a “misztikus tartalmat” tekinti az új művészet jellemző jegyének. Már határozottabban bontakoznak ki az orosz szimbolizmus értelmezésének a kontúrjai Valerij Jakovlevics Brjuszov (1894-1924) jegyzeteiben, melyeket az Orosz szimbolisták (1894-1895, Русские символисты) bemutatkozó versesköteteihez készített. Míg Merezskovszkij a szimbolizmust egy új vallás kidolgozásával kapcsolta össze, addig Brjuszov benne egy új költői iskola megjelenését üdvözölte.

Az orosz szimbolizmus közel negyedszázadnyi történetében három szakasz különíthető el: az 1890-es évek, a 20. századelő első évtizede és az 1910-es évek. Az 1890-es évek költői, Brjuszov, Konsztantyin Dmitrijevics Balmont (1867-1942), Innokentyij Fjodorovics Annyenszkij (1855-1909), Fjodor Szologub (1863-1927) és mások a kortárs francia és belga költészeti hagyományra támaszkodtak. Nemcsak európai formákkal – rondó, triolet, szonettkoszorú – újították meg az orosz költészetet, de keletiekkel is. Az orosz hagyományból Fet és Tyutcsev líráját folytatták A 20. század elején a szimbolisták ifjabb “nemzedékének” (Blok, Andrej Belij, Ivanov) egyik fő ihletője a legendás filozófus, Vlagyimir Szergejevics Szolovjov (1853-1900). A klasszikus orosz irodalom motívumait szimbólumként értelmezték, előfutáruknak Gogolt és Dosztojevszkijt, majd később Puskint tartották. Az 1910-es években megsokasodtak a viták a szimbolizmus körül. Ivanov, Andrej Belij és Blok az életalkotás (жизнетворчество) mellett törtek lándzsát, a művészetnek vallássá, a tudatnak létté kell válnia. Brjuszov viszont elválasztotta az életet a művészettől, hangsúlyozta, hogy “a szimbolizmus mindig művészet volt, és más nem is akart lenni”. Az orosz szimbolizmusnak volt még egy, az európai hasonló irányzatoktól eltérő jegye: a szimbolista poétika talajén megszületett a szimbolista regény, melynek kiemelkedő példája Andrej Belij: Pétervár (1913-14, Петербург) című műve. A szimbolista esztétika két központi kategóriája a szimbólum és a zene. A szimbólum a tudatos megértés számára elérhetetlen jelentések kifejezésének eszköze, ezért többértelmű és lezáratlan. Képiségével a konkrét és az általános (az immanens és a transzcendens) között közvetítő szerepet játszik. A zene a szimbolisták szerint a legmagasbbrendű művészet; az orosz szimbolisták Nietzsche és Wagner nyomán reménykedtek a művészeteknek a zene alapján létrejövő szintézisében (Gesamtkunstwerk), Ivanov létrehozta az «egyetemes művészet» (соборное искусство) utópiáját. A szimbolista felfogás szerint a költő mágikus nyelven beszélő pap, így a befogadó számára a mű értelmének a megfejtése feladványt jelent.

A szimbolisták «idősebb nemzedékéből» Merezskovszkij, Brjuszov és Szologub nemcsak költőként, de prózaíróként is jelentős műveket hoztak létre. Merezskovszkij történelmi regényeivel vált ismertté Európában. A forradalom után, 1919-ben emigrált Oroszországból feleségével, Zinaida Gippiusz költővel, prózaíróval és kritikussal, illetve barátjukkal, Dmitrij Filoszofovval. Először Varsóban éltek, majd a Merezskovszkij házaspár Párizsba költözött át. Történelmi regényeiben a világkultúra történetét a pogányság és kereszténység, a test és lélek antinómiáiban értelmezi. Legismertebb művei: Krisztus és Antikrisztus trilógia (1896-1905, Христос и Антихрист), Gogol és az ördög (1906, Гоголь и черт), Dante (1939, Дант). Valerij Brjuszov amellett, hogy kiváló költő és remek verselméleti esszék szerzője volt, prózaíróként stilizált történelmi regényeivel vált ismertté. Leghíresebb regénye a Tüzes angyal (1908, Огненный ангел), amelynek története a 16. századi Németországban játszódik. Hősei Ruprecht, Renata és Heinrich – szerelmi háromszög-történetük visszavezethető a Brjuszov-Nyina Petrovszkaja-Andrej Belij közötti viharos kapcsolatra. A Tüzes angyalból opera is készült, illetve a magyar filmrendező, Bódy Gábor filmforgatókönyvet írt a brjuszovi történetből. Fjodor Szologub (eredeti neve: Fjodor Kuzmics Tyetyernyikov) munkásságát költőként kezdte, dekadens verseket írt, melyekben a világot mint gonosz erők játékát mutatja be. Pesszimista-filozofikus versei miatt kortársai “fojtogató pincéből előbújt orosz Schopenhauernek” nevezték. Szologub mint prózaíró alkotott igazán eredetit. Fő műve az Undok ördög (1907, Мелкий бес) című kisregény, melyben az író az ostobaság alantas világából, a banalitásból teremt mítoszt (a szakirodalom a szimbolista “újmítoszregény” példáját látja benne). A regény fő alakja Peredonov tanító, aki minden áron tanfelügyelő akar lenni, mániákus őrülettel tör célja felé. Eközben megismerkedhetünk az őt körülvevő kisváros elsekélyesedett világával is. Az alantas ördögi erő kisszerűsége és a kisvárosi lét szörnyűsége Szologubnál metafizikai mélységeket ér el. Ebben a világban minden sötét és hazug, így a fiatalok, Szása és Ljudmila esztétizált, erotikus kapcsolata is. Az Undok ördög jó példája a szimbolista regény kétszintűségének; szinte észrevétlenül érintkezik egymással a fizikai világ és a metafizika szintje.

Az “ifjabb szimbolisták”, s egyben a korszak legjelentősebb költője Alekszandr Alekszandrovics Blok (1880-1921). Professzori családból származott, édesanyja irodalmi műveltsége alapvetően meghatározta szellemi arculatát. Annak a nagy nemzedéknek talán az egyik utolsó képviselője volt, amely az orosz irodalomban mítoszt teremtett nemcsak a költői szerepből, de a költő életrajzából is. Első kötete, a Versek a Szépséges Hölgyről (1904, Стихи о прекрасной даме) Vlagyimir Szolovjov filozófiája erőteljes hatása alatt íródott. A kötet versei lírai monológok, melyek liturgikus szertartást idéznek. A lírai hős a Szépséges Hölgy lovagjaként jelenik meg, s a szerelem közvetítésével mintegy behatol a szolovjovi világlélek titkaiba. Blok költészetében az 1905-ös forradalom apokaliptikus kataklizmák előérzetével kapcsolódik össze. A misztikus költő a későbbiekbe “leszáll” a valóságba, amely mind több drámai fordulatot rejt magában, átadja magát az “őserőnek”, a káosznak és a szenvedélynek. Erről tanúskodnak a Hóálarc (1907, Снежная маска) című kötet versei, amelyek korábbi lírájához képest “antitézist” (a költő kifejezése) képviselnek. Blok megújította a lírai dráma műfaját is, például a Komédiásdi (1906, Балаганчик) című művével. Az 1917-es forradalomra a Tizenketten (1918, Двенадцать) című poémával reagált, melynek hősei elvont szimbólumok, a “természet gyermekei”, a “vöröskatonák”, az “eredendő káosz”, amely a poémán végigsöprő hóvihar képében jelenik meg.

Andrej Belij (eredeti neve: Borisz Nyikolajevics Bugajev, 1880-1934), költő prózaíró, a szimbolizmus kultúraelméletének egyik megalapozója. Kísérletező alkat mind az irodalom, mind a bölcselet terén, aki állandó útkeresései közepette világirodalmi jelentőségű életművet hozott létre. Első művei Négy Szimfóniája (1900-1908, Четыре Симфонии), melyekben a zene és a próza szintézisére törekszik. Belij költészetét szintén a versformákkal való kísérletezés jellemzi, versein érződik a szecesszió hatása is. Fő műve a Pétervár (1916, Петербург) című regény, amely az orosz szimbolista regény mintapéldája. Sokszintű szerkezete, az újszerű elbeszélésmód, az ornamentális prózára jellemző vezérmotívumos szerkesztés, a terméketlenségre és képzeletbeliségre apelláló regénytér és regényidő teszik ezt a művet egyedivé. Belij a Pétervárban újraértelmezi a városról szőtt mítoszt – az emberek itt árnyakká válnak, Pétervár matematikai pont, csak úgy tűnik, hogy létezik, s a középpontban álló Nyugat-Kelet problematika nem más, mint kaotikus eszmetöredékek kavalkádja. A szakirodalom több párhuzamot fedezett fel a Pétervár és James Joyce Ulysses című regénye között, többen Belij művét az orosz tudatfolyamregénynek tartják. Andrej Belij a szimbolizmus kultúrfilozófiájával kapcsolatos elképzeléseit a Szimbolizmus (1910, Символизм) című tanulmánykötetében összegezte. Az 1920-as években az avantgárd poétika szellemében írta meg Moszkva című regényciklusát. Ekkor születtek visszaemlékezései is a századforduló szimbolista köreiről és életérzéséről.

Vjacseszlav Ivanovics Ivanov (1866-1949) költő, klasszika-filológus, a szimbolizmus kultúraelméletének másik kidolgozója. Berlinben és Párizsban tanult. “Toronynak” (башня) nevezett szentpétervári lakásán rendezett “szerdák” a kor művészeinek fontos találkozóhelye voltak. Ivanov mint költő poeta doctus: változatos strófaszerkezeteket alkotott, ünnepélyes, ódai “szófűzéseivel” a monumentális bizánci stílust kívánta újraéleszteni. Elméleti munkáit az emberi kultúra egységébe vetett hite határozta meg. Fő elve az emlékezet, ezért kutatja az archaikus korok kultuszait, melyek lényegiségét szerinte a kollektív népi tudattalan őrzi, ezen a ponton elmélete érintkezik C. G. Jung nézeteivel. Több tanulmányt írt Dosztojevszkijről, melyek először a Barázdák és mezsgyék (1916, Борозды и межи) című kötetében jelentek meg. 1923-ban Bakuban írta meg legfontosabb könyvét, a Dionüszosz és az ősdionüszoszi elv című művet. (Дионис и прадионисийство). Olaszországba emigrált, 1936-tól európai folyóiratokban is megjelentek művei.

Az orosz próza a XX. századelőn

A XX. századelő orosz prózájában a realizmus is lényegesen megváltozott, mivel érintkezett a korszak új irodalmi irányzataival (impresszionizmus, expresszionizmus), valamint bölcseleti útkereséseivel és divatjaival (pl. a Nietzsche-kultusz a századelő Oroszországában). Makszim Gorkij (eredeti neve: Alekszej Makszimovics Peskov, 1868-1936) a századforduló egyik legnépszerűbb írója volt. Korai műveit két csoportra lehet osztani: a romantikus elbeszélésekre és az erőteljes Nietzsche-hatást mutató elbeszéléseire, az ún. “mezítlábasokról” (босяки). Hősei lázadók, akik túl akarják lépni a morális határokat, és mindennél magasabbra helyezik az embert. A századelőn Gorkij drámaíróként is debütált; leghíresebb színművei: A kispolgárok (1902, Мещане) és az Éjjeli menedékhely (1902, На дне). Gorkij az orosz vidék elmaradottságának és a kezdődő orosz kapitalizmusnak az egyik leghitelesebb ábrázolója, például Az Okurov város (1909, Городок Окуров) és a Matvej Kozsemjakin élete (1910-1911, Жизнь Матвея Кожемякина) című regényeiben. Gorkij az 1917-es októberi forradalomhoz jelentős kritikával viszonyult. 1921-től emigrációba kényszerült. Itt jelenik meg az Artamonovok (1920-1925, Дело Артамоновых) című családregénye, amely három nemzedéken keresztül mutatja be a népből jövő vállalkozókat, felemelkedésüket és elkorcsosulásukat. 1928-ban tér vissza először a Szovjetunióba; ekkor veszi kezdetét munkásságának és életének bonyolult, átideologizált szakasza, mikor neve összekapcsolódik a sztálini korszak irodalompolitikájával. Gorkij barátja és vitapartnere, Leonyid Nyikolajevics Andrejev (1871-1919) munkásságában szintén jelentős a nietzsche-i indíttatás. Művészetének középpontjában a szabadság problémája áll: az életet mint a determinizmus elleni lázadást határozta meg. Az intuitív expresszionizmus figyelhető meg mind elbeszéléseiben (A vörös kacaj, 1904, Красный смех), mind drámáiban (Az ember élete, 1907, Жизнь человека). Ivan Alekszejevics Bunyin (1870-1953), az első orosz Nobel-díjas író (1933) művészi pályáját lírikusként kezdte. Korai elbeszéléseiben, mint például az Antonovka almában (1900, Антоновские яблоки) felhasználja az impresszionizmus vívmányait: a színek, az illatok és a hangok az orosz természet képeivel fonódnak össze. Bunyin legtöbb elbeszélésében a szerelem és a halál a két döntő eredő; ugyanakkor a szerelem az egyedüli, amely képes egybeolvasztani az embert a világgal, de egyben pusztulásba is döntheti. Bunyin 1920-ban Párizsba emigrál; az emigrációban munkássága kiteljesedik. Az emigrációban íródott a szerelem-halál témakörében az egyik legszebb elbeszélése, a Mitya szerelme (1925, Митина любовь). A Nobel-díjat az Arszenyev élete (1928-1933, Жизнь Арсеньева) című regényéért kapta, amely az önéletrajzi hős szellemi fejlődésének és élményeinek finom, lírai ábrázolása. Alekszej Mihajlovics Remizov (1877-1957) a szimbolizmus holdudvarában alkotott. Az orosz ornamentális próza kiemelkedő képviselője. Alkotásainak jelentős részét az ún. “pereszkazok” (пересказ – átirat élőbeszédre hangolva) képezik, melyek folklór szövegek, apokrifok, orosz, grúz, tibeti, örmény stb. legendák stilizációi. Leghíresebb regénye a Testvérek a keresztben (1910, Крестовые сестры), amely egy pétervári bérház “megalázottjainak és megszomorítottjainak” sorsán keresztül mutatja be a kíméletlen őserő – a szubkulturális tudattalan – determináló hatását. Remizov a forradalom után emigrált, Párizsban telepedett le. Az emigrációban sajátos kollázs-regényeket alkotott, mint például a Vihartépte Oroszország (1927, Взвихренная Русь).

Az akmeizmus

Az elnevezés a görög akmé szóból származik, melynek jelentése: csúcs, valaminek a legmagasabb foka. A csoportosulás az 1910-es években alakult, a szimbolizmus esztétikai elveivel szemben határozta meg magát. Vezetője Nyikolaj Sztyepanovics Gumiljov (1886-1921) költő volt, a csoportosulás fő képviselői: Anna Ahmatova és Oszip Mandelstam, akik megalapították a Költők Céhét. A szimbolistákkal szemben visszaállították jogaiba a “háromdimenziós világot”, ezért gyakran “neoklasszicistáknak” nevezték őket. Önértékű jelentést tulajdonítottak a költői szónak, s fontos volt számukra a kultúra emlékezete. A művészeti ágak közül az építészetre és a szobrászatra helyezték a hangsúlyt, de érdeklődtek a festészet, a színház és a film formanyelve iránt is. Noha az irányzat egyes költői különböző esztétikai elveket képviseltek, ami közös volt bennük a “gyönyörű világosságra” (прекрасная ясность) való törekvés, kedvelték az egyensúlyt, a pontosságot és a harmóniát. A költő szerintük nem próféta, mint a szimbolistáknál, hanem “iparos”, akinek magas szinten kell elsajátítania mesterségét.

Anna Ahmatova (eredeti neve: Anna Andrejevna Gorenko, 1889-1966), költő, esszéíró, műfordító 1910-től kezdve publikált, 1912-től tartozott az akmeisták csoportosulásához. Korai versei sajátos szerelmi naplót képeznek, melyben a már elmúlt szerelem emlékét idézi fel a külső, a tárgyi világ jelzésein keresztül. Líráját ezért is tartják objektív lírának. Kritikusai felhívják arra a figyelmet, hogy költészete prózai eredetű, versei mintha “miniatűr novellák” volnának, s ily módon Ahmatova lírájának gyökerei a XIX. századi orosz lélektani prózában keresendők. Ahmatova a forradalom után mintegy “belső emigrációban” élt, műfordítással kereste a kenyerét. Érett korszakában keletkezett művei, a Rekviem (1935-1943, Реквием), melyben a sztálini terror áldozatainak állít emléket és a Hős nélküli poéma (1940-1962, Поэма без героя), melyben a XX. századelő kulturális kavalkádját idézi fel, csak halála után jelenhettek meg. Az “olvadás” éveiben két külföldi utazást engedélyeztek számára; 1964-ben Olaszországba, a Taormina-díj átvételére, illetve 1965-ben Angliába, ahol az Oxfordi Egyetem díszdoktorává avatták.

Oszip Emiljevics Mandelstam (1891-1938) költőnek 1909-től jelentek meg versei, kezdettől fogva tagja volt a Költők Céhének. Ő írta a csoportosulás egyik deklarációját, Az akmeizmus reggele (1913, Утро акмеизма) címen. Első kötete a Kő (1913, Камень), melyben megmutatkozik sajátos látásmódja és poétikája: szerinte a kultúra a különféle korszakokat egyesítő emlékezetben őrződik meg, melynek építőköve a szó. Második kötetében, a Tristiában (1922) az antik kultúra reminiszcenciái jelennek meg s válnak az emberi emlékezet hordozóivá. Mandelstam “hellenizmusa” kiterjed az orosz nyelv értelmezésére is: ez az egyedüli, ami otthonosságot jelent az embertelen világban. Mandelstamot 1934-ben letartóztatták, és hároméves voronyezsi száműzetésre ítélték. Az 1930-as évek íródott versei már az individuális létben való veszélyeztetésnek a tragikus dokumentumai. 1938-ban újból letartóztatták. Egy Vlagyivosztok környéki lágerben halt meg. Verseit csak az 1960-as éve közepétől kezdték újra kiadni hazájában. Költészete nagy hatást gyakorolt a kortárs európai irodalomra is, többek között Paul Celan költészetére.

A futurizmus

Az orosz futurizmus az első avantgárd irányzat az orosz irodalomban. Az 1910-es években keletkezett, ekkor alakult meg a legfontosabb csoport, a Kubofuturisták (Кубофутуристы). Tagjai: Velemir Hlebnyikov, David és Nyikolaj Burljuk, Alekszej Krjucsonih, Vlagyimir Majakovszkij. Elsősorban a szó autonómiájára törekedtek, önálló szintaxis megalkotására és a nyelv neologizmusok általi megújítására. Provokatív jellegű kiáltványukban, a Pofonütjük a közízlést!-ben (1912, Пощечина общественному вкусу!) megtagadták az egész addigi irodalmi hagyományt. Az orosz futurizmus lényegesen különbözött az olasz futurizmustól. Bár az orosz futuristák költészetében is ábrázolódik az urbanista, technikai civilizáció, ám ugyanakkor kultiválták a visszatérést az archaikus korokhoz, a primitív világszemlélet elementáris forrásaihoz. Az orosz futuristák egyszerre voltak anarchista lázadók és utópikus projekteket dédelgető álmodozók. A kubofuturisták üdvözölték a forradalmat, mert azt várták tőle, hogy megvalósítja radikális művészeti elképzeléseiket. Körülöttük létrejött több avantgárd képzőművészeti csoport, melyek alapvetően meghatározták az 1920-as évek orosz művészetét.

Velemir-Viktor Hlebnyikov (1885-1922) korai műveiben a “szláv mítoszteremtés” egyik kezdeményezője. Mint futuristának célja a nyelv logika előtti tartalmának életre keltése. Létrehozta az ún. “értelmentúli nyelvet” (заумь), szokatlan hangkombinációkkal kísérletezett. Felidézte a varázsigékben, ráolvasásokban rejlő, archaikus nyelvteremtő gondolkodás szellemét. Kollázsokat is alkotott, verssorait gyakran vegyítette próza-, illetve drámarészletekkel, létrehozva a “beszélyen túli” elbeszélés (сверхповесть) műfaját. Ezt az új műfajt képviseli például a Zangezi (1922, Зангези) című poémája, amely a Nagy Tarokkot imitáló «22 szósíklapból álló kártyacsomag». Hlebnyikov tudatosan alkotott nem lezárt műveket, hiszen az élet és művészet között számára nem létezett határ. Utópiái a «csillagnyelvről», a «sorsok tábláiról» a világ kiszámíthatóságát és átalakíthatóságát veszik célba. Kortársai közül többen «új Puskint» láttak benne, mivel oly természetesen és szabadon bánt a nyelvvel.

Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij (1893-1930) a futurizmusban a lázadás útját járta. Pályája az 1910-es évek elején indult, a Nadrágba bújt felhő (1914-15, Облако в штанах) című poémája a futurizmus programverse lett. Benne a lírai hős sikertelen lázadása a szerelem, a művészet, a társadalom és a vallás ellen irányult. Majakovszkij verseiben döntő a teatralitás, gyakran használ fel bibliai elemeket, eredeti metafora-láncokat alkot. Több neologizmust alkotott, az élőbeszéd szabadsága nevében felrúgta a szintaxist, megcsonkította a nyelvtani szerkezeteket. Strófáit gyakran a sajátos «lépcsőzetes szerkezet» jellemzi, a verssort a szabados élőbeszéd intonációja töri meg. Majakovszkij üdvözölte az 1917-es forradalmat és művészetét a szolgálatába állította. Úgy gondolta, hogy futurista elveit is így teljesebben képviselheti. Az 1920-as években csupán egyetlen személyes művet alkotott, az Erről (1923, Про это) című poémát. 1927-től a hivatalos irodalompolitika egyre több támadást indított ellene. Élete végén két szatirikus színművet írt, a Poloskát (1928, Клоп) és a Gőzfürdőt (1929, Баня), melyekben a bürokráciát és a szovjet kispolgárt bírálta. 1930-ban önkezével vetett véget életének. A sztálini korszak ún. agitációs verseit kanonizálta, viszont futurista korszakát igyekeztek elfelejteni.

Az orosz irodalom 1917-től 1940-ig

Az 1920-as évek irodalmi csoportosulásai

Az 1920-as évek elején Szovjet-Oroszországban még sokszínű volt az irodalmi élet. Az irányzatokat és a csoportokat csak 1932-ben tiltja be egy párthatározat, amely az egységes írószövetség létrehozásának szükségességét hirdeti meg. A legharcosabb csoportok a proletárírók szervezetei voltak (Пролеткульты, Октябрь, Кузница, На посту): tagadták a múlt irodalmát, kollektív eszményeket képviseltek, az új világ, a gépek, a technika dicséretét zengték. A más nézeteket valló írókat osztályellenségnek tekintették. Baloldali csoportnak számítottak a futuristák, akik művészetükkel a forradalmat kívánták segíteni. 1923 és 1929 között a LEF-ben (Művészetek Baloldali Frontja – Левый Фронт Искусства) tömörültek, a művészet hasznossága elvét hirdették és elismerték a “társadalmi megrendelést”. A LEF tagja volt Majakovszkij, Paszternak, Krucsonih, Brik, Rodcsenko. A konstruktivizmus 1922-ben jelentkezett Oroszországban, képviselői az irodalomban Ilja Ehrenburg és Ilja Szelvinszkij voltak. Jelszavaik: a dokumentarizmus, a líra széttagolása és az alkotásban az értelmi elem dominanciája. A futuristák elveiből kiindulva a futuristák ellen léptek fel az imaginisták (имажинизм). Ideológiamentes elveket képviseltek, poétikájuk középpontjában a kép állt. Legismertebb képviselőjük Szergej Jeszenyin. A Hágó (Перевал) csoport munkás-paraszt írók egyesülése volt, nem tetszett nekik a sematizálás, a valóság mélyebb feltárására törekedtek, s az irodalom érzelmi-intuitív megközelítését helyezték az előtérbe. A csoportosulás tagjai: Voronszkij, Prisvin, Ivan Katajev, Platonov. A leginkább független, tisztán irodalmi célokat követő csoportosulás a Szerapion-testvérek (Серапионовы братья), akik nevüket E. T. A. Hoffmann novellájából kölcsönözték. Az irodalomról vallott toleráns nézeteikkel is különböztek a korszak harcosságától. A Szerapion-testvérekhez tartoztak Zoscsenko, Kaverin, Vszevolod Ivanov, Nyikolaj Tyihonov. Az utolsó orosz avantgárd csoportosulásnak, az OBERIU-nak (Reális Művészet Egyesülése – Объединение Реального Искусства) a groteszk hangvétel volt a fő erőssége. 1928-as kiáltványukban tulajdonképpen az abszurd világlátást hirdették meg, ezért nem csoda, hogy a társulás csak félhivatalosan létezhetett. Tagjai voltak: Harmsz, Vvegyenszkij, Zabolockij, Vaginov és Svarc.

Az 1920-as évek kísérleti (avantgárd) prózája

Az 1920-as évek elejének orosz prózájában a kísérletezés szabadsága uralkodott, s megújult az ornamentális próza is. A töredékesség, a szimultanizmus, a szkaz-elbeszélőmódok változatos felhasználása, a próza ritmizálása és lirizálódása több alkotó munkásságát meghatározta. Ebből a szempontból a fiatal írók közül Vszevolod Vjacseszlavovics Ivanov (1885-1963) és Artyom Veszjolij (eredeti neve: Nyikolaj Ivanovics Kocskurjov, 1899-1939) prózája érdemel említést. Vszevolod Ivanov Partizán elbeszélései (1922, Партизанские повести) ornamentális stílusával, a különböző népnyelvi rétegek felhasználásával, valamint a tömegnek mint őserőnek ábrázolásával tűnnek ki. Artyom Veszjolij, Andrej Belij prózaritmizálási elveit továbbfejlesztve alkotta meg az ún. “dinamikus szkazt”, amely a forradalomról és a polgárháborúról szóló regényének, a Véráztatta Oroszországnak (1924-32, Россия, кровью умытая) fő konstrukciós elve. Az 1920-as évek prózájában a legradikálisabb kísérletezőnek Borisz Andrejevics Pilnyak (eredeti neve: Vogau, 1894-1941) számít. Kísérleti regénye, a Meztelen év (1920, Голый год), amely az orosz avantgárd próza kiemelkedő alkotása. Pilnyak a forradalmat mint ösztönös őserőt, hasonlóan Blok Tizenkettenjéhez a hóvihar (метель) allegóriájával jeleníti meg. A regény időszerkezete, annak ellenére, hogy az 1919-es év “eseményeit” rögzíti, körkörös szerkezetű, amely megfelel a természet örök körforgásának. Eszmetöredékekként ott kavarognak a Meztelen évben a Kelet-Nyugat oppozíció, a szláv mitológia és folklór elemei, a korabeli hivatalos dokumentumok, a jelszavak, a rövidítések és a cégtáblák szövegei. Pilnyak, szerepüket tekintve megkülönbözteti egymástól a “kommunistákat” és a “bolsevikokat”: a kommunisták idegenek, a bolsevikok oroszok, “Pugacsov-szakállal”, ők az erő és a meztelen akarat, noha műveletlenek és rettegést keltenek. Pilnyak regényében mesterien alkalmazta a korabeli film vívmányait is, a montázstechnikát és a szimultanizmust, mellyel megújította az ornamentális prózát. Pilnyak a sztálini terror áldozataként halt meg.

Iszaak Emmanuilovics Babel (1894-1940) odesszai születésű író, zsidó családból származott. Két elbeszélésciklusával, a Lovashadsereggel (1923-26, Конармия) és az Odesszai elbeszélésekkel (1931, Одесские рассказы) vált neve világszerte ismertté. A Lovashadsereg elbeszélései a polgárháború idején játszódnak, a Bugyonnij által vezetett galíciai és nyugat-ukrajnai hadjárat “életképeit” tartalmazzák az elbeszélő, Ljutov, egy zsidó származású értelmiségi szemszögén keresztül. Ez az elbeszélő képtelen a megtapasztal ellentmondásokat (erkölcs-szükségszerűség, kultúra-barbárság, forradalmi erőszak-humánum) feldolgozni. Ily módon nézeteinek “kontrasztossága” az elbeszélések fő szervező elve, melyekben keverednek a naturalista részletek és a romantika, az apokaliptikus külvilág eseményeinek és a kultúra otthonosságának bemutatása. Babel ornamentális prózája motívumszerkesztési elveivel, lírai képalkotásával és a beszélt nyelv változatos rétegei felhasználó szkaz-technikájával tűnik ki. Az Odesszai elbeszélések ciklusa négy novellából áll, melyekben az elbeszélő nosztalgiával tekint a zsidóság “egzotikus” világára. Babel szintén a sztálini repressziók áldozata lett.

Jevgenyij Ivanovics Zamjatyin (1884-1937) munkássága az 1910-es évek elején indult. Fő műve a Mi (1920, Мы) című regény, amely csak fordításban, külföldön jelenhetett meg. A Mi a tökéletes társadalom modellje, melynek polgárai nevük helyett számot és betűjelet viselnek, életük “tudományosan” beosztott és megtervezett. Az Egységes Államot a Nagy Integrál irányítja, melynek építője a főhős; a történet, amely a rendszer elleni sikertelen lázadásról szól, az ő naplójából bontakozik ki. Zamjatyin regénye hatást gyakorolt a XX. század antiutópiáira, Huxley és Orwell műveire. Elbeszéléseiben Zamjatyin az ornamentális prózát a groteszkkel dúsította, s ezáltal eljutott a szürrealizmusig, illetve, ahogy ő nevezte, a “neorealizmusig”. 1931-ben engedélyezték neki, hogy elhagyja a Szovjetuniót; haláláig Párizsban élt.

Ilja Grigorjevics Ehrenburg (1891-1967) zsidó családból származott. Fiatal korában, miután részt vett a forradalmi mozgalomban, 1908-ban Párizsba emigrált, ahol újságíróként dolgozott. 1917-ben tért vissza Oroszországba. Első és legjobb regénye a Julio Jurenito (1922, Необычайные похождения Хулио Хуренито), amely konstruktivista regény, “megszervezett alkotás”, a tagadás apoteózisa, szatirikus vádirat az európai civilizáció ellen. Több nyelvre lefordították a Lasik Roitschvantz mozgalmas élete (1928, Бурная жизнь Лазика Ройтшванца) című művét, amely anekdóta fűzérre épül, egy szegény zsidó szabó életének leírása. Ehrenburg viselkedése a szovjet rendszerben ellentmondásos volt. Sokat utazhatott, kétszer is kitüntették Sztálin-díjjal. Ugyanakkor az Olvadás (1954, Оттепель) regényének címe a Sztálin utáni liberalizálódó korszak elnevezése lett. Az Emberek, évek, életem (1960-65, Люди, годы, жизнь) című visszaemlékezéseivel sokat tett agyonhallgatott írótársainak rehabilitásáért, valamint az európai művészet Szovjetunió-beli megismertetéséért.

Az 1920-as évek szatirikus prózája

Az 1920-as években a szatíra jelenlétét még engedélyezték az irodalmi életben, az 1930-as évektől kezdődően azonban tiltott műfajnak számított. Ezért az 1920-as években indult szatirikus írók nemzedékének tagjai közül többnek a pályája kettőbe tört. Az egyik legeredetibb tehetség közülük Mihail Mihajlovics Zoscsenko (1895-1958) volt. Népszerű íróvá a szovjet hétköznapok életéről szóló szatirikus elbeszéléseivel vált. Humoros elbeszélések (1923, Юмористические рассказы) című kötetében az elbeszélő maszkja a “szkaz”, a beszélt nyelv stilizációja. A zoscsenkoi elbeszélő a szovjet kisember viselkedését imitálja, aki elvesztette az önazonosságát, s ezért nem képes hitelesen értékelni sem saját helyzetét, sem az őt körülvevő világot. A Szentimentális elbeszélések (1927, Сентиментальные повести) című ciklusának az elbeszélője már a félművelt kispolgár, aki az általános létbizonytalanságból fakadó szorongás állapotát “éli át”. Az 1946-os, ún. “zsdánovi” párthatározatnak Ahmatova mellett Zoscsenko és a szatíra a céltáblája, minek következtében az írót kizárták a hivatalos irodalomból.

Ilja Ilf (eredeti neve: Ilja Arnoldovics Fajnzilberg, 1897-1937) és Jevgenyij Petrov (eredeti neve: Jevgenyij Petrovics Katajev, 1903-1942) társszerzőségben írták szatirikus regényeiket. A Tizenkét szék (1928, Двенадцать стульев) és az Aranyborjú (1931, Золотой теленок) című műveikben a szovjet társadalom paródiáját adják. A Tizenkét székben Ilf és Petrov a kalandregény és a kópéregény sémáját használták fel. Egy bútorgarnitúra tizenkét székében briliánsok vannak elrejtve, ezek után indítanak hajszát a regény szereplői, miközben beutazzák a Szovjetuniót. A regényből körképet kapunk az új társadalom erkölcseiről, visszáságairól és mindezt leleplező nyelvéről. A főhős, “a nagy kombinátor”, Osztap Bender, egy szimpatikus és okos szélhámos: az ő remekül megírt figurája köré szerveződik a történet. Osztap a regény végén meghal, de a szerzők a folytatáshoz, az Aranyborjúhoz feltámasztják.

Jurij Karlovics Olesa (1899-1960) fő műve a maga idejében nagy vitát keltett regény, az Irigység (1928, Зависть), melyben az irónia és groteszk, a líraiság és a szatirikus látásmód kapcsolódik össze. A regény első része egyes szám első személyű elbeszélés, melyet Nyikolaj Kavalerov, az új világból kiábrándult “érzékeny” hős, Dosztojevszkij: Feljegyzések az egérlyukból c. műve szereplőjének utóda mesél el. A második rész azonban már egyes szám harmadik személyű, szerzői elbeszélés. Kavalerovon kívül a regényben a régi világ iránt még Ivan Babicsev mérnök táplál nosztalgiát, aki feltalálja a gépek uralmát megszüntető “antigépet”, “Oféliát”. Velük szemben állnak a regény új emberei: Andrej Babicsev, aki egy modern konyha-kombinát, a Csetverták igazgatója és fogadott fia, Vologya Makarov futballista, aki isteníti a gépek irányította társadalmat. Kavalerov és Ivan Babicsev még egyszer utoljára meg akarja rendezni az “érzelmek összeesküvését”, de nem lesz belőle semmi, s a regény végén, miután elhatározzák, hogy felváltva fognak hálni Anyicska Prokopoviccsal, az özveggyel, az egyetlen megmaradt érzésre, a közönyre emelik poharukat. A regény szerkezetében központi szerepet játszik a tükör motívuma, amely Olesa munkásságában központi jelentőségű. A mű tulajdonképpen az egymásban tükröződő világok és hősök panoptikuma.

Olesát az 1930-as évektől kezdődően háttérbe szorították, műveit nem fogadták be az ún. “szovjet irodalomba”.

Az abszurd irodalom

Az orosz abszurd irodalom képviselői az OBERIU-csoport tagjaiként léptek színre. Fénykoruk az 1928-29-es évekre esik, ekkor jelenik meg deklarációjuk, és ekkor történik meg a csoport bemutatkozása is. Ideáljuk “az irodalmi és köznyelvi héjától megtisztított konkrét tárgy” eszméje, amely összefügg Kazimir Malevics festészeti kísérletével, a fehér alapon ábrázolt fehér négyzettel. Vagyis egyfelől törekvésük a nyelvi redukcióra, másfelől az értelemnélküliség “transzcendentálására” irányul. Az orosz abszurd legkövetketkezetesebb képviselője Danyiil Harmsz (eredeti neve: Danyiil Ivanovics Juvacsov, 1905-1942) volt. Világképének alapvető eleme a metafizikai szorongás. Jellegzetes műfajai a rövid, az anekdóta egyszerű formájára visszavezethető “egyperces novellák” (Örkény Istvántól vett műfaji meghatározás) és a verses és prózai töredékekből montírozott “színművek”. “Egyperces novelláinak” ciklusa az Esetek (1934-37, Случаи), melyben az író reális elemekből építkezik, de egy pillanat alatt, felrúgva a logika törvényeit, átlendíti az olvasót egy másik valóságba. Ily módon a szöveg dekonstruálja a világot, és egyben önmagát is. Harmsz abszurd színműve, a Jelizaveta Bam (1928, Елизавета Бам), а bűn és bűnhődés problematikájának már-már kafkai interpretációja. Jelizaveta “bűntelenül bűnös”, nem tudja, miért akarják letartóztatni. A darabot a burleszkre emlékeztető közjátékok tarkítják, a szereplő bohóctréfákkal leplezik szorongásukat. Harmszot többször letartóztatták, a sztálini terror áldozataként halt meg.

Az orosz abszurd dráma másik képviselője Alekszandr Ivanovics Vvegyenszkij (1904-1941), akinek a legismertebb színműve az Ivanovék karácsonya (1938, Елка у Ивановых). А színmű szereplői a “gyerekek”, egy évestől 85 évesig, akik várják a karácsonyfát. Mire a szülők behozzák nekik, mindannyian meghalnak. Vvegyenszkijt ebben a darabban is a halák és a szexualitás kérdései foglalkoztatják, melyek visszatérő mitívumai munkásságának.

Konsztantyin Konsztantyinovics Vaginov (eredeti neve: Vagenheim, 1899-1934) pályáját költőként kezdte, majd megírt négy regényt, a Kecskeéneket (1928, Козлиная песнь), a Munkák és napokat (1929, Труды и дни Свистонова), a Bambocciádát (1931, Бамбочада) és a Harpagoniádát (1932-33, Гарпагониада). A Kecskeének, mint a cím is mutatja tragédiatravesztia, a pétervári értelmiség karnevalizált epitáfiuma. A regény világának a demiurgosza a szerző, aki egyben a “tragédia” írója és színre vivője is. Még az avantgárd prózában is szokatlan szabadsággal váltogatja pozícióját. A tragédia színpada a regényben Pétervár, amely olyannyira irodalmiasan lebegő, hogy nem tudni biztosan, a hős-szerző-elbeszélő látomása-e, vagy a romlás szellemének lidérces játéka. A regényben a pétervári értelmiség – a prototípusai ismert irodalmárok és filozófusok – “vidám végnapjait” éli. Vaginov regénye a pétervári mítosz megszűnését konstatálja – az újhoz, Leningrádhoz, mint írja, “a szerzőnek semmi köze – ő koporsó- és nem bölcsőkészítő mester”.

Az OBERIU-csoporton belül a költészetnek is megvoltak a maga képviselői. Közülük Nyikolaj Ivanovics Zabolockij (1903-1958) volt a legjelentősebb, aki korai alkotói korszakában abszurd-szürrealista versvilágot teremtett az Oszlopok (1929, Столбцы) című ciklusában. A harmincas években Zabolockij panteisztikus-utópisztikus nézeteit önti versbe, sajátos természetfilozófiai lírát alkotva. Élete végén költészete leegyszerűsödik, visszatér a XIX. századi orosz lírai hagyományhoz.

Az 1920-as, 1930-as évek költészete

Az 1920-as évek elején a költészetet, a prózához hasonlóan az irányzatok és az alkotói módszerek sokszínűsége jellemezte. Ez a periódus az akmeisták közül Mandelstam, Ahmatova és Gumiljov költészetének fénykora. A futuristák költészete (Majakovszkij és Hlebnyikov) a forradalom hatására jelentősen megváltozott. Az ún. “parasztköltők”, Nyikolaj Alekszejevics Kljujev (1884-1937) és Szergej Alekszandrovics Jeszenyin (1895-1925) is az 1920-as években alkották meg lírájuknak kiemelkedő darabjait.

Szergej Jeszenyin első verseskötetét 1916-ban jelentette meg. A szőke, kék szemű, paraszti származású költő alakja köré már indulásakor is mítoszt szőttek, amely viharos élete során végigkísérte. Jeszenyin a forradalmat a szkíta-elmélet jegyében fogadta el, a nép történelmi szerepének a beteljesedését látta benne. Jeszenyin ösztönös lírai tehetség, már korai versei is elkápráztatták az olvasót képi gazdagságukkal, színeikkel és a népi világfelfogáshoz szorosan kapcsolódó bibliai motívumrendszerükkel. A költő forradalom után íródott poémáiban az apokaliptikus szimbolika dominál. Lírai hőse a próféta, az égi hatalmak újraformálója, a teremtő szó birtokosa. A Seholsincs ország (1918, Инония) című poémájában a városi civilizációtól mentes “paraszt paradicsom” utópiáját alkotta meg, Marc Chagall képeire emlékeztető szimbolikát használva. Az 1920-as években többnyire elégiákat írt, melyekben az elmúlás gondolata és az orosz természet képei szervesen kapcsolódtak össze. Egyre inkább úgy érezte, hogy neki, “a falu utolsó költőjének” nincs helye a Szovjet-Oroszországban. Kései versei tragikus hangvételűek, A fekete ember (1924, Черный человек) című poémája már a lírai én lázálma. Önkezével vetett véget életének, búcsúversét saját vérével írta meg. Mind a mai napig a legnépszerűbb költőnek számít Oroszországban.

Borisz Leonyidovics Paszternak (1890-1960) az 1910-es években a Centrifuga futurista csoportnak volt tagja. Első verseskötete, az Iker a felhőkben (Близнец в тучах) 1913-ban jelent meg, melyben a szimbolista hatás ellenére már megfigyelhető versépítésének egyedisége. Paszternak érett költészete a Nővérem, az élet (1922, Сестра – моя жизнь) című kötetéből bomlik ki teljes gazdagságában. A ciklus 1917 nyarán íródott, egy belső, érzelmi élmény hatására. Paszternak objektív líráját Roman Jakobson így jellemzi: “Paszternak líraiságában a szomszédos képek úgy működnek, mint egymás mellé helyezett visszaverődések: a költő énjének metonimikus kifejeződései (…) Legkedvesebb eljárása azonban az, mikor a cselekvést nevezi meg a cselekvő személy helyett, vagy egy egyénre jellemző állapotot, kifejezést, vagy tulajdonságot ezen egyén helyett…” Paszternak lírájában tehát az “én” nem a lírai személyesség kifejezője, hanem a tárgyi világgal szinte összeolvadva egy sajátos látásmódot testesít meg. Következő kötetét, a Témák és variációkat (1923, Темы и вариации) a kritika lelkesen fogadta, s a kor legjelentősebb költőjének kiáltották ki. Paszternak az 1920-as évek végén több történelmi témájú poémát és egy verses regényt is írt. Az 1930-as évek második felében Paszternak “kegyvesztett” lett, nem jelenhettek meg versei, így műfordítással foglalkozott: többek között Shakespeare, Schiller, Goethe, Rilke, Byron és Petőfi műveit ültette át oroszra. Költészete az 1940-es évektől megújul: újra felfedezi a klasszicista formát, s a Zsivago doktor (1946-55, Доктор Живаго) című regénye utolsó fejezetében szereplő verseket (Jurij Zsivago versei) már a letisztult forma és az egzisztenciális problémák előtérbe helyezése jellemzi. 1958-ban, elsősorban verseiért, Paszternáknak odaítélték a Nobel-díjat. Miután hazájában támadások indultak ellen, a díjat nem vette át.

Marina Ivanovna Cvetajeva (1892-1941) első kötete, Az esti album (1910, Вечерний альбом) 18 éves korában jelent meg. A forradalom után emigrált, először Prágában, majd Párizsban élt. Férje és lánya után 1937-ben visszatért a Szovjetunióba. 1941-ben Jelabugába evakuálták, ahol öngyilkos lett. Cvetajeva költészete az avantgárdhoz áll közel. Verseit felfokozott, minden pillanatban kitörni készülődő érzelmek jellemzik, melyek mintegy “széttörik” a formát, illetve jelentős mértékben átrendezik azt. A rövid sorokból álló, zaklatott ritmikájú vers különösen jellemző Cvetajeva költészetére. Gyakran használ fel mitológiai és bibliai motívumokat, verseiben a patetikus képek és a groteszk gyakran váltakoznak egymással. Cvetajeva több kortársával szenvedélyes viszonyt alakított ki. Vallomásos versciklust szentelt Bloknak és Ahmatovának, levelezése költőtársaival irodalmi munkásságának szerves része. Halála után külön könyvben adták ki Rainer Maria Rilkével és Borisz Paszternákkal folytatott levelezését. Cvetajeva több verses drámát is írt, melyek a neoromantika hatása alatt keletkeztek.

A „szocialista realizmus” MINT „hivatalos” irodalom

A “szocialista realizmus” a sztálini korszak hivatalos irodalmának a kulcsfogalma. A terminust először I. Gronszkij használta, 1932-ben. 1934-ben, a szovjet írók I. kongresszusán már a szovjet irodalom vezető irányzatának kiáltották ki. Azokat az írókat és műveiket, melyek az ideológiai kritériumoknak nem feleltek meg, formalistának, burzsoá-dekadensnek stb. bélyegezték meg. A szocialista realizmus különféle meghatározásaiból az derül ki, hogy a kommunista ideológia a művészetet egyértelműen a politikai propaganda eszközének tekintette. Sztálin híres kijelentése, mely szerint “az író az emberi lélek mérnöke” is arról tanúskodik, hogy az írót eszköznek tekintették az ember átformálásához. A szocialista realizmusnak nincs poétikája, csak előírásai vannak. Ilyenek például a “pozitív hős”, a kötelező optimizmus és közérthetőség, valamint a haladásba és a kommunizmus végső győzelmébe vetett utópikus hit. Sztálin halála után többen kritizálták a szocialista realista művek sematizmusát, ám első komoly bírálata, Andrej Szinyavszkij: Mi a szocialista realizmus? (1956, Что такое социалистический реализм?) című esszéje csak külföldön jelenhetett meg. Szinyavszkij bebizonyítja, hogy a szocialista realizmusnak nincs semmi köze a 19. századi realista irodalomhoz, inkább a 18. század “klasszicista” esztétikájára vezethető vissza.

A sztálini korszak hivatalos irodalmában a meghatározó a sematizmus volt. A monumentális műfaj, a regény-trilógia és tetralógia szintén kedvelt műfajnak számított. Ám az ún. “szocialista realista” művek alkotói között is voltak tehetséges írók, akik azonban teljesen behódoltak az ideológiának. Ilyen volt például Mihail Alekszandrovics Solohov (1905-1984), aki évtizedekig a szovjet irodalom legfőbb funkcionáriusa volt. Doni kozák területekről származott, első művében, a Doni elbeszélésekben (1926, Донские рассказы) a polgárháború ellentmondásos eseményeire építi fel a történetet. Legismertebb és legjobb “műve” a Csendes Don (1928-1940, Тихий Дон) című regény-tetralógia, melyben egy kozákcsalád sorsán keresztül a kozákság tragédiáját ábrázolja az első világháborútól kezdve a polgárháború végéig. Ezzel a művével Solohov plágium gyanújába keveredett. Mind a mai napig nem tudni biztosan, ki volt a tetralógia szerzője. Többen azt feltételezik, hogy Fjodor Krjukov, egy 1920-ban meghalt fehérgárdista tiszt írta. Solohov többi regénye nem érte el a Csendes Don színvonalát. A kollektivizálásról íródott regényeiért Sztálin- és Lenin-díjat kapott. Világszerte ismert II. világháborús története, az Emberi sors (1956, Судьба человека), amely érzelmes kisregény, de cselekménye történelemhamisításon alapul. Solohovnak 1965-ben odaítélték a Nobel-díjat.

Alekszej Nyikolajevics Tolsztoj (1882-1945) Lev Tolsztoj családjának leszármazottja. Pályája az 1910-es években indult. 1918-ban emigrált, először Párizsban, majd Berlinben élt. Franciaországban kezdte írni leghíresebb regényét, a Golgota című trilógiát (1920-1941, Хождение по мукам), amely két leánytestvér, Dása és Kátya Bulavinov története az 1910-es évektől kezdődően a polgárháború végéig. Mikor Tolsztoj 1925-ben hazatért, a regény több részét megváltoztatta. Gorkij halála után az Írószövetség elnöke és a Legfelsőbb Tanács tagja lett. Jelentős történelmi regénye az I. Péter (1929-1945, Петр Первый). Az egyébként kiváló regényben I. Péter szerepét értelmezi át az aktuális szovjet ideológiának megfelelően: az orosz erőt, az orosz gazdaság nagyságát és a kereskedni és gazdagodni akaró orosz nép erejét mutatja be. Tolsztoj regényéhez rengeteg forrásmunkát használt fel, s hitelesen idézte fel a kor nyelvét is. Életében, 1932-ben és 1942-ben két Sztálin-díjat kapott, majd posztumusz megkapta a harmadikat is.

Az orosz regény a XX. században: Bulgakov, Platonov, Paszternak, Nabokov

A fent említett négy író legjelentősebb műveit a hivatalos szovjet irodalom “határain kívül” hozta létre. Ők számítanak az adott periódus világirodalmi szinten is kiemelkedő prózaíróinak.

Mihail Afanaszjevics Bulgakov (1891-1940), író, drámaíró a 20. századi orosz próza legnépszerűbb alakja. Orvosi egyetemet végzett, egy ideig vidéken praktizált is. 1921-ben költözött Moszkvába, ahol szatirikus lapoknak írt karcolatokat és riportokat. Első jelentős regénye a Fehér gárda (1924, Белая гвардия), amely a Turbin család sorsát ábrázolja a polgárháború alatt, az ostromlott Kijevben. 1925-ben két szatirikus kisregénye jelent meg, az Ördöngösdi (Дьяволиада) és a Végzetes tojások (Роковые яйца). A harmadik szatirikus kisregényt, a Kutyaszívet (Собачье сердце) azonban betiltották, csak 1969-ben jelent meg külföldön. Az 1920-as évek második felében Bulgakov több színművet írt, közöttük a Turbinék végnapjait (1926, Дни Турбиных), a Zojka lakását (1926, Зойкина квартира) és a Menekülést (1927, Бег). 1930-ban minden művét betiltják. Ennek ellenére még ír színműveket, melyekben a művész és a hatalom konfliktusát elemzi. Ilyen például a Moliére-ről szóló Álszentek összeesküvése (1930-1936, Кабала святош). Fő művét, A Mester és Margaritát (1928-1940, Мастер и Маргарита) íróasztala fiókjának írta. Csak 1966-67-ben jelenhetett meg. Bulgakov ebben a világszerte olvasott regényében a fantasztikum és a groteszk segítségével időben és térben többdimenziós történetet hoz létre. A fantasztikus cselekmény az 1920-30-as évek Moszkvájában játszódik, ide látogat el Woland (a Sátán) kíséretével, hogy megnézze, “megváltoztak-e a moszkvaiak?”. E látogatás közben ismerkedünk meg a Mesterrel és Poncius Pilátusról szóló regényével, amely visszavezeti az olvasót az ókori Jeruzsálembe, tehát a regény két különböző történelmi teret és időt kapcsol össze. A Mester regénye, szerelme, Margarita közbenjárásának és Woland nem e világi erejének köszönhetően az időtlenségben, függetlenül a földi világtól örök életet él, hiszen “a kéziratok nem égnek el”. A Mester és Margarita műfaját a szakirodalomban többféleképp határozták meg: “mítoszregénynek” (B. Gaszparov) nevezték, összekapcsolták a “menipposzi szatíra” (M. Bahtyin) hagyományával, sőt “iniciációs regényként” (Szilárd Léna) is értelmezték.

Andrej Platonovics Platonov (eredeti neve: Klimentov, 1899-1951), a XX. századi orosz próza leginkább egyéni hangú tehetsége. Olyan nyelvet teremtett, amelyet idegen nyelvre lefordítani jóformán lehetetlen. Gépészmérnöki diplomát szerzett, újító meliorizációs módszert dolgozott ki a sivatagok vízellátására. Pályáját költőként kezdte. Első elbeszéléskötete 1927-ben jelent meg. Fő műveit, köztük a Csevengur (1927-29, Чевенгур) és a Munkagödör (1929-30, Котлован) című regényeket a cenzúra betiltotta, csak jóval a szerző halála után adták ki őket külföldön. Hátrahagyott művei a hatvanas években jelenhettek meg. Platonov életművét állandóan visszatérő motívumok szervezik. Ilyenek az árvaság, apátlanság, a technika világátalakító erejébe vetett hit, ám ugyanakkor az ideálok megvalósíthatalanságának lehetetlensége, az ember kivetettsége, a vándorlás, az élet és a logika törvényeinek összeegyezhetetlensége. Platonov műveire hatottak Gorkij “istenépítő” eszméi, Fjodorov, Bogdanov, Ciolkovszkij filozófiai nézetei. Platonov egyik legfontosabb műve a Csevengur, amelynek első része a Mester születik (Рождение мастера) még 1929-ben megjelenhetett hazájában. Folytatását viszont csak 1972-ben adták ki Párizsban. A Csevengur látomásos antiutópia, a pikareszk regény hagyományára, valamint Gogol: Golt lelkek című regényének modelljére vezethető vissza. A regény elvont, metaforikus térben játszódik, itt vándorol Szasa Dvanov, a főhős, akit a párt elküld a megvalósult kommunizmus városába, Csevengurba. Csevengur a testet öltött jelszavak világa: tulajdon nincs, dolgozni tilos, mert az kizsákmányolást eredményez. A Nap ”dolgozik” egyedül, ő táplálja a várost. Platonov a groteszk és az abszurd segítségével mintegy egybemossa a magasztos eszményeket és az értelmetlenséget, az üres jelszavakat és a természetes naivitást. A regény nyelve egy nem létező nyelv; az ontológiai problémák fő hordozója. Egy kívülről érkező fegyveres csapat elpusztítja Csevengurt, Dvanov az egyetlen túlélő, de ő is, mint az apja egykor, belegyalogol a tóba, hogy megnézze magának az éltető vízben a halált.

Borisz Paszternak Zsivago doktor című regényét húsz éven át írta. A Zsivago doktor klasszikus nagyregény, a paszternaki életmű epikus összegzése. Külföldön jelenhetett csak meg, s szerzője ellen hazájában rágalomhadjárat indult. A hősök útja a regényben a XX. századi orosz történelem kataklizmáin keresztül, az 1905-ös forradalomtól kezdve a második világháború utánig visz. Értelmezői filozófiai, alkotásflozófiai, illetve tudatregénynek tartják. A fő alak, Jurij Zsivago értelmiségi, orvos és költő. Ő csak szemlélni és átélni szeretné a történelmi fordulatokat, melyek végül a pusztulását okozzák. A regény Zsivago anyjának temetésével kezdődik és Zsivago halálával végződik. Élete vége felé Zsivago nyomorban élt, egy hozzá méltatlan nővel. Három asszony volt az életében: Tonya, moszkvai gyermekkori barátja, Lara, élete igazi nagy szerelme, vele az Uralban élt együtt és egy házmesterlány, aki gondozta. A regény utolsó fejezete Jurij Zsivago versei, melyek a halhatatlanságot biztosítják a hős számára; ebben az értelemben Zsivago halála – az evangéliumi paradigma keretében – a halhatatlanság nevében véghezvitt önkéntes áldozat.

Vlagyimir Vlagyimirovics Nabokov (1899-1977) az emigrációban alkotott. 1917 után sok orosz értelmiségi hagyta el Oroszországot: jelentős orosz kulturális központok alakultak ki Prágában, Berlinben, Belgrádban, Harbinban, Párizsban, majd a német megszállás után az Egyesült Államokban. Nabokov fiatalon emigrált, élete második felében angolul írta regényeit. Ezért inkább neves amerikai íróként tartják számon. Első regénye, a Masenka (1926, Машенька) berlini megjelenése után sorjáztak regényei, orosz nyelven 8 regényt írt. Berlinből 1937-ben Párizsba költözött, majd a német megszállás miatt az Egyesült Államokban telepedett le, ahol orosz irodalmat oktatott. 1960-tól haláláig Svájcban élt. Angolul íródott számos regénye közül a Lolita (1955) lett a legnépszerűbb. Orosz nyelven írott regényei közül a legismertebbek a Végzetes végjáték (1930, Защита Лужина), amely egy sakkozó “szenvedéstörténete”, az Adomány (1937-38, Дар), melyben az orosz irodalom dilemmáira keresett választ, valamint a Meghívás kivégzésre (1938, Приглашение на казнь), amely egy metautópikus regény. A regény tere egy feltételes tér, hőse Cincinnatus, aki olyan börtönbe kerül, ahol ő az egyetlen rab. Körülötte jelmezbe öltözött börtönőrök sertepertélnek, még hóhérja, moszjő Pierre is el akarja nyerni a jóindulatát. Cincinnatus a börtönben olvas és ír, a két részre bomló világot, az ”itt” és “ott” világát próbálja értelmezni. Undorodik a posványságtól (пошлость – Nabokov kedvenc kifejezése), és végül, kivégzése előtt kilép a festett díszletként összeomló világból. A regény tele van idézetekkel és vendégszövegekkel: Nabokov szerint a fikció világa tekinthető az egyetlen érvényes valóságnak.

Az orosz irodalom 1941-től napjainkig

A világháború utáni irodalom (1941-1953)

A második világháború idején az orosz írók többsége haditudósítóként dolgozott a fronton. A háborús irodalom vezető műfaja a publicisztika volt. Érthető okokból csak a háború után születhettek meg azok az átfogó prózai művek, amelyek e tragikus eseményre reflektáltak. A háborús próza több évtizeden keresztül a szovjet irodalom vezető műfaja volt, amely azonban a különböző korszakokban jelentős változáson ment át. A kezdeti időszakban a győzelem táplálta eufória nem engedte meg a kritikai elemzést, a későbbiekben azonban egyre inkább a rendszerrel szembeni kritikus hang, az értelmetlen emberi szenvedés ábrázolása került előtérbe, mintsem a patetikus hangú ünneplés és a hőskultusz. A háborús irodalom egyik klasszikusa Konsztantyin Mihajlovics Szimonov (1915-1979), író, költő, drámaíró. A háború idején haditudósító volt, népszerű költeménye, a Várj reám (1941, Жди меня), amely a frontkatona szerelmi vallomása kedvesének, széles körben ismertté tette a nevét. A háború alatt háromszor tüntették ki Sztálin-díjjal. Legfontosabb háborús regényei a sztálingrádi csatáról tudósító Nappalok és éjszakák (1943-44, Дни и ночи), illetve az Élők és holtak (1959, Живые и мертвые). A tragikus sorsú Vaszilij Szemjonovics Grosszman (1905-1964) is sztálingrádi nagyregényével, Az igaz ügyért (1952, За правое дело) című művével reflektált először a háborúra. A regény második részében, az Élet és sorsban (1960, Жизнь и судьба) az író már őszintén beszél nemcsak a háborúról, de a sztálini tisztogatásokról és a lágerekről is. A kéziratot elkobozták, és a megmenekített másolatot 1980-ban adták ki Svájcban. A háború alatt a háborúról írott próza legismertebb alkotásai közé tartozik még Alekszandr Alfredovics Bek (1903-1972) Moszkva védelméről írott regénye, A volokalamszki országút (1944, Волокаламское шоссе), valamint Alekszandr Alekszandrovics Fagyejev (1901-1956) Ifjú Gárda (1945, Молодая гвардия) című műve.

A háborús költészetnek a fő műfaja a poéma volt. Itt elsősorban Alekszandr Trifonovics Tvardovszkij (1910-1971) híres poémáját, a Vaszilij Tyorkint (1941-1945, Василий Теркин) kell megemlíteni, amelyben egy népi származású frontkatona kalandjait beszéli el, vaskos humorral. Egyébként Tvardovszkij irodalomszervező tevékenysége, amelyet a Novij mir szerkesztőjeként végzett 1950-54, illetve 1958-70 között korszakalkotó jelentőségű volt. Fiatal írókat fedezett fel, és az ő nevéhez fűződik Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja című kisregényének megjelentetése. A háború időszakának költészetéből Olga Fjodorovna Bergholz (1910-1975) nevét kell kiemelni, aki a leningrádi blokád szörnyűségeit verselte meg.

Az olvadás korának irodalma (1954-1964)

A Sztálin halála utáni korszakban a szovjet irodalompolitikában némiképp enyhült a korábbi szigor, amit felgyorsított Hruscsovnak 1956-ban a XX. Kongresszuson elmondott, a sztálini személyi kultuszt elítélő beszéde. Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején új írónemzedék, az ún. “hatvanasok” nemzedéke lépett színre. A költészetben megjelentek az “új hullám” képviselői (Jevgenyij Jevtusenko, Andrej Voznyeszenszkij, Robert Rozsgyesztvenszkij, Bella Ahmadulina), akik visszatértek az 1920-as évek lírai hagyományához (Majakovszkij és Paszternak költészetéhez), stadionokban léptek fel és a látványosan megszegték az addigi korlátokat. Noha félig illegálisan, virágzott az énekes bárdok (Alekszandr Galics, Bulat Okudzsava, Vlagyimir Viszockij) költészete. A “falusi próza” alkotói újjáélesztették a szkaz-hagyományt, s a népi-nemzeti életérzésre apelláltak. Ekkor indultak ennek az irányzatnak a legfontosabb írói: Vaszilij Suksin, Valentyin Raszputyin, Viktor Asztafjev és Vaszilij Belov. Új műfajok is megjelentek, például a tudományos-fantasztikus próza, melyet a Sztrugackij-fivérek és Ivan Jefremov művei képviseltek. Szintén megújult a háborús próza, valamint az ún. “városi prózába” sorolt művek is az újítói igény megjelenését fémjelezték, például Vaszilij Akszjonov és Jurij Trifonov műveiben. Ám az igazi újdonságot a láger-irodalom jelentette, melynek két világhírű képviselője, Salamov és Szolzsenyicin nemcsak írói debütálását, de viszonylagos szabadságát is az “olvadásnak” köszönhette.

Varlam Tyihonovics Salamov (1907-1982) nevét világszerte ismertté Kolimai elbeszélései (1954-1973, Колымские рассказы) tették. Noha több éves lágerbüntetése után 1956-ban rehabilitálták, hazájában csak két verseskötete jelenhetett meg. A Kolimai elbeszéléseket 1978-ban adták ki Londonban. Az elbeszélések szenvtelen tudósítások a kolimai pokolról, az ember 20. századi keresztre feszítéséről, tagadva a moralizáló és prédikáló belletrisztikát. Salamov számára, aki a testi enyészet krónikása, a legfontosabb az eleven lélek megőrzése: “Még a követ sem láttam holtnak, nem szólva a fűről, a fáról, a folyóról…” – mondja a Szentencia című elbeszélés hőse. Salamovot műve külföldi megjelenése után próbálták megtörni, s végül egy elmegyógyintézetben fejezte be az életét.

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicinnek (1918), aki szintén több évet töltött táborban, első kisregényét, az Ivan Gyeniszovics egy napját (1962, День Ивана Денисовича) a Tvardovszkij által szerkesztett Novij mir publikálta. A kisregény Ivan Gyenyiszovics Suhov lágerfogoly egy napját mutatja be. Suhov ösztönösen hívő ember, számára az Isten a természetes világrendet jelenti, innen ered nála a munka tisztelete még a tábor körülményei között is. Szolzsenyicin művében a paraszti munka etikai értékét jeleníti meg, Suhov saját lelki egészségéért dolgozik, hiszen csak így érezheti magát a fogságban is szabadnak. Az író két nagyregénye, A pokol első köre (1957-59, В круге первом) és a Rákosztály (1963-67, Раковый корпус) már csak külföldön jelenhetett meg. A világhírt Szolzsenyicin számára a Gulag szigetvilág (1963-68, Архипелаг Гулаг) hozta meg, melynek kéziratát nyugatra csempészték. A mű a lágerek háromkötetes monumentális krónikája, melyben az író összegyűjtötte a lágerek és foglyaik neveit, írt a letartóztatási hullámokról, a lágerlázadásokról, a munkarendről és a kínzási módszerekről. Szolzsenyicin egyértelműen bebizonyította, hogy a Szovjetunió börtönállam, s az egész ország lágerrendszerben él. Szolzsenyicinnek 1970-ben odaítélték a Nobel-díjat, melyet nem vett át. 1974-ben kitoloncolták a Szovjetunióból, 1994-ig az Egyesült Államokban élt, csak ekkor tért vissza hazájába. Külföldön jelentős volt publicisztikai tevékenysége, valamint itt írta meg több kötetes, történelmi jellegű munkáját, a Vörös kerék (1971-1991, Красное колесо) című művet.

A pangás évei – otthon és az emigrációban (1968-1984)

Az olvadás korszakának végét két íróper jelezte: 1964-ben Joszif Brodszkijt öt év kényszermunkára ítélték munkakerülésért, Andrej Szinyavszkij és Julij Danyiel írókat pedig 1966-ban azért ítélték el, mert külföldön publikálták műveiket. Lezárult tehát a liberálisabb korszak, a Brezsnyev-érával kezdetét vette az ún. “pangás” időszaka. Egyre több írót zártak ki az Írószövetségből és kényszeríttettek emigrációba. 1968-tól megjelent a szamizdat is, egyre több mű terjedt gépiratos formában. Ez azt jelentette, hogy polarizálódott az orosz irodalom, a hivatalos és a nem hivatalos (szamizdat, emigráns) irodalom közötti különbség nemcsak a szabadság különböző fokozataiban, hanem az esztétikai elvek különbözőségében is megnyilvánult. 1979-ben kitört a Metropol almanach körüli botrány. Néhány író (Vaszilij Akszjonov, Andrej Bitov, Fazil Iszkander, Viktor Jerofejev és Jevgenyij Popov) úgy döntött, hogy cenzúra nélkül állít össze almanachot. Egy példánya kijutott nyugatra, mire bekövetkeztek a retorziók: az Írószövetségből való kizárás, az emigrációba kényszerítés. Nyugaton létrejött az orosz emigráció “harmadik hulláma”. Az emigrációban fellendült a könyvkiadás, egymás után alakultak az irodalmi és társadalomelméleti folyóiratok, melyek közül a Kontyinent (München) és a Szintakszisz (Párizs) tett szert nagy befolyásra. A hivatalos irodalomban ez a korszak Jurij Trifonov, Vaszil Bikov és Valentyin Raszputyin munkásságának fénykora. Értékes alkotások születtek az ún. “nemzetiségi irodalomban” is, melynek világszerte ismert képviselője, Csingiz Ajtmatov.

Csingiz Ajtmatov (1928) kirgiz író, aki műveit kezdetben anyanyelvén, majd a hatvanas évektől kezdve oroszul írta. A világsikert számára A versenyló halála (1968, Прощай Гульсары) című kisregénye hozta meg, melyben Tanabaj, a pásztor búcsúzik a haldokló poroszkalótól, Gülszáritól, s közben visszatekint a múltjába. Az “új élet” bűvöletében, a kolhozosítás megszállottjaként, párttagként Tanabaj széttépte a természeti kötelékeket, melyért bűnhődnie kellett. A Fehér hajó (1970, Белый параход) című regénye egy apátlan kisfiú története, melyben megelevenedik az ősi kirgiz monda a Koronás Szarvas Anyáról. Az évszázadnál hosszabb ez a nap (1980, Дольше века длится день) című regénynek fontos része a mankurtlegenda az emlékezetét elveszített népről, ami egyben példázat a kis népek sorsáról.

A szamizdat-irodalom fő műve Venyegyikt Jerofejev (1938-1990) Moszkva Petuski (1970, Москва-Петушки) című regénye, melyben az ábrázolás tárgya nem más, mint Venyicska, az elbeszélő beszédfolyama, melynek kerete az utazás a helyiérdekű vasúton, Moszkva és Petuski között. A regény az orosz alkoholista szenvedéstörténete (”Mindegy, hogy a keresztre vagy a kocsmapultra vagy szögezve”), folyamatos “megvilágosodás” az öntudat elvesztésének következtében, részeg mártírium. Mindezek mellett a szövegben jelen van a nyelvi humor teljes skálája, főképp az irodalmi nyelv és az argó ütköztetése kelt groteszk hatást. A Moszkva-Petuskit a posztmodern orosz irodalom alapszövegének tartják.

Az orosz emigráció írói közül Joszif Brodszkij (1940-1996) nyerte el 1987-ben az irodalmi Nobel-díjat. Az ezüstkor hagyományainak folytatójaként, az “utolsó”, klasszikus értelemben vett költőszemélyisége volt az orosz irodalomnak. A 20. század második felében ő volt az az orosz költő, aki másoknál jelentősebb mértékben újította meg az orosz költészetet, eleven párbeszédet folytatva nemcsak az orosz, hanem a világirodalommal is. Pere és letöltött kényszermunka-büntetése után 1972-ben emigrált és az Egyesült Államokban telepedett le, ahol több egyetemen tanított. Költészetét a kilépés jellemzi az adott valóság keretei közül, reprodukálja a magányos, a világ felett álló hős “objektivizált” látásmódját, aki a tárgyakat és érzéseket meghatározott távolságból szemléli. Hatott rá Ahmatova, Mandelstam, Cvetajeva és Paszternak lírája. Brodszkij emigrációs priódusában több nagy verset írt, pédául a Húsz szonett Stuart Máriához (1974, Двадцать сонетов к Марии Стюарт) című szonett-ciklust és híres olaszországi verseit. Esszéit többnyire angolul írta, és ororszul írt versei nagy részét is ő maga fordította le angolra.

Az „új orosz irodalom”, az orosz posztmodern (1985-napjainkig)

Az 1980-as évek második felétől kezdődően már megjelennek az új orosz irodalom posztmodernre jellemző jegyei, noha először csak a szamizdatban és a nyugaton megjelent művekben. Ez az időszak a szoc-art.-osok és a moszkvai konceptualisták költőcsoportjának (Kabakov, Prigov, Rubinstejn, Kibirov és mások) fénykora. A szoc-art. a posztmodernizmus egyik formája, amely szovjet ideologémákat használ fel és idegenít el. A moszkvai konceptualizmus megalapítójának Dmitrij Prigov (1940) tekinthető. A konceptualisták a szovjet mindennapok hivatalos rituáléit, mítoszait, szimbólumait felhasználva “belülről” bontották fel a szovjet ideologikus nyelvet, mint totalitásra törekvő nyelvi formációt. 1991 őszén jelent meg Viktor Jerofejev (1947) provokatív cikke, a Halotti beszéd a szovjet irodalom felett (Поминки по советской литературе), melyben egy tollvonással keresztülhúzta a 70-es évek prózáját és költészetét, s helyette a nyugati posztmodern irodalomhoz való igazodást ajánlotta. Egy másik esszéjében, A romlás orosz virágaiban (1993, Русские цветы зла) a “másik irodalom” (az orosz posztmodern próza) jellemzését adja, amely szerinte kikezdi az orosz valóság barbárságát és az orosz kultúra túlzott moralizmusát, s benne a rossz önkifejeződése valósul meg. Valóban, a posztmodern orosz próza egyik ágát a kegyetlen irodalom alkotja. Ide tartoznak többek között Viktor Jerofejev, Vlagyimir Szorokin (1955) és Ljudmila Petrusevszkaja (1938) művei. Az ornamentális próza hagyományát Tatyjana Tolsztaja (1953) folytatja, aki gondosan ügyel arra, hogy megtartsa prózája irodalmiságát. 2000-ben megjelent regénye, a Ksssz (Кысь) filozófiai regény, amely az atomkatasztrófa után kétszáz évvel játszódik Moszkvában, melyet Fjodor-Kuzmicsszknak hívnak. Ljudmila Ulickaja (1943) a posztszovjet köznapok krónikása, aki a történelmet a magánember szemszögéből mutatja be. Jelenleg Oroszországban Viktor Pelevin (1962) az egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb író, akinek művei a magas és a tömegkultúra közötti rést hivatottak betölteni. Fordulatos történeteiben szívesen alkalmaz buddhista motívumokat, kihasználja a “fantasy” műfajának lehetőségeit és a számítógépes játékok fogásait. Utolsó regénye, A metamor szent könyve (2004, Священная книга оборотня) a Piroska és a farkas mese, a kínai legendák világa és a posztszovjet valóság fantasztikus elegye. Az új orosz irodalomban megjelentek a tömegirodalom műfajai is, a detektívregények és az erotikus irodalom. El lehet mondani, hogy mind szerkezetében, mind mentalitásában és világképében az utóbbi tizenöt évben az orosz irodalom jelentős változásokon ment keresztül.

Ajánlott szakirodalom

Az orosz irodalom története a kezdetektől 1940-ig. Szerk.: Zöldhelyi Zsuzsa

Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997.

Az orosz irodalom története 1941-től napjainkig. Szerk.: Hetényi Zsuzsa

Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2002.

Huszonöt fontos orosz regény. Szerk.: Hetényi Zsuzsa

Budapest, Maecenas- Lord, 1996.

Русская литература рубежа веков (1890-е – начало 1920-х годов) т. 1-2.

Москва, ИМЛИ РАН, «Наследие», 2001.

Вольфганг Казак: Энциклопедический словарь русской литературы с 1917 года

London, Overseas Publications Interchange Ltd, 1988.

Historia literatury rosyjskiej XX vieka ed.: Andrzej Drawicz

Warszawa, “PWN”, 1997.

Reinhard Lauer: Geschichte der russischen Literatur. Von 1700 bis zur Gegenwart.

München, Verlag H. C. Beck, 2000.

Русские писатели. Библиографический словарь 1-2.

Москва, 1990.

Эпштейн, М. : Постмодерн в России. Литература и теория.

Москва, 2000.

Brown, D.: The Last Years of Soviet Russian Literature: Prose Fiction, 1975-1991.Cambridge and New York, 1993.

Shneidman, N. N.: Russian Literature, 1988-1994: the End of an Era.

Toronto, 1995.

Библиография истории древней русской литературы. Düsseldorf – The Hague, 1968.

История всемирной литературы в девяти томах. Издательство «Наука», Москва, 1983–1993.

История русской драматургии, ХVII – первая половина ХIХ века. Отв. ред. Л. М. ЛОТМАН. Ленинграл, 1982.

ЛИХАЧЕВ, Д. С.: Поэтика древнерусской литературы. Москва, 1979.

Meletyinszkij, Je. M. A mítosz poétikája. Ford. Páll Erna, Budapest, 1985.

Terras, Viktor: A History of Russian Literature, New Haven and London, 1991.

Török Endre: Orosz irodalom a XIX. században. Budapest, 1970.

Orosz írók magyar szemmel. Az orosz irodalom fogadtatásának válogatott dokumentumai, 1919-1944. Szerk. Dukkon Ágnes, Budapest, Tankönyvkiadó, 1989.