 |
  |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
Stepanović PredragA SZERBEK TÖRTÉNETE
ŐSSZLÁVOKA KORAI FEUDALIZMUS IDEJEA VIRÁGZÓ FEUDALIZMUS KORAA FEJEDELEMSÉGEK KORAA TÖRÖK URALOMSZERBIA ÉS CRNA GORA FELSZABADULÁSA SZERBIA ÉS CRNA GORA MINT FÜGGETLEN ÁLLAMOK JUGOSZLÁVIA
ŐSSZLÁVOK
A szlávok őstörténetére vonatkozóan rendkívül kevés adatunk van. Elsőnek a kr. e. V. században Hérodotosz tesz róluk említést. Állítása szerint a szkíták északi szomszédai a neurok és a budimok, míg a szkolotok a Kárpátok és a Dnyeper közti területen élnek. A történészek szerint ez a három név szláv örzseket vagy csoportokat takar. Bár a Hérodotoszt követő írások is szűkszavúak e tekintetben, a különböző tudományágak sajátos módszereikkel ma már képesek rekonstruálni egy-egy nép őstörténetét, gazdasági, nyelvi, társadalmi és kulturális állapotát. Az ilyen rekonstruálások során azonban gyakran különböző, egyes kérdésekben esetleg egymásnak ellentmondó álláspontok, hipotézisek alakulnak ki. Ezek részletes ismertetése nem lehet rövid áttekintésünk feladata, így csupán arra szorítkozunk, hogy a tudomány mai állásának megfelelő, részben egyöntetűen leszögezett, részben a szakemberek többsége által elfogadott eredményeket, és az ezek alapján kialakult képet ismertessük. A tudományban ma egyöntetű az az álláspont, hogy a szláv őshaza a Kárpátoktól északra helyezkedett el, de a határai, különösen a nyugati és a keleti határai kérdésében már eltérnek a vélemények. Egyesek úgy vélik, hogy abban az időben, amikor a szlávok még egységes etnikai és nyelvi közösséget képeztek, az általuk lakott terület nyugaton nem terjed túl a Visztulán, míg mások a határt az Odera felső folyásánál vélik megtalálni. A legelterjedtebb álláspont szerint keleten a szláv őshaza a Dnyeper felső szakaszáig, északon a Baltikumig terjedt, délen pedig a Kárpátok lejtőin ért véget, magába foglalva a Prut, a Dnyeszter és a Bug felső folyását. Leegyszerűsítve a kérdést, azt mondhatjuk, hogy a szláv őshaza a mai Lengyelország keleti, Fehéroroszország déli és Ukrajna északi területein helyezkedett el. Az ősszláv törzsek szétválásának kezdete a Kr. u. I-II. századra tehető. Bár a szlovének ősei valószínűleg már az I. században átlépték a Duna vonalát, a szlávok első erőteljes expanziója a jelek szerint mégis nyugat felé irányult, ahol a III-IV. században elfoglalták az Elba és az Odera közti egész területet, később pedig Hamburgnál átkeltek az Elba balparti területeire. A Saale folyótól keletre az egész terület a szlávok kezében volt, de kompakt szláv település alakult ki a Majna felső folyása és mellékfolyói vidékén is. Nem sokkal ezután megindult a szlávok vándorlása kelet és dél irányában is. A mai déli szlávok ősei három fő irányban terjeszkedtek fokozatosan dél felé. Kisé leegyszerűsítve, és a mai képre transzporálva a kérdést, azt mondhatnánk, hogy a későbbi bolgárok és macedónok elődei a Kárpátok keleti vonulata mentén, s részben Erdélyen keresztül haladva érték el az Al-Duna vonalát, a szerbek és a horvátok ősei átkelve a Kárpátokon fokozatosan elözönlötték a pannon síkságot, míg a szlovének a mai Ausztria keleti, Magyarország nyugati részeit, Észak-Itália egy részét, valamint a mai Szlovéniát szállták meg fokozatosan.
A KORAI FEUDALIZMUS IDEJE
A SZERBEK LETELEPEDÉSE A BALKÁNON
A szlávok rablóhadjáratai a Bizánci Birodalom virágzó balkáni tartományai ellen valószínűleg már az V. század végén elkezdődtek, de az első hír róluk I. Jusztiniánusz ( 518-527)uralkodásának idejéből származik. Ettől kezdve egyre gyakrabban esik említés az " antok és szklavinok" betöréseiről. Az igazi veszély Bizánc számára azonban az avarok Kárpát-medencei megjelenésével (567) kezdődött. Az avarok uralmuk alá hajtották az itteni szlávokat, s velük együtt vezették hadjárataikat a bizánci területek ellen. Az avar-szláv pusztítások arra kényszerítették a térség lakosságát, hogy a megerősített városokban keressen menedéket. A VI. század végén és a VII. század első évtizedében már a városok sem nyújtottak biztonságot, s az őslakosság tömegesen menekült dél felé. Egyedül a hegyekben maradtak meg nagyobb számban az egykori illirek és trákok romanizált leszármazottai, akiket a szlávok vlahoknak neveztek. A tér tehát szabad volt, a Birodalom keleten volt elfoglalva a perzsák elleni háborúval, s a szlávok előtt megnyílt a Duna vonalán húzódó határ. Egy-egy betörés után most már nem tértek vissza a Duna bal partjára, hanem a balkáni térségben maradtak. Rablóhadjárataik területszerző hadjáratokká alakultak át. A VII. század elején elárasztották szinte az egész Balkánt, foglalásaik azonban nem mindig bizonyultak tartósaknak. A legdélibb részeken beolvadtak a görög lakosság, északabbra viszont ők asszimilálták idővel a őslakosságot. Konsztantinosz Porpfürogennetosz, azaz Bíborbanszületett Konstantin szerint a szerb és horvát törzsek letelepedése 630-640 körül fejeződött be, de a történészek ma úgy vélik, hogy ez az esemény 615-620 között zajlott le. A bevándorlás után a szláv törzsek egy ideig még változtatták lakhelyüket, keveredtek egymással, s a régi törzsek helyén sokszor újak szerveződtek területi alapokon. Ezek gyakran új neveket is kaptak, általában egy-egy helyi folyó, vagy más, régebbi balkáni földrajzi név alapján. Az a törzs, amely a későbbi szerb nép magvát képezte és nevét adta, a források szerint a Nyugati Morava, az Ibar és a Lim, részben a Limtől is nyugatabbra, a Tara és a Piva folyók övezte területen telepedett le. Valószínűbbnek látszik azonban, hogy ilyen nagy területen nem egy törzsről, hanem törzsszövetségről beszélhetünk, amely a szerb nevet viselő törzs körül alakult ki. A szerbek ugyanis a Balkánon - a magas hegyek és sűrű erdőségek szabdalta terepen - kisebb területi egységekben, az úgynevezett zsupákban telepedtek le. Ezek a zsupák, amelyek élén a zsupán állt, sokszor csak egy-egy folyóvölgyre vagy völgykatlanra terjedtek ki. Ezeknek a zsupáknak az egyesüléséből alakultak ki egy idő után a nagyobb területi egységek, a korai szerb fejedelemségek. A folyamat valószínűleg már a VII. század második felében elkezdődött, s a VIII. század közepéig, legkésőbb végéig befejeződött, mert egy frank krónikás 822-ben azt írja, hogy a "szerbek uralják Dalmácia nagy részét". Dalmácia alatt itt az antik értelemben vett provinciát kell értenünk, amely a tengerparttól az Ibar folyóig terjedt, vagyis magába foglalta a mai Bosznia, Hercegovina, Montenegro, Észak-Albánia és Nyugat-Szerbia területeit is. A letelepedett szlávok, akárcsak az őshazában, elsősorban földművelő és állattenyésztő életmódot folytattak, de fontos szerepet játszott náluk a halászat és a vadászat is. A szerbek esetében a mezőgazdasági termelés némileg nyilván módosult, a hegyi terep lehetőségeinek megfelelően. A fémfeldolgozás technikáját is az őshazából hozták magukkal, s ismerték a bányászat egyszerűbb formáit is. A kézműipari ágak közül különösen a fazekas és tímár mesterség volt fejlett. Mivel ruházatukat maguk állították elő, természetes, hogy a len és a kender feldolgozásának technikáját ismerniük kellett. Az ősi szláv nemzetiségi szervezet már a Balkánra való behatolás előtt bomladozni kezdett, s a letelepedés után ez a folyamat be is fejeződött. A legkisebb társadalmi egység a zadruga, vagyis a nagycsalád lett. A zadrugák élén a domaćin (családfő) állt, aki általában a család legidősebb tagja volt. Ő irányította a zadruga életét, de fontosabb kérdésekben a család férfitagjai együtt döntöttek. A női munkák irányítása a domaćin feleségének volt a feladata. Idővel, főleg ha a zadrugák túlságosan nagyra duzzadtak, egyes kiscsaládok kiváltak belőlük. A zádrugák és a kiscsaládok az úgynevezett bratstvo-ban egyesültek, ami ekkor már nem vérségi, hanem területi alapon szerveződött faluközösség volt. Több ilyen bratstvo alkotta aztán a zsupát, amelyről már beszéltünk.
A KORAI SZERB ÁLLAMOK
A korai szerb államok létéről és területi elhelyezkedéséről Bíborbanszületett Konstantin tudósít De administrando imperio című munkájában. Eszerint a kontinentális részeken fekvő Szerbia az Adriai tenger és a Duna közötti vízválasztótól keletre fekszik. Délen a Lim folyó forrásvidékénél és az Albán Alpok (Prokletije) lejtőin bizánci területtel határos. Keleti határát az Ibar folyó képezi, illetve a Raka folyó mentén fekvő Ras vára. Északon ez a Szerbia a VIII. században a Nyugati Moraváig terjedt. A tengerparti részeken ennek az elsődleges Szerbiának a szomszédságában kisebb államalakulatok jöttek létre. A Skadari-tó (Shkodrai-tó) tágabb környékén jött létre a Duklja nevű államalakulat, amelynek tengerparti sávja a Bojana folyótól a Kotori öböl déli részéig terjedt. A XI. századtól az antik eredetű Duklja nevet fokozatosan a Zeta elnevezés váltja fel, a mai Montenegró központi részein található azonos nevű folyó nyomán. Dukljától északra, a Kotori öböl és Dubrovnik között terült el Travunija. Nem tudni pontosan, hogy a szárazföldön befelé meddig terjedt, de legfeljebb a vízválasztó vonaláig. Még északabbra, Dubrovniktól a Neretváig, és a Neretva alsó szakaszának völgyében jött létre a Zahumlje elnevezésű fejedelemség. Székhelye Bona (ma Blagaj) a mai Mostartól 10 kilóméterre feküdt, a Buna folyó forrásvidékén. Zahumlje szárazföldi területei Szerbiával és Horvátországgal voltak határosak. A tengerparton Zahunljehoz tartozott a 68 km hosszú, akkoriban Stonski ratnak, ma Peljeacnak nevezett félsziget is. Végül a Neretva és a Cetina folyók torkolatvidéke között egy keskeny területen feküdt a Neretvaiak földje, amelyet Pagániának, azaz Pogányföldnek is neveztek, mert az itt letelepedett, hírhedt kalózokként ismert szlávok álltak elleni a legtovább a kereszténység elfogadásának. Ez a terület déli részén Zahumljeval volt határos, szárazföldi része pedig teljes egészében Horvátországgal érintkezett. Messze a tengertől és a fő közlekedési vonalaktól terült el Bosznia, amely eredetileg csak a Bosna folyó felső szakaszának vidékét foglalta magába. A határt Bosznia és Szerbia között a Drina képezte. Uralkodóháza a X. században a szerbiai fejedelmeknek volt alárendelve, de a XII. századtól függetlenné válik Szerbiától.
A BIZÁNCHOZ VALÓ VISZONY
A Balkánon történt letelepedéskor a szlávok tisztában voltak vele, hogy idegen területre léptek. A barbárok az ókor óta két legitim, jogi alapokon álló államot ismertek: a Római Birodalmat és Perzsiát. A korabeli felfogás szerint azokon a területeken, amelyek egyszer a Római Birodalomhoz tartoztak, csak az a hatalom volt törvényes, amelyet Róma elfogadott, elismert. A jelek szerint a szlávok formálisan nem vonták kétségbe Bizánc legitimitását azokon a területeken, ahol letelepedtek, de Bizáncnak az első időkben nem volt ereje, hogy jogait érvényesítse. Amíg haderejük le volt kötve keleten, előbb a perzsák majd az arabok támadásai miatt, a bizánci császárok megelégedtek azzal, hogy a környező szláv törzsek vezetői, akiket ajándékokkal és címekkel igyekeztek magukhoz kötni, elismerjék fennhatóságukat. De a VII. század második felében, a keleti hadszíntéren aratott győzelmeik után, a bizánciak arra törekedtek, hogy visszafoglalják a Balkánon elveszített területeiket is. Első hadjáratuk eredményeként, 658-ban, a makedóniai szláv törzsek egy részét adófizetésre kényszerítették, 688-ban pedig közvetlen uralmuk alá hajtották a makedóniai szlávokat. A szerb törzsek Bizánc hatalmi központjától jóval messzebb telepedtek le, így az ő esetükben a császárok továbbra is megelégedtek legfőbb hatalmuk formális elismerésével. Bizánc csak a IX. században került közelebb a tengerparti részeken a szerb területekhez, s a szerbekre gyakorolt hatása ettől kezdve közvetlenebbül valósult meg.
AZ ELSŐ SZERB URALKODÓK
Az első szerb uralkodóknak sem a nevét, sem a szláv címét nem ismerjük. A görög források arhontoknak (arhontosz) nevezik őket, míg a latin nyelvűekben a dux megjelölés áll, ami fejedelemként fordítható. A déli szlávoknál a knez (kenéz) elnevezés csak 1050 körül jelenik meg a dokumentumokban. Bíborbanszületett Konstantin már többször idézett munkájában azt mondja, hogy az a fejedelem, aki a szerbeket az új hazába vezette, még a bolgároknak a Balkánra történő bejövetele, tehát 680 előtt meghalt. Őt a fia követte, majd az unokája foglalta el az uralkodói széket, s továbbra is ugyanaz a család adta a fejedelmeket. Az első név szerint ismert uralkodók Vieslav (781 körül), Radoslav, Prosigoj és Vlastimir voltak. Az első háromról a nevükön kívül semmit sem tudunk, Vlastimir uralkodásáról azonban már részletesebb adatokkal szolgál a császár. Állítása szerint azelőtt a szerbek és bolgárok békében éltek egymás mellett, Vlastimir uralkodásának idején azonban Presziján bolgár kán megtámadta Szerbiát, s három évig háborúzott ellene - eredménytelenül. Ez a három évig tartó háború a IX. század közepe táján, 836 és 852 között folyt.
AZ ELSŐ FÜGGETLEN SZERB ÁLLAM
A keresztény hittérítők előbb Rómából - valószínűleg inkább az egyházi tekintetben Rómához tartozó tengerparti román városokból -, később pedig Bizáncból jöttek a szerb területekre, hogy megtérítsék a pogány népet. Az uralkodó réteg egy részénél bizonyos sikereket értek el, de a lakosság tömegeinél latin és görög nyelven folytatott térítő munkájuk eredménytelen maradt. A IX. század harmadik évtizedében Bizánc újra az arabokkal folytatott háborúval volt elfoglalva. A szerbek úgy érezték, ki kell használni ezt a számukra kedvező helyzetet, hogy megszabaduljanak a Bizánctól való formális függőségtől is. S mivel a szerb területeken a bizánci hatalom megtestesítői, egyedüli képviselői a keresztény misszionáriusok voltak, előbb tőlük kellett megszabadulni. Vlastimir uralkodásának idejében a szerb uralkodóréteg soraiban túlsúlyba kerültek az új hit ellenzői, akik nem nézték jó szemmel az idegen papok tevékenységét, s kihasználva Bizánc helyzetét, elűzték őket. A keresztényellenes mozgalom később átterjedt a tengermelléki részekre is. Miután megszabadultak a bizánci hatalmat megtestesítő papoktól, a szerbek, Vlastimir fejedelem vezetésével, hivatalosan is kinyilvánították a Bizánctól való teljes elszakadásukat, s országuk függetlenségét. Bizánc ebben a pillanatban nem volt olyan helyzetben, hogy fellépjen a szerbek ellen. Ezt majd csak később fogja megtenni. Vlastimir uralkodásának idején a szerbiai fejedelmek hatalma átterjedt a tengermelléki Travunijára is. Vlastimir feleségül adta a lányát Veloja travunijai zsupán fiához, Krajinához, s vejének fejedelmi címet adományozott. Ezt csak abban az esetben tehette meg, ha vejét vazallusi viszony fűzi hozzá. Korábban a travunijai uralkodók csak a zsupán címet viselték, Krajinát és utódait viszont Bíborbanszületett Konstantin arhontoknak, vagyis fejedelmeknek nevezi.
A BOLGÁROK ELLENI HÁBORÚK
A független szerb állam létrejötte nemcsak Bizánc érdekeit sértette, de a bolgároknak sem tetszett. Miután kiterjesztette hatalmát a Timok folyó vidékére, Belgrádra és környékére, a Tisza tájára és a Szerémségre, s biztosítva érezte magát a frankok ellen, Bulgária a fiatal szerb állam ellen fordult, hogy megsemmisítse, mielőtt még erőre kapna. Mint erről már említés esett, Preszijam kán három évig harcolt Szerbia ellen, de nem ért el semmit, csak elveszette seregének nagyobb részét. Vlastimir halála után fiai, Mutimir, Strojimir és Gojnik vették át a hatalmat. Bár ők hárman fölosztották maguk között az ország területét, a fejedelem a legidősebb, Mutimir lett, míg fivérei alárendeltjeiként uralkodtak országrészükben. Preszijam kán halála után, 852-ben fia Borisz vette át a hatalmat Bulgáriában. Folytatva apja terjeszkedő politikáját, ő is sereget küldött Szerbia ellen, de a siker ezúttal is elmaradt. Mutimir, Strojimir és Gojnik egyesült erővel győzelmet arattak a bolgárok felett, s a megvert bolgár sereg vezérei, Borisz kán fia Vladimir és tizenkét bojár szerb fogságba esett. Borisz kénytelen volt békét kötni a szerbekkel, akik ezután szabadon engedték foglyaikat.
BELVISZÁLYOK
A békekötés után Szerbia egy ideig biztonságban érezhette magát Bulgária részéről, de az országban ekkor belharcok törtek ki. Vlastimir fiai összevesztek a hatalmon, s fegyverrel támadtak egymásra. A harcból győztesként Mutimir került ki, de az ország megsínylette a belháborút. Miután legyőzte őket, Mutimir átadta fivéreit Borisz bolgár kánnak, vagyis száműzte őket Bulgáriába. Maga mellett tartotta viszont Gojnik Péter nevű fiát, de Péter - akit Petar Gojniković néven jegyez a szerb történetírás - az első adandó alkalommal Horvátoszágba szökött. Strojimir élete hátralevő részét a bulgáriai száműzetésben élte le. Fia Klonimir bolgár nőt vett feleségül, s ebből a házasságból született az a Časlav, aki később be fogja írni a nevét a szerb történelembe.
A KERESZTÉNYSÉG FELVÉTELE
Amikor a bizánci trónt az energikus I. Baziliosz császár foglalta el (867-886), azonnal támadásba lendült az arabok ellen, de a nyugat-balkáni szláv fejedelemségekre is rá tudta kényszeríteni a hatalmát. A vazallusi viszony ezúttal nemcsak formális volt. Bizáncot hadjáratai során segélycsapatokkal kellett támogatni. Cserébe viszont a császár átengedte a tengerparti fejedelmeknek azt az évi adót, amelyet a dalmát városok addig Konstantinápolynak fizettek. A vazallusi függőséget a belharcokban legyengült kontinentális Szerbia uralkodója, Mutimir is kénytelen volt elfogadni. A császár legfontosabb követelése az volt, hogy a fejedelmek biztosítsák a keresztény hittérítők zavartalan tevékenységét. Ezzel kezdetét vette a szerbek második, az elsőnél jóval sikeresebb keresztény hitre való térítése. A tengerparti fejedelemségek egyházi tekintetben a Szplit központú Dalmát érsekségnek voltak alárendelve, s elképzelhető, hogy a kontinentális Szerbia is oda tartozott, bár erre vonatkozó pontos adatok nincsenek. Fennmaradt egy levél, amelyben a pápa felszólítja Mutimir fejedelmet, hogy országának egyházával csatlakozzon Metód Pannon érsekségéhez, a jelek szerint azonban erre nem került sor. Bizánc fennhatóságának elismerésével, és a keresztény papok tevékenységének engedélyezésével Szerbia elvesztette a Vlastimir idejében kivívott függetlenségét, az adott körülmények között azonban más lehetőség nem volt.
BIZÁNC ÉS BULGÁRIA KÖZÖTT
Baziliosz császár halála után, s még inkább Simeon bolgár kán, majd cár trónra lépését követően (893) a Balkánon megváltoztak az erőviszonyok. Bizánc egyre gyengült, Bulgária pedig erősödött. Simeon 897-ben súlyos vereséget mért a bizánci seregre, s évi adó fizetésére kényszerítette a császárt. Az ezt követő béke 913-ig tartott, amikor újra kiújultak a harcok Bizánc és Bulgária között. Szerbia a háborúskodások alatt két erős hatalom között találta magát, amelyek közül Bulgária uralma alá akarta kényszeríteni, Bizánc pedig igyekezett felhasználni a bolgárok elleni harcban. Szerbia helyzetét súlyosbították az állandósult trónviszályok is. Mutimir fejedelemnek három fia volt: Pribislav, Bran és Stefan. Halála után (891 vagy 892) Pribislav foglalta el a trónt, de nem sokáig uralkodott, mert 892-ben vagy 893-ban visszatért Horvátországból unokafivére Péter - Petar Gojniković - s bizánci segítséggel letaszította a trónról. Három évvel később a megint csak Horvátországból érkező Bran próbálkozott a trón elfoglalásával, de sikertelenül. Péter foglyul ejtette és megvakíttatta. Újabb két év múltán, 897-ben vagy 898-ban, a Mutimir által Bulgáriába száműzött Strojimir fia, Klonimir támadt Péterre. A bolgár támogatásnak köszönhetően eleinte sikereket ért el, de Péter végül legyőzte, foglyul ejtette és kivégeztette. Ezt követően Gojnik fia Péter még két évtizedig uralkodott Szerbiában. Ebben az időben a szerb népnév már régen túlterjedt az elsődleges Szerbia határain. Bíborbanszületett Konstantin azt állítja, hogy az ő uralkodása idején (913-959), a szerb fejedelmek uralták Boszniát is, amelynek legjelentősebb városa Szalinesz - a mai Tuzla. Arról már szóltunk, hogy Travunija uralkodói még Vlastimir idejében elismerték a szerbiai fejedelmek fennhatóságát, Gojnik fia Péter pedig kiterjesztette uralmát a Neretvai fejedelemségre, Pagániára is. De a császár Zahumlje lakóit is szereknek nevezi, még ha ez a fejedelemség akkor még önálló volt. Amikor kiújult a háborúskodás Bulgária és Bizánc között, a bizánciak igyekeztek maguk mellé állítani Péter szerb fejedelmet, aki valahol az uralma alatt levő adriai partokon találkozott is követükkel. Szimeon cár tudomást szerzett a találkozóról, s a megvakított Bran fiát, Pált küldte sereggel Péter ellen. A bolgár csapatok vezérei tárgyalást ajánlottak Péternek, de valójában tőrbe csalták, foglyul ejtették és Bulgáriába vitték, ahol fogságban halt meg. Pál - Pavle Branović - Szimeon cár vazallusaként uralkodott (917-920), ami természetesen nem tetszett a bizánciaknak, s egy másik trónkövetelőt, Pribislav fiát, Zahariját küldték ellene sereggel. Pál a támadást visszaverte, Zahariját foglyul ejtette és Bulgáriába küldte. Valamivel később azonban Pál átpártolt a bizánciakhoz, ami felbőszítette Szimeon cárt, aki most a nála élő Zahariját játszotta ki ellene. Zaharija a bolgár sereg segítségével elűzte Pált, de amikor megszilárdult a hatalma, ő is hátat fordított a bolgároknak és a bizánciak oldalára állt. A bolgárok ekkor sereggel támadtak rá, de ő legyőzte a bolgárokat, két hadvezérüket foglyul ejtette és Konstantinápolyba küldte. Szimeon most sokkal nagyobb hadsereget küldött Szerbiára, s Zaharija kénytelen volt elhagyni az országot és Horvátországba menekülni (924). Miután valamennyi szerb fejedelem, akit trónra segítettek, elpártolt tőlük, a bolgárok most más utat választottak. Ebben a hadjáratban is magukkal vitték a szerb uralkodócsalád egyik tagját, Klonimir fiát - Strojimir unokáját, Vlastimir dédunokáját - a bolgár anyától született Časlavot, de nem azért, hogy trónra segítsék, hanem csalétekként. A Časlav fogadására összehívott szerb zsupánokat foglyul ejtették, s Časlavval együtt Bulgáriába küldték. A bolgár seregek ezután végigpusztították az országot, a lakosság egy részét elhurcolták, míg a másik része Horvátországba vagy bizánci területre menekült. Bíboranszületett Konstantin - nyilván túlzással - azt állítja, hogy a bolgár hadjárat után egész Szerbiában ötven férfi maradt, asszonyok és gyerekek nélkül, és vadászatból éltek. A tengerparti fejedelemségeket nem érte el a bolgár támadás, de a központi részek eleste után Travunija egy időre újra önállósodott, a Neretvai terület (Pagánia) pedig végleg elszakadt Szerbiától.
SZERBIA ÚJJÁSZERVEZÉSE
A bolgár uralom mindössze három évig tartott. Szimeon cár halála után (927) a szerb fejedelmi család már említett tagja, Časlav, kihasználta a Bulgáriában eluralkodott zűrzavart, Szerbiába szökött, s kisszámú híve élén kezébe vette a hatalmat. Első dolga volt, hogy elismerje a bizánci császár fennhatóságát és a segítségét kérje. Az elmenekült lakosság rövid idő alatt visszatért, s mint Bíborbanszületett Konstantin írja, a császár támogatásának és bőkezű ajándékainak köszönhetően, Časlav újjászervezte és benépesítette az országot, s megszilárdította a fejedelmi hatalmat. A császár ő maga volt. Časlav országának pontos határait nem ismerjük. A mai történészek szerint túlzó az a korábbi vélekedés, hogy az összes szerb területet egyesítette uralma alatt, de hogy Bosznia újra Szerbia része lett, azt több forrás is bizonyítja. Bíborbanszületett Konstantin szerint Szerbia nyugaton újra Horvátországgal volt határos, mégpedig egész pontosan a Pliva, Livno, Cetina és Imota horvát zsupákkal, s a jelek szerint legfennső uralmát egy idő után újra elismerték Travunija uralkodói is. Časlav halálának évéről és körülményeiről nincsenek adataink, mivel addigra a tudós császár már lezárta, befejezte művét, s néhány évvel később, 959-ben maga is elhúnyt. Egy inkább legendának, mint biztos forrásnak tartott írás szerint egy ízben Bosznia északi részein a kalandozó magyarokkal ütközött meg, s győzelmet aratott felettük. A csatában a magyarok vezére is elesett. Az elesett vezér özvegyének kérésére a magyarok újabb sereget indítottak Časlav ellen. Az ütközet színtere a mai Észak-Szerbia területén volt, amit akkor még Szerémségnek hívtak. A legendás írás szerzője szerint, a magyarok éjjel törtek rá a szerb táborra, rokonaival együtt elfogták Časlavot és a Szávába fojtották. Az eset 950-952 körül történhetett, ha egyáltalán így történt.
BIZÁNCI URALOM ALATT
A Časlav halálát követő évtizedek szerb történelméről nagyon kevés adatunk van. Az általános balkáni események azonban nyilván hatással voltak a szerb fejedelemségekre is, így ezekből lehet levonni bizonyos következtetéseket. A hosszú ideig tartó rivalizálás után Bizánc felülkerekedett a bolgárokon, s 971-ben közvetlen uralma alá hajtotta Bulgáriát, megszüntette a bolgár cárságot. A szerbek keleti szomszédai tehát most nem a bolgárok, hanem a bizánciak voltak. Ez a helyzet azonban nem sokáig tartott, így nem tudni, gyakorolt-e a bizánci szomszédság valamilyen hatást Szerbiára. Bizáncban 976-ban trónharcok folytak, Makedóniában pedig felkelés tört ki. A felkelés központja Preszpa és Ohrid körül volt, s élén egy helyi kis uralkodó fiai álltak, akik közül egy idő után Szamuilo emelkedett ki. A felkelés futótűzként terjedt, Bizánc pedig újra az arabokkal volt elfoglalva, így nem tudott hatásosan fellépni Szamuilo ellen, aki elfoglalta Szimeon cár egykori országának egész területét, s a bolgárok cárjává kiáltotta ki magát. A X. század vége felé, 998. körül, Szamuilo megtámadta Duklját, amelynek fejedelme, Jovan Vladimir ellenállás nélkül megadta magát. Szamuilo később feleségül adta hozzá a lányát és meghagyta helyi uralkodónak. Miután végigperzselte Dalmáciát, Bosznián és Szerbián keresztül vette visszafelé az útját, s nyilván ezeknek a fejedelmeit is vazallusi viszonyra kényszerítette. A XI. század elején azonban Bizánc újra támadásba lendült a Balkánon, s egyre-másra aratta győzelmeit Szamuilo felett. Szamuilo 1014-ben bekövetkezett halála után a területileg is összezsugorodott országában trónharcok törtek ki, s amikor 1018-ban utóda Vladiszlav is elesett, a bizánciak szinte harc nélkül - csak kisebb helyi ellenállásokba ütközve - megszállták az egész Balkánt. Hogy a szerb területeken miként valósult meg a bizánci uralom, nem lehet pontosan tudni. Annyi biztos, hogy a mai Szerbia keleti és északi részeit közvetlenül betagolták a közigazgatásukba, az Ibar folyótól nyugatra azonban a jelek szerint meghagyták a vazallusi viszonyba vetett helyi uralkodókat. Erre utal egy forrás, amely azt állítja, hogy a rakai nagyzsupán, a boszniai bán és Zahumlje fejedelme a XI. század harmincas éveiben Bizánc szövetségesei voltak Duklja fejdelmével szemben. A forrás, mint látjuk, nem Szerbiáról beszél, hanem Rakának nevezi az Ibar és a Drina közti területet, uralkodóját pedig nagyzsupánnak. A nagyzsupáni cím - amely csak a keleti szerb területek uralkodóit illette meg - a latin forrásokban magnus jupanus, megaiupanus, a magyarországi iratokban magnus comes alakban jelenik meg. Ebben az időszakban történt egy jelentős változás, amelyről konkrét adataink vannnak. A bizánciak a Rakai püspökséget az Ohridi érsekség alá rendelték, s oda tartozott néhány más olyan püspökség is, amelyek csak később lettek Szerbia részei. Szerbia korábban egyházi tekintetben állandóan ingadozott Róma és Konstantinápoly között, ennek az ingadozásnak most vége lett. Raka végleg a bizánci kultúrkörhöz lett csatolva, míg a tengerparti területek a római egyházi szervezethez tartoztak. Ezt a kettéosztottságot csak megerősítette az 1054-ben bekövetkezett egyházszakadás. De a szerb terület politikai szempontból is több felé lett osztva. Az északi területek közvetlen bizánci közigazgatás alatt álltak. Az Ibar és a Drína közti rakai területekről csak a XI. század végéről vannak adataink, de nyilvánvaló, hogy a bizánci befolyás itt közvetlenebbül érvényesülhetett, mint a Drínától nyugatra. Ez a különbség vezethetett később ahhoz, hogy Szerbia nyugati részei végleg elszakadtak, s Bosznia - a korábbinál tágabb határok között - önálló állammá vált.
DUKLJA AZ ELLENÁLLÁS ÉLÉN
A korábban önálló államisággal rendelkező balkáni népek nehezen viselték el a bizánci uralmat. Az egyre gyakoribb felkeléseket a központi területeken a bizánci katonaság rendre elfojtotta, de a perifériákon a sikerek tartósabbnak bizonyultak. Az első sikeres harc Vojislav dukljai fejedelem nevéhez fűződik. Vojislav először 1034 tavaszán kelt fel a bizánciak ellen, de ezt a felkelést már 1036 nyarán elfojtották, őt magát foglyul ejtették és Konstatinápolyba hurcolták. Vojislav az első adandó alkalommal megszökött, s 1038 elején újabb felkelést indított, ezúttal több sikerrel. Elfoglalta a szerbek földjét, vagy ahogy egy másik forrás írja, elfoglalták az illír hegyeket. A bizánciak ezúttal nem tudtak komolyabb erőt felvonultatni ellene. Erre csak akkor került sor, amikor 1039/40 telén egy nagy mennyiségű aranyat szállító bizánci hajó zátonyra futott Duklja partjainál, s Vojislav elfoglalta a szállítmányt. A Vojislav ellen küldött sereg a nehezen járható terepen súlyos vereséget szenvedett, újabb sereg elindítására pedig nem volt lehetőség, mert időközben a központi területeken is felkelés tört ki. Újabb hadjáratra csak 1042-ben került sor. A mintegy 60.000 embert számláló bizánci sereget Vojislav mélyen beengedte az országba, de mögöttük embereivel lezárta a hegyszorosokat. Amikor a bizánci had vezére úgy vélte, hogy elegendő zsákmányt és foglyot ejtett és visszafelé indult, az egyik szorosban Vojislav harcosai nyilakkal és kövekkel támadtak rá, s szinte az egész sereget megsemmisítették. A sikeres harcok után Vojislav kiterjesztette hatalmát Travunijára és Zahumljere is, de hogy a kontinentális részeken milyen mélységig terjedt ki uralma, arra nincsenek pontos adatok. A XI. század közepe táján Vojislavot fia, Mihailo követte a trónon. Mihailot VII. Gergely pápa egy 1077-ben írt levelében a "szlávok királyának" nevezi, s azt ígéri, hogy jogart és zászlót is küld majd neki. Hogy ez bekövetkezett-e, arra nincsenek adatok. Egyes történészek azt állítják, hogy Mihailo Rakára is kiterjesztette uralmát, mások viszont adatok hiányában ezt megkérdőjelezik. Mihailo uralkodása idején, 1072-ben Makedóniában újabb felkelés tört ki. A felkelők Mihailo segítségét kérték, s a dukljai uralkodó fiát, Bodint küldte el egy kisebb sereggel. A felkelők Bodint cárrá kiálották ki, s eleinte komoly sikereket értek el, de a felkelés végül mégis elbukott. Mihailo halála után (1082 körül), fia Bodin lépett a trónra. Bodin ügyesen lavírozott a bizánciak és az őket támadó normannok között, s tovább bővítette országa határait. Egyes vélekedések szerint uralmát nemcsak Rakára, hanem Boszniára is kiterjesztette. Hogy Duklja, amelyet ekkoriban egyre gyakrabban Zetának neveznek, mennyire megerősödött, bizonyítja az a tény is, hogy a pápa, engedve Bodin kérésének, Bár központtal új érsekséget létesített. A bári római katolikus érsek azóta is a "Szerbia prímása" címet viseli. Bodin halála után belharcok törtek ki az országban, amely elsősorban ennek köszönhetően gyors hanyatlásnak indult. Duklja vezető szerepét a Bizánc elleni harcban a következő időben Raka fogja átvenni.
A RAKAI NAGYZSUPÁNOK HARCA BIZÁNC ELLEN
Rakáról a XI. század nyolcvanas éveitől kezdődően egyre több adatunk van. Ebben az időben Raka nagyzsupánja Vukan volt, aki Bodin király segítségével került hatalomra. Bodin sikeres harcai idején Vukan Koszovó felé terjesztette ki Raka határait, Bodin halála után pedig beavatkozott a Dukljában folyó hatalmi harcba. Az ő uralkodása idején Raka vette át a szerbek függetlenségi harcának vezetését. A XII. században Magyarország terjeszkedő politikája dél felé fordult. A magyar királyok előbb Horvátországra, majd a dalmát városokra, végül pedig Boszniára is kiterjesztették hatalmukat. Ilyen körülmények között Magyarországnak összeütközésbe kellett kerülnie Bizánccal is, amelynek határai a Száva mentén húzódtak. Ebben a helyzetben a magyarok a függetlenségi harcukat folytató szerbek természetes szövetségesei lettek. Vukan nagyzsupán utóda I.Uro idejében a szerb-magyar szövetség tovább erősödött, főleg miután II. Béla még trónralépése előtt feleségül vette a rakai nagyzsupán lányát, Ilonát. Ilonával Magyarországra jött fivére Belu (vagy Belo) bán is, aki magas tisztséget töltött be a magyar udvarban. A közös szerb-magyar harcok Bizánc ellen folytatódtak II. Géza (1140-1162) idejében is. Gáza anyai ágon I. Uro unokája volt, az őt követő II. Uro nagyzsupánnak pedig unokaöccse, ami nyilván hozzájárult a kölcsönös bizalom megerősödéséhez. II. Uro uralkodásának bő évtizede állandó és váltakozó sikerrel folytatott harcokkal telt. A harcok súlyosságát mutatja, hogy 1150 -ben maga I. Mánuel császár vezette a bizánci sereget Raka ellen, s csak elkeseredett és nagyon véres ütközetben tudta legyőzni a magyar segélycsapatokkal megerősített szerbeket. A vereség után II. Uro kénytelen volt elismerni a bizánci fennhatóságot, és segélycsapatokat adni a császárnak háború esetén. Ennek ellenére mind ő, mind fivére és utóda Desa nagyzsupán minden alkalmat megragadott, hogy Bizánc ellen forduljon. Kihasználva a Zetában dúló belviszályt - ekkor már így nevezik az egykori Duklját - Desa kiterjesztette hatalmát a tengerparti fejedelemségekre is. A jól működő magyar kapcsolatokon kívül Desa Németországban is megpróbált szövetségeseket találni. Igaz, a bizánci fennhatóságot nem tudta teljesen lerázni, de ahhoz már elég erősnek érezte magát, hogy 1163-ban megtagadja a segélycsapatok küldését. Ezt követően a bizánciak tőrbe csalták és Konstantinápolyba vitték Desát, ahonnan ugyan megszökött, de hogy újra átvette volna a hatalmat Rakában, arra nincsenek adatok. A Desa megbuktatását követő években óriási bizánci nyomás nehezedett Rakára, s a szerbek 1165-ben és 1167-ben is kénytelenek voltak segélycsapatokkal támogatni a császárt a magyarok ellen. Ugyanakkor éppen ezekben az években történnek fontos belső változások is Rakában. Ekkor jelenik meg a szerb történelemben először Nemanja István /Stefan Nemanja/ neve. Nemanja István családjáról meglehetősen keveset tudunk. A jelek szerint rokonságban voltak mind a rakai nagyzsupánokkal, mind a zetai /dukljai/ uralkodócsaláddal. A XII. század első felének zűrzavaros éveiben Nemanja apja Zetába menekült, majd később a család visszatért Rakába. Amikor a bizánciak Nemanja bátyját Tihamért segítették a nagyzsupáni székbe, Nemanja az ország keleti részét kapta meg irányításra. Miután túlságosan önállósította magát, fivérei ellene fordultak, de Nemanja legyőzte őket, s magához ragadta a nagyzsupáni hatalmat. Ez feltehetőleg 1166-ban történt, de arra biztos adat van, hogy 1168-ban ő Raka nagyzsupánja. Bár Nemanja István nagyzsupánként többször is szembeszállt Bizánccal, végül mégis kénytelen volt elfogadni a vazallusi viszonyt Mánuel császárral szemben. A vazallusi függőség lerázására majd csak a császár 1180-ban bekövetkezett halála után került sor.
A VIRÁGZÓ FEUDALIZMUS KORANEMANJA ISTVÁN ÁLLAMA
Mánuel császár halála után III. Béla király elérkezettnek látta az időt, hogy folytassa déli irányba történő terjeszkedési politikáját. Sikereinek hatására az eddigi bizánci vazallusként uralkodó Kulin boszniai bán is csatlakozott a Bizánc elleni harchoz. Amikor a magyar sereg már a Morava völgyében járt, Nemanja István (1166-1196) rakai nagyzsupán is támadásba lendült. Az egyesült szerb-magyar sereg hatalmas sikereket ért el Ni és Szerdika (ma Szófia) környékén. Béla ezt követően visszatért Magyarországra, s Nemanja egyedül folytatta tovább a harcot. A hadszíntéri sikerek következtében országához csatolta az addig bizánci uralom alatt levő szerek lakta területeket, egészen Niig. A keleti irányba való terjeszkedés később folytatódni fog, Nemanja azonban előbb nyugatra fordult, s uralma alá hajtotta a tengerparti területeket, Zetát, Travuniját és Zahumljet, ami azt jelenti, hogy országának nyugati határát egy hosszú tengerparti sáv képezte, amelyet délen a Drim folyó határolt, északon pedig megközelítette a Cetina torkolatát. Erős flotta hiányában egyedül Dubrovnikot nem sikerült elfoglalnia. Nemanja dél felé is kiterjesztette országa határait: elfoglalta Metohiját, Koszovót, Skopljet, a Vardar felső folyásának vidékét és a mai Észak-Albánia egy részét. Tette mindezt Bizánc rovására. Az ország terjeszkedésével és megerősödésével párhuzamosan, Nemanja István nagy jelentőséget tulajdonított az egyházi szervezet megszilárdításának. Ennek érdekében sorra emeltette a kolostorokat, amelyek a kor kívánalmainak megfelelően egyben a kultúra - a tudomány, a művészetek, a gyógyítás - központjai is voltak. Az általa emeltetett kolostorok - amelyek közül a legnevesebb a Studenica kolostor - az un. rakai stílus legkorábbi emlékei. A rakai stílus egyaránt magán viseli a román és a bizánci építészet jegyeit, s jól példázza a korabeli Szerbia helyét a kor politikai és kulturális térképén. A Nemanja által elfoglalt területek közül a bizánciakat a legérzékenyebben a Morava völgyének elvesztése érintette, mivel itt vezetett az út Ni és Belgrád között. Súlyos harcok árán 1190 őszén sikerült is visszavenniük ezt a részt, s még egyszer eljutni Belgrádig, de ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a bizánci uralom ezeken a területeken nem tarthat sokáig. Miután belátta, hogy Nemanját nem képes vazallusi függőségre kényszeríteni, a császár más módon próbálta magához kötni az új szerb dinasztiát: feleségül adta unokahúgát Nemanja középső fiához, majdani örököséhez, Istvánhoz (Stefan). A XII. század utolsó évtizedében jelentős változások történtek a Balkán félsziget politikai viszonyaiban. Magyarország egyre erőteljesebben kezd terjeszkedni dél irányában, így az eddigi szövetségesek fokozatosan ellenfelekké, majd ellenségekké váltak, az eddigi ellenség, Bizánc pedig szövetségessé lett. Uralkodásának vége felé Nemanja már a magyarok ellen volt kénytelen védeni országa határait, amiben a bizánciak politikailag és katonailag segítették. Amikor 1196-ban középső fia javára lemondott a trónról és kolostorba vonult, Nemanja István egy független és minden tekintetben megerősödött országot hagyott maga után. A kor szokásainak megfelelően, másik két fiának még uralkodása idején átengedett egy-egy országrészt, amelyeket alárendelt uralkodóként kormányoztak. A legidősebb Vukan Zetát és Travuniját kapta, a legfiatalabb Rastko pedig Zahunljet. Rastko azonban már 1192-ben elhagyta országrészét és az Athoszra ment, ahol Száva néven felvette a szerzetességet. Nem sokkal lemondása után követte őt az ekkor Simeon szerzetesi névre hallgató Nemanja István is. A bizánci császár engedélyével egy régi kolostor romjain ők ketten felépítették a Hilandar kolostort, amely az elkövetkező évszázadokban a szerb kultúra fellegvára lesz. A felújított kolostorban húnyt el 1199. február 13-án a dinasztiaalapító Nemanja István Simeon szerzetesként.
NEMANJA ISTVÁN UTÓDAI
Nemanja István legidősebb fia Vukan nem nyugodott bele, hogy ő csak egy országrész ura, s apjuk halála után öccse ellen fordult. A kezdeti torzsalkodások és vádaskodások után Vukan 1202-ben szövetségre lépett Imre magyar királlyal, segítségével elűzte fivérét és átvette a nagyzsupáni hatalmat. Hogy Vukan ez alkalomból valóban hűségesküt tett-e Imre királynak, mint egyesek vélik, pontosan nem tudni. Tény, hogy Imre a beavatkozást úgy értelmezte, mint a hűbéresnek nyújtott segítséget, s felvette a rex Serviae (Szerbia királya) címet. Bár a valóságban soha nem voltak Szerbia királyai, a magyar uralkodók ezt a címet egészen 1918-ig használták. Vukan uralkodása nagyon rövid ideig tartott. Nem tudni pntosan mikor és milyen körülmények között tért vissza a szerbiai trónra István, de a külpolitikai körülmények ezt egyértelműen megkönnyítették. Egyrészt Kulin bán, aki már két évtizede a magyar királyok vazallusaként uralkodott Boszniában, a szerbiai beavatkozás miatt most Imre ellen fordult, s megtámadta annak szövetségesét, Vukant. Valószínűleg ennél is nagyobb súllyal esett latba az a körülmény, hogy az újjászerveződött bogár cárság - Második Bolgár Cárság - igényt tartott azokra a területekre, amelyeken ekkoriban Magyarország és Bizánc osztoztak, s a bolgárok 1203-ban megtámadták a magyarokat. István nyilván kihasználta a helyzetet, amelyben Imre nem tudott Vukan segítségére lenni, s fokozatosan visszafoglalta országát. A testvérek közötti harcok 1204 végén vagy 1205 elején fejeződtek be, s visszaállt a régi állapot: István újra Szerbia nagyzsupánja lett, Vukan pedig a zetai részek fejedelme. Ezt követően István és Vukan felkérték fivérüket, Száva szerzetest, hogy térjen haza az athoszi Hilandarból, s hozza magával apjuk ereklyéit. Simeont - az egykori Nemanja Istvánt - ekkoriban már szentként kezdték tisztelni, ami a fiatal dinasztia számára fontos körülmény volt. Az ereklyéket a Studenica kolostor templomában helyezték el, amelynek igumenje a hazatért Száva lett. Száva életrajzírója szerint ő állította végleg helyre a békét István és Vukan között. István uralkodása idejében (1196-1228) két nagyon jelentős esemény történt. Miután a keresztesek 1204-ben elfoglalták Konstantinápolyt, ahol létrehozták a Latin Császárságot, a Bizánci Császárság területén pedig több kis állam jött létre, István politikájában a nyugati orientáció került előtérbe. Ennek egyik legkézzelfoghatóbb eredménye az volt, hogy a pápa 1217-ben királyi koronát küldött Istvánnak, amelyet a pápai legátus helyezett a szerb uralkodó fejére. Ennek következtében István Stefan Prvovenčani (Elsőként megkoszorúzott) néven vonult be a szerb történelembe. A másik jelentős esemény a szerb egyház önállóságának elérése. István országának nyugati, tengerparti területein voltak ugyan római katolikus püspökségek, sőt Bárban érsekség is, az ország területének túlnyomó részén azonban a bizánci egyházi hatás érvényesült. Száva 1219-ben felkereste a Konstantinápoly eleste óta Nicaiában székelő bizánci császárt és pátriárkát, s elérte, hogy a rakai püspökséget autokefális érsekség rangjára emeljék. Ezzel Szerbia a politikai függetlenség kivívása után egyházi tekintetben is független lett a görög egyháztól. Mint Szerbia első érseke, Száva a már meglevő püspökségek mellett újakat hozott létre, s nyolc püspököt szentelt fel. Így lényegében létrejött a teljesen önálló szerb egyházi szervezet. Istvánt elsőszülött fia, Radoslav (1228-1234) követte a trónon. Túlzott görög orientációjával sem az egyház, sem a nemesség nem volt megelégedve, s ezért fellázadtak ellene és öccsét Vladislavot ültették a helyére. Vladislav (1234-1243) uralkodása idején újra Bulgária lett a Balkán elsőszámú hatalma. Hogy biztosítsa bel és külpolitikai helyzetét, Vladislav Bulgária felé fordul, feleségül veszi a bolgár cár leányát, s apósa támogatásával uralkodik. A bolgár cár váratlan halála, majd a Szerbiát is megérintő tatárjárás után a túlzott bolgár befolyással amúgyis elégedetlen szerb főnemesség lemondásra kényszeríti Vladislavot, aki kénytelen öccsének, I. Uronak átengedni a trónt. I. Uro (1243-1276) uralkodásának kezdetén Szerbiát nem fenyegette egyetlen, korábban egymással rivalizáló szomszédja sem. A Konstantinápolyi Latin Császárság elvesztette erejét, a Bizánci Császárság még emigrációban volt, az epiroszi és nicaiai görögök az egymás elleni harccal voltak elfoglalva, Magyarország a tatárjárás után romokban hevert, Bulgária még sokáig kénytelen volt elismerni alávetettségét a Fekete-tenger partvidékén kialakult erős tatár hatalmi központtal szemben. A béke éveiben lehetőség nyílott Szerbia gazdasági fejlődésére. Uro jó kapcsolatokat épített ki Dubrovnikkal, a dubrovniki kereskedőtelepek gombamódra szaporodtak Szerbiában. A szász bányászok betelepítése után a bányászat gyors fejlődésnek indult, ami lendületet adott a kézműipar és a kereskedelem felvirágzásának. Uralkodásának második felében Uro kénytelen volt lavírozni az újra megerősödő Magyarország és az 1261-ben visszaállított bizánci Császárság között. A magyar királlyal a viszony hol ellenséges volt, holt szövetségesi, bár az erre vonatkozó adatok évszámok tekintetében nem precízek. Annyi bizonyos, hogy Uro 1267/68-ban betört a magyarok által korábban kialakított Macsói bánságba, de ez a hadjárat kudarccal végződött. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy Uro idősebb fia Dragutin feleségül vette IV. Béla unokáját, a majdani V. István lányát, Katalint, de hogy ez a házasságkötés még IV. Béla uralkodásának idejében történt-e, mint egyesek vélik, vagy csak V. István trónra lépését követően, 1270-ben, erről nem szólnak a források. Uro az ország egységének megőrzése érdekében nem volt hajlandó idősebb fiának Dragutinnak kijelőlni egy országrészt, amelyben mint alárendelt uralkodó uralkodhatna, ami ellentéteket szűlt apa és fia között. Uralkodásának vége felé Uro Dubrovnikkal szemben is megváltoztatta politikáját, s el akarta foglalni a várost, de a velenceiek erélyes fellépésére visszavonult. Végül nyílt harcra került sor apa és fia között, amelyből Dragutin került ki győztesen. Uro visszavonult Zahumljeba, fölvette a szerzetességet, s 1277-ben ott is halt meg. Az I. Uro idejében gazdaságilag megerősödött Szerbia, szövetségben a dél-itáliai Anjoukkal, újra Bizánc rovására kívánt terjeszkedni. Dragutin király uralkodása alatt (1276-1282) azonban nem történtek komolyabb változások ilyen irányban, ami az uralkodóosztály elégedetlenségét váltotta ki. A ránehezedő nyomás és egy súlyos lovas baleset végül arra késztette Dragutint, hogy lemondjon öccse Milutin javára. A közöttük létrejött megállapodás értelmében Dragutin Szerbia északi részeit kapta meg mint társ-vagy alárendelt uralkodó. Ugyanakkor a magyar királyok is átengedték neki a Macsói, Sói és Ozorai bánságokat, s az így összeállt területeken 1316-ban bekövetkezett haláláig gyakorolta a főhatalmat. II. Uro Milutin (1282-1321) beváltotta a szerb uralkodóosztály elvárásait, s már uralkodásának első esztendejében megtámadta Bizáncot. A hadjárat hatalmas sikereket hozott. A szerbek most végleg elfoglalták a már többször elfoglalt és elvesztett Skopljét és nagy területeket hódítottak meg Macedóniában. Az ezzel a hadjárattal egy időben lezajlott Sziciliai vecsernye (1282. március 31) ellehetetlenítette az Anjou koalíciót, s Bizánc minden erejét Szerbia ellen fordította, de próbálkozásai rendre kudarcba fulladtak. Hogy megállítsa Milutin terjeszkedését, a bizánci császár békét kötött vele, s feleségül adta hozzá leányát, Szimonidát. Annak ellenére, hogy az országban gyakoriak voltak a pártharcok, Milutinnak sikerült megerősítenie a központi hatalmat, amiben az egyház volt a legfőbb támasza. Milutin uralkodásának közel negyven esztendeje alatt Szerbia gazdasági téren is tovább erősödött. A Novo Brdo és környéke réz, vas, ólom, ezüst és aranybányái nemcsak a királyi kincstárat gazdagították, de lendületet adtak az ipar és kereskedelem további fejlődésének is. II. Uro Milutin halála után trónharcok törtek ki az országban, amelyekből Milutin legidősebb fia, István került ki győztesen, akit III. Uro néven koronáztak királlyá, később pedig az általa emeltetett Dečani kolostorról a Dečanski nevet kapta. III. Uro (1322-1331) - Stefan Uro Dečanski - uralkodása alatt Szerbia nemzetközi tekintélye erősen megnövekedett. Ő is tovább terjeszkedett dél és kelet felé, de amikor a bolgárokon 1330-ban aratott győzelem után nem használta ki, hogy a csatában a bolgár cár is elesett, s nem próbálta meghódítani Bulgáriát, a főnemesség nagy része ellene fordult, s fiát játszotta ki ellene. Az első összeütközés apa és fia között még kibéküléssel végződött, de aztán megint kiújult a harc, melynek eredmény az lett, hogy az öreg király fia, Duan István fogságába esett, s nem sokkal később meg is halt.
DUAN BIRODALMA
Duan István (1331-1355) előbb királyként uralkodott, majd 1346-ban cárrá koronáztatta magát. Ezt megelőzően hatalmas területeket hódított el Bizánctól. Első hadjárata eredményeként 1334-ben elfoglalta az északi macedón területeket, az 1342-1345 közötti háborúskodás során kijutott az Égei-tengerre, s országa határait a Marica folyóig tolta ki. Már cárként, 1347-1348-ban megszálllta Epiroszt és Thesszáliát, s hadai csak a Korinthoszi öbölnél álltak meg. Nem sikerült viszont elfoglalnia Szalonikit, s flotta hiányában az annyira áhított Konstantinápolyt sem. A szerb királyok déli, délkelet irányba történő expanzióját kihasználták a bosnyákok, s még Duan trónra lépése előtt elfoglalták Zahumljét, s így kijutottak a tengerre. Duan 1350-ben nagy sereggel bevonult a Neretva völgyébe, hogy visszaszerezze az elvesztett országrészt, de a bizánciak támadásának hírére kénytelen volt visszafordulni. Duan többször került összeütközésbe a balkáni expanziót főleg Bosznia irányába egyszerre inkább fokozó magyar állammal is. A harcok itt változó sikerrel folytak, döntő fordulatra Duan életében nem került sor. Miután a bizánciak a szerbek elleni harcban a Kisázsiában előretörő törökök segítségét is megszerezték, Duan csapatai kétszer is megütköztek velük, s mindkét ízben vereséget szenvedtek. Amikor pedig a törökök a Balkánon is megvetették a lábukat, Duan megpróbált közelebbi kapcsolatot kiépíteni a római pápával, s azt kérte, nevezze ki őt a keresztények török elleni harcának kapitányává, ezt azonban I. Lajos magyar király megakadályozta. Duan cár terveinek 1355-ben bekövetkezett hirtelen halála vetett véget.
DUAN ÁLLAMÁNAK SZERVEZETI FELÉPÍTÉSE
Duan a birodalmát két részre osztotta. Az egyik részt a régi szerb állam részei képezték, a másikat a bizánciaktól meghódított területek. Cárrá koronázásakor fiát, Urot királlyá kronázta, s neki adta kormányzásra a hagyományos szerb területeket, míg magának a bizánciaktól meghódított területeket és városokat tartotta meg. Itt meghagyta a korábbi köizgazgatási berendezkedést, s az egyes országrészek élére helytartókat nevezett ki. Ezek általában a cár rokonai és hadvezérei sorából kerültek ki. Így például Epirosz deszpotája Duan féltestvére Simeon lett, a felesége fivérének Albániát adta, míg Thesszáliát, Macedóniát és más részeket seregeinek vezérei kapták. Duan az uralkodók fő feladatának a törvénykezést tartotta, s ezért két országgyűlést hívott össze 1349-ben és 1354-ben, s ezeken elfogadtatta a nevéhez fűződő törvénykönyvet - Duanov zakonik. A törvénykönyv máig fennmaradt másolataiban több mint kétszáz cikkelyt tartalmaz, s ezekből jól kirajzolódik a szerb feudális állam berendezkedése.
DUAN CÁR BIRODALMÁNAK SZÉTHULLÁSA
Duan cárt tizenkilenc éves fia, Uro István követte a trónon (1355-1375). Általában V. Uroként emlegetik, de cárként valójában I. Uro cár volt. Uralkodása alatt nemcsak Duan birodalma, de a régi, eredeti Szerbia is részeire bomlott. A birodalmat először kívülről érték támadások. Egy bizánci oligarcha kihasználta Thesszália helytartójának halálát, s elfoglalta ezt a főleg görögök lakta országrészt, majd Duan féltestvére Simeon ellene támadt, s elragadta tőle Epirosz déli részét. Ezek után Simeon - aki apai ágon Nemanjić, anyai ágon pedig a bizánci Palailogosz dinasztia leszármazottja volt - cárrá kiáltotta ki magát, de a hatlmat nem tudta megszerezni. Simeonnak 1359-ben sikerült visszafoglalnia Epiroszt és Thesszáliát, de azt nem rendelte alá Uro cárnak, hanem önálló országot hozott létre, ahol a "görögök és szerbek cárjaként" uralkodott. Szerbia északi részén két szerb oligarcha harcolt egymás ellen, s egyikük I. Lajos magyar királyt hívta segítségül, amit Lajos ki is használt, s hadaival betört Szerbiába, de nem sokkal később ki kellett vonulnia. Lassanként Szerbia többi része is bomladozni kezdett. A központi hatalom, amely Uro uralkodásának első éveiben még meglehetősen jól működött, egyre gyengébb lett. Ezt kihasználva a mai Albánia területén több szerb és albán főúr külön fejedelemséget alapított. Szerbia nyugati része és a tengerpart közötti területeken Vojislav Vojinović volt az úr, aki egyébként élete végéig kitartott Uro cár mellett. Nem így a Balić család, amely egyre nagyobb területeket ragadott magához Zetában s csak formálisan ismerte el a központi hatalmat. Hogy országának széthullását megakadályozza, Uro a macedóniai részek uraira, a Mrnjavčević fivérekre, Vukainra és Ugljeára igyekezett támaszkodni. Ugljeának 1365-ben deszpotai címet adományozott, s a keleti részek urává tette meg, míg Prilep és Ohrid környékének urát Vukaint királyi rangra emelte, ami annyit jelentett, hogy társuralkodójává választotta. Az együttműködés a cár és a király között azonban csak két-három évig tartott. A rakai részek urai és a Mrnjavčević testvérek között korábban sem volt jó a viszony, Vukain társuralkodóvá választása után pedig ellenséges lett. Nikola Altomanović, aki nagybátyja, Vojislav Vojinović országrészét örökölte, már korábban is a maga útját járta, most pedig nyíltan szembeszállt a cári döntéssel. De Vukain királyi rangra emelése Uro egyik leghűségesebb emberének, Lazar Hrebeljanovićnak sem tetszett. Lazar elhagyta az udvari szolgálatot, s birtokainak kiterjesztésével elkezdte kialakítani a saját országrészét. Ugyanezt tette Vuk Branković is Koszovón. Egyes források szerint a rakai uraknak 1369-ben sikerült maguk mellé állítani Uro cárt. Ezt követően Nikola Altomanović és Lazar Hrebeljanović szövetséget kötöttek a Mrnjavčević testvérek ellen, de a csatamezőre csak Nikola Altomanović vonult ki és súlyos vereséget szenvedett. Szerbia tehát már Uro cár 1371-ben bekövetkezett halála előtt végképp részeire bomlott. S történt mindez a törökök előrenyomulása és a végzetes Marica menti csata előestéjén.
A FEJEDELEMSÉGEK KORAA TÖRÖK HÓDÍTÁS KEZDETEI
Szerbia széthullásának idején belharcok folytak Bizáncban és Bulgáriában is, ami megkönnyítette a törökök előrenyomulását a Balkánon. Drinápoly és Philippopolisz elfoglalásával beékelték magukat a Konstantinápoly és Szaloniki környékére zsugorodott Bizánci Birodalom és Szerbia közé. Bizánc megpróbált nyugati segítséget szerezni, de sikertelenül. Ugljea Mrnjavcević, a kelet-macedóniai területek deszpotája viszont Bizánccal folytatott tárgyalásokat, de az eredmény itt is elmaradt. Végül mikor Ugljea elhatározta, hogy megpróbálja visszaszorítani a törököket, csak fivére Vukain király csatlakozott hozzá. A Mrnjavčević testvérek serege Drinápoly felé tört, de a törökök a Marica folyó menti Csernomennél 1371. szeptember 26-án meglepték őket és fölényes győzelmet arattak. A csatában elesett a két Mrnjavčević testvér is. A csata kimenetelének hírére a bizánciak elfoglalták Ugljea országának egy részét, de nem sokkal később a törökök kiverték őket onnan, s 1373-ban a bizánci császár már a törökök vazallusaként uralkodott. Vukain fiát, Marko királyt meghagyták apja örökében, de szintén vazallusukká tették, s ugyanez a sors jutott Északkelet-Macedónia és Délkelet-Szerbia urainak, a Dejanović (Draga) fivéreknek is. Amikor a Marica menti csata után néhány hónappal, 1371. december 2-án vagy 4-én elhúnyt Uro cár, a Nemanjićok állama névlegesen is megszűnt létezni. Az egykori Szerbia helyén számos kisebb-nagyobb fejedelemség jött létre, amelyek urai egymás ellen is harcoltak. A szerb egység és a Nemanjićok államának visszaállítására való törekvések azonban nagyon gyorsan föléledtek. Az egység egyedüli letéteményese Uro halála után az egyház volt. Marko ugyan legitim király volt, de török vazallusként nem is gondolhatott arra, hogy kísérletet tegyen a hatalom megszerzésére egész Szerbiában. Ezt Lazar Hrebeljanović, azaz Lázár fejedelem fogja megtenni, aki a Morava mentén uralkodott. Őt támogatta mindjárt az elején az egyház is. A legnagyobb területeket, Raka központi részeitől egészen a tengerpartig, Nikola Altomanović uralta, aki Raka zsupánjának nevezte magát. Eleinte a magyarok is támogatták, de amikor szövetségre lépett Velencével, szembekerült a magyarokkal. Tvrtko boszniai bán és Lázár fejedelem, az újdonsült magyar vazallus, összefogtak ellene, egyesült erővel, s talán némi magyar segédlettel 1373-ban legyőzték, országát fölosztották maguk között, őt magát pedig megvakíttatták. E győzelmet követően Lázár hatalmas területekkel gyarapította országát, Tvrtko pedig, aki női ágon a Nemanjićok leszármazottja volt, 1377-ben Mileevában, szent Száva sírjánál királlyá koronáztatta magát. Ez nem vezetett feszültséghez Lázár és Tvrtko között. Tvrtko megelégedett a királyi címmel és azokkal a nyugatszerbiai területekkel, amelyek Nikola Altomanović legyőzése után kerültek a birtokába, míg Lázár célja nem a királyi korona, hanem a valóságos hatalom megszerzése volt. Miután feleségül vette Lázár egyik lányát, Koszovó és környéke ura, Vuk Branković egyesítette országát Lázáréval, elismerve Lázár elsőbbségét az uralkodásban. Kettejük országa Skopljétól a Dunáig és a Száváig terjedt. Ez az ország gazdaságilag és katonailag is elég erős volt, hogy egy ideig ellen tudjon állni a török előnyomulásnak. Így 1386-ban sikerült visszaverni a szultán által vezetett nagyobb török sereget is. Murad szultán 1389 nyarán hatalmas sereggel vonult Szerbia ellen. A döntő ütközetre június 15-én, az új naptár szerint 28-án, került sor Kosovo polje, azaz Rigómező területén. Lázár és Vuk Branković hadait Tvrtko király boszniai egységei erősítették. A csata során egy szerb vitéz, Milo Obilić megölte Murad szultánt, s egy ideig úgy tűnt, hogy a szerbek győztesként kerülnek ki az ütközetből. Murad idősebb fia Bajazid azonban - miután megölette öccsét - magához ragadta a fővezérséget, s véres küzdelemben végül győzelmet aratott. A szerb nemesség színe-virága elesett az ütközetben, a sebesülten fogságba esett Lázár fejedelmet pedig Bajazid kivégeztette. A főurak közül csak Vuk Branković maradt életben. A csata után Bajazid sürgősen visszavonult, hogy megerősítse helyzetét a birodalom élén. Egyelőre nem törekedett Szerbia elfoglalására, megelégedett azzal, hogy Lázár özvegye, aki kiskorú fia helyett irányította az országot, elismerje hűbérurának. A fejedelemasszony ezt már csak azért is kénytelen volt megtenni, mert Zsigmond magyar király a rigómezei csata után néhány hónappal megtámadta Szerbiát, s elfoglalta annak északi részeit. Amikor nagykorúvá vált, Lázár fia István - azaz Stefan Lazarević - is török vazallusként uralkodott, s részt vett a török oldalon az angorai (ankarai) csatában (1402), amelyben Timur Lenk mongoljai döntő csapást mértek a törökökre. A csata során Bajazid is fogságba esett, majd rövidesen meghalt. István a csata után előbb Konstantinápolyba ment, ahol a deszpota címet adományozták neki, amely Bizáncban a legmagasabb cím volt a császári után. Szerbia uralkodói ettől kezdve ezt a címet viselik.
SZERBIA EGYSÉGÉNEK VISSZAÁLLÍTÁSA
A törökök angorai veresége és a szultán halála utáni trónharcok lehetővé tették István deszpota számára, hogy lerázza a török függőséget. Ehhez szövetségesre volt szüksége, s ez az adott helyzetben elsősorban Magyarország lehetett. István közeledése Zsigmond magyar királynak is jól jött, hiszen csak 1403 augusztusában tért vissza Budára Csehországból, ahová az ellene lázadó magyar főurak elől menekült. A két uralkodó 1403 végén vagy 1404 elején szövetségre lépett, ami megváltoztatta Szerbia helyzetét. Zsigmond átengedte új szövetségesének Belgrádot és a Macsói bánságot, ezen kívül hatalmas birtokokat adományozott neki Magyarország különböző területein, s megtette az ország egyik zászlósurává. Ezekkel az adományokkal István formálisan Zsigmond vazallusává vált, amit jóval később, az 1426-ban megkötött tatai egyezményben írásban is rögzítettek. Ez az egyezmény - amelyben István subditus vasallus regni Hungariae-ként Zsigmondot hűbérurának ismerri el - azt is tartalmazza, hogy amennyiben István fiúutód nélkül halna meg, őt unokaöccse, Brankovics György (Đurađ Branković) követi a trónon. Szövetségük első éveiben Zsigmond csapatokkal is támogatta Szerbia török ellen harcát. Később, amikor német-római császár lett, már kevesebb figyelmet szentelt a balkáni eseményeknek, de addigra Szerbia újra megerősödött, s egy időre meg tudta védeni magát. István deszpota beavatkozott Bajazid fiának trónharcaiba is, s mivel ezekből végül az általa támogatott I. Mehmed került ki győztesen (1413), Szerbia számára egy viszonylagosan békés időszak következett. A békeévek, amelyek persze nem voltak felhőtlenül békések, lehetővé tették az ország újbóli gazdasági megerősödését, ami a kultúra fejlődésének is lehetőséget adott. Apja példáját és a Nemanjićok hagyományát követve, István deszpota - aki anyai ágon Nemanjić leszármazott volt - templomokat és kolostorokat emeltetett, amelyek egyúttal irodalmi, fordítói és könyvmásoló műhelyek voltak. Lévén maga is író, pompásan berendezett belgrádi udvarában egész irodalmi kört alakított ki, melynek tagjai nemcsak szerbek, hanem a törökök által elfoglalt területekről elmenekült görögök és bolgárok is voltak. Kancelláriáján keresztül levelezést folytatott Európa számos uralkodójával, udvarával. Őt magát és környezetét megérintette a reneszánsz hatása, amit nem sokkal később el fog söpörni a történelem vihara. Miután III. Bala, zetai uralkodó, aki István deszpota egyik nővérének volt a fia (egy másiké Brankovics György volt), 1421-ben fiúutód nélkül halt meg, országát István deszpotára hagyományozta. István országa ezzel kijutott a tengerre. Az északon a Duna és a Száva, délen az Adria által határolt területen visszaállt Szerbia egysége.
A FÜGGETLENSÉG VÉGNAPJAI
Amikor 1427-ben István deszpota váratlanul meghalt, egy a körülményekhez képest stabil országot hagyott utódjára, a nála nem sokkal fiatalabb unokaöccsére, Brankovics Györgyre /1427-1456/. Brankovics mégsem volt könnyű helyzetben. Egyrészt a tatai egyezmény értelmében Belgrádot és környékét át kellett adnia a magyaroknak, ami a lakosság körében hatalmas elégedetlenséget váltott ki, másrészt dél és kelet felől egyre jobban nyomultak előre a törökök. Lévén egyszerre vazallusa a magyar királynak és a török szultánnak, Brankovics gyakran kénytelen volt lavírozni kettejük között, ami mindkét oldalon bizalmatlanságot szült. Mint magyarországi nagybirtokos részt vett az ország politikai életében. Miután Katalin nevű lányát Cillei Ulrichhoz adta feleségül, a Cilleiek és Hunyadiak között folyó pártharcokban a Cilleiek oldalán állt, holott országának érdekei inkább Hunyadi Jánoshoz köthették volna. Szerbia útjában állt a törököknek az ekkor már fő ellenségnek tartott Magyarország felé, ezért a szultán 1439-ben nagy haddal támadt Brankovics György országára, s elfoglalta a deszpota új fővárosát, Smederevot (Szendrő) is. Csak Novo Brdo tartotta magát két éven keresztül. Brankovics Magyarországra menekült, s egységeivel részt vett Hunyadi János 1443. évi hadjáratában, amelynek eredményeként a szultán békére kényszerült, Szerbia függetlensége pedig visszaállt. Brankovics György a béke éveit arra használta föl, hogy helyreállítsa uralmát Zetában, amelynek tengerparti városait a velenceiek foglalták el, a hegyvidék egy részét pedig az újonnan létrehozott Hercegovina ura, Stefan Vukčić Kosača, aki szent Száva sírjánál, Mileeva kolostorban, szent Száva hercegévé koronáztatta magát. A deszpota ez idő alatt távol tartotta magát a magyarok és a törökök között folyó harcoktól. Amikor II. Mehmed hosszas ostrom után 1453-an elfoglalta Konstantinápolyt, s ezzel megszünt létezni az ezeréves Bizánci Birodalom, a törökök célpontja újra Szerbia lett. Előbb a jól megerősített Novo Brdot foglalták el, majd a magyar kézen levő Belgrád ellen vonultak. Az 1456-ban lezajlott Nándorfehérvár ostroma a magyar történelemből jól ismert. A magyar sereg a szerbek segítségével, Hunyadi János vezetése alatt fényes győzelmet aratott, de Hunyadi a pestis áldozatául esett. Ugyanez év decemberében meghalt Brankovics György deszpota is. Halála után három évvel, 1459 júniusában a törökök elfoglalták Smederevot, ami Szerbia végleges elestét jelentette. Szerbia után a szultán 1463 tavaszán Bosznia ellen fordult, s rövid idő alatt megsemmisítette Stefan Tomaević király országát, őt magát pedig elfogatta és kivégeztette. A következő célpont Hercegovina volt, amelynek nagy részét a törökök 1465-ben foglalták el, de Stefan hercegnek, majd halála után a fiának egészen 1482-ig sikerült megtartani egy keskeny tengerparti sávot Hercegnovi központtal. Zeta tengerparti részeit a velenceiek szállták meg, az egykori Felső-Zetában pedig, amelyet ekkor már Crna Gorának kezdtek nevezni, a Crnojević család uralkodott. A Crnojevićek velencei segítséggel egy ideig még ellenálltak a török hódítóknak, de 1499-ben elesett Crna Gora is. Ezzel - leszámítva azt az északi sávot, ahol Mátyás király a magyar végvári rendszert alakította ki - a szerbek lakta területek szinte teljes egészükben török uralom alá kerültek. A szerb nemesség egy része Magyarországra menekült, s az itt elő szerbek élére állva folytatta a harcot a törökök ellen. A szerb főurak részt vettek az ország politikai életében, így a mohácsi vereség utáni polgárháborúban is. Egyesek Zápolya, mások Ferdinánd oldalára álltak, míg a délvidéki népi tömegeket egy az ismeretlenségből előbukkant ember, Cserni Jovan szervezte hadsereggé. Amikor azonban Magyarország déli és középső területei török uralom alá kerültek, a szerb nemesség lassan eltűnt a történelem színteréről.
A TÖRÖK URALOM
A török uralom megszilárdulásával párhuzamosan megkezdődött a török közigazgatás és birtokrendszer kiépítése. A behódolt szerb nemesség egy része azonban még sokáig megtarthatta birtokait. A XV. század végén a Smederevoi szandzsákban például több volt a keresztény szpáhi, mint a muzulmán. A XVI. és XVII. században ez az arány megfordult, mivel a keresztény birtokosok, hogy privilégiumaikat megtarthassák, egyre nagyobb számban vették fel az iszlám vallást. Ez főleg Boszniára és Hercegovinára volt jellemző, ahol a városi lakosság és a parasztság egy része is áttért az iszlámra, míg Szerbiában és Crna Gorában erre jóval kisebb számban került sor. Crna Gora hegyes részein pedig soha nem sikerült teljesen megszervezni a közvetlen török uralmat. Itt a törökök kénytelenek voltak megelégedni a meglehetősen rendszertelenül fizetett évi adóval. Az iszlámra való áttérés eleinte nem osztotta meg a népet. Jellemző erre a hercegovinai származású kisnemesi Sokolović család esete. Az időközben Boszniába áttelepedett család egyik serdülő gyermekét a törökök véradó fejében elvitték és janicsárt neveltek belőle. Amikor Szokoli Mehmed néven nagyvezír lett, elérte a szultánnál a korábban megszüntetett szerb pátriarkátus visszaállítását (1557), a pátriarkai székbe pedig fiivérét, Makarije szerzetest ültette. Egyik unokaöccse Szokoli Musztafa néven budai pasa lett, s más rokonaiból is pasákat, szandzsákbégeket csinált. Amikor a török elnyomás erősödött, kibontakozott a népi ellenállás. Ennek egyik formája a hajdukok gerillaharca volt. A hajdukok erdőkben, hegyekben bujdostak, s kisebb csapatokba szerveződve támadták a törököket. Néha annyira megerősödtek, hogy a hadszíntérre vonuló török seregekre is le-lecsaptak. Az ellenállás másik formája az uszkokok harca volt. Az uszkokok nagy része Boszniából és Hercegovinából menekült a tengerpartra ( megugrott, mint a nevük jelzi), s velencei vagy osztrák ellenőrzés alatt álló területekről folytatták harcukat. Amikor a keresztény országok sikereket értek el a törökök ellen, az elnyomott népek reménykedni kezdtek a közeli felszabadulásban, s olykor nagyobb számban fogtak fegyvert. A szerbek első nagyobb felkelése 1594-ben volt a Tisza és a Maros között, később a Temesi bánság területén és Peć környékén, majd 1597-ben Hercegovinában tört ki felkelés, de a törökök ezeket rendre leverték.
A SZERBEK MAGYARORSZÁGON A MAGYARORSZÁGI NAGY BEVÁNDORLÁS
A törökök 1683-ban hatalmas sereggel vonultak Bécs ostromára, de az osztrákok a lengyel felmentő csapatok segítségével szétverték az ostromlókat, s ellentámadásba lendültek. A következő évben szövetséget kötöttek Velencével és Lengyelországgal. Ez volt az un. szent liga. Amikor a velenceiek is támadásba indultak, Crna Gora lakossága is fegyvert fogott, az uszkokok pedig 1684-ben megtisztították Észak-Dalmáciát a törököktől. Ez alatt a császári seregek is egyre erőteljesebben törtek előre: 1686-ban elfoglalták Budát, 1688-ban Belgrádot, majd Ni és Skoplje következett, s Szaloniki felé haladtak. A hadműveletekben ekkor már részt vettek a szerb felkelők is, akiket nemcsak a Bécs megbízásából ügyködő Brankovics György (Đrode Branković) gróf, az erdélyi szerb metropolita öccse, hanem maga Arsenije Čarnojević peći pátriárka is a törökök elleni harcra szólított. A cél most már a Balkán teljes felszabadítása volt. Természetesen nem úgy, ahogy Brankovics gróf elképzelte, aki egy "Illír" vazallus államot akart létrehozni, amely csak lazán kapcsolódott volna Bécshez, hanem közvetlen osztrák uralom alatt. Ausztria ilyen gyors terjeszkedése nem tetszett a franciáknak, s ezért a Rajnánál megtámadták Németországot. Az osztrák hadvezetés kénytelen volt csapatai nagy részét átirányítani a nyugati hadszíntérre, s ezzel a balkáni erőviszonyok a törökök javára változtak meg. A kisszámú osztrák katonaság, a szerb, kisebb részben albán és bolgár felkelők képtelenek voltak ellenállni az ellentámadásba lendült törököknek, s a korábban elfoglalt várak egymás után estek el. Amikor a janicsárok már Pritina környékét pusztították, a prizreni szerb felkelő hadtest, s vele együtt Arsenije pátriárka és számos püspök, észak felé vonult vissza. Őket követte a törökök bosszújától rettegő nép egy része is. Félelmük jogosnak bizonyult, mert a törökök a krími tatárokat küldték rá Dél-Szerbiára, akik iszonyatos vérfürdőt rendeztek Koszovón, Metohijában és más tartományokban. A menekülők, akikhez menet közben egyre többen csatlakoztak, Belgrádnál gyülekeztek. Innen intéztek levelet Lipót császárhoz, kérvén, hogy mielőtt átlépnék országa határait, biztosítsa számukra mindazokat a jogokat, amelyeket a török szultán részéről élveztek. Miután megkapták a privilégiumokat biztosító diplomát, amely igazgatási jogokat, egyházi autonómiát, szabad pátriárka választást, egy alvajda választását biztosította számukra, 1690 szeptember végén és október első napjaiban átkeltek a Száván és a Dunán, s megindultak észak felé. Ez volt a szerbek un. nagy bevándorlása Magyarországra.
A MAGYARORSZÁGI SZERBEK HELYZETE
A szerbek, mint arról már szó esett, a XV. században igen nagy számban érkeztek Magyarországra. Élükön a magyar királyok által kinevezett deszpoták álltak. A hódoltság idején, amikor a magyar lakosság Erdély és a Felvidék felé húzódott, újabb szerb tömegek telepedtek a magyarok által elhagyott vidékre. Ezek egy része a török végvárakban szolgáló un. martalóc volt, másokat a törökök telepítettek le, hogy mint ráják műveljék a földjeiket. Gazdasági erejüket tekintve kiemelkedtek közülük azok a kereskedők, akik elsősorban szarvasmarhák tömegeit hajtották török területről Bécs felé. Ezek telepei megtalálhatók voltak végig a dunai víziút mentén, föl Győrig, sőt Bécsig. Számuk a felszabadító harcok során ugyan megcsappant, de még mindig jelentős szerb tömegekkel kell számolnunk a XVII. század végén. Az 1690-ben érkezett bevándorlók számát illetően a vélemények meglehetősen eltérőek. Egyesek 60-70 ezer, mások 200.000 lélekről beszélnek. A régebbi magyar történészek általában 30-40.000 családról tudnak. Az újonnan érkezettek első lendületükben ellepték Baranyát, Tolnát, Somogy egyes részeit, s a Duna mentét, föl Szentendréig. Később, amikor a bécsi hatóságok 1702-1703-ban megszervezték a Tisza-Marosi határőrvidéket, jelentős részüket ide telepítették, s a Dunántúlon, úgy tűnik, jobbára azok maradtak, akik már a török időkben is ott éltek. Bár az újonnan betelepedett szerbek száma kisebb volt - sőt, valószínűleg lényegesen kisebb, mint a török időkből itt maradottaké, gondoljunk csak Bánátra, Bácskára, a Szerémségre, Szlavóniára, Baranyára - mégis jogos "nagy bevándorlásról" beszélni. Egyrészt mert egyetlen hullámban érkezett egy hatalmas tömeg, másrészt mert a pátriárkával az élen Magyarországra került annak az egyházi szervezetnek a központja, amely a szerb államiság megszüntével a népet összefogó politikai erő is volt. Ennek, valamint a Lipót császártól és utódaitól kapott privilégiumoknak, s nem utolsósorban a határőrvidék kialakításának köszönhetően, a szerbek újra önálló politikai tényezőként jelentek meg Magyarországon. Arsenije Čarnojević pátriárka és a vele érkezettek úgy gondolták, hogy magyarországi tartózkodásuk csak ideiglenes, s az osztrákok segítségével nemsokára kiűzhetik a törököket hazájukból és visszatérhetnek szülőföldjükre. Az Ausztria és Törökország között 1699-ben megkötött karlócai béke azonban megpecsételte sorsukat. Belátták, hogy tartós tartózkodásra kell berendezkedniük, s ha fenn akarnak maradni, úgy önálló nemzettestként beépülniük az ország társadalmába. A magyarországi szerbek viszonylagos önállóságának megőrzését, s ugyanakkor társadalmi integrálódásukat, az egyházi autonómia mellett a karlócai békekötést követően létrehozott Szávai, Al-Dunai és Tisza-Marosi határőrvidék státusa is segítette. A határőrvidék lakossága ugyanis nem került a megyék joghatósága alá, mentesült a földesúri, állami és egyházi adóktól, cserébe viszont bármikor mozgósítható volt, nemcsak a török ellen, hanem a birodalom bármely ellenségével szemben. A határőrök a maguk területén vámmentességet élveztek, ami a szerb kereskedőréteg megerősödéséhez vezetett. Amikor az 1718-ban megkötött pozsareváci béke után Magyarország utolsó részei is felszabadultak, bécsi irányítás alatt megszervezték a Temesi bánságot, amelyre szintén nem terjedt ki a magyar birtokosok hatásköre. Természetesen nem minden szerb kapta meg a határőr státust, de a szerbek privilégiumaikra való hivatkozással ellenálltak a jobbágysorba történő süllyesztésükre tett kísérleteknek. Ez ellentétekhez, sőt összeütközésekhez vezetett a magyar birtokos nemesség és a szerbek között. Egy ilyen felkelésről tudunk például Baranyában, közvetlenül a Rákóczi szabadságharcot megelőző egy-két évben. A Rákóczi szabadságharc dilemma elé állította a szerbeket. Eleinte úgy látszott, hogy Rákócziéknak sikerül maguk mellé állítani a szerb tömegeket, a megegyezési kísérletek azonban kudarcba fulladtak. A szerbek vezetői jól érezték, hogy a kuruc mozgalom idővel inkább nemesi mint népi jelleget öltött, márpedig a szerb privilégiumok, különösen a határőrvidék kivonása a vármegyék fennhatósága alól, sértették a magyar nemesség érdekeit. Ez is oka volt annak, hogy a szerbek - elsősorban a határőrök - túlnyomó többségükben a császár oldalán kötelezték el magukat. Amikor az új udvari birtokos nemesség igyekezett minél nagyobb hasznot húzni a törököktől visszafoglalt területeken, érdekei mind inkább egybeestek a régi magyar nemesség érdekeivel, s most már együtt intéztek támadásokat a szerb autonómia és a szerb parasztság kiváltságai ellen. Ennek eredményeként az 1740-es években elkezdődött a határőr kerületek átszervezése, 1750-51-ben pedig megszüntették a Tisza-Marosi határőrvidéket. Ezt követően az ott élő szerbek egy jelentős része kivándorolt Oroszországba, ahol Ukrajna délkeleti részén, két területen - Novaja Szerbija és Szlaveno-Szerbija - telepítették le őket, s az orosz hadsereg önálló egységeit alkották. A XVIII. század közepe táján elkezdődött a törököktől visszafoglalt területek mind intenzívebb kihasználása, az elvadult földek feltörése, a mocsarak lecsapolása, ami a század második felében tovább fokozódott. E munkák miatt az addig szinte kizárólag szerbek lakta dél-magyarországi részekre németeket, magyarokat és más nemzetiségűeket telepítettek be, így ezek a területek vegyes nemzetiségűekké váltak. A magyarországi szerbek életében jelentős változást hozott a polgárság fokozatos megerősödése. Ez a polgárság egyre inkább beleszólást követelt a politikai és kulturális életbe, s az egyház lassan kénytelen volt engedni korábbi egyeduralmából. Ez különösen az 1790 évi temesvári kongresszuson jut kifejezésre, ahol a politikai jogok mellett kifejezetten polgári szabadságjogokat is követeltek. Mindez összefügg a felvilágosodás, azon belül a jozefinizmus eszméinek terjedésével a szerbek körében. Ez az önmagában pozitív folyamat belső ellentétekhez vezetett, amit a kormányzat arra használt föl, hogy centralizációs politikája érdekében tovább korlátozza a szerbek autonómiáját. Egy 1770 évi rendelettel (regulamentum) megszüntették a metropolita világi hatalmát, s a privilégiumokat fokozatosan az egyházi kérdésekre korlátozták. A folyamat a század végére fejeződött be, amikor már csak a határőrvidék lakossága maradt kivételes helyzetben, míg a többi területen a szerb önkormányzat kizárólag egyházi-iskolai jellegű lett. Az 1789-1790. évi osztrák-török háborúban a magyarországi szerbek, elsősorban a határőrök, jelentős szerepet játszottak, s magában Szerbiában is felkelés tört ki. Az osztrákok és a felkelők elfoglalták Belgrádot és egy sor másik várost, de II. József halála és a külpolitikai helyzet miatt Ausztria békekötésre kényszerült, amelynek értelmében megmaradtak a korábbi határok. Szerbia továbbra is török uralom alatt maradt.
SZERBIA ÉS CRNA GORA FELSZABADULÁSA
A SZERBIAI FELKELÉS ELŐZMÉNYEI
A XVIII. század végén a Török Birodalom válságba került. A válságból való kilábalás érdekében III. Szelim szultán reformokra szánta el magát. E reformok keretében a Belgrádi pasalik szerb lakossága bizonyos kiváltságokat kapott, a janicsároknak pedig megtiltotta a szultán, hogy visszatérjenek a pasalikba, amelynek élére a reformok hívét, Hadzsi Musztafa pasát állította. A Belgrádi pasalikban a szultáni fermánok már korábban is biztosították a lakossági önkormányzatok bizonyos formáját, s ezek a jogok most tovább bővültek, ami kedvezett a gazdasági fejlődésnek, a lakosság gazdagodásának, az un. falusi burzsoázia megerősödésének. A janicsárok nem nyugodtak bele, hogy el kellett hagyniuk a Belgrádi pasalikot, s a központi hatalommal szembeszálló Pazvan Oglu vidini pasához mentek, s vele összefogva próbáltak meg visszatérni a tartományba. Musztafa belgrádi pasa kénytelen volt a szerbekre támaszkodni, akik 1796-ban mintegy 15.000 főből álló sereget állítottak ki, saját parancsnokaik alatt. Ez a sereg sikeresen harcolt Pazvan Oglu és a janicsárok ellen, de amikor Napoleon megtámadta Egyiptomot és Szíriát, a szultán kompromisszumra kényszerült, s megengedte a janicsároknak, hogy visszatérjenek a Belgrádi pasalikba. A Belgrádba visszatért janicsárok megfosztották hatalmától Hadzsi Musztafa pasát, majd 1801-ben megölték. A hatalmat a janicsárok négy vezére, az un. négy dáhi vette át. A dáhik elviselhetetlen rémuralma arra késztette a szerbek vezetőit, az optinák élén álló kenézeket (knez) és a náhiek élén álló főkenézeket (oborknez), hogy megszervezzék a fegyveres ellenállást.
AZ ELSŐ SZERB FELKELÉS
A dáhik tudomást szereztek a felkelés előkészületeiről, ezért álnokul tárgyalni hívták a szerbek vezető embereit, de tárgyalás helyett lefogták és megölték őket. A kenézek lefejezése 1804. február 4-én kezdődött, s néhány nap alatt több mint hetven vezető embert végeztek ki. A dáhik azonban fő céljukat nem érték el: nem sikerült elfogniuk Đorđe Petrović Karađorđet és más szerb vezető embereket, akik a vérfürdő után azonnal fegyverbe szólították a népet. A felkelés eleinte inkább spontán volt, mint szervezett. A felkelők megölték a törökök helyi képviselőit, fölgyújtották a török házakat, hánokat. A szerb vezetők azonban tudták, hogy ilyen módon nem lehet sikereket elérni, ezért február 14-én Oraacon gyűltek össze, s a felkelés vezérévé Karađorđet választották meg, aki a legutóbbi osztrák-török háborúban önkéntesként harcolt, s volt némi katonai tapasztalata. Vezetésével a felkelők 1804 márciusára a tizenkét náhieból kilencet felszabadítottak. A janicsárok a megerősített városokba menekültek. A felkelő sereg azonban egyre erősebb lett, s egy idő után a vidéki városok is a szerbek kezére kerültek, Belgrádot pedig ostromgyűrűbe fogták. A felkelők biztosították a szultánt, hogy kizárólag a dáhik ellen harcolnak, s a porta eleinte nem is avatkozott bele a küzdelembe. Végül a szultán mégis úgy döntött, hogy pacifikálni kellene a tartományt, s a boszniai nagyvezírt bízta meg a feladattal. Amikor a dáhik látták, hogy a nagyvezír Belgrád felé közeledik, Vidin felé menekültek, de a felkelők elfogták és kivégezték őket. A szerb felkelők 1804 nyarán még elismerték a szultán főhatóságát, s lényegében a korábbi önkormányzati rendszer visszaállítását és bizonyos jogok kibővítését követelték. Miután ismerték a központi hatalom gyengeségét, követeléseik között az is szerepelt, hogy Ausztria garantálja ezek megvalósítását. A török tárgyaló fél ezt elutasította, így a harcok tovább folytak. Amikor a szerbek 1805 májusában már teljes autonómiát követeltek, a szultán úgy döntött, hogy leveri a felkelést. A felkelők azonban fényes győzelmet arattak Hafiz pasa seregén, és újabb területeket szabadítottak fel. A porta 1808 nyarán két sereget küldött a szerbek ellen. Az egyik Bosznia felől közeledett, a másik pedig déli irányból tört előre. A boszniai sereget a felkelők Karađorđe parancsnoksága alatt gyakorlatilag megsemmisítették, s az Ibrahim pasa vezette ruméliai sereg is súlyos vereséget szenvedett. A felkelők még mindig egyezkedni próbáltak a portával, de amikor 1806 decemberében elfoglalták Belgrád városát, majd 1807 január elején a várat is, a felkelés új szakaszába lépett. Időközben ugyanis kitört az orosz-török háború, s a szerbek most ennek a háborúnak kedvező kimenetekében reménykedve a teljes függetlenség kivívására törekedtek. A nemzetközi helyzet azonban megváltozott. A tilsiti békét követően, Napóleon követelésére létrejött az orosz-török fegyverszünet. A törökök azonnal megpróbálták ezt kihasználni a Belgrádi pasalik határain immár jócskán túlterjeszkedő Szerbia ellen, de orosz nyomásra, és a Drinán elszenvedett vereség hatására felhagytak a további akciókkal. A csatamezőn beállott átmeneti csendet Karađorđe és a Kormányzó Tanács igyekezett az államapparátus már korábban megkezdett kiépítésére, törvényhozásokra, a kulturális élet és az oktatás fejlesztésére kihasználni. Ebben a Magyarországról érkezett szerb értelmiségiek jelentős szerepet játszottak. A hadműveletek 1809-ben újultak ki, s a szerb felkelők a kezdeti sikerek után, amelyeket a Karađorđe vezette hadsereg délnyugati irányban ért el, májusban Ni közelében súlyos vereséget szenvedtek. Ehhez sokban hozzájárultak a parancsnokok közti ellentétek is. Az orosz haderővel való együttműködés felújításának köszönhetően a következő év újabb szerb sikereket hozott. Az oroszok azonban tartottak Napóleon támadásától, s ezért igyekeztek békét kötni a törökökkel. Az 1812 májusában megkötött bukaresti béke Szerbia statusára vonatkozó kitételeket is tartalmazott, de a törökök ezt nem tartották be. Amikor az oroszok kivonták csapataikat az Al-Dunáról, a törökök három oldalról támadtak Szerbiára, s a hősi ellenállást leküzdve, 1813 őszére leverték az első szerb felkelést.
A MÁSODIK SZERB FELKELÉS
Az első szerb felkelés leverése után a felkelők egy része Dél-Magyarországra menekült. Köztük volt Karađorđe és a felkelés más vezérei is, akiket az osztrák hatóságok internáltak és csak egy év után engedték őket szabadon. A Szerbiában maradottakra borzalmas sors várt. A törökök rettenetes bosszút álltak, s a dáhik idejére emlékeztető rémuralmat vezettek be. Emiatt több helyi felkelés is kialakult, de ezeket a törökök könnyen leverték. Amikor Szulejmán pasa uralma egyre elviselhetetlenebbé vált, a szerbek vezető emberei 1815 áprilisában Takovoban jöttek össze, s eldöntötték, hogy újra fegyvert fognak. A felkelés vezetőjévé Milo Obrenovićot választották. A felkelők június közepéig egy sor jelentős várost elfoglaltak, s egy ellenük küldött nagyobb török haderőt is megvertek. A törökök kezén az egész Belgrádi pasalikból csak néhány város maradt. Milo Obrenović azonban tudta, hogy csak úgy érhetnek el tartós sikereket, ha tárgyalnak a portával. Miután a törökök féltek egy újabb orosz háborútól, hajlandók voltak a felkelőkkel való kiegyezésre. A tárgyalások eredményként Szerbia bizonyos önkormányzatot kapott, s Milo Obrenovićot elismerték szerb főkenéznek. A szerb vezetőkből álló skuptina (nemzetgyűlés) két évvel később fejedelemmé választotta. Milo fejedelem amellett, hogy ügyes diplomáciai manőverekkel folyamatosan bővítette a fejedelemség autonómiáját, saját hatalmának megszilárdításáért is mindent megtett. Ellenfeleivel kegyetlenül leszámolt, s egyre zsarnokibb uralmat vezetett be. Sikerült neki elérnie, hogy a törökök a városok nagy részéből evakuálják a muzulmán lakosságot, bérbe vette tőlük az adók és vámok beszedési jogát, s ezzel nagy gazdagságra tett szert. Egy idő után elérte, hogy a török helyőrségnek csak a nagyobb várakban maradhassanak, s csak a legfontosabb országutakon közlekedhessenek. Az ország nagy részében már nem is lehetett érezni a török uralmat. Annál inkább Milo Obrenovićét.
AUTONÓM FEJEDELEMSÉG
Az 1830-ban kiadott hatti serif biztosította a szerb fejedelemség teljes belső autonómiáját. Ez együtt járt a török birtokrendszer megszüntetésével. A szpáhi birtokokat felosztották a szerb parasztok között, ami gyakorlatilag a feudális rendszer megszűnését jelentette, ami lendületet adott mind a mezőgazdaság, mind az ipar és a kereskedelem fejlődésének. Milo fejedelem önkényuralmával azonban az egyre erősödő polgárság éppúgy elégedetlen volt, mint a paraszti réteg. Így 1835-ben felkelés tört ki, amelynek hatására Milo fejedelem kénytelen volt engedni, s elfogadni egy alkotmányt, bevezetéséhez azonban sem Oroszország, sem Ausztria, főleg pedig Törökország nem járult hozzá. Végül 1839-ben az előzőnél jóval konzervatívabb alkotmányt vezettek be. A fejedelem ebbe nem tudott belenyugodni, s kísérletet tett az államtanács feloszlatására, de végül neki kellett lemondania fia, Mihály javára. Két évvel később, 1842-ben Mihály ellen is felkelés tört ki, s a fejedelem Ausztriába menekült. Ezt követően az államtanács alkotmányvédő tagjai az első felkelés vezérének fiát, Karađorđević Sándort kiáltották ki fejedelemmé (1842-1858). A belső ellentétek ellenére Szerbiában folytatódott a gazdasági és kulturális fejlődés, ami a polgárság további erősödéséhez vezetett. A szerbek nagy részének nem tetszett Sándor túlzottan osztrákbarát orientációja, a polgárság pedig elsősorban abszolút uralomra törő politikájával volt elégedetlen. Az 1858-ban összehívott országgyűlés lemondatta Karađordđvić Sándort, s az öreg Obrenović Milot hívta vissza a fejedelmi trónra. Milo két évvel később bekövetkezett halála után újra fia, Obrenović Mihály lett a fejedelem (1860-1868). Mihályt két cél vezérelte: az abszolút hatalom megszerzése és az ország teljes függetlenségének kivívása. Az 1861. évi országgyűlésen /skuptina/ sikerült elfogadtatnia olyan törvényeket, amelyek mindkét cél eléréséhez szükségesek voltak. Az egyik szerint a fejedelem joga volt kinevezni és elbocsátani az államtanács tagjait, akik így alárendeltjeivé váltak. A másik törvény a reguláris, általános hadkötelezettségen alapuló hadsereg megszervezéséről szólt. Uralkodásának vége felé orosz diplomáciai segítséggel elérte, hogy a törökök kivonják helyőrségeiket abból az utolsó négy várból, köztük a belgrádi várból is, ahol még jelen voltak. Ezzel az utolsó török katona is elhagyta Szerbiát. E sikerek ellenére, Mihálynak erős ellenzéke és sok ellensége volt. Végül egy összeesküvő csoport gyilkos golyója végzett vele 1868 júniusában. Mivel Mihálynak nem volt gyermeke, váratlan halála után nem volt megoldva az utódlás kérdése. Az osztrákbarát Blaznavac tábornok vezetésével a hadsereg végül Milo fejedelem bátyjának unokáját, a kiskorú Milánt kiáltotta ki fejedelemnek, aki helyett egyelőre egy háromtagú régenstanács uralkodott.
CRNA GORA (MONTENEGRO) ÁLLAMMÁ SZERVEZŐDÉSE
A törökök Crna Gora hegyvidéki részein soha nem tudták bevezetni a saját közvetlen közigazgatásukat, viszont az ott élő szerb népnek sem volt központi vezetése. Ilyen körülmények között újjáéledt a feudális szerb állam idején egyszer már elhalt törzsi szervezet. A törzsek azonban nemcsak a törökök, hanem gyakran egymás ellen is harcoltak. Törvények nem lévén, a vérbosszú intézménye is visszatért. Az egyetlen intézmény, amelyet minden törzs elfogadott, az egyház volt, amelynek élén a cetinjei püspök, a vladika állt. A vladikát a törzsfők és a nép választotta a crna gorai nemzetségek soraiból. Egy idő után úgy alakult, hogy a vladikákat rendre a Njego család adta. A vladikának nagy tekintélye volt a nép körében, s így egyházi funkciójuk mellett az is feladatuk volt, hogy elsimítsák a törzsi viszályokat, föllépjenek a vérbosszú ellen, s létrehozzák az egységet a törzsek között. Az állammá szerveződés I. Njego Péter (Petar Njego) vladika idejében (1784-1830) kezdődött. A törököknek 1785-ben még egyszer utoljára sikerült elfoglalniuk a vladika székhelyét, Cetinjét, de a következő években a crna goraiak rendre visszaverték támadásaikat, 1796-ban pedig súlyos vereséget mértek a 20.000 katonával támadó skadari pasára. Az ütközetben a skadari pasa is elesett. Ezzel a győzelemmel elhárult a közvetlen török veszély, s hozzá lehetett fogni a crna gorai állam megszervezéséhez. A napoleoni háborúk idején a crna goraiak egy időre elfoglalták Kotor városát és környékét is, s visszavetették a Dubrovnik felől érkező franciákat, de a tilsiti béke (1807 ) következtében át kellett engedniük a várost Napoleonnak. Később, 1813-ban elfoglalták a tengerpart Herceg Novitól Budváig terjedő sávját, csak magából a kotori várból nem tudták kiverni a franciákat. A bécsi kongresszus végül Ausztiának ítélte Kotort (Cattaro), így Crna Gora tengeri kijárat nélkül maradt. A szerbiai felkelés idején I. Péter és Karađođe igyekeztek kapcsolatba lépni egymással, s 1809-ben közös hadműveleteket vezettek Kelet-Boszniában, Hercegovinában és Novi Pazar környékén, de a napóleoni háborúk miatt Crna Gora nem tudott komolyabb segítséget nyújtani Szerbiának. I. Péter államszervező, törvényhozó, gazdaságfejlesztő munkáját utóda, II.Péter (Petar Petrović Njego) még eredményesebben folytatta. Uralkodása alatt (1830-1851) megerősödött a központi hatalom, amely a törzsfőkből álló szenátusra támaszkodott. A művelt püspök-fejedelem a szerb irodalom egyik legnagyobb költői életművét hozta létre, így természetes, hogy a kultúra és a művelődés fejlesztésére is nagy gondot fordított. Utódai, Danilo Petrović Njego (1851-1860) és Nikola Petrović Njego (1860-1918) már nem viseltek egyházi méltóságot, hanem kizárólag világi hatalmat. Uralkodásuk alatt Crna Gora tovább haladt az európai állammá fejlődés útján, s a szomszédos törzsek fokozatos felszabadításával, felkeléseik támogatásával az ország területe is gyarapodott.
SZERBIA ÉS CRNA GORA MINT FÜGGETLEN ÁLLAMOK
SZERBIA ÉS CRNA GORA FÜGGETLENSÉGÉNEKELISMERÉSE
Amikor 1875 nyarán Hercegovinában, majd ezt követően Boszniában hatalmas sikerekkel járó felkelés tört ki, Szerbia és Crna Gora szövetségre léptek, s miután a porta elutasította azt a követelésüket, hogy Bosznia kormányzását engedje át Szerbiának, Hercegovinát pedig Crna Gorának, 1876 júniusában hadat üzentek Törökországnak. A sikerek azonban ekkor még elmaradtak, sőt a törökök törtek be szerb területekre, de a következő években Oroszország is hadba lépett, elsősorban a bolgárok fegyveres harcának támogatására, s ezzel fordulat állt be a háború menetében. A szerb csapatok bevették Nit, Pirotot és Koszovó felé nyomultak előre. Az oroszok döntő győzelme a san-stefanói békekötéshez vezetett, amelyben elismerték Szerbia teljes függetlenségét. Ugyanez a béke azonban, az orosz érdekeknek megfelelően, lérehozta Nagy-Bulgáriát, amely a törököktől elfoglalt, de szerbek lakta területeket is magába foglalt. A san-stefanói béke érzékenyen érintette Nagy Britanniát és az Osztrák-Magyar Monarchiát is, s követelték egy kongresszus összehívását, amit Oroszország kénytelen volt elfogadni. Így került sor 1878 nyarán a berlini kongresszusra, amely biztosította Szerbia és Crna Gora függetlenségét és nemzetközi elismerését, valamint területi gyarapodását. Ugyanez a kongresszus azonban hozzájárult, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia megszállja Bosznia-Hercegovinát, ami fájdalmasan érintette az ottani szerbeket.
A SZERB KIRÁLYSÁG 1903-ig
A berlini kongresszus után Szerbiában az osztrák orientációjú politika kerül előtérbe, amelynek Obrenović Milan fejedelem volt a legodaadóbb híve. Az Osztrák-.Magyar Monarchiával 1881-ben megkötött szerződést egyedül Milan fejedelem tárgyalta le Bécsben, s lényegében változtatás nélkül fogadta el a bécsi kormány által előterjesztett szöveget. A szerződés elsősorban Ausztria-Magyarország számára volt előnyös, cserébe viszont Bécs beleegyezett abba, hogy Szerbiát királysággá kiáltsák ki, ami 1882-en meg is történt. Az 1880-as évek elején Szerbiában létrejöttek a modern polgári pártok. Ekkor alakult meg a Radikális Párt, de a korábban megalakult pártok is modernebb programokkal léptek föl. Megkezdődött természetesen a pártok közötti küzdelem is, amely a legélesebben a radikálisok és a Milánt támogató Haladó Párt között folyt. Közben az egyre súlyosbodó adóterhek miatt nőtt az elégedetlenség a nép körében, amikor pedig elkezdték a tartalékos katonáknál levő fegyvereket visszavenni, Kelet-Szerbiában felkelés tört ki. A felkelést a kormány vérbefojtotta, a Radikális Párt vezetőit pedig letartóztatták. A helyzet még súlyosabbá vált, amikor háborúra került sor Szerbia és Bulgária között (1885). A háborút nemcsak a nép, hanem a Haladó Párt kivételével a polgári pártok is ellenezték, de Milán király területszerzéssel akarta megerősíteni hatalmát. Miután a háború szerb vereséggel végződött, a király engedményekre kényszerült, s beleegyezett abba, hogy a radikálisok alakítsanak kormányt. Amikor később megpróbálta visszaállítani az önkényuralmat, olyan ellenállásba ütközött, hogy kénytelen volt összehívni a skuptinát. A skuptina 1888-ban új alkotmányt fogadott el, amely a belga alkotmány alapján készült és a polgári parlamentarizmus rendszerét vezette be. Ezzel megvalósult a Radikális Párt programjának jelentős része. Amikor az uralkodó hatalmát nagy mértékben korlátozó alkotmány életbe lépett, Milán lemondott kiskorú fia, a 12 éves Sándor (1889-1903) javára. A hatalmat háromtagú régenstanács vette át, amelynek élén az osztrákbarát Jovan Ristić állt, a kormányt azonban a Radikális Párt alakította meg, amely egy sor olyan törvényt fogadtatott el a skuptinával, amelyek fölgyorsították a polgári fejlődést. A kiskorú király környezete nem nézte jó szemmel a radikálisok tevékenységét, azért államcsínyt hajtottak végre. A 17 éves király 1893-ban nagykorúnak kiáltotta ki magát és a hadsereg segítségével átvette a hatalmat. Az államcsíny végrehajtását nagyban megkönnyítették a pártok közötti ellentétek. Obrenović Sándor egyik első lépése az 1888-as alkotmány felfüggesztése, és a korábbi, jóval kevésbé demokratikus alkotmány visszaállítása volt. A kibontakozó önkényuralommal való elégedetlenség fokozódott, amikor a király megengedte, hogy apja, Milán visszatérjen az országba, s rábízta a hadsereg főparancsnokságát. Sándor uralkodásának idejét a kormányválságok sora jellemezte. A helyzetet súlyosbította, hogy Szerbia gazdaságilag mind jobban függött az Osztrák-Magyar Monarchiától, ami akadályozta a ipari burzsoázia fejlődését. Egyre nőtt a Sándor uralmával szembeni elégedetlenség, ami a munkásság és a diákság tüntetéseiben is kifejezésre jutott. Egy nála tizenkét évvel idősebb udvarhölggyel, egy mérnök özvegyével kötött házassága a konzervatív tisztikart is eltávolította a királytól. Mivel ezt a házasságot a szülei is ellenezték, Milán királynak újra el kellett hagynia az országot. Nem sokkal később, 1901-ben Bécsben halt meg. Ebben a helyzetben egyre nőtt a Karađorđević dinasztia híveinek száma, s a tisztek egy csoportja már 1901-ben összeesküvést kezdett szervezni. A belgrádi munkások és diákok tüntetését 1903 márciusában fegyveresen verték le, s halottak és sebesültek feküdtek az utcákon. Végül az összeesküvő tisztek 1903. május 29-én (az új naptár szerint június 11-én) behatoltak a királyi palotába, s meggyilkolták a királyt és feleségét. Ezzel véget ért az Obrenovićok uralma Szerbiában.
A KARAĐORĐEVIĆ DINASZTIA VISSZATÉRÉSE ÉS A BALKÁNHÁBORÚK
A májusi államcsíny után a skuptina a Karađorđević dinasztia egyik tagját, az egykori fejedelem Karađorđević Sándor fiát, Pétert választotta királlyá. I. Péter (1903-1921) uralkodása alatt Szerbiában konszolidálódott a helyzet. A demokratikus légkör kedvezett a gazdasági-társadalmi fejlődésnek. Sorra létesültek az új iparvállalatok, s a régiek kapacitása is növekedett, fejlődött a bányászat, modernizálódott a mezőgazdaság. A külpolitikában is változások álltak be. Szerbia meg akarta szüntetni az Osztrák-Magyar Monarchiától való egyoldalú gazdasági függést, amire Bécs úgy reagált, hogy 1906 januárjában lezárta Szerbia felé a határokat. Szerbia ebből az un. vámháborúból sikeresen került ki, s az osztrák-magyar függést a francia, belga, angol tőke befolyása váltotta fel. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Szerbia közötti ellentéteket tovább mélyítette Bécs expanziós balkáni politikája, legfőképpen Bosznia-Hercegovina annektálása 1908-ban. Az annexiós válságot követően Szerbia szövetségeseket keresett a Balkánon, s 1912 tavaszán és nyarán létre is jött a Szerbiából, Bulgáriából, Görögországból és Crna Gorából álló szövetség, amelynek célja a törököknek a Balkánról való kiszorítása volt. Az előkészületek titokban folytak, mert a szövetségesek tartottak az Osztrák-Magyar Monarchia beavatkozásától. Elsőnek Crna Gora üzent hadat Törökországnak, s még aznap, október 8-án megindította a támadást Skadar (Shodra) irányában. Miután a portához intézett követeléseikre nem kaptak választ, tíz nappal később támadásba lendült a másik három szövetséges haderő is. A szerb hadsereg három irányban támadt: Macedónia, Ószerbia és Albánia felé. Kumanovonál a szerbek kétnapos harcban szétverték a velük szemben álló török sereget, s október 26-án bevonultak Skopljeba. A fősereg a Vardar folyó mentén haladt dél felé, és november közepén már Bitoljnál harcolt, ahol egyesült a görög sereggel. A szerb balszárny a bolgárok segítségére sietetett, akik már Drinápolynál harcoltak, s a szerbekkel együtt Konstantinápoly felé törtek előre. A jobbszárny felszabadította Koszovót és Metohiját. Az egyik sereg bevonult Novi Pazarba, majd egyesült a crna gorai egységekkel. A görögök is jelentős győzelmeket arattak, s november 8-án elfoglalták Szalonikit. Törökország - belátva, hogy a háború elveszett - már november 4-én a nagyhatalmak közbenjárását kérte. A Koszovót és Metohiját felszabadító szerb sereg az albán hegyeken át kijutott a tengerre, s november 29-én elfoglalta Drač, azaz Durresi kikötővárost. Ausztria-Magyarország élesen reagált. Támogatásával az albánok vezetői kikiáltották a független Albániát, amelyet Olaszország is azonnal elismert. A decemberben megtartott londoni konferencián a nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy Szerbiának ki kell vonulnia az immár nemzetközileg elismert Albániából, amit ez csak vonakodva, és jóval később tett meg. Crna Gorának is ki kellett vonulnia Skadarból, amelyet nagy nehézségek árán 1913 áprilisában foglalt el. Az első balkánháború a Londonban 1913. május 30-án aláírt békeszerződéssel ért véget. Macedóniát a győztesek felosztották maguk között. A második balkánháború Szerbia és Bulgária között tört ki, Macedónia egyes területeinek hovatartozása miatt. Miután az Osztrák-Magyar Monarchiának érdeke volt a balkáni szövetség széthullása, támogatásáról biztosította Bulgáriát a kérdésben. Oroszország ugyanakkor a szövetség megőrzésében volt érdekelt, ezért közvetíteni próbált. A tárgyalások még folytak, amikor a bolgár hadsereg 1913. június 29-30-a éjszakáján megtámadta a Macedóniában állomásozó szerb csapatokat. Crna Gora Szerbia segítségére sietett, s a nyolc napig tartó ütközetben Bulgária vereséget szenvedett. A helyzetet kihasználva Törökország visszafoglalta Drinápolyt és Trákia egy részét. A háború a bukaresti békével ért véget, Szerbia megtarthatta az 1912-ben elfoglalt macedón területeket, Görögország megkapta Kavalát, kitolta határait kelet felé, s Törökország is megtartotta Drinápolyt.
SZERBIA ÉS CRNA GORA AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚBAN
Az első világháború eseményei jól ismertek a magyar és a világtörténelemből, ezért itt csak röviden térünk ki a háború szerbiai és Crna Gora-i eseményeire. A szarajevói merénylet után Ausztria-Magyarország ultimátumot intézett Szerbiához, amelynek egyes pontjai az állami szuverenitást sértették, így Szerbia azt nem fogadta el. Ezt követően 1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, ami - mint ma már tudjuk - az első világháború kezdetét jelentette. A harci cselekmények 1914. augusztus 12-én kezdődtek. Potiorek tábornok, Bosznia helytartójának parancsnoksága alatt egy rendkívül jól felszerelt osztrák-magyar sereg kelt át a Drinán és a Száván. A Drina felől támadó sereg azonban az augusztus 16-tól 20-ig tartó ceri ütközetben súlyos vereséget szenvedett, s visszavonult Boszniába. Augusztus 24-én a Szerémség felől támadó sereget is visszavetették a szerb csapatok a Száván túlra. Augusztus végén és szeptember elején a crna gorai hadsereg is visszaverte a támadást, s behatolt Hercegovinába. Szeptember elején a szerb egységek átkeltek a Száván, megvetették a lábukat a Szerémségben, elfoglalták Zimonyt, de az osztrák-magyar sereg újra támadott a Drinánál, ezért a szerbek kénytelenek voltak visszavonulni a Szerémségből. A Drinánál több hétig tartó elkeseredett küzdelem folyt. Ez alatt a crna gorai csapatok betörtek Délkelet-Boszniába, s csaknem Szarajevóig hatoltak. A Drinánál kialakult állóháború ideje alatt az osztrák-magyar egységeket megerősítették, s november elején két irányból támadtak. A szerb hadsereg a katonák kimerültsége, főleg pedig az ágyúlövedékek hiánya miatt kénytelen volt visszavonulni. A kiürített Belgrádot harc nélkül adták fel. Ugyanazon a napon, december 3-án, amikor Belgrádban a megszálló csapatok győzelmi dísszemlét tartottak, a szerb hadsereg a Kolubara folyónál ellentámadásba kezdett. A váratlan és heves támadás alatt az osztrák-magyar frontvonal megingott, majd szétesett. A katonák egy része szerb fogságba esett, más részük menekülve vonult vissza a Szerémség és Bánát irányában, s csak kis részük tért vissza Boszniába, ahonnan elindultak. A kolubarai csata után a szerbiai hadszíntéren a hadműveletek hosszabb ideig szüneteltek, de újabb csapás érte az országot: Szerbia lakosságát a tífusz tizedelte. Ilyen körülmények között kellett készülni a következő támadás elhárítására. A következő esztendőben a balkáni front irányítását a német hadvezetés vette át. A német és az osztrák-magyar haderő együttesen mintegy 650 ezer főt tett ki. A támadás 1915. október 6-án kezdődött, s fő célpontja a főváros, Belgrád volt, amelyet civil lakossága a katonákkal vállvetve védett. Október közepén Bulgária hadüzenet nélkül megtámadta Szerbiát, de a központi hatalmak csapatai így is csak nagyon lassan haladtak előre, ezért erősítést kértek a nyugati frontról. A szerb hadsereg szakadatlan harcok között vonult vissza dél felé. Ez alatt Crna Gora is szívósan védekezett a nagy fölényben levő osztrák-magyar csapatokkal szemben. November közepére a szerb hadsereg válságos helyzetbe került. Hogy elkerülje a kapitulációt, a vezérkar ekkor úgy határozott, hogy a maradék hadsereg Albánián és Crna Gorán keresztül vonuljon az Adriai tenger partjára. A hadsereggel együtt sok civil is ezt az utat választotta. Ez a visszavonulás a hóborította úttalan hegyeken át rengeteg áldozatot követelt, de a szenvedések akkor sem értek véget, amikor a mintegy 150 ezer főre csökkent hadsereg megérkezett Skadarba. Újabb menetelések következtek, élelmiszer és gyógyszerek nélkül. Végül a szövetségesek hajói 1916. február-márciusában átszállították a maradék szerb hadsereget Korfu szigetére, ahol a kiéhezett, beteg katonák között tovább aratott a halál. Az elfoglalt Szerbia keleti részét és Macedóniát a bolgárok, a többi területet és Crna Gorát az Osztrák-Magyar Monarchia csapatai tartották megszállva. A megszállók rengeteg embert vittek internáló táborokba, kegyetlenkedtek a lakossággal, ami nagyon hamar ellenállást váltott ki. A megszállás három éve alatt szakadatlanul folyt a gerillaharc, amely nemegyszer felkeléssé nőtt. Ilyen volt például az 1917 márciusi toplicei felkelés, amikor mintegy háromezer fegyveres felszabadította Toplice környékét. A felkelők ellen nagy osztrák-magyar haderő vonult fel, amely vérbefojtotta a felkelést. A megtorlásoknak kb. 20 ezren estek áldozatul. Közben az antant hatalmak Szalonikinál újra létrehozták a balkáni frontot, s 1916 tavaszán a kofui szerb hadsereget Szalonikibe szállították. Az augusztusban meginduló harcokban a szerb csapatokat bolgár egységek támadták, akiket szeptember folyamán sikerült visszavetni, s behatolni Macedóniának arra a területére, amely korábban Szerbiához tartozott. Ezt a győzelmet követően a balkáni fronton két évig tartó állóháború alakult ki. Az Osztrák-Magyar Monarchián 1918 tavaszán és nyarán katonalázadások, tüntetések, sztrájkok, paraszt- és munkásmegmozdulások söpörtek végig, s nemcsak a délszlávok lakta területeken. Az antant-hatalmak belátták, hogy korábbi elképzelésükkel ellentétben, a Monarchia a háború után nem tartható egyben. Ilyen körülmények között indult meg 1918 szeptemberében a balkáni front aktivizálása. A szövetséges hadak parancsnoka a fontvonal egy rövid szakaszára vonta össze haderejének jelentős részét, s egynapos tüzérségi előkészítés után, megindult a támadás. Az első rohamot a 2. szerb hadsereg vezette. A szövetségesek koncentrált támadással áttörték a német-bolgár arcvonalat, s gyors ütemben haladtak előre. Az l. szerb hadsereg 46 nap alatt elérte Belgrádot, s november 1-én felszabadította a fővárost.
JUGOSZLÁVIAA SZERBEK, HORVÁTOK, SZLOVÉNEK KIRÁLYSÁGA
A harci cselekményekkel egyidőben, gyorsan peregtek az események a politikai színtéren is. A Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa Zágrábban már október 19-én deklarálta a célt: egyesülés. A Horvát Nemzetgyűlés (Hrvatski Sabor) november 29-én kimondta, hogy Horvátország megszakít minden államjogi kapcsolatot az Osztrák-Magyar Monarchiával. A Nemzeti Tanács október 31-én jegyzékben közölte az antant-hatalmakkal, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia délszláv lakta területén létrejött a Szlovének, Horvátok és Szerbek Állama, amely kész államközösségre lépni Szerbiával és Crna Gorával. Ugyanezekben a napokban hasonlóképpen nyilatkozott a Cseh, a Szlovák és az erdélyi Román Nemzeti Tanács. Bécsben az országgyűlés október 30-án elfogadta az ideiglenes osztrák alkotmányt, Budapesten pedig ugyanezen a napon kitört a forradalom. Az Osztrák-Magyar- Monarchia széthullott. A Bosznia-Hercegovinai Nemzeti Tanács hívására a szerb csapatok november 6-án bevonultak Szarajevóba. A Zágrábban székelő Nemzeti Tanács november 25-én határozatot hozott, mely szerint " az egykori Osztrák-Magyar Monarchia teljes délszláv területe" egyesül Szerbiával és Crna Gorával. Bár Crna Gorában erős hagyománya és sok híve volt az önálló államiságnak, végül az egyesülés hívei kerekedtek felül, s a Podgoricában ülésező skuptina november 26-án kimondta az egyesülést. Egyúttal bejelentették Nikola király és a Petrović dinasztia trónfosztását. Ezt követően 1918. december 1-én Belgrádban kikiáltották a Szerbek,Horvátok, Szlovének királyságát. Az új állam szinte megalakulásának pillanatától ellentmondásokkal volt terhes. Hívei mellett ellenzői is voltak az egységes állam létrehozásának. Így pl. a Stjepan Radić vezette Horvát Parasztpárt egy önálló horvát köztársaság megteremtésének volt híve. Ehelyett egy centralizált monarchia jött létre a szerb dinasztia vezetése alatt. Az első kormányt - amelynek 12 szerb, 5 horvát és 2 szlovén minisztere volt - a Szerb Radikális Párt vezette, amely ekkorra már a szerb nagypolgárság pártjává vált. A háború sújtotta Szerbia gazdasága romokban hevert, ami növelte a munkanélküliséget. Az infláció is nagy méreteket öltött, a súlyos gazdasági helyzet sztrájkok és tüntetések forrása lett. A földreform csak a parasztság kisebb részét elégítette ki. Mindez társadalmi feszültségekhez vezetett, amelyek nemegyszer nemzetiségi ellentétek formájában jelentek meg. Az ellentétek egyre nagyobbak lettek a politikai élet területén is, ami a Horvát parasztpárt vezérének, Stjepan Radićnak és három társának a meggyilkolásában csúcsosodott ki (1928). Sándor király (1921-1934) ekkor - Párizs jóváhagyásával - államcsínyre szánta el magát. 1929. január 6-án kiadott nyilatkozata szerint, mivel a különböző pártok és személyek között a szükséges egyetértés és az elemi kapcsolat sincs biztosítva, kezébe veszi a hatalmat. Az államcsíny után a király új kormányt nevezett ki, amelyben a szerb és a szlovén polgárság, valamint a boszniai muzulmán nagybirtokosok képviselői kaptak helyet. A skuptinát feloszlatták, a pártok működését betiltották, az alkotmányt felfüggesztették. Az ország centralizálásának jegyében átszervezték a közigazgatást: a történelmileg kialakult országrészek helyén bánságokat szerveztek, amelyek élén a király által kinevezett bánok álltak. Az ország elnevezését 1929. október 3-án Jugoszláv Királyságra változtatták. 1931-ben visszaállították az alkotmányt. Jugoszlávia 1934 februárjában csatlakozott a Franciaország és Nagy-Britannia ösztönzésére létrehozott balkáni antanthoz. A 30-as évek elején megindult a fasiszta szervezkedés, létrejött a horvát Usztasa és a szerb Zbor nevű szervezet. Az olasz és német titkosszolgálatok által irányított usztasák 1934. október 9-én Marseilles-ben meggyilkolták Sándor királyt és Barthou francia külügyminisztert. A merénylet után az ország élére a fiatalkorú II. Péter helyett Pál régens került. A Milan Stojadinović vezette kormány, látva Németország erősödését, közeledni kezdett a tengelyhatalmakhoz. Ezt a politikát folytatta a Cvetković-kormány is (1939-1941), amely 1941. március 25-én csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A paktum aláírásának hírére az ország számos városában tüntetésekre került sor, amelyek közül különösen tömeges méretű volt a belgrádi tiltakozó megmozdulás. Kihasználva a tömegek antifasiszta fellépését, a tisztek egy csoportja, Duan Simović repülőtábornokkal az élen, március 27-én államcsínyt hajtott végre. A kormányt és Pál régensherceget eltávolították, II. Pétert nagykorúvá nyilvánították. Új kormányt alakítottak, amely megtagadta a Bécsben aláírt egyezmény ratifikálását. Más volt a helyzet Horvátországban, amely egy 1939-ben létrejött megállapodás értelmében autonómiát kapott. A területileg is megnőtt autonóm Horvátországnak saját kormánya volt, amelynek élén a bán állt. Itt a német- és olaszbarát vezetés a helyén maradt. Jugoszlávia kettészakadása ezzel gyakorlatilag megtörtént. Néhány nap múlva azonban ennek már nem volt jelentősége.
JUGOSZLÁVIA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚBAN
Nem sokkal a március 27-i fordulat után, 1941. április 6-án Németország hadüzenet nélkül megtámadta Jugoszláviát. A Belgrád bombázásával kezdődő hadjárathoz csatlakozott Olaszország, Magyarország és Bulgária. A háború két hétig sem tartott: április 17-én a jugoszláv hadsereg kapitulált, a király és a kormány tagjai Londonba emigráltak. A győztesek Jugoszláviát felosztották maguk között. Egyes területeit megszállási övezetekké nyilvánították, másutt pedig bábállamokat hoztak létre. Ez utóbbiak közül az Ante Pavelić és usztasái vezette Horvátországot formálisan a tengelyhatalmak szövetségesének tekintették, s hozzácsatolták Bosznia-Hercegovinát. Crna Gora olasz ellenőrzés alá került. Bácskát és Dél-Baranyát Magyarorszához csatolták, Bánátot a németek, Kelet-Szerbiát és Macedóniát a bolgárok szállták meg, míg Koszovó és Metohija az olasz uralom alatt álló Albánia része lett. A maradék Szerbiát, annak ellenére, hogy sikerült kollaboráns kormányt állítaniuk, legyőzött ellenségként kezelték. A kapituláció után azonban nem minden tiszt és katona tette le a fegyvert. Egy részük a hegyekbe vonult, s Draa Mihailović ezredes irányításával már májusban elkezdődött az ellenállás megszervezése. Ezzel egyidőben nemcsak Szerbiában és Crna Gorában, hanem Bosznia-Hercegovinában és Horvátország szerbek lakta területein csetnik csapatok szerveződtek. Egy részük később csatlakozott Mihailović ezredes un. "hazai jugoszláv hadseregéhez", vagy legalábbis elfogadták annak irányítását, míg mások mindvégig a saját belátásuk szerint tevékenykedtek. A Szovjetúnió megtámadása után az illegalitásban levő kommunisták, a Jugoszlávia Kommunista Pártja tagjai is elérkezettnek látták az időt a fegyveres ellenállás megindítására, s 1941 júliusában megszervezték a Népi-Felszabadító Jugoszláv partizáncsapatok Főparancsnokságát. A főparancsnok Josip Broz Tito lett. A két ellenálló csoport eleinte együttműködött, 1941 októberében Mihailović ezredes egységei még együtt harcoltak a partizánokkal, később azonban szétváltak, idővel pedig elkeseredett ellenségek lettek. Az ideológiai ellenéteken kívül ennek más oka is volt. Szerbia területén a német hadvezetés úgy akarta letörni a felkelést, hogy minden megölt német katonáért száz civilt végeztetett ki. Így került sor a hírhedt kragujevaci vérengzésre, amikor egyetlen nap alatt 7 ezer embert, köztük csoportosan kivezényelt iskolás gyerekeket lőttek agyon. Mihailović ezredes és vezérkara úgy döntött, hogy az angolszászok tervezett görögországi partraszállásáig felhagynak az aktív harccal. A Tito vezette partizánhadsereg folytatta ugyan a harcot, de Szerbiában elveszítette tömegbázisát, ezért a főparancsnokság és a sereg zöme átvonult Boszniába. Bár a partizánharcok továbbra is országszerte folytak, a partizánok tevékenységének fő színtere ettől kezdve Bosznia-Hercegovina lett. Az angolszászok partraszállása elmaradt, a Teheráni konferencia (1943. dec. 3) után pedig Anglia is egyre erőteljesebben támogatta a Tito vezette Népi Felszabadító Hadsereget, amely 1944. október 20-án a szovjet hadsereg egységeivel együtt bevonult Belgrádba, s leszámolt kb. 12 ezer kollaboráns polgárral.
A SZOCIALISTA JUGOSZLÁVIA LÉTREJÖTTE ÉS SZÉTHULLÁSA
Bár Jugoszlávia egész területe csak 1945 májusában szabadult fel, Josip Broz Tito vezetésével már márciusban megalakult az un. népfront-kormány, amelynek a feloszlatott londoni emigráns kormány néhány politikusa is tagja lett. A november 11-én megtartott választásokon a Jugoszlávia Kommunista Pártja vezetése alatt álló Népfront elsöprő győzelmet aratott. November 29-én kikiáltották a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot, amely később a Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság nevet kapta. Ez konkréten azt jelentette, hogy kezdetét vette a szovjet típusú diktatúra, Tito egyszemélyes vezetésével. Elkezdődött a polgári politikusok üldözése, a királypárti ellenállók után hajtóvadászat indult, a nép ellenségeit, a kulákokat stb. bebörtönözték. Az ipart, a bankokat, a közlekedést államosították, a parasztokat szövetkezetbe kényszerítették. Jugoszlávia önállósodni igyekvő bel- és külpolitikája miatt már 1948-ban szembekerült a Szovjetúnióval, mondhatnánk úgy is, hogy Tito Sztálinnal, s 1949-ben megszakadtak a kapcsolatok a szocialista tábor országai és Jugoszlávia között. A szakítás miatt Jugoszlávia a nyugati országokkal alakította ki a gazdasági kapcsolatait, ami hosszabb távon az ország fejlődéséhez vezetett. Az 1950-es évek közepétől normalizálódott Jugoszlávia és a Szovjetúnió meg a többi szocialista ország közötti viszony, de Jugoszlávia megtartotta önállóságát. Tito ügyesen lavírozott a keleti és a nyugati tömb között, s az el nem kötelezettség politikáját folytatta. Az 1974. évi alkotmány értelmében Jugoszláviát a tagköztársaságok és az autonóm területek egy-egy képviselőjéből álló államfői testület (államelnökség) vezette. A testület örökös elnökévé Josip Broz Titot választották. Tito 1980. május 4-én bekövetkezett halála után meghatározott rotáció szerint cserélődtek a testület élén álló elnökök. Az elnökség tagjai azonban egyre inkább saját köztársaságuk érdekét igyekeztek előtérbe helyezni, ami elkerülhetetlen ellentétekhez vezettek. Hasonló folyamat játszódott le a pártvezetésen belül is. A politikusoknak sikerült maguk mellé állítani kinek-kinek a saját népét, ami végül nemzeti és nemzetiségi ellentétekbe, majd fegyveres összecsapásokba torkollott. Előbb Horvátországban, ezt követően Bosznia-Hercegovinában belháború tört ki. Az 1990-es évek elején Jugoszlávia részeire hullott. Az egykori tagköztársaságok helyén önálló államok jöttek létre.
KRONOLÓGIA
615-620 körül A szerbek letelepedése a Balkán félszigeten. VII-X. század A kereszténység felvétele. 780 körül Vieslav, az első név szerint ismert szerb uralkodó IX. század első harmada Az első független szerb állam kialakulása Vlastimir vezetése alatt. 924 A bolgárok elfoglalják Szerbiát 927 Časlav fejeledelem kiűzi a bolgárokat és egyesíti a szerb területek túlnyomó részét 976 Bizánc elleni felkelés Macedóniában. 1018 Bizánc megdönti a makedón-bolgár államot, s kiterjeszti uralmát az egész Balkánra. 1037/1038 A Bizánc elleni harc megindítása Vojislav dukljai(zetai) fejedelem vezetésével. 1077 Mihailo Duklja (Zeta) királya. XI. század vége Bodin dukljai (zetai) király felszabadítja a szerb területek nagy részét. XII. század első fele A rakai szerb nagyzsupánok harca Bizánc ellen. 1166-1196 Nemanja istván nagyzsupán uralkodása, Szerbia függetlenné válása. 1217 Nemanja István utóda, I. István királyi koronát kap a pápától. 1219 Az önálló (autokefális) szerb egyház létrehozása. 1282-1321 II. Uro Milutin király uralkodása, Szerbia felvirágzása, terjeszkedése. 1331-1355 Dusan István uralkodása, a szerb állam virágkora. 1334-1345 Dusan elfoglalja makedónia nagy részét. 1346 Dusan cárrá koronáztatja magát. 1347-1348 Epirosz és Thesszália elfoglalása. 1349 Dusan István törvénykönyvének kibocsátása. 1355-1371 Uro István cár uralkodása, Dusan birodalmának széthullása. 1371 A Marica folyó melletti csata. Makedónia egy része török uralom alá kerül. 1389 A rigómezei (Kosovo polje) csata. Szerbia a török szultán vazallusa lesz. 1402-1427 azarevics István deszpota uralkodása, Szerbia megújhodása. 1459 Smederevo eleste. Szerbia török uralom alá kerül. 1463 A törökök meghódítják Boszniát. 1482 Hercegovina török uralom alá kerül. 1499 A törökök elfoglalják az egykori Felső-Zeta területén létrehozott Crna Gorát. 1557 Az önálló szerb pátriarkátus visszaállítása. 1690 A szerbek "nagy bevándorlása" Magyarországra.
1792-1796 Crna Gora és az un. hegyi törzsek háborúja a törökök ellen. Crna Gora állammá szerveződése. 1804-1813 Az első szerb felkelés. 1815 A második szerb felkelés, a belső autonómia elérése. 1867 Szerbiából kivonul az utolsó török helyőrség is. 1875 Törökellenes felkelés Hercegovinában, majd Boszniában. 1876 Szerbia és Crna Gora hadat üzen Törökországnak. 1877-1878 Szerbia és Crna Gora részt vesz az orosz-török háborúban. 1878 A san-stefanói béke (márc.3) és a berlini kongresszus (jun.13-jul.13) elismeri Szerbia és crna Gora függetlenségét. A berlini kongresszus Makedóniát visszaadja Törökországnak és jóváhagyja Bosznia és Hercegovina osztrák-magyar megszállását. 1882 A szerb királyság kikiáltása. 1885 Szerbia vereséget szenved a bolgár-szerb háborúban. 1903 Összeesküvő tisztek megölik I. Sándor királyt. I. Péter (Karađordević) trónra lépése. 1912-1913 Az első Balkán-háború. 1913 A második Balkán-háború. Macedóniát felosztják Szerbia. Bulgária és Görögország között. 1914 A szarajevói merényletet követően Ausztria-Magyarország hadat üzen Szerbiának. (júl.28). Az első világháború kitörése. 1918 A Szerbek, Horvátok, Szlovének Királyságának kikiáltása (dec.1.) 1929 Sándor király felfüggeszti az alkotmányt, feloszlatja a skuptinát, maga nevezi ki az új kormányt. Az ország új neve: Jugoszláv Királyság. 1934 A balkáni antant megalakulása (febr.29). Marseille-ben horvát usztasák meggyilkolják Sándor királyt (okt.9). 1941 Németország és szövetségesei lerohanják Jugoszláviát (ápr.6). A hadsereg leteszi a fegyvert, II.Péter király és a kormány Londonba emigrál, de a tisztek egy része már májusban megszervezi az ellenállást. Júliusban a Kommunista Párt is felkelésre szólítja a népet és Tito vezetésével megszervezik a partizán hadsereget. 1944 A szovjet Vörös Hadsereg és a Tito marsall vezette Népi Felszabadító Hadsereg október 20-án bevonul Belgrádba. 1945 Josip Broz Tito vezetésével megalakul az un. Népfront-kormány (márc.7). A Jugoszlávia Kommunista Pártja vezetése alatt álló Népfront 90,5%-os győzelmet arat a választásokon (nov.11). November 29-én kikiáltják a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaságot. 1948 Jugoszlávia kiválása a Tájékoztató Irodából (jun.28). 1953-1954 Normalizálódnak Jugoszlávia kapcsolatai a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal. 1963 Új alkotmány elfogadása. Az állam új neve: Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság. 1980 Josip Broz Titó halála (máj.4). 1991-1995 Jugoszlávia felbomlása
AJÁNLOTT SZAKIRODALOM
Konstantin Jiriček: Istorija Srba. Slovo ljubve, Beograd,1984. Istorija srpskog naroda (Treće izdanje). Srpska knjievna zadruga, Beograd, 2000 Szláv népek és nyelvek. Szerk.: Dr. Sulán Béla. Tankönyvkiadó, Budapest, 1965. Perényi József -Arató Endre: Jugoszlávia története. Tankönyvkiadó,Budapest,1976. Világtörténelmi enciklopédia. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1982. |
 |
