Kiss Szemán Róbert

A szlovák irodalom e rövid történetében a szlovák irodalom tárgyalásának azt a szlovák irodalomtudományban általánosan elfogadott elvét követjük, amely szerint a szlovák irodalom a 9. században az ószláv írásbeliséggel kezdődött, fejlődése folyamatos volt az évszázadok során és napjainkig tart. A szlovák irodalom nyelvi sajátossága ebben a felfogásban, hogy a ma használt irodalmi nyelv mintegy másfél évszázadát megelőzően a szlovák irodalom más szláv (ószláv, ócseh, cseh) és nem szláv nyelveken (latin, német) is íródott. A több mint ezer év tárgyalása során e rövid keretek között bemutatjuk a Cirill és Metód morva missziójához kötődő ószláv nyelvű irodalmat, a magyarországi középkori, reneszánsz és barokk írásbeliség és irodalom szlovák, latin, cseh és német nyelvű történetének azt a szeletét, amelyet a szlovák irodalomtörténetírás hagyományosan a sajátjának tart. Ezt a hosszú és közös magyarországi korszakot követi az újkori nyelvi és irodalmi önállósulási törekvéseket és küzdelmeket bemutató rész, amely az önálló szlovák irodalmi nyelv(ek) kialakulásáig tart. Ezek után kerül sor az új, közép-szlovák nyelvjárási alapokon álló irodalmi nyelven keletkezett irodalom történetének taglalására, amely a 19. század közepétől napjainkig kíséri figyelemmel a szlovák irodalom történetét. A hangsúlyt ugyanakkor tudatosan a „hosszú 19. századi” és a „rövid 20. századi” irodalom történetére helyeztük -- követve ezzel a kapcsolódó szláv irodalmakat bemutató hasonló írások közös szerkesztési elvét.

A szlovák irodalom e rövid történetének bemutatásakor ugyanakkor bizonyos esztétikai elveket is igyekeztünk érvényesíteni, amelyek főleg akkor játszottak szerepet, amikor egy adott korszak jellemzésére az irodalom története választási lehetőséget kínált.

Terjedelmi megkötések miatt az egyes irodalomtörténeti korszakok általános jellemzésétől eltekintettünk, hiszen ez általában nagyon hasonló az európai és a közép-európai, ezen belül pedig a magyar stíluskorszakokéhoz – csupán az ezektől eltérő, sajátságos szlovák jegyeket, kategóriákat, jellegzetességeket emeljük ki (hiányzik pl. a barokk mint stíluskorszak általános jellegzetessége, ugyanakkor szerepel benne a lírizált próza mint sajátosan szlovák prózai kategória).

A szlovák irodalomról való gondolkodás története

A szlovák nyelvű írásbeliségről való gondolkodás kezdetekben a szláv/szlovák népről és nyelvről szóló történeti munkákban található utalásokra korlátozódik. A felvilágosodás és romantika korában jelennek meg az első irodalomtörténeti munkák, melyek közül a szlavofilizmus jegyében született Pavol Jozef Šafárik: Geschichte der Slawischen Sprache und Literatur (A szláv nyelv és irodalom története) c. munkája érdemel figyelmet. A pozitivista tudományosság gyümölcsei az első szisztematikus irodalomtörténetek. Legjelesebb képviselője Jaroslav Vlček (1860-1930), aki a cseh pozitivista tudományosság módszertanának segítségével megírta a Dejiny literatúry slovenskej (1890. A szlovák irodalom története) című munkáját. Pozitivistaként azt a nyelvi szempontot érvényesítette, amely szerint csak az tekinthető szlovák irodalomnak, ami szlovák nyelven íródott. A kor másik jeles irodalomtörténésze a Budapesten tanult Jozef Škultéty (1853-1948), aki egyetlen összefűggő irodalomtörténeti írását a magyar szlavista, Asbóth Oszkár kérésére írta magyarul A tót irodalom története címmel az Egyetemes irodalomtörténet (Franklin Társulat, 1911) számára.

Az 1948-1989 közötti irodalomtörténetek egyfajta neopozitivista tárgyszerűséggel, ugyanakkor kommunista ideológiai nyomás alatt íródtak (Akadémiai irodalomtörténet, kisebb irodalomtörténetek Šmatlák, Pišút szerkesztésében). A modern szlovák irodalomtörténet-írás a szláv irodalmak közös kincsének tekinti az ószláv írásbeliséget, amelyből elsősorban a Cirill és Metód morvaországi missziójához kapcsolódó irodalmat tekinti sajátjának. Az újkori nacionalizmus ideológia kényszere alatt tematikai (szláv vagy szlovák témák) területi (a mai Szlovákia területén keletkezett) és etnikai (a valószínűleg szlovák anyanyelvű, de nem szlovákul írt szerzők) elveket érvényesítve hasította ki a maga számára az egyébként szerves magyarországi középkori, humanista és barokk irodalomból mindazt, amit a sajátjának tart. Ezzel párhuzamosan, főleg az újkori és legújabb kori irodalom tárgyalásakor érvényesítette a kommunista államhatalom idelógiai követelményrendszerét: annak hatására alakította ki a szlovák irodalmi kánont. E kánonból bizonyos korszakokban természetszerűleg kizárta például a két világháború közötti avantgárd irodalmat, elhallgatta a második világháború alatti szlovák állam idején keletkezett irodalmat, a neokatolikus irodalmat, nem is beszélve az emigráns vagy a szamizdat szlovák irodalomról. Rövid irodalomtörténetünkben mindezeket a hiányosságokat igyekszünk kiküszöbölni.

A szlovák irodalom története a magyar szlovakisztikában

A szlovák irodalom összefüggő története először a már említett Jozef Škultéty (Skultéty József) tollából jelent. A két világháború között elsősorban a szlovákiai magyarok Sarló mozgalmához tartozó szerzők foglalkoztak magyar nyelven a szlovák irodalommal. Ebből a körből került ki Sziklay László irodalomtörténész is, aki a második világháború után Magyarországon folytatta munkásságát. A pályakezdő Hviezdoslavval kapcsolatos kutatásai beépültek a szlovák irodalomtudományba is, A szlovák irodalom története (Budapest, Akadémiai Kiadó, 1962) című műve pedig mindmáig az egyedüli átfogó, rendszeres szlovák irodalomtörténet magyarul. Sziklay László tanítványaként és követőjeként indult Käfer István pályája, aki a régi magyarországi irodalom szervességének jegyében írta számos szlovák-magyar kapcsolatokat tárgyaló tanulmányát. Käfer István A szlovák és a cseh irodalom magyar bibliográfiája a kezdetektől 1970-ig (Akadémiai Kiadó, 1985) címmel gyűjtötte össze a szlovák és cseh irodalom és irodalomtörténet magyar anyagát. Gyivicsán Anna a magyarországi szlovákok történetének jeles kutatója, akinek számos néprajzi, szociológiai és irodalmi tanulmánya jelent meg e tárgykörben. Fried István tudósi érdemei közé tartozik, hogy tágabb közép- és nyugat-európai kontextusban vizsgálta a szlovák irodalom fontos korszakait és alkotóit. Bojtár Endre bohemista, aki összehasonlító irodalmi kutatásai során gyakran tárgyalja kelet-európai összefüggésben a szlovák irodalmat is. Kiss Gy. Csaba irodalomtörténeti és művelődéstörténeti szempontból foglalkozott főleg a 19. és a 20. századi szlovák irodalommal.

A szlovák népköltészet

A szlovák népköltészet a szlovák népművészet nyelvi megnyilvánulási formája, közösségi irodalom, amely főleg szájhagyomány útján terjedt, a szerzőiséget nem ismeri, folyamatosan változott és változik, és a helyi nyelvjárások szolgáltak nyelvi alapul. A szlovák népköltészet kezdetei az őstörténet ismeretlenségébe vesznek, de legrégebbi rétegeihez kétségkívül a kultikus dalok és munkadalok tartoznak. A mondókák és varázsszövegek a jószág vagy az emberek gyógyítására (Ochvat ochvatný. Rokkant rokkanás), a szerelmi érzés fölkeltésére (Berem vodu. Vizet viszek) vagy épp ellenkezőleg, emberek és jószágok megrontására irányulnak. Első lejegyzéseik a 16-18. századi boszorkányperekből ismertek. A balladák is a legrégibb műfajokhoz tartoznak, bár ma ismert kifinomult költői formájuk hosszú fejlődési útról árulkodik (a szlovák nyelvterület egyik legismertebbballadája a Šudy Katarína című). A szlovák népköltészet korai műfajait a családi eseményekhez kapcsolódó siratóénekek (Anjeličku moj milý. Én kedves angyalkám) és lakodalmas énekek egészítik ki (Mamička, mamička. Édesanyám, édesanyám). A verses alkotások mellett kezdettől fogva jelen voltak a prózai műfajok is, amelyek leggazdagabbika a népmese. A népmesék legrégebbi rétegeit a démonikus mesék alkotják, amelyekben gyakran szerepelnek a szláv mitológia figurái: táncoló és éneklő fiatal tündérek (víla), akik szerencsétlenséget hoznak az emberre, a halált jósoló fehér asszony (biela pani) a víziember (vodník), aki vízbe fojtja az embereket. E mesék pogány mitológiájára is számos más réteg épült rá, amelyek későbbi korok vallási, történelmi lenyomatait őrzik. A Vodníkova žena v Hrone (A víziember felesége a Garamban) című mesében például a víziember feleségének figurája a szláv mitológia jelenlétének bizonyítéka, a komaasszonynak meghívott női alak azonban már a kereszténység hatását mutatja, hiszen a komaasszony nemcsak saját két vízbefúlt gyermekét szerzi vissza, hanem megszabadítja fogságukból a vízbefúlt lelkeket is. A varázsmesék kiszolgáltatott, legkisebb és leggyöngébb szereplője varázseszközök segítségével éri el célját. Tipikusan szlovák mese a Popolvár (Sutonülő), amelynek főszereplője a kemencepad rest figurája, aki végül gazdaggá és boldoggá válik. Az állatmesékben szereplő, tulajdonságokkal és beszélés képességével rendelkező állatalakok a vadászó életmódhoz köthető totemizmushoz kapcsolhatóak. A középkori mesefajták közé tartoznak a prózai legendák, amelyekben bibliai történetek népi változatai szerepelnek, mint például a Kukučka (Kakukk) címűben, valamint gyakran fölbukkan bennük Krisztus és Szent Péter alakja. A szlovák történelmi mesék legfontosabb alakja az igazságos uralkodó, aki legtöbbször Mátyás király, valamint a gazdagoktól javaikat elrabló és a szegényeket védelmező betyár, Jánošík. A történelmi mesék legtöbbje a török korhoz és a törökökkel szembeni harchoz kapcsolódik. A humoros mesék az emberi természet valamely hiányosságát figurázzák ki (butaság, félkegyelműség).

Az évszakok változását követő mezei és házimunkák ciklikus ismétlődése meghatározó szerepet töltött be a szlovák népköltészetben is. A téli ciklusra a karácsonyt megelőző időszakban a szerencsekívánságok a jellemzőek, például a Tamás napi „acéljárás” (chodenie „s oceľou”), a karácsonyi időben a „koledálás” jellemző (Doniesli sme vám novinu… Űjságot hoztunk…), az újévhez szintén a jókívánságok kapcsolódnak (Vinšujem smele…Bátran kívánok…). A tavaszi ciklusba a farsangi ünnepkör tartozik gazdag folklóranyagával, ezek után következik a pogány rítust idéző moréna-égetés, amely a telet temeti el (Morena, Morena… Dedko náš, dedko…Apókánk, apókánk…). A tavaszi ciklus csúcspontját a virágvasárnapi, Szent György napi és húsvéti énekek alkotják (Veľká noc, veľká noc, kedyže už bude…Húsvét, húsvét, mikor jövel…). A nyári ciklusba pünkösdhöz és Szent Iván-éjhez kapcsolódó énekek tartoznak, amelyek többnyire szerelmi tematikájúak. Az őszi ciklus fontos alkotórészei az arató- és fonódalok (Kde sme žali… Ahol arattunk).

A szlovák népköltészet súlya és jelentősége meglehetősen nagy a szlovák irodalom történetében, hiszen a bizonyos történeti korokban meglehetősen hiányos szlovák írásbeliséggel ellentétben azt bizonyítja, hogy a szlovák nép, nyelv és alkotói erő folyamatos jelen volt a történelem folyamán. Nagy jelentőségre a felvilágosodás és a romantika korában tett szert, amikor nyelve, kifejezésmódja és esztétikája alapvető hatást gyakorolt az új irodalmi nyelvre és a szépirodalomra. A népköltészetet a 20. század második felében a kommunista államhatalom is arra törekedett, hogy mércéül alkalmazza a modern szlovák irodalom megítélésében, fejlődésében. A népköltészettel kapcsolatos néprajzi kutatásokat is jelentős mértékben finanszírozta, mindazonáltal a szlovák népköltészet ideológiai szempontú támogatása meglehetősen anakronisztikusnak bizonyult az erősen iparosodó és városiasodó Szlovákiában.

Az ószláv irodalmi hagyomány a szlovák irodalomban

Az ószláv irodalmi hagyomány jelenléte nem tekinthető folyamatosnak a szlovák irodalomban: erősen kötődik a 18. századi barokk szlavizmus történeti irodalmához, valamint a 19. századi felvilágosodás és romantika korához, amelyben tudatosan elevenítették föl Cirill és Metód munkásságát mint közös szlovák, morva és cseh történeti örökséget. A morva hagyomány ápolása elemi érdeke volt mind a szlovák, mind pedig a cseh nemzetnek, amely közép-európai létjogosultságát a 19. századi nemzeti küzdelmek korában ily módon kívánta igazolni.

E hagyomány legfontosabb emlékei az ószláv nyelven íródott Pannon legendák, amelyek valószínűleg Morvaországban keletkeztek Konstantin (szerzetesi nevén Cirill) és Metód halála után egyik tanítványuknak, Klimentnek a tollából. A Pannon legendák a két szláv apostol életét írják le. A Konstantin-legenda terjedelmesebb, stilisztikailag sokrétűbb prózai alkotás, amely az elbeszélésen kívül tartalmaz drámai párbeszédeket, bibliai idézeteket stb. is. A Metód-legenda rövidebb és stilisztikailag egyszerűbb, minden bizonnyal a Konstantin-legendára épül, annak mintegy kiegészítése, hiszen a benne tárgyalt eseményeket nem tárgyalja még egyszer. A legendákban megelevenedik a két szláv apostol thesszaloniki gyermekkora: a kétnyelvű görög-szláv nagyváros társadalma, családjuk eredete és társadalmi helyzete, szó esik tanulmányaikról, miként választották a szerzetesi hivatást, missziójukról a kazárok földjén, amelynek során beszámolnak a magyar törzsekkel való találkozásukról is. Hangsúlyos helyet kap bennük a Rasztyiszlav morva fejedelem által küldött követség látogatása a bizánci császári udvarban 862-ben, amely során a morvák misszionáriusokat kérnek a császártól. A missziós feladatot a szláv nyelvet is tudó Konstantin és Metód kapja. Konstantin hozzálát a szláv ábécé megalkotásához: fonetikus elvek alapján negyven hanghoz negyven betűt alkotott, amelyek grafikai alapját a görög ábécé szolgáltatta. A jellegzetesen szláv hangok számára önálló jelölést talált ki. A szláv apostolok morvaországi missziójára 863-ban vagy 864-ben került sor. Morvaországban folytatták megkezdett fordítói munkájukat: ószláv nyelvre ültettek át liturgikus szövegeket, valamint a Biblia különböző könyveit: az Evangéliumokat, az Apostolok cselekedeteit és a Zsoltárokat. Tanítványokat gyűjtöttek maguk köré, iskolákat alapítottak, amelyekben teológiát és egyháztant oktattak. A szláv apostolok ellenfelei a frank hittérítők voltak, akik tévtanítással vádolták meg őket Rómában. Ezért a szláv apostolok 867-869-ben Rómába utaztak, ahol II. Hadriánusz pápa jóváhagyta tanításukat és szláv nyelvű liturgikus könyveiket és fordításaikat. Római tartózkodása idején Konstantin megbetegedett, belépett egy görög kolostorba, fölvette a Cirill nevet, majd egy év múlva meghalt. Morvaországba Metód tért vissza 869-ben, ám Rasztyiszlavval együtt Német Lajos fogságába esett, ahonnét pápai közbenjárásra szabadult ki. Metód másodszor is Rómába utazott, ahol VIII. János pápa kiadta Industriae tuae (880) kezdetű bulláját, amelyet Rasztyiszlavnak címzett, és amelyben igazolta Metód hithűségét, nyitrai püspöki stallumát és az ószláv liturgiát. Ennek ellenére Metódnak 882-ben ismét el kellett hagynia Morvaországot. Metód 885-ben halt meg. Metód tanítványait 886-ben űzték el Morvaországból. A szláv apostolok ószláv nyelvre fordították a négy evangélium napi olvasmányait (Evangeliárium, amely a 10-11. sz. fordulóján írt Assemani-kódexben maradt fönn glagolita írással), a bizánci rítus szerinti misekönyvet, valamint a teljes Ó- és Újszövetséget. Önálló irodalmi alkotásnak számít a Konstantinnak tulajdonított Proglas svjatogo evangelija (A Szent Evangélium Előhangja), amely az antik himnuszok poétikai jellegzetességeit hordozza, és felsorolja azokat az ajándékokat, amelyeket a nemzetek a kereszténységnek köszönhetnek.

A középkori szlovák irodalom mint a magyarországi „internacionális” középkori irodalom része

Maurus: Vita sanctorum Zoerardi et Benedicti…

A szlovák irodalomtörténetírás a magyarországi középkori latin irodalomból tematikai alapon emelte be a szlovák irodalom kánonjába a Mór (1001-1070) pécsi püspök tollából származó Vita sanctorum heremitarum Zoerardi confessoris et Benedicti martiris (1060 körül. Szent Zoerard és Benedekről szóló legenda) című latin nyelvű legendát. Zoerard és Benedek két szláv remete legendája a Zobor-hegyi bencés kolostorhoz és a Vág völgyéhez kötődik. Mór püspök maga említi, hogy Zoerardról követőjétől, Benedektől tud, akivel a Szent Márton-hegyi (ma: pannonhalmi) bencés kolostorban találkozott. A legenda a bencés szerzetesrend cluny-i reformjának aszketikus szellemében mutatja be a két szláv szerzetes tetteit (acta), aszketikus életét és halálát (vita), valamint csodáit (miracula), egyesítve ily módon a legfontosabb középkori legenda-típusokat.

Szlovák nyelvű középkori egyházi irodalom

A szlovák nyelvű középkori egyházi irodalom egyébként meglehetősen sovány és későn bukkan föl a magyarországi anyanyelvi irodalmak között: a szlovák nyelvű pasztoráció első emlékei a 14. századból valók. A stájerországi Admonti-kódexban fennmaradt Vítaj milý Spaitelu…(Üdvözlégy édes megváltó…) kezdetű éneket valószínűleg áldozáskor énekelték, az Eukharisztiát dicsőíti. A Maria, matko ráč prositi za to (Mária anyánk, könyörögj… ) négysoros verses imádság 1380. aug. 21-i keltezésű, és a pozsonyi Manipulus florum kéziratban maradt fenn (jelenleg a kézirat Budapesten található). A versben a bűnös ember fordul Szűz Máriához, hogy vétkei ellenére megtalálhassa a hozzá vezető utat. A Spišské modlitby (Szepességi imákat) 1480-ban egy német anyanyelvű pap jegyezte le: a mise részeit összekötő szlovák nyelvű szövegekben egyházi elöljárókért, Mátyás királyért, békéért, időjárásért, zarándokokért stb. imádkoznak. A cirill-metódi hagyomány egyes horvát kolostorokban élt tovább: a Hodpodine pomiluj ny…(Uram irgalmazz nekünk) ének az ószláv Gospodi pomiluj! exklamációból (fölkiáltásból) fejlődött.

A humanista, reneszánsz és manierista szlovák irodalom

Általános jellemzés

A szlovák irodalomnak erre a korára alapvetően a cseh nyelvűség jellemző, amely egyben meghozta a tematikai kibontakozást is a szlovák irodalom számára. A cseh nyelvű protestáns mozgalom hatására a cseh nyelvű irodalom több hullámban is elérte az észak-magyarországi régiót. Tematikai szempontból az egyházi és vallásos témák dominanciája mellett jelentősek a világi tárgyú alkotások, amelyek elsősorban történelmi eseményekkel foglalkoznak, de megtalálhatóak a gáláns és a szerelmi költészet darabjai is. A nemzeti nyelvű alkotások mellett nem kevésbé jelentősek a tudós humanisták latinul írott művei. Ebbe a csoportba tartozott többek között Jakob Jakubeus (1591-1645) is, aki a Fehér-hegyi csata (1620) után sok tízezer protestáns társával együtt elmenekült Csehországból. Jakubeus Lőcsén adta ki 1642-ben latin nyelvű, a szlovákok történetével foglakozó prózai munkáját, amelynek csupán záró része, egy latin nyelvű költemény maradt fenn Gentis Slavonicae lacrumae, suspiria et vota... (A szláv/szlovák nemzet könnyei, sóhajai és kérései…) címmel. A költeményben egy siránkozó női alak jelenik meg, aki magát a szlovák nemzet anyjának mondva az ország és népe pusztulásán kesereg.

A Králicei Biblia és Cithara sanctorum hatása

A vallási reformmozgalmakkal párhuzamosan erősödött az anyanyelvi pasztoráció. A szlovák írásbeliség szempontjából fontos eseménynek bizonyult a morvaországi Králice városában 1593-ban megjelent cseh nyelvű Biblia. A Králicei Biblia nyelve az evangélikus szlovákok liturgikus és irodalmi nyelveként szolgált egészen a 19. század közepéig. Nem kisebb jelentőségű az 1636-ban kiadott evangélikus énekeskönyv, a Cithara sanctorum, melynek összeállítója egy lengyel evangélikus családból származó pap, Juraj Tranovský (Tranoscius) volt. A több mint 414 éneket tartalmazó könyv javarészt cseh és szlovák szerzők műveit tartalmazza, de helyet kapott benne Tranovský 90 saját költeménye és 68 fordítása is német és latin nyelvből.

Históriás énekek

A históriás énekek a magyarországi reneszánsz korban fontos történelmi eseményeket örökítettek meg. Szlovák nyelvi elemeket is tartalmazó cseh nyelven elterjedt változata az Píseň o Sigoti (Ének Szigetvárról) című históriás ének. 100 strófája Zrínyi Miklós és a várvédők hősiességét örökíti meg Szigetvár 1566-os török ostromakor. A szlovák históriás énekek további témája a Habsburg-ellenesség (O Tompjerovi, Tompjerről), valamint a rabló-nemesség (Píseň o zámku Muránském, Ének Murány váráról).

Szerelmi költészet

A szlovák reneszánsz szerelmi költészet egyik legszebb darabja a Píseň o dvuch uherských pánoch a tureckého cisáre, dcére (Ének két magyar úrról és a török császár lányáról), melynek legrégebbi lejegyzése 1684-ből származik, keletkezése azonban 1560 körülre valószínűsíthető. Az ének a magyar nyelvű irodalomból is jól ismert Szilágyi és Hajmási, két magyarországi nemes úr konstantinápolyi raboskodását majd a török császár leányának segítségével való szökését mondja el. A szlovák szerelmi költészet nyolc különösen míves darabját őrizte meg a bécsi Nemzeti Könyvtár tulajdonában lévő Fanchali Jób-kódex, amely 1603 és 1604 között íródott. A 192 lapból álló kódexben négy kézírás különböztethető meg. Fanchali Jób Klaniczay Tibor föltételezése szerint Thurzó György íródeákja lehetett. A Fanchali Jób-kódex egyik legszebb szerelmes verse a Pán otec, pani matka… (Apám uram, anyám asszonyom…) kezdetű, amely anya és lánya párbeszédéből, valamint az elcsábított lány monológjából áll. A vers legjellemzőbb szerelmi allegóriái a kert, amely a szüzességet jelképezi, valamint a gida, amely a kertben szabadon eresztett szeretőt jeleníti meg. A más forrásból nem ismert középkori turbadúr-költészet jellegzetességeit őrizte meg a Mysel, serdce k Bohu já mám…(Gondolatom, szívem Istenhez fordítom…) kezdetű vers, amelynek lírai hőse az asszonyok és kisasszonyok szolgájának szerepébe stilizálja magát.

Vallásos költészet

A kor vallásos költészetének szokásos színvonalát Eliáš Láni (1570-1619) művészete múlja fölül. Láni mosóci evangélikus lelkész, Thurzó György udvari papja volt. Fennmaradt kilenc cseh nyelvű költeményére a mélyen átélt istenszeretet magas színvonalú költői megformálása jellemző. Madách Gáspár (1590-1647) a magyar-szlovák kétnyelvűség első ismert képviselője, aki a 17. sz. elején olyan kéziratos versgyűjteményt állított össze, amely saját magyar és szlovák versein kívül tartalmazta még Rimay János, magyar manierista költő verseit is. Madách Gáspár szatirikus és humoros verseken kívül írt még az ország sorsával foglalkozó költeményeket is, amelyekben a haza romlásának okait boncolgatja (Mocne na nás usilují… Ránk támadtak erősen…)

A szlovák irodalom a barokk korában

Katolikus írásbeliség

A szlovák nyelvű irodalom megerősödését hozta a katolikus egyház két érsekének, Oláh Miklósnak (1493-1568) és Pázmány Péternek (1570-1637) a működése. Ebben a korban Nagyszombat vált a magyarországi művelődés központjává (Pázmány a nagyszombati jezsuita kollégiumot 1635-ben egyetemi rangra emelte, itt működött az Egyetemi Nyomda, ahol számos szlovák nyelvű kiadvány, többek között Pázmány művei is megjelentek szlovákul). A szlovák nyelv fejlődése szempontjából a Nagyszombat környékén beszélt szlovák nyelvjárás vált az alapjává az első szlovák irodalmi nyelvnek, az ún. „jezsuita szlovák nyelvnek”. Az 1629-es nagyszombati szinódus döntött arról is, hogy össze kell állítani a katolikus templomokban énekelhető egyházi énekek könyvét. A katolikus szlovák énekeskönyvet Szöllősi Benedek (1609-1656) jezsuita állította össze és jelentette meg 1655-ben Cantus Catholici címmel.

Beniczky Péter (1603?—1664) magyar-szlovák bilingvis költő volt, akinek Magyar Rhytmusok című verseskönyve (1664) még halálának évében megjelent, Slovenské verše (Szlovák versek) című gyűjteménye 1652-ből 1873-ig kéziratban maradt. A két kötet összehasonlítása azt mutatja, hogy Beniczky Péter – bár magyar versei nagyobb számban ismertek – autentikus költőnek bizonyult mindkét nyelven.

Hugolín Gavlovič (1712-1787) ferences szerzetes legfontosabb műve hegyi környezetben fogant, ahol beteg tüdejét gyógyította. Itteni élményei indították Valaská škola mravúv stodola (1755. Hegyi iskola erények istállója) című verses művének megírására, amely nyomtatásban először 1830-ban jelent meg. Könyvében az ókori bukolikus költészet és a ferences lelkiség motívumai keverednek erős manierista didakticizmussal.

Evangélikus írásbeliség

Magyarországon a barokk korban is kedvezőbb körülmények között működhettek a protestáns egyházak, mint a Habsburg-birodalom más tartományaiban – ezért számos csehországi protestáns fejtette ki tevékenységét főleg a szlovákok lakta észak-magyarországi területeken. A protestáns költészet meghatározó eszmerendszere ebben az időszakban a pietizmus. Daniel Sinapius Horčička (1640-1688) cseh protestáns prédikátor Radványban élt és működött mint evangélikus pap és gimnáziumi inspektor. Neo-forum Latino-Slavonicum (1670. Új latin-szlovák piac) című művében ötszáz szólást és közmondást gyűjtött egybe, művéhez írt előszavában pedig a szláv nyelvet dicséri. Horčička ugyanakkor tanúságát adta kiváló lírikus voltának is: Smrť (Halál), Nad umretou sestrou (Halott nővér felett) című költeményei a barokk líra hatásos kifejezőeszközeivel élnek. Samuel Chalupka (1600-1668), evangélikus lelkész tollából származó Vzdýchanie siroty (Az árva sóhajtozása) című költeménye a pietizmus, a személyesen megélt hit szép művészi példája. Ondrej Lucae (1596-1670) evangélikus lelkész kéziratos gyűjteménye Modlitby rytmické… (1669. Ritmikus imák) tartalmazza többek között V ty poslední časy… (A végidőkben…) című költeményét, amely jellegzetesen barokk vízió az Utolsó ítéletről és Krisztus új eljöveteléről.

A szlovák irodalomtörténetírás magáénak tekinti Bél Mátyás (1684-1749) szerteágazó tudományos munkásságát is. Bél Mátyás a hallei egyetem diákjaként sajátította el a földrajzi, a történelmi, a néprajzi ismeretek leírásának módszertanát. Fő műve a latinul írott Notitia Hungariae novae (első kötete Bécsben jelent meg 1735-ben), amelyben Bél a magyar királyság vármegyéit írja le – elsőként, Bél Mátyás életében a szlovákok lakta vármegyék leírását tartalmazó kötetetek jelentek meg

Történelmi és szociális ihletésű költészet

A kor történelmi eseményei közül a kuruc-tematika tükröződik leginkább a szlovák irodalomban: az Anagramma Slavicum allegorikus költemény ismeretlen szerző tollából származik (1703 körül). Sumovné vypsání války a rebellie Rákóczi Ferencza II. (II. Rákóczi Ferenc háborújának és lázadásának összegzése) ismeretlen szerző epikus költeménye, amely a Rákóczi-szabadságharc eseményeit sorolja föl. Ebben a korban jelenik meg először a Jánošík-tematika a szlovák irodalomban. A terhelyi betyár alakját a Píseň o Jánošíkovi, zbojníkovi (Ének Jánošíkról, a betyárról) című vásári költemény örökíti meg. A Dina, dina Rusnaci (Heje-huja ruszinok) című költemény kelet-szlovák nyelvjárási jegyeket viselő költemény, amelyben a ruszinok társadalmi helyzetét humoros formában taglalja az ismeretlen szerző.

A felvilágosodás-kori szlovák irodalom

Általános jellemzés

A felvilágosodás-kori szlovák irodalom II. József 1780-as trónralépéséhez köthető és körülbelül az 1820-as évekig tartott. A jozefinizmus eszméinek legfőbb terjesztői a bécsi és pozsonyi központi szemináriumban tanult katolikus papok voltak. A latin írásbeliséget fokozatosan fölváltották a magyarországi nemzeti nyelveken írt irodalmak. Az egységes, modern szlovák nemzeti és irodalmi nyelvért folyó küzdelmek jellemezték e kort, melyben feloldhatatlannak látszott az ellentét a katolikus és evangélikus szlovákok között. Az evangélikus szlovákok továbbra is a králicei biblia ócseh nyelvét használták művelődésre és alkotásra, míg a katolikus szlovákok a „jezsuita szlovák nyelvből” kialakult „művelt nyugat-szlovák” nyelven írták műveiket. A nyelvi kérdés fontossága tükröződik a gazdag szótár- és nyelvtan-irodalomban (Bajza, Bernolák, Fándly). A felvilágosodáskori szlovák történettudomány képviselői (Ján Severíni, Juraj Papánek, Juraj Sklenár) fölelevenítették a nagy-morva birodalom hagyományát. A felvilágosodás természetfilozófiájának köszönhetően fölértékelődött a népnyelv és a népköltészet. A szlovák és a cseh nemzeti fejlődés szempontjából fontos Johann Gottfried Herder (1744-1803) német filozófus működése, aki egyrészt Stimmen der Völker in Liedern (1807. Népek hangja dalokban) című népdalgyűjteményével példát szolgáltatott a szlovák népdalgyűjtemények összeállítóinak, másrészt Ideen zur Philosphie der Geschichte der Menschheit (1784. Gondolatok az emberiség történelemfilozófiájáról) című munkájában (4. fejezet 16. könyv) nagy elismeréssel írt a szláv népekről, amelyeknek nagy jövőt jósolt Európa történetében.

A szlovák katolikusok működése

Jozef Ignác Bajza (1755-1836) a bécsi központi szeminárium, a Pázmáneum növendékeként ismerkedett meg a felvilágosodás eszméivel. Irodalmi működését szellemes, cseh nyelvi hatásokat mutató nyugat-szlovák nyelvű epigrammák írásával kezdte. A Slovenské dvojnásobné epigrammata… című kötet 1794-ben jelent meg: az időmértékes epigrammák mintegy egyharmadát J. Owen angol szatirikus műveiből „szlovákosította”, kétharmada saját költeménye. Bajza egyszersmind az első szlovák regény szerzője is: 1784-ben megjelentette René mláďenca príhody a skusenosťi (Az ifjú René kalandjai és tapasztalatai) című utaztató-regényét, amelynek előképe Fénelon: Telemakhosz c. műve. Az ifjú René nevelőjének, Van Stiphout kíséretében nekivág a világnak, hogy a ráció fényében megismerje azt. A regény első részében a fiatalember szerelmét, Fatimát keresve bejárja Törökországot. Utazásuk során számos kalandban van részük, amely alkalmat ad a szereplőknek, hogy programszerűen kifejtsék társadalommal, az ésszerűséggel, a despotizmussal, az érzelmek jogosultságával stb. kapcsolatos gondolataikat. A regény második része a magyarországi feudális társadalmi és egyházi viszonyok szatíráját nyújtja a felvilágosult abszolutizmus racionalista kritikájának tükrében (a jobbágyság sanyarú helyzete, koldulórendek fölösleges volta, a feudális visszaélésekkel szembeni tehetetlenség, kiszolgáltatottság a zsidó kocsmárosoknak, szociális elmaradottság). Ezért a cenzúra csak az első rész megjelenését engedélyezte a maga korában (a második résznek csak két befejezetlen nyomtatási példánya ismert).

Anton Bernolák (1762-1813) a II. József által alapított pozsonyi központi szeminárium tudós neveltje, az első, szlovák irodalmi nyelv kodifikátora, a Slovenské učené tovarišstvo (Szlovák Tudós Társaság) megalapítója volt. 1790-ben kiadta az eső szisztematikus szlovák nyelvtant Grammatica slavica (Szlovák nyelvtan) címmel. A nyelvtan szerkezete Doležal 1746-os cseh nyelvtanát követi, ám Bernolák a szlovák nyelv csehtől való eltérésére fektette a hangsúlyt, valamint új, nyugat-szlovák nyelvjáráson alapuló nyelv fonetikus írásmódjára. Másik jelentős nyelvészeti munkája ötnyelvű szótára volt, amely 1825-1827 között jelent meg 5032 oldalon Slowár Slovenskí Česko-Latinsko-Nemecko-Uherskí. Nagyszabású szlovák-cseh-latin-német-magyar szótárának kiadását a szlovák származású Rudnay Sándor prímásérsek is támogatta. Bernolák szótárának bevezetőjében hangsúlyozta, hogy művének célja, hogy a szlovákok minél könnyebben sajátíthassák el a magyar nyelvet, amelyet Magyarország történetében először tett meg az 1792-es országgyűlés a latin helyett hivatalos nyelvnek.

A szlovák evangélikusok működése

Pavol Jozef Šafárik (1795-1861) szlovák evangélikus papi családból származó történész volt, aki a jénai egyetem szerzett elméleti tudásának segítségével megírta a Geschichte der slawischen Sprache und Literatur nach allen Mundarten (1826. A szláv nyelv és irodalom valamennyi nyelvjárásának története) című munkáját. A műben, amely Pesten jelent meg barátjának, Ján Kollárnak a hathatós segítségével, professzorának, F. L. Wachlernak az irodalomszemléletét követte: tőle származnak az olyan kifejezések, mint „nemzettermészet”, amelyből az „irodalmi és nyelvi kultúra” fogalmai vezethetőek le. Irodalomtörténetében Šafárik a szláv irodalmakat keleti és észak-nyugati részre osztotta, és nagy teret szentelt benne a cseh, lengyel és orosz irodalomnak. Šafárik 1933-ben Újvidékről Prágába költözött, ahol a szláv kulturális élet kulcsfontosságú személyiségévé vált. Itt fejezte be Slovanské starožitnosti (1837. Szláv régiségek) című történeti művét, kiadta a szlávság néprajzi térképét (Slovanský národopis), valamint a Světozor című hetilap és más cseh lapok szerkesztőjeként működött. A lírikus Šafárik szentimentalista töltetű klasszicista formai követelményeknek eleget tevő cseh nyelvű verseket tett közzé Múza s lýrou slovenskou (1814. Múzsa szlovák lírával). Šafárik költészetében a szlovák és a cseh nemzeti mitológia olyan fontos elemei jelentek meg, mint például a Tátra és Jánošík.

Ján Kollár (1793-1852) nemcsak szlovák és cseh, hanem valamennyi közép-európai szláv kultúra számára meghatározó személyiség volt. Teológiai tanulmányait Jénában folytatta 1817 és 1819 között. Nagy hatást gyakoroltak rá a reformáció 300. évfordulójának ünnepségei, amelyeknek erős hazafias töltete Németország egyesítését célozta. Másik meghatározó jénai élménye a német területeken található szláv nyelvi emlékek voltak, amelyekből a szlávság folyamatos pusztulásának elégikus érzése szűrődött le későbbi műveiben. Tanulmányaiból beteljesületlen szerelmi érzéssel a szívében tért vissza Magyarországra, ahol elfogadta a pesti evangélikus egyházközség meghívását, és annak lelkészeként tevékenykedett 1819-től 1849-ig. A szerelmi érzésből, valamint a szláv nép pusztulása fölött érzett keservéből táplálkozott legfontosabb költői műve, a bibliai cseh nyelven írt Slávy dcera (Szlávság leánya). A mű első kiadása (1824) 150 szonettet, a második (1832) több, mint hatszáz szonettet tartalmaz, amelyeket a Předzpěv (Előének) című költemény vezet be. Az elégikus disztichonokból álló költemény a szlávság pusztulása fölött kesereg. Kollár e művével megalapozta a modern szlovák és cseh nemzeti mitológiát, melynek része a nemzeti földrajz, néprajz, növény- és állatrajz is. A nemzeti érzelmek jelentős szerepet játszottak lelkészi működésében is: Kollár hozta létre a szlovák anyanyelvű evangélikus gyülekezetet. Prédikációit Nedělní, svátečné a příližitostní kázně a řeči (1831,1844. Vasárnapi, ünnepi és alkalmi prédikációk és beszédek) címmel két vaskos kötetben jelentette meg. Ezek közül külön figyelmet érdemel A szláv nemzet jó tulajdonságairól című, amelyben a szláv nemzetet istenfélőnek, dolgosnak, vidámnak mutatja be, amely szereti anyanyelvét és türelmes más nemzetekkel. Kollár O literární vzjemnosti mezi kmeny a nářečími slávskými (1836. Az irodalmi kölcsönösség a szláv törzsek és nyelvjárások között) című tanulmányával a közép-európai szlavofilizmus megalapítója. Művében a szláv népet és nyelvet egy egységként mutatja be, amely négy fő törzsre és nyelvjárásra oszlik: az oroszra, a lengyelre, a csehre és az illírre (délszlávra). Kollár pánszlávizmusa a pángermanizmussal ellentétben elsősorban kulturális és nyelvi jellegű.

Šafárik és Kollár a kor kívánalmának megfelelően összegyűjtötték és kiadták a szlovák nép első népköltészeti gyűjteményét Píšně světské lidu slovenského v Uhrích (I.1823, II.1827. A magyarországi szlovák nép dalai, amelynek nyomán Kollár saját hatalmas népdalgyűjteményét is megjelentette Národnie zpievanky… (I. 1834 II. 1835. Nemzeti énekeskönyv). Kollárt a magyar kormány a szabadságharc idején pánszláv izgatás vádjával bebörtönözte, ezért szabadulása után családjával együtt Bécsbe menekült, ahol a császári udvar tanácsadójaként megkísérelte adminisztratív eszközökkel megakadályozni az új, štűri szlovák irodalmi nyelv elterjedését. 1849 és 1852 között a szláv régészet professzoraként a bécsi egyetemen tartott előadásokat.

A nemzeti törekvések szintetizálója a felvilágosodás korában: Ján Hollý

Ján Hollý (1785-1849) katolikus papköltő a klasszicizmus és a romantika téma- és stílusjegyeit ötvözte műveiben. Svatopluk (1833. Szvatopluk) című hősi eposzában a nagy-morva hagyományt emelte komoly művészi rangra. Interpretációjában Szvatopluk és morva harcosai a németekkel szembeni hősies harcban buktak el. Elégiái és bukolikus hangvételű költeményei a klasszicizmus szabályait követik. Nyelvi szempontból a nyugat-szlovák irodalmi nyelv művelője, aki óriási költői tekintélyével a katolikus irodalmi hagyományt közvetítette a más nyelvi alapokon álló romantikus költőnemzedék számára.

A romantika a szlovák irodalomban

A szlovák romantika mind időben, mind pedig témájában párhuzamos a magyar romantikával. Eszmei különlegességét J.G. Herder német filozófus említett munkájának köszönheti. A szlovák romantika legfőbb problémáját a nyelvi kérdésben is megnyilvánuló protestáns-katolikus ellentét jelentette: Štúr és követői ismerték föl, hogy a nemzeti érdek előbbrevaló a felekezetiségnél. Az evangélikus szlovákok tehát lemondtak az ócseh mint irodalmi nyelv használatáról, a katolikus szlovákok a nagyszombati jezsuita kulturális nyelven alapuló művelt nyugat-szlovák irodalmi nyelvről, és Ľudovít Štúr kezdeményezésére a közép-szlovák nyelvjáráson alapuló irodalmi nyelv kiművelésén fáradoztak. Ebben segítette őket a romantika nép- és népköltészethez való közelsége.

Ľudovít Štúr, a „nemzetcsináló” (1815-1855)

Štúr politikus, lapkiadó, nyelvész és költő, a modern politikai szlovák nemzet legjelentősebb alakja volt. Štúr nyilvános működését a pozsonyi evangélikus líceum tanáraként kezdte. 1838-től 1840-ig a hallei egyetemen hallgatott teológiát és nyelvészetet A. F. Pott professzornál, ez utóbbi nála szerzett ismereteit nyelvtudományi munkáiban kamatoztatta. Németországból való visszatérése után élénk politikai tevékenységet fejtett ki. 1940-ben szembekerült Zay Károly gróffal, aki az evangélikus egyházon belül a magyarnyelvűség elérésére törekedett. 1941-ben elkezdte szervezni egy szlovák politikai lap kiadását. Štúr megszüntette a szlovákok konfesszionális megosztottságát azáltal, hogy 1843-ban megalapította az új, közép-szlovák nyelvjárási alapokon álló irodalmi nyelvet. Az új nyelv védelmében megírta a Nárečja slovenskuo alebo potreba písaňja v tomto nárečí… (A szlovák nyelvjárások vagy az e nyelven való írás szükségessége…) című munkáját, amelyben Kollárral szembehelyezkedve tizenegy önálló szláv törzset különböztetett meg, köztük a szlovákokat, amelyek nézete szerint más nyelvet beszélnek, mint a csehek. Többszöri kísérlet után 1845-ben elindította a Slovenskje národnje noviny (Szlovák Nemzeti Újság) című lapját, amely politikai és irodalmi fórumává vált a szlovák nemzeti mozgalomnak. 1847-ben Zólyom képviselőjeként a magyar országgyűlés tagja lett, és országgyűlési beszédeiben többek közt a jobbágyság eltörlése, a városi jogok megerősítése és nemzeti egyenlőség mellett kardoskodott. 1848 májusában fő kezdeményezője volt a Szlovák nemzet követelései című iratnak, amelyben az ország föderalizációját követelték (szlovák országgyűlést, a szlovák etnográfiai határ kijelölését és szlovák nyelvű iskoláztatást). A magyar kormány elfogatóparanccsal reagált a követelésekre, amely elől előbb Prágába, a Szláv Kongresszusra menekült, majd 1848 májusától a szlovák fölkelést szervezte a magyar szabadságharc ellen. Politikai célja az volt, hogy Bécs támogatásával kivívja a szlovákok függetlenségét. E reményeit a császári udvar nem váltotta be, és az 50-es években rendőri felügyelet alatt állt. Modrai magányában Štúr a Slovanstvo a svet budúcnosti (A szlávság és a világ jövője) címmel tanulmányt írt, amely csak jóval halála után jelent meg. A tanulmányban sorra vette a szlovákok jövőbeni lehetőségeit, és arra a meglátásra jutott, hogy a szlovák politikai célok elérésének egyetlen módja, ha a szláv nemzetek, köztük a szlovák is, Oroszországhoz csatlakozik. Štúr 1955 karácsonyakor egy vadászatról hazatérvén szerencsétlenül úgy esett el, hogy puskája elsült, és a sebesülésbe 1856 január 12-én belehalt.

Szlovák romantikus költők

Janko Kráľ (1822-1876) a romantika korának egyik tipikus, ellentmondásokkal terhes személyisége volt. Tanulmányait a pozsonyi evangélikus líceumban folytatta, majd rövidesen csatlakozott Štúr köréhez. Az új irodalmi nyelv megalapítása után felhagyott a cseh nyelvű verseléssel: az 1844-ben megjelent Nitra (Nyitra) című almanachban már teljes költői vértezetében mutatkozott be máig leghíresebb, Zakliata panna vo Váhu a Divný Janko (Az elátkozott szűz a Vágban és Vad Jankó) című balladájával. Számos szállal kapcsolódott a magyar költészethez is: részt vett az 1848-as márciusi forradalomban, majd Petőfi-minták alapján írt forradalmi költeményekkel verbuvált a szlovák felkelés számára (Krajinská pieseň, Országos dal, Jarná pieseň, Tavaszi dal). Kéziratos hagyatékából, amelyben számos verses műfajba tartozó költemény található (elégiák, himnuszok, dalok, párbeszédek), egy emberiségköltemény körvonalai rajzolódnak ki, amelynek az utókor a Dráma sveta (A világ drámája) címet adta. A poéma az emberi élet értelmével, a hittel, a szerelemmel, a világot mozgató erőkkel, teológiai és nemzeti kérdésekkel foglalkozik, akárcsak magyar rokonai: Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde vagy Madách Imre Ember tragédiája.

Andrej Sládkovič (1820-1872) szintén a pozsonyi evangélikus líceum diákjai közül került ki, majd Halléban mélyítette el teológiai tudását. Németországban megismerkedett többek között Hegel filozófiájával és Puskin költészetével, amely rendkívül erős hatást gyakorolt rá. Sládkovič az új szlovák irodalmi nyelvet a hosszabb lélegzetű költemények műfajában próbálta ki. 1846-os Marína című lírai költeménye 291 versszakból álló szerelmes költemény, amely a romantika shakespeare-i kultuszát és Puskin költészetének hatását mutatja. A Marína megjelenése után rögtön nekilátott Petőfi és Arany példája nyomán Detvan (Gyetvai hősköltemény) című elbeszélő költeménye megírásának, amely azonban csak 1853-ban látott napvilágot. Az elbeszélő költemény témája egy gyetvai szlovák ifjú szerelme és belépése Mátyás király seregébe. Sládkovič művészete szimbolikusan a szlovák irodalom két fontos hagyományát kapcsolja egybe: a Marínában a kollári szerelmi verselés, a Gyetvai hőskölteményben a hollý-i hősi hagyományt fogalmazza újra az új szlovák irodalmi nyelven.

Samo Chalupka (1812-1883) nemzetvédő költeményeivel (Spevy, 1868. Énekek) és történelmi díszletezésű balladáival vált népszerű olvasmánnyá. Legismertebb balladája a Turčin Poničan (1863), amely egy törökök által elrabolt és eltörökösödött szlovák ifjú és anyja találkozásában jeleníti meg a szlovák nemzetvédők magyarosodástól való félelmét. Az 1864-ből való hőskölteménye, a Mor ho! (Üsd, vágd!) a romantikus történelemszemlélet jegyében az ókori Róma és a szlovákok vélt összecsapásának tragikus történetét mondja el. A költemény a 60-as években a Matica slovenská, a szlovák kulturális intézmény megalapítása körüli küzdelmekben jelentett segítséget a nemzeti érzület fölszításában és ébren tartásában.

Ján Botto (1829-1881) romantikus költő népies balladái közül a legsikerültebb a Žltá ľalia (Sárga liliom) című, amely leginkább a lengyel romantikus, Mickiewicz kisepikai műveivel mutat rokonságot. Smrť Jánošíkova (Jánošík halála) című költeményének kilenc énekét több évtizeden át írta (végleges formája 1880-ban látott napvilágot). A költemény a betyár-romantika és a filozofikus poéma ötvözete, amely a terhelyi betyár, Jánošík elfogatását és halálát mutatja be. Botto a szlovák romantikusok legtovább aktív tagja, aki nemzetvédő költeményeivel és öregkori balladáival (Margita a Besná, 1879) köti össze a romantikát a század utolsó két évtizedének irodalmával.

Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921) költészete

Hviezdoslav a 19. századi szlovák költészet második felének legjelentősebb alkotói közé tartozik. Árvai nemesi családból származott, és három éven keresztül gyermektelen, szűcs nagybátyjánál nevelkedett Miskolcon. Itt sajátította el a magyar nyelvet olyannyira, hogy költői pályáját magyar nyelvű zsengékkel kezdte, amelyek elsősorban Petőfi és Arany hatását mutatták. Miskolci nagybátyja halála után a késmárki német gimnáziumba került, ahol német verseléssel is próbálkozott. 1870-ben az eperjesi evangélikus jogi akadémia hallgatója, majd az ügyvédi vizsga letétele után Námesztóban telepedett le, ahol irodát nyitott. A szlovák nemzeti mozgalomnak az árvai szlovák értelmiség nyerte meg, amely 1867-ben megjelentette első szlovák nyelvű kötetét Jozef Zbranský álnéven. Virtuóz költői technikájával a modern időmértékes szlovák verselés megalapítója volt. Nagyszabású versciklusaival jelentős mértékben gazdagította a szlovák irodalmi nyelvet, megszabadította a romantika anakronisztikus formai és tartalmi kliséitől, magas gondolati szinten újrafogalmazta a szlovák líra és közélet legfontosabb kérdéseit 19. század utolsó három évtizedében. Legjelentősebb epikus műve a Hájnikova žena (1886. Az erdész felesége) című elbeszélő költeménye, amelyben egy fiatal erdész és felesége idillikus házasságába a magyar földesúr fia, Artuš Villáni csábítóként próbál meg betörni. Az erdész felesége, Hanka becsülete védelmében megöli az erőszakoskodót. A hazatérő erdész a bűntettet magára vállalja. Hanka pszichéje összeomlik a be nem ismert bűn terhe alatt, ilyen állapotban megjelenve férje bírósági tárgyalásán bevallja tettét. A bíróság férjét szabadlábra helyezi, őt magát pedig elmeháborodottként elengedi. Az erdész és felesége hazatérnek otthonukba, s az asszony lelki egyensúlyát és elméjének épségét gyermeke születésével nyeri vissza. Hviezdoslav epikus művében allegorikus formában a szlovák nemzet legégetőbb kérdései (nemzeti önismeret, népiesség, nyelvhez való viszony, a szlovákok helye a magyarországi társadalomban) kapnak helyet. A mű epikus és lírai műfajok (elbeszélő költemény, lírai betétek, dalok, népszokások) szinkretisztikus, színes szőttese. Hviezdoslav költői pályáját az első világháború idején született Krvavé sonety (Véres szonettek) című szonett-koszorú zárta le. Hviezdoslav jelentős műfordítói tevékenységének köszönhetően Petőfi és Arany költeményei mellett megszólalt szlovákul Madách Imre Ember tragédiája is.

A nemzeti mozgalom helyzete a 19. század második felében

A 19. század második fele a szlovák nemzeti mozgalom differenciálódásának időszaka: több elképzelés és koncepció párhuzamos megjelenése figyelhető meg különféle irodalmi központokkal és sajtóorgánumokkal. A szlovák Memorandum politikai sikertelensége után a szlovák értelmiség jelentős csoportja, az ún. „új iskola” magyar-orintált politikát folytatott. Az „új iskola” központjává Pest-Buda/Budapest vált, ahol jelentős szlovák vállalkozói és munkásréteg élt. E központ legjelentősebb irodalmi alakja Ján Palárik volt, aki sikeres drámaíróként népszerűsítette ezt a nemzeti koncepciót, jelentős sajtóorgánuma a Slovenské noviny. A nemzeti élet másik központjává Túrócszentmárton vált, ahol Jozef Škultéty és Svetozár Hurban Vajanský vezetésével erősen oroszbarát orientációjú értelmiségi kör alakult ki. Itt jelent meg a Slovenské pohľady című irodalmi és a Národnie noviny című politikai lap. A nemzeti élet harmadik központja a század végére Prága vált, amely helyt adott a realizmus új nemzedékének, amely a nemzeti élet hangsúlyát a politika síkjáról a népművelésre helyezte. Az irodalomtudomány legfontosabb képviselője Jaroslav Vlček (1860-1930) lett, akinek a nevéhez fűződik az első rendszeres szlovák irodalomtörténet megírása (Dejiny literatúry slovenskej).

A realizmus a szlovák irodalomban

A realizmus első nemzedéke a prágai szlovák diákok Detvan nevű körében nevelkedett a 19. század végén, ahol a pozitivizmus eszméjének talaján, francia és orosz irodalmi minták alapján formálódott az új esztétika. Az első generáció legjelentősebb képviselőjeként Martin Kukučínt (1860-1928) tartják számon, aki Prágában tanult az orvostudományi egyetemen. Ehhez az életszakaszához kötődnek a romantika idealizált népszemléletét meghaladó humoros-ironikus hangvételű elbeszélései, amelyekben megörökítette a szlovák falu népét, például a méltán népszerű Rysavá jalovica (1885. Tarka üsző) című elbeszélésben. Orvosként Brač szigetén kapott állást, itt, horvát környezetben született a Dom v stráni (1903. Ház a hegyoldalban) című regénye, amely a szlovák kritikusok szerint megállja a helyét a világirodalomban is. Egy horvát nemes ifjú és egy parasztlány szerelmének zátonyra futásával a patriarchális társadalmi viszonyok megváltoztathatatlansága mellett érvel.

Jozef Gregor Tajovský (1874-1940) szintén a prágai Detvan körben szélesítette irodalmi műveltségét. A kereskedelmi akadémia elvégzése után bankhivatalnokként helyezkedett el. Léthelyzete alkalmat szolgáltatott arra, hogy elbeszéléseiben megörökítse a szlovák falu nyomorát és kiszolgáltatottságát: sikerültebb prózáiban képes a szentimentalizmust levetkőzve flaubert-i távolságtartással bemutatni hősei emberi és társadalmi kiszolgáltatottságát (Maco Mlieč, Apoliena). A korban még meglehetősen fejletlen szlovák drámairodalom egyik ma is játszott darabjának, a Statky-zmätky (1909. Kisbirtok kisgond, nagybirtok nagygond) c. műnek a szerzője. Drámáját az alföldi tehetős szlovák parasztok világába helyezte, ahol a legfontosabb konfliktus-forrás a vagyon és az érzelem közötti ellentét.

A 19. század utolsó évtizedeiben rendkívül jelentős szerepet töltöttek be a szlovák művelődésben a női egyletek: a legfontosabb női egylet, a Živena teret biztosított a hatóságok által akadályozott nemzeti kultúrának: kiállításokat szervezett, működvelő előadásokat rendezett, társasági és irodalmi lapjaiban adott helyet a szlovák irodalom legújabb alkotásainak. Božena Slančíková Timrava (1867-1951) a legjelentősebb női realista íróként ismert. Evangélikus lelkészi családban született a kétnyelvű Nógrád megyében. Szülőföldjét szinte alig hagyta el – művészetét a szociografikus és lélektani mélység jellemzi. A Ťapákovci (1914. A Ťapák-család) című hosszabb lélegzetű novella címszereplői a nemtörődömség és mozdíthatatlanság szinonimájává váltak a szlovák irodalomban. A dezillúzió pszichológiai alapállapotként jelenik meg szerelmi és társadalmi témájú novelláiban (Bál, 1899. Skúsenosť, 1902. Tapasztalat).

Janko Jesenský (1874-1945) a kisváros társasági életének anekdotikus bemutatásával kezdte elbeszélői pályafutását. Malomestské rozprávky (Kisvárosi elbeszélések) címmel a vidéki értelmiséget és kispolgárságot nevetségessé tevő elbeszéléseit gyűjtötte egybe. Pani Rafíková (Rafikáné) című elbeszélésének központi alakja az albíró pletykás felesége, aki mindenről tud, ami a városban történik, kivéve arról, hogy saját lánya megszökik otthonról szeretőjével. Jesenský nagyepikai alkotása az 1938-ban befejezett Demokrati (Demokraták) című regénye, amely az első Csehszlovák Köztársaság társadalmi és politikai életének szatirikus enciklopédiája. Az író a polgári demokrácia egyik fő jelszavát, az egyenlőség eszméjét teszi vizsgálata tárgyává regényében, amelyben egy fiatal jogász és egy szolgálólány szerelmének útjába gördülő akadályokat veszi sorra. A kisvárosban játszódó első részben a vidéki hatalmaskodásokat és túlkapásokat, a szlovák fővárosban, Pozsonyban játszódó második részben az országos politikai élet visszásságait veszi górcső alá. Jesenský életművét lírai munkássága teszi teljessé: Verše (1905. Versek) című kötetével a szlovák modernizmus első költőinek sorába tartozik.

A szlovák modernizmus lírája (1905-1914)

A szlovák modernizmus lírája főként cseh és nyugat-európai minták alapján formálódott a 20. század első éveiben Prágában. A szlovák modern költők művészetében egyszerre és keverten találhatók meg az impresszionizmus, a szimbolizmus és a szecesszió elemei. A morva származású, ám túrócszentmártoni környezetben nevelkedett Ivan Gall (1885-1955) költészetére a schopenhaueri életszemlélet, a dekadencia életérzése hatott legerősebben: az életet ensori példák alapján maszkos mulatságként jeleníti meg, amelyben a látszat és a valóság között fájón széles szakadék húzódik (lásd a Masky, Maszkok és a Na popolečnú stredu, Hamvazószerdára című verseket). Gallnak köszönhetően jelenik meg a szecesszióhoz kapcsolódó orientalizmus is a szlovák irodalomban (lásd pl. a japán köntösben leírt kedvesről szóló verset: Žaponéria). Gall életműve mindössze néhány tucat versből áll.

Majdnem hasonlóan szűkszavúnak bizonyult mindössze két kötetével Ivan Krasko (1876-1958) is, aki mind formai, mind tartalmi szempontból megújította a szlovák lírát. Krasko a nagyszebeni német és a brassói román gimnázium látogatása után Prágában szerzett vegyészmérnöki diplomát. Csehországban keresett magának munkát: az egzisztenciális magány és meghatározhatatlan eredetű ború jellemzi Csehországban írt Nox et solitudo (Éjszaka és magány) c. 1909-es kötetét, melynek jellemző toposzai és szimbólumai közé a holló, az ismeretlen lélek, a nyárfa, fontos archetípusai közé pedig az alkony és az éjszaka tartozik (Topole, Nyárfák, Šesť hodín je… Hat óra van… Zmráka sa…Alkonyodik…). Lírájának közép-európai sajátossága, hogy a modernizmus eszközeivel újrafogalmazta a nemzeti lét alapvető kérdéseit. Jehovah (Jehova) című versében az ószövetségi próféták modorában kéri az Urat, sújtson le nemzetére, hogy fölrázza apátiájából. Ez a gondolat erősödik második és egyben utolsó kötetében, amely az egyszerű Verše (1912. Versek) címet viseli. A kötet egyik kulcsfontosságú költeménye az Otrok (Rabszolga) című, amelyben a spartacusi helyzetbe stilizálva magát az elnyomott nép bosszúját tervezi. A szlovák modernizmus filozófiai-reflexív csúcsait jelenti két gondolati szempontból is összetartozó verse, a Noc (Éjszaka és a Ja (Én) című. Krasko második kötetének megjelenése után megnősült, és ezzel véget ért költői pályafutása. Kraskót ezek után csupán az első világháború borzalmai indították egyetlenegy vers megírására (Eli, Eli lama azabthani), valamint Báseň posledná (1958. Utolsó vers) című költeményével búcsúzott el olvasóitól.

A szlovák költészet a két világháború közötti Csehszlovák Köztársaságban

Vitalizmus és újszimbolizmus a szlovák költészetben

Az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásával (1918) alapvetően megváltozott a szlovák irodalmi és művészeti élet feltételrendszere: legális keretek között újraalakult a Matica slovenská, megalakultak az írószervezetek, könyvkiadók és irodalmi lapok. Az új állam ideológiájává a csehszlovakizmus eszméje vált, amely a cseh és szlovák nemzeti politikai, kulturális és (időnként) nyelvi egységét feltételezte. A világháború befejezése és az új, önálló nemzetállam fölött érzett öröm jellemző a 20-as évek irodalmára, amely sajátos irodalmi irányzatban, a vitalizmusban fejeződik ki, amelynek legfőbb képviselője Ján Smrek (1898-1982) volt. Smrek evangélikus lelkészi hivatást cserélte föl költőire, ugyanakkor azonban Odsúdeny k večitej žízni (1922. Örök szomjúságra ítélve) és Cválajúce dni (1925. Vágtázó napok) című köteteiben is megtartotta a transzcendenciával való harmóniát és az élet igenlését. Smrek alapító szerkesztőként vezette az Elán (Lendület) című lapot, és az irodalmi életben jelentős szerepet játszott mint a csehszlovakizmus jegyében Prágában megjelenő Edícia mladých slovenských spisovateľov (Fiatal Szlovák Költők Sorozat) szerkesztője. Modern francia és magyar költészeti minták követésével szélesítette a szlovák irodalom horizontját Emil Boleslav Lukáč (1900-1979) evangélikus lelkész és költő, aki egyben Ady Endre egyik legértőbb szlovák tolmácsolójának is bizonyult. A magyar nyelv és költészet mellett a párizsi Sorbonne-non eltöltött évek (1922-1924) gyakoroltak művészetére jelentős hatást. Első kötete, a Spoveď (1922. Gyónás) című a neoszimbolizmus formai jegyeit viseli magán. A Dunaj a Seina (1925. Duna és Szajna) című kötete pedig a nyugati irodalom felé nyit kapukat. Ady-fordításait a V mladých srdciach (1941. Ifjú szívekben) című kötetben adta ki, amelyet Petőfi Apostolának fordítása követett (1951), majd fordítói életművére a Spoveď Dunaja (1976. Duna gyónása) című antológiájával tette föl a koronát, amely a magyar lírát kezdeteitől a legújabb költőkig mutatja be igényes antológia formájában.

A szlovák avantgárd és proletár-költészet

Az avantgárd költészet az 1924-ben Prágában indult DAV (Tömeg) folyóirat körüli alkotócsoport művészetében formálódott. A nyugat-európai és szovjet mintákat követő, a kommunizmus eszméjét propagáló folyóirat legjelentősebb költője a plebejus indulatoktól fűtött Ján Poničan (1902-1978), aki prágai ügyvédi tanulmányai idején (1922-1927) szoros kapcsolatokat ápolt a cseh munkásmozgalommal. Cseh kulturális környezetben formálódott művészete is, amely az avantgárd provokatív tartalmi jegyeivel (városi és munkástémák, a testi szerelem, a forradalom tematizálásával) és az avantgárd formai újításaival (szlogenek beemelésével, rendhagyó verstechnikával) gazdagította a szlovák irodalmat. 1923-ban jelent meg első, már címében is provokatív verseskötete: Som, myslím, cítím a vidím, milujem všetko, len temno nenávidím (Vagyok, gondolkodom, érzek és látok, mindent szeretek, csak a sötétséget gyűlölöm).. Divný Janko (1940. Vad Janko) című poémájában a szlovák romantikus költő, Janko Kráľ és a magyar Petőfi Sándor alakjának megelevenítésével reagált a háborúra és a nácizmusra.

A proletár-költészet másik alakja, Ladislav Novomeský (1904-1976) is sok szállal kapcsolódott a magyar irodalomhoz. 1910 és 1919 között családjával Budapesten élt, majd Csehszlovákiába költözött. A magyar tanácsköztársaság eseményei és eszméi alapvetően meghatározták ideológiai beállítottságát: aktív tagja volt a csehszlovák kommunista pártnak. 1951-ben koncepciós perben tíz évi börtönbüntetésre ítélték. Első kötete, a Nedeľa (1927. Vasárnap) című az orosz avantgárd (Majakovszkij) és a cseh proletár költészet (Jiří Wolker) hatását mutatja. Romboid című kötete (1932) a cseh poetizmus asszociációs költői módszerével örökített meg a szociális témákat. Költői pályájának csúcsát jelenti a Svätý za dedinou (1939. Szent a falu határában) című kötet, amelyben a wolkeri proletár-költészet hagyományait fejleszti tovább.

A szlovák szürrealizmus

A szlovák szürrealista költészet a 30-as években indult elsősorban francia költészeti minták alapján (Appollinaire, Breton, Tzara), a cseh poetizmus alkotómódszerének alkalmazásával, a pszichológia új eredményeinek költészetté való párolásával. A szlovák szürrealisták első közös kötete 1938-ban jelent meg Áno a nie (Igen és nem) címmel. Poétikájuk programszerűen tartalmazta a hasonló irányultságú képzőművészekkel való együttműködést (Mudroch, Majerník, Kostka). A szürrealista irányzat vezető költője, Rudolf Fabry (1915-1982) költészete az avantgárd, a cseh poetizmus (Vítězslav Nezval) és a francia szürrealizmus jegyében indult. Első kötetében, az Uťaté ruk) (1935. Levágott kezek) címűben jelentek meg először a szlovák költészetben az álom és a tudattalan területéhez tartozó motívumok. Az automatikus írás módszerét későbbi köteteiben is tudatosan alkalmazta, például a Ja je niekto iný (1946. Én az valaki más) címűben.

A szürrealizmus másik jeles képviselője Štefan Žáry (1918) volt, aki a második világháború idején vált az irányzat követőjévé (lásd például Stigmatizovaný vek, 1944. Stigmatizált kor) című kötetét). Dobrý deň, pán Villon (1947. Jó napot, Villon úr) című kötetében az „elátkozott költők” szerepébe stilizálta magát. Jeles műfordítóként elsősorban francia (Apollinaire, Rimbaud, Eluard) és spanyol (Lorca) költők veseit ültette át szlovákra.

A szlovák neokatolikus költészet

A nyugat-európai, elsősorban a francia katolikus modernizmus jegyében formálódott a szlovák neokatolikus irodalom, melynek legjelentősebb folyóiratai a Postup és a Prameň volt. A mozgalom szellemi központjává Rózsahegy vált, ahol Ladislav Hanus, a neokatolikus filozófus és esztéta működött. Az irányzat reprezentatív, több nemzedéket bemutató antológiája 1933-ban látott napvilágot: Antológia mladej slovenskej poézie (A fiatal szlovák költők antológiája címmel, amelyet az irányzat legjelentősebb és legtermékenyebb költője, Rudolf Dilong (1905-1986) szerkesztett. Dilong árvai születésű parasztcsalád gyermekeként nevelkedett együtt Milo Urbannal, akivel megegyeztek abban, hogy Urban lesz a szlovák próza új Kukučínja, Dilong pedig Hviezdoslav babérjaira pályázott. Fiatalon belépett a ferences rendbe. 1945 után költőtársaival együtt (Strmeň, Šprinc, Zvonický) római, argentín és amerikai emigrációban folytatta működését. Dilong rendkívül termékeny költőnek bizonyult, 111 kötet szerzője volt, amelyek a bremond-i „tiszta költészet” programjegyeit, a szürrealizmus stílusjegyeit és katolikus egzisztencializmus gondolatvilágának nyomait viselik magukon.

Az irányzat másik jelentős képviselője Pavol Gašparovič Hlbina (1908-1977) volt, aki Začarovaný kruh (Elvarázsolt kör) című kötetében a szimbolizmust ötvözte a keresztény gondolkodásmód és kultúra hagyományával. Janko Silan (1914-1984) katolikus papköltő volt, aki Kuvíci (Kuvikok) című kötetében életének azt a nehéz szakaszát örökíti meg, amikor a szemináriumból elbocsátották, és koldulásból élt. Silan Slávme to spoločne (Ünnepeljük közösen) című kötetében halott édesanyjának állít emléket. Paľo Ušák-Oliva (1914-1941) fiatalon halt meg tüdőbajban. Oblaky (Felhő) című kötetében érzékeny, finom lírájú költőként a halált, az élet beteljesületlenségét énekelte meg.

A szlovák próza a két világháború közötti Csehszlovákiában

A realizmus és a modern prózai irányzatok ötvözete

A realista próza idősebb, föntebb már tárgyalt mesterei (Timrava, Tajovský, Jesenský) e korszakban is töretlenül írták jelentős műveiket. Melletük olyan fiatal, újrealista prózaírók léptek színre, akik művészetére hatottak a modern irodalmi irányzatok, iskolák is, elsősorban a modernizmus és a szecesszió. Ján Hrušovský (1892-1975) első világháborús frontélményeinek némiképpen zsurnaliszta megfogalmazását adta Zo svetovej vojny (A világháborúból) című kötetében. Az újonnan alakult Csehszlovákia diplomatájaként Rómában dolgozott, ahol új, a szlovák irodalomban egzotikusnak számító olasz témákkal színesítette a szlovák irodalom palettáját Pompiliova madonna (Pompilio madonnája) című 1925-ös kötetében.

Gejza Vámoš (1901-1956) az első zsidó származású író a szlovák irodalomban. Editino očko, (1925. Edit szemecskéje) című elbeszéléskötetében a modern filozófiai és pszichológiai irányzatok eredményeit is beleépítette művészetébe. A modern orvostudomány és biológia újszerű területeire kalandozott Atómy boha (1928. Isten atomjai) című regényében. A regény nagymértékben önéletrajzi ihletésű: főszereplője orvos, aki a schopenhaueri és nietzschei pesszimizmus szemüvegén keresztül szemlélve a világot szándékosan megfertőzi magát kórokozókkal, hogy a betegség lefolyását saját magán tanulmányozhassa. A mélylélektani affektáció és biologikus determinizmus jellemzi a főhős eleve halálra ítélt szerelmi kapcsolatát is.

Az expresszionista próza mesterei

A két világháború közötti szlovák próza elementáris tehetségének bizonyult Milo Urban (1904-1982), aki szegény erdész családjából származott, korán árvaságra jutott, ezért tanulmányait rendszertelenül folytatta. Politikai szerepvállalása során a csehszlovakizmussal szemben foglalt állást, és a szlovák autonomizmust erősítette. Első elbeszéléseit tizenhat évesen jelentette meg neokatolikus folyóiratokban. Első elbeszéléskötete Jašek Kutliak spod Bučinky címmel 1922-ben jelent meg, második Výkriky bez ozveny (Kiáltások visszhang nélkül) címmel 1928-ban. Már korai elbeszéléseiben is a mélylélektani ismeretek és a népi tematika alkot szerves, művészileg rendkívül hatékony, expresszív egységet. Utóbbi elbeszéléskötetébe tartozik például Staroba (Öregség) című hosszabblélegzetű kisprózai műve, amelyben egy öregedő parasztember lelki vívódásait jeleníti meg, aki hiábavaló harcot folytat szűkebb családja és a tágabb falusi közösség ellen az életbenmaradásáért, mert a közösség az öregedésbe kényszeríti és halálba kergeti. Az expresszionista próza jegyeit magánviselő Živý bič (1927. Élő ostor) című regényét a kritika Szabó Dezső Elsodort falu című regényéhez szokta hasonlítani. Urban ebben a művében a biologizmus és a pszichologizmus nyújtotta eszközökkel írja meg egy szlovák falu közösségének értelmetlen lázadásba torkolló erkölcsi és fizikai széthullását az első világháború folyamán. Urban e művét 1964-ig fokozatosan még négy regénnyel tette teljessé. Urban a szlovák köztársaság bukása után Ausztriába menekült, ám hazatoloncolása után nyilvános megrovásban részesítették. Életművét Zelená krv (1970. Zöld vér) című regényes memoárjával fejezte be, amelynek az Egy erdész fiának emlékei alcímet adta.

Jozef Cíger-Hronský (1896-1960) író, szerkesztő, gyermekirodalmat művelő, sokoldalú és rendkívül tehetséges művészi személyiség volt, aki a csehszlovák állami ideológiával szembehelyezkedve a szlovák állam idején a Matica slovenskában viselt vezető tisztséget. Ezért a szovjet bevonulás után előbb római, majd dél-amerikai emigrációba kényszerült, és ott folytatta írói tevékenységét haláláig. Hronský szépprózai munkái az expresszionizmus, a naturizmus, a szociologizmus és a pszichologizmus jegyeit viselik magukon. Első novelláskötete U nás (Nálunk) címmel jelent meg 1923-ban. Novellisztikájának csúcsát a Sedem sŕdc (1934. Hét szív) című hét elbeszélésből álló kötete jelenti, amelyben hét különböző társadalmi környezetből származó nő élettörténetét meséli el. A harmincas években Hronský három regényt jelentetett meg, amelyek közül a legjelentősebb, a Jozef Mak (1933), amely a „szlovák sors” emblematikus regényévé vált. A regény címszereplője a kiszolgáltatott és mégis igénytelenül türelmes és minden kataklizmát túlélő szlovák ember. Hronský páratlanul expresszív írói eszköztárát a lelki tartalmak kifejezésének szolgálatába állította e művében. Pisár Gráč (1940. Gráč íródeák) című regényében formai tökélyre fejleszti prózai stílusát. Hronský a gyermek- és ifjúsági irodalom klasszikusa is.

A lirizált (ruralista/naturista) próza képviselői

A 30-as évek irodalmára a Csehszlovák Köztársaságból mint a szlovák nemzeti önállósodási törekvések kerékkötőjéből való kiábrándulás volt a jellemző, amelyet erősített a világgazdasági válság következtében növekvő társadalmi feszültség is. A csehszlovakizmus kritikáját az autentikus szlovák hagyományok iránti érdeklődés növekedése kísérte. Ennek egyik speciális szlovák művészi megnyilvánulási formája volt a lírizált próza, amely ruralista és folklorisztikus elemek, mítikus vallási erkölcsrendszer és a modern pszichológia szerves epikus ötvözetével jelentkezett.

Ľudo Ondrejov (1901-1962) az ember és a természet viszonyát fiktív útirajzok formájában örökítette meg (Africky zápisník, Afrikai naplójegyzetek). Slnko vystúpilo nad hory (A nap feljött a hegyek fölé) címmel foglalta össze a legnemesebb emberi érzelmeket bemutató regénytrilógiáját.

Dobroslav Chrobák (1907-1951) művészetére a francia ruralizmus hatott leginkább. Legnagyobb hatású műve a Drak sa vracia (Sárkány visszatér) című, hosszabb lélegzetű népmesei elemeket sem nélkülöző novella.

František Švatner (1912-1950) expresszionista, szürrealista stílusjegyeket viselő Malka című novelláskötetével a civilizációtól érintetlen szlovák hegyek között élő embereket mutatja be. Nevesta hôľ (Erdei rétek menyasszonya) című regénye a szlovák naturizmus egyik csúcsalkotása, amelyben a fiatal erdész nem reálisan létező szerelmi vetélytársát keresi a démonikus erdei erőkben.

Margita Figuli (1909-1995) a lirizált próza női képviselője, akinek művészetében poétikus egységet alkot a természet, az ember és a keresztény hitvilág. Legjelentősebb regénye a Tri gaštanové kone (1940. Három pejló), amelyben a természet és a kereszténység segítségével két szerelmes legyőzi a gonoszt. Babylon című regényében az ókorba, Mladosť (Ifjúság) című önéletrajzi prózájában a gyermekkorba nyúl vissza.

A szlovák dráma a két világháború között

A szlovák színházi élet, amely 1918 előtt a műkedvelő színjátszáshoz kötődött, minőségi fejlődésnek indult az új köztársaság kikiáltásával. 1919-ben megalakult Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Színház, majd később a kassai és nyitrai szlovák színház. A megváltozott színházi viszonyok új lehetőségeket teremtettek a szlovák drámairodalom számára is. A két világháború jeles drámaírója volt Ivan Stodola (1888-1977) a modern társadalmi vígjáték megteremtője. Náš pán minister (A mi miniszter urunk) és Čaj u pána senátora (Tea a szenátor úrnál) a kispolgárok hatalomhoz való törleszkedését teszi nevetség tárgyává. Július Barč Ivan (1909-1953) pályája során számos modern drámai iskola elemeit ötvözte műveiben. Matka (Anya) című háromfelvonásos drámája bányászkörnyezetben játszódik, ahol a testi nyomor a lelkekre is rányomja bélyegét, és a két fiú konfliktusa az anya életét követeli. Dvaja (Ketten) című drámája az abszurd jegyeit viseli: cirkuszi artisták egy magányos hétvégi házban egy szerelemből elkövetett gyilkosság körülményeit feszegetik.

A szlovák irodalom 1945 és 1989 között

Általános jellemzés

A második világháborút követő emigrációs hullám (Hronský, Dilong), valamint a szovjet fegyverek árnyékában zajló 1948. februári kommunista hatalomátvétel következtében a szlovák irodalom soha nem tapasztalt mértékű csonkításon és torzuláson ment keresztül. Az irodalmi életet a szovjet mintára létrehozott központi írószövetség, tudományos akadémiai intézetek, állami kiadók, cenzorok ellenőrizték. Az irodalmi és kulturális életet az írószövetség kongresszusain nyilvánosságra hozott dogmákon keresztül a kommunista párt irányította. A kommunista párt ideológiai ellenfeleit elűzette, bebörtönöztette, meggyilkoltatta, koncentrációs táborokba internáltatta, ellehetetlenítette. Még a két világháború közötti kommunista irányultságú írókat is évtizedekre bebörtönöztette (lásd L. Novomeský esetét). Az ötvenes évek szlovák irodalmára a szovjet típusú „termelési irodalom” volt a jellemző, amely esztétikai értékeket nemigen hordozott, inkább kortörténeti érdekességnek tekinthető még abban az esetben is, ha egyébként ismert művész nevéhez köthető számos alkotás. A kommunista ideológiai nyomás érezhetően a Szovjetunióbeli személyi kultusz megszűnése és a magyarországi 1956-os forradalom után lazult némiképp. Az 1956 és 1968 közötti viszonylagos szabadság évtizedében az egzisztencializmus, az abszurd, a beat-költészet és a posztmodern lázas szintetizálási szándéka a jellemző az egész szlovák irodalomra. A reformkísérletek végét jelentő 1968-as augusztusi újramegszállás után ismét a kommunista párt doktrínái érvényesültek az irodalomban. A második világháború utáni emigrációs hullámot újabb követte: a szlovák irodalom jelentős központjai alakultak ki Rómában, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában. A hazájukban maradt művészek egy része belső emigrációba vonult, és mivel állami megjelenésre nem is számíthatott, főként a Charta ’77 mozgalom megindulása után az ún. szamizdat-irodalmat gyarapította (a „szamoe izdatyelsztvo” orosz kifejezés rövidítése a nem államilag kiadott, hanem magánkiadás keretében megjelentetett művekre). Az államilag engedélyezett irodalom művelői közül a lírikusok a szubjektív líra, a műfordítás és a gyermekirodalom területén működtek, a korszak prózaírói, amennyiben nem vonultak emigrációba, a történelmi prózában kerestek menedéket egészen 1989-ig.

A szlovák líra 1945 után

Milan Rúfus (1928-) költői pályája a második világháború idején katolikus lapokban publikált versekkel indult. Az ötvenes évek sivár irodalmi életébe Až dozrieme (1956. Ha beérünk) című kötetével tört be, amelyben a keresztény és humanista egzisztencializmus jegyeit társította rendkívüli nyelvi kifejezőerővel, formai érzékkel és zeneiséggel. A pártos irodalmi élettől távol, ideológiai kompromisszumok nélkül, hosszas kiadói huzavonák után jelentek meg további kötetei is: a Zvony (1968. Harangok) című, amelyben az emberi létmód problémáira keresztény-humanista erkölcsi alapokon reflektál. A Stôl chudobných (1972. A szegények asztala) című kötetében a falusi ember archetipikus élményei jelennek meg. A Kolíska (1972. Bölcsők) valamint a Chlapec maľuje dúhu (1974. A kisfiú szivárványt fest) a gyermeki világ friss látásmódjával ötvözi az egzisztencialista lírát. A művészet emberi életben betöltött szerepétől szóló esszéköteteiben (Človek, čas a tvorba, 1968. Ember, idő, alkotás, O literatúre 1974. Az irodalomról) helyreállította a kommunizmus idején megbomlott irodalmi értékrendet. Gyermekek számára írt versei, meséi is az örök etikai és esztétikai értékek jegyében születtek. Modlitbičky (Kis imádságok) című gyermekkönyvében bibliai témákat verselt meg.

Miroslav Válek (1927-1991) Dotyky (1959. Érintések) című kötete Rúfus első kötetéhez hasonló elvárásokat keltett az olvasóközönségben, amelyeknek azonban a költő 1968 után már nem tudott megfelelni, mert különféle funkciókat vállalt a kommunista kultúrpolitikai életben.

A nyelvhez való autentikus viszony jellemzi Ľubomír Feldek (1936-) sokirányú irodalmi tevékenységét: költőként, gyermekíróként, hangjátékok szerzőjeként, dramaturgként, műfordítóként a 60-as évek óta az egyik legerőteljesebb művészi egyénisége a szlovák irodalomnak. 1970-ben megjelent Kriedový kruh (Krétakör) című kötetében a férfi-nő harmonikus kapcsolatát jeleníti meg mindennapi motívumok költői fényében. Van Stiphout című regényében, amelynek címszereplője az első szlovák regényíró, Bajza René című művének tanítója, a Tesla Orava gyárban szerzett tapasztalatait örökíti meg fejlődésregény formájában.

Štefan Moravčík (1943) erősen hozzájárult a 60-as évek lírai palettájának színesítéshez: 1969-es Slávnosti baránkov (Bárányok ünnepe), valamint O veľkej zmyselnosti bielych oveček (1970. A fehér bárányok nagy érzékiségéről) című kötetében hagyományos témákat pendít meg pánerotikus felhanggal. Moravčík Erdőntúl (Záhorie) szülötte – Tajná kniha Záhorákov (Az erdőntúliak titkos könyve) című prózájában a regionális irodalom és a pogány erotika kapcsolódik össze humoros formában.

Daniel Hevier (1955-) a posztmodern nyelvi leleményesség költője, aki mind felnőtteknek szóló versesköteteivel, mind gyermekirodalmi alkotásaival szerves része a mai szlovák irodalomnak. Motýlí kolotoč (1974.Pillangókörhinta) című kötete a nyelvi bravúrok és játékosság posztmodern jegyeit mutatta. Ilyen irányú költői képességeit gyermekeknek szóló köteteiben is kamatoztatta. Mesekötetei közül kiemelkedik ötletességével és szerkesztettségével az Aprílový Hugo (1985. Áprilisi Hugó) című, amelynek címszereplője a beat-nemzedék extravanganciájának jegyeivel kísérli meg színesíteni a nyolcvanas évek szürke gyermekvilágát. Hevier 1989 után kiadót is alapított (lásd: www.hevi.sk)

A szlovák próza 1945 után

A 1945 után művészi erejük teljében lévő prózaírók, Milo Urban, Jozef Cíger Hronský hagyták el ideiglenes vagy végleg az országot, az 1948-as kommunista hatalomátvétel után pedig elhallgattatták a lírizált próza alkotóit is. Az ötvens évekbeli „olvadást” Alfonz Bednár Sklený vrch (1954. Üveghegy) és a két háború közötti lirizált próza írójának, František Švantner: Život bez konca (1956. Végtelen élet) című regényének kiadása jelzi.

Az ötvenes éveket a leghitelesebb művészi erővel bemutató prózai mű 1963-ban jelent meg Dominik Tatarka (1913-1989) tollából Démon súhlasu (1963. A bólintás démona) címmel. Tatarka önéletrajzi ihletésű regényére a francia egzisztencializmus és a közép-európai abszurd nyomta rá bélyegét. A regény író főhőse bekerülvén az ötvenes évek fojtogató kultúrpolitikájának irányító struktúrájába fokozatosan magáévá teszi annak elveit és gyakorlatát. A változást gondolkodásmódjában csak váratlan balesetből következő halála hozza meg, amely után mintegy a síron túlról beszéli el megtévesztésének történetét. A regény kulcsfogalma a rábólintás, amely az eredeti gondolkodás hiányának és a gyávaságnak a rokonfogalma. Tatarka 1968-ban nyilvánosan föllépett a szovjet hadsereg bevonulása ellen, ettől fogva művei csak szamizdatban vagy külföldön jelenhettek meg. Önmagának és a társadalomnak tartanak tükröt naplójának kötetei (Písačky. Irományok, Sám proti noci. Egyedül az éjszakával szemben).

A történelmi prózában menedéket kereső újrealisták közül Peter Jaroš (1940) volt képes autentikus művészi teljesítményre Tisícročná včela (1979. Ezeréves méh) című regényében, amelyben történelmi tabló formájában mutatja be egy szlovák család életét.

Ladislav Ballek (1941) egyszerre kapcsolódik a történelmi és regionális prózai irányzathoz. Ballek szülőföldje, Ipolyság és környéke fontos szerepet játszik már a Južná pošta (1974. Déli posta) című, erős önéletrajzi elemeket tartalmazó novelláskötetében. Legsikerültebb nagyprózai műve, a Pomocník (1977. A segéd) szintén a szlovákiai Délen játszódik, amelyben egy magyarok lakta dél-szlovákiai kisvárosba északról betelepülő szlovák család morális és fizikai széthullását ábrázolja a második világháború utáni néhány évben.

A szlovákiai vidék és régiók irodalomba való beemelése mint az ideológiai dogmáktól való szabadulás kísérlete figyelhető meg ezen kívül még Ján Johanides műveiben, aki a regionalimust az természetvédelem gondolatával kapcsolja össze. Oľga Feldeková (1943) Ľubomír Feldek felesége, aki Veverica (Mókus) című kisregényével a mágikus realizmus egyik meghonosítója a szlovák irodalomban. Kisregényében egy árvai kisváros csodákkal teli világát jeleníti meg, amely világ sötét hátterét az 1948 utáni társadalmi változások szolgáltatják.

Posztmodern jellegzetességeket legfőképpen Rudolf Sloboda (1938-1995) prózai, lírai és drámai munkássága mutat. Az író fizikai munkával tartotta el magát az ötvenes években. Első novelláskötete 1966-ban jelent meg Narcis (Nárcisz) címmel. Legsikeresebb regénye Rozum (1982. Ész ) címmel jelent meg. 1993-ban mutatják be Armageddon na Grbe (Grbi Armageddon) című drámáját, amelyet a szintén az ellentmondásos anyai motívumot földolgozó Macocha (1996. Mostoha) című darab követett. Sloboda többszöri öngyilkossági kísérlet után 1995-ben vetett véget életének.

A szlovák drámairodalom 1945 után

A 60-as évek fellendülő színházi életének legeredetibb szlovák hajtása a 70-es években ismét betiltott Milan Lasica (1944) és Július Satinský (1941-2002) szerző- és színészpáros nevével fémjelzett L&S Színház volt, amelyben a két világháború közötti kabaré-színház spontaneitása ötvöződött a kelet-európai abszurddal. A szerzőpáros nagy teret engedett a színészi improvizációnak, amely lehetővé tette az aktuális politikai eseményekre való azonnali reagálást. Legmaradandóbb műveikben az aktualitások alapjául saját vagy parafrazeált irodalmi művek szolgáltak, mint például a Nečakanie na Godota (1969. Nem várva Godot-ra) című művükben, amelyben a politika-társadalmi aktualitást a ionescui abszurd drámára fűzik föl.

Peter Karvašt (1920-) a hatvanas években írt Absolútny zákaz (bemutató 1969-ben. Abszolút tilalom című drámája miatt tiltották be, amelynek témája, hogy egy ház lakóinak felsőbb rendeletre megtiltják az ablakon való kinézést.

A szlovák nemzeti történelem tabuinak felszámolása volt Stanislav Štefka (1944) érdeme, akinek művészete a naiv színházi mozgalomból nőtt ki a hatvanas években. Jááánošííík (1970) című darabjában a nemzeti mitológia részét alkotó híres betyárt övező kultuszt teszi nevetség tárgyává.

Az emigráns szlovák irodalom

Az 1945 után emigráció legjelentősebb képviselője a két világháború közötti egyik legjelentősebb szlovák író, Jozef Cíger-Hronský, aki dél-amerikai emigrációjában megírta Svet na Trasovisku c. regényét, amelynek témája az 1944-es szlovák nemzeti felkelés, természetesen más előjellel, mint a kommunista Csehszlovákiában. A szlovák irodalom jelentős emigráns központjává

Róma vált, ahol a neo-katolikus költők (Dilong), valamint hazájukban hallgatásra kényszerített művészek (Pavol Strauss keresztény egzisztencialista költő, író) munkái jelentek meg. Az a 1968 utáni emigráció legjelentősebb képviselője Ladislav Mňačko (1919-1994), aki Bécsben élt. Az emigráció legfontosabb kiadója a Jozef Škvorecký cseh emigráns író által működtetett kanadai székhelyű ’68 Publishers volt, ahol nemcsak cseh, hanem szlovák szerzők művei is megjelentek.

A szlovák irodalom az 1989-es fordulat után

A szlovák irodalom és irodalmi gondolkodás 1989 után visszanyerte szabadságát, amelynek egyik legfontosabb eredménye, hogy az irodalomtörténészek új nemzedéke megkezdte a szlovák irodalmi kánon torzulásainak helyreállítását. A régebbi és az új irodalmi lapok megkezdték az eddig nem közölt, emigrációban élt szlovák írók műveinek és a róluk szóló értékelések megjelentetésével korrigálni az irodalom ideológiailag elrajzolt képét. E tevékenységben élenjárt többek között a Literárne noviny, a Slovenské pohlady, az újonnan alapított Bratislavské noviny stb. Mária Bátorová, Valér Mikula, Zora Prušková és más irodalomtörténészek nagyban hozzájárultak ehhez a folyamathoz.

Ajánlott szakirodalom

Melicherčík, Andrej: Slovenský folklór. Chrestomatia. Vydavateľstvo slovenskej akadémie vied, Bratislava, 1959.

H. Tóth Imre: Cirill-Konstantin és Metód élete, működése, 2. Szeged, 1991.

Király Péter: A magyarok említése a Konstantin és Metód-legendában, Budapest, 1974.

Pražák, Richard: Legendy a kroniky koruny uherské. Nakladatelství Vyšehrad, Praha, 1988.

U.ő: Mór püspök Szent Zoerard és Benedek remetékről szóló legendája. In: Mons sacer 996-1996, Pannonhalma 1000 éve I, Pannonhalmi Főaptáság, Pannonhalma 1996, 333-340. o.

Jozef Minárik: Stredoveká literatúra, Bratislava, 1977

Käfer István: Bevezetés a szlovák irodalom történetébe (különös tekintettel a magyar-szlovák kölcsönösségre) A Pázmány Péter Katolikus Egyetem jegyzete, Piliscsaba, 1977.

Kuzmík, Jozef: Slovník autorov slovenských a so slovenskymi vzťahmi za humanizmu I-II. Martin, 1976.

Ján Mišianik – Eckhardt Sándor – Klaniczay Tibor: Balassi Bálint Szép magyar komédiája. A Fanchali Jób-kódex szlovák és magyar versei, Budapest, 1959.

Pišút, Milan a kolektív: Dejiny slovenskej literatúry, Obzor, Bratislava, 1984.

Encyklopédia slovenských spisovateľov I-II. Obzor, Bratislava, 1984.

Macura, Vladimír: Znamení zrodu, Praha, 2. bővített kiadás 1995.

Bakoš, Mikuláš: Vývin slovenského verša od školy Štúrovej 3. Bratislava, 1966.

Marčok, Viliam: Počiatky slovenskej novodobej prózy (Próza klasicistická a preromantická), Bratislava, 1968.

Sziklay László: Az ifjú Hviezdoslav. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965.

Pražák, Albert: S Hviezdoslavom. Slovenské vydavatelstvo krásnej literatúry, Bratislava, 1955.

Čepan, Oskár: Próza slovenského realizmu. Veda, Bratislava, 2001.

Gáfrik, Michal: Poézia slovenskej moderny. Bratislava, 1965.

Šťevček, Ján: Esej o slovenskom románe. Tatran, Bratislava, 1979.

Bátorová, Mária: Roky úzkosti a vzopätia. Causa editio, Bratislava, 1992.