Lukács István
Mladen Pavičić
A
SZLOVÉN IRODALOM TÖRTÉNETE
Középkor (750-1550) (Lukács István)
Reformáció (1550-1600)
Ellenreformáció (1600-1630)
Barokk (1630-1750)
Protestáns és katolikus irodalom a Muravidéken (1771-1804)
Felvilágosodás (1750-1830)
Romantika (1830-1854)
Realizmus (1854-1892)
Modern (1892-1918)
A két világháború közötti irodalom (19181941) (Mladen
Pavičić)
A második világháború irodalma (19411945)
A második világháború utáni irodalom (19452006)
Ajánlott szakirodalom
KÖZÉPKOR
A szlovének VI. század vége felé, két hullámban érkeztek az Alpok,
Pannon síkság, Karsztvidék, Földközi tenger határolta területekre, amelyeket
hat kolonizációs hullámban hódítottak meg. Az első hullám északról, a Kárpátok
alatt, a másik pedig délkeletről, a folyók völgye mentén haladt. A kutatások
szerint a romanizált illír és kelta őslakosság és az alpesi szlovének között
kontinuitás létezik. A törzsi berendezkedésű szlovénség az Adria felső részét,
a Kolpa, Duna és Dráva folyók határolta térséget szállta meg. Az állandó avar
és bajor veszéllyel szembenéző szlovénségnek sikerült megvetnie a lábát,
azonban első szlovén államalakulatukat, Karantániát a frank fennhatóság alól
szabaduló bajorok hamar maguk alá gyűrték. A szlovén középkori kultúra és
irodalom fejlődése szempontjából nagy jelentőséggel bír az a tény, hogy a
kereszténység felvételét elsősorban a bajorok szorgalmazták. A szlovénség keresztény
hitre történő térítésének központja Salzburg volt. Miután a frankok 745-ben
meghódították a bajorokat, a szlovének térítése még erőteljesebben
folytatódott. A közel egy évszázadig tartó térítésnek az éppen aktuális külső
befolyás függvényében az idők folyamán több módszere alakult ki. Az időben
első az ír térítés volt, amely a törzsi vezetők megnyerését tartotta
döntőnek. Az ír származású Virgil salzburgi püspök irányításával folyó
hittérítő munka során számos alapvető szent szöveget fordítottak le szlovén
nyelvre, s a pogány szokásokat igyekeztek fokozatosan felváltani a keresztény
szokásokkal. E módszer nyomai a szlovén népdalokban is kimutathatók. A frank
és bajor térítés az írnél erőszakosabb volt, ekkor történt meg
végérvényesen a szlovének integrációja a nyugat-európai keresztény
kultúrkörhöz. A 798-ban érsekségi rangra emelkedő Salzburgban a Nagy Károly
hívének számító Arno érsek irányításával külön kézikönyv készül a hit
terjesztésének módjáról a szlávok körében, aminek fontos szerep jut a szlovén
nyelv és irodalom fejlődésében. A szlovének koraközépkori szellemi fejlődésére
kétségkívül a legnagyobb hatással a Cirill és Metód vezette bizánci térítés volt.
A testvérpár alsó-pannóniai missziója új lendületet adott a nemzeti nyelvű
írásbeliség kibontakozásának, hiszen a liturgikus és különféle szent szövegek
szláv nyelven készültek. Pannóniai működésüknek szlovén vonatkozásairól a
legrészletesebb a XI. századi kéziratból ismert Conversio Bagoariorum et
Carantanorum (A bajorok és karantánok megtérése) ad hírt. Tanításuk lényege
az volt, hogy a népek egyenlők, s joguk van anyanyelvükön befogadni az igét.
Sajnálatos módon az általuk és tanítványaik által lefordított szent szövegekből
semmi sem maradt fenn. A magyarok bejövetelével végérvényesen megszakadt egy
reményteljes politikai és nyelvi fejlődés, s geopolitikai értelemben új helyzet
állt elő, aminek tartós következménye lesz a szlovének kulturális fejlődésében.
Az olasz, német és magyar politikai befolyás fokozatos erősödésével a középkor
folyamán a szlovén kultúra és nyelv tartósan kimarad a középkori szellemi folyamatokból
és mozgalmakból. Ebből a korból kevés szlovén nyelvű írott szövegemlék maradt
fenn.
Briinski spomeniki (Freisingi nyelvemlékek)
A szlovén középkori szellemiség ritka becsű, a 972-1039
között keletkezett szövegemlékét középkori latin kéziratok között a bajor Freisingben
(Briinj) találták meg 1803-ban. A három részből álló nyelvemlék eredetije minden
bizonnyal a 9. században keletkezett. A karoling minuszkulát tekintjük a
legkorábbi szlovén nyelvű szövegemléknek, egyúttal pedig a legkorábbi latin
betűs szláv nyelvemléknek. Három részből áll: a) általános gyónási formulából,
amelyet a hívek együtt imádkoztak a templomban b) prédikációból a bűnről és a
bűnbánatról, amelyet a pap mondott a híveknek c) általános gyónási szövegből. Minden
bizonnyal a Wörthi-tó környékén keletkezett, ahol a freisingi püspököknek
birtokaik voltak. A feljegyzéseket német pap írta, diktálás vagy írott minta
alapján. Nem eredeti szövegekről van szó, hanem latin szövegek fordításáról. A
minták jóval korábbiak, 800-ig nyúlnak vissza. A legfontosabb szöveg a három
közül a prédikáció a bűnről és a bűnbánatról. Egy 8. századi bajor prédikáció
mintájára született, majd a 9. század közepén Karantániából telepesekkel került
Alsó-Pannóniába, Kocel fejedelem udvarába. Itt Metód és tanítványai is
használták, s itt nyert végső, óegyházi szláv (starocrkvenoslovanski) formát. Nyelve
szlovén nyelv, a maga korai alakjában.
Celovki vagy rateki rokopis (Klagenfurti vagy ratečei kézirat)
Az 1380 táján keletkezett szövegemléket minden bizonnyal
német pap írta. Három imát tartalmaz: a Miatyánkot, az Apostolok hitvallását és
az Üdvözlégy Máriát. Az első kettő úgyszintén a 9. századig nyúlik vissza, így
jelentősége a Freisingi nyelvemlékkel vetekszik. Az Üdvözlégy Mária valamivel
későbbi, 1000 táján keletkezett.
Stiki rokopis (Stičnai kézirat)
A stičnai kolostorban találták latin kéziratok között. Két
részből áll: két gyónási imából és az Üdvözlégy Máriából (Čačena kraljica).
Cseh szerzetes írta őket ócseh kézírással 1428 táján, aki a huszita háborúk
miatt menekült Szlovéniába. Minden bizonnyal régebbi szövegek másolatáról van
szó. A kézirat azért is tekinthető nagybecsű szövegemléknek, mert megtaláljuk
benne az első szlovén nyelvű vallásos népi verset, egy húsvéti ének első
versszakát, amelyet 1440 táján jegyeztek be.
Középkori népköltészet
A szájhagyomány útján terjedő középkori népköltészet jóval
gazdagabb volt az írásbeliség által megőrzött szlovén nyelvű kultúránál. Műfaji
megoszlás tekintetében mindenképpen a lírai (szertartási, szerelmes, vallásos)
és epikus (mitologikus, legenda, ballada, románc) népdal játszott vezető
szerepet, de fontos volt az elbeszélő próza is (mese, legenda, állatmese,
elbeszélés). A középkori szlovén népköltészet kétségkívül legszebb darabjai a
népballadák: Desetnica (A tizedik leány), Lepa Vida (Szép Vida),
Sirota Jerica (Szegény Jerica), Rolin in
Verjanko (Rolin és Verjanko), Zarika in
Sončica (Zarika és Sončica). Ezek közül is különösen kiemelkedik a gyermekét
és nagybeteg férjét magára hagyó Lepa Vida, amelynek a 19. századtól
számos feldolgozása született. A későközépkorban részben a lovagi életet is
megörökítő románcok válnak népszerűvé. Egyik legszebb példája a műfajnak a
terjedelmes Pegam in Lambergar (Pegam és Lambergar), amelyben a Cillei
család és a habsburgok küzdelme elevenedik meg. Magyar szempontból a Mátyás
király alakját megörökítő számos románcot kell kiemelnünk: Kralj Matja in Alenčica (Mátyás király és Alenčica), Kralj Matja v turki ječi (Mátyás király török
fogságban). A Lepa Vidához hasonlóan a számos Mátyás királyról szóló
népdal és népmese fontos ihlető forrása volt a szlovén szépirodalomnak.
REFORMÁCIÓ
A török fokozatos és általános délkelet-európai térnyerése
miatt a szlovének lakta területek 16. században folyamatos veszélynek vannak
kitéve. A parasztlázadások jelzik az általános elégedetlenséget. Bár az európai
reformáció kora egybeesik a reneszánsszal, s a szlovén területek egy része
közvetlenül is érintkezik a horvát Tengermellékkel és Itáliával, ahol fejlett
reneszánsz irodalom bontakozik ki, ennek ellenére a reneszánsz nem hagyott
nyomokat a szlovén szépirodalomban. Ellenben a protestantizmus (reformáció)
jelentős visszhangra lelt. A szlovén reformáció azokra az európai humanistákra
támaszkodott (Rotterdami Erazmus, Luther Márton), akik utat törtek az új
eszméknek. A 16. század közepén a reformáció térnyerését jelző első szlovén
nyelvű könyvek megjelenését követően, mintegy két évtized múlva napvilágot
látnak az ellenreformáció szerény művei is, de ezek hatása jóval kisebb volt. A
szlovén reformáció kezdetének dátumaként az 1550. esztendőt jelölik meg, amikor
megjelenik Primo Trubar Catechismusa és Abecedariuma.
A reformáció korának legfőbb hozadéka a szlovén nyelv tudatos előtérbe
kerülése. Mivel a protestantizmus alapvetően az egyházi élet megújítását tűzte
a zászlajára, nyilvánvaló, hogy a korban döntően az egyházi élethez kapcsolódó
műfajok domináltak: Biblia-fordítások, katekizmusok, katolikus lekcionáriumok,
bibliai magyarázó szövegek, nyelvtanok, szótárak, ábécés könyvek. Ezek közül
különösen a szlovén egyház jogi és közigazgatási státuszát rendező művek, a
Biblia-fordítás és az egyházi énekek játszottak fontos szerepet. Ebben a korban
a világi irodalmat egyedül a népköltészet képviseli, de ezt mind a reformáció,
mind pedig az ellenreformáció elutasítja.
Primo Trubar (1508-1586)
A szlovén reformáció atyja, a szlovén szépirodalom
kétségkívül első jelentős alkotója a Velike Lače melletti Račicában született iparos apától. Fiumében, Triesztben és
Bécsben végezte iskoláit, ahol kapcsolatba került a protestantizmussal.
1527-ben a Zidani most melletti Lokában lett pap, 1530-ban pedig vikárius
Lakóban. Már ekkor ellentétbe került a hívekkel, mert a szentek tisztelete
ellen prédikált. 1535-ben Ljubljanában prédikátor lett, 1540-ben el kellett
menekülnie Triesztbe, mert üldözték. Csak két év múlva térhetett vissza, s lett
ljubljanai kanonok. 1548-ban Németországba menekült, Rothenburgban és
Kemptemben prédikátor lett. 1561-ben szuperintendensként tért vissza
Ljubljanába, 1565-ben a Cerkovna ordninga című könyve miatt elüldözték.
Urachban élt, ahol megalapította a szlovén és horvát könyvek kiadását
szorgalmazó bibliai társaságot. Haláláig, 1586-ig Derendingenben élt
pásztorként. Közel két tucat szlovén és két német nyelvű könyvet jelentetett
meg, továbbá 10 előszót írt németül. Trubar elkészítette az Újszövetség teljes
fordítását, az Ószövetségből pedig Dávid zsoltárainak a fordítását.
Katekizmusokat jelentetett meg és összeállította a protestáns egyház
szabályzatát. Bár főleg fordítói tevékenysége a jelentős, de maga is írt néhány
vallásos témájú verset. Gyakorlatias szellem, energikus és ambiciózus ember
volt, aki élete alkonyán megrögzött lutheránus lett. A szlovénség jövőjét a
német birodalmon belül képzelte el, de az önálló lutheránus egyház gondolata
mellett állt ki. Legfőbb művei: Catechismus (énekekkel), Abecedarium
(1550), Ta evangeli sv. Mateva (1555. Máté evangéliuma), Ta prvi dejl tiga noviga testamenta (1557.
Az Újtestemantum első része), Ta slovenski koledar (1557. Szlovén
kalendárium), En regiter... ena kratka postila (1558. Egy regiszter
egy rövid postilla), Ta drugi dejl tiga noviga testamenta (1560. Az
Újtestamentum második része), Sv. Pavla ta dva listi (1561. Szent Pál
két levele), Cerkovna ordninga (1564. Egyházi rend), Ta celi psalter
Davidov (1566. Dávid zsoltárai egészben), Ta celi katehismus (1567.
Teljes katekizmus), Sv. Pavla listuvi (1567. Szent Pál levelei), Tri
duhovske pejsmi (1575. Három vallásos ének), Noviga testamenta pusledni
dejl (1577. Az Újtestamentum utolsó része), Ta prvi psalm nega trijemi
izlagami (1579. Első zsoltár annak három magyarázatával), Ta celi novi
testament (1582. Teljes Újtestamentum).
Jurij Dalmatin (1547-1589)
A Primo Trubar szárnyai alatt
nevelkedett Jurij Dalmatin Krkóban született. Először Adam
Bohorič iskolájában tanult, majd a tübingeni teológián. 1572-ben
prédikátor lett Ljubljanában. Közel tíz éves kitartó munkájának korszakos
gyümölcse, a Biblia teljes szlovén nyelvű fordítása, 1584-ben Wittenbergben
1500 példányban terjedelmes német előszó kíséretében jelent meg Biblija, tu
je vse svetu pismu stariga ino noviga testamenta (Biblia, azaz az Ó- és
Újtestamentum összes könyve) címmel. Dalmatin fordítása azoknak a törekvéseknek
a betetőzését jelenti a szlovén kultúrában, amelyek kezdeményezője Trubar volt.
A 16. század második felében megszületett az a mű, amely kétségtelenné tette a
szlovén nyelv szépirodalmi alkalmasságát. A Biblia-fordítás megszületésének
pillanatától hivatkozási alappá vált a szlovén irodalomban. Dalmatin
fordításának nyelvi és stiláris megoldásai ma is meglepnek bennünket
frissességükkel. Nyelvi tudatosságára jellemző, hogy a német nyelvű előszóban a
szlovén nyelvet dicséri, a szlovéneket pedig a szlávság részének tekinti. Egyéb
fontosabb művei: Karanske lepe molitve (1584. Keresztyén szép énekek), Ta
kratki würtemberki katehismus (1585.
Rövid würtembergi katekizmus), Agenda (1589.
Szertartáskönyv).
Adam Bohorič (1520-1598?)
A szlovén protestánsok közül laikusnak számító tanárember Rajhenburg
(ma Brestanica) környékén született. Wittembergben tanult Philipp Melanchtonnál,
majd hazatérte után Krkóban iskolát alapított. 1566-ban a rendi iskola
igazgatója lett Ljubljanában. 1598-ben száműzték. Ismeretlen helyen halt meg.
Főleg ábécés könyvek, szótárak és nyelvtanok írásával foglalkozott. Legfőbb
érdeme, hogy egységesítette Trubar és Dalmatin helyesírását, amely egészen a
19. század közepéig, Preeren koráig (ekkor nevezték el
bohoričicának), helyesírási normának számított. A P. Melanchton latin
nyelvtanának mintájára készült Arcticae horulae (1584. Téli órácskák,
nyelvtan) című latin nyelvű műve az első szlovén nyelvtan. Bohorič
a könyvhöz írott terjedelmes előszóban szláv orientációját hangoztatja, s bensőséges
melegséggel és büszkeséggel szól mindarról, ami hazai. Itt fejti ki azt, hogy
minden nemzetnek joga van saját kultúrájához. Egyéb művei: Elementale (1580.
ábécés könyv németül, latinul és szlovénul), Nomenclatura trium linguarum
(1580. latin-német-szlovén szótár).
ELLENREFORMÁCIÓ
A nem túl jelentősnek mondható szlovén ellenreformáció sem
vallási ideológiai, sem pedig irodalmi szempontból nem hozott áttörést a
szlovén kultúra fejlődésében.
Toma Hren (15601630)
Ljubljanában protestáns családban született. Grazban tanult
a jezsuitáknál. Előbb ljubljanai kanonok, majd 1599-ben ljubljanai püspök lett.
Az ellenreformáció vezéralakja, aki üldözte a protestánsokat, imaházaikat
bezáratta vagy leromboltatta, könyveiket elégettette. Nem kedvelte túlságosan
az irodalmat, inkább a zenét és a festészetet. Legfőbb műve az Evangelij inu
listuvi (1613. Evangélium és részletek) valójában lekcionárium, amely
vasárnapra és ünnepnapokra szóló részleteket tartalmaz az Újszövetségből.
Érdekessége, hogy műve alapjául éppen Dalmatin Bibliája szolgált.
BAROKK
A nem túl jelentős ellenreformáció korszakát követően a
szlovén irodalom történetében a 17. század első évtizedétől egészen a század
hetvenes éveinek elejéig igazi mélypont következett be. Ebben az időszakban
egyetlen szlovén nyelvű könyv sem jelent meg. A korszellemnek tudható be, hogy
a század vége felé a vallásos témájú művek mellett (imádságos könyvek, vallásos
elmélkedések, prédikációk, passió-játékok, katekizmusok) megjelennek a
szótárak, lexikográfiai, nyelvtani és egyéb tudományos művek. Ljubljana mint kulturális
központi szerepe egyre határozottabban körvonalazódik. A reformáció íróinak a
szlovén nyelvvel kapcsolatos hitvallása és kiállása a barokk korban követőkre
talál, s ezzel sikerül megvetni a későbbi szlovén irodalmi nyelv alapjait. A
jezsuita szellemiség térnyerése itt is általános. Az iskolákban az oktatás
nyelve a német volt, ami jelentős mértékben akadályozta a szlovén nyelv
fejlődését. Erre az ellentmondásra többen is felhívták a figyelmet.
Ljubljanában 1693-ban megalakult az Academia operosorum, amelynek tagjai
a legkülönfélébb tudományágakat és művészeteket képviselték. A kor egyik
kétségkívül legértékesebb tudományos teljesítménye a nemesi származású Janez
Vajkard Valvasor (1641-1693) német nyelven írott négy kötetes Die Ehre des Herzogthums Crain (Krajina hercegségének dicsősége) című
népismereti-néprajzi munkája. A barokk korban a népi vallásosság elmélyülését
szolgálták az
énekeskönyvek. Ezek közül kettő tekinthető igazán jelentősnek:
Katoli keranskiga vuka peisme (A katolikus keresztény tan énekei, 1729) és a Tobiove bukve (1733.
Tóbiás könyvei).
Matija Kastelec (16201688)
A szlovén barokk tipikus szerzője Kilovče pri Premu-ban
született. Kanonok volt Novo mesto-ban, s itt is halt meg. Elsősorban vallásos
tárgyú műveit már a barokk korra jellemező erőteljes képiség és érzelmi
túlfűtöttség jellemzi. Kéziratban maradt Dictionarium latino-carniolanum
(Latin szlovén szótár) című munkája. Fontossabb munkái: Bratovske bukvice s.
roenkranca (1678. A szent rózsafűzér fivéri könyvecskéi), Nebeki cil
(1684. Mennyei cél), Kratki zapopadek potrebnih katolikih naukov (1685.
A szükséges katolikus tanok rövid foglalata), Navuk kristjanski (1688.
Keresztény tan). Irodalmi szempontból kétségkívül a Nebeki cil a
legfontosabb és legértékesebb, mert a szerző a vallásos tárgyú munkába már
kötöttségektől mentesebb nyelvezetet is megjelentet.
Janez Svetokriki (1647 1714)
A szlovén próza fejlődésében jelentős szerep jutott a Kri
pri Vipavi-ban született, igazi nevén Tobija Lionellinek. Apja olasz nemes
volt, anyja szlovén nő. Kapucinusként és rétorként több helyen is megfordult,
szinte az egész szlovénvidéket bejárta. Goriziában halt meg. Barátai
unszolására öt könyvben adta ki prédikációit Sacrum promptuarium (1669-1707.
Szent kézikönyv) címmel. A nagyon szemléletes, eleven vipavai nyelvjáráson
íródott prédikációkötet idegen minták alapján, de mégis eredeti módon
összeállítva kézikönyvnek szánta a lelkészek számára. Prédikációi legértékesebb
része mindig az az elbeszélés, amellyel a hétköznapi életből vett példával
illusztrálja az eszmei mondanivalót. A számos anekdotikus, a hétköznapi életből
vett példát tartalmazó prédikációi tekinthetők a szlovén széppróza előképének.
Oče Hipolit (16671722)
Eredeti neve Janez Adam Gaiger volt. Novo mesto-ban
született, s ő is kapucinus volt. Több kolostorban is megfordult, végül
Kranjban halt meg. Szótára, a Dictionarium trilingue ex tribus nobilissimis
Europae linguis compositum 1711 készült el, ám miután megismerte Adam
Bohorič szótárát, a magáét átdolgozta s elállt a kiadásától. A gazdag
szóanyagot tartalmazó szótár előszavában a protestáns írókhoz hasonlóan a
szlovén nyelv jelentőségét hangsúlyozza. Újra kiadta A. Bohorič Grammatica
latino-germanico-slavonica című művét (1715) és T. Hren Evangelij inu
listuvi (1715) című munkáját. Elsőként fordította le Kempis Tamás Hoja
za Kristusom (1719. Krisztus követése) című korszakos művét.
Romuald (1676-1748)
Igazi nevén Lovrenc Maruič. Gorica
mellett született, úgyszintén kapucinus volt. Működésének egyik helyszínén, kofja Loka-ban 1721-ben német nyelvből lefordított egy passiót.
A kofja Loka-i passiót tekintjük az
első fennmaradt szlovén nyelvű passiónak. A több mint 1000 verssort tartalmazó,
tizenhárom jelentből álló mű bemutatja Ádám és Éva kiűzetését a Paradicsomból,
majd Krisztus keresztre feszítését. A barokk teatralitásra épülő mű nem eredeti
alkotás, ám fontos értéket képvisel benne annak verselése, az ún. knitelverz.
PROTESTÁN ÉS A
KATOLIKUS IRODALOM A MURAVIDÉKEN
A Muravidék a magyar honfoglalást követően hamar a magyar
királyság fennhatósága alá került, s egészen a Trianoni békekötésig annak része
volt. Az itt kibontakozó regionális tájnyelvű irodalom a többi szlovén
területtől elszigetelve, alapvetően magyar hatás alatt fejlődött. A
protestantizmus és katolicizmus eszmeiségének kései, 18. század végi vallásos
művei a magyar szakirodalomban gyakran vendnek nevezett muravidéki
szlovén nyelvjárás vitalitásáról árulkodnak.
tefan Küzmič (1723-1779)
A Strukvociban született evangélikus lelkész szülőfalujától
messze, a somogyi Surdra került el, a jó három évtizeddel korábban oda
települt, elüldözött evangélikus hívek közé. Katekizmust és ábécéskönyvet írt,
lefordított több egyházi éneket, de legfőbb műve a teljes Újszövetség-fordítás
volt, amely Nouvi zakon ali testament
(1771, 1817, 1848, 1883, 1928) címmel számos kiadást ért meg.
Miklo Küzmič (1738-1804)
A muravidéki katolikus irodalom atyja Dolnji Slaveči-ben született, iskoláit a győri jezsuitáknál végezte. Ő a
szerzője az első muravidéki katolikus könyvnek, a Sveti envangelijomi-nak
(1780. Szent evangéliumok). Kiadott katekizmust, ábécés könyvet, és imakönyvet.
FELVILÁGOSODÁS
A kelet-közép-európai országokban a felvilágosodás egyik
szellemi ága, a jozefinizmus a társadalom megváltoztatását, a másik pedig, a
janzenizmus az egyház belső reformját célozta meg mindkettő jelentős
visszhangra lelt a szlovének körében is. A napóleoni Illír Tartományok
(1809-1813) létrejöttével a szlovén társadalom minden szintjén, így a
kultúrában is jelentős változások következnek be. A szlovén nyelv egyre nagyobb
szerephez jut. A felvilágosodás vezető szlovén költője, Valentin Vodnik úgy
véli, hogy a tudományok elsajátítását minden nemzetnek a saját anyanyelvén kell
elkezdenie. A szlovén értelmiségiek tábora megnő, s általuk fokozatosan
formálódik az új szlovén irodalom. A nyelvi tudat erősödése révén számos
kruzsok és szerény intézmény jön létre, amelyek egyre határozottabban hallatják
a hangjukat főképpen tudományos kérdésekben. A kor irodalma egyre inkább
eltávolodik az egyházi és vallásos témáktól, s fokozatosan erősödik benne az
újkori irodalmakra jellemző individuális és világi jelleg. A szlovén
felvilágosodás csupán átmeneti, nem a nagy irodalmi beteljesülés korszaka,
hanem egyfajta intézményi készülődés a nagy fordulatra, amely a romantika
korában teljesedik ki. Az európai klasszicizmus esztétikai elvei inkább csak a
szándék szintjén realizálódnak. Mivel a szlovén felvilágosodás eszmevilágában kitüntetett
szerepet kap a köznép művelődése, számos praktikus, ezt szolgáló mű jelenik meg
(ábécés könyvek, olvasókönyvek, egyházi énekeskönyvek, tudományos és
ismeretterjesztő munkák stb.). A szépirodalomban ebben a korban a vezető
műfajok a líra és a dráma. A szlovén felvilágosodás jelentős teljesítménye a
három kötetben megjelent, a világi költészet kezdetét jelző Pisanice (1779-1781.
Kötetek) című irodalmi almanach. Ezt Marko Pohlin rendtársai és a ferencesek
alapították a bécsi Musenalmanach mintájára, benne a barokk és a
klasszicista költészet közismert versformáit találjuk.
Marko Pohlin (17351801)
Ljubljanában született. Ágoston-rendi szerzetes volt.
Mariabrunnban halt meg, ahol iskoláit is végezte. Termékeny írónak számított,
összesen közel húsz könyvet jelentett meg, főleg tankönyveket, imakönyveket és
prédikációkat. Legjelentősebb műve a német nyelven írott nyelvtana volt, a Kraynska
gramatika (1768. Krajnai nyelvtan), amelyben többek között a szlovén
verseléssel is foglalkozik. E művében fejtette ki azt, hogy az új szlovén
irodalmi nyelvnek a ljubljanai nyelvet kell megtenni. Környezetéből került ki
az a fiatal szerzetesi kör, amely kiadta a Pisanice című almanachot. Őt
tekintjük a szlovén felvilágosodás eszmei atyjának. Sokoldalúsága főképpen a
praktikus művek megjelentetése révén jutott kifejezésre.
iga Zois (17471819)
Triesztben született, apja olasz volt, anyja szlovén. Nemesi
származású apja révén óriási vagyonra tett szert, vaskohói voltak. Napóleon
idején csődbe jutott. Itáliában végezte tanulmányait, főleg a
természettudomány vonzotta. A legjelentősebb szlovén értelmiségi csoportosulás,
a Zois-kör az ő irányításával működött. Hathatós anyagi támogatást
nyújtott a vezető értelmiségieknek, így a fiatal Jernej Kopitarnak is. Bár
költői tehetséggel megáldott ember volt maga is, jelentősége mégis abban áll,
hogy kezdeményezőként lépett fel a szlovén szépirodalom és tudomány megteremtésében.
Számos irodalmi (a folklór jelentősége) és tudományos nyelvészeti elképzelésével
(pannon elmélet) megelőzte korát. Az utókor főleg irodalomszervező
jelentősége miatt tartja számon.
Anton Toma Linhart (17561795)
Radovljicában született, cseh kereskedő család gyermekeként.
Belépett a ciszterciek közé, de otthagyta őket. Bécsben tanult egy ideig.
Ljubljanában különféle hivatalnoki állásokat töltött be. A legváltozatosabb műfajokban
tette magát próbára. Első szépirodalmi próbálkozásai német nyelven születtek. A
német Sturm und Drang esztétikai elveiből merítő Miss Jenny Love (1780)
című tragédiája skót földön játszódik, a romlott földesúr és a romlatlan
polgárlány kapcsolatáról szól. A Blumen aus Krain (1781. Krajna virágai)
fiatalkori német verseit tartalmazza. A Zois-körben elsősorban történelemmel és
drámával foglalkozott. A Versuch einer Geschichte von Krain und den übringen
Ländern der südlichen Slaven Oesterreichs (1788-1791. Történelmi vázlat
Krajna és Ausztria délszlávok lakta többi tartományáról) című munkájában a karantanizmus
és az ausztroszlavizmus álláspontjára helyezkedett. A szlovén
irodalomtörténetbe két szlovén nyelvű drámával írta be a nevét. A
felvilágosodás eszmevilágából kinövő upanova Micka
(1789. Micka, a falubíró leánya) Joseph Richter Die Feldmühle (Vidéki
malom) című darabjának az átdolgozása. Az egyfelvonásos, intrikákkal teli mű az
egészséges, dolgos parasztok (upan, Micka, Ane) és a romlott, henyélő, aljas
próbálkozásaiba belebukó nemes (Tulpenheim) szembenállásáról szól. Másik
darabja, a Ta veseli dan ali Matiček se eni
(1790. Az örömteli nap avagy Matiček házasodik) című
komédiai, amely Beaumarchai Figaró házassága című komédiájának
adaptálása, úgyszintén szerelmi bonyodalmakról szól. Ebben is a földesúr és az
józan gondolkodású paraszt állnak szemben egymással. Az eleven szlovén
nyelvezeten írott darabban a nyilvánvaló feudalizmusellenes tendencia itt is a
nemzeti értékek védelmével párosul. Mindkét dráma jelentős lökést adott a
szlovén dráma fejlődésének.
Valentin Vodnik (17581819)
Ljubljanában született. Apja kocsmáros volt. Novo mesto-ban
és Ljubljanában tanult, majd belépett a ferences rendbe. Vidéki helyszíneken
szolgált, Zois körébe került. 1798-ban a ljubljanai gimnázium tanára lett. A napóleoni
Illír Tartományban gimnáziumi igazgató lett. Napóleon bukása után az osztrákok
nyugdíjaztatták. Őt tekintjük az első tudatos szlovén költőnek. Gazdag
életművet hagyott hátra. Kiadott iskolai tankönyveket németül és szlovénul,
nyelvtanokat, kalendáriumokat, még szakácskönyvet is. Két önálló verseskötete
jelent meg: Pesme za pokuino (1806. Kísérleti
versek) és a Pesmi za brambovce (1809. Honvédő versek), amelyben osztrák
Napoleon-ellenes hazafias verseket jelentetett meg. Fontos írása a Povedanje
od slovenskega jezika (A szlovén nyelvről), amelyben a szlávok
elterjedtségéről, történelméről és irodalmáról értekezik. Költészetében a
felvilágosodás racionális eszmevilágát fokozatosan váltja fel s spontán érzelmi
attitűd. Versei tematikája igen változatos. Írt hazafias, buzdító verseket: Zadovoljni
Kranjec (Az elégedett krajnai), Dramilo mojim rojakom (Ébresztő
honfitársaimnak), természeti ódákat: Vrac,
politikai ódát: Ilirija oivljena (Újjáéledt Illíria), állatmeséket: Kranjski
in nemki konj (A krajnai és a
német ló). Költői hitvallását, amelyben szlovén elkötelezettségről is
vall, a Moj spominek (Emlékművem) című őszinte versében fogalmazta meg.
Jernej Kopitar (1780 1844)
A Zois-kör legismertebb tagja a marno
alatti Repnjében született. Apja módos paraszt volt. Ljubljanában járt
gimnáziumba. Zoisnál házitanító lett, majd titkár és könyvtáros. Bécsbe ment
jogot tanulni. Kinevezték az udvarnál a szláv művek cenzorává. Udvari tanácsos
lett.
Csak németül és latinul írt. Kopitart tekintjük a modern szlavisztika
megalapítójának. Első tudományos igényű nyelvtanában, a Grammatik de
slavischen Sprache in Krain, Kärnten und Steiermark (1808 1809) a szlávok
összefogását hirdette és a szlovén nyelv megújítását szorgalmazta a népnyelv
alapján. Glagolita Clozianus (1836) című könyvében jelentette meg a
szlovén középkori irodalom legbecsesebb emlékét, a Freisingi nyelvemlékeket.
Itt fejtette ki azt a nézetét, hogy az egyházi szláv nyelv a pannon-szlávból
fejlődött ki.
ROMANTIKA
A 19. század első felében Kelet-Közép-Európában politikai síkon
egymásnak feszülnek az osztrák centralista törekvések és a különféle népek függetlenedési
szándékai. A szlovének magatartását alapvetően az ausztroszlavizmus,
azaz egyfajta lojalitás jellemzi. Bár az illír eszme, a délszláv összefogás,
itt is visszhangra talált, ám főképpen France Preerennek a szlovén nemzet
saját kulturális fejlődéséhez való joga melletti kiállása kétségtelenné és
végérvényessé tette a szlovének elkülönülését. Érthető tehát, hogy a szlovén
romantika teljes mértékben összefonódott a kor legjelentősebb költőjének,
France Preerennek a pályájával és legfontosabb irodalmi almanachjának, a Krajnska
Čbelica-nak a történetével, amely összesen öt kötetben jelent meg (1830,
1831, 1832, 1834, 1848). Működését a cenzúra folyamatosan és éberen figyelte.
Jernej Kopitarnak mint cenzornak számos kritikus észrevétele volt főleg
annak romantikus irányultsága miatt. Az egységes szlovén irodalmi nyelv ekkor
formálódik. E körül két ellentétes nézet csap össze. Jernej Kopitar a szerb Vuk
Karadić példáját követve a népnyelvet szerette volna
megtenni irodalmi nyelvnek, a kor legjelentősebb esztétája, Matija Čop pedig
úgy vélte, hogy korszerű és fejlett nyelvet kell létrehozni, amely a polgárság
és az értelmiség kulturális kommunikációjára alkalmas. Éppen ezért nem lehet a
népnyelvre alapozni, hanem hagyni kell érvényesülni a külső hatásokat. Az addig
egyeduralkodó helyesírást, az ún. bohoričica-t felváltja a horvát
Ljudevit Gaj helyesírási reformja révén létrejött gajica. A költészet
vezető műfajnak számított, mert Čop úgy vélte, hogy ebben valósulhat meg a
leginkább a nyelv megújításának a programja. A költészet magára vállalta nemzet
sorskérdéseinek a megfogalmazását. Az individuum problémái másodlagossá váltak.
Ebből az alapállásból sajátos feszültség keletkezett, amelynek feloldására tett
kísérletek tetten érhetőek Preeren költészetében is. A szlovén irodalomban a
romantika nem létezik tiszta formájában: keverednek benne klasszicista, rokokó
és preromantikus elemek.
Matija Čop (1797 1835)
irovnicában született paraszti
családban. Ljubljanában és Bécsben járt gimnáziumba. Egy évig a ljubljanai
hittudományon tanult, de otthagyta és gimnáziumban tanított. 1820. és 1822.
között Fiumében dolgozott, ahol kapcsolatba került az olasz és az angol
nyelvvel, ezt követően 1822. és 1827. között a lembergi egyetemen tanított. Klasszika
filológus volt, de foglalkozott a modern nyelvekkel és irodalommal. 1827-ben
visszatért Ljubljanába, előbb a gimnáziumban tanított, majd a líceumi könyvtár
könyvtárosa lett. 1835-ben a Szávába fulladt. A rendkívüli képességű és tudású irodalmi
szervező közel húsz nyelvet ismert, a kor legfelkészültebb elméleti szakembere
volt, korai halálával nagy veszteség érte a szlovén romantikát. Slowenischer
ABC-Krieg (1833. Szlovén abc-háború) című munkájában Kopitárral vitázva a
Gaj-féle helyesírás átvételét javasolja. Itt fejti ki nézeteit az új irodalmi
nyelvvel kapcsolatban. A paraszti nyelv szerinte nem alkalmas arra, hogy az
irodalmi nyelv szerepét átvegye. A Slowenische Literatur (1830. Szlovén
irodalom) című mű, amely életében nem jelent meg, az első komoly történeti
áttekintés a szlovén irodalomról. Ebbe belefoglalta Preerent is. Čop a romantikus filozófia alapjain állt, Kant dualista ember-
és világszemléletét vallotta. Elitista szemlélet jellemezte, hiszen úgy vélte,
a magas művészettel az értelmiséget kell megcélozni, a tömegek pedig majd
felfejlődnek. Jelentős hatást gyakorolt Preerenre. Az első irodalomkritikus,
irodalomelméleti szakember és irodalomtörténész volt, aki az európai romantikát
akarta meghonosítani a szlovéneknél és akinek nézeteiben a modern romantikus
felfogás volt uralkodó.
France Preeren (18001849)
A Ljubljanától északra található
Vrba nevű kis falucskában született. A módos parasztcsaládban felcseperedett
ifjút papi pályára szánták, ám ő ljubljanai gimnáziumi tanulmányai befejeztével
Bécsben a jogra iratkozott be. Érdeklődése egyre inkább az irodalom felé
fordult. Első versei is Bécsben születtek, amelyeket aztán be is mutatott
Jernej Kopitarnak, aki hűvösen tartózkodó volt az ifjú költővel és lírájával
szemben.
Preeren
költészetének első szakaszában a német balladairodalom klasszikusának,
Gottfried August Bürgernek (17471794) a hatása és az anakreóni költészeti
ihletettség érezhető. Preeren első jelentősebb és figyelemre méltó versét, a Povodni
mo (A víziember) című
balladát a hazai néphagyományból is merítve írta meg, amelyben a frivol és
könnyűvérű leány esetét meséli el, akit a víziember a halálba táncoltat. E kis
korai remekműben már megcsillan későbbi költészetének összes erénye: az
események drámai és mesteri fokozása, továbbá a lírai nyelvezet és kifejezésmód
természetes folyása és eleganciája.
Tanulmányait
1828-ban fejezi be, s végleg hazatér, hogy az éppen formálódó hazai irodalmi élet
meghatározó személyiségévé váljon. Legodaadóbb szövetségese Matija Čop lesz,
aki szellemi útmutatásával segíti Preerent romantikus költői fejlődésének
kibontakozásában egészen tragikus haláláig. Nagy hatású Slovo od mladosti
(Búcsú az ifjúságtól) című elégikus hangszerelésű versében a költő korai és
kissé komor számvetést végez addigi életével. A múlttal való szembenézés, egy
életszakasz lezárása, rezignált és értékelő visszapillantás az elmúlt ifjúságra
kedves témája volt a romantikus költőknek. Hasonló számvetés végzett Petőfi is
az Itt benn vagyok a férfikor nyarában című versében, amely akár
hasonmása is lehetne a Preerenének.
A támadásoktól
kísért hazai költői indulás egész pályáján meghatározóvá válik. Szabadelvűsége
miatt szakmai karrierje is akadozik. Magánéletében sem lel nyugalmat. A nagy
szerelem őt is eléri: 1833-ban megismerkedik Julija Primiccel, egy gazdag
ljubljanai kereskedő leányával, legtöbb szerelmes versének nagy múzsájával, aki
a mélyről érkezett költő lángolását visszautasítja. Preeren szerelmi
lírájának csúcspontját éppen a Julijához írott Gazele (Gázelek, 1833) és
a Sonetni venec (Szonettkoszorú, 1834) jelentik. A Szonettkoszorú
a költő máig legtöbbet elemzett, mesterien megkomponált, a szlovén
szépirodalomban előzmények nélküli műve. Ebben is, miként oly sok mindenben,
Preeren valóságos iskolát teremtett a szlovén irodalomban. A klasszikus
szonettkoszorú szabályai szerint megkomponált műben a költő a romantikában is
jól ismert és közkedvelt módon a haza és a szeretett hölgy iránti érzés között
vívódik, s megkísérli megteremteni az igazi harmóniát.
Csalódásait a
szerelmi kudarcon kívül csak tetézte, hogy 1835-ben a Szávába fulladt ifjúkora
leghűségesebb barátja és költészetének legodaadóbb híve, Matija Čop. Lírai hozadéka
e válságos időszaknak a szlovén költészet máig legnagyobb hatású klasszikus
műve, az 1836-ban megjelent Krst pri Savici (Keresztelő a Savicánál)
című romantikus poéma. A költői elbeszélésben felelevenedik a szlovénség
történelmének legfontosabb kora, a kereszténység felvétele. A mű pogány főhőse,
Črtomir, a régi szlovén hit harcias védelmezőjeként súlyos belső válsággal néz
szembe: a pogány hitvilág pusztulását maga is elkerülhetetlennek érzi, s
belátja, utat kell engedni az idegenek képviselte kereszténységnek, hiszen
szerelme, Bogomila is az új hitre tért. Szerelmük testi, földi beteljesedése
lehetetlenné válik, mert Bogomila kolostorba vonul. Így fonódik össze ismét a
nemzet és az egyén sorsa, s e reménytelen ellentmondásban a végső vesztes
mindig az elveihez ragaszkodó individuum.
Bár korábban
elutasította a Kopitar-féle népdal ihletésű költészetet, a harmincas évek
végétől figyelme egyre inkább a népköltészet felé fordult. Ettől kezdve a
népdal, miként korábban az olasz és a spanyol líra, fontos ihletője lesz
költészetének.
A szerelmi csalódás és barátja
tragikus halála után magánélete még zaklatottabbá válik. Fittyet hányva a kor
szokásainak, élettársi kapcsolatban lép egy kiskorú leánnyal, akitől három
törvénytelen gyermeke is születik. A Nezakonska mati (A leányanya) című
versében megrázóan realisztikus képet fest a kitaszított leány fájdalmáról,
akinek egyedüli vigasza törvénytelenül született csöpp gyermeke. A negyvenes
évek közepének legnagyobb hatású költeménye a Zdravljica (Pohárköszöntő),
ma a szlovének himnusza. Bordalba bújtatott igazi politikai vers ez, amely Ferdinánd
császár 1844-es ljubljanai látogatásának alkalmából íródott. A derűs, anakreóni
és pajkos verskezdet után nemzetéhez fordul a költő, a szláv egységet hirdeti,
élteti népe leányait és ifjait, s miként Petőfi, ő is a világszabadság eljöttét
jövendöli.
France
Preeren a szlovén költészet első szintetizáló lírikusa volt. Verseinek
klasszicista hangszerelésű poétikai szövetét át- meg átjárta az európai nagy
romantikusokra jellemző szerelmi és politikai szenvedély, a szuverén egyén
apoteózisa és a világ elveszett harmóniáját megteremtő új rendbe vetett hit.
Stanko Vraz (18101851)
Kelet-Stájerországban, a Cerovec nevű kis faluban született
szegény paraszt szülőktől. Igazi neve Jakob Fras volt. Előbb Mariborban tanult,
majd pedig Grazban. Hamar kapcsolatba került Preerennel és körével, de mivel
korai versei azon a nyelvjáráson születtek, amelyet a ljubljanai szellemei
közeg nem tudott elfogadni (stájer), hamar eltávolodott tőlük, s a horvát illír
mozgalomhoz csatlakozott, horvát költővé lett. Szlovén nyelven írott fiatalkori
versei sokáig kéziratban maradtak. Ezekben a versekben egy igazi romantikus
költő nyilatkozik meg, aki az egész világot láttatja. Az eszmék és a valóság
között ingadozó, a szerelmi, hazafias és a költői elhivatottság témaköreit felvázoló
költő, Preerennel ellentétben, minden tekintetben igyekszik megszabadulni a
kötöttségektől. Igazi helyét a szlovén irodalomban máig nem jelölték ki.
REALIZMUS
A 19. század második felében a romantikát fokozatosan váltja
fel a realista stílusirányzat. A több évtizedes fáziskésés nem szlovén
sajátosság, ez jellemzi a térség irodalmait is. Változatlanul él a
felvilágosodásból gyökerező utilitarist felfogás, mely szerint az irodalom a
nemzeti eszme, az erkölcs és a nevelés szolgálatában kell hogy álljon. A
politikai életben egyre inkább érlelődik a monarchián belüli egyenlőség
gondolata, számos, a szlovén kultúra fejlődése szempontjából fontos intézmény,
társaság jön létre. A politikai érdekek mentén szerveződő új folyóiratok jelzik
a szlovén társadalom érettségét. A kor legjelentősebb szerzői az elbeszélő
próza fontosságát hangsúlyozzák, emiatt a líra háttérbe szorul. Többféle
prózatípus alakul ki. Az uralkodó modell változatlanul az, amely a nemzet
sorskérdéseit boncolgatja. Emellett új, a kor diktálta típus is kialakul,
amelyben megkérdőjeleződik az embernek mint a történések centrumának a szerepe.
E modell kialakulásában a kor divatos szkeptikus filozófiái is szerepet
játszanak. E két típus végtermékeként létrejön a világirodalomból is közismert
kritikai realista koncepció, amelyet Fran Celestin fogalmaz meg 1883-ban írott Nae obzroje (A mi horizontunk) című
tanulmányában. A szlovén dráma ebben a korban fokozatosan eltávolodik a
felvilágosodásban gyökerező naiv népélet-ábrázolástól, egyre inkább a jelen
aktuális témáit és a történelem sorsfordító eseményeit dolgozza fel. Az
irodalomkritikában és irodalomszemléletben két nézet feszül egymásnak. Fran
Levstik úgy véli, az irodalomnak a népéletről és a történelemről kell szólnia,
középpontba pedig az ember jellemének a fejlődését kell állítani. Josip Stritar
ezzel szemben a poétikai realizmust tekintette követendő mintának, amely
alapvetően a valóság és az ideák szembenállásáról szól. E két elképzelés
szintézisét a már említett Celestin alkotta meg. A szlovén realizmust
koncepciójából következően az erőteljes regionalizmus, a szociális, politikai
és nemzeti témák iránti fogékonyság jellemzi. A többnyire statikusan és
sematikusan ábrázolt hősök a jó-rossz leegyszerűsítő törésvonala mentén
sorakoznak fel, ábrázolásukból hiányzik belső lelki fejlődésük feltárása. A
harmadik személyű elbeszélő mód szinte egyeduralkodónak számít, ami önmagában
is az elbeszélői technikai fejletlenségére utal. A realizmus a szlovén irodalom
történetében az első olyan stílusirányzat, amely a rokon világirodalmi
folyamatokat és törekvéseket is nyomon követve úgy nyújtotta a felzárkózás
esélyét, hogy közben nem mondott le a korábbi korszakokban létrehozott, csakis
a szlovén irodalomra jellemző eredményekről. Legfőbb hozadéka a szlovén
irodalmi tudat megerősödése.
Fran Levstik (1831-1887)
A szlovén realizmus első jelentős szerzője, akinek korai
esztétikai nézetei döntően befolyásolták annak későbbi fejlődését. Szinte
minden műfajban alkotott (líra, próza, dráma, esszé, nyelvészet). Első kötetét,
a Pesmi-t (1854. Versek), amelyben fiatalkori verseit gyűjtötte össze, a
szerelmi tematika dominanciája miatt a konzervatív egyházi körök élesen
támadták. Bár később számos balladát, románcot és elbeszélő költeményt is írt,
irodalmi szempontból két szerelmes versciklusa emelkedik ki, a Tonine pesmi (Antónia
dalai) és a Franjine pesmi (Franciska dalai). E két ciklusban, mintegy
esztétikai nézeteivel is szembehelyezkedve, a szélsőséges érzelmi hullámzások
ábrázolásával a tiszta szubjektivizmust helyezi előtérbe. A szlovén realizmus
fejlődésének irányvonalát meghatározó két írása 1858-ban jelent meg. A Napake
slovenskega pisanja (A szlovén irodalom hibái) című dolgozatában elsősorban
nyelvi kérdésekkel foglalkozik, a szlovén nyelvnek a germanizmusoktól történő
megtisztítását sürgeti, s visszatérést a népnyelvhez. Itt fejti ki, hogy
korszerű irodalomkritika nélkül nincs korszerű irodalom. Másik fontos írása
valójában egy útleírás, Popotovanje od Litije do Čatea (Utazás Litijától Čateig). Ebben az
elbeszélő próza műfaji vezető szerepét hangsúlyozza, s az irodalmi
megújhodásban fontos szerepet szán a folklórnak. Ennek a szépírói programnak
kétségkívüli beteljesedése a Martin Krpan című népmesei ihletésű
klasszikus elbeszélése. Alapötletét a közismert Pegam in Lamberger
(Pegam és Lamberger) című románcból merítette. Martin Krpan mint szlovén
népmesei hős Bécset is megjárva legyőzi Brdavsot. Levstik szembeállítja a józan
paraszti gondolkodásmódot és a nemesi képmutatást. Két drámát is írt: Juntez
(1855) címmel rövid népi bohózatot és Tugomer (1876) címmel történelmi
drámát.
Janez Trdina (1830-1905)
Termékeny és sokoldalú szerző volt, aki személyes életének
tapasztalatait irodalmi rangra emelte. Varazsdi és fiumei hosszú szolgálatának
tapasztalatait és élményeit a ma már fontos kordokumentumnak számító Spomini
(1867-68. Emlékeim), Bachovi huzarji in Iliri (1903. Bach huszárai és az
illírek) és a Hrvaki spomini (1885-87.
Horvátországi emlékeim) című visszaemlékezéseiben közölte. Trdina munkásságának
igazi jelentőségét azok a szépirodalmi művek adják, amelyekben eredeti módon
nyúlt a szlovén néphagyományhoz. Pripovedka od Glasan-Boga (1850.
Glasan-isten története) című művében többek között a szlovének Mátyás-mítosza
elevenedik meg. Legjelentősebb műve a Bajke in povesti o Gorjancih (1882-1888.
Regék és mesék a gorjanci emberekről) című gyűjteményes kötet, amelyben Trdina
a sokrétű népi hagyomány szövegeit aktualizálja. A történetek népi keretét
érintetlenül hagyva célzatos kulturális és politikai irányt szab az
eseményeknek. Feldolgozásai népszerűsége nem csupán a politikai célzatosságból
fakad, hanem stílusának gördülékenységéből és kidolgozottságából.
Simon Jenko (1835-1869)
Két korszak, a romantika és a realizmus határán költőként és
íróként is egyként jelentős a szlovén irodalomban. A szlovén prózába három
elbeszéléssel írta be a nevét: Spomini (1858. Visszaemlékezések), Tilka
(1858), Jeprki učitelj (1858. A jeprcai tanító). Jenko hősei hétköznapi
falusi emberek, akik hiába igyekeznek kitörni helyzetükből, vágyaik
elérhetetlenek. Az író elsőként alkalmazza a szlovén prózában a hősök belső
ábrázolását, ezért tekintjük őt a pszichológiai realizmus előfutárának. Egyetlen
verseskötete jelent meg életében, Pesmi (1865. Versek) címmel, amelyet a
kritika értetlenül fogadott. Jenko kötetében a vallomásos líra van túlsúlyban. A
valósággal szembesülő lírai én folyamatosan a létezés hiábavalóságát
konstatálja. E dezillúzió egyenesen a nihilizmusba torkollik. A szlovén lírában
fontos hidat képez a romantika és a modernizmus között. A Preeren-örökséggel
való sajátos irodalmi leszámolásként értelmezhető az Ognjeplamtič (1855)
című eposzparódiája, amely életében nem jelent meg.
Josip Stritar (1836-1923)
Preeren költészetének jelentőségét elsőként ő ismerte fel. Fontos
szerepet játszott a szlovén szépirodalom európai felzárkózásában. Igyekezett
minden műfajban érvényre juttatni irodalmi szemléletét. Elméleti ismereteit
Bécsben alapozta meg, sokat utazott Európa-szerte. Számos esszéjében és
kritikájában a művészi alkotás autonóm mivolta mellett állt ki. Emiatt több
támadás is érte. Esztétikai nézetei érvényre jutása érdekében Bécsben elindítja
a Zvon (1870) című irodalmi folyóiratot, amely jelentős szerepet játszik
a hazai konzervatív irodalom egyeduralmának megszakításában. Pesmi (1869.
Versek) című első kötetében az intim és a szatirikus versek vannak túlsúlyban.
A tiszta költői formákat kereste. Nézetével, mely szerint a költészet senkinek
sem szolgál, jelentős mértékben közelített a kor idealista esztétikájához.
Később keletkezett Dunajski soneti (1872. Bécsi szonettek) című
kötetében a maradiságot ostorozó szatíra válik egyeduralkodóvá. Prózája jól
felismerhető nyugat-európai mintákat követve (Goethe) a schopenhaueri világfájdalmat
helyezi középpontba. Legsikerültebb prózai műve az önéletrajzi ihletésű Zorin
(1870) című levélregény, amelynek főhőse a szerelemből és a társadalomból
kiábrándulva öngyilkosságot követ el. Josip Stritar irodalomesztétikai
elképzelései fontos szerepet játszanak a szlovén szépirodalom többszólamúvá
válásban és a modernizmus előkészítésében.
Simon Gregorčič (1844-1906)
A szlovén Tengermellék szülötte. A Stritar-féle iskola
követője volt. A fokozódó olasz politikai és szellemi nyomás következtében
költészetének legfőbb ihlető forrása a hazaszeretet lett. A szlovén tájról
írott versei, így például a Soča (Isonzó) című, politikai üzenetet is
közvetítenek. Költészetének másik fontos témavilága minden bizonnyal papi
hivatásával függött össze - az egyén lelki szétszakítottsága. Belső kételyeit
mélyen átélt őszinteséggel vallja meg komor antologikus verseiben, a Človeka nikar (Embert soha!) és a Moj
črni plač (Sötét gúnyám)
címűekben. A keresztény hit és eszmevilág nem tud győzedelmeskedni az egyre
zaklatottabbá és kaotikusabbá váló világban. A szlovén költői nyelv mestere
volt. Versei zeneisége is hozzájárult máig tartó népszerűségéhez. Négy kötete
jelent meg életében Poezije (1882, 1888, 1902, 1904. Versek) címmel.
Josip Jurčič (1844-1881)
Elsősorban prózaíróként volt jelentős. Mivel maga is
gyűjtött népmeséket és népdalokat, művészetére kezdetben jelentős hatással volt
a népköltészet. Spomini na deda (1863. Emlékezés nagyapámra) című műve
erről tanúskodik. Novelláiban és regényeiben részben a jelen problémáival
foglalkozik, részben pedig a történelmi múlttal. Történelmi témájú regényeit
Domen (1864), Hči mestnega sodnika (1866. A városi bíró leánya), Rokovnjači (1881. Zsiványok) a mesteri cselekményszövés és a gyakori moralizálás jellemzi.
A jelen problémáival foglalkozó művei Deseti brat (1866. Tizedik
testvér), Boidar Tirtelj
(1867), Sosedov sin (1868. A szomszéd fia), Lepa
Vida (1877. Szép Vida) - hátterében a szlovén nemzeti értékek és érdekek
állnak. Hősei falusi és városi különcök és magányos, csalódott értelmiségiek.
Legjelentősebb műve a Deseti brat (1866. Tizedik testvér) című regénye,
amelyet az irodalomtörténet-írás az első szlovén társadalmi regényként tart
számon. A falu-város ellentétre épülő mű egy értelmiségi férfi és a földesúr
leányának szerelmét meséli el.
Ivan Tavčar (1851-1923)
A szlovén lírai realizmus legjelentősebb prózaírója.
Liberális politikai meggyőződése minden egyes művén átüt. Elbeszélői
mentalitásának leginkább a történelmi téma felelt meg, mert erőteljes
fantáziája ott tudott igazán érvényesülni, s a jelen problémáit ott tudta
igazán tiszta és értelmezhető formákba önteni. Legjelentősebb történelmi témájú
művei: Ivan Solnce (1885-1886), Izza kongresa (1905-1908. A
kongresszus alatt), Visoka kronika (1919. Visokói krónika). A jelen problémáival foglalkozó
műveiben a városi léttel és a falu élet szociális nyomorával, a hétköznapi
hősökben munkáló szenvedéllyel foglalkozik. Átfogó realista képet e két
világról nem tudott nyújtani. A falusi létformát és a parasztságot emelte
piedesztálra. Erről szólnak a Med gorami (1876-1888. Hegyek között), Mrtva
srca (1884. Holt szívek), V Zali (1894. Zalában) és a Cvetje v
jeseni (1917. Őszi virágok) című művei.
Máig maradandó műve a Visokói krónika című történelmi
regénye, amely a 17. század ellenreformációjának korában játszódik, s valóságos
történelmi tablót nyújt a kor paraszti társadalmáról. E kései történelmi
regényben a hazai táj, az otthon, a szülőföld ad értelmet a létezésnek.
Janko Kersnik (1852-1897)
A szlovén realista stílusirányzat kétségkívül legjelentősebb
alkotója, akinek regényei sok szállal kapcsolódnak az orosz (Turgenyev,
Tolsztoj) és a francia (Flaubert) realizmushoz is. Sokoldalú író volt,
művészete elsősorban regényeiben és novelláiban bontakozott ki, de a szlovén
tárcairodalomban is maradandót alkotott. Legjelentősebb művei: Kmetske slike
(1882-1891. Falusi képek), Agitator (1885. Agitátor), Rolin in Vrjanko (1889), Jara gospoda (1893.
Parvenük), Očetov greh (1894. Atyai vétek). Kersniket elsősorban a jelen problémái foglalkoztatják. Hitelesen
ábrázolja a vidéki kisvárosok unalmas hétköznapjait. Nem véletlenül kedvenc
hőse a parvenü, hiszen általa mutathat rá a szlovén társadalom alapvető
ellentmondásaira. Írói nagysága a hiteles környezetábrázolásban mutatkozik meg
igazán. A paraszti világról nyújtott képeiben pszichológiailag hiteles hősök
jelennek meg, akik az új kor kihívásaival néznek szembe. Legsikerültebb regénye
a Parvenük. Ebben a szlovén kispolgári létforma szociológiai és
pszichológiai mozgatóit veszi számba. E zárt világgal, annak morális
képmutatásával kerül szembe a főhősnő (Ančka). Tragikus
bukása, miként a hozzá hasonló világirodalmi hősnőké (Bovaryné, Anna Karenina),
elkerülhetetlen. Kersnik lírai realista prózájában már megjelennek a
szimbolista kifejezőeszközök is, ezért a szlovén próza fejlődésében kitüntetett
helye van.
Anton Akerc (1856-1912)
Ha van a költészetben realizmus, akkor Akerc lírája annak
tekinthető. Küldetéses költőnek tekintette magát, aki tendenciózus művészetével
hatni akart. Minden bizonnyal ezzel magyarázható későbbi költői hanyatlása is.
Közel tíz verseskötete jelent meg. Költészetének csúcspontját kétségkívül a
tartalmi és poétikai szempontból gazdag Balade in romance (1890. Balladák
és románcok) című kötet jelenti. E kötetben döntően a jelen problémáival
foglalkozik, de megjelenik a történelmi tematika is, amely későbbi
költészetének fontos ihlető forrása lesz. Számos versében, miként a Mejnik
(A határkő) és Anka címűekben, kitűnő falusi életképeket nyújt. A
történelmi múlt mindig a jelen értelmezését szolgálja. Tablószerű epikus
kompozíciójában, a Stara pravda-ban (Ősi jog) emléket állít a
horvát-szlovén parasztlázadások korának.
MODERN
A múlt század 90-es éveinek második fele fordulópontot jelentett
a szlovén irodalom fejlődésében. A romantika, a realizmus és a naturalizmus
hazafiaskodó, erőtlenné és egyre színtelenebbé váló stílusirányzata ellen a
klasszikus modernség esztétikájával felvértezve új nemzedék veszi fel a küzdelmet.
Az irodalom tematikai és szerkezeti megújításának programját hirdető generáció
az egyént állítja az irodalmi művek középpontjába, szabadulni akar attól az
ideológiailag determinált és elkötelezett esztétikától, amely mindvégig
jellemezte a szlovén irodalmat. A tragikus sorsú Dragotin Kette és Josip Murn,
továbbá Ivan Cankar és Oton upančič - ők négyen a szlovén moderna
(klasszikus modernség) legjelesebb alkotói.
A kor megjelölésére a szlovén irodalomtörténet-írás a újromantika
kifejezést is használja. Nem egységes stílusirányzatról van szó. Keverednek
benne a romantikus szubjektivizmus, dekadencia, impresszionizmus, szimbolizmus,
népköltészeti elemek, később az expresszionizmus. Ebben a korban megtörténik a
szlovén szépirodalom műfaji kiteljesedése. A lírában főképpen a vallomásos,
szerelmes és gondolati versek dominálnak. Kezdetben a szonett forma a népszerű,
de később a költők új és szabadabb versalakzatokkal próbálkoznak. A prózában a
regényt felváltják a hangulatok kifejezésére is alkalmasabb rövidebb formák, a
novella és karcolat. A nemzeti sorskérdések mellett egyre inkább előtérbe kerül
a hősök belső világa. Az egyes szám első személyű elbeszélő forma megjelenése
az új esztétika érvényre jutását jelzi. A szlovén drámában változatos témákkal
találkozunk. Itt a modernizmus esztétikája nem érvényesül annyira szembetűnően,
mint a líra és a próza esetében, azért akad néhány szimbolista darab is.
Dragotin Kette (1876-1899)
Tragikusan fiatalon halt meg a híres-hírhedt ljubljanai
egykori cukorgyár nyomortanyáján. Az életmű egyetlen kötetből áll, amely csak
halála után jelent meg Poezije (1900. Versek) címmel. Néhány balladán és
románcon kívül főképpen szerelmes, gondolati és tájleíró verseket írt.
Költészete az eszmék és a valóság világának összebékíthetetlenségéről szól. Szerelmi
költészetében az erőteljes impresszionista jegyek mellett a szlovén népdal
stílusjegyei is kimutathatóak, így például a Jagned (Jegenye) című
versben. A táj része a költői hangulatnak, s háttérként felerősíti a lírai én
belső világának rezonanciáit. A romantikus lángolás és a szenzualitás között
vergődő szerelmesben mindig a szellem diadalmaskodik, éppen ezért időnként
finom iróniával is találkozunk. Gondolati költészetében az Istent kereső lírai
ént látjuk. A Moj Bog (Én Istenem) című szonettciklus életfilozófiájának
egyik foglalata. Kette harmonikus költészete alapvetően a 19. századi
romantikus lírára épül, de élete alkonyán számos modernista, dekadens,
szimbolista és impresszionista jeggyel gazdagodik.
Josip Murn (1879-1901)
Kette sorsában osztozott, ő is a cukorgyárban halt meg. Az ő
versei is halála után, egyetlen kötetben jelentek meg Pesmi in romance (1903.
Versek és románcok) címmel. Költészete azonban minden tekintetben eltért Kette
költészetétől. Különös érzékenység, melankólia és létbizonytalanság árad a
lírájából. A természeti táj impresszionista leírása nem önmagáért való és nem
öncélú, mindig összefonódik az egyén létezését, az élet értelmét firtató
kérdésekkel, így a Sneg (Hó) című versben is. A szimbolista esztétika
jegyében a mélyen átélt természetben a dolgok különös és titokzatos kapcsolatba
kerülnek egymással. A szerelmi költészetben nem alkotott eredetit, Fin de
siècle című romantikus versciklusában szerelmi csalódását írja le, s
megkérdőjelezi a létezés értelmét is. Murn költészetében sajátos színt
képviselnek az ún. falusi témájú versek, amelyekben tetten érhető a népdal
hatása. A költő két világot állít szembe egymással: a nyugalmat és békét kínáló
falusit és a zaklatott városit. Az ismertebbek közé tartozik a Kmečka pesem (Parasztvers).
Murn nem kedvelte a kötött versformákat, többnyire pátoszmentes, egyszerű szabadverseket
írt. A tiszta lírát művelte.
Ivan Cankar (1876-1918)
A szlovén modern Európa-szerte ismert írója. Közel tíz évig
élt Bécsben, s onnan alakította a 20. század elejének szlovén irodalmát. A
modernisták közül az ő életműve a legösszetettebb és a legsokoldalúbb. A szubjektivizmust
helyezte a művészet középpontjába. Minden műfajban alkotott, roppant gazdag
életművet hagyott hátra. Főképpen a rövidebb prózai alakzatokat kedvelte, igazi
nagyregényt nem írt. Szépírói fejlődésében szokás három szakaszt
megkülönböztetni. Alkotói korszakának első szakaszában főképpen versírással
próbálkozott. Erotika (1899) című kötetével, amely a hazai romantikus
lírai hagyományból merített, végérvényesen búcsút mondott a költészetnek. A
szlovén modern négyesfogatának másik három tagját, Kettét, Murnt és upančičot sokkal hivatottabbnak és tehetségesebbnek érezte
annak művelésére. Korai alkotói korszakának prózája kezdetben a realista és
naturalista hagyományból merített, amelytől azonban hamar elszakadt, hogy a
dekadens és impresszionista Vinjete (1899) című kötetével végérvényesen
elkötelezze magát az általa teremtett új szlovén prózastílus mellett. Második
alkotói korszaka alapvetően a bécsi évekkel esik egybe (1900-1909). Ekkor
főképpen elbeszéléseket, novellákat, kisregényeket és drámákat írt. Gyakran
személyes, életrajzi ihletésű műveiben elsősorban a szociális nyomorral és a társadalmi
igazságtalanságokkal foglalkozik, így a Na klancu (1902. Szegénysoron)
című regényében, amelyet édesanyja és annak családja nyomorúságos sorsa
ihletett. Új színt jelentett a szlovén szépirodalomban pszichológiai
tematikájú, kórházban játszódó Hia Marije pomočnice (1904. Mária szeretetháza) című műve, amelyben tizennégy beteg,
a halállal szembesülő, fülledt erotikus lázálmokat kergető pubertás leány
életével ismerkedünk meg. Egyfajta népi fordulatként is értelmezhető a Potepuh
Marko in kralj Matja (1905. Mihaszna Marko és Mátyás
király). Ebben a szlovén néphagyomány közismert Mátyás-toposzát tematizálja. A Martin
Kačur-ban (1906.
Egy idealista élete) annak a tanító értelmiséginek a sorsát mutatja be, aki az
elmaradott környezettel való küzdelemben bukik el, a Sluga Jernej in njegova
pravica-ban (1907. Jernej szolgalegény igazsága) pedig a sorsába
beletörődni nem akaró, a jogot és az igazságosságot megkülönböztetni képtelen
lázadó szolgalegényét. A korszakot lezáró mű a szlovén művész sorsát népi
fogantatású modern mesében feldolgozó Kurent (1909). Érett szakaszának
drámáiban és komédiáiban a szlovén nyárspolgárral, a politikai képmutatással és
a szlovén falu szociális elmaradottságával foglalkozik: Za narodov blagor (1901.
A nép javára), Jakob Ruda (1901), Kralj Betajnove (1902. Betajnova
királya). Alkotói korszakának harmadik periódusában (1909-1918) ismét a
karcolatokhoz tér vissza. A befelé fordulás impresszionista és szimbolista
karcolataiban elsősorban saját életével vet számot: Moje ivljenje (1914. Életem), Podobe iz sanj (1917. Álomképek). Ivan
Cankar a szlovén prózai és drámai nyelv radikális megújítója. Nála a prózai
mondat egyúttal lírai mondat is gondosan megszerkesztett, az elbeszélő belső
világának ritmusában komponált. Személyes sorsának irodalmi ábrázolásával a
szlovénség sorskérdéseit is megfogalmazta. France Preeren
mellett a másik világirodalmi rangú szlovén író.
Oton upančič (1878-1949)
A szlovén modern igazán az ő költészetében teljesedett ki.
Alkotói korszakának korai szakaszában elsősorban a francia szimbolista
költészet és a dekadencia ihlette. A Čaa opojnosti (1899. A mámor
kelyhe) több ciklusra osztott kötet, amelyben a szerelmi tematika dominál. Az
intim létszférába való belemerüléssel kiiktatódik a külső világ, minden vers
mintha csak a pillanat impresszionista lenyomata volna. A Čez plan (1904.
A fennsíkon át) című kötetben emléket állít korán elhunyt költőbarátainak,
Kettének és Murnnak. A költőtársak elveszte miatt érzett fájdalmon
felülemelkedik, a Vseh ivih dan (Minden élők napja) című versben már-már új vitalista
filozófiát hirdet. Ettől kezdve költészetében egyre erősödik a szimbolizmus
hatása. A Samogovori (1908. Magánbeszéd) a mélypont kötete, amelyben
expresszionista jegyek is felbukkannak, s általános pesszimizmus jellemzi. A
címadó hosszú versben, a Magánbeszédben a centrumba állított lírai én
egyszerre öleli magához a világot és a hazát. A Duma című versben e
kettősség valóságosan is kétszólamúvá válik: hazafias romantika (női hang),
kozmopolitizmus (férfi hang). Vitalista világfelfogásának egyenes
következményeként upančič minden egyes válságos alkotói
korszakában megleli a kivezető utat. V zarje Vidove (1920. Vid napjának
hajnalán) az individuum feloldódásának, a világba való integrálódásának a kötete.
A Kovaka (Kovácsok dala) című, a szlovén összefogást hirdető versében sajátos
módon keveredik a szintaktikailag megszakított zaklatott szabadvers a rímes
kötöttséggel. Utolsó verseskötete, a Zimzelen pod snegom (1945. Örökzöld
a hó alatt) a második világháború népfelszabadító küzdelmeinek állít emléket. Számos
önálló, a gyermekeknek szánt verseskötete is megjelent. upančič a
szlovén költői nyelv igazi virtuóza volt. A 20. század első felének minden
egyes irányzata megérintette, úgy állította mindvégig következetesen lírájának
középpontjába a szlovén nép sorskérdéseit, hogy közben a világra is figyelt.
A KÉT
VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTTI IRODALOM
A szlovén irodalomtörténet periodizációjában napjainkhoz
közeledvén az irodalomtörténészek egyre nagyobb előszeretettel folyamodnak
olyan irodalmon kívüli periodizációs megjelölésekhez, mint pl. a történelmi
periódusok (ezt fejezetünk címe is jelzi), vagy egyes szerzők születéséhez vagy
irodalmi indulásához köthető időpontok. Ennek oka természetesen az egyre
bonyolultabbá váló, átfedéseket és széttartásokat sem nélkülöző irodalmi
irányzatokban és áramlatokban keresendő.
Próbáljuk meg áttekinteni, mi történt a szlovénok lakta
területeken az első világháború után.
Az OsztrákMagyar Monarchia délszláv nemzetei 1918. október
28án először megalakították a SzlovénHorvátSzerb Államot. Mivel azonban
Olaszország közvetlenül a háború után elfoglalta a szlovén és horvát
területek nagy részét, északon pedig az osztrákokkal folytak a harcok a határvonalért,
egy jó hónappal később az újonnan létrejött állam az antanthatalmak nyomására
arra kényszerült, hogy egyesüljön a Szerb Királysággal, létrehozván a
SzerbHorvátSzlovén Királyságot. Noha a szlovénok rövidesen rájöttek, hogy az
új államalakulat nem váltja valóra álmaikat, mégis nagy lépést tettek előre,
hiszen többek között a kulturális fejlődés útjából elgördült minden akadály
szlovén lett a közélet és az iskolák nyelve, megalapították a ljubljanai
egyetemet, új galériák, színházak, könyvkiadók jöttek létre, és nem sokkal
később (1938ban) életre hívták a szlovén tudományos és művészeti akadémiát.
A szlovén irodalom a moderna idején Preeren óta először
szinkronba került az európai irodalommal, az első világháború után azonban
ismét a lemaradás jelei mutatkoztak, ami még nyilvánvalóbbá vált a harmincas
években. Az 1920as években a legerősebb irodalmi irányzat az expresszionizmus
volt, amely a szlovén irodalomban nagy mértékben egybeesett a német és osztrák
expresszionista törekvésekkel (tartalmi szembeszegülés az impresszionizmus
érzéki tapasztalatával, a világ észlelésének esztétikai harmóniájával, az ember
széttöredezett lényének, válságának, szorongásainak kifejezésére irányuló
szándék, a civilizációval és kapitalizmussal szembeni ellenszegülés, formailag
pedig a bibliai stílus és pátosz követése, az uralkodó műnemben, a lírában a
szabadvers túlsúlya, amelynek ritmusa gyakran kötetlen, a ritmikus prózához
közelít, a rímek mellett gyakori az egyes mondatrészek paralelizmusa), másrészt
sajátos szlovén vonásokat is mutat, amelyek közül a legszembetűnőbb a régebbi
irányzatok, elsősorban a moderna és a szimbolizmus meghatározó hatása. A
szlovén irodalomtörténetírás hagyományosan az expresszionizmus három
változatáról beszél: a vallásos, a proletárszociális és a kozmikusvizionális
expresszionizmusról.
Legfontosabb képviselői Srečko Kosovel, Anton Podbevek,
Anton Vodnik, Tone Selikar, Miran Jarc és Boo Voduek költők, valamint Ivan
Pregelj, Miran Jarc és Slavko Grum prózaírók. Ez utóbbi a korszak
legjelentősebb drámaírója is.
A húszas és harmincas évek fordulóján, amikor a délszláv
államban, amelyet időközben Jugoszláviának kereszteltek át, fokozódott a
nemzetek közötti, gazdasági és szociális válság, és a király diktatúrát
vezetett be, a szlovén irodalomban megjelent egy másfajta, egyszerűbb, a
valósághoz közvetlenebbül kapcsolódó írásmód, amely sok szempontból ellentéte
volt az addig uralkodó, kifejezetten szubjektív beszédmódnak. Bizonyos
értelemben folytatása volt a 19. századi realizmusnak, ugyanakkor érezni rajta
a moderna és az expresszionizmus tapasztalatát. Alkotásmódja előterében a
való élet megmutatása áll, hangsúlyos szerephez jut az egyén életének
társadalmi aspektusa, elsősorban a kisemberek (szegényparasztok és munkások)
sorsa, a polgári élet képei csak ritkán jelennek meg, akkor is éles kritikai
fényben. A baloldali beállítottságú szerzők az olvasók társadalmi tudatosságára
kívántak hatni, és bizonyos mértékig befolyásolni őket, ám mindez sokkal
kevésbé volt tendenciózus, mint például a szocialista realizmus szovjet
szerzőinél. A magyar irodalomban talán a népi írók szociografikus írásaihoz
hasonlíthatnánk e műveket. A szlovén irodalomtörténet, némi terminológiai
tanácstalanság után társadalmi realizmusnak keresztelte el ezt az irodalmat.
Elsősorban az elbeszélő prózára jellemző, legjellegzetesebb formája a családi
és közösségi életet terjedelmes leírásokban ábrázoló regény, amely az egyén
sorsát társadalmi, osztály és nemzeti meghatározottságában mutatja be (Preihov
Voranc, Miko Kranjec). Hasonlóképpen e kor kisebb számú drámái is a realista
és naturalista drámából nőttek ki, és jellemző kritikai éllel rajzolják meg a
társadalmitörténeti erővonalakat (Bratko Kreft). Az expresszionizmus
virágkorában uralkodó költészet érthető módon itt már nem olyan termékeny, mint
a próza, a verseket rendezett, állandó sorok és versszakok, megszokott
metaforák, hagyományos formanyelv, beszédszerűség jellemzi (Mile Klopčič, Tone
Selikar).
Hozzávetőlegesen a fentiekkel egy időben vagy kissé
korábban indultak a keresztény írók, akik baloldali kollégáikétól eltérő
irodalmat képviseltek, amely sok szállal kötődött a német Új Tárgyiassághoz,
ezért rájuk is ezt a gyűjtőfogalmat szoktuk alkalmazni. Maradandót elsősorban a
költészet terén alkottak. E költők, akik között szép számmal voltak egykori
expresszionisták, búcsút mondtak az expresszionista vízióknak, parttalan
áradásnak és eksztázisnak, az általuk használt kötött vagy szabad versben a
hétköznapok sokszor szándékoltan kemény, konkrét nyelve kapott hangot. Józanul
közvetítették az ember lélekrajzát és az őt körülvevő tárgyiasságot (Edvard
Kocbek, Boo Voduek). Előfordul, hogy nehéz éles határt vonni a szociális
realizmus és az új tárgyiasság között, ám mivel ez utóbbi ideológiailag
kevésbé determinált, mint a szociális realizmus, ide sorolhatjuk kimondottan
baloldali szerzők, pl. Bratko Kreft, Ju Kozak, Mile Klopčič műveit is.
A két háború közötti időszakban számosan voltak olyan
alkotók is, akik kívül maradtak az uralkodó irányzatokon. Közülük a legtöbben a
moderna hagyományát folytatták, amit az expresszionizmus, szociális realizmus
és új tárgyiasság elemeivel tettek termékenyebbé. Sokan közülük megőrizték
hitüket az ember egyszeriségében. A költők közül Alojz Gradnik, a prózaírók
közül France Bevk, Ju Kozak és Vladimir Bartol emelkedik ki.
A harmincas évek végén a szlovén irodalomban megjelent egy,
a szociális realizmussal ellentétes irányzat is, amely az expresszionizmusból
indult költőknél egyfajta új szimbolizmusban nyilvánult meg. Az irodalom
lényegét a szellemi és formai szépség keresésében látták azok a költők, akiknek
költészete az ötvenes években teljesedett ki (Cene Vipotnik, Joe Udovič).
Srečko Kosovel (19041926)
Költészete a moderna hagyományaiban gyökerezik, különösen
a Josip Murnféle impresszionizmusban, az ő verseiben azonban több az
expresszív és szimbolikus elem. Jó példa erre Balada (Ballada) című
verse, amelyben egy pillanatnyi esemény (a vadász lelő egy madarat) mélyebb
értelmezést nyer, ha tudjuk, hogy a vers keletkezése idején Kosovel
szülőföldje, a Karsztvidék, ahol az esemény történik, Mussolini
Olaszországához tartozott, a vadászok pedig olaszok. Idővel költészetében
túlsúlyba kerültek az olyan expresszionista elemek, mint a pátosz, a vizionálás
és a diszharmónia, sokszor pedig ugyanazok a motívumok térnek vissza verseiben:
a Karsztvidék, anya, halál. Két legtisztábban expresszionista műve, az Ekstaza
smrti (A halál eksztázisa) című vers és a Tragedija na oceanu (Tragédia
az óceánon) című versciklus, amelyek a régi Európa halálát vizionálják, a Tragédia
pedig az új civilizáció és új ember elképzelésével is foglalkozik. 1967ben
nagy feltűnést keltett Kosovel addig ismeretlen verseinek kiadása, amelyek
témája hasonlít expresszionista verseihez (ellenállás, a társadalom vádolása,
apokaliptikus víziók, új ethosz és emberideál hirdetése egy célelvűen
kiteljesedő világfolyamat nevében), formájukat tekintve azonban avantgarde
versek voltak (jelszavak, jelmondatok, technikai és matematikai képletek,
asszociációk, szürrealista képek). Mivel ő maga konstrukcióknak (vagy röviden
konsnak) nevezte őket, az irodalomtörténet konstruktivista versekként tartja
őket számon. Smeh kralja Dade (Dada király nevetése) című versét
értelmezhetjük politikai aktualitásként is, az egyes politikai erők
tevékenységét betiltó törvény elleni tiltakozásként.
Ivan Pregelj (18831960)
A húszas évek központi íróegyénisége. Műveiben
expresszionista összetevőkön kívül számos más elem is van, ami az előző irányzatokhoz,
a modernizmushoz és a 19. századi realizmushoz közelíti. Ide tartoznak
elbeszélés és regénytörténeteinek alapsémái, amelyek szinte kivétel nélkül
történelmi témát dolgoznak fel a reformáció és ellenreformáció,
parasztfelkelések, a felvilágosodás és barokk korából, valamint jellemző
regényalakjai (különcök, lángoló szenvedélyű kivételes emberek, törvénytelen
gyerekek, csábítók, áldozatul eső ártatlan lányok). Korszerűbbnek hat mámoros,
patetikus, biblikusan ünnepélyes, drámai, barokkosan túlfűtött stílusa. Mindez
megtalálható Plebanus Johannes (1920) című regényében, amelynek főhőse,
a vikárius, a 15. századi pestisjárvány szörnyűséges jelenetei közepette a
testiség és a hivatása által megkövetelt szellemiség valamint a hite által
szintén tiltott, hatalommal szembeni engedetlenség között őrlődik.
Slavko Grum (19011949)
Karcolatai és novellái, amelyek beteg emberek szörnyű,
szorongással teli, patologikus világát láttatják, a szlovén expresszionista
próza legjobb darabjai. A pszichoanalízis hatását érezhetően magán viselő
főműve, az Dogodek v mestu Gogi (1930. Esemény Goga városában) című
dráma egy kisváros lakóinak beszűkült, fülledt életét, kiéletlen ösztöneit és
indulatait voltaképpen absztrakt szereplőkön keresztül jeleníti meg. A darab
csak a második világháború után kapta meg az őt megillető helyet, amikor a
szlovén színházművészet fejlődése lehetővé tette méltó színrevitelét.
Preihov Voranc (18931950)
Írásainak középpontjában mindig a kisember áll, aki az
igazságtalan társadalmi viszonyok áldozatául esik. Legismertebb művei a Samorastniki
(1940. Vadhajtások) című novelláskötet és az első világháborús Doberdob (1940.
Doberdó), a háború után a szlovén Karintiában játszódó Poganica (1939.
Erdei tisztás) és a húszas évek ben egy karintiai szlovén falu életét
bemutató Jamnica (1945. Földindulás) című regények, amelyek hőse
a falu lakóinak közössége.
Edvard Kocbek (19041981)
A 20. század egyik legjelentősebb szlovén költője, írója,
politikusa és gondolkodója. A keresztényszocialisták képviseletében a második
világháborúban a Felszabadítási Front vezetőségi tagja, a háború után magas
politikai funkciókat töltött be, majd félreállították, és hallgatásra ítélték. Zemlja
(1934. Föld) című versgyűjteményében, amelyet a szlovén irodalomtörténet az
expresszionimusból az új tárgyiasságba való átmenet példájaként tart számon, a
paraszti vidék, a munka, háziállatok és a táj szépségét énekli meg, de a
jelenségek mögött sejthető a metafizikus erők és a transzcendens jelenléte.
Szabadversét csak a ritmus választja el a prózától, stílusa és metaforikája a
háború utáni modernizmus előfutára, aki a következő generációk legkiemelkedőbb
képviselőire hatott. A későbbiekben esszé, napló és prózaíróként is kiválót
alkotott, az egzisztencializmus jegyében írt Strah in pogum (1951.
Félelem és bátorság) című kötet négy háborús novellája a szocialista realizmus
uralmának végét jelölő egyik legfontosabb szlovén irodalmi mű.
Alojz Gradnik (18821967)
Az irodalomtörténet a moderna és az expresszionizmus között
jelölte ki helyét, nem feledkezve meg az újromantika hatásáról. Gradnik a
személyes beszéd, a közvetlen kifejezés költője, akinek lírájában az érett
bölcsesség hangját halljuk, s ezért e versek kiegyensúlyozottnak, statikusnak,
moralizálónak hatnak. Az ember ellentétek halmaza, amelyek közül a legfontosabb
a szerelem és a halál, Eros és Thanatos ellentéte és hasonlósága. A
felsőbbrendű ethoszt a nemzetben Poslednje pismo Ivana Gradnika (Ivan
Gradnik utolsó levele), és a vallásban keresi, amelyben a keresztény
gondolatok mellett a panteizmus is megjelenik és a legfontosabb gondolat a
másik ember felé fordulás V zoreči jeseni (Az érlelő őszben).
Vladimir Bartol (19031967)
Bartol életműve tökéletesen kívül áll a kortárs szlovén
irodalom irányzatain. Írásaiban Nietzsche filozófiája és a freudi
pszichoanalízis erős hatása érződik. Legfontosabb műve az Alamut (1938)
című regény, amely a 11. századi muzulmán öngyilkos merénylők történetét
eleveníti fel, sokáig visszhangtalan maradt, és csak később figyeltek fel rá
Szlovéniában és a világban.
A MÁSODIK
VILÁGHÁBORÚ IRODALMA
Az 1941es év a szlovénok számára nemcsak országuk
megszállását és a megszállókkal folytatott harcot jelentette, hanem a
testvérgyilkos háború kezdetét is, amelynek következményeit a mai napig
viselik. A már korábban is megosztott szlovén társadalom két részre szakadt. A
háború előtti parlamenten kívüli ellenzék egy része (a kommunisták,
keresztényszocialisták, a Sokol mozgalom tagjai és egyes, elsősorban humán
értelmiségiek) létrehozták a Felszabadítási Frontot, amely főleg miután a
kommunisták átvették benne a vezetést a megszállókkal folytatott háborúval
párhuzamosan forradalmat indított el, amellyel a szlovén társadalom másik része
néhány háború előtti párt vezetésével nemcsak szembeszállt, hanem a
kommunistáktól való félelmében a megszállókkal is szövetkezett. A
legtragikusabb események a háború végét követő hetekben történtek, amikor a
győztesek (hozzáférhető adatokból ítélve) 13 ezer valódi vagy vélt ellenfelüket
megölték, a háborúban és az azt követő mészárlásokban a mai szlovén területek
háború előtti lakosságából több mint 90 ezer ember esett áldozatul.
A Felszabadítási Front nagy jelentőséget tulajdonított a
kultúra fennmaradásának, vezetősége, amelynek tagja volt Josip Vidmar
irodalomkritikus és esztéta, valamint a már említett Edvard Kocbek költő,
esszéíró, a hatalmi harc területének tekintette a kultúrát. A
partizánegységekben, amelyeket a legnagyobb szlovén alkotókról neveztek el,
számos kiváló művész volt, a felszabadított területeken kulturális
rendezvényeket tartottak. A Felszabadítási Frontnak volt rádiója és tábori
színháza. A megszállt területeken kulturális szilenciumot rendeltek el, tilos
volt mindenfajta kulturális és tudományos együttműködés a megszállókkal, ami alól
részben kivételt képezett az egyetem, a Tudományos Akadémia és a Nemzeti
Színház.
A Felszabadítási Fronthoz tartozó írók körében a társadalmi
realizmus volt az uralkodó irányzat. A programszerűen kinyilatkoztató, egyszerű
formanyelvű, könnyen érthető szövegek, amelyek vezérmotívuma a felszabadító és
forradalmi harcokban cselekvő ember, közvetlenül szolgálta a megszállók elleni
harcot és a forradalmat. Azok a szerzők is így kezdtek írni, akik azelőtt
egészen másfajta beszédmódot képviseltek, pl. Oton upančič, aki hosszú
hallgatás után ekkor ismét megszólalt. Nagy lendülettel tömeges irodalmi
termelés vette kezdetét, elsősorban a költészetben. A népszerű verseknek,
elsősorban népdaloknak számos átirata született a szükség szorongatott
állapotában, a táborokban, számos egyszerű ember írt kiváló és megrázó sorokat.
A költészet túlsúlya jellemezte ezt az időszakot, a prózai
művek rövidek voltak, a drámai műfajok közül kiemelkedik a humoros jelenet,
amelynek mestere Vitomil Zupan volt, és az egyfelvonásosok, amelyeket Mile
Klopčič és Matej Bor írt, aki az egyetlen, e korban keletkezett, Raztrganci (1944.
Rongyosok) című dráma szerzője is.
Az irodalmi művek illegálisan és a felszabadított
területeken jelentek meg. Közülük Matej Bor és Karel Destovnik Kajuh köteteit
emlegeti legtöbbet az utókor.
A másik oldalon is voltak kiváló költőegyéniségek, a
legérdekesebbek France Balantič és Ivan Hribovek versei, műveik azonban nem
köthetők közvetlenül a háborús irodalomhoz.
Karel Destovnik Kajuh (19221944)
A partizánköltők közül az ő verseiben valósult meg a
legmeggyőzőbben a háborús és az egyéni, intim tematika egybefonódása,
leginkább szerelmi költészetében (Bosa pojdiva, dekle, obsorej Jöjj,
lányka, mezítláb, Samo en cvet, en čenjev cvet Fehér virág, cseresznye
virága) és az anyafiú szeretetről szóló versekben (Materi padlega
partizana Az elesett partizán anyjához).
A MÁSODIK
VILÁGHÁBORÚ UTÁNI IRODALOM
A háborúban a partizánok győztek, ami egyúttal a forradalom
győzelmét is jelentette. A vérgőzös első heteket évek követték, amelyekre a
koncepciós perek nyomták rá bélyegüket. A legfontosabb politikai eseményt a
TitóSztálin konfliktus jelentette, amely lényegesen megváltoztatta a perek
forgatókönyvét is: az elkövetkező évek koncepciós pereinek áldozatait nem a
kapitalista imperialistákkal hanem a sztálinista imperialistákkal szőtt
összeesküvés nevében ítélték el. A hatalom később kifinomultabb eszközökhöz
folyamodott, így az ötvenes évekre az elítéltek száma csökkent. Természetesen
ezután is váltogatták egymást a keményebb és puhább időszakok: a hatvanas
évekre a nagyobb szabadság és a kisemberek életszínvonalának javulása jellemző,
a hetvenes években a politikai szabadságjogok szűkülését az állam által felvett
hiteleknek köszönhetően az állampolgárok mindennapi életének kényelmesebbé
válása tette elviselhetőbbé. Josip Broz Tito halála után a nyolcvanas években a
hitelek törlesztése nyomán elmélyült a gazdasági válság, amely Jugoszláviában
fellobbantotta a soha feledésbe nem merült nemzetiségi és politikai
ellentéteket. Mindez 1991ben kirobbantotta a háborút, amely Szlovéniában 10
napig tartott és 62 emberéletet követelt. Jugoszlávia szétesése után megalakult
a független és demokratikus Szlovén Köztársaság.
A második világháborút követő években a szlovén irodalomban
egyeduralkodó volt a szovjet mintájú szocialista realizmus, amelynek termékeit
itt nem szükséges megemlítenünk, ám ezzel egyidőben megjelent néhány mű,
amelyek túlmutattak a sematizmuson, mint például a háború után kiadott első
szlovén regény, Ferdo Godina Bele tulpike (1945. Tavirózsa) című
alkotása, amely egy vidéki pap életét helyezi középpontjába. A szocialista
realizmus viszonylag gyorsan, az ötvenes évek elejére kifulladt. Az ezt követő
időszakot az egyre szélesedő pluralizmus jellemzi, amely napjainkban is tart.
Ezt szükséges megjegyeznünk annak tudatosításához, hogy a jelen vázlat arra
tesz kísérletet, hogy egy korszak legszembetűnőbb jellegzetességeit
rendszerezze, azzal azonban tisztában kell lennünk, hogy egy jelenséggel egy
időben (és egyre inkább) párhuzamosan léteznek más, talán kevésbé fontos, főleg
a közelmúlt időszakából származó irányzatok is.
Az ún. társadalmi realizmus hozzávetőlegesen az ötvenes évek
közepéig tartott. Szerzői elsősorban a vidéki emberekről, parasztokról írtak,
nagy sokszor szentimentális együttérzéssel, egyre gyakrabban pedig
kritizálták a szocialista rendszer bürokráciáját és igazságtalanságait (a
lírában Matej Bor, az elbeszélő prózában Ivan Potrč és Ciril Kosmač, a drámában
Matej Bor és Igor Torkar). Ebben az időben megjelent néhány fiatalabb
literátor, akik a szociális realizmusból indultak, ám műveikben a városi
tematikát helyezték előtérbe, formanyelvük pedig sokkal modernebb volt (Ivo
Minatti, Janez Menart, Tone Pavček, Ciril Zlobec, Lojze Krakar, Kajetan Kovič
költők, Beno Zupančič, Lojze Kovačič, Vladimir Kavčič, Pavle Zidar prózaírók).
Egyes irodalomtörténészek elsősorban a fenti költőkkel kapcsolatban
intimizmusról beszélnek. A háború előtti irányzatok is folytatódtak, az
expresszionizmustól és új tárgyiasságtól kezdve az újromantikáig és
szimbolizmusig színesedett a paletta (Edvard Kocbek költő és író, Cene Vipotnik
és Joe Udovič költők, Alojz Rebula prózaíró, Joe Javorek drámaíró, Andrej
Hieng dráma és prózaíró).
1960 körül jelentkezett egy új generáció, amelynek tagjai
nem sokkal a háború előtt születtek. Intellektuálisan főként az
egzisztencializmus hatott rájuk: egy olyan világ, amelyben nincs értelem és
érték, értelmetlennek tűnt a szemükben, az emberi élet nemkülönben, amelyben az
egyének közötti kapcsolatok kiüresedtek, elidegenedtek. A leggyakoribb témák a
félelem és a halál élménye, figyelemreméltó az aktuális politikai kérdésekben
elfoglalt kritikus álláspont. Formanyelvükben igen különböző utakon jártak, a
legkülönbözőbb régebbi és újabb irányzatokhoz kötődtek, többen a modernizmus
útját egyengették (a költészetben Dane Zajc, Gregor Strnia, Veno Taufer,
Svetlana Makarovič, Niko Grafenauer, az elbeszélő prózában Vitomil Zupan,
Dominik Smole, Peter Boič, Vladimir Kavčič, Lojze Kovačič, a drámában Dominik
Smole, Primo Kozak, Peter Boič).
A hatvanas évek közepén a szlovén irodalomban megjelent
egyfajta következetes, olykor egészen szélsőséges modernizmus, ezért
beszélhetünk radikális modernizmusról, ultramodernizmusról és neoavantgarderól.
Jellemző a tudatfolyam, a belső monológ, a rendezetlen asszociációk. A két
leglényegesebb jelenség a szabad, szellemes nyelvi játék (ludizmus), valamint
a szubjektivitás (a prózában a pszichologizálás) szélsőséges kerülése, a tárgyi
világ egyenjogúsítása és középpontba állítása (reizmus). A legradikálisabb
esetben a szavaktól is megszabadultak (konkrét költészet), és grafikai jelek
segítségével hoztak létre szövegeket. A drámaírás az abszurd színház mintájára
lerombolta a cselekmény logikus építményét. A legfontosabb szerzők: Toma
alamun és Niko Grafenauer költők, Rudi eligo Florjan Lipu, Joe Snoj, Marko
vabič, Emil Filipčič prózaírók, Duan Jovanović, Milan Jesih, Emil Filipčič
drámaírók.
A hetvenes évek második felében a modernizmus alábbhagyott,
a modernizmust követő irodalmárok kezdtek a hagyományok felé fordulni és a
régebbi eszközöket is felhasználni, ami már természetesen nem hasonlított arra,
ami eredetileg volt. Így alakultak ki a posztmodernizmus kezdetei. A líra
témájában, formai motívumaiban a népi, mitikus, szimbolista tradíció felé
fordult (Svetlana Makarovič, Ivo Svetina, Milan Jesih, Boris A. Novak), az
elbeszélő prózában ismét megjelenik a regény és a novella klasszikusabb formája
(Drago Jančar, Branko Gradinik, Mate Dolenc), a drámában visszatért az
értelmes dialógus, történet és modalitás (Duan Jovanovič, Drago Jančar, Rudi
eligo).
A nyolcvanas években nagy visszhangot váltott ki néhány
olyan, gyakran hagyományosan megírt regény, amelyekben az idősebb
generációkhoz tartozó szerzők a háború utáni történelem addig tabutémának
számító eseményeit dolgozták fel (Igor Torkar, Branko Hofman, Lojze Kovačič,
Joe Snoj). Ezzel egy időben megjelent egy új generáció. Jól szervezett
csoportot alkottak (az írók és a kritikusok a Literatura című folyóirat és az
Alephkönyvsorozat köré csoportosultak), mégis nehéz mindegyikükre jellemző
közös nevezőt találni. Talán legegyszerűbb közös nevező számukra a metafikciós
próza (Andrej Blatnik, Igor Brato), amelynek referenciái más irodalmi művek,
nehezebb dolgunk van a lírával, amelyben Ale Debeljak és Jure Potokar között
még csak találunk néhány hasonlóságot (palimpszesztek, töredékesség, párbeszéd
az elsősorban modernista hagyománnyal), ám egészen más utat jár Maja
Vidmar bátor érzékiérzelmi női költészete, ismét mások Alojz Ihan nagyot
csattanó verses történetei. A szlovén irodalomtörténetírás e sokszínűségre a
posztmodern gyűjtőfogalmat használja, és ide sorolja néhány idősebb szerző
ebben az időszakban keletkezett műveit is a szlovén lírában a legtisztábban
posztmodern alkotások Milan Jesih Szonettjei.
A kilencvenes években a demokratikus új szlovén állam
megalakulásával végérvényesen megszűnt az irodalom társadalmi küldetése, amely
a nemzeti identitás hordozójának és a politikai viszonyok kritikusának szerepét
osztotta rá. Az irodalom felszabadult a nyomasztó feladat alól, ám ezzel
legbiztosabb témáját is elveszítette. Kevéssel azelőtt, a nyolcvanas évek
második felében számos irodalmár döntő politikai és morális szerepet játszott
a kibontakozó függetlenségi folyamatban, az írószövetség pedig kulcsszerephez
jutott, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a legtöbb demokratikus politikai
mozgalom és párt az ő falai között szerveződött.
A kilencvenes években és az új évezred elején még nehezebb
közös nevezőt találni a fontosabb alkotók számára, akiknek száma, a
bevásárlóközpontok világának térnyerésével párhuzamos marginalizálódás
ellenére, ma több, mint bármikor a múltban, s ez a szám csak egyre nő. A fiatal
alkotók most még jobban szerveződnek, mint a nyolcvanas években, több folyóirat
és kiadó köré csoportosulnak. A nyolcvanas években színre lépő generációhoz
hasonlóan tisztelik elődeiket, különösen a költészetben szívesen tekintik a
régebbi műveket kiindulópontnak, idéznek tőlük, ami azért nem minden esetben
jelent elmélyülést is. A kritikusoknak egyre nehezebb dolguk van a fajsúlyosabb
és a kevésbé értékes művek szelekciójával. A fiatalabb költők műveit a
posztmodernizmus, neoszimbolizmus, neointimizmus, minimalizmus fogalmak körébe
sorolják. Gyakori a nyelvről szóló reflexió, a metafizika olykor programszerű
hiánya, a szelíd önirónia. A tárgyi világ ismét az irodalmi alkotások
referenciális keretévé vált, a művek kommunikatívak, a szerelem minden, kevésbé
egészséges formája is gyakori téma; a kilencvenes évek első felében a balkáni
háború is számos versben feltűnik (Boris A. Novak).
Az 1990 után feltűnt legfontosabb szlovén költők: Uro
Zupan, Brane Senegačnik, Peter Semolič, Ale teger, Primo Čučnik, Barbara
Korun, Taja Kramberger, Lucija Stupica, Miklav Komelj. A korszak prózaírónak
talán kissé egyszerűbb közös nevezőt találni. A legfeltűnőbb jelenségek egyike
a magas és kommersz irodalom határainak elmosódása a legkülönfélébb
kommersz műfajok (krimi, útirajz, fantasztikus regény, stb.) alkotásairól
olvashatunk pozitív kritikát a legismertebb kritikusok tollából, és szerzőiket
fontos irodalmi díjakkal tüntetik ki. Az elbeszélő művek kommunikatívabbak,
mint régebben, jellemző rájuk a filmszerűség, leegyszerűsödnek a történetek,
amiket általában egy laza elbeszélő mesél el, akinek a látóköre meglehetősen
beszűkült, látása éles, az önirónia sem áll távol tőle, és a történetet
általában nem olyan poén zárja, amely legszívesebben magában foglalná az egész
világot. Az 1990 után jelentkezett prózaírók közül a legfontosabbak: Zoran
Hočevar, Maja Novak, Andrej E. Skubic, Ale Čar, Nina Kokelj, Duan Čater,
Mojca Kumerdej.
Ciril Kosmač (19101980)
A háború előtt rövidprózai alkotásokat írt, amelyek főhőse
általában tragikus sorsú, élhetetlen különc; a társadalmi és nemzetiségi
kérdéseket (a szlovénok szenvedései a fasiszta Olaszországban) a társadalmi
realizmus többi képviselőjénél nagyobb diszkrécióval kezeli. 1946ban jelent
meg Sreča in kruh (Kenyér és szerencse) című kötete. A háború után
jelent meg két kisregénye a Pomladni dan (1953. Tavaszi nap) és a Balada
o trobenti in oblaku (1956. Ballada a trombitáról és a felhőről), amelyek
tartalmilag a szociális realizmus termékei, de formanyelvük (asszociációs
technika, lírai meditációk, esszészerű elmélkedések) a modern prózához közelíti
őket.
Kajetan Kovič (1931)
A Pesmi tirih (1953. Négyek versei) című, igen
jelentős antológiában indult, amely a társadalmi realizmus végét hirdette.
Fiatalkori lírája intimisztikus, rezignációval telt megtalálhatók benne az
újromantika, szimbolizmus, expresszionizmus, szürrealizmus elemei. Később az
értelem hatalma elől a természetbe menekül, részleges nyugalmat talál az
ellentétekből felépült világban. Költészetében állandóan középpontban állnak az
élet és halál, szerelem és költészet értékei. A klasszikus versformák mestere.
Prózájában is hasonló témákat dolgoz fel: a Ne bog ne
ival (1965. Sem isten, sem állat) című regény főhőse hiába keresi a
tökéletes szerelmet, a Tekma (1970. Verseny) című regény hőse az élet és
a (non)konformizmus értelmét kutatja, a Pot v Trento (1994. Utazás
Trentóba) című regényében a huszadik századi középeurópai történelem
fordulópontjain merülnek fel a lét, az elmúlás és a szerelem kérdései.
Prózájának alakulásában megfigyelhetjük a modern szlovén próza alakváltozásait:
az első regény hagyományosan első személyben íródott, a másodikban a francia
újregény és annak szlovén visszhangja szembetűnő, a harmadikban szinte
játékosan váltakoznak az elbeszélők, felmerül a szerző és az elbeszélő
azonosságának kérdése, stb.
Lojze Kovačič (19282004)
A szociális realizmusból indult, főképpen a kisemberek intim
valósága foglalkoztatta. Prózájában korán integrálta a modernizmus eszköztárát
(tudatfolyam, szürrealista álomleírások). Regényeinek témája szinte kivétel
nélkül önéletrajzi, írásaiban beszámol legbensőségesebb tapasztalatairól (Deček
in smrt /1968. A fiú és a halál/, Sporočila v spanju /1972. Üzenetek
alvás közben/, Pet fragmentov /1981. Öt töredék/ regények) emlékeiben
visszamegy egészen korai gyerekkoráig (Otroke stvari /2003. Gyerekes
dolgok/ regény). Érett műveiben stílusa egyszerűsödik (Prileki
/19841985. Jövevények/ elbeszélés).
Dane Zajc (19292005)
Pogana trava (1958. Felégetett fű) című első
verseskötete átmenet az újromantikus intimizmus és a neoexpresszionista kiáltás
között, amely a háborús és a háború utáni gaztettek szemtanújának
tanúságtétele. Később az értelmetlennek ítélt emberi lét alapvető kérdései
foglalkoztatták, a költő feladata pedig az abszurd meghaladása. Eksztatikus
ritmizált szabadverset ír. Költői drámái a széthullás és meghasonlás filozófiai
kérdését járják körül. Legfontosabb drámája: Voranc (1978) a második
világháborúban játszódik, versben és prózában íródott.
Gregor Strnia (19301987)
Verseinek legfőbb ismérve egyfajta mai szimbolizmus. Versein
érezni erős vonzódását a metafizikához és transzcendenciához, az archetipikus
mítoszok elmélyült ismeretét. Visszatérő motívuma verseinek az emberi lét és a
világ értelmetlensége, amit a költőnek szavakba kell foglalnia. Formanyelvét,
költői beszédmódját a népköltészetből eredeztette, innen való jellegzetes
versformája: három négysoros versszak, amelyeket asszonáncok kötnek össze.
Hasonlóak költői drámái, a legfontosabb: Samorog (1982. Az egyszarvú).
Vitomil Zupan (19141987)
A második világháború idején számos humoros drámajelenetet
írt, figyelmet keltett novelláival is. Legfontosabb műveit 1965 után
publikálta, noha már a harmincas évektől kezdve írta őket. Hatással volt rá a
dekadencia, egzisztencializmus, neonaturalizmus és modernizmus. Regényeinek
főhőse nonkonformista lázadó, kalandvágyó értelmiségi. Legfontosabb regényei: Menuet
za kitaro (1975. Menüett gitárra), Levitan (1982).
Toma alamun (1941)
Központi figurája annak a generációnak, amelyik a huszadik
század hatvanas éveinek közepén radikálisan szakított a hagyományokkal és
bevezette a modernizmust. Kezdetben (első kötete, a Poker /Póker/
1966ban jelent meg) a klasszikus avantgarde (dadaizmus, szürrealizmus), az
amerikai beatnikek költészete és a lingvisztikus költészet hatott rá, a
költészet mint asszociációkon alapuló nyelvi játék. Későbbi lírájában elmélyül
a reflexivitás, érzelmesség és szellemesség. A kezdeti szabadverset később
klasszikus strófák váltják fel. Harmincnál több kötete jelent meg.
Rudi eligo (19352004)
A francia regény hatását mutató Triptih Agate
Schwarzkobler (1968. Agata Schwarzkobler triptichonja) című reisztikus
kisregénye a szlovén prózai modernizmus legradikálisabb alkotásának számít.
Korai drámái is hasonló irányba mutatnak. Később a posztmodern felé indult, a
kortárs életet mítikus szimbolikával kötötte össze (Molčanja /1986.
Hallgatások/ novellák). Késői műveinek politikai tartalma is van: Ana (1984.
Anna) című dráma.
Florjan Lipu (1937)
Modernista technikával (tudatfolyam, szürrealista
látomások), kivételesen gazdag nyelven ír gyakran groteszk és szatirikus
elbeszéléseket az ausztriai Karintiában élő szlovénok életéről. Legfontosabb
műve a Zmote dijaka Tjaa (1972. Tja diák tévedései) című, egy szigorú
egyházi nevelőintézetben nevelkedő fiú életéről és öngyilkosságáról szóló
regény.
Duan Jovanović (1939)
Életművében szorosan összefonódik a drámaírás a darabok
rendezésével. Kezdetben az abszurd színház hatása alatt kifejezetten
modernista darabokat írt (Znamke, nakar e Emilija /1969. Bélyegek, mire
aztán Emilia/), később darabjai realisztikusabbak lettek. Legfontosabb témái a
lét filozófikus kérdései és az aktuális társadalompolitikai problematika.
Legfontosabb drámája: Osvoboditev Skopja (1978. Skopje felszabadítása),
egy gyerek háborús élményeiről szól.
Drago Jančar (1948)
Elbeszélő művészetének, drámáinak és esszéinek központi
témája az egyén sorsa és a történelem, az egyén és a totális hatalom között
feszülő ellentét. A kortárs problematikát előszeretettel helyezi történelmi
díszletek közé, ami a jelentést függetleníti a naptári időtől. Beszédmódja
kezdetben modernista, majd a posztmodern és a klasszicizálás felé tolódik.
Fontosabb művei: Galjot (1978. A gályarab), Posmehljivo poelenje (1993.
Kaján vágyak), Katarina, pav in jezuit (2000. Katarina, a páva és a
jezsuita) regények; Veliki briljantni valček (1985. A nagy briliáns
valcer), Haltat (1994. Hallstatt) drámák.
Ale Debeljak (1961)
Költői indulására (Imena smrti /1985. A halál nevei/)
az a posztmodern meggyőződés nyomta rá bélyegét, hogy már mindent elmondtak és
megírtak. Innen eredeztethetők későbbi, elsősorban szimbolista és modernista
lírájának palimpszesztikus idézetei. A továbbiakban egyszerűsödő
versbeszédében a modern élet alapkérdései foglalkoztatják, lírájában
megjelennek a balkáni háborúra való utalások (Mesto in otrok /1996. A
város és a gyermek/).
Andrej Blatnik (1963)
Kezdetben a metafikció feltétlen híveként ezt a posztmodern
műfajt részesítette előnyben, és megírta az azóta is emblematikus szlovén
metafikciós regényt (Plamenice in solze /1987. Fáklyák és könnyek/),
amely iskolai tankönyv formájában igazi gyakorlótér a források kereséséhez az
egyetemi szemináriumokon. A későbbiekben elsősorban az emberek, legtöbbször két
ember hétköznapi intim viszonya foglalkoztatta (Menjave ko /1990.
Bőr/), majd bizonyos mértékig elbeszéléseiben a társadalmi valóságot is
fókuszba vette (Zakon elje /2000. A vágy törvénye/).
AJÁNLOTT
SZAKIRODALOM
FRIED István LUKÁCS István (szerk.): Hasonlóságok és
különbözőségek. Ujemanja in razhajanja. Budapest, Kossics Alapítvány, 1998.
JANE, Stanko: A szlovén irodalom kistükre. Budapest, Európa
Könyvkiadó, 1973.
KOS, JANKO: Pregled slovenskega slovstva. Ljubljana, Dravna zaloba Slovenije, 1975.
LUKÁCS István: A megváltó Mátyás király
színeváltozásai a szlovén néphagyományban és szépirodalomban. Budapest, Lucidus
Kiadó, 2001.
LUKÁCS István: Közel s távol. Budapest,
ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, 2005.
LUKÁCS, István: Paralele. Slovensko-madarska literarna srečanja. Maribor, Slavistično drutvo Maribor, 2006.
PÁVEL Ágoston: Válogatott tanulmányai
és cikkei. Szombathely 1976.