Szilágyi Imre

A szláv törzsek, a 6. század folyamán részben észak, részben pedig délkelet felől népesítették be a mai Szlovéniát, illetve az ettől északra lévő területeket, valamint a Nyugat-Dunántúl Balatonig húzódó sávját és Isztria egy részét. A 7-től a 11-ik századig az e terület északi részén élő szlávok többségét a karantán törzsszövetség fogta egybe. Az avarok ellen küzdő szláv törzsszövetség élén 624 és 659 között a frank származású Samo állt, akit a szlávok hadisikerei miatt királyukká választottak. A törzsszövetség által birtokolt változó kiterjedésű területet Karantániának, lakóit karantánoknak nevezik a források. Karantánia hatalmi központja a mai Ausztria területén fekvő civitas Carantanum (Maria Saal) volt. Neve a szlávok előtti időkből való, vagy a kar (szikla), vagy a kelta karantos (barát, szövetséges) szóból származik. 745-től a frankok fokozatosan kiterjesztették hatalmukat Karantániára is, s a század második felében a lakosság – némi ellenállás után – felvette a kereszténységet. 828 után a keleti frank területek szlávok által ritkán lakott részeire erőteljes bajor betelepedés indult meg. A Karavankák hegyvonulatától délre, a mai Szlovénia nagy részét magába foglalva egy másik szláv törzsszövetség is kialakult, amelynek területét annak idején a karniolok (Carniolenses) törzséről Karniolának (Carniola) nevezték. Részben e törzs nevéből, részben a meghatározott területet jelentő szláv krajina szóból származik a központi szlovén lakta területek Krajna (Kranjsko) elnevzése. A 10. század második felében egyebek között Kartantánia, Krajna, a Dráva-mente, és a Száva-mente is beletartozott a magyarok ellen védelmül szolgáló határőrvidékek (markok) sávjába. A korábbi szlovén történetírás ezt a széles területet magába foglaló határőrvidéket a Nagy-Karantánia megnevezéssel illette. A 11. század legelején felbomló Karantánia területén már a 11. században kialakulóban volt, és a 13–15. században többé-kevésbé megszilárdult azon történelmi tartományok körvonala, amelyekbe aztán a szlovén települések évszázadokon keresztül betagolódtak: Karintia, Krajna, Stájerország, Görz, a tartományéhoz hasonló helyzetet élvező Trieszt. A szlávokat latin elnevezéssel Sclavi-nak Sclaveni-nek nevezték, míg a germánok a Wenden megjelölést használták. A szlovénok önmagukra alkalmazott megnevezése (Slovenec, Slovenci) a 11–16. század folyamán alakult ki és szilárdult meg. Az etnikai tudatnál azonban ebben az időben hangsúlyosabb volt a tartományhoz való tartozás tudata, s ez egészen a 19. század közepéig, végéig így is maradt. Ehhez az is hozzájárult, hogy a főbb szlovén nyelvjárások között erőteljes különbségek voltak.

A német betelepülés egészen a 15. századig tartott, s ennek következményeként főleg az északi területek teljesen elnémetesedtek, másutt vegyes lakosság alakult ki, de még a többségében szlovénok lakta Krajnában is létrejöttek németek lakta egységek. A 12. század végétől a 15. századig ilyen módon világosan kirajzolódtak az új szlovén etnikai határok. A kialakuló német állam határa egyúttal a szlovénok és a horvátok közötti határt is jelentette, s nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a két rokon nép egymástól eltérő társadalmi, politikai és kulturális fejlődésen ment keresztül.

Karintiában 1122 és 1269 között a Spannheim dinasztiáé volt a fő hatalom, Stájerországban a Babenbergeké, Krajnában pedig a Spannheimeknek az Andechs-Meran családdal kellett vetélkedniük. Karintia területén a salzburgi érsekségnek, Krajnában pedig az aquileiai patriarkátusnak voltak jelentősebb birtokai. Ezeken kívül persze több kisebb hatalommal és vagyonnal rendelkező más világi és egyházi birtokos is volt szlovén területen. A kolostorok közül kiemelkedett az 1136-ban Stičnában létrehozott cisztercita kolostor, amely Krajna gazdasági és kulturális központja volt. A 12–13. század folyamán megindult a városiasodás, fejlődésnek indult az ipar és a kereskedés, megjelentek a céhek, és a 13. századtól kezdve létrejöttek a városi iskolák is.

A Habsburg (és a velencei) uralom kezdete

1270-ben II. Ottokár cseh király jelentős szlovén lakta területek fölött (Karintia, Krajna, 1272-ben Friaul) szerzett hatalmat, de az 1273-ban királlyá választott Habsburg Rudolf magának követelte, és az Ottokár elleni harcokkal, illetve az 1276-ben megkötött bécsi béke segítségével meg is szerezte ezeket a tartományokat. Bár a valódi hatalmat számos terület fölött egy ideig még a görzi grófok gyakorolták, a 14–15. század folyamán a Habsburgok öröklés útján a tényleges hatalmat is megszerezték Szlovénia legnagyobb része felett. A 15. században egyre jelentősebb hatalomra tettek szert a Celjében (Zilli) székelő grófok, akik a magyar történelemben Cilleiek néven váltak ismertté. A Cilleiek és a Habsburgok között kemény hatalmi harc folyt, s amikor Zsigmond király 1436-ban létrehozta a celjei fejedelemséget és a Cilleieknek fejedelmi tisztséget adományozott, ezek a Habsburgokkal teljesen egyenrangúvá váltak. Bár a Cilleiek érdeklődése inkább a szlovén lakta területeken kívülre – Magyarországra és a Balkán félszigetre – irányult, Celjében lévő központi birtokukon otthonra talált az Itáliából érkező reneszánsz kultúra. Az a tény, hogy a Cilleiek központi birtoka szlovén területen volt, valamint tényleges politikai súlyuk, és a kulturális életben betöltött szerepük érthetővé teszi, hogy a Cilleiek a szlovénok körében sokkal pozitívabb értékelést kaptak, mint a magyar történetírásban. A Cilleiek bukása (1456) lehetővé tette a Habsburgok számára, hogy még teljesebbé tegyék a szlovén lakta területek fölötti hatalmukat.

Másfelől 1279 és 1283 között a tengerparti városok – Koper, Izola, Piran – kénytelenek voltak elismerni a Velencei Köztársaság fennhatóságát. 1420-ban pedig Velence kiterjesztette befolyását Isztria egy részére és Friaul tartományra is. Ez utóbbi területet a szlovénok Velencei Szlovénia névvel illetik. Történelmi okok miatt a Velencei Szlovénia bizonyos hivatali és bírói önigazgatással rendelkezett, ami a Velencei Köztársaság 1797-ben bekövetkezett bukásáig fennmaradt. A Habsburg uralom teljessé válása, és a Velencei Köztársaság hódításai következtében jött létre az a 18. század végéig (sőt bizonyos változásokkal egészen 1918-ig) fennmaradt helyzet, hogy a szlovénok három birodalom lakosaivá váltak. Az osztrák császárság alá tartozó szlovénok egyrészt az osztrák örökös tartományok (Stájerország, Karintia, Krajna), másrészt az osztrák fennhatóság alá tartozó görzi grófság és Trieszt lakói voltak. Magyarország területén Vas és Zala megyében éltek szlovénok, a többiek pedig a Velencei Köztársaság által birtokolt településeken.

Reformáció és ellenreformáció

Ljubljanában valószínűleg már a 16. század harmincas éveiben létezett egy protestáns kör, a mozgalomnak igazi lendületet azonban Primož Trubar (1508–1586) tevékenysége adott. Trubar – aki Kálvinénál mérsékeltebb, Zwingli és Luther tanítása közé eső álláspontot foglalt el – számos protestáns könyv kinyomtatásáról gondoskodott, 1550-ben kiadott szlovén nyelvű ábécéskönyvével, katekizmusával és több részletben megjelentetett Újtestamentum fordításával megteremtette a szlovén irodalmi nyelv alapjait. Ő a szlovén nemzettudat első megszólaltatója, aki P. P. Vergerius püspök délszláv egységet szorgalmazó javaslatára sem volt hajlandó lemondani az önálló szlovén irodalmi nyelv kialakításáról. Trubar arra is törekedett, hogy megszervezze a szlovén nyelvű iskolai oktatást. A mintegy 50 szlovén nyelvű könyvet kiadó protestánsok között Trubar mellett kiemelkedő szerepe volt Jurij Dalmatinnak (1547–1589), aki 1584-ben megjelentette a teljes Biblia szlovén fordítását. A szlovén szótárt és nyelvtant összeállító Adam Bohorič (1520–1598) által bevezetett szlovén helyesírás egészen a 19. század közepéig használatban maradt. A protestantizmus nemcsak a városi polgárok között szerzett híveket magának, hanem a nemesek és – bizonyos területeken – a parasztok szélesebb tömegei között is.

A 16. század harmadik harmadában megindult az ellenreformáció, ami jelentős csapást mért a szlovén irodalmi nyelv és kultúra fejlődésére. Bár 1574 és 1615 között megjelentek az első szlovén nyelvű katolikus egyházi segédkönyvek, utána közel hatvan évig szünetelt a szlovén nyelvű könyvek kiadása. A nem túl nagy számú elemi iskolában a tanítási nyelv – a protestáns törekvésekkel ellentétben – a német – Triesztben és Görzben – az olasz volt.

A szlovén társadalom fejlődése a 17–18. században

Az 1619-ben II. Ferdinánd uralma alatt egyesült osztrák tartományokban jelentős volt a fejlődés. A szlovén lakosság legnagyobb része ebben az időben paraszt volt, a nemesek és a polgárok az olaszok és a németek közül kerültek ki. Már a 17. században is élénk kereskedelem folyt Itália és a szlovén lakta tartományok között, mely utóbbiak részt vettek az átmenő kereskedelemben is. Mind a kereskedelmet, mind az útépítést jelentősen fellendítette, hogy 1719-ben Trieszt és Fiume szabad kikötői státust kapott. A 18. század második felében fokozatosan enyhítették a robotszolgáltatásokat, és a liberális gazdasági elvek érvényesítése fellendítette a manufaktúrák fejlődését. 1747-ben Mária Terézia Karintiában és Krajnában tartományi kormányt hozott létre és ezzel jelentősen csökkentette a tartományi rendek hatalmát. Ilyen körülmények között felpezsdült a kulturális élet is. 1624-ben Triesztben, 1640-ben Klagenfurtban (szlovén nevén Celovecben), 1678-ban Ljubljanában nyitottak nyomdát, de csak 1726-ban jelent meg a protestáns idők utáni első nem egyházi célra készült szlovén könyv: egy paraszti kalendárium. 1689-ben a magát németnek valló J. V. Valvasor gazdagon illusztrált könyvében ismertette Krajna földrajzi, történeti, néprajzi érdekességeit. A 17. század vége felé olasz mintára kulturális társaságokat, "akadémiákat" alapítottak. Legjelentősebb az 1693-ban alapított Academia Operosorum Labacensium volt, amely 1701-ben lépett a nyilvánosság elé és valószínűleg 1725-ig működött.

A SZLOVÉNOK A HOSSZÚ 19. SZÁZADBAN

A szlovén nemzeti mozgalom kezdetei

A nemzeti mozgalom részben a lassan gyarapodó szlovén, vagy szlovén tudatúvá váló idegen polgárság iskolázási igényeihez, illetve a Mária Terézia által bevezetett, s a falvakra is kiterjedő iskolareformjához, valamint az európai nemzeti mozgalmak fejlődéséhez kötődik. A nemzeti mozgalom első képviselői szerzetesek voltak. Megindítója Marko Pohlin (1735–1801), 1765-ben ábécéskönyvet adott ki. A kezdeti bizonytalankodásra jellemző, hogy 1768-ban megjelent Kraynska Grammatika (Krajnai nyelvtan) című könyvében úgy vélte, hogy a krajnai nyelvet csak Krajnában beszélik, míg a Stájerországban és Karintiában élő szlovénok (Pohlinnál vendek) különböznek a krajnaiaktól. Könyvében hangsúlyozta, hogy a krajnai nyelv hasznos a világi és az egyházi urak számára is, felhívta a figyelmet arra, hogy a német nyelv a krajnai kárára előre tör, és arra szólította fel a krajnaiakat, hogy ne szégyelljék nyelvüket. Blaž Kumerdej (1728–1805) szlovén származású bécsi egyetemi professzor 1772-ben tervezetet dolgozott ki a krajnai elemi iskolák szervezeti felépítéséről. A Mária Teréziának ajánlott írásban, oktatási nyelvnek a szlovént javasolta.

Ožbalt Gutsman (1725–1790) már olyan nyelven akart írni, amit nemcsak a karintiaiak, hanem a stájerországbeliek és a krajnaiak is megértenek. Ennek érdekében a beszélt nyelvet és a protestáns irodalmi nyelvet használta fel. Ugyanezeken az alapokon fejtette ki tevékenységét a nemzeti mozgalom híveinek másik csoportja, a janzenisták köre, akiknek legfontosabb képviselője, Jurij Japelj (1744–1807), újból lefordította a Bibliát, megerősítve ezzel a szlovén irodalmi nyelv helyzetét. A nemzeti mozgalom megerősödésében az áttörést a széles látókörű, gazdag mecénás, Žiga Zois (1747–1819) báró köré tömörült értelmiségiek tevékenysége jelentette. A kör kiemelkedő tagja, a drámaíróként is ismert Anton Tomaž Linhart (1756–1795), aki Versuch einer Geschichte von Krain und den übrigen Landern der südlichen Slaven Österreichs (Kísérlet Krajna és Ausztria többi délszlávok lakta tartománya történetének megírására) című 1788–1791-ben megjelent könyvében kimutatta, hogy az alsó-ausztriai szlávok (azaz a szlovénok) egy etnikai egységet alkotnak. Linhart felismerése gyorsan elfogadottá vált a szlovén értelmiségiek körében. Jernej Kopitar (1780–1844), 1809-ben megjelent könyve – Grammatik der slavischen Sprache in Krain, Kärnten und Steyermark (Krajna, Karintia és Stájerország szláv nyelvének nyelvtana) – az első tudományos szlovén nyelvtan. Ebben ugyan csak a krajnai nyelvjárást írta le, és különbséget tett a krajnaiak, valamint a Stájerországban és Karintiában élő szlovénok között, de hangsúlyozta, hogy ezek azonos nyelvet beszélnek, s a muravidéki szlovénokon kívül valamennyi szlovént egy csoportba sorolta.

A szlovén nemzettudat ekkori gyengeségét mutatja azonban, hogy az ugyancsak Ž. Zois köréhez tartozó Valentin Vodnik (1758–1819) költő által 1797 és 1800 között kiadott első szlovén újság, a Lublanske Novize (Ljubljanai Hírek), hadi, gazdasági és kulturális tudósításait átlagban mindössze 70 példányban sikerült eladni, mert nem volt képes konkurálni a német nyelvű lapokkal.

A napóleoni háborúk hatása, és az Illír tartományok (1809–1813)

A napóleoni háborúk során 1797-ben a Bécs ellen induló francia csapatok szinte harc nélkül elfoglalták a szlovénok lakta területek nagy részét. A campoformiói békében (1797. október 17.) azonban Napóleon Lombardiáért és Belgiumért cserébe, Ausztria javára lemondott a Velence Köztársaságról, és így a szlovénok területek ismét egyetlen uralkodó fennhatósága alatt egyesültek, igaz, csak egy rövid időre. Napóleon 1805-ös hadjárata során ugyanis a francia csapatok ismét elfoglalták a szlovénok által lakott tartományokat, s az 1805-ös pozsonyi béke értelmében Ausztriának át kellett adnia Isztriát, az úgynevezett velencei Dalmáciát és a Velencei Szlovéniát, amelyeket az Olasz Királysághoz csatoltak. A francia csapatok 1809-ben érkeztek harmadszor szlovén területre, s az 1809. október 14-én megkötött schönbrunni béke szerint a fentieken kívül francia fennhatóság alá került még Trieszt, valamint Krajna, Karintia mintegy fele. Napóleon a schönbrunni béke megkötésének napján egy külön dekrétummal létrehozta az Illír Tartományokat (Les Provinces Illyriens), amely egyesítette a tengermelléket, Krajnát, Nyugat-Karintiát, Horvátországnak a Száva jobb partján fekvő részét, az úgynevezett velencei Isztriát, Dalmáciát, Boka Kotorskát és a Dubrovniki Köztársaságot. Az Illír Tartományok így 55.000 km-et és 1,5 millió lakost foglaltak magukba. A szlovénokon, horvátokon és szerbeken kívül laktak itt németek és olaszok is. A tartományok élén katonák váltották egymást: Marmont és Bernadotte marsalok, majd Junot generális, végül pedig néhány hónapig Fouché volt a kormányzó. A tartományok államjogi helyzete különleges volt: bár szorosan kapcsolódtak Párizshoz, francia minisztériumoknak voltak alá rendelve, az illetékes büntetőbíróság is Párizsban volt, nem képezték a francia császárság alkotó részét, területükön nem is volt érvényben valamennyi francia törvény. Sőt a tartomány lakosai nem francia, hanem külön illír állampolgársággal rendelkeztek. A tartományok fővárosa Ljubljana lett.

A hat polgári és egy katonai tartományra osztott területen azonban érvényesültek a francia polgári törvénykezés eredményei, azaz megkezdődött a feudális viszonyok lebontása. Bár a hajózás, a bányászat és az ipar egy része komoly gondokkal küzdött, a megerősödött ljubljanai polgárság 1810. április 22-én kaszinót hozott létre azzal a céllal, hogy segítse a hazai kereskedelmet, a művelődést és a szórakozást. A nemzeti megújulás, a szlovén nyelv és kultúra szempontjából különlegesen fontos szerepe volt a francia hatóságok által 1810. május 30-án bevezetett iskolareformnak. Ez ugyanis lehetővé tette, hogy az elemi iskolákban és a gimnáziumokban a tartomány nyelvén (langue du pays) tanítsanak. Nem volt azonban egyértelmű, hogy mit kell ezen érteni a szlovénok lakta területeken. Azok a francia politikusok (Champagny, Marmont, Pellenc) ugyanis, akiknek 1805-től voltak bizonyos tapasztalataik Dalmácia területén, hajlottak arra, hogy elfogadják a dubrovniki történész és filológus, Appendi véleményét, hogy a dubrovniki nyelvjárás, az "illír" lehetne az Illír Tartományok közös irodalmi nyelve. Az elképzelés ellen már 1809-ben szót emelt Kopitar és több szlovén értelmiségi, a legfontosabb azonban Vodnik tevékenysége volt. Vodnik, aki 1810-ben iskolaigazgató lett, szlovén nyelvtankönyvet írt, majd miután így megteremtette a szlovén nyelvű oktatás feltételeit, 1811. július 23-án megjelentetett emlékeztetőjében felhívta figyelmet arra, hogy az "illír" nyelv két egymástól lényeges eltérő nyelvjárásra, a szerbre és a szlovénra oszlik, s mindkettőnek saját irodalma van. Javasolta, hogy az állami iratokat mindkét nyelvjárásban adják ki. Emlékeztetőjének jelentős szerepe volt abban, hogy a hatóságok elfogadták, hogy a Vodnik által említett területeken a szlovén legyen a tartományi nyelv. Mind Vodnik, mind Kopitar – az addig általában használt tartományi megkülönböztetés (krajnaiak, karintiaiak) helyett – már egyértelműen szlovénnak nevezi a lakosságot. A szlovén társadalom és kultúra területén elért eredmények feletti örömét fejezte ki Vodnik 1811 elején keletkezett Ilirija Oživljena (Az újjáéledt Illíria) című költeményében, amelyben először fogalmazódik meg a szlovén politikai öntudat. Mindez kedvezően befolyásolta az osztrák császár fennhatósága alatt maradt lakosság életét is: az uralkodó az Illír Tartományokra történt utalással tett engedményeket az iskolázás területén.

A bécsi kongresszustól a márciusi forradalomig

Napóleon veresége után, a bécsi kongresszus döntése értelmében az Illír Tartományok egész területe az Osztrák Birodalom része lett. 1816-ban az Új Illíria címen ismertté vált császári pátensben Illíria néven jelölték a volt francia tartományok északi területeit, azaz a tengermelléket, Krajnát, Beljak környékét, Horvátországnak a Száva jobb partján elterülő részét, a čedadi és gradiščei kerületet, valamint Klagenfurt környékét, amely mindig is osztrák fennhatóság alatt volt. Új Illíriát megillette a királyság elnevezés, címere az osztrák címer szerves része lett. 1822-ben a horvát területeket Illíriától Horvátországhoz és Magyarországhoz csatolták. A volt francia tartományokban bizonyos kompromisszum érvényesült, amelynek értelmében a francia uralom bizonyos elemei (a céhek megszüntetése, a földesúri bíráskodás megszüntetése, stb.) érvényben maradtak, s ennek megfelelően e területek és a mindvégig osztrák fennhatóság alá tartozó területek között jelentős igazgatási különbségek maradtak fenn egészen 1848-ig. A karintiai és stájerországi rendek megőrizték régi helyzetüket, amelynek elemeit a tengermelléken nem újították fel, Krajnában pedig 1818-ban új rendi alkotmányt adtak ki.

A polgárság körében egyre érzékelhetőbbé váltak a nemzeti öntudat jelei, bár az alsó néprétegektől eltekintve a lakosság inkább németül vagy olaszul, esetleg németül és szlovénül beszélt, s a polgárok közül 1848-ig csak kevesen nevezték magukat szlovénnak. A szlovén identitású értelmiségiek jelentős többsége még mindig egyházi ember volt. Bár a felsőfokú iskolák, a hivatalok és a bíróságok nyelve a német vagy az olasz volt, a szélesebb tömegeket érintő ügyekben engedélyezték a szlovén használatát: az előírások megjelentek szlovénül, szlovén nyelvű tankönyvek készültek, sőt néhány főiskolán az egyházi és a hivatali igényeket figyelembe véve szlovén tanszéket hoztak létre.

A szlovén öntudat érvényre juttatásában jelentős szerepe a kitűnő szlovén költőnek France Prešerennek (1800–1849), és a köréje gyülekező értelmiségieknek. Ez a kör hozta létre a Kranjska čbelica (Krajnai méhecske) című irodalmi almanachot, amely 1830 és 1834 között négy ízben jelent meg a körhöz közel álló szerzők írásaival. Prešeren a nemzeti önállóság kérdésében vallott nézetei miatt e kör összeütközésbe került az illírizmus (horvát) képviselőivel, akik a szlovén nemzeti különállásra való törekvést szeparatizmusnak, provincializmusnak értelmezték. Prešeren azonban, bár kiállt a szláv népek együttműködése mellett, nem fogadta el az illírizmus képviselőinek azt az elképzelését, hogy a szlovén nyelv olvadjon bele az illír-szerb nyelvbe. Matija Čop (1797–1835) P. J. Šafárik számára elkészítette a szlovén irodalom történetét, s megjelentek az első szlovén nyelvű mezőgazdasági és orvosi könyvek is.

A Prešeren féle radikális kör ellensúlyozását is szolgálta az 1843-ban megindított Kmetijske in rokodelske Novice (Paraszti és kézműves hírek) című lap, amelynek élén a konzervatív gondolkozású Janez Bleiweis (1808–1881) állt. Bleiweist támogatta Anton Martin Slomšek (1800–1862) befolyásos, s a szlovén nemzeti öntudat fejlesztésében ugyancsak jelentős szerepet játszó kanonok, majd püspök. A Novice Prešeren helyett a bombasztikus elemeket használó Jovan Koseskit (1798–1884) népszerűsítette, aki ugyan Ferdinánd császárhoz írt dicsőítő verset, de abban már (a tartományi megnevezések helyett) Szlovéniának nevezte a szlovénok által lakott területeket.

1848 és a szlovénok

A bécsi forradalom híre március 16-án érkezett Ljubljanába. A polgárság a polgármesterrel az élen a városi színházban ünnepelte az eseményt. A szlovén lakosság egy része különböző megmozdulásokon fejezte ki elégedetlenségét a fennálló renddel szemben. A földesurak, papok és értelmiségiek fenyegetésekkel és ígéretekkel igyekeztek rávenni a parasztokat, hogy hagyják abba a megmozdulásokat. Slomšek pásztorlevelében, J. Bleiweis a Novice című újságban hívta fel a parasztokat kötelességeik teljesítésére, a fennálló rend tiszteletben tartására, de még a karintiai liberális Matija Majar (1809–1892) is arra figyelmeztette a szlovénokat, hogy Bécsben már mindent előkészítettek számukra, az ő feladatuk most csak annyi, hogy várjanak, a békét és a nyugalmat mindenütt tartsák meg. A nemzeti kérdés azonban még a korábban gyenge nemzettudattal rendelkező szlovénok körében is a figyelem központjába került. 1848 márciusában és áprilisában több szlovén értelmiségi által megfogalmazott elképzelés jelent meg, amelyek különböző hangsúllyal ugyan, de a szlovén nyelv jogaiért (iskolai és hivatali nyelvként való elismeréséért) és a szlovénok által lakott területek egyesítéséért szálltak síkra. Az egyesítést a császártól várták és azt remélték, hogy az uralkodó a birodalmon belül majd létrehoz egy olyan területi egységet, amelyet döntő többségében a szlovénok laknak, s ahol a szlovén nyelv azonos jogokkal bír majd, mint a németek által lakott területeken a német. Ezeket a követeléseket a szlovén történelem az Egyesült Szlovénia programja elnevezés alatt tartja számon. A szlovén nemzettudat erősödését mutatja, hogy az egyik (Majar által írt) petíciót nem egész egy hónap alatt csupán Stájerországban 11 ezren írták alá. Számos városban hoztak létre szlovén politikai és olvasó egyleteket. 1848-ban a Bleiweis féle Novice vetélytársakat kapott: új szlovén lapok jelentek meg, amelyek között legjelentősebb a hetente kétszer megjelenő Slovenija című lap volt 500 példánnyal.

A liberális szlovén értelmiségiek ellenezték a német szövetséggel való kapcsolatot, nem akarták, hogy Szlovénia Németországhoz csatlakozzon, s azzal a jelszóval agitáltak a frankfurti parlament ellen, hogy elég lesz a császárnak adót fizetni, nem kell még Frankfurtba is pénzt küldeni. A konzervatívok az osztrák kormány elvárása alapján a frankfurti parlament mellett foglaltak állást, de a liberálisok között is volt olyan, aki úgy vélte, hogy egyedül a német szövetség képes megvédeni a szlovén nemzetiséget. Május elsején Prágában felhívást bocsátottak ki a "szláv testvérekhez", amelyet szlovén részről Franc Miklošič (1813–1891) nyelvész írt alá. A felhívás szerint elérkezett az idő, hogy a szlávok egyesüljenek és ennek érdekében május 31-re összehívták a szláv kongresszust. A kongresszus 300 küldötte között volt 40 délszláv, köztük az illírré vált szlovén költő Stanko Vraz (1810–1851) mellett még 3 szlovén is. A kongresszus a szlovénok számára ugyanazokat követelte, amit Majar igényelt petíciójában.

Az októberi bécsi forradalmat (s ezzel együtt a magyar forradalmat is) mind a konzervatív, mind a liberális szlovén politikai erők elítélték, mivel akárcsak a csehek és a horvátok, annak célkitűzéseit szláv ellenesnek tartották. Tudunk azonban néhány demokratikus elkötelezettségű szlovénről is, akik még a magyarokkal kapcsolatban is kifejezték együttérzésüket. Az oktrojált alkotmányt, amely biztosította a monarchia valamennyi nemzetének egyenjogúságát, nemzetiségük és nyelvük védelmét, a konzervatívok végül is elégedetten fogadták, a liberálisok kevésnek tartották.

Az abszolutizmus és az alkotmányos élet kezdetének kora 1867-ig

A forradalmat követő abszolutizmus idején egyfelől megerősödtek a germanizáló törekvések, másfelől azonban kedvezőbb volt a helyzet a gazdasági fejlődése szempontjából. Az 1849-es iskolareform értelmében az abszolutizmus idején a tanítási nyelv a német volt, megszüntették a Ljubljanában, Klagenfurtban és Görzben működő líceumokat, szlovén területen csak egy négyéves, magánjellegű papneveldében lehetett főiskolai tanulmányokat folytatni. A tehetősebbek tehát Bécsben, Grazban és Prágában jártak egyetemre, a szegényebbek pedig papi pályára kényszerültek. 1850-től a törvényekből és a hivatalos nyilatkozatokból eltűnt a nyelvek egyenjogúságának elve, 1852-től a hivatalos közlönyben már csak a német nyelvű szöveg számított hitelesnek, a szlovén nyelvű hivatalos közlöny megszűnt. Ipari és kereskedelmi kamara nyílt Ljubljanában, Klagenfurtban, Grazban, Triesztben és Görzben. 1851-ben a monarchián belüli vámhatárok lebontása a szlovénok számára kedvezőbbé tette a horvátokkal folytatott kereskedést; a vasutat 1849-ben tovább építették Celjétől Ljubljanáig, majd 1857-ben Triesztig.

A politikai életben még mindig meghatározóak voltak a Bleiweis körül csoportosulók, akik követelték ugyan a szlovén nyelv érvényre juttatását a hivatalokban, a bíróságokon és az iskolákban, de a magyar, az olasz és az osztrák polgárságtól való félelmükben úgy gondolták, hogy a kis létszámú szlovén nemzet fennmaradása csak az osztrák birodalom keretei között lehetséges. A hatvanas években megszaporodtak a politikai és kulturális élet központját jelentő olvasókörök: 1861-ben Triesztben nyílt meg az első délszláv olvasókra számító szláv olvasókör, s 1869-ben szlovén területen már 600 működött, mintegy 4000 taggal. Az olvasókörök erősítették a szlovén nemzeti öntudatot és elősegítették a szlovén nyelv közéleti érvényesítését. A nemzeti öntudat erősítését segítette az 1863-ban cseh mintára létrehozott Južni Sokol nevű testgyakorló egylet, az 1864-ben megalakult Slovenska matica, amely tudományos és népszerűsítő műveket adott ki, és az 1866-ban alapított Drámai Társulat, a szlovén nemzeti színház elődje. 1863-ban beindult a Naprej (Előre) című politikai lap, amit Fran Levstik (1831–1887) liberális nézeteket képviselő író, költő szerkesztett, s amit a kormány betiltott. A lap körüli vitákban alakult ki két politikai csoport: a Bleiweis híveiből álló ószlovének (staroslovenci), akiket egyesek konzervatívnak tartanak, s az ifjúszlovénok (mladoslovenci), akiket többnyire a liberálisokkal azonosítanak, bár ezek az elnevezések nem fedik le teljesen a két tábor irányultságát.

1866-ban Ausztria elvesztette Velencét, és ezzel olasz fennhatóság alá került az úgynevezett Velencei Szlovénia. A szlovénoknak az osztrák politikával szembeni elégedetlenségét és az egykori autonómia visszaszerzésébe vetett hitét mutatja, hogy az 1866 októberében megtartott népszavazáson a 650.000 (zömében nem szlovénokból álló) szavazóból mindössze 69-en szavaztak az Olaszországhoz való csatlakozás ellen. A szlovénoknak azonban csalódniuk kellett, az olasz hatóságok ugyanis semmiféle különjogot nem biztosítottak, sőt megkezdődött az olaszosítás. Ekkor kezdődött a szlovénok és olaszok között a legutóbbi időkig tartó szembenállás.

1867-ben az új állami gyűlés számos liberális törvényt vezetett be: az alaptörvény 19. pontja rendelkezett valamennyi nép egyenjogúságáról, és arról, hogy mindegyiknek joga van nemzetisége és nyelve megőrzéséhez. Bár e rendkívül fontos törvényből a gyakorlatban nem sok valósult meg, 1867 szeptemberében a krajnai tartományi kormány a hivatalokban kötelezővé tette, hogy azon ügyfelekkel, akik csak szlovénül tudnak, kötelező szlovénül tárgyalni.

Az ÓSZLOVÉNOK, AZ ifjúszlovénok és a tábor mozgalom

A szlovén értelmiségiek egy része az engedmények ellenére elégedetlen volt a dualista államformával, és több jogot követelt a szlovénok részére. 1868-ban Mariborban az ifjúszlovénok létrehozták a Slovenski narod (A szlovén nemzet) című lapot, amelynek az első számában megjelentetett nemzeti program kiállt az Egyesült Szlovénia, a szövetségi államformájú Ausztria, valamint a szlovén nép jogai mellett. A dualizmus miatt érzett elégedetlenségükben volt, aki Oroszország felé fordult, abban a reményben, hogy ez a nagyhatalom segíthetné a szlovén törekvéseket. Ebben az időben fogalmazódott meg az ismertté vált jelszó: "Inkább az oroszok, mint a poroszok!". 1868-ban indult meg az ifjúszlovénok cseh mintára szervezett tábor-mozgalma, és mindjárt az első szabadtéri táborban elfogadták az ifjúszlovénok politikai programját, amelyben az 1867-es törvény említett 19. pontjára hivatkozva követelték, hogy jöjjön létre a nemzeti igazgatású Egyesült Szlovénia, hogy Szlovéniában kizárólag a szlovén legyen a hivatalos nyelv, és ez vonatkozzon az egyházi hatóságokra is, hogy a népiskolában ez legyen a tanítási nyelv, stb. A táborokban igen nagyszámú résztvevő – egy-egy táborban 5–6 ezren vettek részt – állt ki az Egyesült Szlovénia gondolata és a szlovén nyelv mellett. Az ószlovénok, akik kezdetben nem támogatták a tábor-mozgalmat, annak óriási hatását felismerve, 1869-ben maguk is megjelentek a táborokban. A 30 ezer résztvevőt vonzó legnagyobb, közös szervezésű táborban felszólalt Bleiweis is.

A liberális bécsi kormány eltűrte a tábor-mozgalmat, de amikor a konzervatívok kerültek hatalomra – arra való hivatkozással, hogy a napirenden szereplő szlovén és jugoszláv témák ellenségeskedést szíthatnak a nemzetek között, bizalmatlanságot a kormány ellen, és nyugtalanságot kelthetnek a lakosság körében – 1870-ben betiltották a rendezvényeket. Az osztrák politika miatti elégedetlenség, a germanizálástól való félelem, valamint a romantikus nemzeteszme hatására a 19. század második felétől a szlovénok egy része a délszlávokkal való együttműködésben remélte a szlovén nemzeti kérdés megoldását. Az 1840-es évekre visszanyúló szórványos kezdetek után jutottak el oda, hogy 1870-ben Ljubljanában rendezték meg a Jugoszláv Kongresszust. Ezen úgy vélték, hogy létre kell hozni, a dalmát–horvát–szlavón királyság és Szlovénia föderációját, amely reálunióra lépne Magyarországgal, s szót emeltek a Habsburg Monarchián belül élő szlávok egysége mellett. A délszláv együttműködés eszméjének intenzitása – amint alább majd kiderül – koronként változott, részben azért is, mert a szlovénokat az együttműködés vágya mellett az a félelem is mozgatta, hogy ez magával hozza, hogy beolvadnak a nagyobb horvát nemzetbe.

Az ószlovénok és az ifjúszlovénok között a táborok betiltása után is tovább folyt a küzdelem. A katolikus tábor a liberális támadások elleni védekezésül már 1868-ban létrehozta a Krajnai Katolikus Egyletet, 1869-ben megalakult az egylet Triesztben, Stájerország szlovén lakta területein, míg Karintiában közös, német-szlovén katolikus egyletet hoztak létre. 1872-ben Bécsben megalakították a Rechtsparteit, amely ismét a tartományi autonómia mellett állt ki, s teljes egyenlőséget követelt az ausztriai népek számára, különösen az iskolákban és a hivatalokban. A szlovén klerikálisok és Bleiweis hívei csatlakoztak az új párthoz, a liberálisok azonban úgy vélték, hogy az visszalépés lenne a feudális viszonyok felé. A két tábor közötti harc oly élessé vált, hogy az 1873-as választáson nem állítottak közös jelölteket, és az egymás el-leni küzdelem így jelentős előnyhöz juttatta a német jelölteket, számos helyen még a falvakban is ők arattak győzelmet.

Az együttműködés (slogaštvo) korszaka

1869-ben államosították és a tartományi oktatási tanács alá rendelték az iskolákat, ez azonban azzal járt, hogy Stájerországban és Karintiában a "lakosság kívánságára" a szlovén helyett a német lett a tanítási nyelv. Az egyházi felügyelettől megszabadult, felemelt fizetésû tanárok nemegyszer maguk voltak a németesítés támogatói. Az öntudatos szlovén tanárokat gyakran német nyelvterületre helyezték; német hivatalnokokat helyeztek a szlovén tartományokba, míg a szlovénokat gyakran Sziléziába vagy Bukovinába küldték. Így aztán nem csoda, hogy, bár 1867 és 1877 között a krajnai tartományi gyűlésben a szlovénoké volt a többség, 1877-ben a németek szereztek többséget. Sokan gazdasági megfontolásból szavaztak a németekre.

Az erőteljes német nyomás és a választásokon elszenvedett vereség háttérbe szorította az ószlovénok és az ifjúszlovénok, a konzervatívok, a klerikálisok és a liberálisok közötti ellentéteket. A liberálisok felismerték, hogy a szlovén nemzet és a szlovén nyelv jogainak védelmért vívott harcban nem fordulhatnak szembe az értelmiség fontos részét jelentő papsággal, közeledtek a klerikálisokhoz, és kialakult az együttműködés. Így a szlovén politikusok az osztrák liberális polgárság elleni küzdelemben 1874-ben összefogtak az osztrák feudálisokkal, a szlovén liberálisok pedig "elfelejtkeztek" az Egyesült Szlovénia programjáról.

Amikor 1875-ben Bosznia-Hercegovinában kitört a törökök elleni felkelés, az ifjúszlovénok abban reménykedtek, hogy a szerb fejedelemség a török birodalom romjain nagy délszláv államot hoz létre, míg a konzervatívok azt szerették volna, ha a monarchia okkupálja Bosznia-Hercegovinát és így megnövekszik a szlávok létszáma. 1879-től 1893-ig E. Taaffe miniszterelnöksége idején a kormány igyekezett az államot modernizálni, s ennek érdekében a nyelv és az oktatás területén engedményeket tett a szláv népeknek. A szlovén politikusok támogatták Taaffe kormányát, mivel az enyhítette az erőteljes németesítést. Mind Karel Klun (1841–1896) kanonok, mind a liberális Fran Šuklje (1849–1935) arra bíztatták a szlovénokat, hogy tanúsítsanak önmérsékletet nemzeti követeléseikben. 1883-ban a krajnai tartományi gyűlésben ismét a szlovénok kerültek többségbe, bár a németek megőrizték gazdasági pozícióikat és befolyásukat az iskolázás és a közélet területén.

A klerikálisok egyre szervezettebbek voltak, és a XIII. Leó pápától kapott eszmei támogatással is felvértezve támadást indítottak a liberálisok ellen. A legradikálisabb klerikális és antiliberális nézeteket valló Anton Mahnič (1850–1920) teológus az Egyesült Szlovénia program ellen, a történelmi tartományokból álló Ausztria fennmaradása mellett foglalt állást. Mahnič művészeti kérdésekben is állást foglalt, s követelte, hogy az irodalom hirdesse a valláserkölcsöt, ebből kiindulva élesen kritizálta a vallástalan realizmust.

A politikai pártok megalakulása

A társadalom további rétegződése és Mahnič fellépése nyomán megszűnt a liberálisok és a klerikálisok időleges együttműködése, és a politikai nézetek szerinti elkülönülés szervezettebb formát öltött. Mind a klerikálisok, mind a liberálisok újabb lapokat indítottak elképzeléseik terjesztésére. 1890-ben megalakult a Katolikus Politikai Társaság, a liberális polgárok pedig létrehozták a Szlovén Társaságot. 1892-től a krajnai tartományi gyűlésben 3 frakció működött: klerikális, liberális és német.

1892-ben a Katolikus Politikai Társaságból létrejött a Katolikus Néppárt, amelyben a papságé és a katolikus irányultságú világi értelmiségeké volt a vezető szerep. A párt igen népszerű volt a parasztok körében, akik itt kerestek védelmet a falusi polgárság megnövekedett gazdasági és politikai hatalma, az uzsorások ellen. A Katolikus Néppárton belül a Karel Klun, majd Ivan Šušterčič (1863–1925) vezette konzervatív szárny az egyház és a hatalom tekintélyét védelmezte, határozottan szembeszállt a kialakuló keresztényszocialista felfogással. Ez a szárny közelebb állt a Fran Šuklje vezette régimódi liberálisokhoz, akik szintén ellenezték a keresztényszocializmust.

A Janez Evangelist Krek (1865–1917) vezette keresztényszociális mozgalom az osztrák keresztényszocializmus elvei és a pápa szociális körlevelei alapján dolgozta ki gazdasági és szociális programját. Ebben szót emelt a parasztok, munkások és iparosok kizsákmányolása ellen. A parasztok számára szerette volna biztosítani az állandó lakást, olyan birtokot, amely képes eltartani a családot, és nincs mértéken felül megterhelve. Azt akarta, hogy törvény szabályozza a parasztok terheit, a parasztbirtokok oszthatóságának korlátozását, s a paraszti szövetkezetek szervezésével igyekezett kialakítani a parasztok önsegélyező mozgalmát. A munkások számára igazságos bért, rendezett munkahelyi viszonyokat, különböző biztosítási intézményeket, követeltek. A munkás a tulajdonossal szövetkezetbe egyesülve legyen a gyár társtulajdonosa. A mozgalom tagjai támogatták az iparosok szerveződéseit, a munkások számára pedig követelték a rövidebb munkaidőt, a magasabb bért, a szakszervezeti funkcionáriusok tevékenységének engedélyezését, a betegségi és öregségi biztosítás megszervezését. Krek szerint a parasztok, az iparosok és a munkások szövetkezetbe tömörülése lehetővé tenné a "termelőeszközök társadalmasítását." A személyi tulajdonról úgy vélte, hogy "semmiféle dolog sem lehet annyira egyetlen emberé, hogy ne legyen egyúttal mindenkié." A társadalomnak tehát joga van ahhoz, hogy elvegye a számára szükséges személyes tulajdont. úgy gondolta, hogy az általános és egyenlő választójog alapján létrehozott államnak kötelessége a szövetkezetekbe tömörülő gyengéket segíteni. A többnemzetiségű államot többre becsülte a nacionalista elven működő nemzetállamnál, ezért valamennyi nemzet számára teljes egyenjogúságot követelt, a keresztény elveken alapuló alkotmányban kívánta biztosítani az autonómiában megvalósuló szabadságot.

Ezen elvek megvalósításáért Krek személyesen is igen sokat tett. Végigjárta a falvakat és takarék-pénztárakat, állattenyésztő, tejtermelő, fogyasztási, és más szövetkezeteket alapított. 1910-ben már több mint 500 szövetkezet működött, amelyek szövetségbe tömörültek. A szövetkezetek tagjai egyformán alacsony jövedelemben részesültek, de a tagok jogai és kötelességei is azonosak voltak. Ilyen módon kezdetben a parasztok megmenekültek az uzsorakamatok felvételének kényszerétől, könnyebbé vált a termékek értékesítése. A liberális polgárság, amelynek pozíciót érzékenyen érintette az új típusú gazdálkodási forma, szerette volna betiltatni a szövetkezetek. Ugyanakkor a szövetkezetek további gazdálkodása – részben a gazdag parasztok belépése következtében is – megbontotta az eredeti megoldások rendjét: a felhalmozott tőkét már nem osztották szét a kisparasztok között, hanem részvénytársaságokba, gyárépítésre, bankszervezésre, stb. használták fel. A mozgalomnak jelentős szerepe volt abban, hogy a katolikus párt megerősödött, s 1905-ben nevét Szlovén Néppártra változtatták. A párt a katolikus hitelvek alapján követelte a szlovén nemzet, valamint a szlovén nyelv – iskolai és hivatalbéli – egyenjogúságát.

1894-ben alakult meg a Nemzeti Párt (később a Nemzeti Haladó Párt nevet vette föl), amely a liberális polgárokat és értelmiségieket, a kispolgárságot, a falusi pénzkölcsönzőket tömörítette. A párt mindenekelőtt a nemzeti programot dolgozta ki, amelyben nemzeti autonómiát, általános, de nem egyenlő választójogot követelt, támogatta a katolikusok kulturális programját, és nem rendelkezett saját szociális és gazdasági programmal. A Párt nem tudott komoly tömegeket maga mögé állítani: 1895-ben vidéken teljes vereséget szenvedtek – a gazdag parasztok is megtalálták ugyanis a számításukat a Néppártnál – és csak a városokban ért el jelentősebb eredményeket. A klerikalizmus elleni küzdelemben ilyenformán, már csak a Sokol mozgalomra és a liberális gondolkodású tanítókra számíthattak. 1896 és 1908 között pedig Krajnában a németekkel fogtak össze, és így szereztek maguknak helyeket a tartományi gyűlésben. "Kultúrharcot" kezdtek a papság ellen, ami a plébániák elleni ízléstelen küzdelemmé vált. A párt konzervatív szárnya ellenezte a szociális demokráciát, s ilyen módon szemben állt mind a keresztényszocialisták, mind a szociáldemokraták elképzeléseivel, másik szárnya viszont üdvözölte a keresztényszocializmust, mert felismerte, hogy az komoly ellenfele a szociáldemokráciának. A szervezetben más törésvonalak is kialakultak: létrejött egy paraszti irányultságú, és egy városi jellegű szárny. Az egyre kisebb támogatottsággal rendelkező párt 1901-ben elfogadott programjába ezért felvettek néhány szociális és gazdasági pontot is, de attól tartva, hogy az általános és egyenlő választójog alapján a katolikusok jelentős előnyhöz jutnak, ellenezték a választási reformot. A párt 1908-ban már nem is állított jelölteket a falvakban, egyes tagjai "független paraszt jelöltként" indultak. A Triesztben és Isztriában viszonylag erős párt olyan szakmai szervezeteket hozott létre, amelyeknek a szlovén munkások nemzetiségi védelme volt a feladata.

A liberálisok ellen léptek fel a szociáldemokrata irányultságú értelmiségiek, valamint a Bécsben, Grazban, Prágában tanuló szabadgondolkodó diákok, akik egyébként a kereszténységtől véleményük szerint idegen klerikalizmussal is szemben álltak. Az 1896-ban megalakított Jugoszláv Szociáldemokrata Párt maximális programja a termelőeszközök egyéni tulajdonának felszámolását, az osztálynélküli társadalom és a szociális demokrácia kiépítését tűzte ki célul. A minimális program szabad mozgás lehetőséget, társulási és gyülekezési jogot, általános és titkos választójogot, 8 órás munkanapot, munkajogi szerződéseket, hittan nélküli ingyenes oktatást követelt. A parasztok helyzetét a program nem elemezte. A nemzeti kérdésben Etbin Kristan (1867–1953) 1898-ban a nemzetiségi kulturális autonómia mellett állt ki, amit összekapcsolt a nemzetet érintő szociális és gazdasági kérdések egészével. Úgy vélte, a nemzeti autonómia megoldásánál nem a területi kérdés a lényeges, mivel az ő nemzetfelfogásában egy nemzet tagjainak lakóhelyüktől függetlenül joguk van magukat a nemzethez tartozónak nyilvánítani: "a nemzetet nem egy meghatározott területen élő egyének csoportja alkotja, hanem azon egyének összessége, akik egy bizonyos anyanyelven beszélnek, és magukat önként nemzetiségnek nyilvánítják." Kristan kiállt ugyan az Egyesült Szlovénia programja mellett, de úgy vélte, hogy annak teljesítése, mindössze az új határok közötti tartományi autonómiát biztosítaná. Ivan Cankar (1876–1918) 1907-ben azt állította, hogy egyedül a szociáldemokraták állnak ki az Egyesült Szlovénia programja mellett. A párt az 1907–1908-as választási reform lehetőségeivel élve a legnagyobb sikert Triesztben érte el, ahol a szavazatok 27 %-át szerezte meg. Közel álltak a szociális demokrácia elképzeléséhez T. G. Masaryk szlovén hívei, akik alapvető szociális reformokat követeltek, elítélték a liberalizmust és a klerikalizmust, ugyanakkor a vallásnak nagy szociális és etikai jelentőséget tulajdonítottak.

A politikai pártokon kívül ebben az időben számos sport, színházi, énekkari és más társulat, szerveződés jött létre, amelyeknek ugyancsak fontos szerep jutott a nemzeti öntudat erősítésében, a szlovén nyelv közéleti szerepének növelésében. Az említett politikai és kulturális élet fejlődése és megosztottsága Krajnában volt a legelőrehaladottabb. A többi tartományban, részben a lakosság vegyes összetétele miatt is, tovább tartott a különböző politikai erők közötti együttműködés, s csak a 20. század elején jöttek létre önálló pártszerveződések.

Az általános választások és a jugoszláv kérdés

1908-ban tartottak először választásokat az általános választójog alapján. Ennek eredményeként Krajnában a liberálisok 12, a Néppárt képviselői 26, a németek 11 helyet szereztek. A választások megmozgatták a tömegeket is, és az ezt követő években éles ellentétek robbantak ki a németek és a szlovénok között. 1908-ban Ptujban a németek rátámadtak a szlovénok egy társaságára, amire Ljubljanában két napos németellenes demonstráció volt a válasz, s ezután itt jelentősen csökkent a német befolyás, erősödött a város szlovén jellege. Mindez, valamint a Balkánon zajló események, egyre élesebben vetették föl a 19. vége óta erősödő jugoszláv mozgalomhoz fűződő viszonyt. A klerikálisok, akik a liberálisokkal együtt üdvözölték Bosznia annexióját úgy vélték, hogy a délszlávok egyesítése a Habsburg Monarchiában szükségessé teszi, hogy a monarchiát vagy a nemzetek egyenjogúsága, vagy a trializmus elvei alapján föderációvá alakítsák. Ezen elképzelés szerint a monarchia magyar és osztrák részéhez egy ugyanolyan önállósággal rendelkező harmadik egység csatlakozna, amely a délszlávok lakta területekből állna. A klerikális vezetők úgy vélték, hogy ebben a kérdésben sem a kormány, sem a pártok nem képesek dönteni, ezt egyedül az uralkodóház oldhatja meg. A klerikálisok ellenezték a nagyszerb elképzeléseket, de nem utasították el a szerbekkel való együttműködés gondolatát, és lassanként elfogadták a jugoszlávság eszméjét.

A liberálisok nemzeti programja lényegében azonos volt a klerikálisokéval, de az ő körükben nagyobb vita volt arról, hogy milyen legyen a délszlávok nemzeti–nyelvi egyesítése. Egyesek arra hajlottak, hogy el kell fogadni a horvátot, mint irodalmi nyelvet, mások a két nyelv lassú közelítése mellett foglaltak állást. Az úgynevezett új illíristák a szlovénok és horvátok teljes egybeolvadását szorgalmazták, de voltak olyan liberálisok is, akik határozottan elutasították, hogy a szlovénok mondjanak le nyelvükről. A délszláv szociáldemokraták a ljubljanai (1909) és a belgrádi (1910) kongresszuson fejtették ki álláspontjukat a Monarchián belül kialakítandó délszláv államról, de a szlovénok között ebben nem volt teljes egyetértés. E. Kristan kiállt a konferencia azon elképzelése mellett, hogy a jugoszláv népeket kulturálisan és nyelvileg egybe kell forrasztani, Henrik Tuma (1858–1935) azonban úgy vélte, hogy mivel a nemzet sok évszázados együttélés alapján alakul ki, nem lehet nemzeteket csak úgy egyesíteni, s azt is hangsúlyozta, hogy a szlovénok nem mondhatnak le saját nyelvükről. A legtöbben úgy vélték, hogy a nemzetek közötti együttműködést a nemzeti autonómia elve alapján kell megvalósítani: a monarchián belül kell létrehozni a szövetségi államot.

Mások szerint Ausztriától hiába várják kívánságuk teljesítését, ezért a délszláv államot Ausztrián kívül kell létrehozni. Ezt az álláspontot I. Cankar fejtette ki a legvilágosabban. Ő helytelenítette, hogy a jugoszláv kérdést egyesek kulturális–nyelvi szintre szűkítik, mivel ez szerinte elsősorban politikai együttműködés kérdése, de az ő számára is egyértelmű volt, hogy a szlovénok nem mondhatnak le saját nyelvükről, s a leghatározottabban elítélte az ilyen nézetek képviselőit.

Az első világháborúban a szlovénok lakta területeken (Doberdó) is komoly harcok folytak. Amikor Károly király 1917-ben háromévi szünet után kénytelen volt összehívni az állami gyűlést, a szlovén klerikális és liberális küldöttek az isztriai és dalmáciai képviselőkkel együtt megalakították a Jugoszláv Klubot. A klub elnöke, a szlovén Anton Korošec (1870–1940), 1917. május 17-én az osztrák parlamentben felolvasta a Májusi Nyilatkozat néven ismertté vált programot. Ebben követelték, hogy a monarchia területén élő délszlávokat a dinasztia fennhatósága alatt egyesítsék egy független önálló állami egységbe. A nyilatkozatot – amely tehát nem a monarchia felbomlását, hanem föderatív, vagy inkább konföderatív alapon történő átszervezéséét irányozta elő – ősztől kezdve tömegesen írták alá a szlovén asszonyok és leányok (deklarációs mozgalom), és az így jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a lakosság a nemzeti kérdésben radikalizálódott és egységessé vált. 1918 márciusában már 160.000 aláírást nyújtottak át Korošecnek. A Májusi Nyilatkozatot támogató liberálisok karintiai és stájerországi szárnya 1918 júniusában a Jugoszláv Demokratikus Pártba egyesült.

A szlovénok az első Jugoszláviában és a második világháborúban

Remény és kétség között 1918 őszén

1918. augusztus 16-án Ljubljanában megalakult Szlovénia és Isztria Nemzeti Tanácsa, azzal a céllal, hogy létrehozza a saját szlovén államiságot, amelynek jövőjét a létrehozandó délszláv államszövetség részeként képzeltek el. A tanács elnöke A. Korošec lett, az ötventagú tanácsban minden tartomány és párt képviselve volt, a szociáldemokraták számára, akik az alakuló ülésen megfigyelőként vettek részt fenntartottak 3 helyet. A tanács foglalkozott a határok kérdésével, az Egyesült Szlovénia problémájával is. A szlovén politikusok és értelmiségiek ekkor sem voltak egységesek a jövőbeni államalakulatot illetően. 1918 szeptemberében a Slovenec és a Slovenski narod című lapokban megjelent cikkek a német és magyar vélemények ellenében védelmezték a szlovénok, horvátok, szerbek egyetlen és egységes nemzetének a monarchia keretében létrehozandó jugoszláv állam gondolatát. 1918. szeptember 14-én azonban a Šušterčič féle Resnica (Igazság) című lapban, a Tri struje (Három áramlat) című cikkben a következő eszmefuttatás jelent meg: "Vajon az új államban valóban eltűnik-e a szlovénok, horvátok és szerbek közötti összes különbség? Nem hisszük. A szerb erős és öntudatos nemzet, amelynek ma sem – amikor mindenki Jugoszlávia után kiált, mint a bolond – jut még csak álmában sem eszébe, hogy azt mondja, hogy megtagadja régi szerb nevét, szerb irodalmát, szerb államát. Egész természete, történelmi múltja, jelenlegi politikai neveltetése miatt a szerb nem lehet és nem is lesz soha jugoszláv, csak szerb, nagyszerb. Jugoszláv csak akkor lesz, ha úr lesz. Ha úr lesz a horvátok és a szlovénok felett. Ha pedig a szerbek lesznek az urak, akkor a mi iskoláinkban a szerb nyelvet fogják tanítani, az országba pedig szerb hivatalnokok és kereskedők jönnek, tehát a szlovénok számára a jelen és a jövő között csak az lesz a különbség, hogy most a német az úr, akkor pedig a szerb lesz."

A. Korošec azonban először 1918. október 1-jén a bécsi parlamentben, majd október 11-én a császár előtt is kiállt az önálló délszláv állam mellett. Október 6-án Zágrábban, nem kis részben éppen a szlovén politikusok erőfeszítésének köszönhetően, létrehozták a Zágrábi Nemzeti Tanácsot, amelynek elnöke Korošec lett. “A Nemzeti Tanács programja a következő: valamennyi szlovén, horvát és szerb egyesítése a szlovénok, horvátok és szerbek demokratikus elvek alapján berendezett nemzeti, szabad és független államában.” Megállapodtak abban, hogy a tanácsban minden 100. 000 lakost egy küldött képvisel, s a szlovénok így 15 küldöttel képviseltették magukat. 1918. október 16-án a császár manifesztumot adott ki a monarchia népeinek önrendelkezéséről és az állam konföderációvá történő átalakításáról. A Nemzeti Tanács 1918. október 19-én adott válaszában elutasította a császári manifesztumot. “Követeljük a szlovénok, horvátok és szerbek teljes etnikai területének önálló, független államba történő egyesítését – tekintet nélkül jelenlegi lakóhelyük tartományi és államközi határára – amely állam a politikai, gazdasági demokrácia elveire épül (…)”. 1918. október 29-én megalakult a Szlovén–Horvát–Szerb Állam. Október 31-én a Zágrábi Nemzeti Tanács kinevezte a szlovén nemzeti kormányt. Ebbe beléptek a szociáldemokraták is, és ez a külügyek irányításától eltekintve – amely a Zágrábi Nemzeti Tanács hatáskörében maradt – ellátta az összes állami funkciót. A szlovén történészek nagy része szerint ez olyan demokratikus, köztársasági államformájú, konföderatív jellegű állam volt, amelyben a szlovén nemzeti kormány nagyfokú önállósággal intézte a szlovén területek ügyeit, s ezért megfelelt a szlovénok akkori törekvéseinek.

A szlovén kormánynak azonnal szembe kellett néznie azzal, hogy Maribor német önkormányzati tanácsa döntése szerint a város az újonnan megalakult Ausztriához kívánt csatlakozni, Trieszt pedig szabad várossá nyilvánította magát és arra kérte az antantot, hogy foglalja el a várost és biztosítsa a békét. Az osztrákokkal a szlovén csapatok fel tudták venni a harcot, az olaszok azonban elfoglalták Triesztet, és az 1915-ben megkötött Londoni Egyezményben foglaltakat kihasználva erőteljesen nyomultak a szlovén lakta területek belseje felé. A külpolitikai helyzet már 1918 novemberében kényszerűen vetette fel a katonailag erős Szerbiához fűződő viszony kérdését, és azt, hogy milyen legyen az új, a szerbekkel közös állam. A liberálisok a centralista állam hívei voltak, szerintük a legfontosabb, hogy az Égei-tengertől a nyugati szlovén területekig egységes állam jöjjön létre. Úgy vélték, hogy a társadalmi viszonyok nem teszik lehetővé a köztársasági államformát, s hogy a következetesen demokratikus monarchiát jobban igazgatják, mint a köztársaságot. A Szlovén Néppárt a köztársasági államforma, és az ezen belüli szlovén autonómia híve volt. Az adott körülmények között a szlovénok kénytelenek voltak elfogadni a szerbek követelését, akik a Szerb Királyság és a Szlovén–Horvát–Szerb Állam egyesüléséből létrejövő új államot (szerb vezetésű) monarchikus és egységes államként képzelték el. Így jött létre 1918. december 1-jén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság. E királyságot a kortársak közül többen már ekkor Jugoszláviának nevezték. A háborút lezáró béketárgyalások után a szlovénok egy része Olaszország, Ausztria, illetve Magyarország polgáraként az új délszláv állam határain kívül maradt, igaz az egykor Magyarországhoz tartozó, úgynevezett Vendvidék az új délszláv államhoz került. Az Egyesült Szlovénia létrehozása tehát ekkor sem sikerült. A határon túli szlovénok erős asszimilációs törekvéseknek voltak kitéve, amit az Olaszországban élők esetében tovább fokozott az a tény, hogy ott hamarosan a fasiszták kerültek hatalomra

A szlovén pártok viszonya a központi kormányhoz 1918-tól 1929-ig

Amikor megalakult a belgrádi központi kormány, Ljubljanában még működött a nemzeti kormány, és a Nemzeti Tanács. Az első reguláris szerb csapatok 1918. december 22-én érkeztek meg Ljubljanába. A király 1919. január 7-iki rendeletével Szlovéniában is megszűnt a nemzeti kormány, a helyére kinevezett tartományi kormánytól számos reszortot megvontak. A tartományi kormánynak nem volt politikai jelentősége, teljesen a belgrádi központi kormánynak rendelték alá, s ilyenformán a szlovén államiság valamennyi, 1918 őszén kivívott eleme elveszett. Az a tény, hogy Jugoszláviában a szerb dínár lett az egységes pénz, méghozzá úgy, hogy négy osztrák korona ért egy dínárt, óriási veszteséget okozott a szlovén gazdaságnak. A két világháború közötti időszak két alapvető fogalma a (nemzeti) unitarizmus és a(z állami) centralizmus. Az unitarizmus azt jelentette, hogy a hivatalos álláspont szerint a szerbek, horvátok és szlovénok nem nemzetek, hanem csupán az – egyébként nem létező – egységes jugoszláv nemzet “törzsei”. A hivatalos politika számos eszközzel próbálta eltüntetni a már létező nemzeti identitásokat és kialakítani az egységes jugoszláv nemzettudatot. Ezt a kezdettől fogva létező törekvést, akárcsak az állami centralizmust az 1921. június 28-án elfogadott vidovdani (Vid–napi) alkotmány öntötte formába. Ilyen körülmények között került sor az 1920-as parlamenti választásokra.

A választási küzdelemben a régebbi szlovén pártok addigi hagyományaiknak megfelelően léptek fel. A liberálisokat tömörítő Jugoszláv Demokrata Párt a centralista állam mellett, a föderatív államforma ellen szállt síkra. Azt javasolta, hogy a tartományokban, a megyékben és a járásokban legyen "széles alapokon nyugvó népi önkormányzat, amely azonban nem akadályozhatja a nemzeti és az állami egység győzedelmes elvét", vagyis az önkormányzat lehetőségei a helyi gazdasági ügyekre korlátozódtak volna. Kétkamarás parlamentet javasolt, amelyben az egyik kamara a gazdasági ügyekkel foglalkozott volna. A Szlovén Néppárt Szlovénia számára autonómiát, törvényhozói joggal bíró tartományi parlamentet követelt. Ezenkívül a parasztok számára földreformot, a munkásoknak az őket megillető jogokat, az iparosoknak pedig a gazdasági szervezetbe tömörülés lehetőségét. Az értelmiségieket arra szólították fel, hogy segítsenek megdönteni a szlovén nevet eltörölni kívánó (unitarizáló) rezsimet. A Jugoszláv Szociáldemokrata Párt szerint a jugoszláv kérdés megoldása nem "az annexióban rejlik, hanem a törzsek önkéntes megegyezésén és teljes egyenjogúságán alapuló szabad társulásán. Népköztársaságot kívántak, jelentős autonómiát, a vállalatok munkásellenőrzését, ami a szocializmusba való átmenetet eredményezné.

Az újonnan alakult pártok közül a Jugoszláv Kommunista Párt munkás–paraszt köztársaságot – a vállalatok munkásellenőrzését és munkás tulajdonba adását, kártérítés nélküli agrárreformot – és a legteljesebb formájú föderatív államformát követelte, amelyben a tartományok gazdasági egységként szerepeltek volna. A Nemzeti Szocialista Párt az általa elutasított moszkvai, berlini és bécsi mintától eltérő, a jugoszláv viszonyokra alkalmazott szocializmust ígért. Programja egyesek szerint inkább a liberálisokéhoz, mások szerint inkább a későbbi nemzeti szocialistákéhoz állt közel. A Független Parasztpárt a falusi kapitalizmus fejlődéséért, s egy meglehetősen homályosan kifejtett agrárreformért szállt síkra, mondván a föld legyen azé, aki a legjobban tud vele gazdálkodni, ami végül is inkább a nagyobb birtokosok érdekeit vette figyelembe. A párt a liberálisokéhoz közelálló monarchista nézeteket vallott.

Az 1920. november 28-án megtartott összjugoszláv választásokon a szlovénok számára fenntartott 40 parlamenti helyből a Szlovén Néppárt 14, a Független Parasztpárt 9, a Jugoszláv Szociáldemokrata Párt 7, a Kommunista Párt 5, a Jugoszláv Demokrata Párt 3, a Nemzeti Szocialista Párt 2 helyet szerzett. Közülük csak a 9 parasztpárti és a 3 demokrata szavazott a Vid-napi alkotmányra, a többiek vagy ellene szavaztak, vagy tiltakozásul távol maradtak. Ez azt jelenti, hogy a szlovén lakosságnak csak mintegy 30 %-a támogatott olyan pártokat, amelyek elfogadták a centralista állam gondolatát. Ugyancsak a centralista állammal való elégedetlenséget fejezte ki az 1921-ben megjelent Autonomista kiáltvány, amit szociáldemokrata irányultságú értelmiségiek adtak ki, valamint az a tény, hogy az 1921-ben megtartott helyhatósági választásokon az autonómia mellett kiálló Szlovén Néppárt szerezte meg a szavazatok 61%-át.

1922-ben a Vid-napi alkotmány értelmében Jugoszláviát 33 körzetre osztották, a szlovénok által lakott országrész a maribori és a ljubljanai területre bomlott, amelyek közvetlenül Belgrádnak voltak alárendelve. A központi kormányhoz fűződő viszony, és a szlovén autonómia biztosításának létrehozásának igénye a későbbiekben is a politikai élet központi kérdése maradt. Miközben a jugoszláv/szlovén kommunisták 1926-ban eljutottak a nemzeti önrendelkezés elszakadást is magába foglaló eszméjéig, a szlovén liberálisok 1926 októberében arra mutattak rá, hogy a Néppárt bekerülhetne a kormányba, ha felhagyna autonomista elképzelésével. Miután 1927 február elsején a Néppárt egyszer már egy rövid életű kormányt alakított a szerb radikálisokkal, 1927. július 10-én Bledben megállapodtak a szerb radikális Veljko Vukičević-tyel: a Néppárt a kormányba kerülés érdekében lemondott autonomista elveiről.

A királyi diktatúra ideje (1929–1941)

1929 januárjában a király a belgrádi parlamentben történt lövöldözés után kialakult feszült helyzetben a diktatúra bevezetésében látta az ország megmentésének egyetlen lehetőségét. 1929. október 3-án az ország új neve Jugoszláv Királyság lett, amelyet kilenc bánságra osztottak, a szlovén lakta területeket a Dráva-menti Bánság fogta egybe. Bár Korošec a diktatúra kormányába is bekerült, a Néppárt keresztényszocialista szárnya egyre elégedetlenebb volt párt vezetésével, majd 1932-ben kivált és önálló politikai erőként folytatta tevékenységét. 1930 szeptemberében Korošec tisztázatlan okokból kilépett a kormányból, majd amikor 1931. szeptember 26-án a központi kormány kiadta választási felhívását, és azt kívánta, hogy a választás legyen az öntudatos jugoszlávság melletti kiállás, Korošec a radikálisok egy részével, Davidović-tyal, a mohamedánokkal, ellenzéki koalíciót hozott létre. A szlovén liberálisok és a parasztok (elsősorban a feloszlatott Szlovén Parasztpárt) képviselői viszont szeptember elejétől részt vettek a kormány munkájában, majd a Jugoszláv Radikális Parasztdemokrácia nevű párt létrehozásában. 1932 szeptemberében megalakult a jugoszláv irányultságú Szlovén Parasztszövetség. Sem ez, sem a ljubljanai illetve maribori székhelyű másik két parasztszövetség nem vállalta fel a radikális agrárreform programját. A Parasztszövetség azonban nem volt képes a parasztokat elhódítani a Szlovén Néppárttól.

A Néppárt vallási megújulást hirdetve folytatta harcát a politikai hatalomért. 1932. december 31-én megjelent a Néppárt Szlovén deklarációja, amit Korošec féle pontoknak is neveznek. Ebben követelték a négy országban élő szlovénok egyesítését, s ennek érdekében a Jugoszláviában élő szlovénok számára több jogot, pénzügyi önállóságot, politikai és kulturális szabadságot, valamint új megállapodást a szlovénok, horvátok és szerbek között, amelynek értelmében Szlovénia a demokratikus alapon létrejövő három egyenjogú állami egység egyike lenne. A király e nyilatkozat miatt internálta Korošecet.

Különös, hogy az elnemzetietlenítő diktatúra legkeményebb korszakában, 1932-ben, Oton Župančič (1878–1949), az egyik legjelentősebb szlovén költő – az Amerikában élő, angolul alkotó szlovén származású és tudatú Louis Adamic (Adamič, 1898–1951) példájából kiindulva úgy vélekedett, hogy a szlovénok identitását nem érné semmiféle kár, ha lemondanának a szlovén nyelvről, hiszen az nem az egyetlen hordozója a nemzeti identitásnak. Ezt az álláspontot a jelentősebb szlovén pártok határozottan elutasították, 1933-ban pedig nemzeti elkötelezettségű liberális és demokratikus baloldali értelmiségiek létrehozták a Sodobnost (Jelenkor) című folyóiratot, amely a leghatározottabban szembeszállt a jugoszláv unitarizmussal. Az 1930-as években sok mozgalom jött létre – közöttük számos középiskolai és egyetemi szervezet – amelyek lapjaikban is terjesztették elképzeléseiket a szlovén társadalmi és nemzeti probléma megoldására. Ezek közül az 1932-ben alapított Slovenija című lap körül tömörülők úgy vélték, hogy a jugoszláv tudat csak a szlovén öntudatra épülhet, míg pl. a Pohod (Menetelés) és a Borba (Harc) című lapot támogatók számára a szlovénság és a jugoszlávság egy és ugyanaz a dolog volt, s e két mozgalomtól nem volt idegen a nemzeti szocializmus eszmerendszere sem.

A Néppárt 1935 júniusáig maradt ellenzékben, akkor ugyanis részt vett Stojadinović kormányalakításában és Korošec ismét belügyminiszter lett. A Néppártnak is része volt a Jugoszláv Radikális Egységpárt megalakításában és Korošec tagja lett az elnökségnek. Az egyre zavarosabbá, egyre szélsőségesebbé váló politikai törekvések közepette az 1937. április 18-án megalakult Szlovén Kommunista Párt, Jugoszlávia föderatív átalakítását követelte, amelyben Szlovéniának demokratikusan megválasztott parlamentje lenne, támogatnák a határon túli szlovén kisebbségeket, és nem mondanának le az Egyesült Szlovénia programjáról. A Néppárt politikusainak egy része már jó ideje követelte az 1932-es pontokhoz való visszatérést, s 1937. augusztus 25-én ahhoz hasonló követelést jelentettek meg a Parasztszövetség Domoljub (Hazaszeretet) című lapjában, és megbélyegezték az unitarizmus híveit. A keresztényszocialisták pedig 1938-ban a szlovénok függetlenség és gazdasági önállóság iránti igényét hangsúlyozták.

Az 1938. december 11-én megtartott választáson a Jugoszláv Radikális Egységpárt győzött, Korošec pedig kilépett a kormányból. Stojadinović új kormányában azonban tárcát kapott két szlovén néppárti politikus. 1938 decemberében a Slovenija című lap körüli mozgalomból megalakult a Szlovén Egylet. A lap kiállt Szlovénia egyenjogúsága, s a nemzeti önrendelkezés mellett, az 1939 augusztusában létrejött horvát autonómiáról úgy vélekedett, hogy amíg Szlovénia nem kapja meg ugyanezt a státust, addig a horvát szabadság is bizonytalan. Ehhez hasonló elveket vallott a keresztényszocialisták 1939-ben Bogo Grafenauer által kidolgozott programja is, s 1939 szeptemberében már Korošec és a Néppárt is a horvátokéhoz hasonló autonómiát követelt. Az 1939-ben megalakult, kommunista befolyás alatt álló, Szlovénia Dolgozó Népének Szövetsége – a népfront – 1939 novemberében megjelent programjában a szlovén nemzet teljes politikai, gazdasági és kulturális önállósulását, és szabadon választott szlovén parlamentet igényelt. A keresztényszocialisták ugyancsak 1939 novemberében megjelent programját azért érdemes külön is kiemelni, mert ez volt a két világháború közötti Jugoszláviában megjelent egyetlen olyan szlovén nemzeti program, amely a jugoszláv kereteket még csak nem is említi.

A szlovénok az eddig leírtak ellenére sem voltak teljesen elégedetlenek az első Jugoszláviával. Először is úgy vélték, hogy az új állam megvédte őket a germanizálódástól. Ez az állam az említett kifogások ellenére is lehetővé tette a szlovén kultúra fejlődését. Ekkor alakult ki a szlovén iskolarendszer, beleértve a régóta követelt szlovén egyetemet is, s a nemzeti kultúra számos más intézményét is ekkor hozták létre. A többiekénél már az indulásnál is fejlettebb szlovén gazdaság igen jól kihasználta a hatalmas új piac adta lehetőségeket. Egyesek pedig abban reménykedtek, hogy eljön majd az az idő, amikor az erős délszláv állam megszerzi az olaszok által elfoglalt szlovénok által lakott területeket.

A szlovénok a világháborúban

A mai Szlovénia területét 1941-ben Németország Olaszország és Magyarország felosztotta egymás között. A szlovénok először az 1941. április 6-án létrehozott Nemzeti Tanács vezetésével kísérelték meg az ellenállást, míg a belgrádi kormány és adminisztráció szlovén tagjai külföldre menekültek. Ezek a politikusok már 1941. április 20-án deklarációt adtak ki, amelyben kiálltak a szlovén nép egysége, emberi és nemzeti jogai mellett, s követelték az Egyesült Szlovénia létrehozását Jugoszlávia keretein belül. Az Egyesült Szlovéniával kapcsolatban a háború idején számos ehhez hasonló nyilatkozatot adtak ki, amelyek csak a szuverenitás és a föderatív jelleg megfogalmazásaiban tértek el egymástól. 1941. április 26-án Ljubljanában megalakult az Imperialistaellenes Front, amelyet június 22-én Felszabadítási Frontnak (Népfront) kereszteltek át, s amelybe bekapcsolódtak a kommunisták, a keresztényszocialisták, a Sokol mozgalom tagjai és a baloldali értelmiségiek, és néhány más szervezet. A Front tagjai a föderatív elrendezésű Jugoszlávián belül élő szlovén nemzet önrendelkezésért és nemzet szuverenitásáért indultak harcba. Amíg a Front partizánegységeket szervezett, az elfoglalt területek lakossága kényszerből, és más okokból bizonyos mértékig együttműködött a megszálló hatóságokkal. Ezek egy részéből a németek szlovén segédhadsereget hoztak létre, amelynek tagjait honvédeknek (domobranoknak) nevezték. A partizánok és a domobranok között 1941 és 1945 között polgárháború folyt.

Ki kell emelni még két nyilatkozatot. Az első, az 1943. március elsején aláírt ún. Dolomiti Nyilatkozat. Ebben a Kommunista Párt elérte, hogy a többiek elfogadják vezető szerepét, hogy a Frontban résztvevők a Fronton kívül nem szerveznek önálló politikai pártot és szervezetet, és hogy a Front vezetői a Frontot szervezeti és politikai tekintetben egységes egészként vezetik. E nyilatkozatnak sorsdöntő szerepe volt a háború utáni eseményekben, hiszen biztosította a kommunisták akaratának végrehajtását. A második az a nyilatkozat, amit a Front küldöttei 1943. október 1-én fogadtak el, s amelyben egyebek között kimondták, "hogy a Felszabadítási Front Végrehajtó Bizottsága a szuverén szlovén nemzet nevében lép be az AVNOJ-ba (Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Antifasiszta Tanácsa). Ez a mondat a nemzeti szuverenitásról folytatott későbbi viták során kapott időnként hangsúlyt. Az első ilyen alkalom 1945 novemberében volt, amikor hozzákezdtek a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság alkotmányának kidolgozásához. Ekkor ugyanis Edvard Kardelj (1910–1979) a szlovénok nevében azt követelte, hogy az alkotmányba foglalják bele a nemzetek elszakadást is magába foglaló önrendelkezési jogát.

A háború vége és a határok Kialakulása

1945. május 10-én megalakult a szlovén nemzeti kormány. A háború végén elmenekült domobranokat 1945 májusában az angol hatóságok kiszolgáltatták Titóéknak, és ezeket, valamint a hazai földön elfogottakat – 12–16 ezer emberről lehet szó – a jugoszláv hatóságok kivégezték. A jugoszláv/szlovén–magyar határt az 1947. február 10-én aláírt békeszerződés, az osztrák határt az 1955. május 15-én aláírt osztrák államszerződés hagyta jóvá, mindkét esetben, a háború előtti helyzetnek megfelelően. A jugoszláv–olasz határ ügyében a nagyhatalmak csak nehezen egyeztek meg, s a probléma végső lezárását csak az 1975. november 10-én aláírt Osimói Egyezmény jelentette. Ebben meghatározták az olasz–jugoszláv határt, illetve a két ország közötti gazdasági együttműködési kereteit. Mindezek a szerződések azt jelentették, hogy Szlovénia kénytelen volt lemondani 1848 óta állandóan napirenden szereplő célkitűzéséről, az Egyesült Szlovénia létrehozásáról.

A Szlovén (Szocialista) Köztársaság (1946–1990)

A politikai berendezkedés az 1960-as évek közepéig

Ettől (s attól, hogy az úgynevezett titói Jugoszlávia kezdetben a királyi Jugoszláviánál is centralizáltabb állam volt) eltekintve a Jugoszláviában élő szlovénok minden korábbinál kedvezőbb helyzetbe kerültek. Az 1946-os alkotmány értemében Szlovénia köztársasági státust kapott, a két világháború között olasz kézre került területek nagyobb része Szlovéniához került. A köztársaságok autonóm kulturális életet éltek, saját parlamentjük, köztársasági kormányuk és szimbólumaik voltak. A mai Szlovénia területén a lakosság az 1857. évi mintegy 1 100 100-ről, 1953-ban 1 415 448-ra, 1991-ben 1 965 987-re növekedett, akiknek 87.8%-a szlovénnak vallotta magát. A szlovén gazdaság fejlődése az ötvenes években igen látványos volt: 1957-re az ipari termelés az 1939-es szint háromszorosára nőtt. Szlovénia gazdasága Jugoszlávia egész fennállása idején megőrizte az országon belüli elsőségét: 1990-ben az összlakosság 8 %-át kitevő szlovénok a jugoszláv társadalmi össztermék 20 %-át adták, a Nyugat-Európába irányuló jugoszláv kivitel 30 %-át. Az ilyen módon fejlődő gazdaság felszívta a fejletlenebb területeken élő munkanélküliek egy részét. Ez a "bevándorlás" a 70-es évek második felében volt a legerőteljesebb, s egyesek attól kezdtek félni, hogy a szlovénok feloldódnak a beáramló szláv népességben.

Bár az 1945-ös törvények és az 1946-ban elfogadott alkotmány szerint Jugoszláviában többpártrendszer volt érvényben, a gyakorlat teljesen más volt. Az egyházat 1945-ben arra kényszerítették, hogy megállapodást kössön az állammal. A Népfronton belüli pártok tevékenységét a Dolomiti Nyilatkozat szabályozta. Edvard Kocbek (1904–1981) katolikus író, a Népfront tagja, tiltakozott ugyan a Kommunista Párt mindenható hatalma ellen, de a gyakorlat nem változott, sőt a párton a Párton belüli másként gondolkodókkal is leszámoltak.

Ennek ellenére folyamatosan voltak, akik kiálltak saját nézeteik mellett s az ellentétek, az ellenzéki vélemények a párton belül, illetve a kultúra területén fogalmazódtak meg. A következő időszakban néhány folyóirat gyűjtötte maga köré a kritikusan gondolkodókat. 1951-től 1956-ig, betiltásáig ilyen volt a Beseda (Szó) című lap, az ötvenes évek második felében a Revija 57, a hatvanas évek első felében pedig a Perspektive című lap. Ezen lapok betiltásukig történő megjelenését egyfajta hallgatólagos "csendes pluralizmus" tette lehetővé, amelynek értelmében az itt közreműködő másként gondolkodók kevés kivétellel nem lépték át a határt: nem hoztak létre politikai szervezeteket, s ha mégis politikai mozgalommá kívántak volna nőni, leszámoltak velük. Jože Pučnikot, a majdani DEMOS elnökét, két cikkéért 1958-ban bebörtönözték, a Revija 57-et betiltották. Az öt év múlva szabaduló Pučnikot a Perspektivában megjelent két írásáért két évre ítélték, majd a lapot 1964-ben betiltották. Mindennek következtében a társadalmi feszültségek elsősorban a Kommunista Párton belül fogalmazódtak meg, s ezek között kezdettől fogva jelen volt a nemzetek közötti ellentét is.

Szlovénia viszonya a többi köztársasághoz és a föderációhoz

A Jugoszláv Kommunista Párt már 1945 decemberében úgy vélte, hogy Szlovéniában szeparatista jelenségek tapasztalhatók. Az első komolyabb összeütközés 1957-ben történt. E. Kardelj ekkor szót emelt a nemzeti kérdés centralisztikus megközelítése ellen, s amellett állt ki, hogy tartsák tiszteletben a nemzeteket. Kardelj állítólag ekkor úgy vélte, hogy Jugoszlávia csak történelmi átmenet a teljesen önálló nemzeti államok felé. A szerb kommunisták kritizálták az autonóm föderatív köztársaságok elvét, s e kérdésben a szerb és a szlovén értelmiségiek között vita bontakozott ki. 1961-ben a következő évi költségvetés vitája során kirobbant ellentétek miatt a szlovén küldöttség elhagyta az ülést, ez ekkor történt meg először a második Jugoszláviában. A pártra támaszkodó centralizmus hívei összeütköztek az önigazgatással kísérletező, decentralizációt kívánó és a gazdaság törvényszerűségeit felismerő szlovén vezetéssel. A szlovénokat 1962 áprilisában emiatt éles kritika érte.

A rendkívül ellentmondásos szerepű Kardelj – ő az önigazgatás egyik apostola, ugyanakkor számos magas rangú funkció birtokosaként része az elnyomó hatalomnak – 1964-ben a JKP 8. kongresszusán élesen kritizálta a köztársaságok közötti viszonyokat, állást foglalt a köztársaságok teljes gazdasági függetlensége, s a valódi érdekek alapján megvalósuló kapcsolatok kiépítése mellett. 1965-ben Kardelj úgy értékelte, hogy Jugoszláviában három politikai irányzat van: a horvát és a szlovén, amely arra törekszik, hogy saját köztársaságának minél nagyobb önállóságot biztosítson, a centralista, amelyet a fejletlen köztársaságok –Macedónia, Bosznia-Hercegovina és Crna Gora – támogatnak, akik a központtól minél több támogatást szeretnének, és a hegemonista, amelyik Szerbiában a legerősebb. Kardelj attól tartott, hogy a nemzedékéhez tartozó forradalmár vezetők távozása után a hegemonistáknak lesz a legtöbb lehetősége arra, hogy elképzelésüket valóra váltsák. Ezért azt javasolta, hogy a köztársaságok váljanak teljesen önállókká, és a föderáció csak egyfajta "technikai eszköz" legyen, amelynek segítségével a köztársaságok összeillesztik politikájukat. Mindeközben azonban Kardelj nem mondott le az egypártrendszerű szocializmusról: megmaradt volna a JKSZ monopóliuma és a centralisztikusan szervezett hadsereg. Kardelj elképzelését Tito szavakban ugyan támogatta, de gyakorlati megvalósítását nem szorgalmazta.

Az állam és Párt föderalizációja azonban a hatvanas évek második felében lassan mégis megindult, s a gazdasági reform beindulásával mindenütt megjelentek az ún. "liberálisok". Ők elismerték a társadalmi tulajdon létét, de annak a korábbitól eltérő formáját szerették volna megvalósítani. Arra törekedtek, hogy a köztársaságok mind a nemzetközi kapcsolatokban nagyobb önállóságot kapjanak, s a föderáció finanszírozásának arányosabb elosztását szorgalmazták. Azt szerették volna elérni, hogy az 1968-ban létrehozott, a szövetségi fegyveres erő részét képező területvédelmi egységek keretében a katonák saját köztársaságukban tölthessék le a katonaidőt, s végül, hogy a délszláv köztársaságok egymás közötti kapcsolata legyen közvetlen, és ne játsszon benne szerepet a szövetségi állam. Az alapvető cél a nemzeti szuverenitás biztosítása volt, s csak ebből eredt volna a föderáció illetékessége.

Ezek a törekvések Szlovéniában Stane Kavčič (1919–1987) személye, a Teorija in praksa című folyóirat körül és pártban kialakult csoportokon belül formálódtak. Kavčič 1967 és 1972 között a szlovén kormány elnöke volt, és ebben a funkcióban megkísérelte ezeket az elveket a gyakorlatban is megvalósítani. A liberálisok, Kavčič-csal az élen úgy vélték, hogy bebizonyítsák: Szlovénia a fennálló föderatív elrendezésben nem tudja érvényesíteni nemzeti érekeit. Kavčičnak és a szlovén liberálisoknak 1972-ig volt néhány összetűzése a konzervatívokkal, akkor azonban Kavčičot eltávolították kormány éléről. Az 1974-es szövetségi alkotmány azonban ennek ellenére a nemzeti-liberális törekvések törvénybe foglalását jelentette, azaz lényegesen nagyobb önállóságot adott a köztársaságoknak és az autonóm tartományoknak. Az 1974-es alkotmány miatt a köztársaságok között már nem sokkal ennek elfogadása után, de különösen Tito halála után, komoly vitákra került sor. A szerb vezetés az említett alkotmányban rögzített bizonyos jogokat szűkíteni szeretett volna, és az alkotmány centralizáció felé mutató átalakítását kívánta, a szlovénok viszont a jogok további bővítésére, decentralizációra és a viszonyok demokratizálására törekedtek.

Szlovénia az 1980-as években

Tito halála (1980) után a szlovén kommunisták között, ha lassan is, de egyre nagyobb lehetőséghez jutottak a fiatalabb, liberálisabb szemléletű vezetők. Az 1941-ben született Milan Kučan, aki Kavčič miniszterelnöksége idején a Szlovén Kommunista Szövetség Központi Bizottságának titkára volt – tehát az akkori események alakulását közelről szemlélhette – 1982-től 1986-ig a Jugoszláv Kommunista Szövetség (a JKSZ) KB elnökségének volt tagja, majd 1986 és 1989 között a Szlovén Kommunista Szövetség KB elnökségének elnöke volt. Körülötte gyülekeztek a párt liberálisan gondolkodó fiatalabb tagjai. Ez a vezetés, amely az események fejlődésével maga is sokat változott, az 1980-as évek elejétől nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy Szlovéniában ismét liberális legyen a légkör. Lehetővé tették, hogy néhány szabadon gondolkodó értelmiség 1982-ben létrehozza a Nova Revija című “polgári” jellegű folyóiratot, amelyben számos rendkívül kritikus írás jelent meg. Ugyancsak jelentős hatása volt a szlovén KISZ, a ZSMS hetilapjának, a rendszert és annak számos képviselőjét nyíltan bíráló Mladinának (Ifjúság).

Az 1980-as években a társadalom és a gazdaság átalakítása körüli viták egyre erőteljesebb nemzeti színezetet is kaptak. Az egyes népek és vezetőik gyakran úgy vélték, a problémák megoldását más népek szándékai akadályozzák, illetve, hogy más népek törekvései kifejezetten ellentétesek az ő nemzeti érdekeikkel. A gazdasági megfontolások mellett nagy hangsúllyal szerepelt a kultúra és nyelv kérdése. A szlovén értelmiségiek 1983-ban s következő években szembeszálltak azzal a tervvel, hogy a tananyagot Jugoszlávia-szerte egységesíteni kellene, s ennek alapján az irodalom oktatásánál a törzsanyagban az egyes nemzetek irodalma nagyjából az egyes nemzetek lélekszámával lett volna arányos: 38 irodalom órából 23-ban tanították volna a törzsanyagot, s ebben összesen két szlovén szerzőre került volna sor. 1983-ban a szlovén népfront (SZDL) egy 1982-ben elfogadott törvényre hivatkozva felvetette, hogy a katonai parancsnoklás nyelve az általánosan alkalmazott szerb-horvát helyett Szlovénia területén a szlovén legyen.

Az évtized második felében a szlovén politika tovább radikalizálódott és ennek több oka volt: 1, Szerbiában – ahogy azt Kardelj megsejtette – centralista erők kerültek hatalomra. Ráadásul a föderáció szervei és politikusai ugyancsak úgy vélték, hogy a jugoszláv társadalom egyre nyilvánvalóbbá váló gazdasági, társadalmi válságát a centralizmus erősítésével győzhetik le. 2, Az idősebb szlovén vezetők egyre inkább kiszorultak a vezetésből és helyüket fokozatosan a már említett fiatalabb gárda vette át. 3, A szlovénok tehernek érezték a szövetség által rájuk rótt kötelezettségeket. Kifogásolták, hogy jelentős összegeket kell fizetniük az ún. fejletlen területek (Bosznia–Hercegovina, Makedónia, Montenegró, Koszovó, és Horvátország délkeleti részei) alapjába, miközben ott az így nekik juttatott pénzt gyakran nem megfelelő módon használták fel, aminek következtében e területek relatív elmaradottsága nem csökkent. Szót emeltek a hadseregre fordított túlságosan nagy összegek ellen is. 4. Egyre nőtt bennük az aggodalom, hogy Jugoszlávia olyan ország, amelyet az emberi jogokra elvben nagy súlyt fektető egységesülő Nyugat nem fogad majd be, márpedig a szlovénok egyik legfőbb célja az volt, hogy csatlakozhassanak a fejlődést biztosító Európai Közösséghez. 5. Éles ellenállásba ütközött, hogy a koszovói albánok féken tartásában – mint a szövetségi rendőrség illetve hadsereg tagjainak – az azt ellenző szlovénoknak is részt kellett venniük.

Ezek miatt arra törekedtek, hogy a szövetségi alkotmány átalakítása érdekében az évtized eleje óta folyó tárgyalásokon elérjék, hogy az alkotmány minél inkább közelítsen a nyugat-európai elvárásokhoz, és hogy a szövetségi szervekben dolgozzák ki a megegyezéses döntésmechanizmus feltételeit. A szerb politikusok – figyelmen kívül hagyva a soknemzetiségű Jugoszlávia sajátosságait – a demokrácia (addigi, jugoszláv értelmezése helyett, amelyben megpróbálták megakadályozni, hogy a nagyobb nemzetek leszavazhassák a kisebbeket) olyan értelmezése mellett álltak ki, amelyben kizárólag az egy ember egy szavazat elve érvényesült volna. Szlovén vélemény szerint ez azt jelentette volna, hogy a kétmillió szlovén nem érvényesíthette volna érdekeit, az amúgy sem a polgári értékrend, hanem a nemzeti megfontolások alapján szavazó több mint nyolcmilliós szerb lakossággal szemben. Mivel az egy ember egy szavazat elvet nemcsak a kommunista Slobodan Milošević képviselte, de az ellenzéki szerb politikai erők is így gondolkodtak, a szlovénok az ő esetleges hatalomra kerülésüktől sem várhattak kedvező változást. A több köztársaságban élő, Koszovó problémájával is küzdő Szerbia számára a decentralizáció a szerb nemzet szétdarabolódásának veszélyét idézte fel, míg a szlovénok, akiknek etnikai és köztársasági határai nagyjából egybeestek, a centralizációs erősítésében a szlovén nyelvi, kulturális, gazdasági és politikai jogok figyelmen kívül hagyásának veszélyét látták. A szlovénok ezért nem fogadták el, hogy Jugoszlávia ismét centralizáltabb legyen annál, mint ahogy azt az 1974-es alkotmány előírta.

Az ellentétek 1986-tól mind a szlovén és a szerb társadalom között, mind a szlovénok és a föderáció között, mind pedig a szlovén társadalmon belül egyre inkább kiéleződtek, s megszaporodtak a demokratikus változásokat és a nemzeti érdekek védelmét követelő hangok. 1987-ben megjelent a Nova revija 57. száma, amely az Adalékok a szlovén nemzeti programhoz alcímet viseli. A kötetben lévő cikkek elemzik a szlovén államiság problémáját, a jugoszláv válság kérdését, a szlovén önrendelkezés jogi szempontjait, stb. 1988-ban a Mladina szóvá tette a hadsereg vezetőinek zavaros pénzügyeit, amit e vezetők a "hadsereg elleni támadásnak" minősítettek. A hadsereg és a Mladina között egyre élesebbé váló harcot a hadsereg úgy próbálta megoldani, hogy titkos dokumentumok nyilvánosságra hozatalának vádjával 1988 május végén őrizetbe vett négy, a Mladinával kapcsolatban álló szlovén fiatalt (egy katonatisztet és három civilt). Az amúgy is forrongásban lévő szlovén társadalmat – a szlovén kommunisták előre menekültek, és 1988. április 23-án meghirdették az emberarcú szocializmust; 1988 májusában az egyesületi törvény alapján megalakult a parasztság érdekvédelmét felvállaló Parasztszövetség, az első önálló politikai szervezet – az eset mélyen felháborította. Az elkeseredést csak növelte, hogy a szlovén fővárosban megtartott tárgyalást törvényellenesen szerb–horvát nyelven folytatták le, illetve, hogy a civilekkel szemben is a katonai bíróság járt el. Az eset elleni tiltakozásul kb. ötvenezren gyűltek össze Ljubljana főterén, megalakult az Emberi jogokat védő bizottság, s a felbolydult politikai légkörben megjelentek az első pártcsírák. A pártok 1989 elején szerveződtek meg: létrejött a főleg értelmiségieket tömörítő Szlovén Demokrata Szövetség, a Szlovén Szociáldemokrata Szövetség, a Keresztényszociális Mozgalom (később Szlovén Kereszténydemokraták néven) stb. 1989. május 8-án az említett ellenzéki pártok és a Szlovén Írószövetség megjelentették az ún. Májusi Nyilatkozatot. Ebben szuverén szlovén államot követeltek, amely a politikai pluralizmus, és az emberi szabadságjogok elvén nyugszik, s amely önállóan dönt “a délszlávokkal és az újjáalakított Európa keretében élő népekkel kialakítandó kapcsolatokról.” A nyilatkozat megfogalmazói aláírásokat gyűjtöttek a nyilatkozat támogatása érdekében. Nem sokkal később a hivatalos politikát képviselő szlovén Népfront megjelentette az ún. Alapvető listát, amely a fenti követeléseket enyhébb formában fogalmazta meg.

1988 és 1989 itt felsorolt eseményei miatt a szlovén és a szerb vezetés amúgy sem jó viszonya tovább romlott. Mindezt csak fokozta, hogy 1989. február 27-én az új és régi szlovén pártok, társadalmi szervezetek, állami vezetők közösen ítélték el Szerbiának a koszovói albánokkal szembeni politikáját. Szerbiában válaszul bojkottálni kezdték a szlovén árukat. 1989. szeptember 27-én alkotmány kiegészítéseket fogadtak el. Ezekkel egyfelől a gazdaság és a társadalmi szerkezet demokratikus reformjait készítették elő, másfelől pedig (részben ezek védelmében) kimondták, hogy Szlovéniában nem érvényesek azok a szövetségi törvények, amelyek ellentétben állnak a köztársaság alkotmányával, azaz Szlovénia saját alkotmányát a szövetségi alkotmány elébe helyezte. A módosítások rögzítették a szlovénok elszakadást is magába foglaló önrendelkezési jogát, hogy Szlovénia polgárai maguk döntenek az általuk megtermelt érték felhasználásáról, azaz Szlovénia a jövőben csak azokhoz a közös beruházásokhoz járul hozzá anyagilag, amelyek nincsenek ellentétben nemzeti érdekeivel, hogy Szlovénia területén csak a köztársaság parlamentje hirdethet ki rendkívüli állapotot stb. Ez utóbbi pontnak azért volt különös jelentősége, mert a Jugoszláviában bekövetkezett korábbi események, illetve az a tény, hogy a neosztalinista vezetésű Szerbiában egyesek arról beszéltek, hogy Szlovéniában ellenforradalom zajlik, előrevetítette annak lehetőségét, hogy a szlovéniai demokratizálódást kívülről, rendkívüli állapot kikényszerítésével akarják megfékezni.

A szerb vezetők úgy gondolták, hogy a Koszovó ügyében, és a szlovén alkotmánymódosítás miatt kirobbant ellenségeskedést – és a szlovénok ellen a sajtóban folytatott propagandaháborút – felhasználhatják arra, hogy a szlovén vezetést, a Vajdaságban és Crna Gorában már sikerrel alkalmazott módszer segítségével eltávolítsák. Ennek érdekében 1989. december elsejére nagygyűlést szerveztek Ljubljanába, mondván, hogy elmagyarázzák a helyzetet nem ismerő szlovénoknak, hogy mi is az igazság Koszovó ügyében. A tüntetésre készülők egy része a Ljubljanában élő albánok esetleges támadására hivatkozva fegyvert is magával akart vinni. A szlovén vezetés, amely maga mögött tudhatta a köztársaság lakosságát, közölte, hogy a tüntetőket nem engedik be Szlovéniába. A szerbiai politikusok ezután arra hivatkozva, hogy a szlovénok akadályozzák a jugoszláv állampolgárok szabad mozgását, a szlovén árukkal szembeni bojkottra hívták fel a szerb vállalatokat és a lakosságot. Mindezek érzelmileg meglehetősen egymás ellen hangolták Szerbia és Szlovénia lakosságát.

A Májusi Nyilatkozatot aláíró szlovén ellenzéki pártok a következő évi választásokra készülődve, 1989 novemberében létrehozták Szlovénia egyesült ellenzékét a DEMOS-t, amelyhez később csatlakozott a Zöldek pártja és a Parasztszövetségből létrejött Szlovén Néppárt, majd a kisiparosok nevében fellépő Liberális Párt. A kommunista rendszer lebontásában élenjáró ZSMS felvette a ZSMS–Liberális Párt nevet (ezt 1990. november 10-én Liberális Demokrata Pártra változtatták). 1990 januárjában a választásokra készülődő Népfront felvette a Szocialista Párt nevet, a Kommunista Szövetség pedig február 4-én a Demokratikus Átalakulás Pártja elnevezést választotta (később ezt Szociáldemokrata Átalakulás Pártja névre változtatták).

Ez előtt a Szlovén Kommunista Szövetség még egy utolsó kísérletet tett arra, hogy megegyezésre jusson a többi köztársaság vezetőségével a demokratikus átalakítás szükségességét illetően. A gazdaság megreformálásra és a társadalom demokratizálásra benyújtott, nyolc pontban összefoglalt javaslataikat a JKSZ 1990. január 20. és 22. között Belgrádban megtartott 14. rendkívüli kongresszusán a szerb kommunisták – és a velük szavazó többi vezető – elutasították. Az erőteljesen nyugat-európai irányultságú, és a szociáldemokrata párt posztjára törő szlovén kommunisták számára ezután nem maradt más hátra, mint hogy kivonuljanak az ülésről, s ezzel gyakorlatilag megszüntették a JKSZ szervezetét. 1990 januárjában az is kiderült, hogy Ante Marković (1924–) szövetségi miniszterelnök a gazdasági reformokat (amelyeket a szlovénok általában támogattak) a szövetségi szervek megerősítésével akarja végrehajtani, s törekvései a centralizáció és nem a decentralizáció irányába mutatnak. Ezt a szlovén politikusok és gazdasági szakemberek jelentős része kifogásolta. Ebben az időben már a szlovén politikusok legtöbbje úgy vélte, hogy a jugoszláv föderáción belül nem tudják biztosítani érdekeiket, ezért Jugoszlávia konföderációvá alakítását szorgalmazták. Ez azt jelentette volna, hogy Jugoszlávia területén önálló államok jönnek létre, amelyek szövetségre lépnek egymással, s csak azon ügyeket intézik közösen, amelyek valóban közös érdekeken alapulnak. Szlovén megítélés szerint egyébként viszonylag sok ilyen közös ügy lett volna. Ezt az elképzelést a szerb politikusok következetesen elutasították. Figyelembe kell venni, hogy a demokratizációs és gazdasági reform folyamatok Szlovéniában a többi délszláv köztársaságnál gyorsabban zajlottak ezért a szlovénok értékelése szerint a szlovén önállóság követelése a demokratikus értékek, illetve a nemzeti érdekek védelmével kapcsolódott össze. Ezt még tovább motíválta, hogy szlovén megítélés szerint, ha a nehezen demokratizálódó Jugoszláviát mégiscsak fölvették volna az Európai Közösség tagállamai közé, akkor a szlovénok csak Belgrádon keresztül kapcsolódhattak volna a brüsszeli központhoz, ez pedig a korábbi gyakorlat alapján azt jelentette volna, hogy a szlovén érdekek távolról sem lennének eléggé képviselve. Úgy vélték, hogy önálló nemzetállam nélkül a nemzetközi folyamatoknak nem alanyai, hanem tárgyai lennének.

Az önálló Szlovénia létrejötte és eredményei

Az önállóság előkészítése

Az 1990 áprilisában megtartott választásokon a pártelnöki tisztségétől már korábban megvált Milan Kučant választották a köztársaság elnökségének elnökévé. A háromkamarás, 240 tagú parlamentben az ellenzéki DEMOS koalíció került hatalomra. A koalíciót alkotó pártok egységesen éles ellenfelei voltak az előző rendszernek, határozott álláspontot képviseltek az önálló Szlovénia kérdésében, de más kérdésekben megosztottak voltak: a Lojze Peterle vezette kereszténydemokraták, a Néppárt és a Szlovén Demokrata Szövetség egyik szárnya (Rajko Pirnat), a keresztény–konzervatív értékeket, a Liberális Párt pedig a hazai termelést védelmező liberális gazdaságpolitikát hirdette. A Joze Pučnik vezette Szociáldemokrata Párt, a Zöldek Pártja, és a Szlovén Demokrata Szövetség Dimitrij Rupel vezette szárnya a fölvilágosodás értékrendszerét hangsúlyozta. A két fő irányzat közötti különbség számos gyakorlati kérdésben is megnyilvánult. A miniszterelnök Lojze Peterle lett, a külügyminiszteri tárcát Dimitrij Rupel, a hadügyminiszterit Janez Janša, a belügyminiszterit Igor Bavčar, az igazságügyminiszterit Rajko Pirnat, kapta, az utóbbiak valamennyien a Szlovén Demokrata Szövetség tagjai voltak. Ellenzékbe kényszerült a Demokratikus Átalakulás Pártja, a ZSMS–Liberális Párt és a Szocialista Párt. Szlovénia ezzel egyértelműen szakított a kommunista rendszerrel, míg a Jugoszlávián belül kulcsszerepet játszó Szerbiában ez a folyamat akkor még meg sem kezdődött.

A szlovén parlament 1990. július 2-án nyilatkozatot adott ki a Szlovén Köztársaság szuverenitásáról. Ebben az 1989-es alkotmány-kiegészítések szellemében hangoztatta a köztársasági törvényhozás elsődlegességét a szövetségi törvényhozással szemben, s tovább lazította a központi szervekhez fűződő kapcsolatait, de nem mondta ki, hogy Szlovénia elszakad Jugoszláviától. A kormány az újonnan megválasztott horvát kormány szakértőivel együtt előkészítette Jugoszlávia konföderatív átalakításának tervezetét. A szlovén politikusok arra törekedtek, hogy a világ fontosabb vezetőivel megismertessék szándékaikat, és igyekeztek őket ennek támogatására megnyerni. Bár Németország, Ausztria és Olaszország részéről kaptak bizonyos bíztató jeleket, az európai és az amerikai politikusok általában azt hangoztatták, hogy egységes és demokratikus Jugoszláviát kívánnak, azaz nem támogatták az önálló Szlovénia gondolatát. A szlovén álláspont szerint a jugoszláv valóság az volt, hogy a valóban demokratizálódó Jugoszláviát az érdekkülönbségek miatt a hagyományos módon már nem lehetett egybetartani. Az egységes Jugoszláviát csak nem demokratikus módszerekkel lehetett volna fenntartani.

Jugoszlávián belül így egyre nőtt a feszültség. L. Peterle Ante Marković szövetségi miniszterelnökkel folytatott nyári megbeszéléseinek sikertelensége, a horvátországi Kninben 1990 augusztusában kitört fegyveres lázadás, az a tény, hogy a szövetségi szervek nem voltak hajlandók megvitatni a konföderáció kérdését, valamint az, hogy Szerbia 1990. október 23-án vámokat vetett ki a Szlovéniából (és Horvátországból) származó árukra, azt mutatta, hogy a jugoszláv válság belátható időn belüli békés, valamennyi felet kielégítő elrendezésére nem sok esély van.

Ezt látva, a szlovén politikusok 1990 novemberében előkészítették a szlovén önrendelkezésről szóló népszavazást. 1990. november 21-én az EBEÉ párizsi konferenciája elé terjesztették a jugoszláv válságot, Szlovénia Jugoszlávián belüli helyzetét, és a szlovén törekvéseket részletesen ismertető memorandumot. Ebben még mindig a konföderatív berendezkedésű Jugoszlávián belüli szlovén önállóságot hangoztatták. 1990. december 6-án Szlovénia Jószándék-nyilatkozatot küldött a többi köztársaságnak, kétoldalú tárgyalásokat javasolva Jugoszlávia átalakításáról, december 12-én pedig Makedóniában, Crna Gorában és Bosznia-Hercegovinában folytattak ugyanerről sikeretlen tárgyalásokat a szlovén politikusok. Az 1990. december 23-án megtartott népszavazáson a lakosságnak arra a kérdésre kellett válaszolnia, akarja-e, hogy Szlovénia önálló és független állam legyen. A népszavazásról szóló törvény szerint, amennyiben a lakosság az önálló Szlovénia mellett szavaz, a szlovén politikusoknak a következő hat hónapban el kell fogadniuk az önállósághoz szükséges törvényeket, tárgyalásokat kell folytatniuk a többi köztársasággal Jugoszlávia jogutódlásáról, az egymás közötti viszonyokról, beleértve a konföderatív berendezkedést is. A népszavazáson a szavazásra jogosultak 93.2%-a jelent meg, akiknek 88.2%-a igent mondott a szlovén önállóságra.

A következő hetekben lefolytatott tárgyalások alapján a szlovén politikusok úgy vélték, nincs remény arra, hogy Jugoszlávia konföderációvá alakuljon át. A belgrádi tárgyaláson az is kiderült, hogy a szerb politikusok nem vonják kétségbe Szlovénia önrendelkezési jogát, a szlovénok pedig tiszteletben tartják a szerbek azon érdekét, hogy minden szerb egy államban élhessen. A szlovén parlament ezért 1991. január 21-én azt javasolta a többi köztársaság parlamentjének, hogy egyezzenek meg Jugoszlávia két vagy több független állammá alakításáról. Ugyanakkor egy alkotmány–kiegészítéssel visszavonták a szlovén alkotmány azon pontjait, amelyekkel Szlovénia szuverenitásának bizonyos elemeit a szövetségi szervekre ruházta. Ettől kezdve Szlovénia törekvései arra irányultak, hogy a szétválás békésen történjen.

1991. június 21-én Ante Marković bejelentette, hogy a szövetségi kormány minden törvényes eszközzel megvédi Jugoszlávia külső és belső határait. Ugyanezen a napon J. Baker amerikai külügyminiszter Belgrádban közölte M. Kučannal, hogy sem az USA, sem más nem fogja elismerni Szlovéniát nemzetközi szubjektumként. 1991. június 23-án az Európai Közösség tagállamai egyetértettek abban, hogy nem ismerik el Szlovénia (és Horvátország) függetlenségét, ha a két köztársaság egyoldalúan kilép a föderációból, mielőtt kimerítette volna a békés megegyezés valamennyi lehetőségét.

A független Szlovénia

A szlovén politikusok azonban úgy vélték, túl régóta töreksznek már eredménytelenül a megegyezésre. Ezért 1991. június 25-én a szlovén parlament több más dokumentum mellett, elfogadta a Függetlenségi Nyilatkozatot. Ebben Szlovénia egyebek mellett kinyilvánította készségét arra, hogy önálló államként "azonnali tárgyalásokat folytasson az együttműködés lehetséges formáiról a jelenlegi JSZSZK területén létrejövő államokkal." 1991. június 26-án ünnepélyesen bejelentették Szlovénia önállóságát és függetlenségét. Az ország határain átvették az ellenőrzést, és a Jugoszlávia feliratokat a Szlovén Köztársaság feliratokra cserélték ki.

A szövetségi kormány szervei és a hadsereg arra hivatkozva, hogy biztosítani kell az állam határainak átjárhatóságát 1991. június 27-én tankokkal vonultak a Szlovénia külső határain lévő határátkelők elfoglalására. M. Kučan az akciót ugyanazon a napon az önálló és szuverén Szlovénia elleni agressziónak nevezte. A tíznapos háborúban a szlovén fegyveres erők a szövetségi hadvezetés számára meglepetést okozó, nem várt ellenállást tanúsítottak. A 65 halálos áldozatot követelő háborúnak a július 7-én az Európai Közösség képviselőinek közbenjárása nyomán aláírt Brioni Nyilatkozat vetett véget. Ennek legfontosabb pontja szerint a szlovén (és a horvát) önállósodást három hónapra felfüggesztik és tárgyalásokat kezdenek Jugoszlávia jövőjéről. 1991. július 18-án a jugoszláv államelnökség a Brioni Nyilakozatra hivatkozva határozatot hozott arról, hogy a szövetségi hadsereget három hónapon belül kivonják Szlovéniából.

1991. október 7-én, a Brioni Nyilatkozatban meghatározott határidő letelte után Szlovénia megkezdte az önállóságról hozott törvények végrehajtását. Átvette a köztársaság határának ellenőrzését, tolár néven önálló pénzt adott ki. Október 25-én Szlovéniát elhagyta a szövetségi hadsereg utolsó katonája is. Az immár valóban önállóvá vált köztársaság élénk tárgyalásokat folytatott az ország elismertetése érdekében. Az Európai Közösség képviselői ennek legfőbb feltételéül – egyebek mellett – az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek kérdésének megfelelő rendezését írták elő. Ezt a feltételt Szlovénia az 1991. december 23-án elfogadott új szlovén alkotmány megfelelő paragrafusaiban teljesítette. 1992. január 15-én a Badinter bizottság megállapította, hogy Szlovénia teljesítette az elismeréshez szükséges feltételeket. Ugyanazon a napon számos európai ország, valamint az Európai Közösség elismerte az önálló Szlovéniát.

A belpolitikai élet legfőbb eseményei

Ugyanebben az időben Szlovénia belpolitikai életében is komoly változás történt. 1991 októberében kettévált a fontos miniszteri tárcákkal rendelkező Szlovén Demokrata Szövetség. A nézeteltérések miatt 1991. december 30-án felbomlott a DEMOS koalíció, de a kormány egyelőre a helyén maradt. 1992. április 22-én az ellenzéki liberális demokraták elnöke, Janez Drnovšek nyerte el a képviselők többségének bizalmát: az egykori DEMOS három pártja, valamint a korábbi ellenzéki pártok támogatásával lett miniszterelnök. Ettől az időtől kezdve 2004 végéig (egy 2000 közepén bekövetkezett, rövid ideig tartó jobboldali kormányzástól eltekintve) valamennyi választás után a liberális demokraták alakítottak koalíciós kormányt, de mindig változó koalíciós partnerekkel. Az új szlovén alkotmány értelmében 1992 decemberétől kezdve kilencventagú lett a szlovén parlament, amelyben az őshonos magyar és olasz kisebbség számára két helyet tartottak fenn. A 2004 végén megtartott választásokon véget ért a liberális demokraták győzelmi sorozata, s a jobboldali pártok alakíthattak kormányt.

A belpolitikai viták közül kiemelkedik a második világháború idején lezajlott polgárháború, illetve az utána következett megtorlások, valamint a kommunizmus megítélése körül zajló polémia. A jobboldali pártoknak hosszú küzdelem után sem sikerült elérniük, hogy Szlovéniában lusztrációs törvény alapján zárják ki a politikai életből az egykori kommunista vezetőket. Ugyancsak komoly viták folytak a média irányításának, illetve az egyház szerepének megítélése körül, s ezek sem zárultak le teljesen.

A szlovén törvényhozás gyorsan megkezdte a piacgazdaság feltételeinek megteremtését. A parlament még 1991 novemberében elfogadta a denacionalizációs törvényt, amelynek értelmében a kommunista hatalom által különböző törvények előírásai alapján állami tulajdonba vett vagyont lehetőség szerint vissza kell adni az eredeti tulajdonosnak, ha erre nincs mód, akkor a tulajdonost kárpótolni kell. Hosszas (mintegy két évig tartó) viták után a parlament 1992 novemberében elfogadta a tulajdon-átalakításról (azaz a privatizációról) szóló kerettörvényt, illetve a bankok szanálásáról szóló törvényt. Az említett privatizációs törvény csak az úgynevezett társadalmi tulajdonban lévő vállalatok privatizációját írta elő. A korábbi privatizációs elképzeléseken alapuló kompromisszumos törvény értelmében minden szlovén állampolgár a korának megfelelő mértékben (éveinek számával növekvő arányban) névre szóló és át nem ruházható értékpapírt kapott, amelyet a privatizációban részt vevő vállalatokba fektethetett be. A törvény értelmében a vállalati tulajdon 40 százalékát különböző célokat szolgáló alapokra kellett átruházni, a többit részben az említett értékpapírok alapján lehetett megszerezni, illetve megvehették a vállalat alkalmazottai és más szlovén állampolgárok. A privatizáció folyamatára két állami intézmény felügyelt rendkívül szigorú előírások alapján. A privatizációs törvényt a későbbiekben még kiegészítették, majd az állami vállalatokat is bevonták a privatizációba. A privatizáció folyamata rendkívül lassú volt, s még ma (2006) sem fejeződött be teljesen, ráadásul az értékesítésbe hosszú ideig nem vonták be a külföldi tőkét. Ezt mindenekelőtt a szlovén gazdaság korábbról örökölt viszonylag jó állapota tette lehetővé, Figyelemre méltó azonban és további vizsgálódást érdemel az a tény, hogy a szlovén gazdaság ilyen körülmények között is (tehát annak ellenére, hogy a privatizációs folyamat ellentmondásos és befejezetlen, hogy a külföldi tőke csak korlátozottan van jelen az országban) kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Az államháztartási hiány mindvégig alacsony maradt, éppúgy, mint az államadósság mértéke. A szlovén gazdaság jó teljesítményét mutatja, hogy Szlovénia 2007. január 1-jétől az euró-övezet tagja lesz.

Szlovénia külpolitikája

1991. június 26-án az önálló Szlovéniát elismerte Horvátország, június 30-án Litvánia, majd az év folyamán még néhány ország (Németország 1991. december 19-én), de az igazi elismerési hullám 1992. január 15-én kezdődött, amikor számos ország, köztük Magyarország is, elismerte Szlovénia függetlenségét. Az ország viszonylag gyorsan beilleszkedett a nemzetközi intézményrendszerbe. 1992. február 3-án megfigyelői státust kapott az Európa Tanácsban, amelynek 1993. május 14-én teljes jogú tagja lett, éppúgy, mint 1992. március 24-én az EBEÉ-nek. 1992. május 22-én felvették az ENSZ tagállamai közé, július 8-án pedig aláírta Helsinki Okmányokat, s végül Szlovénia minden lényeges nemzetközi szervezet tagságát elnyerte. Külön említést érdemel, hogy 1997-ben a NATO Szlovéniát a szlovén várakozásokkal ellentétben nem hívta meg az ún. első körben csatlakozó országok közé. A döntés hátterében minden jel szerint elsősorban geopolitikai megfontolások álltak, és csak másodsorban az a tény, hogy Szlovénia nem volt elég aktív a balkáni regionális együttműködésben, illetve, hogy a kritikusok szerint a haderőreform nem volt kielégítő. Ugyancsak nem várt akadály, Olaszország ellenkezése nehezítette egy ideig Szlovénia európai integrációjának folyamatát, de 1997 folyamán a szlovénok egy kompromisszumos javaslat elfogadásával bejutottak azok közé az országok közé, amelyekkel az EU 1998-ban megkezdte a csatlakozási tárgyalásokat. 2002 novemberében Szlovéniát meghívták a NATO-ba, ugyanezen év decemberében pedig az ország sikerrel zárta a csatlakozási tárgyalásokat. 2003 márciusában népszavazást tartottak a NATO, illetve az EU csatalakozásról. Bár korábban voltak euroszkeptikus hangok, a NATO csatlakozást pedig egyes értelmiségi körök igen erősen, és a médiában jól nyomon követhetően ellenezték, a népszavazás eredménye meggyőző volt. A szavazásra jogosultak 60,4%-a járult az urnák elé. Az EU tagságra a szavazók 89, 64 százaléka mondott igent, a NATO tagságot 66,02 százalék támogatta. 2004. március 29-én Szlovénia a NATO, május 1-jén az EU teljes jogú tagja lett.

Szlovéniának szomszédai közül Magyarországgal nagyon jó a viszonya. 1992. november 6-án egyezményt írtak alá a Magyar Köztársaságban élő szlovén nemzeti kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élő magyar nemzeti kisebbség különjogainak biztosításáról, 1992. december 1-jén pedig a két ország barátsági és együttműködési szerződést kötött. Bár a kisebbségek támogatásának ügyeiben, illetve a mezőgazdasági értékesítés területén időnként van némi érdekellentét, a két ország között alapvetően igen jó az együttműködés. Szlovéniát nagyon jó kapcsolat fűzi Ausztriához is – amely sokat tett az önálló Szlovénia elismertetéséért, s az ország fontos gazdasági partnere – néhány ponton azonban komoly nézeteltérések is voltak/vannak a két ország között. Bár az 1955. május 15-én megkötött osztrák államszerződés 7. pontja rendelkezett az ausztriai szlovén kisebbség védelméről – az anyanyelvi oktatáshoz való jogról, a kétnyelvű feliratokról stb., – a szlovénok gyakran kifogásolják, hogy a szlovén kisebbség jogait a gyakorlatban nem érvényesítik. Sőt, Jörg Haider osztrák politikus egyenesen azok csorbítására törekszik. Az osztrákoknak is voltak azonban sérelmeik, mindenekelőtt az, hogy Szlovénia sokáig nem akarta elismerni, hogy az országban létezik német ajkú kisebbség, amelyet kisebbségi jogok illetnek meg. Ezt a problémát végül a 2001-ben aláírt kulturális együttműködési megállapodás kompromisszummal zárta le.

Lényegesen problematikusabb a Horvátországhoz fűződő viszony. Bár a két köztársaság a függetlenség kikiáltásának idején a legtöbb kérdésben egyetértett, s jelentősek az egymás közötti gazdasági kapcsolatok is, az elmúlt időszakban számos nézeteltérés merült fel. A legfontosabb, hogy hosszas tárgyalások után sem sikerült még megnyugtatóan rendezni a határt. Elsősorban a tengeri határvonal meghúzása jelent gondot, hiszen ilyen a volt Jugoszlávia idején nem létezett. Ebben a meglehetősen bonyolult kérdésben a két ország politikusai és a közvélemény formálói 1992 óta mind a mai napig igen éles vitát folytatnak egymással, s már felmerült a nemzetközi bíróság bevonásának gondolata is. Ugyancsak gondot jelentett a szlovéniai Krško-ban közös tulajdont képező atomerőmű együttes működtetésének problémája, illetve az a tény, hogy Szlovénia a Ljubljanska Banka horvátországi fiókjaiban 1991 előtt elhelyezett valuták visszafizetését a jugoszláv örökségi tárgyalások még ma sem teljesen lezárult folyamatával kívánja összekötni, ami bizonyos szempontból érthető ugyan, de alapvetően sérti a horvát betétesek érdekeit. Szlovénia ugyanakkor – néhány meggondolatlan kijelentéstől függetlenül – az egyik legfőbb támogatója Horvátország EU tagságának.

A szlovén–olasz kapcsolatrendszer igen bonyolult és hosszú ideig komoly feszültségek terhelték. Egyrészt a határ rendezése hosszas tárgyalások után végül is 1975-ben sikerült ugyan, de ma is vannak olyan olasz politikai erők (mindenekelőtt Triesztben), amelyek az osimói szerződés revízióját követeleik. Az olasz-szlovén viszonyt erősen megterheli a kisebbségi kérdés is. Míg Szlovéniában 3 064 magát olasznak valló polgár él, akiknek a szlovén alkotmány, akárcsak a magyaroknak, különjogokat biztosít, az olaszországi szlovénok helyzete hosszú ideig rendezetlen volt. Az olasz kormány igen hosszú halogatás után csak 2001-ben fogadta el az olaszországi szlovén kisebbséget védő törvényt, s ennek végrehajtásával a szlovénok még ma sem teljesen elégedettek. Másfelől az olaszok kifogásolták, hogy az 1991-ben elfogadott szlovén denacionalizációs törvény nem vonatkozik azokra az olaszokra, akiket Szlovénia területéről 1945 után elüldöztek. Az ekörül folyó vita miatt Olaszország az 1990-es évtized első felében többször megakadályozta a Szlovénia és az EU közötti társulási tárgyalások folytatását, míg végül a vita a szlovén parlament által 1997-ben aláírt kompromisszumos megoldással zárult. Az említett négy szomszéd országgal Szlovéniát két fontos regionális együttműködés is összeköti. Az egyik az 1996-ban létrehozott háromoldalú együttműködés, amelynek eredetileg Olaszország, Szlovénia és Magyarország volt a tagja, s amelynek elsődleges célja a két utóbbi állam euroatlanti csatlakozásának elősegítése volt, s amelyhez 2000-ben csatlakozott Horvátország is. A másik az Ausztria által szorgalmazott Stratégiai Partnerség, amelyben Ausztrián és Szlovénián kívül a visegrádi négyek vesznek részt.

Amíg Szlovénia Slobodan Milošević 2000-ben bekövetkezett bukása előtt csak vonakodva vett részt a nyugati hatalmak által szorgalmazott balkáni regionális együttműködésben, azóta erőteljesen együttműködik az úgynevezett nyugat-balkáni régió országaival: a szlovén vállalatok erőteljesen részt vesznek a régió országaiban folyó privatizációban, s komoly befektetésekkel segítik ezen országok gazdasági átalakulását, valamint saját gyarapodásukat.

Összegzés

Az elmondottakat figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy a szlovénok az 1848 óta folytatott határozott küzdelem eredményeképpen megőrizték nemzeti identitásukat, kultúrájukat és nyelvüket, nem olvadtak föl sem a német, sem a délszláv többség körében (mint például a németek körében szorbok, vagy a franciáknál a bretonok). Nemzeti érdekeik védelmében Jugoszlávia demokratikus és a decentralizáció elveire épülő átalakítását kívánták, s ennek sikertelenségét, valamint a jugoszláv társadalom belső feszültségeit látva önálló államot hoztak létre. Mindennek következtében nem csupán belső társadalmi fejlődésüket alakíthatták a saját maguk által kidolgozott, és igencsak gyümölcsöző módon, de sikeresen integrálódtak a nemzetközi közösségbe is. A balkáni régió országainak pedig mintát mutatnak, és támogatást nyújtanak a demokratizációs folyamatok és a gazdasági reformok terén, amit ezek az országok a korábbi szembenállás után a 2000 óta eltelt időszakban szívesen igénybe is vesznek. A szlovén önállóság kivívása tehát – az önállóság igényét elutasító számos jugoszláv és külföldi kritikus véleménye ellenére – szlovén szempontból nagyon is kifizetődő volt, nem a szlovénok német bábállammá válását és nem egyfajta etnikai diktatúra kialakulását, hanem az úgynevezett tranzíciós országok legsikeresebb útját eredményezte.

Kronológia

6. század: szláv törzsek érkeznek a mai Szlovénia területére

7–11. század: a karantán törzsszövetség

11. század: Karantánia felbomlása

13–15. század: a Habsburgok birtokszerzési és hatalmi törekvései

1456: Cillei Ulrik megölésével kihal a Cillei grófok családja

15. század: a szlovén lakta tartományok Habsburg örökös tartománnyá válnak, kialakul a szlovén etnikai határ

1550–1584: a szlovén reformáció megteremti a szlovén irodalmi nyelvet

18. század vége: a szlovén nemzeti mozgalom kezdetei

1809–1813: a napóleoni Illír Provinciák

1848: az Egyesült Szlovénia programja

1870. december 1–3.: Jugoszláv Kongresszus

19. század vége: a pártok megalakulása

1917. május 30.: a Májusi Nyilatkozat

1918. október 29.: A Szlovén–Horvát–Szerb Állam létrejötte

1918. december 1.: A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság megalakulása

1921. június 28.: A Vid-napi Alkotmány

1929. január 06.: a királyi diktatúra bevezetése

1941. április 6.: Jugoszlávia/Szlovénia megszállása és feldarabolása

1945. november 29.: A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kikiáltása

1974. február 21.: elfogadják a decentralizált Jugoszlávia alkotmányát

1980. május 4.: Josip Broz Titó halála

1982 május: megjelenik a Nova revija

1986: Szerbiában Slobodan Milošević, Szlovéniában Milan Kučan kerül a Kommunista Szövetség élére

1989. május 8.: a Májusi Nyilatkozat

1990. április 8. és 12.: az első szabad választás

1990. december 23: népszavazás Szlovénia függetlenségéről

1991. június 25.: Szlovénia hivatalosan függetlenné nyilvánítja magát

1992. január 15.: az Európai Közösség országai elismerik Szlovénia függetlenségét

2004. május 1.: Szlovénia az EU teljes jogú tagja lett

Ajánlott szakIrodalom

FISCHER, Jasna (főszerk.): Slovenska novejša zgodovina od programa Zedinjena Slovenija do mednarodnega priznanja Republike Slovenije: 1848–1992. Ljubljana, Mladinska knjiga– Inštitut za novejšo zgodovino, 2005.

GOW, James–CARMICHAEL, Cathie: Slovenia and the Slovenes. London, Hurst & Company, 2001.

Granda, Stane–Šatej, Barbara (szerk.): Slovenija 1848–1998: iskanje lastne poti. Maribor, Narodni dom–Pokrajinski muzej, 1998.

Kardelj, Edvard: A szlovén nemzeti kérdés. Novi Sad, Forum Könyvkiadó, 1961.

PRUNK, Janko: Slovenski narodni vzpon. Ljubljana, Državna založba, 1992.

PRUNK, Janko: Slovenski narodni programi : narodni programi v slovenski politični misli od 1848 do 1945. Ljubljana, Društvo 2000, 1986.

REPE, Božo: Viri o demokratizaciji in osamosvojitvi Slovenije. 1–3. köt. 2002–2004.

Slovenci in država. Ljubljana, Slovenska akademija znanosti in umetnosti, 1995.

Slovenska kronika XIX. stoletja. 1–3. köt. Ljubljana, Nova revija, 2001–2003.

Slovenska kronika XX. stoletja. 1–2. köt. Ljubljana, Nova revija, 1995–1996.

Szilágyi Imre: Az önálló és demokratikus Szlovénia létrejötte. Budapest, Teleki László Alapítvány, 1998.

Zgodovina Slovencev. Ljubljana, Cankarjeva založba, 1979.