Lebovics Viktória

A dumát zenei aláfestéssel deklamálták. A koboz (ukrán népi hangszer), a bandura (lantszerű hangszer) és a lant voltak azok a zenei hangszerek, amelyeken a kobzosok kísérték saját előadásukat. A kobzosok sok esetben vak vándorok voltak, akik mielőtt elvesztették látásukat, maguk is részt vettek az általuk megénekelt eseményekben. A kobzosok saját szervezettel rendelkeztek, amelynek alapokmánya is volt. A kisfiúk, akik kísérték a vak kobzosokat, nemcsak segítőik, tanítványaik is voltak. A kobzosok egy titkos (lebijszka mova) nyelven érintkeztek egymással. Ők maguk «kozák énekeknek, a régmúltról szóló énekeknek, zsoltároknak» nevezték a dumákat. Mai értelemben a «duma» szót csak 1827-től használják. A szó egy lengyel krónikás írásában jelenik meg először 1587-ben, ahol két galíciai nemes, két fivér 1506-ban bekövetkezett haláláról szóló énekek kapcsán jegyzi meg a szerző, hogy az ukránok elégiákat énekelnek róluk, amelyeket dumáknak neveznek.

A duma tartalma mindig ugyanaz, de előadás közben a kobzos helyenként kiegészítheti, variálhatja a konkrét szöveget. Éppen ezért maradtak fenn a dumák többféle változatban. A duma metrikai és ritmikai felépítése a következő:

a verssorban sem a szótagok száma, sem a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozása nem kötött,
nincsenek strófák, a dumát költői egységekre (periódusokra) osztották,
a rímek, (sok esetben igék álltak a sor végén,) nem ritkán több verssort is összekötöttek. A duma általában három részből állt: a bevezetésben megnevezték az események helyét

és idejét, valamint röviden jellemezték a szereplőket. Azután következett maga az elbeszélés, amit egy befejezés zárt Isten dicsőítésével, erkölcsi tanúságok levonásával. A leggyakoribb tematikája a dumának a rabság, a szökés, a halál, a rabságban szenvedő lányok sorsa, a szerelem. A duma költői eszköztárához a loci communes (közhelyek), állandósult jelzők, tautológia, parallelizmusok, retardáció (egyes részek, elemek, jellemzések, megszólítások gyakori ismétlése az elbeszélés lassítása céljából), a számok (3, 7, 30, 40), egyházi szláv elemek tartoznak.

Az első írásban fennmaradt duma, a Duma pro kozaka Holotu (Duma Holota kozákról, akinek a neve «meztelent» jelent) 1684 datálódik. Egyéb ismert dumák: Placs nevolynikiv (A rabok sírása), Maruszja Bohuszlavka, Za ricskoju vohnyi horjaty (A folyón túl égnek a fények), Vtecsa tryoh bratyiv z horoda Azova, z tureckoji nevoli Három fivér szökése Azov városából, a török rabságból), Duma pro Szamijla Kisku (Duma Szamijlo Kiskáról).

Barokk

A XVII-XVIII század művészetében és az irodalmában a barokk stílus a reneszánszt váltotta fel, de nem, annak tagadásaként, hanem a gótika és reneszánsz egyfajta szintéziseként.

A barokk meghatározó elemei közé tartozik:

Az állam és egyház szerepének növekedése, az egyházi és világi motívumok, a költői képek keveredése.
A bonyolultabb forma, a polifónia és változékonyság.
Az allegória, bonyolult metaforák és éles kontrasztok iránti vonzalom.
Dagályos, barokkos, burjánzó stílus, melynek célja az olvasó lenyűgözése, valamint a mű retorikai díszítése.
Tragikus feszültség, mely a világfelfogás és világnézet tragikumával párosul.
A kiábrándultság, a szkepszis és a pesszimizmus.

Az ukrán barokk a XVI–XVII század első negyedében jelent meg és két évszázadig virágzott a korabeli irodalom szinte minden irodalmi műfajában. Ide sorolhatók I. Haljatovszlij és A. Radivilovszkij prédikációi, L. Baranovics, I. Velicskovszkij, M. Szmotrickij, Sz. Polockij, M. Dovgalevszkij, F. Prokopovics, valamint H. Szkovoroda versei.

A XVI. század közepétől erőteljes fejlődésnek indul a polémikus vagyis, a katolikus egyház bekebelező törekvéseivel vitázó irodalom. A valószínűleg XVI. századi, egyébként egyik legkorábbi pápaellenes pamflet Isztorija o jednom pape rimszkom (egy római pápa története) azt a történetet dolgozza fel, amikor a pápa halála után szeretője – egy nő – foglalta el a pápai trónt.

A könyvkiadással fellendülésével kapcsolatban az ukrán prózában megjelent egy jelentős szövegkorpuszt képző műfaj: a kiadott könyvek előszavai és utószavai, melyek megtalálhatók már Heorhij Szkorina és Ivan Fjodorov első fehérorosz és ukrán kiadványaiban is.

Az életírásos irodalom ebben a korszakban csak Petro Mohila tevékenységének köszönhetően fejlődik.

A XVI. század második felében megjelenik egy új prózai műfaj, a történelmi memoár, mely virágkorát a XVII. század második felében – a XVIII. század elején élte. Ezek a krónikákkal rokon művek nem csak tényanyaguknak köszönhetően voltak jelentősek, hanem azért is, mert egyben szépirodalmi művek is voltak.

A barokk líra legismertebb műfaja az egyházi ének volt. Ugyanakkor a világi költészet – a filozofikus és erotikus versek, a tájleíró és emblematikus költészet, a dicsőítő versek és az epigramma – is fejlődött. Az ukrán barokk irodalom legérdekesebb műveihez az u. n. «verses játékok» tartoznak: az akrosztichon, melyben a verssorok kezdőbetűi egy szót vagy nevet (a szerző nevét) alkottak, a mezosztichon, melyben a kívánt szót a verssorok közepén elhelyezkedő betűk adják, a kabbalisztikus versek, melyekben az szláv ábécé betűinek számjegymegfelelője alapján ki lehet számítani a vers megalkotásának dátumát, valamint a képversek, melyeket kereszt, szív, tojás, stb., alakban nyomtattak. I. Velicskovszlij művei között «irodalmi rákok» is szerepelnek. Ezek olyan versek, melyeknek sorait el lehet olvasni jobbról balra és balról jobbra haladva egyaránt (pl.«Анна пита мя я мати панна...»).

A XVII-XVIII. századi ukrán barokk irodalom jelentőségét nehéz túlértékelni, hiszen ez volt az első összeurópai irodalmi stílus Ukrajnában, amely a szellemi kultúrát, többek között az irodalmat volt hivatott szekularizálni és humanizálni.

HRIHORIJ SZAVICS SZKOVORODA

(1722–1794)

Filozófus, költő, fordító. Irodalmi és filozófiai tevékenysége a régi ukrán irodalom végső áátérését jelentette az új ukrán irodalomhoz. Szkovoroda rendkívül tehetséges ember volt. Széles körű műveltségre tett szert, sok idegen nyelvet sajátított el. A kijevi teológiai akadémián tanult filozófiát és irodalmat, de tanulmányait nem fejezte be, elszegődött házitanítónak. 1759 és 1768 között a Harkovi kollégiumban poétikát és etikát tanít. Éles kritikája miatt sorozatos vádak érik, kénytelen lemondani a hivatalos oktatói tevékenységről. Élete második felében vándortanítóként járta az országot. Nem volt hajlandó szerzetesnek menni, és nem fogadott el világi tisztséget sem. 1750 és 1753 között Szkovoroda Magyarországon és más európai országban is járt. Magyarországra annak a delegációnak a tagjaként jutott el, amelyik Visnyevszkij vezérőrnagy vezetése alatt érkezett Tokajba azzal a céllal, hogy tokaji bort vásároljon a cári udvar számára. Szkovoroda verseit, filozófiai értekezéseit, állat- és tanmeséit évtizedeken át csak kéziratos másolatokban terjesztették. Műveit első ízben csak halálának századik évfordulóján adták ki 1894-ben.

Filozófiai rendszerében a panteizmus hirdette. Két «natúrát» különböztetett meg, a láthatót, vagyis az anyagit, valamint a láthatatlant, a szellemit, az istenit. A kettő közül a láthatatlan natúra az, amely előre viszi a világot. Mindkét natúra jelen van a «három világban», amit Szkovoroda megkülönböztet. A világmindenség, amely számtalan világból tevődik össze, az ú. n. nagyvilág, a makrokozmosz. A másik két világ kicsi világ: a mikrokozmosz, vagyis maga az ember és egy szimbolikus világ, vagyis a biblia. Szkovoroda elismerte Isten létét, de tagadta természetfeletti voltát, a dolgok belső lényegét és törvényszerűségét látta benne. Tanítása szerint a természetben a szépség és a harmónia, míg a társadalomban az igazságtalanság uralkodik. Ahhoz, hogy megváltoztassuk a világmindenséget (makrokozmoszt), magunkat (a mikrokozmoszt, vagyis az embert) kell megváltoztatni. Ehhez kapcsolódik a „szrodnya pracja” fogalma (az ember veleszületett képességei fejlesztésén alapuló munka és foglalkozás). Az ember feladata az önmegismerés és saját képességeinek fejlesztése, ily módom találja meg mindenki helyét a világmindenségben, és a társadalom hasznos tagjává válik. Az ember természetes hajlamaival összhangban lévő munkában rejlik a boldogság. Ez nem más, mint Isten parancsa, éppen ezért a természet megismerése egyenlő Isten megismerésével. Ezeket a nézeteket hirdette Szkovoroda irodalmi és filozófiai műveiben is: a Szad bozsesztvennih pesznej (1757–1785, Az isteni dalok kertje) c. lírai hangvételű verses kötetében, a Basznyi harkovszkije (1769–1774, Harkovi álalt- és tanmesék) 30 mesét tartalmazó kötetében, valamint több mint 20 filozófiai művében.

Klasszicizmus

A klasszicizmus mint művészeti irányzat az olasz kultúrában alakult ki a XVI. században, és a XVII. századi Franciaországban érte el virágzásának korát. A klasszicizmus bizonyos mértékig minden európai irodalomban fellelhető. Mi több, egyes irodalmakban egészen a XIX. század elejéig fennmaradt. A klasszicizmus megjelenése összefüggött a felvilágosodás antikvitás-kultuszával, melynek értelmében a klasszicizmus az ókori irodalmat kiáltja ki ideálisnak és követendőnek. Elméleti alapját az ókori poétikaelmélet, elsősorban Arisztotelész „Poétikája”, adja, amely a racionalista filozófiára épül. A klasszicista irodalom célja az ember nevelése volt, ám nem didaktikus módon, hanem a művészeti alkotás élvezete révén.

A klasszicizmus meghatározó jegyei közé sorolható:

A racionalizmus, ami az irodalmi művek létrehozása során kizárólag a rációt, az észt, nem pedig az emóciót, az érzelmet veszi alapul.
Az ókori művészet mintáinak követése.
Normák létrehozására és feltétlen betartásukra irányuló törekvés (pl. az u. n. hármas egység – hely, idő, cselekmény – szabálya).
A kanonikus szabályok kötelező jellegű betartása az irodalmi mű megírása során: jól strukturált és világos kompozíció, a heroikus témaválasztás, a szereplők szigorú elkülönítése pozitív és negatív személyiség jegyek alapján, stb.
A klasszicista irodalmi nyelv iránti követélmények között szerepel a nyelv tisztasága, aforisztikussága, fogalmisága, valamint magasztos volta.
A klasszicista irodalom elsősorban a társadalom felsőbb rétegeinek arisztokratikus ízlését volt hivatott kielégíteni.
A műfajok hierarchiájában szerepelnek a komoly, u. n. „magas” (tragédia, regény, elégia, idill) és a szórakoztató, u. n. „alacsony” (komédia, travesztia, epigramma, állat- és tanmese) műfajok.

Az ukrán irodalomban a klasszicizmus fejlődésének nem voltak sem politikai, sem általános kulturális feltételei. Alapvetően csak az „alacsony” műfajok – a travesztia, komédia és az állat- és tanmese – vannak jelen, egy-két kivételtől eltekintve. Ugyanakkor a klasszicizmusnak éppen ez a felemás jellege biztosította az ukrán irodalom korszakalkotó váltását, melynek eredményeképpen az irodalom nyelve az élő népnyelv lett. Mindez az ukrán nemzet, ukrán nemzeti irodalom és ukrán nemzeti nyelv intenzív fejlődéséhez vezetett. A XIX. század elején megszületik az u. n. új ukrán irodalom, vagyis a modern ukrán irodalom. Az ukrán klasszicizmus képviselői közé sorolható I. Kotljarevszkij, P. Hulak-Artemovszkij, H. Kvitka-Osznovjanenko, P. Bileckij-Noszenko, stb., azzal a megjegyzéssel, hogy csak egyes műveik vagy műveik bizonyos részei illethetők a klasszicista jelzővel.

Szentimentalizmus

A szentimentalizmus a XVIII. század második felében – XIX. század elején jelenik meg az európai irodalmakban azzal a céllal, hogy az egyszerű ember érzéséit ábrázolja, együttérzést váltson ki az olvasóban. A szentimentalizmus, amely nevét L. Stern regényének címe „Érzelmes utazás Francia- és Olaszországban” (1767) alapján kapta, a kegyetlen és racionalista, az alkotót gúzsba kötő klasszicista szabályok ellenpólusaként az érzelmi és irracionális szférát helyezi előtérbe.

A szentimentalizmus meghatározó jegyei közé sorolható az, hogy:

Az ábrázolás tárgyát elsősorban az ember érzelmei, érzései alkotják.
Az irodalmi művek pozitív hősei a társadalom alsó és középrétegeiből kerülnek ki.
A műalkotás strukturálisan egyáltalán nem kötött.
Az ábrázolt események és szereplők nem tipikusak.
A cselekmény gyakorta idillikus falusi környezetben bontakozik ki.
Az ábrázolt érzelmeket és hangulatokat az érzelemkifejezésre leginkább alkalmas szavakkal és grammatikai formákkal fejezik ki.

Az ukrán irodalomban a szentimentalizmus, mint irodalmi irányzat, ugyanúgy, mint a klasszicizmus teljes mértékben nem fejlődött ki. A szentimentalizmus jegyeit az olvasó megtalálhatja I. Kotljarevszkij „Natalka-Poltavka” c. művében, valamint H. Kvitka-Osznovjanenko kisregényiben.

IVAN PETROVICS KOTLJAREVSZKIJ

(1769–1838)

Az u. n. új ukrán irodalom első klasszikusa. Csupán öt mű maradt fenn írói munkásságából, mégis ő lett az új ukrán irodalom egyik meghatározó alakja. Már a papneveldében „rímfaragónak” nevezték társai. Élete során nagy figyelmet szentelt az ukrán népszokások, népdalok, népi játékok, hiedelmek tanulmányozásának. Tudósok, néprajzkutatók és irodalmárok sokszor fordultak hozza azzal a kéréssel, hogy magyarázzon meg bizonyos ukrán reáliákat, jelenségeket, fogalmakat vagy szokásokat. Tagja volt a poltavai szabadkőműves páholynak.

1794 és 1821 között megírta „az ukrán köntösbe öltöztetet” Eneidát (Éneászt). Vergilius heroikus poémája Kotljarevszkijnál burleszk travesztiává vált, méltán nevezték az ukrán népélet enciklopédiájának. A mű olyan népszerű volt, hogy első három része már 1798-ban először, majd 1808-ban másodszor is megjelent nyomtatásban a szerző tudta nélkül. 1809-ben már maga Kotljarevszkij adja ki a poémát kiegészítve a negyedik résszel Vregilijeva Enejida na malorosszijszkij jazik perelozsennaja I. Kotljarevszkim (Vergilius Éneásza, kisorosz nyelvre átültetett I. Kotljarevszkij által) címmel. A mű hat része teljes egészében csak 1842-ben, a szerző halála után látott napvilágot.

1819-ben jelent meg Kotljarevszkij két kisorosz operája, két drámája a Natalka Poltavka és a Moskal-csarivnik (Varázsló katona). Ma már kevesen tudják, hogy ezeket a műveket Kotljarevszkij azzal a céllal írta, hogy megmutassa, hogyan kell valójában ábrázolni az igazi ukrán népéletet. A Natalka Potavka-ban nyíltan kritizálja A. Sahovszkij orosz drámaíró Kazak-sztyihotvorec (1812, Költő-kozák) c. művét, amelyben a szerző kifigurázta az ukránokat, és olyan nyelven szólaltatta meg a szereplőket, hogy az sem az orosz, sem az ukrán színészek nem voltak képesek rendesen elmondani. A népi ideált megtestesítő dolgos, szófogadó, szerelméhez hű Natalkáról szóló mű olyan népszerű, hogy mind a mai napig rendszeresen szerepel az ukrán színházak repertoárjában.

HRIHORIJ FEDOROVICS KVITKA-OSZNOVJANENKO

(1778–1843)

Ukrán-orosz író, a modern ukrán irodalom első prózaírója. Hrihorij Fedorovics Kvitka írói álnevét szülőhelyének nevéből, Osznovából képezte. 1834-ben és 1837-ben látott napvilágot két ukrán nyelvű prózai műveket tartalmazó kötete a Malorosszijszkije povesztyi, rasszkazivajemije Hrickom Osznovjanenkom (Hricko Osznovjánenko által elmondott kisorosz kisregények). Az 1834 és 1843 között megalkotott 15 művet az irodalomkritika hagyományosan kisregénynek nevezi, bár műfajukat tekintve messze nem mindegyik felel meg formailag a műfaj követelményeinek. Vannak köztük néhány oldalas rövid elbeszélések is. Ennek magyarázata az, hogy Kvitka idejében kisregénynek azokat a műveket nevezték, amelyeket elmeséltek. Kvitka-Osznovjanenko a XIX. század 10-20-as éveiben még orosz nyelven írta műveit. Nem egyszer hangoztatta, hogy azért kezdett el ukránul írni, hogy bebizonyítsa: az ukrán nyelv alkalmas arra, hogy irodalom szülessen ezen a nyelven, hogy ezen a nyelven írott művek alkalmasak arra, hogy az olvasó szívét meglágyítsák, hogy az olvasó elérzékenyüljön. Kvitka-Osznovjanenko 15 ukrán prózai alkotást az irodalomkritika burleszk és szentimentális realista műnek nevezte. Az első és legnépszerűbb szentimentális kisregény a Maruszja (1832) volt. A szerző orosz nyelvű művei közül jelentős még két szatirikus regénye a Pan Haljavszkij (1839, Haljavszkij úr) és a Zsizny i pohozseódenija Petra Sztepanova szina Sztolbikova, pomescsika v trjoh namesztnicsesztvah (1841, Sztolbikovnak három helytartóság földesurának fia Petro Sztepanov élete és kalandjai).

Romantika

A romantika meghatározó irodalmi irányzat volt minden európai irodalomban. A romantikusok a klasszicista művészet kánonjait és korlátjait tagadták. A romantika gyökeresen megváltoztatta az értékrendet és a világnézeti orientációt. Hatással volt többek között a történelemre, filozófiára, jogra, gazdaságpolitikára, lélektanra, művészetre.

A romantika meghatározó jegyei közé sorolható:

· A Felvilágosodás korabeli racionalizmus tagadása.

· Idealista filozófiai nézetek.

· Az egyén védelme és felmagasztalása.

· A szürke hétköznapiság tagadása és a képzőművészet, vallás, filozófia, zene dicsőítése.

· Az érzelmek kultusza.

· A műalkotások kötetlen struktúrája, lírai és epikus formák.

· A népköltészet kincstárának kiaknázása (szüzsék, képek, műfajok, művészi megformálás, stb.).

· A fantasztikum és egzotikus tájak felé fordulás.

Helyet kap a romantikában a humor, az u. n. „romantikus irónia” és a groteszk is.

Az ukrán romantika a XIX. század 20–60-as éveiben virágzott. Az ukrán romantikus

irodalom születésének pontos dátuma 1827. Ekkor látott napvilágot P. Hulak-Artemovszkij két balladája Tvardovszkij és A Halász (még jócskán tartalmaznak burleszk elemeket), valamint V. Makszimovics Kisorosz dalok c. népdalgyűjteménye. Ebben az időben hozta létre I. Szreznyevszkij az első irodalmi csoportot is a Harkovi egyetemen. Az ukrán romantikának több központja is működött Harkovban (L. Borovikovszkij, A. Metlinszkij, M. Kosztomarov), Lvivben (M. Saskevics, I. Vagilevics, Ja. Holovackij, a Ruszka Trijcja, azaz „Az orosz trojka”) és Kijevben (a Cirill és Metód Társaság tagjai, T. Sevcsenko, P. Kulis).

Az ukrán romantikusok a népköltészet és a nemzeti történelem felé fordultak. Népdal gyűjteményeket jelentettek meg (I. Makszimovics, I. Szreznevszkij, P, Lukasevics), krónikákat (Isztorija rusziv (Ruszok története) és történelmi munkákat (M. Kosztomárov) adtak ki. Az etnográfiai anyagoknak nem csak a gyűjtése, hanem sokrétű felhasználása is nemzeti feladattá vált. Az ukrán romantika főbb témáihoz az ukrán nép és az ukrán történelem tartozik. Az ukrán romantikus költők új műfajokat honosítottak meg: a balladát, történelmi és lírai-epikai poémát, dumát, meditációt, drámát és tragédiát, polgári és szerelmi költészetet. Bővítették az irodalmi művek problematikáját, tökéletesítették a verselési formákat. A legnagyobb érdeme az ukrán romantikának mégis abban áll, hogy olyan „teljes egész irodalmat” szeretett volna létrehozni, amely az ukrán társadalom minden rétegének képes kielégíteni a szellemi igényeit.

LEVKO IVANOVICS BOROVIKOVSZKIJ

(1806–1889)

Az első ukrán romantikus költők egyike. A harkovi egyetemen tanult, majd gimnáziumi tanár volt. 1840-től kizárólag irodalmi munkásságot folytat. Borovikovszkij honosította meg az ukrán irodalomban a műdal és a ballada műfaját Bürger, Mickiewicz, Puskin és Zsukovszkij műveinek átköltése és fordítása révén. Verseiben felhasználta a népköltészeti elemeket. Egyébként ő is, mint a korabeli ukrán írók és költők többsége, gyűjtötte a folklór-anyagokat. Állat- és tanmeséket is írt.

MIKOLA IVANOVICS KOSZTOMAROV

(1817–1885)

Ukrán író, történész, újságíró. Apja orosz földesúr, anyja ukrán jobbágylány volt. Az ukrán múltat eszményíti, sötét színekkel festi le az ukrán történelmi utat. Az ukrán irodalmi kritika egyik megalapítója. Jelentősek történeti munkái, irodalomtörténeti összefoglalása, angol, lengyel és cseh nyelvből készült műfordításai.

A RUSZKA TRIJCJA TEVÉKENYSÉGE

Az 1830-ás évek elején Markijan Saskevics, Jakij Holovackij és Ivan Vahilevics megalapították Lvivben a Ruszka Trijcját (ebben az esetben a „ruszka” szó „nyugat-ukránt” jelent), a nyugat-ukrán haladó ifjúság irodalmi körét. A csoport tagjai népköltészeti és néprajzi anyagokat gyűjtöttek, kizárólag az anyanyelvükön beszéltek egymással, sokat vitáztak az irodalomról, történelemről, az ukrán népről, a politikáról, stb. Lengyel-barát társaik gúnyolódva „ruszka trijcja”-nak, vagyis „ukrán hármas fogatnak” csúfolták Saskevicset és barátait, ők viszont úgy döntöttek, hogy ezt a nevet büszkén vállalhatják. A csoport minden tagja kézfelemeléssel tett esküt arra, hogy egész életében a nép javát és az ukrán irodalom fejlődését fogja szolgálni. Tevékenységük forradalmi volt, mivel abban az időben Holovackij szavaival élve „a szláv irodalommal való foglalkozás és a szláv könyvek olvasása bűncselekménynek számított”. A csoport tagjai először 1833-ban, majd 1834-ben kíséreltek meg kiadni két kötetet, de a cenzúra mindkét esetben közbelépett. A harmadik kéziratnál a csoport tagjai már úgy döntöttek, hogy megkerülik a lvovi cenzúrát. Jakiv Holovackij egy szerb író segítségével eljutatta a kéziratot Magyarországra. Így 1837-ben Budán jelent meg a Ruszalka Dnyistrova c. almanach a Pesti Egyetemi Nyomdában, címlapján a következő németnyelvű felirattal: Ruthenicshe Volks-Lieder (Rutén népdalok). Az almanach összesen 1000 példányban látott napvilágot, amiből 900 Lvivbe küldtek, 100 pedig Bécsbe. Sajnos Lvivben a cenzúra nem engedélyezte a kiadvány terjesztését, a bécsi csendőrség pedig 1848-ig tartotta a Ruszalka Dnyistrova példányait zár alatt. A mű a szláv népek egyesítését célzó gondolat jegyében fogant.

Az almanach megjelenésével kapcsolatban az akkori rendőrfőnök nyíltan azt mondta, hogy így is rengeteg gondjuk van a lengyelekkel, „most pedig ezek a furcsa ukránok akarják feltámasztani a már régen eltemetett rutén nemzetet”.

Az almanach az ukrán nemzeti egység nyelvi és kulturális jelentőségét kívánta hangsúlyozni. A Ruszalka Dnyistrova c. almanach négy részből állt: népdalokból, önálló művekből (M. Saskevics hét műalkotása, I. Vahilevics két műve és Ja. Holovackij egy verse), fordításokból, valamint régi kéziratok publikációiból.

MARKIJAN SASKEVICS (1811–1843)

Markijan Szemenovics Saskevics – ukrán költő, író, közéleti személyiség – írói álneve Ruszlan Saskevics volt, mivel a Ruszka Trijcja tagjai mind választottak maguknak ősi szláv nevet. Az új ukrán irodalom szülőatyja volt Nyugat-Ukrajnában. Harcolt az ukrán nyelv létjogosultságáért, az ukrán földek egyesítéséért. 1836-ban jelent meg az Azbuka i abecadlo (Az ukrán és a lengyel ábécé) c. munkája, melyben fellép a lengyel ábécé bevezetése ellen Galíciában. 1850-ben összeállította a Csitánkát, olvasókönyvet az ukrán népi iskolások számára. Lírai költeményeit és balladáit a hazaszeretet, a népköltészet képvilága, stílusa, motívumai és a romantika hatják át. Állatmeséket és prózai műveket is írt, valamint fordított lengyel, cseh és szerb nyelvből.

IVAN MIHAJLOVICS VAHILEVICS

(1811–1866)

Ukrán költő, nyelvész, néprajztudós, közéleti személyiség. Teológiát végzett. A Ruszalka Dnyistrova c. almanachban jelentette meg első tanulmányát Peredhovor k narodnim ruszkim pisnyam (Előszó a nyugat-ukrán népdalokhoz. A cikkben több lejegyzett karácsonyi éneket, kárpátaljai nyugat-ukrán balladát, valamint Zsulin i Kalina (Zsulin és Kalina) c. egy boldogtalan szerelem történetét elbeszélő, népmesei elemekből építkező balladát is közölt. Szerkesztette a Russzkij dnyevnyik c. újságot, melynek betiltása után vége szakadt a Zámitki o ruszkij literaturi (Jegyzetek a nyugat-ukrán irodalomról) c. cikksorozatának, amely Galíciában először próbálta megismertetni az ukrán irodalom történetét. 1844-ben megírta a Hramatika maloruszkoho jazika, a kisorosz nyelv nyelvtanát. Lexikográfiai munkássága kiterjedt többek között az ukrán, német és latin nyelvre is.

JAKIV HOLOVACKIJ

(1814–1888)

Ukrán költő, filozófus, írói álnevei Jacko Balahur, Galicsanin. 1842 pappá szentelték. 1848-tól a Lvovi egyetemen ukrán nyelvet tanított, az egyetem rektora is volt. 1867-tól Oroszországba költözött szlavofil érzelmei miatt. Irodalomtörténeti, néprajzi és nyelvészeti műveket írt. Főműve a Narodnyi pisznyi Halickoji i Uhorszkoji zemli (1878, A Galiciai és Magyar Oroszföld népdalai) c. gyűjtemény.

Realizmus

A realizmus az élet reális ábrázolását tűzi ki célul. Már nem az ember belső világa, hanem az

ember és környezete, a történelmi és szociális körülmények hatása áll a művész figyelmének középpontjában. A valóság tipizálása válik a művészi általánosítás univerzális eszközévé.

A realizmus meghatározó jegyei:

· Racionalizmus.

· Konkrét, történelmi, minden részletre kiterjedő ábrázolásmódja a tipikus jelenségeknek, tipikus jellemeknek, tipikus körülményeknek.

· A művésziesség kritériuma a reális valóságnak való pontos megfelelés.

· Az irodalmi hős jellemének és tetteinek magyarázata minden esetben szociális helyzetében, származásában, mindennapi életkörülményeiben keresendő.

· A leggyakoribb szüzsé- és kompozíció alkotóelem a konfliktus.

· Az epikus, prózai művek túlsúlya az irodalomban, a lírikus irányzat háttérbekerülése.

· Az általános emberi értékrend alapján történő problémamegoldás.

Az ukrán irodalommal kapcsolatban a realizmusról először I. Franko írásaiban esik szó. A realizmus képviselői a nép széles rétegei számára alkotnak és egyben tanulnak is a néptől. Az ukrán kritikai realizmus képviselői közé tartozik Marko Vovcsok, I. Necsuj-Levickij, Panasz Mirnij, I. Franko. Utóbbit gyakran sorolják a naturalista írók közé. A realizmus szorosan összefügg a naturalizmussal. A naturalisták célja az volt, hogy az irodalmi mű a tény pontos másolatává váljon. Az író a tudomány eredményeit ábrázolja, az életet a mindennapi néprajzi tényszerűségében mutatja be, az irodalmi hősök, (akik mellesleg szinte kizárólag egy típust képviselnek – munkások, katonák, orvosok, stb.) tetteinek motivációját a fiziológiában jelöli meg. I. Franko, az ukrán naturalizmus képviselője, megismervén E. Zola munkásságát, kidolgozta saját „tudományos realizmus” koncepcióját. Ez a koncepció lett az ukrán naturalizmus sajátos változata.

MARKO VOVCSOK

(1833–1907)

Marko Vovcsok Marija Alekszndrovna Vilinszka-Markovics ukrán-orosz írónő írói álneve. Első férjével Opanasz Markoviccsal, az ismert néprajzkutatóval, néprajzi gyűjtéseken is részt vett. 1859–1867 között Nyugat-Európában élt, ahol kapcsolatot tartott fenn a francia irodalmi körök képviselőivel, ill. az emigrációban tartózkodó orosz írókkal és költőkkel, többek között Turgenyevvel is, aki oroszra fordította Marko Vovcsok elbeszéléseinek kötetét. Marko Vovcsok műveiben, melyekben az írónő romantikus stílustól elmozdul a naturalista–realista ábrázolásmód felé, a parasztság nyomorúságos életét mutatta be. 1857-ben látott napvilágot a Narodnyi opovidannya Marka Vovcska (Marko Vovcsok népi elbeszélései) c. tizenegy elbeszélést tartalmazó kötete, ebből kilencet Turgenyev oroszra fordított. A Narodnyi opovidannya második kötetét már orosz nyelven írta Marko Vovcsok Rasszkazi iz narodnogo bita (Elbeszélések az orosz népéletből) címmel. 1860-ban először Turgenyev orosz fordításában, majd 1862-ben eredeti ukrán nyelven megjelent az Insztitutka (Intézetben nevelkedett kisaszony) c. kisregénye.

Marko Vovcsok sokat fordított francia és német nyelvből oroszra is, nemcsak szépirodalmi műveket, hanem természettudományos irodalmat is (pl. Darwin A fajok eredete, Brehm Az állatok világa).

TARASZ HRIHOROVICS SEVCSENKO

(1814–1861)

Tarasz Sevcsenko – ukrán költő, író, festő – munkássága új fejezetet nyitott az ukrán irodalom fejlődésében. Rendkívüli tehetséggel megáldott kivételes sorsú művész. Jobbágy családban született. Korán árva maradt. 1831-ben a földesurával Pétervárra került, ahol Sevcsenko megismerkedett sok korabeli ukrán és orosz művésszel. Barátai 1838-ban 2500 rubelért, amit V Brjulov által festett Zsukovszkij portréért fizetett a cári család, kiváltották a jobbágyságból. A pétervári művészeti akadémián tanult, Brjulov egyik kedvenc tanítványa és barátja volt. Festőművészként eleinte klasszicista stílusú történeti képeket és arcképeket festett, majd áttért a nép életét ábrázoló realista kompozíciókra. 1848-ban forradalmi témájú versei miatt letartóztatják és Orenburgba száműzik. I. Miklós cár saját kezűleg írta rá ítéletére: „Írnia, rajzolnia tilos!” Az Aral-tó környékét kutató expedícióban dolgozott. 1850-ben ismét letartóztatták és a Kaszpi-tenger kietlen partján lévő novopetrovszki erődbe száműzték. 1857-ben szabadult. Ukrajnából kitiltották, ezért Pétervárra térhetett csak vissza. 1860-ban a pétervári művészeti akadémia akadémikusi címet adományozott neki. 1861-ben műtermében érte a korai halál.

Irodalmi munkásságát 1837 körül kezdte el. 1840-ben jelent meg nyomtatásban Kobzar (Kobzos) című kötete, amely akkor még csak nyolc verset tartalmazott. Irodalmi munkásságát négy korszakra lehet osztani: korai munkássága (1837–1843), „a három nyár” költészete (1843–1847), a száműzetésben született művei (1848–1857), utolsó éveinek költeményei (1858–1861). Korai költészetét alapvetően a romantikus jegyek jellemzik, később a realista stílus válik meghatározóvá. Az első nyomtatásban megjelent versének Pricsinna (1837, Megtébolyodott) első 12 sora népdallá vált. 1844-ben írta meg az első ukrán politikai szatírát Szon (Álom) címmel. 1845-ben született Zapovit (Végrendelet) c. programadó verse.

Költészetének alaphangját az ukrán népi táncok dalalmai adják meg. Műveire jellemző az ukrán népi verselés és a szótagszámláló–hangsúlyos verselés egybefonódása.

Műveit a világ sok nyelvére lefordították A magyar közönség Sevcsenko nevével először 1888-ban találkozott, verseit először 1896-ban olvashatta.

PANTELEJMON OLEKSZANDROVICS KULIS

(1819–1897)

Ukrán író, költő, történész, etnográfus. 1840-ben kezdte írói tevékenységét. 1845-ben a Pétervári egyetemen tanított oroszt, mint idegen nyelvet. 1847-ben a pétervári tudományos akadémia Poroszországba, Szászországba és Ausztriába küldte, hogy tanulmányozza a szláv nyelveket, történelmet, kultúrát, művészetet. De Varsóban letartóztatták a Cirill és Metód Társaság felszámolásával kapcsolatban. Nem írhat, és nem publikálhat, Tulába száműzik. Ott angol és francia szépirodalmi műveket olvas, idegen nyelveket (minden szláv nyelvet, angolt, franciát, németet, olaszt, spanyolt, latint és hébert) tanul.1877-től felesége birtokára vonul vissza, kétkezi munkát végez, és az irodalomnak szenteli életét.

Kulis a Kijevljanin c. folyóiratban orosz nyelvű, de ukrán témájú elbeszélés sorozatával tűnt fel: Malorosszijszkije rasszkazi (1840, Kisorosz elbeszélések). Írói útja a romantikától a realizmusig vezetett. Vonzotta a patriarchális világ, nosztalgiája volt a hagyományos életforma iránt. A 40-és és 50-es években prózát írt, az 50-és és 60-ás években már költészetet is, a 70-és évektől viszont már csak költészetet és drámákat.

Az 1663-ás eseményeket megörökítő Csorna rada (Fekete tanács) c. regénye először orosz nyelven jelent meg, később kissé módosított változatban ukrán nyelven is napvilágot látott Walter Scott-típusú történelmi regényében a hetmán-uralmat és a kozákságot idealizálja.

Verses és prózai szépirodalmi művei mellett jelentős népköltészeti gyűjtése és történetírói munkássága is.

IVAN SZEMENOVICS NECSUJ-LEVICKIJ

(1838–1918)

Ivan Necsuj-Levickij papi szemináriumot végzett, több gimnáziumban tanított, majd 1885-tól, miután végleg letelepedett Kijevben, teljes egészében az írói munkának szentelte életét. Az őt megelőző írói generációval ellentétben, munkásságában az ukrán társadalom szinte minden rétege szerepet kap, bár még mindig a parasztság életének ábrázolása a leghangsúlyosabb. Necsuj-Levickij művészete úttörő jelentőségű volt a századvég prózájának fellendülésében. Művei: Hmari (1874, Felhők), Mikola Dzserja (1876, Mikola Dzserja), Kajdaseva szimja (1879, Kajdas családja), Nad csornim morem (1890, A Fekete-tengeren).

PANASZ MIRNIJ

(1849–1920)

Panasz Mirnij Panasz Jakovics Rudcsenko ukrán író írói álneve. Egész életében hivatalnok volt. Korai irodalmi próbálkozásai között még versek és drámák szerepelnek. Marko Vovcsok stílusában is próbálkozott az 1872-ben nyomtatásban is napvilágot látott Lihij poputav (Az ördög megzavarta) c. elbeszélésében. A kisemberek, kishivatalnokok, szegény parasztok életéről írt. Fivérével, aki Ivan Bilik írói álnéven szerepelt az ukrán irodalomban, közösen írták meg az ukrán falú száz esztendejének történetét felölelő Hiba revuty voli, jak jaszla povni? (1880, Bőgnek-e az ökrök, ha tele vannak a jászlak?) c. regényt. A négy részes, 1883 és 1928 között évtizedekig írt Povija (Züllött nő) c. regényében is sokrétű képet fest a korabeli ukrán faluról. Jeles műfordító is volt, A. Puskin, M. Lermontov, W. Shakespeare műveit fordította ukránra. Panasz Mirnij drámákat is írt. Legismertebb darabja a Limerivna (1883) egy régi ukrán népballada motívumát dolgozza fel.

IVAN JAKOVICS FRANKO

(1856–1916)

Ukrán költő, író, újságíró, irodalomtörténész. Közel száz írói álnevet használt több mint negyvenéves irodalmi munkássága során. 1878-ban írta a Kamenyari (Kőtörők) c. programversét, melynek címe alapján nevezik Frankót az ukrán irodalom „kőtörőjének”. 1880-ban született Himn (Himnusz) c. verse, mely utóbb az 1905-ös forradalom egyik éneke lett. Miután Ukrajnában értekezésének megvédését a hatalom meghiúsította, 1893-ban Bécsben a bölcsészettudományok doktorává avatták. Verses kötetei: Z versin i nizin (1887, 1893, Csúcsokról és völgyekvől), Zivjale lisztya (1896, Fonnyadt levelek), Mij Izmaragd (1897,Az én Izmaragdom), Iz dniv zsurbi (Szomorú napokon), Semper tiro (1906). Több mint 100 elbeszélést, írt, 10 kis- és nagyregényt, 15 drámai művet változatos tematikában. Az ukrán irodalomtörténetet több száz értékes munkával gazdagította.

Írói hitvallása az volt, hogy a legfontosabb társadalmi kérdéseket érthető módon változatos műfajokban kell megvilágítani a népi művészetből merített közérthető stílusban. Történelmi, sőt, bibliai témákhoz is nyúlt, mégis alapvetően az ukrán paraszt nyomorúságos életkörülményeivel foglalkozott.

Az ukrán dramaturgia fejlődése

A régi ukrán dráma (iskoladráma) gyakorlatilag egy évszázad alatt fejlődött ki és be is fejezte pályafutását, a XVII. század közepétől a XVIII. század közepéig. Az iskoladráma hanyatlása azzal is összefügg, hogy a XVIII. század közepétől a Kijevi akadémián betiltották a színielőadásokat. Az iskoladráma fejlődése sorosan összefüggött a Kijevi-Mohiljanszki kollégium (később akadémia) működésével. A XVII. századi poétikákban még kevés szó esik a drámaelméletről. Feofan Prokopovics 1705-ben megjelent De arte poetica libri III. c. poétikája határozta meg az iskoladráma fejlődését az elkövetkező 50 évre. A poétikát előadó oktató feladatai közé – a tanításon kívül – tartozott az is, hogy illusztrációképpen drámát írjon, amit aztán a hallgatói színre is vittek. A XVII. század 30–40 éveiben ez a gyakorlat már elkezdődött. Bár nem minden iskoladrámát mutattak be színpadon, volt olyan is, amelyiket csak az órákon vagy vizsgákon olvastak fel. Az előadások a kollégium (akadémia) színpadán vagy egyszerűen az udvaron folytak. A cselekmény egyidejűleg a földön, a paradicsomban és a pokolban zajlott. A színpadon vonalak jelezték a szereplők mozgásának irányát. A pokolba lépcsőkön lehetet lemenni, a paradicsom egy szinttel magasabban volt, mint a föld. A szereplők kosztümöt viseltek, a színpadon dekorációk voltak, sokféle színházi effektust alkalmaztak. A középkori iskoladráma jellemző volt az allegória, amely kiváló eszköze volt a nevelésnek és meggyőzésnek. A szereplők úgy voltak felöltözve, hogy a nézők azonnal értették, kit vagy mit testesítenek meg. Pl. a Vallás és a Hit mindig fehér ruhát viselt, jobb kezében keresztet, bal kezében kelyhet tartott. Az Ártatlanság is mindig fehér ruhában szerepelt, a Gonoszság pedig kígyót tartott a kezében.

A XVII. – XVIII. századi iskoladráma repertoárja igen jelentős volt, de csak körülbelül 30 maradt fenn napjainkig. Az iskoladrámák négy tematikus csoportra oszthatók:

1) bibliai témájú húsvéti és karácsonyi drámák (drami rizdvjanoho ta velikodnyogo cikliv),

2) a szentek életéről szóló csodálatos drámák (drami-mirakli)

3) allegorikus drámák (drami moralite)

4) történelmi témájú drámák (drami na isztoricsni szjuzseti).

A húsvéti ciklus egyik legérdekesebb darabja a XVII. század közepén vagy második felében született Szlovo pro zburennya pekla (A pokol kiürítéséről). A műben szó esik a világ megteremtéséről, Lucifer pokolra kerüléséről, az ember bűnbeeséséről, az első halálesetről a földön. Lucifer azzal henceg, hogy neki sikerült létrehozni a poklot, és hogy Krisztus is pokolra kerül majd. Megérkezik Krisztus, lerombolja a poklot, és magával viszi a szentéletű lelkeket, csak Salamont hagyja ott. Ám Salamon biztosítja Lucifert, hogy Krisztus érte is vissza jön. Ezért Lucifer kiűzi Salamont a pokolból. Krisztus arra figyelmeztet, hogy a pokol nem marad üresen, hamarosan megtelik bűnösökkel.

Az európai karácsonyi dráma a XI–XIII. században jelenik meg. Először csak egy rövid párbeszéd volt, amely kiegészítette a karácsonyi misét, később önálló színielőadássá fejlődött. A karácsonyi drámák olyan népszerűek voltak Európa szerte, hogy már a XIV–XVI. században népköltészeti hagyománnyá váltak sok országban. Az ukrán karácsonyi iskoladráma szintén annyira népszerűvé vált, hogy hamarosan elhagyta a Kijevi akadémia falait, és idővel a betlehemes játék első része lett. Az ukrán karácsonyi iskoladrámából csak négy maradt teljes egészében fenn. Dmitro Tuptalo Komedija na rozsdesztvo Hrisztivo (Komédia Krisztus születésére) c. karácsonyi drámáját 1702.12.27-én mutatták be Rosztovban, ahova Tuptalót kinevezték metropolitának. A mű, melyet már Ukrajnában írtak, antiprológusból, prológusból, 18 jelenetből és epilógusból áll. A mű tartalmát tekintve felöleli az összes Karácsonnyal kapcsolatos eseményt. Ezen kívül a komédiában még szerepel egy sor mitológiai és allegorikus személy is: az Áruló Remény, az Arany Kor, Fortuna, Gonoszság, Háború, Küklopszok, Ártatlanság, stb. Egyes jelenetekben az ukrán paraszti élet kerül bemutatásra, pl. a három pásztorról szóló részben. Ketten közülük bemennek a városba bevásárolni, útközben betérnek a kocsmába, és ezért késve érnek vissza harmadik, már aggódó társukhoz, akiről, persze, nem feledkeztek meg: hoztak neki bort, kenyeret, sót. Viszont Krisztusnak a pásztorok nem vittek ajándékot, és azzal kérnek bocsánatot, hogy nincstelenek, semmijük sincs, ezért ajándékot sem tudnak adni.

A szentekről szóló iskoladrámák (mirakli) neve a latin „miraculum” – magyarul „csoda” – szóból ered. Az hagiografikus irodalom témáit dolgozzák fel a szentek életéről, csodatételeiről, szenvedéseiről. A három fennmaradt műből a Drama pro Olekszija, csolovika bozsoho (1673, Olekszijről, Isten emberéről) c. darab fontos szerepet játszott a XVII–XVIII. századi iskoladráma fejlődésében. A művet 1674. március 17-én mutatták be Kijevben Olekszij Mihajlovics cár névnapja alkalmából. Az ukrán irodalomban is nagyon népszerű és sokak által feldolgozott legenda szerint Olekszij választásra kényszerül: megnősül vagy Istent szolgálja. Rafael és Gábriel arkangyalok, Junó, Fortuna és a Tisztaság, Szegénység, ill Olekszij szülei felváltva próbálják meggyőzni az ifjút hol az egyik, hol a másik választás előnyeiről és hátrányiról. Az esküvőn, lelki tusája tetőfokán Olekszij elhagyja a szülői házat és Isten szolgálatába szegődik.

Az erkölcsi, didaktikus, oktató allegorikus iskoladámák szereplői elvont fogalmakat, emberi jó és rossz tulajdonságokat megtestesítő alakok volzak. A művek a keresztény erkölcs betartására tanítottak, megsértése esetén a túlvilág kínjaival fenyegettek. Az allegorikus iskoladrámák elemei szinte minden esetben jelen vannak a húsvéti, a karácsonyi és a szentekről szóló drámákban is. Heorhij Koninszkij írta a legjobb allegorikus drámát Voszkreszenyije mjortvih (1747, Halottak feltámadása) címmel. A mű prológusból, 5 felvonásból és epilógusból áll, közöttük kórus énekel és intermediumokat adnak elő. A szántóvető monológjában párhuzamot von a földbe elvetett gabonaszem (először rothadásnak indul, majd kihajt) és a halottak feltámadása között. A pap elmagyarázza a szántóvetőnek, hogy ugyan mindenki feltámad, de a sorsuk nem lesz egyforma: mindenki azt kapja, amit földi tetteiért megérdemel. A szegény Hipomenész és a gazdag Diokritosz története hivatott a fenti igazságot bizonyítani. Koninszkij drámája ugyanakkor szatírája is a korabeli bírósági gyakorlatnak.

A történelmi témájú drámák közül Feofan Prokopovics Vlagyimir c. tragikomédiája a kereszténység bevezetésének korát idézi a Kijevi Ruszban. Azonban Volodimir Szvjatoszlavovics fejedelem dicsőítése valójában Nagy Péter cár politikáját éljenzi.

A hosszú iskoladrámák részei közé iktatott rövid tréfás életképek és jelenetek, az u. n. intermediumok az ukrán állami, politikai, társadalmi, gazdasági, vallási, mindennapi valóságot mutatták be a közönségnek. I. Franko azt írta, hogy az intermediumok jelentősége az ukrán drámairodalomban nagyobb volt az iskoladrámák jelentőségénél, mivel az intermediumok a nép által használt nyelven születtek és az ukrán nép számára fontos dolgokat és problémákat vetettek fel. Egyfajta híd szerepét töltötték be az iskoladráma és az új ukrán irodalom, új ukrán dramaturgia között.

A XIX. század elején I. Kotljarevszkij két „kisorosz operája” a Natalka Poltavka (1819, Poltavai Natalka) és a Moskal-csarivnik (1819, Varázsló katona) fémjelezte az ukrán dramaturgia fejlődésének következő fokát. A hat szereplőre írt Natalka Poltavka a mai napig állandó részét képezi az ukrán színházak repertoárjának. A darabban a pozitív hősök az ukrán népi ideálokat testesítik meg. Natalka, a szegény, becsületes, dolgos ukrán lány szerelmét Petrot várja vissza, aki messzi földre ment pénzt keresni. Közben Natalka anyja, aki már belefáradt a nincstelenségbe, minél előbb szeretné egy gazdag kérőnek feleségül adni lányát. Natalka sírva ugyan, de kész szót fogadni anyjának, kész feláldozni szerelmét és hozzámenni ahhoz, akit nem szeret, amikor visszatér szerelme, és minden jóra fordul.

Kotljarevszkij és Kvitka-Osznovjanenko után a XIX. század 70-es éveinek végéig az ukrán dramaturgia csak jelentéktelen és kisszámú művet tudott felmutatni. Ennek oka egyrészt a kedvezőtlen politikai helyzet volt, másrészt pedig az a tény, hogy nem volt professzionális nemzeti színház. 1863-ban Valujev, az akkori orosz belügyminiszter, aki kijelentette, hogy „ukrán nyelv nem volt, nincs és nem is lehet”, kiadott egy körlevelet, amelyben megtiltotta a tudományos, vallási és pedagógiai művek ukrán nyelvű publikálását. Csak szépirodalmat lehetett ukránul megjelentetni.

A 60-as években megszaporodtak az amatőr színielőadások, főleg a vasárnapi iskolákban. Néhol a vasárnapi iskolák betiltása után is folytatták ezt a tevékenységet. A 70-és évek elején megélénkül a színházi élet Kijevben is, amit 1876-tól teljes mértékben visszavet II. Sándor cár híres-hírhedt rendelete az Emszkij Ukáz. Ezek a szigorú megszorítások bizonyos módosításokkal egészen 1905-ig hatályban maradtak.

Az Emszkij Ukáz értelmében tilos volt megfelelő engedély nélkül behozni az országba ukrán nyelvű könyveket és kiadványokat. Tilos volt eredeti ukrán műveket és ukrán fordításokat megjelentetni kivéve a 1). történelmi dokumentumokat, 2). vagy a cenzúra által engedélyezett szépirodalmat, azt is kizárólag orosz átírásban. Azon kívül nem volt szabad ukrán nyelvű előadásokat rendezni, tömeges felolvasásokat szervezni, ukrán nyelvű kottát kiadni. Tilos volt továbbá olyan ukrán nyelvű szépirodalmi műveket megjelentetni, amelyek az értelmiség életéről vagy a történelemről szóltak. Betiltották az ukrán nyelvű gyermek-irodalmat is, mondván, hogy a gyerekeknek oroszul kell tanulniuk. A rendeletben megtiltották az ukrán nyelvű színielőadásokat is. Tiltakozásul az ukránok, pl. franciául énekelték az ukrán népdalokat a koncerteken.

Egy 1881-ben kiadott rendelet értelmében lehetővé vált egy ukrán színház létrehozása, azzal a kitétellel, hogy kizárólag kisorosz színházat csak ukrán darabok előadása céljából alapítani mégis csak tilos. Ukrán darabokat oly módon lehetett eljátszani, hogy ugyan azon az estén egy ugyan annyi felvonásból álló orosz művet is be kellet mutatni. Ám sokszor a helyi hatalom hallgatólagos beleegyezésével egy rövid orosz egyfelvonásost adtak elő az ukrán darab előtt. A közönség pedig csak a második darab kezdetére érkezett meg a színházba.

1882 őszén Marko Kropivnickij létrehozott egy professzionális ukrán színtársulatot, melynek tagjai lettek M. Zanykovecka, M. Szadovszkij, O. Virina, O. Markova, I. Zahorszkij és még sokan mások. Ez az ukrán dramaturgiai új fejezetének kezdete volt. 1885-ben, az akkor már M. Sztarickij vezette társulat két részre oszlik. Komolyan felmerült a repertoár kérdése. Az ukrán művek szinte kizárólag a paraszti élet problematikáját mutatták be, hiszen a cenzúra csak ezt engedélyezte. Ez viszont meghatározta az előadások jellegét, hiszen az ukrán parasztok életében rendkívül fontos szerepet töltött be az ének. A társulat tagjai fogtak tollat, ők szerencsésen egyesítették a színész tehetségét az író tehetségével. M. Sztarickij, M. Kropivnickij és I. Karpenko-Karij munkássága fontos része az ukrán dramaturgia fejlődésének. A 80-as években, gyakorlatilag kb. tíz év alatt az ukrán dramaturgia mennyiségileg és minőségileg is jobban gyarapodott, mint az előző 50 évben.

MIHAJLO PETROVICS SZTARICKIJ

(1840–1904)

Ukrán prózaíró, drámaíró, fordító, közéleti személyiség. A híres ukrán zeneszerzővel Mikola Liszenkóval járt együtt a poltavai gimnáziumba, később együtt gyűjtötték a falvakban a néprajzi anyagokat és együtt vettek részt amatőr színjátszó csoportok munkájában. Sztarickij első írásai és fordításai a galíciai folyóiratokban láttak napvilágot. 1883 és 1885 között Sztarickij vezette az első hivatásos ukrán színtársulatot. Jelentősen gazdagította az ukrán repertoárt, többek között oly módon, hogy átdolgozta más ukrán szerzők színrevitelre nem alkalmas drámai alkotásait. Ezekhez tartozik Sztarickij egyik legismertebb műve is, a Za dvoma zajcjami (1883, Két nyúl után) c. komédia, amely Panasz Mirnij művének átdolgozása. A komédia alapját egy közismert, az ukrán irodalomban több szerző által is feldolgozott népdalmotívum képezi. Az Oj, ne hodi Hricju, taj na vecsornici (Jaj, ne járt, Hric, szórakozni) c. népdal arról, szól, hogy Hric két lányt szeretett, és mivel nem tudott választani közülük, az egyik lány megmérgezte a hűtlen ifjút.

IVAN KARPOVICS KARPENKO-KARIJ

(1845–1907)

Ivan Karpenko-Karij Ivan Tobilevics ukrán drámaíró, színész, rendező, közéleti személyiség írói álneve. 1881-ben jelent meg első elbeszélése Novobranci (Újoncok) címmel. 1881 és 1904 között 18 drámai művet alkotott, valamint már szerzők munkáit is átdolgozta. Nem csak szépirodalmi műveket írt, hanem elméleti írásaiban az ukrán színház múltjáról, jövőjéről, feladatairól értekezett. Leghíresebb alkotásai közé tartoznak az önéletrajzi ihletésű Martin Borulja (1886, Martin Borulja), a Szto tiszjacs (Százezer), a Hazjain (Gazda) szatirikus komédiák.

Modernizmus

A modernizmus a XX. századi irodalmi iskolákat és irányzatokat átfogó fogalom, melyek jellemzője a formakeresés, a kísérletezés, a realistaellenes irányultság a pozitivista filozófia alapján.

A modernizmus meghatározó jegyei:

· Újdonság és hagyományellenesség.

· A mű formája előbbre való a tartalmánál.

· A materialista determinizmus tagadása, az intuitív tudás egyesítése a logikai megismeréssel.

· Individualizmus, a szerző, az irodalmi hős és az olvasó személye iránti fokozott figyelem.

· Pszichologizmus, az emberi pszichika tudaton kívül eső része iránti érdeklődés, a tudathasadásos „én” belső küzdelmének elemzése.

· A szimbólumok, mint a világ megismerésének és ábrázolásának eszközeivé válnak.

· A líraiság és az esztetizálás

Ukrajnában a modernizmus előjele a dekadens irodalom volt. V. Scsurat értelmezésében a dekadencia egy sötét ihlet, egy besötétített éji szépség, a dekadens költő pedig egy olyan ember, aki képes átélni az önálló, „tárgy nélküli” szomorúságot és felemelkedni az „ideális világba”, elfelejtvén az u. n. polgári témát, a társadalmi problémákat. Ukrajnában a dekadens sokáig a modernizmus szinonimájaként élt, a költészetben pedig feloldódott a szimbolizmusban, amely a korai modernizmus legerőteljesebb stílusirányzatává vált.

Az ukrán irodalomban a modernizmus, amely sajátos vonásokat öltött, a XIX. század 90-es éveitől a XX. század közepéig tartott. A „modernizmus” szót „művészi irányzat” jelentésben először Leszja Ukrajinka alkalmazta. 1899-ben.

A modernizmus eszméi többféleképpen jutottak el Ukrajnába. A XIX. század végének ukrán irodalmát a műfordítások számának növekedése jellemzi. Leszja Ukrajinka véleménye szerint éppen a fordítások voltak hivatottak az ukrán irodalmat modernizálni. Galíciában a német, osztrák és lengyel publikációk serkentették ezt a folyamatot. A bécsi, krakkói és sokszor még a párizsi irodalmi újdonságokat nem csak a nagyvárosokban vitatták meg, hanem vidéki értelmiségi körökben is.

M. Voronij, M. Kocjubinszkij és M. Csernyavszkij kísérelték meg elsőként „modernizálni” az ukrán irodalmat. Megjelentették a Z hmar i z dolin (A fellegekből és a völgyekből, 1903) és a Z potoku zsittya (Az élet folyamából, 1905) c. almanachot. P. Karmanszkij, V. Pacsovszkij, Sz. Tverdohlib, O. Luckij képviselték a Moloda Muza (1907–1909, Ifjú Múzsa) lvovi irodalmi csoportot, ill. M. Jevsan, M. Szribljanszkij, A. Tovkacsevszkij, H. Csuprinka, O. Olesz, M. Zsuktain pedig az Ukrajinszka hata (1909–1914, Ukrán ház) kijevben megjelenő folyóiratot. A Moloda Muza nem rendelkezett alapokmánnyal és pontosan kidolgozott programmal. Lényegében irodalmárok klubja volt, amely magához vonzotta más művészeti ágak számos képviselőit, akik mind az ukrán művészetet szerették volna megújítani, új utakat kerestek, meg akartak szabadulni a mindennapi élet ábrázolásától és az etnografizmustól, és csatlakozni akartak az európai kulturális fejlődéshez. Sem a Moloda Muza, sem az Ukrajinszka hata nem szakított a „régi” realizmus iskolájával, nem tagadták meg a nemzeti hagyományokat sem, de a társadalmi témákat már az emberi lélek prizmáján keresztül mutatták be. A modernista típusú gondolkodásmódot a kutatók először I. Franko és Leszja Ukrajinka munkásságában fedezték fel. A különféle csoportok, áramlatok képviselői áttértek a külső körülmények, portrék bemutatásáról az emberi lélek hangulatainak kifejezésére. A korai ukrán modernizmus képviselőihez M. Kocjubinszkij, V. Sztefanik, M. Jackiv tartoznak. Ők mind realista íróként kezdték, majd fokozatosan áttértek az új modernista irányzathoz: M. Kocjubinszlkij az impresszionizmushoz, V. Sztefanik az expresszionizmushoz, M. Jackiv pedig a szimbolizmushoz. Tehát a korai ukrán modernizmus sajátossága éppen abban áll, hogy képviselői nem szakítottak teljes mértékben a „régi” realizmussal, viszont megkísérelték egyesíteni a nemzeti hagyományt a nyugat-európai törekvésekkel. Az ukrán nemzeti hagyományt a népköltészet szimbolikájában keresték, elsősorban a kobzosok dalaiban, a dumákban, H. Szkovoroda költői képeiben, démonológiában. Nem véletlen, hogy e korszak irodalmának jellemzésekor gyakorta felmerül a „szimbolizmus” kifejezés, bár az ukrán írókból senkit sem nevezhetünk szimbolistának a szó szoros értelmében.

Neoromantika

A neoromantika egy olyan modernista stílusirányzat, amely a XX. század elején jelent meg az ukrán irodalomban, s amelyet Leszja Ukrajinka „novoromantizmusnak” (új romantikának) nevezett el. Az neoromantika ismét az érzelmi szférát, az emocionális intuitív megismerést helyezi a középpontba. A neoromantika nem a tömeget, hanem a gonosz, a szürkeség ellen küzdő rendkívüli egyéniséget mutatja be. A hősöket a tökéletesség iránti fájdalmas vágy, belső arisztokratizmus, az ideális életre való törekvés jellemzi. Az ember belső világa háttérbe szorítja a külső cselekményt (többek között a szociális aspektust is). Az új romantika képviselői elvetik a tipizálást, miközben megőrzik a szimbolizmust. A neoromantika kezdete Olga Kobiljanszka nevéhez fűződik. Leszja Ukrajinka, Olekszandr Olesz, M. Voronij voltak jelentősebb képviselői.

M. Kocjubinszkij (1913), Leszja Ukrajinka és I. Franko (1916) halála egyfajta természetes vízválasztója volt a XX. századi ukrán irodalom fejlődésének. A két nemzedék elválása a 20-as évek irodalmában szükségessé vált az 1917-es forradalom után. Olesz, M. Voronij, M. Filjanszkij, V. Szamijlenko kisodródtak az irodalmi folyamatok peremére. Költészetük nagyon gyorsan elvesztette aktualitásukat. Az új irodalmi irányzatok térhódítása a korábbi irodalmi hagyomány végérvényes vereségét jelentette. M. Hviljovij Pamfleti (Pamfletek) c. alkotása jól mutatja milyen ádáz harcok folytak az irodalomban a 20-as évek közepén. A 20-as, 30-as években az irodalom, nyelv és irodalomtudomány előtt ugyanazok a feladatok álltak. A népi-néprajzi alapokról át kellett térni a nemzeti álláspontra. A 20-as években megoldódott a nyelvi kérdés: normalizálódott és rögzült az irodalmi nyelv, kidolgozták a szakmai és műszaki terminológiát. Ez által az a szakasz, amikor a minden egyes tudós vagy író saját helyesírást használt és saját elképzelései voltak az irodalmi nyelv struktúrájáról és normáiról a helyi dialektusokra való hivatkozással, végleg lezáródott.

OLHA JULIANYIVNA KOBILJANSZKA

(1863–1942)

Ukrán írónő. Német nyelvű iskolát végzett, első elbeszélését Hortensa c. német nyelven írta 1880-ban. Az ukrán nyelvet és irodalmat magánúton sajátította el. A 90-es években bekapcsolódott a női emancipációért folyó feminista mozgalomba. Első ukrán nyelvű elbeszélése a Ljudina (Ember) 1894-ben jelent meg, azt követte a szintén női sors kérdéseit feszegető Carivna (1896, Királylány) c. kisregény. Írói fejlődésére elsősorban I. Franko, Leszja Ukrajinka és V. Sztefanik munkássága, valamint Nietzsche nézetei hatottak. Fő műfaja a novella, de verseket is írt, ill. ukrán műveket fordított németre. Témaválasztását, műveinek hangvételét nagyban befolyásolták személyes tragédiái: szüleinek betegsége, fivérének halála, az őt 1903-ban ért szélütés és O. Makovej író iránti viszonozatlan szerelme. Két termékeny korszaka volt: a századforduló évtizede és az 1915–1920-as évek. 1902-ben jelent meg a Zemlja (Föld) c. a parasztság életével foglalkozó kisregénye.

LESZJA UKRAJINKA

(1871–1913)

Leszja Ukrajinka Larisza Petrivna Koszacs ukrán költőnő írói álneve. Leszja Ukrajinka korának rendkívül művelt képviselője volt. Anyja is ukrán írónő volt, Olena Pcsilka néven publikált. Leszja 9 évesen megírta Nadija (Remény) c. első versét, 13 éves volt, amikor művei már nyomtatásban is napvilágot láttak. Első verses kötetét Na krilah piszeny (1893, Dalok szárnyán) címmel Lvivban adta ki. Ezt követték a Dumi i mriji (1894, Gondolatok és remények), Vidhuki (1902, Vízhangok) c. kötetek. 19 éves korában nővére részére írt egy tankönyvet Sztarodavnya isztirija szhidnih narodiv (A keleti népek ókori történelme) címmel. 1911-ben írta meg kb. tíz nap alatt a Liszova pisznya (Erdei rege) mese-drámáját (märchendrame), amelyben a harmónia, remény, szépség, művészet és hűség eszméjének győzelmét hirdeti a szürke hétköznapiság, rosszindulat és kicsinyesség felett.

MIHAJLO KOCJUBINSZKIJ

(1864–1913)

Ukrán író, publicista, műfordító. Először gyermekekről írott elbeszéléseivel Haritya, Jalinka (Karácsonyfa), Malenykij hrisnik (Kis bűnös), és a Na viru (Vadházasságban) c. kisregényével hívja fel magára a fegyelmet. Kocjubinszkij elindul a művészi keresés útján, megújítja az ukrán irodalom műfaji, tematikai, valamint művészi, eszmei rendszerét. Az etnografizmustól a pszichologizmuson át halad a neoromantika felé, pl. a Tinyi zabutih predkiv (1911, Elfelejtett ősök árnyai) c. művében, és végül csatlakozik az impresszionizmushoz. 1903 és 1910 között írta Fata morgana c. kisregényét két részletben. Szoros barátság fűzte Makszim Gorkijhoz, akinek hatása érezhető Kocjubinszkij művein. 1906 és 1912 között több remekművet is írt: Szmih (1906, Nevetés), Intermezzo (1908), Debjut (1909, Debütálás), Szon, Liszt (1911, Álom, Levél), Podarunok na imenini, Koni ne vinnyi (1912, Születésnapi ajándék, A lovak nem hibásak).

VASZIL SZEMENOVICS SZTEFANIK

(1871–1936)

Ukrán író. Már a gimnáziumból kicsapták forradalmi szervezkedés miatt. A Krakkói egyetem orvostudományi karát végezte el. Tagja lett I. Franko radikális pártjának. 1908–1918 között Bukovina képviselője volt az Osztrák-Magyar Monarchia parlamentjében. Kiváló formaművész volt, a nyelv mestere. Első – legértékesebb – írói korszakában több elbeszéléskötete is megjelent: Szinja knizsecska (1899, Kék könyvecske), Kaminnij hreszt (1900, Kőkereszt), Doroha (1901, Út). A bukovinai társadalom, főleg parasztság életéről vall drámai tömörséggel és előtte az ukrán irodalomban nem ismert pszichológiai mélységgel. Később megjelent műveiben az I. világháború szörnyűségeiről, szenvedéseiről irt.

MARKO CSEREMSINA

(1874–1927)

Marko Cseremsina Ivan Jurijovics Szemanyuk írói álneve. Nyugat-ukrán író, műfordító. 1896–1901 között bukovinai folyóiratokban jelentek meg novellái, ekkor több Mikszáth Kálmán novellát is lefordított ukránra. Korai műveiben az idegen hatóságoknak kiszolgáltatott ukrán parasztokról írt, 1897–1898 körül az akkor divatos osztrák és magyar költészet áramlatainak hatása alá került, majd I. Frankó hatására visszatért a paraszti témához. 1925-ben megjelent Szelo vihibaje (Haldoklik a falú) c. kötetében egy hucul falú tragikus sorsát mutatja be. Posztumusz elbeszéléskötete sok a neoromantika jegyében stilizált népi eredetű sirató éneket, karácsonyi dalt tartalmaz.

MIKOLA HVILJOVIJ

(1893–1933)

Mikola Hviljovij Mikola Hrihorovics Fityiljov ukrán költő és prózaíró írói álneve. Harcolt az I. világháborúban, majd a kommunista párt tagjaként a polgárháborúban. Először a Hart irodalmi csoporthoz tartozott, később megalapította és irányította a VAPLITE ukrán proletáríró–szervezetet, amit burzsoa nacionalizmus miatti váddal 1928-ban feloszlattak. Többekkel két lapot adott ki (Literaturnij jarmarok, Politfront). Tevékenysége éles vitákat váltott ki. Öngyilkos lett. Korai műveit, köteteit áthatja a patetikus forradalmi romantika: Molodiszty (’921, Ifjuság), V elektricsnij vik (1921, A villamosság korában), Doszvitnyi szimfinyiji (1922, Hajnali szimfóniák), elbeszélés gyűjtemények Szinyi etjudi (1923, Kék etűdök), Osziny (1924, Ősz). A V ocsereti (1924, A nádasban), Zlocsin (1924, Bűntény), Jurko (1925) c. elbeszéléseinek, témaválasztására B. Pilnyak, stíluskisérleteire I. Babel, lélektani módszereire F. Dosztojevszkij hatott.

Impresszionizmus

Az impresszionizmus, mint művészi irányzat Franciaországban a XIX. század második felében ütötte fel a fejét, méghozzá a festészetben. Nevét Claude Monet „Impresszió. A felkelő nap” (1873) c. képéről kapta. A század végére szinte minden európai irodalomban meghonosodott.

Az impresszionizmus meghatározó jegyei:

· Az impresszionisták nem magát a tárgyat, hanem a tárgyról keletkezett benyomást ábrázolják, nem az ész, hanem az érzés a meghatározó.. Az irodalmi impresszionizmus megalapítói – a Goncourt fivérek – szerint: „Látni, érezni, kifejezni – ebben áll a művészet”.

· Az impresszionisták nem idealizáltak, a valós pillanatokat rögzítették, a valóság pedig gyakorlatilag kizárja az ideális létezését.

· A tér és az idő elemekre törik az irodalmi hős tudati érzékelésének megfelelően.

· Az impresszionisták által leginkább preferált műfaj a novella volt.

Az ukrán impresszionizmus az európaival szemben sokkal líraibb és romantikusabb, ami közelíti a neoromantikához és a szimbolizmushoz. Az impresszionizmus elemeit megtaláljuk M. Kocjubinszkij, B. Lepkij, V. Sztefanik, M. Cseremsina, részben O. Kobiljanszka, H. Mihajlicsenko, M,. Hviljovij, Je. Pluzsnik és mások műveiben.

BOHDAN SZILVESZTROVICS LEPKIJ

(1872–1941)

Ukrán író, költő, irodalomtörténész, műfordító. Az ukrán modernizmus egyik legjelentősebb képviselője. A krakkói Jagelló Egyetem professzora volt. Krakkóban van eltemetve. Gimnazistaként kezdett el írni. Írói munkássága gazdag és változatos, prózai, költői művei mellet sok irodalomtudományi alkotás és fordítás – főleg ukrán szépirodalomi művek lengyel és német fordításai – láttak napvilágot. Népszerű ember volt, széleskörű kapcsolatokat tartott fenn ukrán és más szláv népek tudósaival, íróival és költőivel. Prózai kötetei: Z szela (1898, A faluból, Scsaszliva hodina (1901, Boldog óra), V hluhim kuti (1903, Eldugott sarokban), Po dorozi zsittyav (1905, Po dorozi zsittya), Kidaju szlova (1911, Dobálom a szavakat). Verses kötetei: Sztricski (1901, Szallagok), Lisztki paduty (1902, Hullanak a levelek), Osziny (1902, Ősz), Na csuzsinyi (1904, Idegenben), Dlja ideji (1911, Az eszmének), Z-nad morja (1913, A tenger felől). Lepkij történelmi kisregényt is írt, többek között Mazepáról egy regényciklust.

Expresszionizmus

A stílus elnevezése a francia „ixpressio” – „kifejezés” szóból származik.

Az expresszionizmus meghatározó jegyei közé tartozik:

· A mélylélektani folyamatok iránti érdeklődés.

· Mind a racionalizmus, mind a pozitivizmus tagadása.

· A formai-stilisztikai eszközök megújítása.

· Szubjektivizmus és a polgári téma iránti érdeklődés.

Az ukrán expresszionizmus V. Sztefanik művészetében jelenik meg először, aki a dekadens prózai költeményekről áttért az expresszionizmusra. A klasszikus expresszionizmust O. Turinszkij teremtette meg, amikor megírta Poza mezsami bolju (A fájdalom határain túl) c. regényét. Ehhez az irányzathoz tartozik M. Kulis (97), M. Bazsan (17-j patrul (17-es járőr) munkásságának egy része, M. Hviljovij, I. Dnyiprovszkij, Ju. Lipa, T. Oszmacska prózája.

Szimbolizmus

A XIX. század 70-es éveiben Franciaországban megjelenő irányzat Ukrajnában csak a XX. század elején terjedt el. A szimbolizmus legfontosabb ismérve az, hogy egy konkrét művészi kép sok jelentéssel bíró szimbólummá válik.

A szimbolizmus egyéb meghatározó jegyei közé sorolható:

· Lázadás a túlzottan konzervatív és agyonszabályozott társadalmi morál ellen.

· Az esztétikum, a kifinomult költői formák iránti hangsúlyos vonzalom.

· Az egzotikus, tiltott témák előnyben való részesítése.

Az ukrán irodalomban a szimbolizmus az osztrák-magyar, valamint a lengyel irodalom közvetítésével jutott el. Fontos tudni, hogy az ukrán szimbolizmus szorosan összefügg az új romantikával, olyannyira, hogy nehéz megállapítani, melyik stílus dominál ebben, vagy abban a műben. A stílus megalapítója Olga Kobiljanszka lett. Egyéb képviselői: P. Karmanszkij, V. Pacsovszkij, B. Lepkij, M. Jackiv, D. Zahula, Ja. Szavcsenko, O. Szliszarenko, M. Jevsan, M. Szribljanszkij, H. Csuprinka.

MIKOLA KINDRATOVICS VORONIJ

(1871–1938)

Ukrán költő, színész, műfordító. A bécsi és lvivi egyetemen tanult. Lvivban közel került I Frankóhoz, aki nagy hatással volt Voronijra. 1897-től M. Kropivnickuj, P. Szakszahanszkij és mások színtársulatának tagja. 1901-ben otthagyta a színpadot. Első verse 1893-ban jelent meg nyomtatásban. 1901-ben a Lyiteraturno-naukovij zbirnik-ben közzé tett egy nyílt levelet, amelyben programjellegű felhívással fordult az ukrán írókhoz, hogy egy olyan kötetbe írjanak, melynek az a célja, hogy formailag és tartalmilag közelítsen a kortárs irodalmak új irányzataihoz. És 1903-ban Odesszában meg is jelentette a Z-nad hmar i dolin (A felhők és a völgyek felöl) c. almanachot, amely magán viselte a modernizmus jegyei, és emellett tartalmazta a dekadencia, a l`art pour l`art és egyéb irányzatok éles kritikáját. Voronij első kötete a Liricsnyi poeziji (Lírai költemények) 1911-ben, második kötete a V szjajvi mrij (Az álmok csillogásában) pedig 1913-ban jelent meg. Voronij szépművészeti alkotások mellett írt művészettörténeti, színháztörténeti és színházelméleti tanulmányokat is: Teatralyne misztectvo j ukrajinszkij teatr (1912, Színházművészet és az ukrán színház), Teatr i drama (1913, Színház és dráma). 1938. június 7.-én agyonlőtték.

Neoklasszicizmus

A neoklasszicizmus főbb elemei:

· Antik témák és szüzsék, mitológiai képek és motívumok alkalmazása.

· A „tiszta” művészet hirdetése, társadalmi tartalom nélküli művészi forma.

· Az élvezetek hirdetése.

· Az elmúlt idők művészetének utánzása.

· A történelmi és kulturális, valamint a morális és lélektani problémák előnyben való részesítése.

Az ukrán neoklasszikusok közé sorolják M. Zerovot, M. Dmaj-Hmarat, P. Filipovicsot, Jurij Klent (O. Burghardtot), M. Rilszkijt, V. Domontovicsot (V. Petrovot), M. Mohiljanszkijt, A. Nikovszkijt, B. Tent, H. Kocsurt.

MIKOLA ZEROV

(1890–1937)

Ukrán költő, műfordító, irodalomtörténész, a Kijevi egyetem professzora. Irodalmi tevékenységét 1912 kezdte. Ókori latin, francia, angol, lengyel, fehérorosz és orosz szerzők műveit fordította ukránra. Legismertebb verseiben a régi idők és az ukrán történelem jelentős eseményeit ábrázolta. Ukrán klasszikusok (A. Szvidnyickij, Ju. Fegykovics, M. Cseremsina, I. Franko) műveinek kiadását szerkesztette, melyekhez sok esetben ő írta a bevezetőt. 1921-ben írta a Nova ukrajinszka poezija (Az új ukrán koltészet), 1924-ben a Leszja Ukrajinka. Kritiko-bibliograficsnij narisz (Lezsja Ukrajinka. Életrajzi és kritikai tanulmány), 1926-ban Do dzserel. Literaturno-kriticsnyi sztattyi (A forrásokhoz. Irodalomkritikai tanulmányok), 1931-ben Bajka v ukrajinszkij literaturi (Állat- és tanmese az ukrán irodalomban) c. alkotásait. 1937. november 3.-án agyonlőtték.

MIHAJLO DMAJ-HMARA

(1889–1939)

Ukrán költő, műfordító, nyelvész. 1919-ben kezdte irodalmi pályafutását. Az egyetlen még életében napvilágot látott verses kötete Proroszteny (Hajtás) címmel 1926-ban jelent meg. Ebben az évben írta meg Leszja Ukrajinka c. monográfiáját. A neoklasszicista írók közé tartozott. 1939-ben koncentrációs táborban halt meg.

MAKSZIM RILSZKIJ

(1895–1964)

Ukrán költő, műfordító, tudós. Orvosnak tanult, majd átment történelem-irodalom szakos hallgatónak, de tanulmányait az 1917-1921 események miatt nem fejezte be. Művei első ízben 1907-ben jelentek meg. Az Ukrajinszka hata és Sljah folyóiratokban jelentek meg írásai. Egymás után adta ki verses köteteit: Na uzlisszi (1918, Erdő szélén), Pid oszinnyimi zorjami (1918, Őszi csillagok alatt), Szinja dalecsiny (1925, Kék messzeség), Kriz burju i sznih (1925, Viharban és hóban), Trinadcjata veszna (1926, Tizenharmadik tavasz), De szhodjatsja dorohi (1929, Ahol az utak összeérnek), Homin i vidhomin (1929, Hang és vízhang). 1931-ben az NKVD letartóztatta. A hivatalos kritika azzal vádolta, hogy túlzottan önálló nézeteket vall, elfordul a modern kortól, világfelfogása hedonista. Burzsoa nacionalista alkotónak nevezték. Végül is megadta magát a hatalomnak, erről tanúskodik Marina (1933) c. verses regénye, valamint Kijiv (1935, Kijev), Lito (1936, Nyár), Ukrajina (1938, Ukrajna), Zbir vinohradu (1940, Szőlőszedés) c. kötetei. Még a második világháború után is a rendszer hű szolgája marad. Makszim Rilszkij, mint költő, 1957-ben megjelent Trojandi i vinohrad (Rózsák és szőlő) c. verses kötetében talált ismét önmagára. Kiváló műfordító volt.

VIKTOR DOMONTOVICS (VIKTOR PETROV)

(1894–1969)

Viktor Domontovics Viktor Petrov ukrán író, néprajztudós írói álneve. A XX. század egyik legműveltebb tudósa. Élete csupa rejtély, amelyeket az irodalomtudomány máig nem fejtett meg. Saját bevallása szerint írni 31 éves korában kezdett. Ennek magyarázata valószínűleg sokrétű tudományos munkájában keresendő. 1928-ban jelent meg Gyivcsina z vedmedikom (Kislány macival) c. kisregénye. Második regénye a Doktor Szerafiszkusz 1928-29-ben született, nyomtatásban viszont csak 1947-ben jelent meg. Harmadik és negyedik regénye: Alina j Kosztomarov (1929) és Romani Kulisa (1930). 1931 és 1941 között Petrov hallgatott és 1949-ben végleg abbahagyta irodalmi tevékenységét, bár ezek után még húsz évet élt. 1942-ben írta Bez hruntu (Talaj nélkül) c. kisregényét.

Futurizmus

A latin „futurizmus” szó jelentése a „jövő”. Mint művészi irányzat az olasz avantgárd egyik változataként alakult ki.

Legfőbb jellemzői:

· A hagyományos kultúra tagadása (elsősorban a morális és művészi értékeket tagadták).

· A hagyományok elleni lázadás, az új keresése.

· Az urbanizmus kultusza (a nagyváros és a gépipar kultusza).

· A dokumentum keverése a fantasztikummal.

· A verselésben a hagyományos nyelv „szabadon” történő felhasználása.

Az ukrán futurizmus, amely 1914-től 19131-ig létezett és botrányok közepette született, elfordult az addigi ukrán irodalmi hagyománytól, az ukrán nemzeti művészet eszméjétől és az újat, a rendkívülit, az egész emberiségre vonatkozót célozta meg, Az ukrán futuristák nyilatkozataikban tagadják a művészetet: „Az, amit művészetnek neveznek, számunkra likvidálandó… A művészet likvidálása a mi művészetünk… A művészet a múlt csökevénye… Halál a művészetre!.. Éljen a metaművészet – „a kommunista társadalom művészete!..”. Az ukrán irodalomban a futurizmus jegyei megtalálhatók M. Szemenko, V. Poliscsuk, Ja. Szavcsenko, M. Bazsan, H. Skurupij művészetében.

MIHAJL SZEMENKO

(1892–1937)

Az ukrán futurizmus atyja és vezére. 1913-ban jelent meg első verses kötete Preljud (Prelűd) címmel, 1914 pedig még két könyve: Derzannya (Merészség), Kverofuturizm (Kverofuturizmus). Ezekben már lefektette a futurizmus alapjait. Költészetében megjelennek az urbanisztikus motívumok, a mindennapok prózájá. „Fehér hollónak” tartják, ám őt ez egyáltalán nem zavarja. Zajos és hangos, egyenesen botrányos reklámkampányt indít a futurizmus elterjesztéséért az ukrán irodalomban és művészetben. 1927 és 1931 között működött a Szemenko által létrehozott Nova heneracija (Új generáció) csoport és jelent meg az azonos nevű folyóirat Harkovban. Szemenko rendkívül termékeny író volt, 1918-tól 1931-ig egymás után 20 könyvet jelentetett meg, többek között a Kobzár (Kobzos) c. teljes gyűjteményes verses kötetét.

MIKOLA BAZSAN

(1904–1983)

Ukrán költő, műfordító. Irodalmi művei első ízben 1923-ban jelentek meg. Az Aszpanfut (Panfuturisták Egyesüléte), később a Komunkult (A kommunista kultúra dolgozóinak egyesülete), 1927-től a VAPLITE csoport tagja. Az Szovjet Ukrán Enciklopédia főszerkesztője volt élete végéig. Az 1926-ban napvilágot látott első verses kötete 17-j patrul (17-es őrjárat) még magán hordozta a neoromantika és neobarokk jegyeit. A 20-as években számos kötete jelent meg: Rizyblena tiny (1927, Faragott árnyék), Budivli (1929, Épületek), Szlipci (1929, Vakok), Hofmanova nics (1929, Hoffmann éjszakája).

Neorealizmus

A neorealizmus (új realizmus) – nevezték még szociális és lélektani, romantikus, impresszionista vagy lírai-lélektani realizmusnak – az ukrán irodalomban a klasszikus realizmusból alakult ki. Az új realizmus abban különbözik a XIX. századi realizmustól, hogy nyitott, nem szemben áll a többi irodalmi irányzattal, hanem kölcsönhatásban van velük. A XX. századi realisták szívesen alkalmazzák a modernizmus és más stílusok, a mitikus ábrázolásmód eszköztárát (pl. montázst, asszociációkat, allegóriát, groteszket, parabolát, stb.). A neorealisták művészi koncepciója a dokumentális hűség, a filozófiai elmélyülés a valóságba, valamint a líra között helyezkedik el. Egy kifejező részlet sok esetben többet mond számukra, mint a realista mű szabályai szerint megírt szüzsé.

A neorealizmus meghatározó jegyei:

· Az elmélyült pszichologizmus.

· Az ember lélektanának bemutatása függetlenül társadalmi helyzetétől.

· A szerzők nem ajánlanak fel az olvasónak egyszerű és egyértelmű megoldásokat a lélektani problémákra, arra törekszenek, hogy a konfliktus minden résztvevőjének álláspontját megértsék, és objektív módom bemutassák.

Az ukrán neorealizmus (még pszichológiai realizmusnak is nevezik) képviselői igyekeztek minőségileg megújítani a hagyományos stílust. Az ukrán neorealizmus a XX. század 20-as éveiben virágzott V. Vinnicsenko, V. Pidmohilnij, B. Antonenko-Davidovics, I. Szencsenko, V. Domontovics (V. Petrov) és mások műveiben.

VOLODIMIR VINNICSENKO

(1880–1951)

M. Kocjubinszkij 1909-ben írta Volodimir Vinnicsnko ukrán íróról: „Kit olvasnak nálunk? Vinnicsenkót. Kiről beszélnek mindenütt, ahol csak szóba kerül az irodalom? Vinnicsenkóról. Kit vásárolnak? Ismét csak Vinnicsenkót”. Első nyomtatásban megjelent műve Szila i krasza (1902, Erő és szépség), későbbi változatban a Krasza i szila című kisregénye. Ebben az évben tartóztatják le először forradalmi nézeteiért és tevékenységéért. Élete utolsó két és fél évtizedét főleg az irodalmi tevékenységnek és a festészetnek szenteli, filozófiai, etikai és esztétikai tanulmányokat folytat.

BOHDAN-IHOR ANTONICS

(1909–1937)

Ukrán költő. Az ukrán modernizmus, azon belül a mitopoétikai irányzat kiemelkedő képviselője. Első verse 1931-ben jelent meg Privitannya zsittya (Az élet üdvözlése) címmel, majd 1934 és 1936 a Tri persztenyi (Három gyűrű) és a Kniha Leva (Az Oroszlán könyve). 1938 posztumusz még két kötete jelent meg: Zelena jevangelija (Zöld evangélium) és Rotaciji (Rotációk). Költői nyelvét a váratlan szín- és hanghatások gazdagsága jellemzi.

VOLODIMIR JUHIMOVICS SZVIDZINSZKIJ

(1885–1941)

Az ukrán modernizmus egyik legtehetségesebb költője. Életében három verses kötete látott napvilágot: Liricsnyi poeziji (1922, Lírai költemények), Vereszeny (1927, Szeptember), Poeziji (1940, Versek). Mivel megpróbált megszökni az evakuálás elől, 1941-ben az NKVD agyonlőtte és holtestét elégette Harkov mellett.

Egzisztencializmus

Európában az egzisztencializmus az 1930-40 években jelent meg, és az 1950-60 években

élte virágkorát. Az egzisztencializmus alaptétele szerint a lét megelőzi a lényeget. Műveikben az egzisztencialisták az emberi élet tragikus rendezetlenségének okait kutatják.

Az egzisztencializmus meghatározó jegyei:

· A lét abszurditása, a félelem, a kétségbeesés, a magány, a szenvedés, a halál kategóriai kerülnek előtérbe.

· Az egyén a társadalom, az állam, a környezet, az ellenséges „más” ellen kénytelen harcolni, mivel az rákényszeríti saját akaratát, erkölcsét, érdekeit és eszméit.

· Az elidegenedés és abszurditás kölcsönösen összefügg egymással, és kölcsönösen meghatározza egymást.

· A legnagyobb érték az egyén szabadsága.

· A emberi létet a szabadság drámájaként fogják fel.

· A narráció majdnem mindig egyes szám első személyben folyik.

Az ukrán irodalomban az egzisztencializmus képviselői közé tartozik V. Pidmohilynij, T. Oszmacska, V. Barka, V. Sevcsuk, a „new york-i” csoport költői, V. Sztusz. Ugyanakkor az egzisztencializmus, mint világnézeti struktúra határai kevéssé körvonalazottak, éppen ezért egyes művek ehhez a stílushoz való besorolása sok esetben vitatható.

VASZIL SZEMENOVICS SZTUSZ

(1938–1985)

Ukrán író, költő, műfordító. Versei nyomtatásban, első ízben, 1959-ben jelentek meg. 1963-ban a Sevcsenko irodalmi intézet aspiránsa lett, ahonnan 1965-ben eltanácsolták. A tudatos ukrán nemzeti fiatal ellenzékhez tartozott, tiltakozott az ukrán értelmiség augusztusi letartóztatása ellen. 1972-ben letartóztatják. Miután 1979-ben visszatért a száműzetésből 8 hónap múlva ismét letartóztatták, és 15 éves szabadságvesztésre ítélték. Az embertelen körülmények között éhségsztrájkot hirdetett és a magánzárkában 1985. szeptember 3-án meghalt. Egy névtelem sírban a tábori temetőben temették el. 1989-ben hamvait Kijevben a Bajkovoi temetőben helyezték végső nyugalomba. A 70-es években Ukrajna határain túl láttak napvilágos kötetei és egyes írásai. Ukrajnában első alkalommal válogatott költeményeinek gyűjteménye jelent meg Doroha bolju (1990, A fájdalom útja) címmel. Irodalmi alkotásainak száma az íráshoz rendkívül kedvezőtlen körülmények ellenére („könnyebb volt megírni, mint megőrizni” – mondta a költő) igen jelentős. Első kötetét Zimovi dereva (Téli fák) címmel 1960 a Radjanszkij pisznennik kiadónak ajánlotta fel, de a kötet nem jelent meg. 1970-ben a kiadás minden reménye nélkül összeállította második verses kötetét, melynek címe is sokatmondó volt Veszelij cvintar (Vidám temető). Sztusz irodalmi tevékenységének csúcsát a Palimszeszti (Palimpszesztek) jelentették A palimpszeszt olyan papirusz vagy pergamenlap, amelyről az eredeti írást lemosták vagy levakarták és helyébe újat írtak. A kötet címe a fogságban eltöltött évek irodalmi gyümölcsének szimbóluma.

LINA KOSZTENKO

(1930-ban született)

Publikálni 16-éves korában kezdett 1946-ban. Első verses kötetét 1957-ben adta ki Porminnya zemli (A föld sugarai) címmel, amit a második Vitrila (1958, Szél) követett. Ez a két kötet adta meg a 60-as évek neoromantikus és neorealista költőinek a sajátos előhangot. Lina Kosztenko munkásságának krónikáját könyvei írják. 1961-ben jelent meg Mandrivki szercja (A szív vándorlásai) c. kötzete. Az 1962-es Zorjanij intehral (Csillag integrál) és Knyazsa hora (Fejedelmi hegy) c. köteteit betiltották. 1963-ban A. Dobrovolszkijjal megírta a Perevirte szvoji hodinniki (Ellenőrizzék óráikat) c. film forgatókönyvét. 1969-ben nyugaton megjelent válogatott műveinek kötete, amely legszebb alkotásainak gyűjteménye volt, beleértve a szovjet cenzúra által betiltott verseket is. Lina Kosztenko minden új kötetének megjelenése az ukrán irodalmi élet jelentős eseményévé vált: Nad berehami vicsnoji riki (1977, Az örök folyó partjain), Maruszja Csuraj (1979) verses regény, Nepovtorniszty (1980, Megismételhetetlen), Szad netanucsih szkulyptur (1987, A nem olvadó szobrok kertje), Vibrane (1989, Vállagatott művei), Beresztecsko (1999) történelmi verses regény.

A new york-i csoport

A második világháború után számos tehetséges ukrán művész került külföldre. Művészetükkel a földrajzi távolság ellenére, nagymértékben hozzájárultak az ukrán kultúra feljlődéséhez. A new york-i csoport tagjai közé tartozik E. Andijevszka, B. Bojcsuk, Zs. Vaszilkivszka, V. Vovk, P. Kilina, B. Rubcsak, Ju. Tarnavszkij. A csoport tagjainak művészetét egy bizonyos esztétikai-filozófiai egység jellemzi.

Posztmodern

A posztmodern egy olyan világnézeti-művészi irányzat, amely a XX. század utolsó évtizedeiben felváltja a modernizmust. Ez a irányzat a posztindusztriális kor, az egységes világfelfogás felbomlásának, a világnézeti és filozófiai, a gazdasági és politikai rendszerek szétesésének terméke. Maga a terminus technikus 1917-ben jelenik meg, de csak az 1960 évektől terjed el először az építészetben, majd az irodalomban és festészetben (pop-art, op-art, „új realizmus”, happening, stb.)

A posztmodern képviselői hiábavalónak tartják a világ tökéletesítésére irányuló kísérleteket, felfogásuk szerint az ember nem képes rá, mint ahogy megérteni, vagy rendszerezni sem képes a világot. Úgy vélik, hogy az esemény mindig megelőzi az elméletet. A haladás csak illúzió, a történelem, a esztétika, a művészet kimerülnek. Csak a régi és új létformák együttélését tekintik reálisnak. A művészi gondolkodás jellemzőivé válik az eklektika, hajlam a stilizálásra, az idézés, átköltés, a reminiszcenciák, allúziók alkalmazása. A művész már nem „tiszta”, hanem kulturálisan feldolgozott anyaggal dolgozik, a posztindusztriális társadalomban a klasszikus művészeti formák létezése lehetetlenné válik.

A posztmodern irodalom meghatározó jegyei:

Az egyén függetlenségének kultusza.
Az archaikus, a mítosz, a kollektív tudat iránti vonzalom.
Sok ember, nemzet, kultúra, vallás, filozófia igazságainak egyesítésére való törekvés.
A mindennapi valós élet abszurd színházként, apokaliptikus karneválként való felfogása.
Játékos stílus alkalmazása a nem normális, a nem igazi, a természetellenes kiemelésére.
A különféle stílusok és irányzatok tudatos egyesítése, a hagyományos műfaji változatok tudatos keverése.
Allúziók és idézetek a mű minden szintjén: a szüzsében, a művészi képalkotásban, a nyelvi megformálás szintjén.
A posztmodern műben általában jelen van a narrátor.
Irónia és paródia.

A mai ukrán irodalomban a posztmodern irányzatot I. Malkovics, I. Rimaruk, V.

Heraszimjuk képviselik, ill. több irodalmi csoport. A Bu-Ba-Bu (Burleszk, balahan, buffonada) csoport tagjai Ju. Andruhovics, O. Irvanec és V. Neborak. A LuHoSzad csoporthoz I. Lucsuk, N. Honcsar, R. Szadlovszkij tartoznak. Ju. Pozajak és V. Nedosztup a Propala hramota (Elveszett a tudomány) tagjai. És a Nova deheneracija (Új degeneráció) csoportot I. Andruszjak, I. Ciperdjuk, T. Majdanovics, P. Volyvacs, O. Uljanenko, Je. Paskovszkij alkotják.

JURIJ ANDRUHOVICS

(1960-ban született)

Ukrán költő, író, publicista, fordító. Első kötete 1985-ben látott napvilágot Nebo i ploscsi (Az égbolt és a terek) címmel, ezt követte 1988-ban a Peredmisztya (Külváros), majd 1991-ben aEkzoticsnyi ptahi ta roszlini (Egzotikus madarak és növények). 1985 alapította Viktor Neborakkal és Olekszander Irvaneccel a Bu-Ba-Bu (Burleszk - Vásári komédia - Bohózat) irodalmi csoportot, melynek „pátriárkája” volt. Prózai írásai közül először a Prapor (1989, Zászló) c. elbeszélésciklus jelent meg, amit a szerző katonai szolgálat teljesítése közben, az őrségben eltöltött órák alatt írt. Andruhovics prózájának jellemző tulajdonságai a játék a szöveggel és az olvasóval, eléggé átlátszó misztifikáció, kollázs, erotika, a mágikus és a rendkívüli előnyben való részesítése. Az első három regénye Rekreaciji (1992, Rekreációk), Moszkoviáda (1993), Pereverzija (1996) trilógiaként is felfogható, amelyben a hős (antihős?) mindig egy bohém költő, aki fatális változások epicentrumában találja magát. Negyedik regénye Dvanadcjaty obrucsiv (Tizenkét abroncs) 2004-ben jelent meg. Angol költők műveit, többek között Shakespeare alkotásait fordította ukránra. 2000-ben Herder-díjat kapott. Műveit sok nyelvre lefordították.

OKSZANA ZABUZSKO

(1960-ban született)

Ukrán írónő, filozófus. Az Ukrán Tudományos Akadémia Filozófiai Intézétének munkatársa. Eddig megjelent könyvei között vannak verses kötetek: Travnevij inij (1985, Májusi zúzmara), Dirihent osztannyoji szvicski (1990, Az utolsó gyertya karmestere), Avtosztop (1994, Autóstop), A Kingdom of Fallan Statues (1996, Ledőlt szobrok királysága), Inoplanetyanka (1992, A földönkívűli) c. kisregény, Polyovi doszlidzsennya z ukrajinszkoho szekszu (1996, Terepvizsgálatok az ukránok szexuális életéből) c. regény, valamint filozófiai és irodalmi tanulmányok: Dvi kulyturi (1990, Két kultúra), Filoszofija ukrajinszkoji ideji ta Jevropejszkij kontekszt: Frankivszkij period (1992, 1993, Az ukrán eszme filozófiája és az európai kontextus: Franko korszaka), Sevcsenkiv mif. Szproba filoszofszkoho analizu (1997, Sevcsenko mítosza. Filozófiai elemzés kísérlete). 1994-ben elnyerte a Fullbright ösztöndíjat.

Ajánlott szakirodalom

Franko I. Kisoroszok. Egyetemes irodalomtörténet. IV. kötet. Budapest, 1911.

?стор?я укра?нсько? л?тератури. (Перша половина Х?Х стол?ття). Ки?в, 1980.

?стор?я укра?нсько? л?тературної критики. Дожовтневий період. Київ, 1988.

?стор?я укра?нсько? л?тератури у двох томах.. Ки?в, 1955.

?стор?я укра?нсько? л?тератури у восьми томах. Ки?в, 1967-1971.

Українське слово. Хрестоматія української літератури та літературної критики. ХХ століття. В чотирьох книгах. Київ, 2001.