A politika intézményei 1957–1989

 

A pártállam restaurációja és szervezeti felépítése

Kádár János hatalomra jutásakor kétfrontos harcot hirdetett: az „ellenforradalmárok” és a sztálinisták ellen egyaránt fel kívánt lépni. Feltehetően belátta, hogy a régi diktatórikus–despotikus rendszer tarthatatlan, s ezért is törekedett arra, hogy a szocializmus „a múlt hibái nélkül” épüljön fel újra. Kádár kísérletet tett egy békés konszolidációra, tárgyalni akart, büntetlenséget ígért. A társadalom azonban nem fogadta el Kádár árulását, Kádár így rákényszerült a kemény kezű rendteremtésre és a pártállami rendszer teljes restaurációjára. Erre kényszerítették rá a szovjet vezetők is, főleg az 1956 végén Magyarországon tartózkodó katonai, KGB-, illetve SZKP-vezetők. A pártállami rend fokozatosan állt vissza 1956. decemberétől 1957. februárjáig, illetve júniusáig.

A pártot vezető testületek ideiglenességét az 1957. június 27–29. közötti országos párt­értekezlet szüntette meg. Ekkor fejeződött be a párt újjászervezése. A küldöttek zöme munkásszármazású funkcionárius és munkás volt. Az értekezlet megerősítette Kádár „centrista” vonalát (jelentősen különbözött azonban a „két szélsőség” elleni harc ereje: Rákosiék ekkor is elvtársak, Nagy Imre viszont áruló és bűnöző volt). Az Ideiglenes Központi Bizottság helyett megválasztották a Központi Bizottságot (KB), az Ideiglenes Intéző Bizottság helyett pedig a Politikai Bizottságot (PB). A testületekben a hazai, volt illegális kommu­nisták domi­náltak, a PB-ben csak Münnich Ferenc képviselte a moszkovitákat. A volt szociál­demok­ratákat is csak ketten reprezentálták. Az értekezlet leszögezte, hogy az MSZMP nem új párt, hanem „újjászervezett élcsa­pat”. Ezt később azzal is kifejezésre juttatták, hogy az MSZMP kongresszusainak számozásakor a KMP, MKP és MDP kongresszusait is számon tartották. Az MSZMP első kongresszusa tehát a VII. sorszámot kapta 1959-ben. A pártirá­nyítás deklaráltan is az egész társadalmi és állami életre kiterjedt. A KB és a PB határo­zatait az ország minden pontján működő helyi pártszervek érvényesítették. Az MDP feloszlásával a régi alapszer­vezetek is meg­szűntek, a párt régi tagsága nem került át automatikusan az MSZMP-be. Ennek ellenére a párt létszáma gyorsan nőtt, főleg 1957. márciusától, miután a forradalom kiúju­lására már nem volt remény. 1957-ben 125 ezerről 400 ezerre nőtt a taglétszám, ami fele volt az MDP tagságnak. A növekedés azonban kisebb ütemben, de később is folytatódott. A falvak 75%-ban is volt pártalapszervezet.

A többi pártot formálisan most sem tiltották be (1949-hez hasonlóan), de működésük lehetet­lenné vált és 1957-ben meg is szűntek. Az egypártrendszert később sem deklarálták, bár az 1972-es alkotmánymódosítás (1972: I. tv.) burkoltan erre utalt: „A Magyar Népköztársa­ság szocialista állam. A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé. A Magyar Népköztársaságban a társadalom vezető osztálya a munkásosztály […] A munkásosztály marxista–leninista pártja a társadalom vezető ereje.”

A pártállami rend annyiban lazult, hogy a politika és az agitáció kevésbé nyomult be a mindennapi életbe. Kádár nem várta el a demonstratív fellépéseket a rendszer mellett, így az állandó mozgalmi aktivitás is visszaszorult. A párt kevésbe telepedett rá az emberek magánéletére. Addig azonban, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”, csak 1962-ben jutott el Kádár. Ugyanakkor kezdettől fogva meghirdette az ún. „életszínvonal-alkut”: ha a társadalom lemond a szabadság, demokrácia, függetlenség követeléséről, akkor cserébe garantálja a rendszer a folyamatos életszínvonal-emelkedést. Az ötvenes évek megpróbál­tatásai után sokaknak ez is elég volt és beletörődtek a megváltoztathatatlanba.

A pártállam lényege mégis változatlan maradt: a párt irányította az állami szerveket és a társadalmi szerveket, tömegszervezeteket egyaránt. Továbbra is fennmaradt az állami szervek megkettőződése, vagyis az, hogy a párton belül minden állami szervnek megvolt a leképeződése. A párton belüli szerv irányította az állami párját.

A párt továbbra is a demokratikus centralizmus alapján épült fel. Alapszabálya szerint a legfőbb szerve a kongresszus volt, amelynek feladata a párt vezető szerveinek megválasztása volt. Eleinte az MDP szokásainak megfelelően háromévente volt kongresszus (1959. – VII. kongresszus, 1962. – VIII. kongresszus). Ezután a parlamenti ciklusoknak megfelelően négyévente rendezték meg (1966., 1970.) Később felmerült az igény arra, hogy a pártkongresszus és a parlamenti választás ugyanabban az évben bonyolódjon le, ezért a következő kongresszust, a XI.-et öt év múlva, 1975-ben tartották meg. Ekkor járt le az országgyűlés megbízatása is, s ekkor alkotmánymódosítással az országgyűlés mandátumát is öt évre növelték. A XII. és a XIII. kongresszus tehát 1980-ban és 1985-ben ülésezett. (Ezután az MSZMP utolsó kongresszusát már a rendszerváltás kapcsán kellett összehívni 1989. októberében. Ekkor a küldöttek döntöttek a párt feloszlatásáról, illetve átalakításáról.) A pártkongresszus állami megfelelője továbbra is az országgyűlési választás volt. Ezt mutatja az a törekvés is, hogy igyekeztek szinkronba hozni a két eseményt. A pártértekezlet intézménye 1957. után nem vált általános gyakorlattá. Egyetlen alkalommal hívtak össze ilyen nevű tanácskozást: 1988. május 20–22-én, amikor Kádár főtitkári posztról való leváltásáról döntöttek.

A pártkongresszus választotta meg a KB és a PB tagjait. A KB maradt a párt törvényhozó hatalma, azonban az országgyűléshez hasonlóan a KB-t is háttérbe szorította a KB tagjai közül megválasztott szűkebb testület, a PB. Ez tehát a NET megfelelője volt a párton belül. A Kádár-korszakban a KB és a PB tagsága sokkal ritkábban cserélődött, mint az MDP idején. A változások többnyire a kongresszusokon következtek be, a köztes időszakokban legfeljebb halálesetek, vagy nagyon ritkán kivételes események indokolták a cseréket. A KB és a PB határozatokat hozott, amelyek a párt tagsága számára továbbra is kötelezőek voltak. A KB és a PB olyan határozatokat is hozott, amelyek az állami szervek irányítását biztosították.

A Titkárság jelentősége fokozódott a Rákosi-korszakhoz képest. A Titkárság látta el a napi feladatokat, lényegében a kormány megfelelőjévé vált. Ezt a jellegét Kádár tudatosan erősítette is, így a titkároknak az 1956 előtti „felügyeleti területek” helyett kormányzati részterületek irányítását kellett ellátnia. A Kádár-rendszer valódi kormánya tehát nem a Minisztertanács, hanem a KB Titkársága volt. Ebben a következő „miniszteri posztok” léteztek: első titkár, az első titkár helyettese, adminisztratív [értsd: belügyi–igazságügyi] titkár, gazdaságpolitikai titkár, ideológiai (és kulturális) titkár, külügyi titkár, pártszervező titkár. Amikor a titkárok száma nagyobb volt, egyes posztokat kettéosztottak vagy rövid időre újabbakat alakítottak ki. 1973-tól a kulturális titkári poszt önállósult, 1970. és 1978. között önálló alsó- és felsőszintű pártszervező titkár működött, időnként pedig mezőgazdasági és ipari titkár is működött a gazdaságpolitikai mellett. A Titkárságnak időnként reszort nélküli tagjai is voltak. A Titkárság élén 1985-ig első titkárként, a XIII. kongresszus után főtitkárként Kádár János állt. 1988. május 22-től Grósz Károly váltotta ezen a poszton.

A pártnak saját bírósága is volt, aminek élén a Központi Ellenőrző Bizottság (KEB) állt. Ez csak a párttagok fegyelmi ügyeit tárgyalta és a legsúlyosabb büntetése a pártból való kizárás volt. A testület ugyanezen a néven már 1956 előtt is működött. A negyvenes évek végén még a neve is pártbíróság volt. Megszűnt viszont az 1956 előtt működő Szervező Bizottság.

 

A politikai élet alapvonásai: a „kádárizmus”

A pártállam teljes restaurálása után végbement a belpolitikai konszolidáció. Ezt követően a rendszer fokozatosan fellazult. Az állami szervek ugyan a rendszerváltásig függtek a párttól, de önállóságuk fokozatosan növekedett. Kádár János már 1965-ben feladatmegosztást kívánt végrehajtani a párt és a kormány között. A gazdaság irányítása a kormány, a külpolitika, a művelődés, ideológia és a hatalmi ágak (az „adminisztratív jellegű minisztériumok”) ellenőrzése pedig a KB és a PB feladata maradt. Egyre kevésbé volt fontos a posztok betöltésénél a politikai megbízhatóság; ehelyett a szakképzettség szerepe növekedett. Később a párt egyre több területen feladta ellenőrző szerepét, de az állambiztonság, a rendőrség és a külpolitika kérdésében mindvégig a legszorosabb felügyeletet alkalmazta.

A megtorlás lezárása után a hatalom autoriterré vált, szakított a totális diktatúrával. Ennek szimbolikus határkövét az MSZMP VIII. kongresszusához szokták kötni (1962. november 20–24.), amikor a párt megerősítette, hogy „aki nincs ellenünk, az velünk van”. A sztálinista despotizmus legkirívóbb jellegzetességeit sikerült megszüntetni. Nem volt személyi, illetve vezérkultusz, megszűnt a terror, a nélkülözés. Ennek ellenére Kádár uralma diktatúra volt, amelyben nem biztosították az alapvető szabadságjogokat és a háttérben továbbra is ugrásra készen ott állt a politikai rendőrség. Emiatt terjedt el az 1963–1988/1989 közötti időszakra a „puha diktatúra” kifejezés használata is.

A politikai elit fokozatosan átalakult. A hivatalos forradalmárokat a korszak végére kiszorították az egyetemet végzett pártbürokraták. A politikai elit ennek ellenére sokkal stabilabb volt a korszakban, mint 1956 előtt. A „káderkörforgó” lelassult, a hatvanas években szinte meg is állt. Az elit tagjai bebetonozódtak a hatalomba, nem volt ritka a 15–20 évnyi folyamatos jelenlét ugyanabban a pozícióban. A politikai elit utánpótlását a hatvanas évekig az elvhű, mozgalmár fiatalok (KISZ-esek) közül emelték ki, a hetvenes évektől azonban az iskolázottság és a szakértelem lett a döntőbb. Kb. ekkor öregedett ki az 1956-ban pozícióba jutott garnitúra, így ekkor az elitben nagyobb mozgás, átrendeződés indult meg. Ez nem jelentett egyben megfiatalodást, hiszen a PB, a KB tagságának átlagéletkora nőtt. Az 1983-as káderréteg alig 10%-a volt vezető poszton 1956 előtt is, 50%-uk pedig 1971 után került posztjára. A kor jellemző vonása a „kádermeg­maradás törvénye” volt: aki bekerült a politikai elitbe, az nyugdíjig ott is maradt. A jó káder igen sokoldalú, bármely munkakörre alkalmas volt. Tovább élt a káderhatásköri lista intézménye. A listán szereplő posztok és személyek száma (a „nómen­klatúra”) azonban fokozatosan csökkent. 1966-ban 2800 fős volt, 1987-ben 1241, 1988-ban pedig már csak 435 vezető tisztség szerepelt rajta. E posztok betöltése tehát csak a párt engedélyével volt lehetséges. A listát 1989-ben megszüntették. Rajta nemcsak a politikai elit tagjai szerepeltek, hanem a társadalmi, kulturális, gazdasági élet egyes kulcs­pozíció is személyiségei is. A valódi politikai elit köre ennél jóval kisebb létszámot tett ki.

A helyi politikai elit számára a „káderkörforgó” lelassulása teremtett lehetőséget arra, hogy hosszabb időt eltöltve egy településen, felkarolhassák annak érdekeit és kapcsolatot teremtsenek a helyi társadalommal. A Kádár-rendszer törekedett is arra, hogy kiegyezzen pl. a módosabb parasztgazdákkal (a volt kulákokkal), akiket hajlandó volt a megalakuló tsz-ek élére is kinevezni. De úgy tűnik, más társadalmi rétegek esetén is a tekintélyesebb, az elit rétegeket akarta megnyerni a rendszer. Ezután viszont tágabb tér nyílt a helyi gazdasági, társadalmi érdekek fokozottabb érdekképviseletére, sőt az azért való lobbizásra is. Így a vidéki politikai élet is lassan megélénkült. Ezen a téren természetesen nagy helyi eltérések is kialakulhattak.

A „kádárizmus” (ha használható egyáltalán ez a kifejezés) lényege az „életszínvonal-alku”, a köz- és magánélet depolitizálása, a pragmatikus politizálás és a társadalom ideológiamente­sítése volt. Az életszínvonal-alkut a társadalom is komolyan vette. Amint a rendszer nem volt képes teljesíteni az életszínvonal növelésére vonatkozó ígéreteit, azonnal megjelent az ellenzék és megkérdőjelezte Kádár és rendszere legitimitását. Kádár külpolitikáját is ez az alku szabta meg: szívélyes kapcsolatokat kellett fenntartania a nyugattal, hogy kölcsönöket kaphasson. Ez pedig szükségessé tette, hogy Magyarország legyen a „legvidámabb barakk”. Emiatt a felső vezetésnek korlátoznia kellett az állambiztonság akcióit is, mivel az „ellen­zékieskedő csoportok” elleni eljárások rontották volna Magyarország nyugati megítélését.

A depolitizálás szintén kezdettől fogva sajátossága volt a rendszernek. Kezdetben ezt ideiglenesen, taktikai jelleggel alkalmazta Kádár, de később belátta, hogy ezzel valóban sikerül is az embereket távol tartani a politizálástól. Mindezt egy sor jóléti intézkedéssel alapozta meg, kijelentve: „a dolgozó tömegeket elsősorban a mindennapi életüket befolyásoló kérdések érdeklik” – vagyis nem a politika. A magánéletbe a párt ezután nem avatkozott be, sőt lemondott a sikerpropagandáról, biztosította a „morgás jogát” is. Az ideológiai azonosulást csak a párt- és erőszakszervek funkcionáriusaitól várták el.

Kádár politikája pragmatikus volt. Ez azt jelenti, hogy sokszor mást mondott, mint amit csinált: „balra indexelt és jobbra fordult”. A nyugati országokkal szemben ideológiai okokból a szavak szintjén élesen szembenállt, de gyakorlati politikája a megegyezést, a kapcsolatokat kereste. A Szovjetunió lépéseit mindig helyesete, de nem mindig tett meg mindent, amit Moszkva elvárt volna. Mindez szorosan összefüggött a dezideologizálással. Kádár sokak szerint, mint autodidakta munkáskáder, nem is értette meg a marxista–leninista ideológia bonyolult szabályait. Megalkotott belőle magának egy leegyszerűsített, sematikus marxizmust, de ezt sem mindig kezelte dogmatikusan. Voltak azonban bizonyos tabu témák, amiket nem volt szabad feszegetni. Ilyen volt a Varsói Szerződés és a Szovjetunió szerepe Magyarországon, a párt vezető szerepe, a többpártrendszer hiánya és az, hogy 1956-ban forradalom vagy ellenforradalom volt-e. Sokak szerint a kádári „ideológia” végül egyetlen mondatra zsugorodott: „1956-ban ellenforradalom zajlott le hazánkban”. Aki ezt elfogadta, az nem volt Kádár ellen, tehát vele volt.

A politikai döntéshozatal módja csak látszatra változott meg. Valójában a Kádár-korszakban is a PB és a Titkárság hozta meg a döntést minden kérdésben. A javaslatokat az MSZMP KB osztályai készítették elő. A PB, illetve a Titkárság egyes ügyeket a KB elé tárt, másokat nem. A legfontosabb kérdéseket az elfogadás után az országgyűléshez, ha az nem ülésezett, az Elnöki Tanácshoz továbbították. Ezekből törvény, illetve törvényerejű rendelet lett. A kevésbé fontos ügyeket a kormány, vagy a szakminisztérium elé utalták, amely rendeletet adott ki arról. A látszat-változást az jelentette, hogy bevezették az ún. „társadalmi vitákat”, ahol a közérdeklődésre számot tartó ügyeket vitatták meg a lakossággal. A hatvanas–hetvenes években számos helyen tartottak ilyen fórumokat, amelyek valódi célja a közhangulat tesztelése, másfelől pedig az volt, hogy „széles körű előzetes társadalmi egyeztetésekre” hivatkozva léptethessék életbe a már előre eltervezett és elhatározott intézkedéseket.

Az 1972-es alkotmánymódosítás egy sajátos kompromisszum volt a reformerők és a dogmatikus „munkásellenzék” között. A reformerők sikerét mutatta, hogy az új szöveg már az ezeréves magyar fejlődés betetőződéséről beszélt, és valódi magyar alkotmányt teremtett (szemben 1949-cel, amikor szinte az 1936-os szovjet alkotmányt fordították le); „dolgozók” helyett többnyire „állampolgárok” szerepeltek a szövegben. A dogmatikusok viszont több helyen becsempészték a „szocialista” jelzőt a szövegbe (1949-ben hét, 1972-ben 17 helyen szerepel ez a szó). Többek között kimondta az alkotmány, hogy Magyarország szocialista állam, a szocialista világrendszer része és feladata a szocialista teljes felépítése. Emellett az is belekerült, hogy „az állampolgári jogokat a szocialista társadalom érdekeivel összhangban kell gyakorolni”. 1949-ben az állam és a társadalom vezető ereje az „élcsapata által irányított munkásosztály” volt, 1972-ben viszont már a „munkásosztály marxista–leninista pártja”.

 

Az országgyűlési választások főbb jellemzői

A forradalom utáni első országgyűlési és a tanácsválasztásokat a NET határozata alapján egyszerre tartották meg 1958. november 16-án. A jogosultak 98,4%-a vett részt a választáson. Érvénytelenül szavazott 0,5%, a Népfront támogatottsága az érvényes voksok 99,6%-át érte el. Az 1963. február 24-i választások előtt nem módosult a választójog. A szocialista kori választások közt alacsonynak számító, 97,2%-os részvétel mellett a Népfront-lista 98,9%-ot kapott. Ellenszavazatnak az számított, ha a választó a listát áthúzta. Ezt tehát kevesen merték megtenni. Az 1967. március 19-én megtartott választás során először nyílt lehetőség a kettős jelölésre. A 349 választókerület közül alig kilenc helyen volt kettős jelölés. Szavazott 98,9%, a Népfront jelöltjeire voksolt 99,7%.

Az 1971. április 25-én megtartott szavazáson 352 egyéni körzet közül 49 helyen volt többes jelölés. Három kerületben emiatt egyik jelölt sem érte el az 50%-ot, így pótválasztást is kellett tartani. Szavazott a jogosultak 98,7%-a. Viszonylag magas, közel 1,1%-os volt az érvénytelen voksok aránya (nyilván az aktív szavazás szabályának újdonsága miatt). A Népfront jelöltjeire szavazott az érvényesen voksolók 99%-a, azaz a HNF jelöltállító monopóliumának megszüntetése sem rengette meg a rendszert. Az 1975. június 15-i választások alkalmával tanácstagokat nem választottak. A jogosultak 97,6%-a vett részt a voksoláson, ahol 352 körzetből 34 helyen volt többes jelölés. Az érvényes voksok 99,6%-a támogatta a jelölteket. Három helyen ismét pótválasztást tartottak. Az 1980. június 8-i választáson mindössze 15 kettős jelölés volt (352-ből). Szavazott 97%, az érvényes szavazatok 99,3%-a esett a jelöltekre.

1985. június 8-án már a kötelező kettős jelölés alapján bonyolították le a pártállami rendszer utolsó választását. A részvételi arány példátlanul „alacsony” volt, alig 94%-os. Viszonylag magas volt az érvénytelen szavazatok aránya is (0,8%). Ezek a jelenségek akár a politikai rendszer elleni tiltakozásként is felfoghatók. A spontán jelöltek ráadásul számos helyen legyőzték a hivatalos indulókat és minden korábbi választásnál nagyobb arányban cserélődtek le a képviselők: 63%-uk újonnan került be a parlamentbe. A párttagok aránya viszont így is magas (75%) volt a képviselők között.

 

Emberi és állampolgári jogok

Az emberi jogok korlátozottsága továbbra is fennmaradt, bár mind az 1949-es, mind az 1972-es alkotmányszöveg nagy súlyt fektetett az állampolgári jogok deklarálására. (Az emberi jog kifejezés csak az 1972-es szövegben található meg). A jogok egy része papíron maradt, más elemei pedig önmagukban semmitmondó, vagy éppen programszerű kinyilatkoztatások voltak. Az 1972-es alkotmány ugyan elismerte a „személyi tulajdont”, de a magántulajdonról csak annyit tartalmazott, hogy az „nem sértheti a köz érdekeit”. 1949-hez képest azonban ezek is előrelépésnek tekinthetők. A munkához való jog továbbra is kötelesség maradt. A többi gazdasági, kulturális és szociális jog 1972-ben már minden állampolgárt megilletett, nem csak a dolgozókat. Új jogként megjelent az alkotmányban a az öregség, betegség, munkaképtelen­ség esetén biztosított anyagi ellátás (társadalombiztosítás), valamint a közügyekben való részvétel joga. A jogok többségét azonban a két alkotmány csaknem azonos módon szabályozta. A legnagyobb hiányosságok a szabadságjogok terén mutatkoztak. Csak papíron létezett a lelkiismereti és a vallásszabadság, a szólás-, gyülekezési és sajtószabadságot pedig „a szocializmus, a nép érdekeinek megfelelően” biztosította az alkotmány (1949-ben „a dolgozó nép érdekeinek megfelelően”). Talán a legkritikusabb pont az egyesülési jog volt, aminek jogát 1972-ben csak „a szocializmus rendjének és vívmányainak védelmére, a szocialista építőmunkában és a közéletben való fokozott részvételre” lehetett gyakorolni.

A nők szerepe a politikai életben valamelyest nőtt. Ezt mutatja, hogy az MSZMP PB-ben már három nő is szerepelt: első alkalommal Benke Valéria (1970–85), majd Csehák Judit (1987–89), végül Tatai Ilona (1988–89), utóbbi kettő tehát egyidejűleg is. Nőtt a nők aránya a KB-tagok között is. A Titkárságba ugyanakkor ezúttal sem kerültek be. Alacsony maradt a nők kormányzati szerepe is. Az 1956-os forradalomban (alig két napig) Kéthly Anna volt a harmadik magyar nőminiszter. Ezt követően Nagy Józsefné 1955–1956 után ismét könnyűipari miniszter lett (1957–1971), s vele egyidejűleg Benke Valéria (1958–1961) is egy tárca, a művelődési élén állt. Nagynét Keserű Jánosné váltotta posztján (1971–1980), majd néhány év szünet után Csehák Judit lett az államszocializmus kori utolsó nőminiszter (1984–1987 között miniszterelnök-helyettes, 1987–1990 között szociális és egészségügyi miniszter). A tágabb vezetői körben a nők aránya kevesebb volt, mint 20%.

Időközben a nők többsége (65%-a) is munkát vállalt, ennek révén az aktív keresők 45%-a nő volt a nyolcvanas években. Egyes pályák kimondottan el is nőiesedtek, pl. a tanítói, tanári, közgazdászi; de az orvosok között is elérték a 40%-os arányt. Az ipari munkások között (Pest megyében) 1969-ben is 30% volt a nők aránya. Az alkotmánnyal ellentétben a nők bérezése (azonos munka esetén is) csak a férfiak fizetésének 50–60%-a volt. A nők munkába állása átalakította a családmodellt is.

A forradalom után a párt a kisebbségeket nem vádolta ellenforradalmi fellépéssel. A nemzetiségi szövetségeket (Német Dolgozók Demokratikus Szövetsége, Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége, Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetsége, Magyarországi Románok Demokratikus Szövetsége) a HNF-hez csatlakoztatták, és továbbra sem lehettek helyi szervezeteik. 1958-ban a PB célul tűzte ki a nemzetiségi rádióműsorok növelését, sajtójuk színvonal-emelését, kétnyelvű feliratok alkalmazását és megfelelő számú nemzetiségi jelölt indítását a választásokon. 1960-ban mind a négy szövetség munkaérte­kezletet tartott, amely később rendszeresen, ötévente megtartott kongresszussá alakult.

A hatvanas években a nemzetiségi oktatás hanyatlott, a szövetségek fő szerepét pedig a párt akaratának közvetítésében látták. 1969-ben viszont a négy szövetség mindegyike önálló társadalmi egyesületté vált, vezetőségét választás útján jelöltek ki. Az 1972-es alkotmány biztosította a nemzetiségeknek az „egyenjogúságot, az anyanyelv használatát, az anyanyelven való oktatást, saját kultúrája megőrzését és ápolását”. A hetvenes évek közepén a párt felismerte, hogy támogatnia kell a hazai kisebbségeket. Ettől remélte, hogy javul a határon túli magyarok helyzete is. Ez ugyan nem következett be, de a hazai kisebbségek helyzete javulni kezdett, főleg a kulturális élet és a sajtó terén. Az anyanyelvi oktatást viszont továbbra sem sikerült biztosítani. 1985-ben létrejött az Országos Nemzetiségi Tanács, majd 1988-ban felmerült egy nemzetiségi törvény terve is.

Speciális helyzetű etnikai kisebbséggé vált a roma lakosság. Létszámuk gyors növekedése és eltérő társadalmi értékrendjük miatt nőtt a többségi társadalom elutasító magatartása is velük szemben. Az ő esetükben a munkanélküliség, az oktatásból való kimaradás és a nyomorú­ságos lakás- és egészségügyi körülmények voltak a fő problémák. A párt és a kormány életmód-kérdésként fogta fel a roma kisebbség problémáit, azonban ilyen alapon a segítőnek szánt intézkedései sem érhettek el eredményeket a romák integrációjában. 1985-ig mégis lassú előrelépések történtek, ám ennek eredménye nem vált tartóssá. 1985-ben Országos Cigánytanács, 1986-ban pedig a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége alakult meg.

A határontúli magyarok helyzete rendkívül kedvezőtlenül alakult. 1948 és 1956 között a magyar vezetés semmit nem tett értük. Sokáig ugyanez jellemezte a Kádár-korszak vezetőit is. 1958-ban Kádár Romániában, Münnich pedig Csehszlovákiában járt. Mindketten bizto­sították vendéglátóikat, hogy elégedettek a magyar kisebbség helyzetével. A magyarok helyzete épp emiatt kezdett romlani mindkét országban: elkezdődött az iskolák összevonása, alkotmányjogi diszkriminációkra került sor és a közigazgatási rendszert is a magyarok kárára alakították át 1960-ban (Szlovákiában észak–déli irányú területi egységekkel, Romániában a Magyar Autonóm Tartomány átszervezésével, majd 1968-ban megszüntetésével). Rontotta a magyarok helyzetét a szlovákok nagyobb belső önállósága 1969-től, valamint Ceauşescu kiépülő soviniszta diktatúrája. A legjobb helyzetben a vajdasági magyarok voltak a jugoszláv önigazgatási rendszer révén, illetve azért, mert 1958-tól Jugoszlávia a nemzetiségi kérdés kezelését különválasztotta a szomszédos országokkal fenntartott kapcso­la­taitól. Kádár politikája az volt, hogy nem szabad beavatkozni a határon túli magyarok ügyében a szomszédoknál, mert ennek csak az ott élők „isszák meg a levét”. Ehelyett igyekezett mintaszerű hazai kisebbségpolitikát végezni, ám ezt a szomszédok nem követték. Az erdélyiek aggasztó helyzete miatt Kádár 1977-ben megpróbált megegyezni Ceauşescuval, de sikertelenül. Ezután belátta, hogy a román diktátorral nem lehet megegyezni (ezért később tárgyalni sem volt vele hajlandó). Grósz Károly 1988-ban újra leült tárgyalni, de csúfos presztízsveszteséget szenvedett. Ekkor Erdélyből már ezrével menekültek a magyarok, akiknek a magyar kormány állami segítséget is nyújtott.