A politika intézményei 1711–1848

Az általános keretek

A modern értelemben vett politika a 18. századi Magyarországon nem létezett. Míg az udvar egységes volt a török utáni berendezkedés kérdésében, addig a rendek vallásilag, regionálisan, családilag tagoltak. A kidolgozott tervvel, egységes fellépéssel politizálást a 18. századi alkotmányos gyakorlat a kormányzatnak biztosította, ezt az előnyt tehát a király élvezte. Vele szemben egységes magyar politikai közvélemény nem alakult ki. Az udvar állandó félelme volt, hogy az országos graviminák a sokfelé szaggatott rendeket egységes pártélet felé tereli. A rendeket egységesítő elemnek számított a nemzeti érzés, a nemesi jogok védelme, a törvények ismerete. De ezek nem vezettek modern politikai csoportosulások kialakulására. Az országgyűlés nem tagolódott pártokra, még az oppozíció és kormánypártiság is ismeretlen a század első felében, mert a király és a főrendek közös elhatározása az ország korszerűsítése. A magyar rendek reformlendülete azonban az 1720-as évek végére ellankadt, majd teljesen megszűnt. A magyar rendiség megcsontosodott. Kitartva a teljes függetlenség és önállóság irreális fikciója mellett, elmulasztotta beilleszkedését a Habsburg birodalom országainak és tartományainak reális uniójába. Féltékenyen őrködve egyre időszerűtlenebbé, a gazdasági lés társadalmi fejlődé akadályivá váló jogaira és kiváltságaira, a fejlődést szolgáló reformok kezdeményezését átengedte az uralkodói hatalomnak, amely az európai fölvilágosodás hatására fokozatosan fölvilágosulttá vált, megkísérelte függetleníteni magát a rendiségtől. Ezért nem hívott össze országgyűléseket, de a rendek erejét megtörni nem tudta.

Hiába hangoztatta II. József: „Boldoggá teszem a magyart s kiveszem szájából Mátyás királyt”, törekvéseit az abszolutizmusa ellen kibontakozott nemesi mozgalom paralizálta, és fokozatosan eljutott a reformkövetelésekig. A politikai vagy szorosan vett közszabadság a reformkorban is csak a kiváltságos rendekre korlátozódott, csak nekik és nem az „összes honfinak” volt biztosítva a hatalom gyakorlásában való részvétel. De a politikai szabadság kérdése, az alkotmányosság nagy kérdésévé vált. A polgári nemzetté válás küzdelmeinek nagy vívmánya, hogy a politikai szabadság teljessége, vagyis a politikai jogok megszerzésének egyenlő képessége a viták középpontjába került, s azokat a honpolgári egyenlőség részeként, annak posztulátumaként kezelték. A rendiség már nem alterálhatta a politikai szabadságot, aminek bizonyítéka, hogy a reformkor végén az országgyűlésben már megjelentek a politikai pártkezdemények.

Bár már az 1825-i országgyűlésen is pártok álltak egymással szemben: az „udvari” és „ellenzéki”, de egyiküket sem lehet a modern konzervatív vagy liberális iránnyal azonosítani. Az ellenzékiség alkotmányvédelmet és sérelmi politikát, az udvarpártiság a kormány támogatását jelentette. Az „ellenzéki” elnevezés széles és határozatlan értelmű: többféle szemlélet húzódott meg mögötte, melyek közül a leginkább oda nem illő a szabadelvű. Tudniillik aki akkor a kormány kényuralmi kísérleteit a nemesi előjogok talajáról hárította, még nem modern liberális. Ugyanakkor a kormányoldal sem tekinthető európai értelemben vett konzervatív pártnak, mert nem őriz, inkább újít, hisz célja a történeti jog lebontása, s azon alapuló alkotmány fölszámolása. Az egynézetűek pártba tömörülése az 1843–44-i országgyűlésen indult el. A folyamatot a kortársak is természetesnek és szükségesnek tartották, mert a párt határozott irányt, elveket követ, melyeket nem titkol. A korszak elejének országgyűlései inkább a törvények magyarázatával foglalkoztak, az 1840-es években már új törvényes intézkedések megállapításáról volt szó, melyek alapja a politikai elv. Az irányzatok különbsége szülte a politikai küzdelmek lényegét. Fokozatosan tért nyert a gondolat, hogy alkotmányos ország ellenzék nélkül nem létezhet. Ezen persze nem azt értették, hogy az alkotmányosság velejárója lesz most már a jó és rossz, üdvös és káros örök együtt létezése.

Az ellenzék léte inkább azzal kapcsolatos, hogy ahol a törvények nem az uralkodótól, hanem alkotmányos testülettől származnak, ott a törvény számos jogosított nézet, szabad kijelentés, sokoldalú megfontolás ütközetésének eredménye. Ilyennek gondolták a reformkori liberálisok Magyarország jövendő alkotmányosságát is. A kormány a maga támogatására 1846-ban megszervezet a Konzervatív Pártot, mire az ellenzék is létre hozta a maga pártját. Ezzel elszállt az a liberális (Deák) remény, hogy csak egy párt legyen, a nemzeté. Sőt az ellenzéknek azt is tudomásul kellett venni, hogy neki is van ellenzéke immár, a kormány, mely az ő elképzeléseinek nem hódolva, a maga részére is azon jogokat kérte, melyeket az ellenvéleményűek önszámukra követeltek.

Magyarország a 18. században elmaradt az állam és társadalom nagy kérdéseinek megoldásában, de létének feltételeit bámulatos energiával tudta formulázni. Erejét nem tudta a nagy általános eszmék szolgálatába állítani, mert az általa legfontosabbnak tartott feladatra koncentrált: megtenni mindent, hogy Magyarország ne legyen a Habsburgok alávetett provinciája. 1765 és 1790 között az uralkodói abszolutizmus kikapcsolta a rendiség hatalmi eszközeit, amennyire csak tehette, s a maga hatalmi eszközeivel vállalkozott a reformpolitikára. Ez azonban csak a termelőerők fejlesztésében ért el eredményeket, miközben az ország függetlenségét veszélyeztette. A rendi ellenállásból kinőtt nemesi reformnacionalizmus már fölülemelkedett a kiváltságőrzésen, s kidolgozta az ország polgári átalakulásának programját. Míg a korszak első harmadát a király és a főrendek közös útkeresése, a rákövetkező időszakot a fölvilágosult abszolutizmus, illetve az ország törvényes különállásának és történelmi tradícióinak a védelme jellemezte, befejező periódust már a társadalomorientált változtatási szándék uralta.

Egyházpolitika

A régi jog uralkodó vagy államvallása a római katolikus volt. A „recepta” szót vele kapcsolatban az 1552: XII. tc. használta először, s annyit jelentett, hogy bevett felekezet. Vagyis az állam segédkezését igénybe vehette egyházi járandóságok (adó, párbér stb.) behajtásához., illetékes egyházi hatóságok határozatainak végrehajtásához, egyházi alkalmazottak ellen, egyházbírósághoz idézett tanuk előállításához. Az állami közbejárást az első fokú közigazgatási hatóságtól kellett kérni. Ezeket a jogokat kapták meg a protestánsok is a polgári és politikai jogegyenlőségüket és szabad vallásgyakorlatukat tartalmazó, a bécsi és linzi békéket becikkelyező 1608-as és 1645: V. tc.-ekben. Jogállásukat később az 1791: XXVI. tc. részletesen szabályozta. A görögkeletiek az 1791: XXVII. tc. által váltak bevett felekezetté.

A bevett hitfelekezetek különböző államjogi helyzetben tevékenykedtek, mert az államhoz való viszonyuk eltért. A római katolikus vallás kiemelkedő helyzetét a királyi hatalom nagy mérvű befolyása okozta. Az államhatalomból eredő főfelügyeleti jog gyakorlati megvalósulását jelentette a királyi tetszvényjog (jus placeti). Ezen kívül a király messze ható jogkörrel bírt az egyházi (területi és személyi) belszervezet, az egyházi, iskolai nevelési és vagyonkezelési ügyekben. Az egyházszervezés és vagyon körüli királyi joghatóságot királyi főkegyúri jognak (jus supreme patronatus) nevezzük. Legfőbb patrónusi jogánál fogva a magyar király nevezte ki az érsekeket, püspököket, kanonokokat, világi és szerzetes apátokat. A király joga volt új püspökségek és érsekségek létrehozása, egyházi alapítványok jóváhagyása és felügyelete. Törvény mondta ki, hogy „kétség esetén valamely egyházi javadalom királyi adományozás alá tartozónak veendő”. Ezt kihasználva királyaink gyakran éltek a megüresedett püspöki javadalmak „állami” hasznosításával, azaz nem neveztek ki püspököt, de élvezték a birtok jövedelmét. Emiatt ugyancsak törvények sürgették, hogy a király az egyházi javakat sokáig ne hagyja üresen.

A többi bevett felekezet az állami hatalom ilymérvű közvetlen befolyásának, királyi kormányzásnak és szervezésnek nem volt alávetve. Esetükben az állami ellenőrzés elvéből következtek a főhatalom iránti kötelezettségeik. Vallási, iskolai és vagyoni ügyeiket általában függetlenül, autonóm szerveik által intézték, amit törvények és rendeletek biztosítottak.

A hatalom és vallás viszonya korszakunk egyik legfontosabb társadalompolitikai kérdése volt. A felekezeti viszálykodást a 18. században nem kizárólag hitbéli kérdések mozgatták. A két protestáns vallás a 17. században a rendek fontos fegyvere volt a katolikus abszolutizmussal szemben. De amikor alkotmányról, és a független államiságról volt szó, nem különbözött a katolikus a protestánstól. A közös közjogi (nemzeti) állásfoglalás, az alkotmány védelmében együtt vívott harcok a rendi társadalmat összeolvasztották a meglévő ellentétek ellenére. Közülük legnagyobb jelentősége a vallásnak volt.

A protestantizmus függetlenségi szelleme megmaradt bizonyos mértékig a 18. században is, mert az udvar, mint abszolutista kormányzat, a vallást is föl akarta használni alattvalói irányítására. A szatmári békével új helyzet állt elő: a protestantizmus elveszítette azt a korábbi lehetőséget, hogy a magyar társadalom hazafias célkitűzéseinek biztosítéka legyen. A korábban általa vezetett Bécs-ellenes összefogást a megosztottság és az értelmetlen viszályok váltották föl.

Bécs régi céljához (Magyarország beillesztése a birodalomba) új eszközöket vetett be, többek között a vallásegység visszaállítását. 1711 után katolikus offenzíva kezdődött a vallás egységének helyreállítására, amiben a katolikus kurucok egyetértettek az udvarral. Míg a püspökök véget akartak vetni a protestánsok vallásszabadságának, az érintettek a törvényes állapot helyreállítását várták a királytól. Az 1728/29-i országgyűlésen kísérlet történt a protestánsok kiszorítására. Ürügyként használták föl, hogy a rektifikációs bizottságba beválasztott protestáns követek nem voltak hajlandók a Tripartitumba foglalt decretiális esküt letenni. Mivel a rendek nem tudtak egymással megegyezni, a király kezébe tették a vallásügy rendezését. Míg a vallás a 17. században országos közügy volt, a 18. században egyszerű közigazgatási kérdéssé vált. Hátterében az húzódott, hogy Károly a protestánsokban is alattvalóit látta, akiknek ügyét királyi tekintélyével és elfogultság nélkül képviseli, míg a katolikus rendek szerint, ha a vallásról a király dönt, akkor a protestánsok nem tudnak orvoslásért az országgyűléshez fordulni.

Ezek után hozta meg Károly 1731-ben híres határozatát a vallásügyről (Carolina Resolutio). A rendelet kihasználva a királyi hatalom és a katolikus egyház megerősödését, hosszúidőre korlátok közé szorította a protestánsok vallásszabadságát. Nyilvános vallásgyakorlatot (templom, istentisztelet, lelkész) a protestánsok számára csak az 1681-i országgyűlésen megállapított ún. artikuláris helyeken engedélyezte, a nem artikuláris helyeken csupán a magán vallásgyakorlatot engedte meg, s ilyen helyeken az akatolikusokat is a katolikus plébános alá rendelte, a stólát is meg kellett fizetniük és katolikus ünnepeket megtartaniuk. Katolikus akatolikussal csak a katolikus plébános előtt köthetett házasságot. Az aposztatákat (a katolikus vallásról más vallásra áttérőket) az illetékes világi hatóságok megbüntették. Bírók, ügyvédek és más tisztségviselők a hivatali esküt ún. decretiális formában (a Szűz Mária és a szentek említésével) voltak kötelesek letenni. Korlátok közé szorították és ellenőrzés alatt tartották a görögkeleti egyházat, az anabaptistákat pedig – mivel vallásuk nem tartozott a törvényesen bevettek közé – üldözték. Bármilyen változtatás a vallásgyakorlatban csak királyi engedéllyel volt lehetséges, s a magánszemélyeknek is királyhoz kellett fordulniuk vallásgyakorlattal kapcsolatos panaszaikkal.

A vallásügy fölvilágosult átalakítására II József uralkodása idején került sor. A szűkebben fölfogott „josefinizmus” a király vallásügyi nézeteit fogja át, rendeletei az állam érdekei szerint átalakított felekezeti lét működését előíró jogszabályok. 1781. október 25-én adta ki a protestánsok kérésére a türelmi rendeletet. A felvilágosult uralkodó kiindulópontja: az állam minden munkát és tehetséget a maga részére kell, hogy biztosítsa, és ebben felekezeti elfogultság nem korlátozhatja. A rendelet kimondta az akatolikusok javára hozott eddigi törvények, rendeletek és kiváltságok érvényét. Megmaradnak a birtokukban levő templomok zavartalan használatában, magánvallásgyakorlati jogot kapnak minden helyen templom, lelkészlak és iskolaépítéssel. Az aposztatákat már nem lehetett perbe fogni és büntetéssel sújtani, mint korábban, de áttérésük előtt hathetes katolikus vallásoktatásban kellett részesülniük. A rendelet sok tekintetben javított a protestánsok helyzetén, bár teljes egyenlőséget nem eredményezett. A stólafizetési kötelezettség pl. a fönnmaradt a magángyakorlatos helyeken. A protestánsoknak az sem tetszett, hogy József a kedvezéseket „türelemből” adta, mert az akatolikusok szabadsága nem királyi kegy, hanem régóta kiharcolt törvény.

Szűkre vonta a katolikus egyház működési terét. Főként külső viszonyait alakította át a Rómától függés lazítása céljából, mert az ország területén fönnálló egyházi szervezet és a pápa közötti közvetlen összeköttetés az államra nézve veszélyes lehet. A placetum regium megerősítésével állami ellenőrzés alá vonta a magyar katolikus egyház és a pápa közötti kapcsolatokat. Az invesztitúrára emlékezetet az a püspököknek szóló előírás, miszerint a püspök senki mástól nem függhet csak a királytól.

Az 1791: XXVI. tc. megszüntetett minden különbséget a protestánsok nyilvános és magán vallásgyakorlata között: bármely helyen szabadon létesíthettek fiókegyházat a szükséges épültekkel és a megfelelő egyházi személyzettel. A törvény a katolikus egyház számára már csak a vegyes házasságok és az áttérések ügyében biztosított előnyöket. Kimondta: a vegyes házasságokat mindig katolikus pap előtt kell kötni, s a belőlük származó gyerekek mind katolikusok, ha az apa az, ha csak az anya katolikus a fiúk követhetik apjuk vallását. Ez a törvény lényegében lezárta a vallási küzdelmeket, s megszabta a protestánsok vallásügyét egész a rendi korszak végéig.

Az 1832/36-i országgyűlésen ugyan sor került újabb tárgyalásra a vegyes házasságokról, és az áttérést megelőző hatheti oktatásról, de a katolikus főrendek ellenállása meghiusította újabb törvény megalkotását. Az 1844-i országgyűlésen ismét megvitatták a protestánsoknak sérelmes kérdéseket, s azokat a III. tc.-ben kedvezőbben szabályozták. Engedélyezték a vegyes házasságok protestáns lelkész előtti megkötését, s eltörölték az áttérni akarók kötelező katolikus vallásoktatását. A bevett vallások teljes és viszonos egyenlőségét azonban csak 1848-ben valósították meg.