Alkotmányos helyzet 1849–1867

Alaptörvények

I. 1849. március 4-én Ferenc József az 1848 nyara óta ülésező birodalmi parlament által kidolgozott alkotmánytervezet helyett hatalmi szóval oktrojálta az ún. olmützi alkotmányt, amely Osztrák Császárság néven egységes, oszthatatlan alkotmányos monarchiává nyilvánította a Habsburg Birodalom egészét, melynek koronaországai bizonyos korlátok között önállóságot élveznek. A birodalom egységes vám- és kereskedelmi területet alkot, a birodalomban csak egy általános ausztriai birodalmi polgárjog létezik. Az alkotmány megerősítette az állampolgári jogegyenlőség és a közteherviselés elvét, a jobbágyfelszabadítást. Kimondta, hogy az ott élő minden népfaj egyenjogú, s minden népfajnak sérthetetlen joga nemzetiségének és nyelvének fenntartása és művelése. Szigorúan centralizált birodalmat hozott létre, amennyiben az államélet legtöbb területét birodalmi ügynek nyilvánította, az egyes tartományok hatáskörében csak olyan kérdések maradtak, mint: földművelés, középítkezések, jótékony intézetek, tartományi költségvetés, községi ügyek, egyházi és iskolai ügyek, hadsereg-élelmezési és beszállásolási ügyek.

Magyarországra vonatkozóan az alkotmány legfontosabb rendelkezései a következők: külön koronatartományként sorolta fel az alkotmány az Erdélyi Nagyfejedelemséget (a Partiummal együtt) és Horvát–Szlavónországot (Fiuméval és a Tengermellékkel). Fenntartotta a határőrvidék katonai szervezetét s a birodalmi végrehajtó hatalomnak rendelte alá. Előirányozta egy Szerb Vajdaság létrehozását. Alapelvként leszögezte, hogy a Magyar Királyság alkotmánya csak annyiban marad érvényben, amennyiben az a birodalmi alkotmány rendelkezéseivel összeegyeztethető.

Az alkotmány mellett azonban további uralkodói pátenseket is a birodalom alaptörvényei közé soroltak. Ugyancsak március 4-én Ferenc József pátensben szabályozta a politikai szabadságjogokat: elismerte a lelkiismereti szabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a sajtószabadságot és a szabad egyesülés jogát. A magyar korona országaira azonban nem terjedt ki a pátens hatálya. Az alkotmány előirányozta külön községi törvény kibocsátását, s 1849. március 17-én Ferenc József kiadta az „ideiglenes községi törvény”-t, de ennek hatálya sem terjedt ki a magyar korona országaira. A törvény a települések minden típusa számára autonóm jogkört irányzott elő belső ügyeik vitelére, tisztviselői karuk megválasztására, cenzushoz kötött, kuriális jellegű választási rendszert vázolt fel. Szólt a települések képviselőiből álló járási–megyei és kerületi választott közigazgatási bizottságok felállításáról is. Alexander Bach belügyminiszter azonban 1849. október végén leállította a törvény bevezetésének előkészítését. Az alkotmány emellett előirányzott minden tartomány részére saját tartományi alkotmány (statútum) kibocsátását.

A magyarországi állami intézményrendszer felépítésében azonban a birodalom egészére – elvileg – irányadóként szolgáló alkotmányos rendelkezések mellett döntő szerepet játszott az ún. jogeljátszás elmélete, amely szerint a törvényes uralkodó elleni felkeléssel s elsősorban az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozattal Magyarország eljátszotta történeti jogait. Ferenc József 1849. június 4-én jóváhagyta a minisztertanács előterjesztését, amely szerint Magyarországon katonai kivételes törvények és igazgatás fenntartására van szükség.

II. 1851. augusztus 20-án uralkodói pátens felfüggesztette az alkotmányt, majd 1851. december 31-én, az ún. szilveszteri pátensben sor került annak visszavonására. Ettől kezdve egészen 1860. október 20-ig, az ún. októberi diploma kiadásáig a birodalom államformája nyílt uralkodói abszolutizmus. A törvényhozást az uralkodó saját kezébe vette. Tartományi és kerületi szinten előirányozott ugyan a pátenshez csatolt kabineti irat „tanácskozó választmányokat”, a rendi képviseleti szervek modernizált, a polgárság és a hivatalnokok képviselőivel kiegészített változatait, melynek tagjait az uralkodó nevezte volna ki, a testületek azonban törvényhozó jogosítványokkal nem rendelkeztek volna.

A pátens a törvény előtti egyenlőséget és a jobbágyi függéstől való mentességet megerősítette. Az államszervezet terén a birodalmi centralizmust tovább fenntartotta, előirányozta az osztrák polgári és büntetőtörvénykönyv bevezetését valamennyi tartományban. A szilveszteri pátenst követően több mint egy évet vett igénybe a pontos rendszabályok kidolgozása, az ún. definitív igazgatás időszakát ezért számítjuk 1853 májusától 1860 nyaráig.

III. Az 1860. október 20-án Ferenc József által kiadott októberi diplomában, egy újabb oktrojált alkotmányként Ferenc József a magyar ún. ókonzervatív csoport politikai törekvéseit követve meghirdeti az alkotmányos elvekhez való korlátozott visszatérést. Korlátozott azonban ez az alkotmányosság, mivel csak a törvényhozásra terjed ki, de arra sem teljes egészében, hiszen az államélet fontos területeit meghagyja az uralkodó személyes rendelkezési körében: a külügyek kizárólagos irányítója és legfőbb hadúr marad. A végrehajtó hatalom pedig teljes egészében az ő irányítása alatt marad. A diploma ugyanakkor a korábbi birodalmi centralizáció helyett a tartományok súlyát jelentősen megnövelte az államszervezetben.

1861. február 26-án azonban az uralkodó kibocsátotta az 1860 decemberében államminiszterré kinevezett Anton Schmerling osztrák–német liberális politikus koncepcióját tükröző ún. februári pátenst, mely formailag az októberi diploma rendelkezéseit pontosítja a birodalmi tanács szervezetének meghatározásával, valójában azonban újra a birodalmi centralizáció, de ezúttal alkotmányos centralizáció elveit juttatja érvényre.

Az októberi diplomával az Osztrák Császárság újra alkotmányos monarchiává vált, Magyarországon azonban 1861. november 5-én uralkodói pátens újra bevezeti a rendeleti kormányzást, életbe lép az ún. provizórium, melynek rendelkezései 1865. június 8-ig maradnak érvényben. 1865. szeptember 17-én az uralkodó – hogy elősegítse a magyar politikai elittel időközben megindult államjogi tárgyalássorozatot – felfüggeszti az egész birodalomra vonatkozóan a februári pátens hatályát. Magyarországon az alkotmányos közjogi állapot teljes egészében Ferenc József magyar királlyá koronázásával (1867. június 8.) és az 1867: XII., ún. kiegyezési törvénycikk szentesítésével (1867. július 28.) állt helyre.

Államterület

Az olmützi alkotmány rendelkezése szerint az egységes, oszthatatlan Osztrák Császárság egyik koronatartományát alkotta a szűkebb értelmű Magyarország. A birodalomban csak egy általános ausztriai birodalmi polgárjog létezett. Külön koronatartományba szervezték újra az Erdélyi Nagyfejedelemséget (a Partiummal együtt), és önálló koronatartománnyá minősítették Horvát–Szlavónországot is (Fiuméval és a Tengermellékkel). Fennmaradt a határőrvidék katonai szervezete, melyet az alkotmány a birodalmi végrehajtó hatalomnak rendelt alá. 1849 őszén további lényeges változások történtek a közigazgatás területi tagolódásában: 1849. november 18-án császári pátens létrehozta a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságot mint önálló közigazgatási területet (Bács–Bodrog, Torontál, Temes, Krassó megye, Szerém megye két járása), amely de facto önálló koronatartományként funkcionált. Emellett a Muraközt a Zala megyei igazgatásból kiszakították és Horvátországhoz csatolták.

Az októberi diploma kibocsátása után az uralkodó 1860. december 27-én megszüntette a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságot, s a területet visszacsatolták a magyarországi közigazgatáshoz. 1861. január 27-én sor került Muraköz Zala megyébe való visszakebelezésére is. 1865. december 15-én az uralkodó elrendeli, hogy az erdélyi országgyűlés válassza meg képviselőit a pesti magyarországi országgyűlésre. 1868. november 17-én szentesíti az uralkodó a magyar–horvát kiegyezésről szóló 1868: XXX. törvénycikket, amely helyreállítja az államközösséget Magyar- és Horvátország között.