A 19. századi magyar politikatörténet
legjelentősebb teljesítménye kétségkívül az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés
megkötése volt, amely visszaállította a magyar állami folytonosságot, életbe
léptette az 1848-as törvényeket és biztosította a képviseleti kormányrendszer
biztonságos működését Magyarországon.
1867. február 17-én a felelős
magyar kormány uralkodói kinevezésével az állam alkotmányos működése formálisan
helyreállt, illetve az állami működés több területén meginduló alkotmányos
építkezés ezzel a közjogi aktussal konszolidált, jogállami keretek közé került.
Deák Ferenc és a magyar politikai
elit az 1860-as években, az adott történelmi helyzetben, fokozatosan elismerte
a birodalmi szempontok viszonylagos elsőbbségét a teljes, „1848-as mintájú”
magyar önrendelkezéssel szemben, viszont határozottan és eredményesen
ragaszkodott az 1848-as állami intézményrendszer magyarországi bevezetéséhez és
Ausztria alkotmányos átalakításához.
A 1848-as törvények közül csupán
a nemzetőrségről és a nádorról szóló törvényt függesztették fel, illetve
alakították át, valamint részben – az uralkodó javára –, módosították a királynak az országgyűlés
feloszlatására és a miniszterek kinevezésére vonatkozó jogosítványait.
A kiegyezési törvények közül a
legfontosabb az 1867: XII. tc. volt,
amely a Pragmatica Sanctio-ban foglalt közös és viszonos
kötelezettségekből, az uralkodó közösségéből és a két ország feloszthatatlan és
elválaszthatatlan birtoklásából eredeztette a két állam közös ügyeit.
A közös ügyekben a magyar közjogi
felfogás két szuverén állam közös intézményeit és szervezeteit látták, míg az
osztrák álláspont a közös szerveket az egykori összbirodalom jogfolytonos
intézményeinek értelmezte.
A kiegyezést a magyar országgyűlés
és az osztrák Reichsrat egymástól függetlenül, más terjedelemben és más
szövegezéssel iktatta törvénybe. A magyar törvény két külön államról szólt, az
osztrák jogszabály a Monarchia országai közötti közös ügyekről és kezelésükről
beszélt. A közös ügyek megtárgyalására létrehozott delegációkat a magyar
törvényszöveg kizárólag határozathozatali joggal felruházottnak tartotta, az
osztrák kiegyezési szöveg törvényhozó intézménynek tekintette azokat.
A közös minisztériumokat az
osztrák közjogi felfogás birodalmi szintű felelős kormányként kezelte, a magyar
kiegyezési törvény csupán a közös ügyek vitelére jogosított minisztériumokról
és miniszterekről beszélt.
A kiegyezés idejében Ausztria és
Magyarország között fennálló és törvénybe iktatott nyilvánvaló jogértelmezési
vitát a későbbiekben a gyakorlat nagyrészt feloldotta. A kiegyezést követően az
erőteljes, folyamatos és egységes magyar politikai fellépés eredményeképpen az 1867: XII. tc.-ben ezek a magyar állami
szuverenitást potenciálisan korlátozó értelmezési lehetőségek nem, vagy alig
jutottak szerephez.
Azt lehet mondani, hogy a
jogértelmezési vitát az idő a magyar kiegyezési törvény és közjogi álláspont
szellemében oldotta meg.
A kiegyezési törvény értelmében a
dualizmus két állama között végeredményben egy sajátos reálunió jött létre, a
közös uralkodó személye (bár a magyar szabályozás – tudatosan – saját
költségvetésű, önálló magyar udvartartást biztosított az uralkodónak) és az
államközösségből folyó közös szervek létrehozása okán.
A magyar állami szuverenitás
legfontosabb korlátozását a parlamenti ellenőrzés alól jórészt kivont, az
abszolút kormányzási elemeket erősítő, ténylegesen az uralkodónak felelős három
közös (hadügy, külügy és pénzügy) minisztérium jelentette.
A dualista Magyarország állami
működésének gyakorlati és elvi alapját a kiegyezés megkötésétől kezdve közel
fél évszázadig, a korszak végéig, a magyar történeti alkotmány
helyreállításának és adaptációjának, a közös ügyekben megjelenő állami
szuverenitás hiány csökkentésének közjogi, közigazgatási, jogelméleti és
politikai céltételezése képezte.
A történeti magyar alkotmány
hangsúlyozottan nem kodifikált–chartális, hanem hagyományon, jogon és
szokásrenden együttesen nyugvó modellt alakított ki. Ebben a rendszerben
egyszerre szerepeltek időben, jogalanyban és kidolgozottságban egymástól távol
álló alaptörvények, mint a Werbőczy-féle Hármaskönyv, a Pragmatica Sanctio,
vagy éppen a kiegyezési törvény és különféle ezekhez kapcsolódó
jogértelmezések.
A kiegyezést megalapozó – jórészt
Deák Ferenc nevéhez kötött –, évtizedes politikai, közjogi, jogértelmezési
küzdelem tétje éppen ez volt: a magyar történeti alkotmány és államértelmezés
logikájának minél nagyobb arányú, minél biztosabb érvényesítése Ausztria és az
uralkodó felé. Ez jelenik meg Ferenc József uralkodói esküjében, amely a rendi
Magyarország által elismert, évszázados, „törvényes” és hagyományos uralkodói
esküszöveget átvéve, eme tradicionális alkotmányértelmezés egyik legfontosabb
garanciális elemeként az 1867: II. tc.-ként
került a Magyar Törvénytárba:
„Mi I. Ferencz József Isten
kegyelméből stb. mint Magyarország és társországainak örökös és apostoli
királya, esküszünk az élő Istenre, boldogságos Szűz Máriára s az Istennek
minden szentjeire, hogy az Isten egyházait, Magyarország és társországai
törvényhatóságait, s egyházi és világi minden rendű lakosait jogaikban,
kiváltságaikban, szabadságukban, szabadalmaikban, törvényeikben, régi jó és
helybenhagyott szokásaikban megtartandjuk, mindenkinek igazságot szolgáltatunk,
Magyarország és társországai jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét és
területi épségét sértetlenül fenntartandjuk…”
A történelmi jogokra építő és
azokból építkező alkotmányfelfogás a történeti magyar alkotmány védelmét, az
elvont, gyakran merev és spekulatív alkotmányvédelmet emelte a dualizmuskori
magyar közjogi gondolkodás középpontjába. Az alkotmányt biztosító állami
intézmények ebben a felfogásban, mint a magyar alkotmányosságot biztosító
közjogi védelmi rendszer elemei tételeződtek.
A dualista államszerkezetben a
magyar állami szuverenitás megóvására a következő alkotmányos garanciák álltak
rendelkezésre:
A korszak uralkodó közjogi felfogása szerint,
az államélet legmagasabb rendű megnyilvánulási helye a törvényhozás, legerősebb
jogforrása pedig a törvény volt. Törvénynek tekintették mindazt, amelyet a
törvényesen egybehívott magyar országgyűlés megtárgyalt, elfogadott, a
törvényesen megkoronázott király szentesített, majd szabályosan kihirdetett.
Tehát a magyar államban a törvényhozás hatalma a királyt és az országgyűlést
együttesen illette meg.
A dualizmus kori Magyarországon
törvényjavaslatok benyújtására mindenekelőtt a király volt jogosult, aki ezt a
jogát minisztériumai, illetve egyes miniszterei által gyakorolta és ilyen
joggal rendelkezett minden országgyűlési képviselő. Tehát a mindenkori
miniszterek tulajdonképpen közvetítőként jártak el a király
törvénykezdeményezési jogának gyakorlásánál. Előzetes királyi jóváhagyás, az
ún. előszentesítési jog (1867/64 ME. szabályzat) általi felhatalmazás
nélkül, a miniszter ebben a funkciójában törvényjavaslatot nem nyújthatott be.
Törvényjavaslatot a fennálló gyakorlat szerint csak az országgyűlés alsóháza
kezdeményezett, noha elméletileg a hatályos törvényi szabályozás a felsőházi
beterjesztést sem zárta ki egyértelműen.
Az országgyűlési képviselők által
beterjesztett törvényjavaslatokat a képviselőház nem volt köteles tárgyalni,
ellenben a kormány által benyújtott törvényjavaslatok minden esetben napirendre
tűzendők voltak. A törvényjavaslatok tárgyalását követően az országgyűlés
alsóháza, a képviselőház, az elfogadott törvényjavaslatokat üzenetben átküldte
a főrendiházhoz.
A főrendiház a törvényjavaslatot
módosíthatta, vagy teljes egészében elvethette, s erről üzenetben értesítette a
képviselőházat. Ezek az üzenetváltások egészen addig tartottak, amíg a két ház
teljes egyetértésre nem jutott, majd ezt követően, az elfogadott törvényjavaslatot
a miniszterelnök terjesztette fel szentesítés céljából az uralkodóhoz.
A szentesítés külsődleges
kifejezése az volt, hogy a király a törvényjavaslat eredeti példányát
záradékkal és állampecséttel ellátta. A szentesítés ellenjegyzését a korabeli
gyakorlat szerint a miniszterelnök hajtotta végre. A szentesítés minden
elfogadott törvényjavaslat esetében egyedileg, az illető országgyűlés tartalma
alatt történt meg (1848: IV. tc).
A törvényalkotás elengedhetetlen
tényezője volt a törvények kihirdetése, amely tulajdonképpen a szentesített
törvényszövegnek az Országos Törvénytárban való közzétételéből állt. Ennek az
aktusnak a szentesítést követően azonnal meg kellett történnie (1881: LVI. tc.). Az Országos
Törvénytárnak az új számait minden törvényhatóság számára azonnal megküldték, s
ezt követően a kihirdetett törvényeket a Magyarországon divatozó nyelvekre a
jogszabályi előírásoknak megfelelően hitelesen lefordították.
A Horvátországra is vonatkozó
birodalmi törvényeket horvát eredetiben a horvát–szlavón–dalmát tárca nélküli
miniszter és a horvát bán útján, a horvát országgyűlésnek küldték meg és a
horvát Országos Törvénytárban megjelentették. A szentesített törvény eredeti
példányát az Országos Levéltárban, a birodalmi törvényeket pedig emellett a
horvát Országos Levéltárban is elhelyezték.
Az Országos Törvénytár a
Magyarországon hatályos törvények közhitelességű gyűjteményeként, 1867 óta
jelent meg, melyet 1881-ig az igazságügyi miniszter, majd ettől kezdve a
belügyminiszter felügyelt. Amennyiben a törvény nem tartalmazta
hatálybalépésének pontos időpontját, és a törvényszöveg a hatálybalépés
dátumának meghatározását nem bízta valamely kormányzati közegre, a törvények
kötelező ereje az Országos Törvénytárban való megjelenést követő 15. napon
kezdődött.
A törvények értelmezése,
magyarázata egyedül magát a törvényhozást illette meg. A dualizmus kori
törvények megszületésének módját és a törvény hatályát tekintve
megkülönböztethetünk magyar birodalmi, magyar országos és horvát–szlavón
autonóm törvényeket. A magyar birodalmi törvényt az uralkodó, a magyar
országgyűlés a horvát képviselők közreműködésével, a magyar országos
törvényeket, az uralkodó és a magyar országgyűlés a horvátországi képviselők
nélkül, a horvát–szlavón autonóm törvényeket pedig az uralkodó és a zágrábi
székhelyű autonóm horvát országgyűlés (a szábor) alkotta.
A dualizmus kori magyar közjogi
felfogás szerint a Habsburg-ház családi vagy házi törvényei Magyarországon a
hatályos törvények határai között érvényesek lehettek, viszont létező
magyarországi törvényi szabályozással nem kerülhettek ellentétbe.
A dualizmus fél évszázadában a magyar állam
legfontosabb történeti–közjogi axiómájának továbbra is a Szent Korona tan
bizonyult.
A hivatalos közjogi álláspont
szerint, a Szent Korona a teljes magyar államiság szimbólumaként,
tulajdonképpen megjelenítette a nemzetté szervezett népet. Így, az államélet
összes tényezője végső soron a Szent Koronához tartozott, tehát a mindenkori
uralkodó, mint a Szent Korona viselője és az összes nemzettagok, állami
intézmények találkoztak a Szent Koronában.
Az 1848-as és 1867-es alkotmányos
változások annyiban érintették a tan lényegét és interpretációját, hogy míg,
1848-ig a nemzethez tartozás nemesi kiváltságokon nyugodott, azt követően az
egyenlő jogképességet biztosító, állampolgársági kötelékekre – jogok és
kötelességek rendszerére – alapozódott és hivatkozott.
A Szent Korona tan szerint –
1867-et követően is –, a törvényesen megkoronázott király, a nemzet
(állampolgári) teljessége és a nemzet képviselete – az országgyűlés –, együtt
tették a Szent Korona testét (Totum corpus sacrae regni coronae). A
magyar állam területe, így a Szent Korona területe, valójában a Szent Korona
jogán birtokolt területek s innen a kifejezés „a magyar szent korona országai”.
Az
államterület
A kiegyezést követően, közjogi értelemben az
ország három részből állt: a szűken értelmezett Magyarországból (Erdéllyel, de
Horvátország nélkül), Horvátországból (vagyis hivatalos nevén,
Horvát–szlavón–dalmát országból) és Fiuméből (azaz hivatalos nevén, Fiume város
és kerületéből).
Horvátország társországi
viszonyát külön törvény rendezte (1868:
XXX. tc.), külön kiemelve Dalmácia közjogi, államjogi helyzetét, mely
szerint Dalmácia, ekkor ténylegesen osztrák tartományra – a magyar Szent Korona
jogán – Magyarország és Horvátország együttesen fogalmazta meg távlati és
közjogi területi igényét. Ugyanez a törvény (és számos későbbi jogszabály)
Fiume várost és kerületét a magyar koronához csatolt külön testként (separatum
sacrae regni coronae ad nexum corpus) – sok tekintetben sajátos közjogi és
közigazgatási helyzetét méltányolva és érintetlenül hagyva –, nevesítette.
Erdélynek a törvényhozási,
közigazgatási és igazságszolgáltatási unióját az 1848-as törvények nyomán (1848:
erdélyi I. tc. és 1848: magyarországi VII. tc.), a kiegyezést
követően a magyar országgyűlés megerősítette és részletesen szabályozta (1868: XLIII. tc.). Közigazgatási
értelemben az uniót követően lényegesebb eltérések az anyaország és Erdély
között, a Királyföldre vonatkozóan maradtak fenn, de ezeket 1876-ban (1876:
XII. és 1876: XX tc) – amikor a korábbi szász kiváltságok az újonnan
létrehozott Szeben megyére, illetve annak főispánjára szálltak át – eltűntek,
bár a szász egyetemnek (Universitas), mint közművelődési testületnek a
hatásköre az egyetemi vagyon feletti rendelkezés tekintetében továbbra is
fennmaradt.
Az Erdély és Magyarország
egyesülését kimondó törvények nem szüntették meg az uralkodó korábbi erdélyi
címeit, de ugyanakkor rögzítették, hogy ebből Magyarország és Erdély
alkotmányos egységének hátrányára semmilyen következtetés nem vonható le a
későbbiekben sem (1868: XLIII. tc.).
A kiegyezéssel a korábbi
tartományszerű elkülönülések az ország területén belül (Partium, Temesi Bánság,
szerb vajdaság) megszűntek, az 1850-es években elszakított területek
visszatértek.
Az alkotmányosság
helyreállításával párhuzamosan, a polgári államigazgatás és alkotmányosság
hatálya alól kivont határőrvidéki területek polgárosítása is megkezdődött,
illetve folytatódott. Az anyaország területén az uralkodó intézkedésével (1871.
június 8-án kelt királyi rendelet), majd Krassó és Szörény megye alkotmányos
egyesítésével 1880-ban befejeződött (1880:
XLV. tc.), majd Horvátország területén az 1871–1872 intézkedések nyomán
1882-ben birodalmi méretekben is befejeződött a határőrvidék polgárosítása és
alkotmányos állami fennhatóság alá vonása.
A magyar állam tényleges
területét nem érintette az 1879–1880-ban bekövetkező boszniai okkupáció,
amelynek nyomán a magyar országgyűlés jóváhagyásával (1880: VI. tc.) a megszállt Bosznia–Hercegovinában a közös
pénzügyminisztérium felügyeletével ideiglenes közigazgatást rendeztek be.
Ezt követően a magyar
államterület nagyságában, az államhatárokban csupán kisebb jelentőségű
változások történtek. Az 1880-as években véglegesítették és pontosították
Magyarország és Románia határát és az évtized végén ezeket Románia és
Magyarország kölcsönösen törvénybe iktatta (1888:
XIV. tc.).
1903-ban, egy Ausztria és
Magyarország között több éves előzményekre visszatekintő határvitát követően –
egy nemzetközi döntőbíróság határozata nyomán –, Magyarország területe a
felvidéki Szepes megyében, az úgynevezett Halastó körüli területeken néhány
négyzetkilométerrel csökkent (1903: IX.
tc.). Ezt követően, már az első világháború idején, 1916-ban Románia hadba
lépését, majd gyors vereségét követően, katonai stratégiai megfontolásokból
módosították Magyarország javára a román–magyar államhatárt.
Magyarország a dualizmus
időszakában államterületének nagyságát tekintve a jelentékeny, közepes területű
európai országokhoz tartozott. Az 1910-es népszámlálás adatai alapján a magyar
birodalom területe 325.411 km2, ebből Horvátország 42.541 km2-t,
Fiume 21 km2-t foglalt el, Magyarország Horvátország nélküli
területe 1910-ben 282.870 km2.
Az
állampolgárság
A dualizmus kori magyar állampolgárságra
vonatkozó jogszabályok az állami és társadalmi élet több területen kifejezetten
megkövetelték az állampolgárság meglétét, illetve megszerzését. Országgyűlési
és önkormányzati aktív választójoggal, valamint a választhatóság jogával csak a
magyar állampolgárok rendelkeztek. Állami és önkormányzati köztisztséget,
egyházi nyilvános tisztségeket ugyancsak kizárólag magyar honosok tölthettek
be.
A korszak derekán az összes zsidó
felekezet rabbijára is kiterjesztették a magyar állampolgárság megszerzésének
kötelezettségét (1895: XLII. tc.)
A jogszabályok szerint, a
gyülekezési jog gyakorlásához, egyesület alakításához, politikai
lapszerkesztéshez a magyar állampolgárság nem volt feltétel – némely különleges
szabályozást igénylő iparág kivételével (pl. italmérési üzlet) –, az iparűzési
jogokat sem kötötte a vonatkozó törvény állampolgársághoz (1884: XVII. tc.). Az állampolgársági kötelezettségek közül az
állami törvényhatósági községi adók, illetékek és közmunkák alól a
Magyarországon lakhelyet létesítő külföldi állampolgárok sem voltak mentesítve,
s a tankötelezettség is ugyanúgy érvényes volt a külföldi állampolgárokra.
Egyetlen alapvető állami
kötelezettségként, a védkötelezettség volt szigorúan állampolgársághoz kötve (1868:
XL. tc., 1889: VI. tc.).
A magyar állampolgárság
megszerzésének és elvesztésének módozatait külön törvény szabályozta a
dualizmus időszakában (1879: L. tc.).
A honossági törvény kimondta, hogy az állampolgárság ügy birodalmi ügy, tehát a
Horvátországban élők is közjogi értelemben magyar állampolgárnak tekintendők.
A magyar állampolgárságot
leszármazás, törvényesítés, házasság, honosítás és visszahonosítás alapján
lehetett megszerezni. Magyar állampolgárságú lakosok törvényes leszármazottai,
valamint magyar állampolgárságú nők törvénytelen gyermekei, származásuk szerint
magyar állampolgároknak minősültek, még ha külföldön születtek is. Magyar
állampolgárnak külföldi nőtől született törvénytelen gyermekei magyar honosokká
lettek, ha a Magyarországon érvényes családjog szerint, törvényesítették őket.
Házassággal magyar honosokká lettek azok a külföldi nők is, akik magyar
állampolgárral a magyar államban érvényes házassági jog szerint házasságot
kötöttek.
Honosítási oklevelet bizonyos
Magyarországhoz, a magyar államhoz kötődő kötelezettségek teljesítésével,
érdemek felmutatásával, illetve rendkívüli esetben, uralkodói döntés alapján
állítottak ki. Mindazok viszont, akik ily módon szereztek honosítást, csak
honosításukat követően 10 év múlva lehettek országgyűlési képviselők, és
honosítás alapján, egyáltalán nem lehettek koronaőrök.
Végül, magyar honosnak
tekintették azokat is, akik ismeretlen szülőktől magyar területen születtek
meg, vagy nemzetközi vizeken, Fiumében vagy magyar–horvát kikötőben
lajstromozott hajón születtek, vagy találták meg őket.
A korábbi bizonytalan és következetlen
szabályozással ellentétben, az 1879-es állampolgársági törvény az
állampolgárság elvesztését precízen meghatározta. Ezek szerint a törvényszöveg
a honpolgári köteléket megszüntető több okot ismert, így az elbocsátást, a
hatósági határozattal való megfosztást, a huzamos távollétet, a törvényesítést,
valamint a házasságkötést.
Az állampolgárság megszerzése a
korabeli liberális államfelfogás jegyében az állampolgári jogegyenlőség
megszerzését is jelentette. Ebben a felfogásban a jogegyenlőség mindenekelőtt a
jogok állami oltalmának egyenlőségét, a jogszerzés feltételeinek azonosságát
jelentette.
Az állampolgári jogegyenlőséget
csupán néhány rendi jellegű előjog továbbélése korlátozta. Ilyen volt a nemesi
címek, előnevek, címerek használata, amelyek büntetőjogi védelemben is
részesültek (1879: XL. tc.), a
hitbizomány alapítási jog, valamint az országgyűlési választói jog régi jogon
szavazókra vonatkozó speciális szabályozása, mely szerint az érvényes választói
névjegyzékekbe fel kellett venni azokat is, akik 1848–1872 között valamelyik
névjegyzékben már szerepeltek.
A magyar nemesi minőség – az
európai szabályozással ellentétben –, a személlyel elválaszthatatlanul össze
volt kapcsolva, ettől még adott esetben hatályos büntető ítélet sem foszthatta
meg viselőjét, viszont az állampolgársági minőség elvesztése a magyar nemesi
jogok automatikus elvesztését vonta maga után.
Az
államcímer
A dualizmuskori közjogi iskolák és a korabeli
politikai konszenzus a magyar államcímerben a magyar államiság három alapvető
fontosságú mozzanataként a honfoglalást, a királyság és államiság keletkezését
és a kereszténység felvételét emelték ki.
A dualista Magyarország hivatalos
állami címereinek leírását egy 1874-es királyi rendelet határozta meg. A magyar
kis címeren a címerpajzs jobb oldalán a vörös mezőben – a hagyomány szerint a
négy nagy kárpát-medencei folyót, a Dunát, a Tiszát, a Drávát, a Szávát
stilizáló –, ezüst pólyacsíkok és a hármas zöld halmok (Tátra, Mátra, Fátra), a
honfoglalást jelképezték, az ezüst színű kettős kereszt, a kereszténység
felvételét, míg a királyság keletkezésére és az államalapításra utalt a címer
tetejére helyezett Szent Korona.
A magyar állami közép
(egyesített) címer a magyar Szent Koronát s az alatta elhelyezett nagyobb
címerpajzson a magyar címerpajzsot, a társországok, Erdély és Fiume címereivel
körülvéve ábrázolták, úgy, hogy a jobb oldalon felül volt Dalmácia, alatta
Szlavónia, baloldalt felül Horvátország, alatta Erdély országos címere, legalul
pedig Fiume, mint „separatum corpus” címere.
Az ún. állami nagy címer egy
további szívpajzzsal és lebegő angyalokkal egészült ki, melyek a Szent Koronát
tartották a címer fölé. Emellett hivatalos állami címerként volt használatban
esetenként a kis állami címer Erdély és Fiume címerével, valamint a horvát
állami címer a Szent Koronával. (1868:
XXX. tc., 1883: XVIII. tc., 1899: XXXVII. tc.).
A nemzeti színeket az 1848-as
törvényhozás (1848: XXI. tc.)
helyezte vissza jogaiba, és ezt az alkotmányosság 1867-es visszaállítása után
is jogfolytonossá tették. A vörös–fehér–zöld magyar színek mellett, a
horvát–magyar kiegyezési törvény megengedte, hogy Horvátország belügyeiben,
közigazgatási határai között, saját színeiket (a vörös–fehér–kéket)
használhassák (1868: XXX. tc.).
Ugyanebben a szellemben, a honvédségi törvény (1890: V. tc.) a magyar királyi honvédség Horvátországban
kiegészített és ott állomásozó csapatainál előírta a horvát színek használatát.
A
közös ügyek
1867-et követően a magyar történeti
alkotmányt legtöbb ponton befolyásoló korlátozó jogszabály együttes, a
kiegyezés alaptörvénye volt (1867: XII. tc).
A kiegyezési törvény valójában a
Magyarország és Ausztria által létrehozott, illetve megújított közös
államalakulat közös biztosságának együttes erővel való fenntartásának
kényszerére, racionalitására és elkerülhetetlenségére alapította legfontosabb
megállapításait. Ennek értelmében közös ügynek nyilvánította a külügyet, a
hadügyet és az azokat finanszírozó pénzügyet.
A kiegyezési törvény szerint, a
közös és együttes védelem egyik fontos és pótolhatatlan eszközének minősült a
külügyek célszerű vezetése. Ennek következtében a közös birodalom diplomáciai
és kereskedelmi képviselete a külföld irányában, a nemzetközi szerződések
vonatkozásában felmerülő intézkedések a közös külügyminiszter teendői közé
tartoztak.
A közös külügyminiszter
közvetítésével kötött nemzetközi szerződések viszont, elfogadás, jóváhagyás és
becikkelyezés végett minden esetben a magyar törvényhozás által is
megerősítendőek voltak.
A hadügyek állami közösségének
vonatkozásában az 1867. évi kiegyezési törvény még egyértelműbben fogalmaz: „Ő
felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán, mindaz,
a mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes
hadsereg kiegészítő részének, egységes vezérletére, vezényletére és
belszervezetére vonatkozik, ő felsége által intézendő”. Eme abszolút uralkodói
hatalmi erőközpont – részlegesen hatékony – jogi kiegyensúlyozását a magyar
országgyűlésnek a hadsereg létszámfejlesztésre vonatkozó jogosítványai
biztosították. A magyar törvényhozásnak ugyanis, a hadsereg kiegészítését, az
újoncok megajánlásának a jogát, a megajánlás feltételeinek, a szolgálati időnek
a meghatározását, a katonaság elhelyezését, élelmezését érintő intézkedéseket
illetően, megkerülhetetlen szerepe maradt az egész korszakban.
A közös pénzügyek tulajdonképpen
annyiban minősültek közösnek, amilyen mértékben a közös külügy és a közös
hadügy területén előforduló kiadások költségeit meg kellett állapítani. A
pénzügyi közösség tehát a külügyi és hadügyi közös terhének arányos viselését
és közös megállapítását jelentette.
A
kvótabizottság
A közös ügyek költségeihez történő
hozzájárulás arányát meghatározott időközönként a két szuverén állam
törvényhozása határozta meg. Az egyezkedés technikája az volt, hogy a két állam
országgyűlése egyenlő számú küldöttséget választott, amely az illetékes nemzeti
szakminisztériumok közreműködésével, részletes adatokkal megtámogatott
javaslatot dolgozott ki a kvóta megoszlására vonatkozóan. A kvótabizottságban
mindkét érintett állam részéről 15–15 tag dolgozott, melyből Magyarországon 10
tagot a képviselőház, 5 tagot a főrendiház választott. Ha a kvótabizottságok a
kvótajavaslatban nem tudtak megegyezni, mindkét bizottság elképzelését az
illetékes nemzeti országgyűlése elé terjesztette. Ha ezt követően a két
országgyűlés sem tudott megegyezni egymással, a hozzájárulás arányát
jogszabályok szerint, az uralkodó határozta meg. A magyar közjogi álláspont
szerint, a birodalmi, az „osztrák–magyar” közös ügyek léte a Pragmatica
Sanctio-ból származott, abból világosan levezethető volt, a kiegyezési
törvényben lefektetett és megújított szabályozás csupán a közös ügyek
kezelésének módjára vonatkozóan állított fel új feltételeket.
A
delegáció
A közös minisztériumok mellett az
osztrák–magyar közös ügyek intézésének másik központi intézménye az ún.
delegáció volt, amely tulajdonképpen a közös ügyek tárgyalására kiküldött
egyetlen állandó választott testületként működött. Egy delegációban a tagok
száma a hatvanat nem haladhatta meg, ezen belül a delegációs tagok számát a két
országgyűlés egyetértőleg határozhatta meg.
A dualizmus kori gyakorlat
szerint a hatvan tagú delegációból negyvenet a képviselőház, húszat a
főrendiház választott, a képviselőházi delegáltak közül négynek, a
főrendiházból választottak közül egynek horvátországi képviselőnek kellett
lenni. A delegációk mandátuma egy országgyűlési ülésszakra, vagyis egy évre
szólt, ezt követően hatáskörük teljesen megszűnt, tagjaik azonban ismét
megválaszthatóak voltak.
Abban az esetben, ha az
országgyűlést az uralkodó feloszlatta, a feloszlatott országgyűlés delegációja
is megszűnt. Ha a delegáció egy tagja meghalt, vagy tagsága más okból megszűnt,
az így megüresedett helyre az illető országgyűlés azonnal új tagot választott.
A delegációkat az uralkodó hívta össze, hivatalosan arra a helyre, ahol ő maga
abban az időben tartózkodott, de a gyakorlatban az ülések felváltva az egyik
évben Budapesten, másik évben Bécsben zajlottak.
A delegációk ülései nyilvánosak
voltak, delegációs határozat csak nyílt ülésen volt hozható. A két delegáció
együttes közös ülésen nem tanácskozott, mindegyik írásban közölte saját
álláspontját és határozatait a másik delegációval. Ezeket az üzeneteket a
magyar delegáció magyar, az osztrák pedig német nyelven készítette, mellékelve
ahhoz a hiteles német illetve a magyar fordítást. Ha az írásbeli üzenetekkel
nem sikerült a két delegáció véleményét azonos platformra hozni, a delegációk
együttes ülést tartottak, de kizárólag egyetlen napirenddel, a szavazás
lebonyolítása miatt. Ha egy közös delegációs ülésen az egyik delegációból egy
vagy több tag nem volt jelen, a másik delegáció is tartozott tagjainak számát
ugyanannyival csökkenteni, mint amennyi a másik delegáció hiányzóinak a száma.
Ezután a kilépő képviselők személyét sorshúzással döntötték el.
Együttes delegációs ülést
bármelyik testület kérhetett abban az esetben, ha háromszori írásos
üzenetváltás közösen elfogadott határozathoz nem vezetett. A delegáció
határozatai uralkodói jóváhagyással végérvényesnek minősültek, azokat a király
minisztériumai útján az országgyűléssel közölte, s ezeket a határozatokat a
törvényhozás változatlanul törvénybe iktatta.
Részletesen szabályozta a
kiegyezési törvény a közös költségvetés megállapítását, amely tulajdonképpen a
delegációk legfontosabb alkotmányos feladatának volt tekinthető. A közös
birodalmi költségvetést a közös minisztériumok mindkét állam kormányzatának
együttműködésével készítette el, és azt külön–külön terjesztette elő mindegyik
delegációnak. A delegációk által, közös egyetértéssel megállapított
költségvetés az osztrák és a magyar országgyűlések által további tárgyalás alá
már nem voltak vehetőek. Mindkét állam ezután viselni tartozott a közös
költségvetésből rá eső terheket, majd ezt a költségvetési összeget a nemzeti
költségvetésekben, mint közösügyi szükségletet kötelesek voltak szerepeltetni.
A delegációknak fontos
alkotmányos feladata volt a közös miniszterek ellenőrzése is. A közös
miniszterek kötelesek voltak a delegációk bizottsági és plenáris ülésein
megjelenni, és a kért felvilágosításokat megadni. A közös miniszterek
delegációs interpellációkra is kötelesek voltak válaszolni. A közös miniszterek
politikailag és jogilag is felelősek voltak a delegációknak. Mindegyik
delegációnak jogában állott a közös minisztériumot vagy bármely közös miniszter
perbe fogását indítványozni. A kiegyezési törvény részletesen szabályozta a
felelősségre vonás módozatát. Ezek szerint mindegyik delegáció – nem saját
képviselői közül, hanem – államának független állású törvénytudó polgáraiból
24–24 tagot hozott javaslatba és ezek közül a javasoltak közül mind a másik
delegáció, mind a perbe fogott 12–12-t törölhet. A megmaradt 12 közül 6 magyar
és 6 osztrák állampolgárnak kellett lenni, s ez a 12 tag lett aztán a közös
miniszter felett ítélő tanács.
A vád alá helyezett közös miniszterre
az uralkodó pertörlést nem rendelhetett el, és az elítéltnek nem
kegyelmezhetett meg, kivéve általános amnesztia esetén.
Egyöntetűen
szabályozott ügyek
A közös ügyek mellett az állami szuverenitást
kevésbé korlátozó, egyöntetűen szabályozott, közös érdekű ügyek is bekerültek a
kiegyezés államjogi konstrukciójába. Ilyen volt az osztrák államadósság
átvállalásának kérdése (1867: XV. tc.)
és a közös függő adósság közös ellenőrzése (1868:
XLVI. tc., és 1870: XXIII. tc.).
A közös érdekű ügyek közül kiemelkedő
fontossága volt a vám- és kereskedelmi szövetség megkötésének. (1867: XVI. tc.) A kereskedelmi szövetség
mindenekelőtt fenntartotta a közös gazdasági vámterület állapotát és azokat a
nemzetközi egyezményeket, amelyek a vámkereskedelmi ügyeket szabályozták,
mindkét államra nézve kötelezőnek mondta ki.
Egyöntetűséget és kölcsönösséget
írt elő és biztosított a közlekedési ügyekben. A már létező vasutak és az
újonnan épülők számára azonos építési és üzleti szabályzatot írt elő, a posta
és távírda ügyet egyforma elvek szerint kezelendőnek mondta ki és a két állam
kereskedelmi hajóinak közös lobogóit és jogi helyzetét is szabályozta.
Meghatározta a közös birodalomban
a mérték és pénzrendszer azonos elvek szerinti kezelését, illetve annak közös
egyetértéssel történő megváltoztatását. Fontos intézkedése volt a vám- és
kereskedelmi szerződésnek, hogy mindkét állam területén a találmányi
szabadalmak ügyét egyöntetűen szabályozta és közös védelemben részesítette.
A
közös bank
A dualizmus időszakában az állami bankjegy
kibocsátást egyedi módon szabályozták. Bár mindkét birodalomalkotó állam –
Ausztria és Magyarország –, önálló bankjegy kibocsátási joga teoretikusan
többször rögzítésre és megerősítésre került, a tényleges állami bankjegy
kibocsátást – a kiegyezés időszakában – egy formálisan nem állami bank, a bécsi
székhelyű Osztrák–Magyar Bank birtokolta. A kiegyezést követően a bank
működésének – a magyar érdekeknek megfelelő –, paritásos átalakítását jórész
elvégezték. Ennek megfelelően az Osztrák–Magyar Bank irányítását végző főtanács
felváltva Bécsben és Budapesten tartotta közgyűlését, a tanács tizenkét
tagjának fele pedig az alapszabály szerint, mindig magyar állampolgár volt és a
bécsi mellett létrejött egy egyenrangú budapesti igazgatóság is.
A bank vezetőjét, a kormányzót,
valamint helyetteseit, az osztrák és magyar alkormányzót az uralkodó négy évre
nevezte ki. A hatályos banktörvény és a banki alapszabály betartására mindkét
kormányzat szoros felügyeletet igyekezett gyakorolni. Mindkét kormány a bankhoz
banki biztost nevezett ki, akik végső esetben a kifogásolt banki döntéseket fel
is függeszthették. A felfüggesztett kormányzói, vagy főtanácsi határozatokkal
kapcsolatban a biztost küldő nemzeti kormányzat foglalt állást. Ha pedig ezt
követően sem jött létre megegyezés a bank és a kormányzat között, akkor egy
paritásos osztrák–magyar választott bíróság hozta meg a végső döntést.