A dualizmus időszakában az állami
közigazgatás legfontosabb helyi szerve a törvényhatósági szervezet volt. A
törvényhatóság a magyar állam közhatósági szervezeti rendszerében kiemelkedő
helyet foglalt el. A törvényhatóságok részben a végrehajtó hatalomnak jelentős
részét birtokolták és gyakorolták, részben szabályrendeleti, önkormányzati
joguk által a helyi jogalkotásnak is fontos tényezői voltak.
A magyar történeti alkotmány
korabeli közjogi felfogása szerint, a törvényhatóságok közhatalmukat nem a
végrehajtó hatalomtól (királytól) átruházottan, hanem egyenesen az alkotmányból
következően birtokolták és gyakorolták. A törvényhatóságok működését szabályozó
jogszabályok (1870: XLII. tc., 1886: XXI. tc.) a törvényhatóságok
hármas hatáskörét fogalmazták meg: a törvényhatóságok gyakorolhatták az
önkormányzatot, közvetítették az állami igazgatást és harmadsorban közérdekű
országos ügyekkel is foglalkozhattak.
Önkormányzati jogosítványainál
fogva a törvényhatóságok saját belügyeikben önállóan határoztak,
szabályrendeleteket alkothattak, ezeket végrehajthatták saját közegeikkel,
tisztviselőiket maguk választhatták. Az önkormányzat és a közigazgatás
költségeit megállapították és ezek fedezetéről gondoskodtak.
A törvényhatósági szervezet
valójában az államterület bizonyos része, a népesség, a törvényhatósági
szervezet és a törvényhatósági hatáskör együttesét jelentette. A
törvényhatóságoknak alapvetően két csoportja létezett a dualizmuskori
Magyarországon: a vármegyék és törvényhatósági jogú városok.
A királyföldről szóló (1876: XII. tc.) és a törvényhatósági
területrendezésről szóló törvények (1876:
XXXIII. tc.) elfogadását követően a „territoriális municipiumok” általános
elnevezése a vármegye lett.
A városi törvényhatóságok eltérő
megnevezéssel szerepeltek, így voltak köztük szabad királyi címmel rendelkező
városok, törvényhatósági joggal felruházott városok, szabad város (Fiume),
székesfőváros (Budapest) (1872: XXXVI.
tc., és 1892. június 8-án kelt királyi rendelet). A szabad királyi városok
korábban mindnyájan törvényhatósági jogállással bírtak, 1876. óta azonban (1876: XX. tc.) léteztek törvényhatósági
állásuktól megfosztott (címükben) szabad királyi városok is.
Míg a vármegyék közigazgatási
hatáskörre és szervezetre nézve egyöntetűek voltak, addig a törvényhatósági
joggal felruházott városok egymás közt is lényeges eltérést mutattak szervezet,
jogkör és kormányzathoz való viszony tekintetében is.
A törvényhatóságok fontos közjogi
történeti szerepére való tekintettel a törvényhatóságok alkotását, egyesítését,
megszüntetését, területük változtatásának jogát a törvényhozás magának tartotta
fenn. E hatóságok nevének megváltoztatása szintén csak törvényben volt engedélyezhető.
A jogszabályokban szereplő
„önkormányzati jognak” és „az államigazgatás közvetítésének” nevezett
törvényhatósági hatásköröket az önkormányzati törvények rendelkezései alapján
nehéz és jogilag problematikus volt szétválasztani.
Ami a törvényhatóságok harmadik
fontos hatáskörét, a politikai hatáskört illeti, ez a jogosítványuk
kifejezetten a rendi alkotmány időszakból mentődött át, de az alkotmányosság
helyreállításával, a parlamentáris kormányrendszer bevezetésével a gyülekezési
jog és a sajtó szabadsága mellett, tulajdonképpen ez a közvetlen, rendi jellegű
politikai hatáskör, szerkezetileg idegen elem maradt a polgári önkormányzati
rendszerben, sőt létezése az általános politikai szempontok programozott
előtérbe kerülése miatt, a helyi adminisztráció működésében rendre
kisebb–nagyobb zökkenőket okoztak.
A törvényhatóságok egyik
legfontosabb jogát, a szabályrendelet alkotási jogot az állam fokozott
felügyelet alatt tartotta. Általános esetben a törvényhatósági
szabályrendeletek hatályba léptetésének alapvető kelléke volt, hogy azt a
kormány, illetőleg annak szakminisztere bemutatási záradékkal ellássa.
A kormányzati jóváhagyási jog a
törvényhatóságok autonóm cselekvési képességét természetesen lényegesen
korlátozta. Hallgatólagos jóváhagyásnak volt tekintendő, ha az illetékes
miniszter negyven nap alatt nem nyilatkozott a vonatkozó szabályrendeletekről.
Ilyen esetekben a határozat azonnal végrehajthatóvá vált.
A törvényhatóság sérelmes
határozatai ellen kormányzati jogorvoslatot voltak kötelesek kérni a
törvényhatóság vezető tisztviselői, nevezetesen a főispán és a tiszti ügyész.
Általános szabályként működött, hogy a törvényhatóságok nem csak a
törvényeknek, de a kormányrendeleteknek is engedelmeskedni voltak kötelesek. Ez
a szabály némi módosítást az ún. felírási jog kapcsán szenvedett, amely szerint
a helyi törvényhatóság ha egy kormányrendeletet törvénybe ütközőnek, vagy a
helyi viszonyok között célszerűtlennek tartott, a végrehajtás előtt felírhatott
a kormánynak. Ha azonban ezt követően a miniszter a felhozott indokok alapján a
végrehajtást megkövetelte, a rendeletet azonnal és feltétlenül végre kellett
hajtani a törvényhatósági hatóságoknak. Amennyiben ezután a törvényhatóság a
rendeletet továbbra is sérelmesnek tartotta, részben a képviselőháznál, részben
– ha az ügy olyan természetű volt – a közigazgatási bíróságnál kereshetett
jogorvoslatot.
A törvényhatóság legfontosabb
szerve a törvényhatósági bizottság volt, amely a hatósági jogokat a
törvényhatóság nevében gyakorolta. A törvényhatóság tagjai voltak: a
tulajdonképpeni bizottsági tagok, a képviselők és a törvény által meghatározott
tisztviselők. A képviselőket fele részben választás alapján (a hatályos
önkormányzati választójogi törvény alapján), részben virilis alapon, azaz a
törvényhatóság területén legtöbb adót fizetők listája alapján választották meg.
Vármegyékben a törvényhatósági bizottság száma 120-nál kevesebb, 600-nál több,
törvényhatósági jogú városokban 48-nál kevesebb, 400-nál több nem lehetett.
Budapesten és Fiumében – tekintet
nélkül a lakosságszámra – állandó létszámban állapították meg a bizottságok
számát: Budapesten 400, Fiumében 56 városi képviselővel alakultak meg a
bizottságok.
A magyar jogszabályok nem álltak
demokratikusabb alapra a törvényhatósági választójog tekintetében, mint amelyet
az országgyűlési választói jog szabályozásánál elfoglaltak. Törvényhatósági
választó ugyanis alapesetben az volt, akit az országgyűlési választóknak az
adott évre elkészült névjegyzékébe felvettek.
További kellékekhez kötötték a
törvényhatósági választójog megszerzését Budapesten, ahol csak azok az
országgyűlési képviselő választójoggal rendelkezők szereztek helyi
választójogot, akik egyrészt írni–olvasni tudtak, másrészt a fővárosban
legalább 2 év óta állandó lakással rendelkeztek.
Fiumében választásra jogosultak
voltak azok, akik magyar országgyűlési választójoggal rendelkeztek, és azoknak
a hosszújáratú hajóknak a kapitányai és hadnagyai, amely hajók anyakikötője
Fiume volt.
A virilis jogon törvényhatósági
képviselői jogot szerzők névsorának megállapításakor a törvényhatóság területén
fizetett állami egyenes adó nagyságát vették figyelembe.
A törvényhatósági közgyűlés
gyakorolta a törvényhatóság területén az ellenőrzés hatóságát az összes
törvényhatósági közigazgatási szerv felett, véleményező hatósága volt a kormány
előterjesztéseinek, szabályrendeleteket alkotott, gyakorolta a politikai
hatáskört, a kérelmezés, levelezés jogát, a felírás jogát és határozott, mint
első számú törvényhatósági fórum az összes közigazgatást érintő ügyben.
A
törvényhatósági tisztviselők
A vármegyei törvényhatóságokban állandó
választmányt, a városi törvényhatóságban városi tanácsot hoztak
létre a közigazgatási ügyek folyamatos vitelére. Az állandó választmány elnöke
a főispán volt, akadályoztatása esetén az alispán, vagy a főjegyző volt,
tagjait a közgyűlés saját kebeléből három évre választotta meg, a tagok számát
úgyszintén a törvényhatóság határozata szabályozta.
A törvényhatósági városi tanácsok
elnöke a polgármester volt, a tanácsnak rendes szavazati joggal rendelkező
tagjai pedig a polgármesteren kívül a városi főjegyző, a főügyész, a
tanácsnokok és a rendőrkapitány. 1876-tól kezdve a helyi közigazgatás
legfontosabb intézményévé nőtte ki magát a közigazgatási bizottság (1876: VI. tc.). A közigazgatási
bizottságokban a helyi közigazgatási és a kormányzati szempontokat egyesítő
szakember gárda együttesen hozott döntéseket. A bizottságban a kormányhatósági
elemet kinevezett állami hivatalnokok, nevezetesen a főispán, a királyi ügyész,
a királyi tanfelügyelő, a királyi pénzügyi igazgató és a királyi állami
építészeti hivatal főnöke képviselték, akikhez a későbbiekben csatlakozott az
ún. közgazdasági előadó és a földmívelési miniszter szakközege (1882: XX. tc.).
Budapesten a főispán helyett a
főpolgármester és a fővárosi államrendőrség kapitánya is tagja volt a
bizottságnak. A bizottságokban a törvényhatósági autonóm tisztviselőket
képviselte a törvényhatóság első tisztviselője, az alispán vagy polgármester, a
főjegyző, a tiszti ügyész, az árvaszéki elnök és a főorvos. Az állami és
önkormányzati tisztviselők mellé a törvényhatósági bizottság saját kebeléből
két évre 10–10 tagot választott. Az így megalakult közigazgatási bizottság
felügyelte, ellenőrizte a törvényhatóság területén folyó összes – akár
választott, akár kinevezett –, hatósági közegek által gyakorolt közigazgatást.
A törvényhatósági működésről havi, részletes jelentést állítottak össze a
kormányzat számára. A bizottság intézkedett, hogy a megyei, városi közigazgatásban
összhang teremtődjön a különböző hatóságok, hivatalok között, intézkedett, hogy
a felsőbb törvényi és rendeleti utasításokat hiánytalanul betartsák.
Azt lehet mondani, hogy a
közigazgatási bizottság a dualizmus második felében a legnagyobb, legtágabb hatáskörű
és legjobban igénybevett helyhatósági szervezet volt, amely önmagában is képes
volt befolyásolni az egész magyar közigazgatás működését és minőségét.
Fiumében a közigazgatási
bizottság teendőit az ún. kormányzói tanács gyakorolta, amely a fiumei kormányzóból,
ennek helyetteséből és politikai, közigazgatási, pénzügyi, tanügyi és
közgazdasági előadókból állott (1901: IX. tc.).
A törvényhatóságok első számú
tisztviselője a főispán volt. Budapest székesfőváros élén a főpolgármester
állott, Fiumében pedig a fiumei kormányzó (1872:
XXXVI. tc., és 1870. július 28-i királyi rendelet) vezette a
törvényhatóságot.
A főispánokat a miniszterelnök
előterjesztése és ellenjegyzése mellett, az uralkodó nevezte ki és mentette
fel. Felmentésük mindenféle fegyelmi eljárás és indoklás nélkül, a kormány
tetszése szerint történhetett. A főispáni állások száma a 70-et nem haladhatta
túl.
A törvényhatóság területén a
főispán kijelölési, kinevezési, helyettesítési és áthelyezési joga rendkívül
széles körű volt. Kijelölési joga a kijelelő bizottságokon keresztül
érvényesült, ezeknek a kandidáló bizottságoknak tagjait fele részben a főispán
nevezte ki, s ő volt a bizottság elnöke is.
A főispán nevezte ki a
törvényhatóság hivatalai közül az orvosokat, a rendőrkapitányt, a számvevőket,
levéltárnokokat, állatorvosokat, írnokokat, valamint a vármegyei segéd- és
kezelőszemélyzetet.
A községi törvény szerint, a
főispán nevezte ki a rendezett tanácsú városok rendőrkapitányait is.
Helyettesítési jogosítványai keretében, a szükség esetén – a választott alispán
kivételével –, a törvényhatóság összes tisztviselőjét ideiglenesen
helyettesíthette. A főispán ellenőrzési joga kiterjedt a törvényhatóság
területén a törvénykezési–közgyűlési szervek kivételével az ott működő összes
állami közegre.
Az ún. tiszteletbeli tisztviselők
kinevezése teljes egészében a főispán jogosítványai közé tartozott. A
tiszteletbeli tisztviselők a nem rendszeresített és szervezett törvényhatósági
hivatali állásokat töltötték be, ezért fizetést és más állandó juttatást nem
kaptak, de gyakorlatilag ők képezték a tényleges tisztviselői kar utánpótlását.
A vármegyei törvényhatóságok
tényleges tisztviselői és segédszemélyzete közé tartoztak az alispán, a
főjegyző, az aljegyzők, a tiszti főügyész, az alügyészek, az árvaszéki elnök,
az árvaszéki ülnökök, a főorvos, a levéltárnok, az árvaszéki nyilvántartó, az
anyakönyvvezető, az állatorvos, a főszolgabírák, és szolgabírák és a járási
orvos (1886: XXI. tc.).
A törvényhatósági városok
tisztviselői voltak: a polgármester, a fő- és aljegyzők, a rendőrkapitány, a
tanácsnokok, a fő- és alügyészek, az árvaszéki elnök és árvaszéki ülnökök, a
főorvos, a főmérnök, a pénztárnok, a számvevő, a közgyám és a levéltárnok.
Budapesten pedig ezen kívül: a statisztikai hivatal főnöke, az alpolgármesterek,
a vásárigazgatók, a kerületi elöljárók, a kerületi orvosok, az állatorvosok, a
mérnökök, a műszaki tisztviselők, a kerületi városbírók, a vásárfelügyelők.
A központi tisztviselők hivatali
kerülete az egész törvényhatóság volt, a külső tisztviselőké a járás. A külső
törvényhatósági tisztviselők közül a legfontosabbak a főszolgabíró, szolgabíró,
járási orvos, állatorvos voltak, valamint a törvények és helyi
szabályrendeletek által megjelölt további tisztviselők és járási
segédszemélyzet.
A tisztviselők közül élethosszig
nevezték ki a főorvost, a rendőrkapitányt, a számvevőt, a levéltárnokot, az
árvaszéki nyilvántartókat és anyakönyvvezetőket, a járási és kerületi
orvosokat, állatorvosokat, közigazgatási gyakornokokat és a vármegyékben a segéd-
és kezelőszemélyzetet. Főispáni kinevezés alá nem eső tisztviselőket a
törvényhatósági bizottság közgyűlése választotta hat évre.
A törvényhatósági közgyűlések jegyzőkönyveit
az állam hivatalos nyelvén – magyarul -vezették, de emellett párhuzamosan – a
törvényi előírásoknak megfelelően –, mindazokon a Magyarországon létező
nemzetiségek által beszélt nyelveken is, amelyet a törvényhatósági közgyűlés
legalább 1/5-e jegyzőkönyvi nyelvül óhajtott. Törvényhatósági közgyűlésekben
akár magyarul, akár pedig a közgyűlési képviselő saját anyanyelvén
felszólalhatott. A törvényhatósági közgyűlések a kormányhoz intézett irataikban
a magyart és emellett hasábosan, bármely jegyzőkönyvi nyelvüket is
használhatták, a törvényhatóságok egymás közötti iratváltásukban akár az
államnyelvet, akár önállóan más jegyzőkönyvi nyelvüket is használhatták. Még
megengedőbb megoldást alkalmazott a nemzetiségi törvény a törvényhatósági
hivatalok belső ügyviteli, ügykezelési nyelvére vonatkozóan, hiszen amellett,
hogy elméletileg kötelezővé tette a magyar nyelv használatát, megengedte, hogy
a tisztviselők törvényhatóságuk jegyzőkönyvi nyelvei közül bármelyiket
használhassák. A törvényhatóság tisztviselőinek a megye területén működő
községekkel, gyülekezetekkel, felekezetekkel, egyesületekkel, magánszemélyekkel
való érintkezésében lehetőleg a beadványt benyújtók anyanyelvét kellett
használni.
A dualizmus kori község lakóhely, népesség,
községi szervezet és a községi hatóság együttese volt. A dualizmus éveiben a
község egész ügykörében önálló hatóságot kizárólag, mint az állami közhatalom
végrehajtója gyakorolhatott.
A községeknek a kiegyezést
követően három jogi kategóriája létezett: az eléggé kiüresített törvényi
definíció szerint, kisközségek voltak azok a települések, amelyek a községekre
ruházott teendőket, szűkös anyagi viszonyaik miatt, saját erejükből teljesíteni
nem voltak képesek, s emiatt más községekkel kellett szövetkezniük.
Nagyközségek voltak azok a települések, amelyek a törvény által a községre
ruházott teendőket saját erejükből teljesíteni tudták, és végül rendezett
tanácsú városok voltak, azok a települések, amelyek állandó rendezett tanácsot
voltak képesek szervezni és fenntartani. A rendezett tanácsú városok a helyi
államigazgatásban első fokú hatóságot gyakoroltak, saját belügyeiket és a
törvényhatóság autonóm igazgatási teendőit a járási hatóságtól függetlenül,
közvetlenül a megyei központi hatóság alárendeltségében intézték. A rendezett
tanácsú város első tisztviselője, a polgármester, a vármegyével szemben olyan
közjogi helyet foglalt el, mint a járási főszolgabíró.
A községekről szóló törvény (1871: XIII. tc.) kimondta azt az
alapelvet, hogy minden területnek valamely községhez tartozni kell. A terület
községi kötelékbe tartozásának kényszere alapján, abban az esetben lehetett
községesíteni egy területet, ha a községalakítást kívánó birtokosoknak az a
része községalakítást kívánt, amely a leendő község egyenes államadójának több,
mint a felét fizette. Az alakulás további feltétele volt, hogy az alakítandó új
község területén legalább ötven állandóan megtelepedett család lakjon, úgy,
hogy közülük legalább tizenöt saját tulajdonnal, házzal vagy földdel
rendelkezzen, s ezek után államadót is fizessen, valamint, hogy a leendő község
a községi szervezet fenntartását lehetővé tevő anyagi és szellemi feltételeknek
megfeleljen, vagyis, hogy állandó községházáról és megfelelő népiskola
felállításáról gondoskodni tudjon.
A község megalakulását mindenkor,
a törvényhatósági közgyűlés meghallgatása mellett, a belügyminisztérium
engedélyezte. A községek átalakulására és megszűnésére hasonló szabályozás
vonatkozott. Ha a községi település magasabb jogi státuszú községi minősítést
kívánt elnyerni, bizonyítani kellett, hogy a községi lakosok és birtokosoknak
az a része kívánja az átalakulást, amely a község egyenes államadóinak több
mint felét fizette, valamint bizonyítani kellett, hogy az átalakulás folytán a
községi lakosokra háramló nagyobb anyagi terhet tudják vállalni. Községek
visszaminősítésére került sor, helyi kérelem követően, vagy abban az esetben,
ha a község közjogi kötelességeinek negyedévi teljesítését háromszori hatósági
figyelmeztetés ellenére sem tudta teljesíteni, vagy ha elveszítette azokat a
szellemi és anyagi kellékeit, melyek a község fenntartásához szükségesek
voltak, vagy ha kötelezettségeit csak a szomszédos községekét tetemesen
meghaladó községi adó kivetése által volt képes teljesíteni.
A kisközségek közigazgatási
kötelezettségeik ellátására, egymással összefogva körjegyzőségekbe tömörültek.
A körjegyzőségek méretére, a bennük résztvevő községek számára a vonatkozó
jogszabályok semmilyen előírást nem tartalmaztak. A községi törvény szerint, a
községek a törvény korlátai között önállóan intézték saját belügyeiket, végrehajtották
a törvénynek, a kormánynak, a törvényhatóságnak az állami és közigazgatásra
vonatkozó rendelkezéseit.
A községi hatóság kiterjedt a
község területén lakó vagy tartózkodó minden személyre és vagyonra, kivéve az
uralkodó udvartartását, a közös hadsereg és honvédség tagjaira vonatkozó
ügyeket és más katonai célra használt épületeket és helyiségeket. A község
saját belügyeiben szabályrendeleteket alkothatott. Ezeknek a
szabályrendeleteknek érvényességi kelléke volt, hogy hatályos törvénnyel,
országos szokásjoggal, kormányrendelettel, törvényhatósági szabályrendelettel
ne ellenkezzen. Ezen túl a rendeletek végrehajthatóságához szükséges volt, hogy
a felettes vármegyei törvényhatóság jóváhagyása.
A rendezett tanácsú városok a
többi községgel ellentétben rendőri szabályrendeleteket is alkothattak, s ezt
kihágási, büntetési tételekkel is összekapcsolhatták (1879: XL. tc.).
A község összes közigazgatási
működése felett közvetlen felügyeletet az illetékes megyei törvényhatóság
gyakorolt. A hatályos jogszabályok szerint (1886:
XXII. tc.), a község ügyeibe rendkívüli beavatkozásnak volt helye, ha a
községi vagyont komolyabb veszély fenyegette. Ezekben az esetekben a
törvényhatóság saját tiszti ügyészét megbízhatta, hogy a községi vagyont a
képviselő testület ellenkezése dacára is megvédje, a község perbeli
képviseletét ellássa, illetve meghatározott vagyonelemeket zárlat alá helyezzen
és zárgondnokot jelöljön ki. A községi képviselők összes száma kisközségekben
tíznél kevesebb, húsznál több, nagyközségekben húsznál kevesebb, negyvennél
több, rendezett tanácsú városokban negyvennyolcnál kevesebb kettőszáznál több
nem lehetett.
A képviselőtestület felét – a
törvényhatósági közgyűléshez hasonlóan –, a legtöbb egyenes államadót fizetők
adták. A községi értelmiségiek államadóját a vonatkozó törvények szerint
kétszeresen számították be. Ide tartoztak a tanárok, néptanítók, akadémiai
tagok, akadémiai művészek, folyóirat- és lapszerkesztők, lelkészek, kamarák
bel- és kültagjai, oklevéllel rendelkező tudorok, ügyvédek, bírák, körjegyzők,
orvosok, mérnökök, gyógyszerészek, sebészek, bányászok, erdészek, gazdászok,
gazdatisztek és állatorvosok.
Községi választójoggal rendelkeztek
alapesetben mindazok a húsz év feletti községi lakosok, akik saját vagyonuk,
vagy jövedelmük után a községben legalább két év óta állami egyenes adót
fizettek, valamint minden testület, intézet, társulat, cég, jogi személy, ha a
községben fekvő ingatlanvagyonnal rendelkeztek, s azután adót fizettek.
A törvényhatósági választójog
terjedelmével azonos módon állapították meg a választásra jogosultak körét
viszont azokon a településeken, amelyektől az 1876: XX. tc. vonta meg a
törvényhatósági jogállást, valamint a volt Királyföld és a hajdani XVI szepesi
város közül azokon a településeken, ahol rendezett tanács működött.
A községi elöljáróság a
kisközségekben a községi bíróból, a helyettes bíróból (törvénybíróból),
legalább két tanácsbeliből (esküdtek), a körjegyzőből, a közgyámból, és a
körorvosból állott, nagyközségekben pedig a községi bíróból, helyetteséből,
legalább négy tanácstagból, a községi jegyzőből, a közgyámból, a községi, vagy
körorvosból és esetileg a községi, vagy körállatorvosból.
Rendezett tanácsú városokban az
elöljáróság tanácsot képezett, amelynek tagjai voltak: a polgármester, a
rendőrkapitány, a tanácsnokok, a főjegyző, a főügyész, a főorvos és az
árvaszéki ülnökök.
A községek hivatalos nyelvét a nemzetiségi
törvény szabályozta (1868: XLIV. tc.).
Eszerint minden község szabadon maga választotta meg jegyzőkönyve és községi
ügyvitele nyelvét. A jegyzőkönyveket azonban azon a nyelven is vezetni kellett,
amelyet a községi gyűlés húsz százaléka megszavazott. A községi gyűléseken a
magyar nyelv teljes mellőzésével minden képviselő korlátozás nélkül szabadon
használhatta anyanyelvét. Községi tisztviselők a községbeliekkel szemben azok
saját anyanyelvét voltak kötelesek használni. A községek a magyar kormányzati
szervekhez intézett hivatalos beadványaikban az államnyelv mellett, vagy
helyett, kizárólag saját ügyviteli nyelvüket is használhatták. Ez utóbbi
esetben a kormányzati szervek válaszukat a magyar mellett a beadvány
jegyzőkönyvi nyelvére is kötelesek voltak lefordítani és a közigazgatási
határozatot így közölni a községgel.